(A művészeti iskolában első élményed Román Viktorhoz kötődött. Milyen kapcsolat alakult ki később köztetek? Mit jelentett számodra a vele való ismeretség?)
- Valahányszor csak megfordult Vásárhelyen, Viktor mindig megkeresett, kérdezte, mit csinálsz, gyermek, hogy s mint, merre, s később, amikor főiskolás koromban mi is bejártunk Bukarestbe, akkor ő ott élt, én pedig gyakran meglátogattam a műtermében, s később is, amikor már végeztem, Szeredából is leutaztam hozzá... Valahányszor Bukarestben voltam, elvitt a műtermébe, megmutatta, min dolgozik, aludtam is nála, erősen kedvelte a nőket, a műterme egy garázsban volt, aztán később meg az úri negyedben kapott egy szép műtermet, rendszerint elküldött, a közelben volt egy jó kocsma, hogy amíg ő odahaza szórakozik, ne ténferegjek az utcán. Mondta, gyere vissza ekkor és ekkor, aztán itt alszol, s aztán elmegyünk együtt reggelizni, majd elintézzük a dolgaidat...
- Később ő kijutott nyugatra is, egy pályázaton Svájcban díjat kapott, amit ott vett át, vásárolt egy kocsit, azzal hazajött, majd bejött egy újabb pályázat, aminek nyomán Angliában tölthetett egy évet, de ezzel az ő pályafutása itthon be is fejeződött. Mondta már korábban is nekem, hogy te, én itthon olyasmiket csinálok, ami nem nagyon tetszik... Ha úgy vesszük, a bukaresti modern irányzatot ő teremtette meg, rengeteget dolgozott, eszméletlenül sokat...
- Szenzációs szimatja volt... Kiírták neki a nevét Bukarestben, hogy Victor. Mondta nekem, mit törődsz te vele, le van baszva az egész, én úgy is Román Viktor maradok örökké! Ő sose távolodott el attól a személyiségtől, ami volt s amit a Homoród mentéről hozott magával, de rettentően rugalmas tudott lenni, mint a labda. Miután külföldön maradt, már csak egyszer jött még haza, amikor a szülei sírjára készített síremléket, akkor találkoztam vele életében utoljára, a kollégák és főleg Gaál András, akinek évfolyamtársa volt, még ki-kijártak hozzá Párizsba, találkozgattak, s akkor Andristól érdeklődött felőlem is, ő sok mindent tudott rólunk, s mivel a marosvásárhelyi iskolának s személyesen Izsáknak egyik kiemelkedő növendéke volt, azt a vonalat nagyon tisztelte és becsülte. Hogy is ne, hiszen az Izsák keze alól kikerült tanítványok mindenike Bukarestben jó műhelyekbe került, így Viktor is... Rögtön magukhoz vették az ötvenes évek nagy szobrászai, Baraschitól kezdve mindenki, az összes nagy menők, mert tudott önteni, tudott dolgozni, mint egy állat, bivalyereje volt, s ráadásul megbízható is, nem zavarta, hogy másoknak kell dolgoznia, elvégezte a rábízott munkáját és amellett élte világát...
- Külföldön is ugyanez lett a sorsa, Hajdu Istvánnál vagy Étienne Hajdu-nál, ez neki életre szóló nagy tanulság volt, hogy egy ilyen művésznél szolgálhat, mert az elején Viktor is megcsinált két-három szobrot, s már rohant is, hogy elsüsse valamelyik galériában. Erre Hajdu azt mondta neki: Viktor, figyeljen ide, vagy a legjobb tízbe adja be, vagy ha alább akarja adni, akkor örökké csak huszad- és harmincadrendű művész marad... Ezt ő mesélte el nekünk, amikor idehaza arról faggattuk, hogy Párizsban most éppen mi a divat? Ide figyelj, ez volt a válasz, amit Párizsban akarsz, a klasszicizmustól az impresszionizmusig, a modernekig és a posztmodernekig, a fejreállásig mindent megtalálsz, és mindenki csinálja a magáét. Azt nem lehet kijelenteni, hogy most éppen ez a divat, zajlik az egész, mint az ár, ezért nem szabad a divatra figyelni. Azt kell csinálni, amit érzel és szeretsz...
- Végrendeletében román nemzetiségű feleségének meghagyta, hogy egy bizonyos összeg fejében a marosvásárhelyi iskolából öt olyan alkotót hívjon meg Párizsba, akik számára sokat jelentettek... Az öt között én is ott voltam. 2000-ben került erre sor, osztálytársai közül Simon Endre és Gaál András voltak megnevezve, s így állítottunk ki a párizsi magyar művelődési központban.
(Sajnáltad, hogy nem kerülhettél vele még közelebbi kapcsolatba? Magyarán: hogy elhúzott innen közületek, egészen távolra?)
- Sajnáltam, mert láttam, hogy ő sose tudott az otthonról hozott hagyományoktól elszakadni, viszont hihetetlen módon képes volt átlényegíteni a modernségbe, hiszen belekóstolt Moore világába, a Brâncuşi féle formabontásba, velük együtt élt és lélegzett, megkereste a saját gyökerét a Homoród-menti világban, s kivitelezte, hogyan lehet abból korszerű szobrászatot csinálni. Azt igen sajnálom, hogy ebben a fejlődésében nem tudtam őt követni, legalább logikailag, hiszen teljesen más műfajban dolgoztunk, de a szándékaink közösek voltak.
(Játszadozzunk el a gondolattal: Viktor történetesen itthon marad. Mi történik akkor vele, a művészetével?)
- Az ő pályaíve, ha itthon marad, egészen biztosan gellert kap. Egyre inkább kényszerpályára kerül, megnyomorították volna, habár valamennyi szocialista ország közül akkor éppen Romániában volt a legszabadabb a képzőművészeti kifejezési forma, s különösen a szobrászatban értelmezték hihetetlenül tágan a normákat, az alkotóknak mindig sikerült huncutul kijátszaniuk az előírásokat... A hatvanas években itthon is menő szobrász volt, hiszen azt egy szabad korszakként tartjuk számon, de ha a nyolcvanas éveket is itthon éri meg, akkor valószínű, hogy keményen szembe is fordult volna a dolgokkal, amennyire őt ismertem, de így az itthoni előzményeivel sikerült neki európaivá válni ott, ahol megtelepedett. Az ő esetében teljes mértékben egyetértek azzal, hogy el kellett mennie. Nagyon megdolgozott, megszenvedett érte, és sajnos, a valós pályaívét is inkább csak mi értékeljük igazán, ezt kellene valahol kiadói szinten tudatosítani, egy átfogó, értékelő kiadvánnyal például, amely felmutassa, hogy az ő távozása nem bukás volt, inkább kiteljesedés, ebből a nemzedékből ugyanis keveseknek adatott meg eljutni arra a csúcsra, hogy a legjobb tíz francia szobrász között emlegessék s tartsák számon.
*
ROMÁN Viktor szobrász (Homoródszentmárton, 1937. március 12. - Saron-sur-Aube, 1995. április 12.) 1956-1960: Nicolae Grigorescu Képzőművészeti Főiskola, Bukarest. 1965: UNESCO-díj a távközlés százéves évfordulójának szoborpályázatán, Genf; 1967: a londoni Royal College of Art ösztöndíja 1994: Francia lovagrend (Chevalier des Arts et Lettres). Tömör absztrahálásra, stilizáló egyszerűsítésre törekvő formaalkotása A. Bourdelle, É. Hajdu és C. Brancusi művészetének tanulságai nyomán bontakozott ki. Alkotói eredetiségére a kritika már pályája kezdetén fölfigyelt. Számottevő sikereket ért el, s a jelenkori európai szobrászat élvonalába emelkedett azután, hogy 1968-tól véglegesen Franciaországban telepedett le. Fémből és kőből készült alkotásai között egyaránt vannak kisplasztikai munkák és köztéri szobrok (Táncospár; Bagoly; Sárkány; Torzó; Húsevő növény; Kapu; Eke; Saron harangja; A trójai faló; Kárpátok kapuja). Egyéni kiállítások . 1962 • Magheru T., Bukarest 1965 • Dalles T., Bukarest 1966 • Schneider G., Róma • Leewarden Princeshof M. (NL) • Wiebenga Galerie (CH) 1995 • Párizs (emlékkiállítás a francia Grafikai és Szobrászati Alapítvány szervezésében) 1997 • Iparművészeti Múzeum, Budapest. Irodalom . Schileru, E.: ~, Bukarest, 1967 Hommage a ~ (kat., Párizs, 1995) Passuth K.: Szerszámok, csónakok, kapuk és zárak, Új Művészet, 1997/7-8-9. (artportal.hu)
*
(Az iskolával való első találkozásod másik bajvívója Márton Sándor volt, akitől Marciságodat örökölted. Vele mi van?)
- Megvan, közöttünk él, ő az éremnek éppen a másik oldala... Elvégezte a művészeti középiskolát, utána felvételizgetett, itthon dolgozott, bekerült a kerámia szövetkezetbe, Dánfalvára, s velem felvételizett utoljára az egyetemre, 1958-ban. Sövér Elekéknek volt évfolyamtársa, a középiskolában is idősebb volt a kollégáinál, Gyergyószentmiklósról egy faipari középiskolából vitték őket el, inasiskola után került a művészetire... Nagy, bohém figuraként ismertem, állandó heccmester, jópofa, közkedvelt valaki volt, de tehetségben nem jeleskedett különösképpen. A kerámiától ment nyugdíjba, szabad idejében Benczédi féle kisplasztikákat szobort, közben fest is. Hargitafürdőn van egy nyaralója, időnként találkozunk, s akkor elmondja, hogy mit csinál, a hargitafürdői mofettában vannak kiállítva a dolgai... Nem nevezhető dilettánsnak, de azon túl se igazán lépett... Úgy látom, hogy belenyugodott a sorsába, elfogadta, hogy ennyi az övé...
(A Ferencesek hajdani kolostorában laktatok. Nem szerzetesként, de mégis... Milyen volt ott az életetek?)
- Az az épület ma már nem létezik. Csak az emlékezetünkben. Lebontották, hogy a helyére kerülhessen a vásárhelyi színház és mindaz, ami körülveszi. Csak a torony áll még belőle... Festőszemmel mondhatom, szenzációs környezet volt, egyik oldalon állt a templom, a másik három oldalát pedig a klastrom zárta be, középen egy kicsi udvarral és a kerengővel, ahol nagyokat lehetett sétálni. Kicsik-nagyok mind ott laktunk, elemisták és középiskolások vegyesen, nagyon kevés volt a városbeli tanuló, aki hazulról járt be az iskolába. A templom után még volt egy ugyancsak műemléknek számító kereskedelmi épület, ami símán megmaradhatott volna, de az se menekült meg a lebontástól.
- Ahogy beléptünk az épületbe, a földszinten óriási nagy hálótermek voltak, abban a kicsik kaptak helyet, volt úgy, hogy harmincan-negyvenen is laktak egy szobában, emeletes ágyakban aludtak a boltívek alatt, az emeleten voltak aztán a nagyobbak, kisebb termekben, a hátsó traktusban pedig a legnagyobbak és a zenei próbatermek kaptak helyet, minden sarok teli volt hangszerekkel, ott alkalmunk volt a gyakorlatban mindegyiket megismerni, nem kellett könyvből tanulni. Jó nagy hangzavar volt örökké, az elején szörnyen idegesített, de aztán megszoktuk. A klastrom csak a szállást, a hálóhelyeket jelentette számunkra, tanulni és étkezni az iskolába mentünk fel, az Unireába. Velünk lakott a nevelő, Simon Feri bácsi is. Kívül az ablakon lógott egy nagy marha vaskorong, azt minden reggel megkongatták, jött Feri bácsi, dum, dum, dum, ütötte a vasat, az volt az ébresztő... Most is előttem az egésznek a hangulata, az elkopott, több száz éves lépcsők, a nagy boltívek. A falak olyan szélesek voltak, hogy az ablak és a folyosó közé berakták a szekrényeket, de hátul, a szekrény és a fal közé még mi is vígan be tudtunk állni...
- A tizenegyedik osztályban, amikor ősszel visszamentünk vakációról, már utolsó évesek voltunk, október vége, november eleje felé járhatott, s összedugtuk a fejünket, a hét fiú, s egymás között megegyeztünk, hogy veszünk egy liter bort közösen, s elosztjuk testvériesen. Annak előtte már megvettünk egy alumínium csuprot, s kimértük benne, hogyan lehet egy liter bort hét felé egyenlően elosztani. Olajfestékkel körben a csoporra ráfestettük a szintjelzőt, s hagytuk megszáradni. Összegyűjtöttük a pénzt s a nagy esténaztán megvettük a Pelin de mai , vagyis Májusi ürmös nevezetű lőrét, egyfajta ürmös bor volt, eléggé átható szaggal, de az volt akkor a legolcsóbb. Azóta se láttam... Tudtuk, hogy veszélyes, amit művelünk, mert szigorúan tilos volt akkoriban alkoholt bevinni iskolába, bentlakásba, ilyen szempontból nagy szigorúság volt nálunk, dobták ki, nyírták ki az embert az ilyesmiért, két hétre vagy akár egy hónapra is.
- Este, miután tíz óra elmúlt, s Feri bácsi is behúzódott a szobájába, mi szépen beálltunk az ablakmélyedésbe, két szekrény mögé, a holdvilág szépen sütött be az ablakon, elég jól láttunk, ünnepélyesen kidugtuk az üveget s éppen az első adagot próbáltuk kicentizni, amikor hirtelen nyílt a pedagógusi szoba ajtaja, s benne Feri bácsi! Beleszagolt a levegőbe, mint a jó vizsla, s az ürmös szagát megérezve, egyenesen hozzánk jött, benézett a szekrény mögé. “Maguk mit csinálnak itt?” - döbbent a látványunkra az öreg, s mi is annyira meg voltunk szorongatva, hogy az őszintét mondtuk: „Hát mi iszunk.” „S mit isznak?” „Tessék Feri bácsi, kóstolja meg...” Az öreg belekóstolt, majd keményen ránkszólt: “Fiúk, maguk tudják, ugye, hogy az ilyen dolog mivel jár... Kérem, fogadják meg, hogy többet ilyet nem isznak... Ez tisztára méreg!” Behívott minket magához, ott megkínált finom borral, s huncut egyezséget ajánlott, ami így hangzott: “Inkább gyűjtsék össze azt a pénzt, adják ide nekem, s én veszek maguknak egy korsóval, maguk szombaton este bejönnek hozzám, csöndben, amikor már mindenki lefeküdt, s ott szépen elkóstoljuk a jó küküllőmentit, ebből baj nem lesz, mert én kínálom meg magukat a saját borukkal...” Ezzel a huncutsággal történt meg a mi tulajdonképpeni felnőtté avatásunk. Azokon a szombat estéken pedig annyi hasznos dolgot, tanulságot kaptunk Feri bácsitól, mint még soha... Így tudtunk meg egy csomó mindent az életről, Csíkról, ahonnan Feri bácsi jött, Gáll Feri bácsiról, meg Nagy Imréről, s olyan nevelői fogás volt ez a részéről, amit nem lehet eléggé becsülni. Ahelyett, hogy megbélyegzett volna bennünket, vigyázott ránk és óvott. Ha akkor elvisz az igazgató elé s kiverik a hisztit ellenünk, csak a nagy ellenszenv alakult volna ki köztünk s az iskola között. Lehet, még a karrierünk is bánta volna. Így viszont szépen meghunyászkodtunk...
- A klastromi életünkben volt valami az egykori szerzetesi szellemből is. Mindenkinek volt egy számja, én mindvégig a 137-es voltam, s minden szombat este összegyűjtötték tőlünk a szennyest, a számok szerint, betették a ruhákat egy nagy kosárba, s aztán a számok szerint kimosva visszakaptuk. Ételt nem igen lehetett tartani, ki volt adva, hogy ha csomagot kap valaki, azt gyorsan el kell osztani, hogy ne romoljon meg semmi. A kosztolás az iskolában, az Unireában történt, rengeteg marmaládét meg teát adtak reggelente, főzni viszont jól főztek, ügyes korondi szakácsnék voltak a konyhán. Otthonról jőve eleve nem voltam válogatós, mindent megettem, de nem is lehetett panaszunk semmire. A reggelik voltak néha soványak, nem sokat tartottak, hamar megéheztünk utánuk. De délben és este mindig meleg étel járta. Pénzünk nem volt, így pótolni se volt honnan, odahaza gyengén ment nekünk, akkor építkeztünk, folyt a kollektivizálás, én sokat dolgoztam a tanárainknál odahaza, kertet ástam, autót mostam náluk. Otthonról én úgy jöttem el, hogy örökké meg kell fogni a dolog végét, azon nincs mit szégyelni...
(Folytatom)
Illusztráció: Román Viktor fiatalkori szobra a homoródszentmártoni szülőház oldalánál * Fotó Székely Sándor
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése