urszu2

Váltás az urszu 2 bén!

2011-12-12T17:16:00.000+02:00

Mivel éppen elég az olvasónak ezer eddigi bejegyzés között eligazodni, a blog folytatását egy másik helyen képzeltem el, amelynek az elnevezése:

urszu 2b

E hivatkozásról közvetlenül is el lehet érni, de szerepel egyúttal a jobb oldalon található, Saját oldalaim, blogjaim oszlop hivatkozásai között.

Egy önkéntes pályaőr feljegyzéseiből (35): Integetők

2011-12-12T09:16:00.001+02:00

(Most veszem észre, hogy az urszu2-ben kereken ez az 1000. bejegyzésem...)

Integető - terepasztalon

Ahogy az Ufó asztalánál ülünk Bakterrel, éppen aperonra látunk. Az apjával a veszteglő szerelvények körülsündörgő kissrác topogását órákon át el lehetne nézni. Némiszomorúsággal persze, hogy ez a fajta látványos rajongás a miéletünkből, ha meg is lehetett valamikor, már régen kikopott...

Egy idő után a láthatáron felbukkan egy téliesenöltözött, molett, szigorúan lépkedő fiatalasszony – talán amama - is, és határozott mozdulattal átveszi az irányítást asrác felett. Aki megpróbál ugyan kézzel-lábbal hadakozni ezellen, és ismét megkaparintani apja kezét, de a férfi már döngőléptekkel távolodik tőlük s eltűnik az állomási csarnokban. Aszülők mintha összebeszéltek volna: semmibe véve a toporzékolócsöppséget, előre megírt forgatókönyv szerint cselekednek. Amama fiát rekcumozza, a papa meg ismét felbukkan a képben ésvalamit átad a mamának; elég távol ülünk tőlük, nem látjuk,hogy miről van szó – de kérdem én, mit is tud egy ilyen borúsdélelőttön, egy kisváros főperonján, tíz perccel egy Tusnádigközlekedő kirándulóvonat érkezése előtt egy férj/apa átadniélettársának, úgy, hogy az Ufóban ülők lássák is, meg nem isa gesztust és az átadott micsodát?

Tény, hogy a srác pillanatok alatt lecsillapodik,anyja keze után kapkod, amelyben azt a bizonyos valamit szorongatja,az anya óvná is, meg nem is a valamit, az apa nevet, reszket beléaz egész tahó ember, a srác ettől nagyon meglepődik, apja felélép, az felkapja, a levegőbe emeli, néhányszor magasba dobálja akölykét, hozzánk is elhallatszik az elégedett visongás, aztánbefut a turistavonat, a gyerek ismét lázba jön, visszafogjákkíváncsiságát, nehogy baleset érje, csikorog a rövidszerelvény, a kalauz leszökken róla, mutatja a házaspárnak, hogyfel lehet szállni, nyitva az ajtó, üres a lépcső. Mire a mamafel is kapaszkodik, az ajtóból visszafordul és gyermeke utánnyújtja mindkét kezét. Az apa fellódítja a kölyköt, mint egyzsákot, az rúgkapál, örvend, kurta kis kezével apját hívja,aki odalent marad és lendületes mozdulatokkal integet nekik, gyerekés anya az ajtóban, a kalauz félretessékeli az apát és fürgénfellép a hágcsóra, fütyöl s a szerelvény lassan kiúszik aképből. Az apa még integet egy darabig, majd megfordul ésegyenesen az Ufó bejárata felé tart!

Máris itt van, jókora alakja szinte betölti azajtónyílást, bejön, köszön, leül a mellettünk lévőasztalhoz, összedörzsöli a tenyerét s rendel egy kávét.

- Rövid legyen és erős...

Mondja ezt annak ellenére, hogy tudja: a kávé olyanlesz, amilyen. Ahogy éppen sikeredik. Nincsenek illúziói, de azértő megmondta a magáét.

Bakter kíváncsiságban jobb nálam, meg is előz:

- Ha nem haragszik – fordul az éppen rágyújtóapukához –, maga miért nem utazott el a családdal?

Az apuka ránk néz, látszik, hogy gondolatban egészenmásutt jár.

- Tessék? Ja úgy...

Órájára néz:

- Tíz perc múlva én is indulok... Kocsival megyek...Azt főztük ki az asszonnyal, hogy ő a lurkóval elutazikTusnádfürdőre, mialatt én kocsival elébük vágok, s várokrájuk az állomáson... Így induláskor és érkezéskor is van,aki integessen nekik. Úgy gondolom, az a legszebb az egészben... Aperonon álló várakozók sóvárgása... A gyerek még nem ültvonaton, ez az első alkalom... Korábban gyakran kijártam vele azállomásra, minden elképzelhető szerelvényt, vagont, mozdonytmegszemléltünk, megtapogattunk, de most a születésnapjáramegígértük, hogy a valóságban is felszállhat a vonatra...Tudják, hogy bolondul a vasútért?

Az apuka elismerőleg csettint egyet, látszik, hogybüszke a fiára, aztán felhörpinti a „rövid és erős”feketéjét, s egy „Uraim? Volt szerencsém” köszöntésselelhagyja az Ufót...

Bakterre nézek, aki előhúzza a gyűrött paksamétát,amit első találkozásunkkor az orrom alá dugott és megkérdezi:

- Nem jut erről eszedbe valami?

Töprengek. De mert nagyon erősen teszem, semmilyenépkézláb ötletem nincs. Feladom. De mert Bakter sincs túlbeszédes kedvében, inkább csak elém tolja a kéziratot és akinyitott oldalra mutat.

Olvasom:

Integetők

oly kevesen vagyunk integetők a peronon jól tudjukegymást

ha nem is látunk a sínekre szakadó szürke ködben

mindenkinek jut egy kis jelzőkorong az adácsorgásunknak tartást

segítünk az útrakelőknek szerencsét próbálnimindörökre

mi még maradunk amíg lobog bennünk a csöndbenhaldokló látszat

és mindenkit elmenekítünk akiben fölszikrázik afürge mehetnék

csóvája bennünket büntet a sors tanúit mindenlombhullásnak

mikor csak az ősz ribanc álmai támadnak mint lelket acsípős verejték

egyszer tán én is felpattannék egy lépcsőre melymegkísértett

feledvén hogy a köd homálya palásttal óv míg ittvagyok

akik elmentek azóta messze járnak s vissza sose térnek

emlékük itt bolyong körül sündörgő némaláthatatlan ordasok

Bakterre nézek: hogy az ördögbe tudta ezt ilyengyorsan és találóan előhalászniM De mielőtt magyarázkodnikezdenék, eszembe jut egy másfajta „integetés” is...

A Jelentésekről - az UH-ban

2011-12-11T06:00:00.000+02:00

Másodszor jelenik meg írás az Udvarhelyi Híradóban a Jelentések magamról c. könyvemről. Az elsőt Oláh István követte el, s most ugyanő volt az, aki eljuttatta hozzám Simó Márton alábbi, a lap december 8-i számában megjelent esszéjét.

*

A kényszerpálya elemzése

Kevés olyan értelmiségi van, mint Cseke Gábor, aki annak ellenére,.hogy legszívesebben vers- és prózaírással töltötte volna azokat az évtizedeket, amelyeket közíróként morzsolt le, ráadásul idegen nyelvi környezetbe kényszerülten.

Simó Márton

Talán pedagógusként is működhetett volna, de a sors oda vezényelte, ahol a szerkesztő „a betűvel célba talál, vagy az értelem mellé lő". (Sütő István: Mesterségem címere 3.) Volt, lehetett benne némi optimizmus a korai '60-as években, de az éppen csak alig megtűrt kispolgári-értelmiségi környezetből származó fiatalembernek nem lehettek nagyok az illúziói. Helyzete eleve írói szerepre predesztinálta volna, csakhogy abból nem nagyon lehetett volna megélni s túlélni egy alig látható írói pályát látens életművel, nem nagyon sikerült akkor ezeken a tájakon senkinek. Még a legismertebbeknek is rendelkezniük kellett bizonyos státusokkal. Egyáltalán nem mentesült az ember az ideológiai máztól. Egy áldatlan helyzet volt, amikor az írástudónak úgy kellett manipulálnia a számára kedves szavakkal, hogy azok mindennek dacára - a szájkosár és a béklyó ellenére is - értelemmel, nyilvánvaló és mögöttes jelentéssel rendelkezzenek.
Az Ifjúmunkásnál jó ideig volt lehetőség a stílusos mellé- és hazabeszélésre. Sokan emlékszünk arra, hogy abban az időszakban - főként a 70-es évek első felében - lehetett abban a lapban komoly problémákkal is foglalkozni, vidéken - falvakban és városokban - mozoghattak a riporterek, s nemcsak termelési tudósításokat gyártottak, nemcsak vörösre festett ünnepekről írtak, hanem a valós hétköznapokról és általános emberi gondokról. Kiváló fotósok dolgoztak a lapnál, akik a gyatra nyomdatechnika ellenére is elviselhető és élvezhető felvételeikkel színesítették a fekete-fehér egyszerűség maximális kihasználásával a mondanivalót. A könnyű- és komolyzene eseményeiről és irányzatairól, a népi kultúráról, a kezdődő táncházmozgalomról közöltek alapvető fontosságú cikkeket, terítékre kerültek az ifjúság sajátos problémái is. Visszaemlékezve Lázár Lászlóra, Gergely Tamásra vagy Molnár H. Lajosra, dr. Veress Albertre, minden fanyalgás nélkül mondhatjuk, hogy egy korszerűnek számító ifjúsági lapot adtak a diákok és a magyar fiatalok kezébe. Nem illett elolvasni az első oldalon található maszlagot, egykét ahhoz kapcsolódó töltelékcikket - minden stabil olvasó ismerte a lap szerkezetét, rutinosan tudta, hogy melyik oldalnál érdemes kinyitni. Az irodalmi mellékletben a mai derékhad java publikált, az Igaz Szó és az Utunk mellett az induláshoz alkalmas, rangos lehetőség volt az IM-kulturális melléklete.
Az Elórénél Cseke helyzete már sokkal nehezebb volt: erősödött a nyomás, s tulajdonképpen a párt által odahelyezett cenzorok írták az egyetlen romániai magyar napilapot. Ott folyamatosan cselezni kellett. Sorozatos bukások következtek, alulmaradások, hiszen nem egy súlycsoportot képezett az állampárt és az elébe kiálló egy szál, két szál vagy pár értelmiségi. Volt kötelező penzum is. Elvárták, előírták, sugallták, hogy nagy figyelemmel kell követni a párt szinte korlátlan urának életét, és bizonyos alkalmakkor dicshimnuszokat kellett zengeni. És lón: Cseke Gábor is „elkövetett" egy ilyen alkalmi verset. Most nem idézzük - talán sokan emlékeznek rá - de az a körmönfont, „nagy műgonddal" megszerkesztett költemény - egyébként jó vers, vannak benne rejtett, kettős, többes értelmű gondolatok, ki nem mondott kételyek - épp e titokzatosság révén vált slágerré. Bekerült az ország akkortájt legnagyobb méretű könyvébe, melyet az ideológusok márványtáblaként kanonizáltak és fáklyaként mutogattak. Ebben a túlideologizált korban aztán a Cseke-opuszt elég gyakran elővették, lefordították, odabiggyesztették az újságok és folyóiratok első oldalaira. Úgyhogy a szerző a rendszerváltás pillanatában tisztában volt azzal, hogy rajta a bélyeg, nehezen vagy sehogy sem sikerül az „udvari költő", az „elkötelezett kommunista" szerepköréből kitörnie. Január elején még évek hosszú során át érezte, hogy mintha: megint jönnének, megint kopogtatnának a szolgálatosok, s mintha kérnék azt a verset vagy annak folytatását.
Önvizsgálata, éberen tartott lelkiismerete késztette arra, hogy a '90-es évektől nyíló új mezsgyékre jutva egykori önmagán gúnyolódva, az új szerepben megvalósítsa azt az életműrészt, melyre ifjú kora óta vágyott. Sikerült. Ha nem írt volna ebben az utóbbi két esztendőben mást, csak ezt az önvizsgáló könyvet - ha nem sorakoznának látóterünkben az „új időkben" megjelent verses prózakötetei, ha nem is művelt volna olyan magas szintű publicisztikát az újraindított Romániai Magyar Szóban, a Magyar Nemzetben és a különböző szépirodalmi folyóiratokban, ez a memoár akkor is számottevő lenne. Nem könnyű olvasmány, sűrű a szöveg, de sűrű az emlékhalmaz is mögötte. Úgy véljük, hogy megkerülhetetlen dokumentum. Azt a korszakot csak általa érthetjük igazán. A Jelentések magamról című gyónós könyv mérföldkő.
Sokan keresik a levéltárakban fellelhető személyes dossziékat, hogy visszalássanak az eltelt évtizedekre. Cseke Gábor merészet gondolt, és leplezetlen öniróniával jelentett. Valóban „bizalmas jelentés". Követhető lehetne mások számára is, akik lapulnak, önmaguktól visszarettenten, és kicsik, s ettől tovafelé is csak egyre kisebbek mernek lenni.

Cseke Gábor 1941. július 29-én született Kolozsváron. A Brassai Sámuel, Líceumban érettségizett, majd magyar nyelv- és irodalomtanári képesítést szerzett a Babes-Bolyai Tudományegyetemen. (1962) A KISZ KB hetilapjának, az Ifjúmunkásnak a főmunkatársa volt Bukarestben, majd 1968-tól 1979-ig főszerkesztője, a továbbiakban az Előrét, majd annak jogutódját, a Romániai Magyar Szót szerkesztette ugyancsak a román fővárosban. Nyugdíjazása után Csíkszeredában telepedett le. Számos vers-, próza és publicisztikakötet szerzője, műfordításainak száma is jelentős. Az utóbbi években felfedezte az internetben rejlő lehetőségeket, több online-foiyóirat állandó munkatársa, saját folyóiratai, btogjaí is működnek, melyek olyan írásokat tartalmaznak, ; amilyeneket a totalitárius sajtó szorításában is szívesen publikált volna, akár saját alkotásai, akár mások művei közül. Jelentések magamról című visszaemlékező kötetében (Polis Kiadó, Kolozsvár, 2010) a legtisztább őszinteséggel tárja fel életének azt a majdnem három évtizedét, melyet kényszerpályán szenvedett végig, Ez a 464 oldalas, sűrű szövésű könyv olyan dokumentum - s egyelőre páratlan és egyetlen Erdély magyar irodalmában -, amelyben felelőssége teljes tudatával, a jelen biztonságából, de a moralízálás kíméletlen őszinteségével beszélget el korábbi önmagával és lelkiismeretével a szerző.

Lírai tőzsde. SZEMELT versek (22, 23)

2011-12-10T17:08:00.001+02:00

ADY ANDRÁS
Téli hajnalok

Tőlünk tíz kerítéssel
távolabb, egy fiatal,
újgazdag pár udvarán
ébred néhány hete a
fajtiszta hajnal, kiáll
ólja elé, s minden alvót,
nyugtalanul a túl korai
fényre ugat.

Tegnapelőtt szomszédoltam,
vittem neki egy kis sötét
mérget, s azóta csak egy
lusta, kóbor pirkadat jár
e tájon, jó későig békén
hagyva a pihentető
sötétséget.

Ady Andrással (sz. 1976) közel egy évtizede ugyanazt a hajnalt, illetve alkonyt szemléljük s valljuk a magunkénak, amit semmiféle nemzedéki fáziseltolódás nem befolyásol. Intellektualizmussal álcázott lírája mélyén a biztonságát kétségbeesetten kereső gyermeki szív szorong.

CSEKE GÁBOR
Nyári alkonyok

Az alkony különösen
augusztusban a hegy
tetejéről huhog
vörös torkát a világra tátja
á-á-á-á-á begyulladt
mandulája lobot vet
messzeviláglón úgy hogy
mindenki látja

de még sokáig
őrizzük a jelt
szemünk csakazértis áthatol
minden homályon
oly nehéz elhinni
hogy a ránk szakadt
sötétség
a fénytől kapott felhatalmazást
- biztos ami biztos -
nyakunkon tartsa kését hajnalig

PETRI GYÖRGY
Ismeretlen kelet-európai költő verse 1955-ből

Kifakul,
mint a két zászló, melyet,
évre-év, a kapu fölé gipszelt
vashüvelybe kitettünk ünnepekkor,
fakul, veszti színét a világ.

Hol vannak az ünnepek?

Vastag por alatt,
a meleg
padlástérben hallgat
egy szétszerelt világ.

Eltűnt a menet.

Átváltozott ordítássá
és elszéledt a széllel.
Ünnepi költők helyett
most majd a szél mond verseket:

kerge port mond és vibráló hőt
a betontér felett.

Hogy szerettünk itt nőket: hihetetlen.

Áttüzesedett
kohók, megfeszült kötelek
kofa felett
tétova jelen
- alásüllyedő por - lebeg.

Félbemaradt épületek:
birodalmi szédelgések felett.

Amiben hittem,
többé nem hiszek.
De hogy hittem volt,
arra
naponta emlékeztetem magam.

És nem bocsájtok meg senkinek.

Pattogzik
szörnyű magányunk,
mint a napon a rozsdás sinek.

Petri György (sz. 1943–mh. 2000) rebellis hajlama az ezredfordulóra sajnálatosan kifulladt. Egy évtizeddel a halála után szinte kötelességszerűen nézek vissza fiatalkori kétkedései első költői megfogalmazására.

CSEKE GÁBOR
Alig ismert kelet-európai költő verse 2011-ből

Mint kékre potyolt gyerektérden
a sebek
sokasodnak az ünnepek fejünk fölött
csapkodó zászlók erdeje
demagógok nagyüzeme
harsog

és vágyunk ma vattacukorba fúl

nyalókák után áhítozva
tör ránk a múlt szele minden szennyet
port szalmatöreket szikkadó szart
felkavaró lehellete
gyászhuszárok kimért díszmenete

a hit a hirtelen fáradtaké akik a valóság kútja
fölé hajolva beijedtek
a feneketlen mélység visszhangjától
halihó-alihó-lihó-ihó-hó-
óóóóóóóóóóóóó!

én ezután mindig látni tapasztalni
meggyőződni
akarok arról hogy a nagy
fordulatok igenis engem követnek
nem én majmolom őket bambán bávatag
értem forgatják fel mindenestől a világot
mert akkor tán azt is meglátom amit különben
nem látok

s hiába minden
utánam küldött átok

mint szélnek eresztett húgysugár langyosan
visszahull rátok

Lírai tőzsde. SZEMELT versek (21)

2011-12-08T08:34:00.001+02:00

SOLTÉSZJÓZSEF

Adisznó

Jókedvem ma meleg ágyban ébredt.

Térdemátkarolva ül, és úgy néz rám,

mintakit isten tudja, mi lelt.

Melegsodrás tajtékzik át a szobán, az utca rezzen,

húsleves illata csábít, hallom a konyhazenét,

smég kártyát vetnek gondolataim meglepetten.

Visíta kisöcsém,

majdelhallgat, mint akit élete

elsőhalálos bűne ért tetten.

Fátvágnak az ablak alatt,

stizenöt év után most ér el hozzám

annaka disznónak a sivítása,

akiijedtében, késsel a szívében,

lázadozvaszalad a nagyvilágba.

SoltészJózsef (sz. 1945) úgy él bennem, mint egy emlékezetesirodalomtörténeti bunyó hőse és szenvedő alanya. Igaz, hogyköltői-prózaírói munkássága jóval többet nyom a latban azegyre jobban halványuló pletykánál, engem lírai hangulatai érnekutol ma is, annyi távoli évtized után...

CSEKEGÁBOR

Asertés

Meguntamhúsért sorban állni. Kész, elég volt a koránkelésből!

Téljött - Bukarestre is,

perzselnijó zimankó. Böllérkedvű

barátommalautót kerítve meg sem álltunk

atávoli faluig

aholrögtön a pópát kerestük, böllérkedvű

barátommondta: ott biztosan kolivától dagad a hízó

nemsovány mosléktól melasztól krumplihajtól

súgy is lett a pópa feleségestül

minthamegérezték volna hogy jövünk

úgylevágták szegény sertést

sgázpalackkal zsenge sárgás-rózsaszínre perzselték

minta pinty

hogynekünk már csak a szeletelés

adarálás a dagasztás a kolbásztöltés a fűszerezés a kóstolás

adöntsd meg a poharat

akapd be a kóstolót

ator mámoros öröme maradt

apópa állapotos felesége sírt

mígszámolta a pénzt

férjevigasztalta:

jóaz isten, megsegít

Lírai tőzsde. SZEMELT versek (20)

2011-12-06T22:27:00.001+02:00

SOMORČIKSZ. ROZÁLIA

Mámor

Látomközelít felém

aköd szürkéskék, kemény,

nyomothagy az égen,

délkeletaz irány, éppen

lesüllyed,majdnem becsapódik

tudjanézem, most emelkedik

játszikvelem, fátyol hullámzik

márrózsaszín, a szürke foszlik

szédülök,újra felrepít

szememcsukva, lángja hevít

fordulat,zuhanás, újra fel

azég már forró, tüzel.

ANyitrán élő Somorčík Sz. Rozália mondhatni figyelőárnyékomban hajtott ki erőteljes asszonyos lírájával.Személyesen talán még nem is tudja, milyen magasságok emelikmagukhoz, de már ott ül ő is, velünk együtt, a kórust éltetőközös táviródróton...

CSEKEGÁBOR

Józanodás

Kereplőkattog majd dalt nyekereg

afejemben valami láthatatlan korong

adallam egy és ugyanaz mint

csepegőcsapból a cseppre csepp

párhang csupán de újra és újra elakad

szememkinyílik a hajnal fénye csupa

gyanakvásúszom az idő gyöngyöző hullámain

hömpölygőharci ricsajban mindjárt

elviszaz ördög nagyot szortyogok

orromkitisztul de csak ideig-óráig

szipogvaülök az ágyszélen fecske a dróton gyűrött

kottaa kottatartón

Lírai tőzsde. SZEMELT versek (19)

2011-12-05T08:56:00.001+02:00

DEMÉNYPÉTER

Szivárvány

Nem érdekela lehetetlen és a lehetséges,

nem érdekela szerelem és a szakítás,

nem abarátság és az ellenségeskedés,

az öröm ésa szomorúság,

a tűzőnap és az eső -

hamár, akkor inkább a szivárvány,

földöntúlianahogy felragyog egy-egy képtelen,

váratlan,lenyűgöző zápor után felettünk,

úgyválaszt el, hogy semmit el nem választ,

csakmegjelenik pompásan és bolondul,

csakott van, mert másképp és máshol nem lehet.

DeményPéter (sz.1972, Kolozsvár) "fiam lehetne" alapon is olyan költő,akiből úgy ered a szöveg, mint műkorcsolyázó buzgalma révén akecses nyomok a jégen. Követni lehetetlen, de vele egy pályánszáguldozni, forgolódni ösztönző élmény.

CSEKEGÁBOR

Fakóég

Mindenérdekel ami a reggel vaksi fényében is

megtekinthetőa pincére roskadt padlás és a széltépázta

tetőa fulladásos halál és annak ellenszere

afriss levegő - no persze, és

atűző nap és az eső -

hamár, akkor inkább fakó ég

melynem hazudik parádét éppen csak szomorúan

kifeszülfölöttem mint lanyha lepedő

mita szél is alig lenget és korom szitál

alábelőle mögötte rejtett póktanya

éskolbászfüstölő -

Lírai tőzsde. SZEMELT versek (18)

2011-12-04T00:50:00.001+02:00

OLÁH JÁNOS
A tisztás

A tisztás felé vettük az utunkat,
és megpihentünk egy korhadó farönkön.
Vártam, hogy beálljon a csönd,
arra intettem a gyerekeket is,
hogy hallgassanak.
Helyette forrón és bugyborogva
ránk zuhant az esti erdő,
a bódult madarak rívása, sikongatása.
Mit akarhatnak ennyire,
hogy mindegyik beszél, és egyik se hallgat?

Egyívásúak lévén, Oláh János lírai élményvilágában sok érintőleges átfedést találok saját érzékeléseimmel. Ugyanazt a korforgatagot éltük át, ugyanabban a szennyes árban úsztunk, küszködve és magunk elől is magunk felé menekülve, hogy rá kellett ébrednünk: a tisztásokra végül is a rengetegeken át vezet az út...

CSEKE GÁBOR
A rengeteg

Az erdő mélyébe tartottunk és egyszer csak
elnyelt a rengeteg. Merészségünk foglyaiként
meredten néztük az ágak a törzsek az indák kusza
szövevényét egyre azon járt
az eszünk hogy ezek a végső őszinteség
percei a vallani vállalni varázsos
pillanatai amikor csupa csönd a sűrű de a lelkünk
zsongó méhkas jajongó vád és dadogó
mentegetőzés süvítő rosszallás és
hálazsolozsma kutyasóhaj
vakremény

Lírai tőzsde. SZEMELT versek (17)

2011-12-02T08:21:00.001+02:00

KIRÁLY ERNŐ
Zaccban mélyen

Kávéscsészém alján
motoszkál arisztokrata
szemed fénye, keresed a
tökéletest a zaccban,
a varázskulcs-erő
titkos kattanását.

Rám nézel, hogy figyelem-e
ujjaid mutogatását,
mellyel körülgyalogolsz
a fekete köríveken,
belesóhajtasz mélyen a
lejátszott tragédiákba.

A szememben Király Ernő kész költőként bukott elő az ismeretlenből. Jelezvén, hogy szülőfaluja, Sóvárad levegője, földje, kézzel fogható és szellemvilága erőteljesen lírára hangolt. Király Ernő látványosan kiteljesedő költészetén ugyanakkor maradandó nyomokat hagyott Kolozsvár rejtett, ám megkerülhetetlen urbánus misztikája.

CSEKE GÁBOR
A kávé habgallérja körül

éjfélbe fúló felszín hívogat
mint bányató tükre rezzenéstelen
állja kérdő tekintetem
de csókja selymesen forró
emlék csobban s a mélybe ránt

se látok se hallok csak nézek
belé a habgallér kellős
közepébe érzem hogy tűnik át
belém a pattanó feszültség
a lüktető kortyra korty
telik-múlik életszerelem

Egy önkéntes pályaőr feljegyzéseiből (34): Ikervágányok

2011-11-30T09:46:00.001+02:00

Nic Hanu fotója

Úgy fejeztem be legutoljára: "úgy tűnik, máris értelmet nyernek az addigeltékozolt napok."

De még milyen értelmet nyertek! Méghozzá teljesenmást, mint amit én reméltem. De hát egy mégoly önkéntespályaőrnek is, mint én, tudnia kell, hogy az élet, akár csak avasút, bonyolult.

Roppant bonyolult. Még szerencse, hogy ennek ellenéremindennek van oka-foka, még a leghajmeresztőbb helyzetnek,fordulatnak is. Így aztán a Bakterék története is újértelmezésben bontakozott ki előttem.

Először is, Bálint kimondottan erőteljesensántított. Amiről én azt gondoltam, hogy apróbb baleset érte,ami hamarosan elmúlik. De aztán nem sokra rá bevallotta, hogyazóta szenved a tartós és csak ideig-óráig enyhülőfájdalomtól, mióta barátját, Attilát megszabadítottákkangrénás fél lábától.

Sőt, a vallomásban odáig ment, hogy kiderült: avasúti kocsit seggbe rúgó bizonyos Attila tulajdonképpen nem isegyszerűen a barátja, hanem egyenesen az ikertestvére, amit azértnem nagyon szoktak hangoztatni a nagyvilág előtt, mivel méggyermekkorukban elszakították őket egymástól – anyjuk koraihalála után apjuk Attilát választotta, számára untig elég voltegy kölyköt nevelnie (talán még az is sok volt), Bálintot megadopcióba küldték, és sokáig sikerült elhitetni velük, hogytulajdonképpen csak gyermekkori játszótársak, pajtások, akikvonzódnak egymáshoz. Attila volt az első, aki rájött, hogy vanegy ikertestvére Bakter Bálint személyében, de akkor már régeltávolodtak egymástól. Tulajdonképpen a baleset napjántalálkoztak először annak a tudatában, hogy testvérként teszikezt. Az addig eltelt hosszú idő során mindvégig volt valami fájóhiányérzetük, szenvedtek a magányosságtól és sokat gondoltakgyermekkori együttléteikre... Most viszont, alig hogy fölfedeztékszoros összetartozásukat, és talán változtathattak volna valamitaz életükön, méghozzá gyökeresen, beütött az a végzetesindiánosdi, aminek az eredményét mindannyian jól ismerjük.

Most, hogy mindezt tudom, egészen más szemmel nézemaz elszaladt heteket és hónapokat, belsőleg pedig ugyancsakmegrendülök. Próbálom átértelmezni korábbi élményeimet, amitávolról sem egyszerű, mert legtöbb belém csontosodott, formátkapott, mielőtt még tisztázódott volna, hogy megfelelnek-e avalóságnak. Ezek szerint pályaőrnek se lennék jó, hatörténetesen nem önkéntességről lenne szó, hanem szakmáról,mert lám, milyen könnyedén megelégedtem Bakterék esetében alátszattal. Nem menti a helyzetemet az a tény sem, hogytulajdonképpen Bakter ködösített a valóságon, borított fátylatolyan részletekre, amik döntő fontosságúak. A kétely nem szabadkivesznie belőlünk, akkor sem, amikor a lehető legsímább mezőntaláljuk magunkat és egy jó távcsővel fölszerelkezvebeláthatatlan messzeségekbe is ellátunk, méghozzá 360 fokospanorámában!

A jó szem, a tiszta és biztos látás pedig a vasútiember lételeme. Mese habbal, hogy akárki eljegyezheti az életét avasúttal, aki akarja. Nem elég rajongani, érzelmileg kötődniehhez a világhoz, bár ha ez nincs meg, akkor szinte lehetetleneredményesen „sínen maradni”. Tisztán látónak, igazságosnakés jövőbe tekintőnek kell lenni ahhoz, hogy az előlünkmindegyre megszaladó pályán pontosan azt lássuk, ami az utatjelenti és szegélyezi: jelzéseket, váltókat, szintjelzőket,átereszeket, jelzett és jelzetlen átjárókat, repülőhidakat,szokatlan közjátékokat és helyzeteket, alakzatokat,fényjelenségeket, esetleges katasztrófákat, provokációkat,csapdákat, torlaszokat – mondhatni, az egész életet.

Én viszont nem láttam előre, csak a magam pályájáraügyeltem. Pedig manapság már a magányos sínpárok szinte csak amellékvonalakon maradtak meg. A forgalmasabb szakaszokon rendszerintikervágányok mentesítik a vasúti közlekedést a korábbibonyodalmaktól, valósággal megkettőzve (néhol megháromszorozva)a végtelenben találkozó párhuzamosok távolba veszőacélszalagját.

Bakter Bálint esete jócskán felnyitotta a szemem. Aző nagy nehezen kiderülő ikersége késztetett rá arra, hogyszétnézzek magam körül és megkeressem mindazokat, akik valamihozzám hasonló belső késztetéssel buzgólkodnak a vasúti pályákkörnyékén. Megértettem, mennyire személyes és bonyolult lehetvalaki vasúti kötődése, és hogy ezt a kötődést senki semsajátíthatja ki, ebben mindannyian ikertestvérek vagyunk, ésettől válik annyira emberivé és nosztalgikussá mindaz, amimásoknak csak menetrend, sebesség, gőz, füttyszó és gyulladtszemű robogás...

Egy önkéntes pályaőr feljegyzéseiből (33): Füst az Ufó felett

2011-11-28T10:13:00.001+02:00

Henning János: Éjjeli gyors

Bakter Bálint már-már csak emlékként élt bennem,amikor a tegnap a telefonkagylóban hirtelen fölreccsent érdes,harsogó hangja:

- A Cseke lakás?

Ettől aztán meglódult bennem minden, addig szunnyadógondolat. Egycsapásra elememben éreztem magam és a kedvem ismegjött, újra kezdeni a tényleges járőrözést, még ha azönkéntes is (vagy talán éppen azért...)

- Hol voltál? Úgy eltűntél, annyit se mondtál,félkalap...

- De hiszen jeleztem, amikor Attila... Hogy majdjelentkezem...

- Igen, de azóta se adtál magadról életjelt.Aggódtam...

- Miattam kár volt. Az a szerencsétlen viszont...

Nem hagytam, hogy telefonon mesélje el a barátjávaltörténteket, pedig már-már nekilátott volna, mert a találkozás,az élőszó, az Ufóban való ücsörgés, az állomási levegőbeszívása sokkal fontosabb volt számomra mindennél. És talánnem is az eleven szavak hiányoztak az életemből, mint inkább azáltaluk keltett hangulatok.

- Ráérsz holnap délelőtt? - sürgettem meg Baktertés nagyon reméltem, hogy igent mond.

Úgy is tett.

Ezért aztán most nagy lendülettel tartok az állomásfelé, szokott járőrutamon. A környéken szürke és fakó lettminden, mióta elhanyagoltam a rendszeres kijárást. A tavaszi-nyáribuja vadnövényzet elszáradt, megroskadt a deres-zúzmarás-ködösreggelek nyomán, alóla kikandikál a sivár föld kopottas, csupaszülepe: a bokros nyári gazba rejtett mindenféle hulladék. Azösvény mellett cikkcakkban futó betonkerítés szélvédettebbsarkánál hasas, műanyag sörös palackok hevernek porosan,szutykosan egymás hegyén-hátán, átható húgyszaggal megfejelve.Pár méterrel odébb egy étkezővagonból menet közben egy zsáknyiszemetet lökhettek ki, aminek a nagy része kávé vagy italfelszolgálása után visszamaradt, egyszer használatos műanyagpoharakból és evőeszközökből, elázott papírszalvétákból,csikkekből és hasonló vendéglői hulladékból állt. Bármerrenézek, bomlás, leépülés, pusztulás. Elég volt pár hétigfélrenéznem, s ősz máris végigcsurgatta undorító nyálkájátaz egész világon.

Mozdony gördül el lassan, vigyázkodva, ráérősen aharmadik vágányon. Mintha mindegy lenne számára, hogy halad-evagy egy helyben áll. Pár perc múlva ugyanaz a mozdony már ahetediken nekigyürkőzve igyekszik, ellenkező irányba, háromtartálykocsit tolva maga előtt. Most veszem észre, hogy odébb,ugyanazon a vágányon már vagy egy tucatnyi tartálykocsi áll,ugyanolyan világos krémszínűre festve, és valamennyirerápingálták a marosvásárhelyi műtrágyagyár nevét. Méghozzáélénk pirossal. Feléjük tart a tolató mozdony, de az ígyösszeálló szerelvény további sorsa egyelőre ismeretlen. Jóideje nem láttam már teherszállítmányt – egyáltalántehervonatot – vesztegelni az állomáson, annyira furcsa, hogyismét benépesültek a régi, távoli vágányok, és szokatlan ale-fel masírozó tolatómozdony látványa is, közben meg aztlátom, hogy a máskor oly eleven életet élő peronon most alig vanmozgás, néhány ember lézeng csupán, azok is inkább csakszétnézni állnak ki a placcra, s kis idő múlva fordulnak is beaz állomásépület törött ablakszemű, nyikorgó acélajtaján.

Ha megfigyelték, mai jelentésem hangulata kifejezettenbővelkedik negatív tónusokban, ami azért nem csoda, hiszen a napis valahol a felhők, a szmogos szürke réteg mögött rejtőzik,csak némi többszörösen megszűrt fénnyel szolgál, s azt isinkább csak dél felé ereszti rá a világra. Alig néhány óra azegész...

De ne legyünk telhetetlenek. Az évszakokváltógazdaságához hozzászokhattunk. Mint ahogy a vasútvilágának a kiürüléséhez, hanyatlásához is. A szakmaelsivárosodásához. Amit jobban érzékelni lehet ilyenkor, télvízidején, hiszen az ember nem egyszerűen csak utazik, hanem menedéketkeres a vasútban, ahol otthonosan, magába merülve vagy utastársaitársaságában feloldódva töltheti el azt a pár órát, amireúticéljáig szükség van. Örök találós kérdés, hogy az éppenbefutó szerelvény vagonjaiban levethetjük-e utcai öltözékünket,vagy télikabátunkba burkolózva, morcosan pillantunk ki a feltűrtgallérszárnyak közül.

A félig szabadtéri kiskocsmák, falatozók körül ismegfakult a világ. Az élet odabent zajlik, a bódékban, a szorosracsukott, elfüggönyözött ablaktáblák mögött. Az eléjükkitett asztalok és székek néptelenek, már a fázós verebek seszökdécselnek rajtuk, mert már minden fellelhető morzsáttöbbszörösen is eltakarítottak. Az egyik poros, hóharmatfoltosasztal alatt két kutya torzsalkodik – az egyik kitúrná amásikat, amelyik addig összegömbölyödve, szinte önmagába bújvaszunyókált a baklábak alatt. Nem ez az egyedüli üres asztal akörnyéken, a békétlen állatnak bőven jutna hely másfelé is,de nem, itt most akaratérvényesítésről van szó, valamelyikükrőlki kell hogy derüljön, melyik az erősebb, következésképp amásiknak kotródnia kell...

Az Ufó tetejéről magasba meredő kályhacső csak úgylöki, már-már egy lustán lüktető szív ütemére, a szürkefüstöt. A vadszőlő indái csupaszon lógnak a falakról,ablakszemekkel fedték el a szabadra néző tornácrészeket. A bódéközepén dobkályha duruzsol, ontja a meleget a hűvös szeparékfelé. Az a kevés vendég, aki megül odabent, önkéntelenül a tűzközelébe húzódik. A helyiségben nem villognak már a napelemesszentjánosbogarak, bekapcsolták a neonvilágítást – kékes,sápadt, lidérces idebent a világ, és már csak Bakter Bálinthiányzik ahhoz, hogy ez a jócskán elferdült valóságvalamiképpen helyrebillenjen a képzeletemben.

Az ajtó üvege mögött a kinti világ zsugorimetszete: egy darabka peron, távolabb ugyanannyi sín és egy vagonrészlete. Ez előtt időnként egy-egy eleven ember halad át holtetszőleges irányban. Most éppen egy két éves, dundi csöppségrefigyelek föl, vasgyúró, szakállas, kopasz apjának mutatóujjátszorongatja s akkora vágyakozással nyúlkál a peronon várakozószemélyvagon lépcsője felé, mintha az élete függne tőle.Reszket belé, toporzékol, hogy nem éri el, az apja viszont nemengedi közelebb, nem tudni, mikor mozdul meg a szerelvény, akár azüres fegyverben, a hosszan vesztegelni látszó vonatban sem bízhataz ember. A fegyver elsülhet, a vonat meglódulhat. Mindkettőkivédhetetlen. A kis ember ezt nem érti, a felnőtt meg nincs hogyelmagyarázza neki, ezért aztán marad a gyeplőfeszítő rajongásegyfelől, a vasúttal ismerkedő gyermek nyüszítő delíriuma ésaz apa körültekintő józansága, amely úgy ad, hogytulajdonképpen visszavesz...

Az üvegajtó mögött most Bakter alakja tűnik föl éskitölti az egész „képernyőt”...És ettől úgy tűnik, márisértelmet nyernek az addig eltékozolt napok.

Egy önkéntes pályaőr feljegyzéseiből (32): Átutazóban

2011-11-24T10:27:00.001+02:00

Biró Károly: Nosztalgia

De mert Székelyudvarhelyre éppen csak megérkeztem –emlékeim vonatán, persze – és alig szálltunk le Sándorbarátommal a vonatról (az én hátamon hátizsák, az övén mégnagyobb – így utazgattunk akkoriban, minden úti cókmókunkegy-egy vászonzsákban elfért), mindjárt jelentkeztünk a forgalmiirodában, ahol az állomásfőnököt gyanítottuk megtalálni.Néhány ember látta el az udvarhelyi állomáson zajló mindennapitevékenységet, s nem is került nagy meggyőző munkámba rávennia főnököt, hogy elsősorban az ő érdekükben fontos ennek ariportnak az elkészítése, amely révén az egész országbanismertek lesznek, bekerül a képük az újságba. Mellesleg –nyugtattam tovább a zavartnak látszó helyi lelkeket – a mikettősünk nem ellenőrizni jött, és nem csomót keresni a kákán,hanem kiemelni az ismeretlenségből az erdélyi magyar embereket,akik szorgalmasan dolgoznak, hogy életünk rendben-csendben menjen.Ami mellesleg igaz is volt, bár az egész amolyan kincstári dumánakhangzott, mint annyi minden akkoriban kirakathoz hasonlatoséletünkben – ami közvetlenül az üveg mögött volt, azpróbálkozott a csillogással, ami viszont háttérbe került, ott apókhálók és a légytetemek tarkították a látványt,szerencsére csak a homályban. Nos, Sándorral ketten mi a kirakatfényesebbik, közszemlére érdemesebb síkjait pásztáztuk, ezvolt a feladatunk, ezért fizettek bennünket, ez volt az utazásainkvalóságos motorja is: oda állítottuk az embereket, a csillogásba,a rendezett előtérbe, hogy mosolyogjanak és munkájuk irántielkötelezettségben örökítődjenek meg az időben.

Akkoriban nagyon kellett ügyelni arra, hogy hol vesszükelő a fényképezőgépet, mert elég volt, ha csak megcsillantvalakinek a kezében az objektív üvege, elég volt egy kósza kisvillanás egy gyanakodó szembe, máris célgömbbe került az ember,odaléptek hozzá, igazoltatták, szándékai felől faggatták,gépét vizsgálgatták, s ha mindent rendben találtak és semmilyen„gyanús” jelbe nem tudtak belekötni, akkor továbbengedtek, deazzal a kis közjátékkal, amire a feladathoz egyáltalán semmilyenszükség nem volt, sikerült elűzni azt a kevés munkakedvet is,ami e nem túl biztató körülmények ellenére még bennünkszorult. A Sándor – és a magam – érdekében igyekeztemelhárítani minden hasonló közjátékot, ezért aztán magunkmellé kértünk egy hozzáértő kalauzt is, aki megmutatná nekünka székelyudvarhelyi állomás pályarendszerét és pontosanmegmondaná, hol, milyen szakaszokat, tárgyakat, építményeket,eseményeket stb. szabad egyáltalán fényképezni. Megelégedésemre,a feladatra maga a főnök vállalkozott, s hármasban –pontosabban kettesben, mert Sándor mindegyre le-lemaradt vagy éppenelibénk vágott – ráérősen végigbaktattunk az állomásrólegy kiserdő alá kanyarodó pálya mentén a fagyos, havas, kopártöltésen. Én a főnök magyarázatait hallgattam az udvarhelyivonalszakasz történetéről, és arról, hogy hányszor vetődöttfel az idők során a Székelyudvarhely-Csíkszereda közöttiösszeköttetés megépítése, és mert műszakilag igenköltségigényesek voltak a tervek, minden esetben elvetették vagyelfektették őket.

Elértünk a vasúti világ végét jelző bakhoz,minden szögből és irányból sikerült le is fényképezni,tetejében a kormos-füstös régimódi vasutas lámpával, amibenmég kanóc égett és amelybe piros üveg járt, és amit valamikoresténként mindig meggyújtottak... A lámpa mellőlvisszapillantottam az állomástól megtett útra, s arra gondoltam,hogy tulajdonképpen egy forrás tövénél állok, amelyből elindulcsörgedezve egy magányos vízér, hogy később,megerősödve-nekibátorodva belezúduljon a nagy hálózatba. Anaponta kétszer induló és érkező „székely expressz”, amelya város több kisállomásán is megállt, hogy az utasoknak nekelljen minden áron a nagyállomásig kutyagolniuk – kivéve aközelében lakókat – , Segesvárig családias, fapados vicinálisvolt, onnan viszont az utas előtt kinyílt a pálya, méghozzá kétirányban – nyugat és délkelet felé egyaránt.

Délkelet felé indulva, Brassó, Bukarest, majd a romántengerpart, Szófia, Isztambul, Görögország, de épp úgy Moldova,Oroszország és Távol-Kelet felé eső úticélok könnyűelérhetőségével kecsegtetett, nyugatra viszont Kolozsváron, aKirályhágón, Nagyváradon túl jelentette rendre egész Európát,Párizson keresztül egészen a brit szigetek fővárosáig és akártovább is, a kontinens szigetvilágán. Ez volt ugyan a vég, aholálltam, de ha úgy akarom, ez lehetett a kezdet, a kiindulás.Mindenképpen meditáláshoz méltó, nélkülözhetetlen pont ahhoz,hogy a világban mindenütt egyforma eséllyel otthon érezhessükmagunkat.

Ez volt az a hely, ahol fényképész kollégámatteljes felelősséggel szabadjára engedtem a főnök társaságában,mert úgy éreztem, ami az otthonosságot illeti, „sínen vagyunk”,baklövés, kellemetlen közjáték már nem igen következhet be, afotóriporthoz szükséges takarékos szöveget akár helyben eltudnám készíteni, így aztán fogtam magam és elköszöntem, hogynéhány egyéb megbízatásomnak is utána nézzek...

Bevallom, a tekei kisállomás után nem volt semkedvem, sem késztetésem arra, hogy egy újabb állomási világot aszívembe zárjak és magammal vigyek. Ezt akkor a fiatalabb Sándorrahagytam. Én megelégedtem a felületes látogató benyomásaival,aki néhány pillantással képes felismerni és bemérni a terepet,érzelmileg nem kötelezi el magát, átutazó, mint annyi másember, alig jött meg, már a visszatérés körülményeit ésmódjait fürkészi... S mivel számomra a következő újságíróiállomás Csíkszeredát jelentette, kénytelen voltam autóbuszraülni, hogy átkeljek a Hargitán, s leereszkedjünk aCsíki-medencébe, a vasútállomás közelébe, az egykorigabonasiló mellé, amely kiköpött mása a székelyudvarhelyiállomás közelében magasodó silótoronynak, valósággal leríróluk, hogy egyazon tervező asztalon készült, ugyanannak avidékfejlesztő ambíciónak a lendületében, mely mindkétvárosból örök riválist fabrikált, és egyúttal vasútielérhetetlenségre kárhoztatta.

Egy önkéntes pályaőr feljegyzéseiből (31): Fordítókorongon

2011-11-22T10:02:00.001+02:00

Székely vasúti hálózati tervek, 1894

Vannak az én pályaőri életemnek és sorsomnak isolyan határai, ahonnan törvényszerű a meg- és visszafordulás.Az oda után a vissza... A túr és a retúr... Erre vannak kitalálvaa felgöngyölített sínvégekben végződő vágányok, ahol azember tudja és egy pillanat alatt megérti az „eddig és netovább” tilalmát. És erre szolgálnak a jóval bonyolultabb, afordulatra nagyobb és a választás látszatát keltő, végülugyancsak pályamódosító fordítókorongok.

Az első változatra a nyolcvanas években történtegyik riportutam a beszédes példa, amikor egy fiam korabelifotóriportert hurcoltam magammal mindenfelé, hogy amit az ő szemeés objektívje meglát a nyers valóságból (amiről egy pályaőr,bármennyire is önkéntes, jól tudja, hogy sminkelni ezerféleképpenlehet ugyan, de tartósan átfesteni és a randaságait eltüntetniszinte lehetetlen), azt én riporteri csűrés-csavarássalszavaimmal kisubickoljam, „sínre tegyem” - hogy a szakmánálmaradjunk, ha már belévágtunk. Az volt a tervünk, hogy néhánynapig elidőzünk egy vasútállomás házatáján és ami ottfigyelemreméltó és egyáltalán lefényképezhető, az orrunk elékerül, azt egész egyszerűen megörökítjük. A tervhez azonbanmegfelelő terepet is kellett találnom. Olyat, ahol szívesen szóbaállnak az emberrel, nem értik félre a szándékait, nem kellmindenáron szerepet játszani, hogy elnyerjük az illetékesekbizalmát. A feladat már-már lehetetlennek látszott, lévén, hogya vasútat akkoriban annyira nemzeti-stratégiai-állami intézménynektekintették, amelyet a kincstári bizalmi politika általánosbizalmatlan légköre töltött ki, legalább is a vasúticsomópontok esetében. Bárhogy is néztem a dolgokat, egy kevésvizet zavaró csomópontot csakis végállomáson, méghozzászárnyvonal végén találhat az ember, ahol a forgalom minimális,a szereplési ambíció ezért felfokozottabb, a légkörcsaládiasabb, meghittebb, az idő kitágul és lelassul, a dimenziókemberi léptékűek és a közös nyelv is a bizalmasabbkommunikációt szolgálja.

Amikor ezt így elképzeltem, rájöttem arra, hogylátatlanban egyetlen hely felel meg mindezen feltételrendszernek,és ez a hely nem más, mint Székelyudvarhely! Az a város, melyazokban az években a reményt jelentette, hogy van egy hely ebben azországban, ahol – bármi történjék is másutt – a magyarságabszolút többségben marad, s mint ilyen, kitartóan és magáhozhűen kivárja, miként alakul a sorsa. Egy végvár volt tehát, nemcsupán dramaturgiai, hanem a lehető legkonkrétebb értelemben is,pontosabban egy végállomás, ahová Segesvár felől egyetlen vonalfutott be a „nagy állomásra”, s onnan már csak ködbe veszettálom volt a folytatás egyre halványabb reménye, hogy az utazásnem ér itt véget, hanem Szombatfalva irányában a végsőmegállj-t jelző bakot egyszer majd kiegyenesítik, s a gőzöstovább töfög, erőltetett menetben Felcsík irányába, ahonnanaztán beletorkollik a csíkcsicsói-madéfalvi csomópontba,amelynek fűtőházában már fordítókorong is fungál...

A huszadik század elején (1905) a Székelyföldfelemeléséről szóló országos (világmegváltó) viták és elképzelések kapcsánsokféle tervet kovácsoltak, s még többet vettek elő, alakítottakát a múltból. Ahány terv, annyi változat és ugyanannyi érdek(ha nem több), amelyek elsősorban nem földrajzi-gazdaságilehetőségekből és esélyekből indultak ki, hanem a székelyföldinemzeti tudat és berendezkedés normatíváit alkalmazták volna avalóságra. A székely vasúti hálózatot egységként elképzelve,olyan fővonalat képzeltek a térségbe, amely Marosvásárhelytközvetlenül összeköti Székelyudvarhellyel ésSepsiszentgyörggyel, ezek pedig a maguk természetes módjánilleszkednek majd be a nyugati és a balkáni nemzetközivasúthálózatba. Így kellett volna kivédeni annak a veszélyét –amit, mint később bebizonyosodott, nem sikerült –, hogy atermészetes székely központok helyett döntő gazdasági (értsd:vasúti) szerephez Brassó, Segesvár és Szászrégen (ma ez márDédának felelne meg) jussanak. Amit nem végeztek el jó időbenezen a tájon, az ma már csak egyre kisebb hőfokú és léptékűnosztalgia, ami hasonlatos ahhoz a téli ködhöz, mely most éppenelterül az ablakon túl, a téli tájon: köd is, mert fátyolosangomolygó és áthatolhatatlan, zúzmara is, mert szorosanrátelepedik a legkisebb gallyra is, nem tartós, hiszen a legkisebblégmozgásra kristályok milliárdjait küldi a földre, ahol azokmegsemmisülnek és felszívódnak a ködben...

Ezért jó az önkéntes pályaőrködés, mert ha nemakarok, nem muszáj kibújnom a medvebarlangból. Senki sem fogemiatt elmarasztalni, a világnak meg se kottyan az én szeszélyem,esetéleges mulasztásom, a felfüggesztett állapot, amelyben hetekóta élek, és amelynek csak egyetlen épkézláb magyarázatáttudom adni: Bakter Bálint egy olyan kalandba rántott bele engem,amire nehezen álltam rá, de mire nyakig bele merültem volna, őszeszélyes és titokzatos módon kiszállt belőle, meghatározatlanideig, itt hagyva engem a kérdéseire felszakadt, kibeszéletlenválaszaimmal...

Múltidéző: Amikor Trianon beintett (104)

2011-11-18T09:43:00.001+02:00

Geraldin királyné és Zog király

Budapest és az ország a rádió előtt
1938 április

Vasárnap délután félhatkor megélénkült Budapest uccáinak a képe. Zsúfoltak voltak villamosok, autobuszok, emberekkel tömve a járdák. A szokásos vasárnapi őgyelgés helyett most látni lehetet mindenkin: célja van, vár valamit, siet valahová…
Budapest népe hazasietett, hogy végighallgassa Magyarország Kormányzójának rádiószózatát. Az ujságok kiadóhivatalainak kifüggesztett táblák előtt sokszáz főnyi közönség várakozik, de a futballderby eredményei nem izgatták a tömeget. Nem hallunk szokásos vitákat és veszekedéseket, halkan beszélnek az emberek és csöndesen várják, mikor jelenik meg a kiadóhivatalok homlokán a Kormányzó beszéde. Egy-egy lakásban, különösen, ahol kevesebb a rádió, több család gyűlik össze, ismerősök, sőt idegenek is bekopogtatnak és mindenki szívesen látott vendég…
A főváros minden nagy mozijában is közvetítették a Kormányzó szózatát.
A hiradók és a kisfilmek után szünet következett, azután félhétre becsöngették a közönséget és a műsor folytatása helyett a Kormányzó beszédét közvetítette a mozi hangszórója. A kis mozik egy részében technikai akadálya volt annak, hogy bekapcsolják a mikrófont: ezekben a mozikban a hatórás előadásokon alig lézengett egypár ember. A legtöbb nagy pesti kávéház már tegnap este óta hirdeti, hogy közvetíteni fogja a Kormányzó szózatát. Hat óra tájban zsúfolásig megtelnek az összes nyilvános helyiségek, amelyekben szól a rádió.
Mi az egyik legnagyobb budapesti kávéházban hallgattuk végig a kormányzói szózatot. Nemcsak a rendes vendégek ülnek itt az asztalok körül, szegény, kopottruhás, egyszerű emberek álldogálnak az asztalok között és némán, arcukon a megilletődöttség komolyságával várakoznak. A pincérek, akik máskor talán nem látják szívesen az ilyenfajta vendégeket, most örömmel tessékelik beljebb őket. Százszámra állnak és várnak az emberek, az asztalok között mozdulni sem lehet. A bemondó szavai után méltóságteles csendben szólal meg a Kormányzó.

Ünnepelik a Kormányzót
Az emberek előbb meghatott tisztelettel figyelnek a hangszóróra, aztán egyszerre kipirulnak az arcuk, áttüzesednek a tekintetek, felragyognak a szemek. Érezni lehet a levegőben a lelkesedést, a szeretetet, amellyel a kormányzó minden egyes szavát fogadják.
Egy-egy mondat után felharsan az éljenzés és a taps, de azután ismét nagy, nagy csend, nehogy a Kormányzó beszédének egyetlen mondata is elvesszen. Az utolsó szavaknál egetverő, tomboló tapsorkánok, éljenáradat. Az emberek felállnak és csillogó szemmel, lelkesedéstől érces hangon énekli végig a Himnuszt. Amikor a nemzeti ima utolsó akkordja is szertefoszlik a levegőben, percekig harsog a lelkes kiáltás:
- Éljen a Kormányzó! Éljen a Kormányzó!
Ezen a verőfényes vasárnapon mindenki a szabadban, az uccákon tartózkodott, amint közeledett a rádióbeszéd - így szólnak telefonjelentéseink a Dunántúlról, a Tiszántúlról, a Duna-Tisza közéről és a Felvidékről - városokban és falvakban egyaránt hazafelé özönlött a sokaság. Mintha egy láthatatlan nagy Trombita fújná a takarodót az egész ország népének, mindenki otthonába tért vissza, még a szürkület előtt. Csak azokon a nyilvános helyeken, kávéházakban, vendéglőkben láttak tudósítóink továbbra is nagyobb tömegeket, amelyeknek a helyisége rádióval van fölszerelve. Amint félhétkor, a fejedelmek és katonák pontosságával, megszólalt Magyarország kormányzójának zengő férfias hangja a mikrófonban, szinte érezni lehetett, hogy nagy-nagy némaság borul nyolc és fél millió emberre. Mindenki a mikrófon rezdülését leste visszafogott lélekzettel ebben az országban. Családok és baráti körök ülték körül a rádiót, de mintha érezték volna, hogy a kormányzói beszéd mindenkinek szól, mindenkire tartozik és mindenkié: a langyos tavaszi estében kinyitották az ablakot, hogy az uccákat és tereket is betöltse Horthy Miklós hangja.
Az ország legkülönbözőbb pontjairól nagyközségekből, kisebb falvakból jelentették Újságunk tudósítói, hogy a község népe odacsoportosult azokhoz a házakhoz, amelyről tudja, hogy falaik között rádiókészülékeket tartanak. Ötven-hatvan ember is szorongott az ilyen házak körül, uccán, az ablakok alatt és leste a beszédet. Hasonló volt a helyzet a városokban. A rádióval felszerelt kávéházi helyiségek zsúfoltak, de némák maradtak.
Mikor aztán a beszéd utolsó mondatai is belé hullottak a csöndbe, az uccán figyelők és a mozikban, kávéházakban szorongók ajkán felzúgott a lelkes éljen-riadalom.
Igy fogadta Magyarország az államfő beszédét, mint egy család, amely körülüli és komoly figyelő arccal, fogékony lélekkel hallgatta a család fejét….

A magyar arisztokrácia koronázási díszben vesz részt Apponyi Geraldine 27-iki tiranai esküvőjén
1938 április

A magyar vendégek teljes névsora és az esküvői ünnepségek részletes programja * A legviharosabb világesemények sem tudják elterelni az érdeklődést a tavasz egyik közelgő társadalmi, sőt politikai szenzációjáról. * Apponyi Geraldine grófnő és I. Zog király tiranai esküvőjéről.
Estélyiruhák és frakkok készülnek, öreg szekrények mélyéből évszázados díszmagyarok kerülnek elő, középkori családi ékszereket és ereklyéket készítenek elő az albániai utazásra. A magyar arisztokráciának számos közismert és népszerű tagja utazik le Albánia fővárosába, hogy április 27-én jelen legyen, amikor Zseri grófné örök hűséget esküszik Zog királynak és - Albániának, amelynek új korszakában első királynéja lesz.
Zseri grófnő számos budapesti ismerőse és barátja autón utazik le az esküvőre. Ez az autóút ma már kellemes utazás. Budapesttől a tiranai királyi palotáig remek széles betonút vezet. Néhány évvel ezelőtt még vakmerő vállalkozásnak, valóságos keleti expedíciónak számított volna autóval nekivágni Albánia hegyes vidékeinek. A vakmerő vállalkozó rövidesen le is kellett volna mondania tervéről és átszállnia ló-, vagy szamárhátra….
Autón utazik Esterházy Antal herceg, Lichtenstein Jánosné hercegné, Szapáry Marianne grófnő, Széchényi Hanna grófnő, Apponyi Károly és felesége, Apponyi Alfréd és felesége, Eszterházy Alice grófné és Hunyor Imre ügyvéd. Vannak akik bonyolultabb úton jutnak el Tiranába: Urbán Gáspár báróék és Edelsheim Lipót gróf meg a felesége például vonaton Rómába utaznak, s onnan repülőgépen mennek át Tiranába. A felsoroltakon kívül még Károlyi Sándor grófék, Hunyady Margit grófnő, gróf Forgách Antal és Hanna, Waldstein József gróf, Festetics Sándorné grófné leányával, Izabellával, a királyi menyasszony legjobb barátnőjével és Teleki Katinka grófnő, Zseri grófnő másik legjobb barátnője utaznak a tiranai esküvőre. Most már a teljes és részletes programot is összeállították, Albánia igazi királyi pompával és boldog lelkesedéssel készül királyának esküvőjére. Április 25-én, hétfőn este tíz órakor, udvari bált rendeznek. Ezen a bálon mutatják be a magyar vendégeket az albán uralkodónak. A bálra a meghívók „teljes díszt” írnak elő, ami annyit jelent, hogy frakkban például nem szabad megjelenni. A férfiak nemzeti díszruhában, a magyarok tehát díszmagyarban, a diplomaták diplomatafrakkban, a katonák pedig díszegyenruhában kötelesek megjelenni.
Természetesen a rendjeleket és az ékszereket viselni kell. Ugy halljuk, hogy a magyar arisztokrata hölgyek, akiknek már régen nem volt alkalmuk ilyenfajta pompás történelmi parádén résztvenni, olyan káprázatos, vagyont érő ékszerekkel indulnak útnak Tirana felé, hogy a drágaságok felvonulása külön szenzációja lesz az esküvőnek. Másnap kedden a király küldöttséget fogad, a magyar vendégek pedig Szkatariba és Durazzóba rándulnak ki s egyéb kirándulásokra indulnak a szkipetárok földjén, a fekete hegyek országában. Kedden este, a tiszti kaszinó bálján, az albán hadsereg tisztjeinek mutatja be a király menyaszonyát.
Az udvarba járatos tisztek egy része persze már ismeri a szép magyar grófkisasszonyt, de azon a kedd estén történik majd meg a hivatalos bemutatás. Másnap 27-én délelőtt tíz órakor lesz az esküvő. Persze, az esküvőre is teljes ünnepi parádéban vonul ki mindenki.
Még a hölgyek is régi történelmi díszmagyarokat, brokát szoknyákat és prémes mentéket fognak viselni.
A magyar arisztokrata hölgyek IV. Károly király koronázásakor hordták utoljára ezeket a történelmi öltözékeket. Féltizenkettőkor lesz vége az esküvőnek. A király és a királyné ezután küldöttséget fogadnak: az ország gratulál királyának és királynéjának. Felvonul a parlament, a kormány, a külföldi követségek, a hadsereg, az egyházak és a különböző tartományok küldöttségei.
A küldöttségek fogadása lesz Apponyi Geraldine grófnő első hivatalos királynéi ténykedése.
A magyar és a többi külföldi vendégek az esküvő után 160 személyes partyn vesznek részt. Április 27-én, szerdán délután 4 órakor érnek véget a tiranai ünnepségek. Az albán király és felesége az esti órákban a durazzói nyári palotába utaznak, onnan pedig nyáron kéthónapos tengeri üdülésre indulnak. Érdekesen döntött Zog király leendő felesége udvarhölgyeinek ügyében. Az udvarhölgyi teendőket egyelőre az osztrák Rüdiger bárónő végzi Apponyi Geraldine grófkisasszony mellett. Rüdiger bárónő utazik velük Durazzóba is. Ott más udvarhölgy nem teljesít szolgálatot, főleg azért, mert a kis kastélyban - nincs elég hely. Ősszel, ha visszatérnek Tiranába, akkor kezdődik majd az igazi udvartartás és ekkor lép szolgálatba az a magyar arisztokrata hölgy, akit a király felesége udvarhölgyévé már kinevezett, de akinek nevét egyelőre nem óhajtja nyilvánosságra hozni. A harmadik udvarhölgyi állást nem töltik be. A budapesti főúri társaság egy-egy tagja, Zseri grófnő régi pesti barátnői is lerándulnak néhány hónapra Tiranába, az éppen ott időző rokon hölgy vagy barátnő tölti majd be a harmadik udvarhölgy szerepét. Tiranába a király húgain kívül nem igen lesz társasága Geraldine grófnőnek, ezért állandó budapesti vendégeskedéssel akarja a király élénkíteni és felfrissíteni Geraldine királyné környezetét.
Budapestre a királyi pár egyelőre nem látogat el.
Ennek az elhatározásnak érdekes és persze hétpecsétes titok alatt őrzött oka van. Apponyi Geraldine grófnőnek a pesti társaságban még sok olyan jóbarátja és ???? pajtása van, akiket, ha mint királyné térne vissza Budapestre, esetleg nem látogathatna meg, vagy nem fogadhatna az udvari etikett tilalma miatt sem. Mivel nem akar senkit sem megbántani, csak akkor tér majd vissza Budapestre, ha már elmult egy kis idő azóta, hogy Zseri grófnőből a régi jópajtásból, Geraldine őfelsége, Albánia királynéja lett…

Hitler soha többé nem akar háborút
1938 május

Berlin, május 1.
A nemzeti ünneppé nyilvánított május elsején legelőször az ifjúság vonult az olimpiai stadionba. Berlin területéről 150.000 Hitler-ifjú és leány sorakozott fel Hitler üdvözlésére. Az 1937-38. évi német filmdíjat Leni Riefensthat kapja „Olympia népek ünnepére, szépség ünnepe” című filmjéért. Az idei német könyvdíj nyertese Baldur von Schirach „A hívek dala” címen kiadott verskötete, amelyben az 1933-tól 1937-ig terjedő üldöztetés éveiben az osztrák Hitler-ifjúság ismeretlen nevű költőinek verseit gyűjtötte össze.
A május elsejei ünnepségek kimagasló eseménye a Lustgartenben tartott nagy ünnepség volt, amelyen Hitler kancellár beszélt:
- Egyetlen néppel sem bánt a sors oly mostohán, mint velünk - mondotta a kancellár. - Térben korlátozva, nagy népsűrűséggel, körülöttünk pedig az irigyek és ellenségek tömege. Igy tehát a létért folytatott harc Németországban még nehezebb mint másutt. A német gazdasági politika elve: segíts magadon! - Én is ismerem ezt a jelszót, hogy „soha többé háborút!” Hiszen ez az én saját jelszavam.
A jelszónak nemcsak így kell hangzani: „Soha többé háborút!” hanem így kell hangzania: „Soha többé polgárháborút, soha többé osztályharcot!” A mai május elseje rendkívüli ünnep, mert hat és félmillió német lépett be a német nép sorsközönségébe. Ez a tény új feladatokat ró reánk.
Bármilyen nehezek lesznek is azonban a problémák, egyetlen pillanatig sem kételkedem abban, hogy rövid néhány éven belül sikerül mindezeket a kérdéseket megoldanunk.

Halálos repülőkatasztrófa érte az albán király esküvőjéről hazautazó újságírókat
Olasz óriásgépük sziklafalba ütközött, 20 olasz, angol, görög, német ujságíró és a római albán követ szörnyethalt.
1938 május

Róma, május 1.
Két napja egész Olaszország feszült izgalommal és aggodalommal várta a híreket az Ala Littoria hárommotoros nagy utasszállító gépéről, amely szombaton reggel indult el Tiranából, az albán fővárosból Brindisi olasz kikötő felé.
A gépnek nyoma veszett, vasárnap a déli órákig egyáltalán semmi hír sem érkezett felőle.
Csak azt tudták, hogy tizennégy utassal és hattagú személyzettel szállt fel, az utasok legnagyobb része olasz és külföldi ujságíró volt, akik az albán királyi menyegzőről számoltak be lapjaiknak. Délután bizonyossá vált, hogy a repülőgép vagy a tengerbe zuhant, vagy más szerencsétlenség érte.

(A folytatáshoz mindig a További bejegyzések-re kell kattintani)

Este hatalmas tömeg gyülekezett össze Rómában az albán követség épülete előtt, mert villámgyorsan elterjedt a városban a hír, hogy Safer Bey Vila, Albánia római követe, aki repülőgépen Tiranából Rómába indult, gépével együtt az Adriába zuhant.
A követségen semmi felvilágosítást nem tudtak adni, csak annyit mondtak, hogy a követ a rendes, menetrendszerű géppel indult útnak. Este 9 órakor végre megérkezett Rómába az első hivatalos jelentés: a tirana-római utasszállító gép az olasz fővárostól 120 kilométernyire fekvő Formia város mellett sziklafalba ütközött és lezuhant.
Az első hírek szerint a hatalmas gépmadár felrobbant, izzé-porrá zúzódott és valamennyi utasa szörnyethalt. Az utasok valamennyien Zog király és Geraldine királyné esküvőjéről jöttek. Újságunk római tudósítója azonnal érdeklődött a repülőtársaság igazgatóságánál, hogy van-e az utasok között magyar, mivel híre járt, hogy a repülőgépen nemcsak olaszok és albánok, hanem idegenek is voltak. Azt a felvilágosítást kaptuk, hogy az utasok között egyetlen magyar sincs, viszont az előtte induló géppel öt magyar repült Rómába. A halálos áldozatok között van egy angol, egy görög és négy német ujságíró, a többi olasz és albán.
A repülőgép utasai között volt Safer Bey Vila, Albánia római követe is.
A repülőszerencsétlenség híre egész Itáliában nagy részvétet keltett. Az esti órákban még nem tették közzé az áldozatok névsorát, a római újságpaloták előtt állandóan nagy tömeg várja a híreket.

Hitler ma utazik haza Olaszországból
1938 május

Róma, május 8.
(A Magyar Távirati Iroda jelentése.)
Római politikai körökben vasárnap egyetlen beszédtárgyuk az a két pohárköszöntő, amelyet Mussolini és Hitler tegnap este mondott el a Palazzo Veneziában.
Rómában e két beszéd jelentőségét a következőkben látják:
1. A két beszéd lélektani jelentősége: az olasz-német barátság, amely az osztrák kérdésben kiállta politikai tűzpróbáját, továbbra is fennmarad és a két vezér által említett érzelmi és etikai momentumokkal bővül. Ebben a tekintetben legnagyobb jelentősége van Hitler vezér és kancellár ama kijelentésének, amelyben örök időkre kötelességévé tette a németeknek, hogy tiszteletben tartsák Németország és Olaszország alpesi határát. Ezzel a kijelentésével Hitler végkép eloszlatta azokat az aggodalmakat amelyeket az olasz közvélemény egy része az északi olasz határok jövő biztonsága tekintetében táplálhatott.
2. A két beszéd reálpolitikai jelentősége: Olaszország és Németország továbbra is az igazságon nyugvó béke elérésére törekszik és mint a Duce beszédében hangoztatta, azt akarja, hogy a politikai egyensúly mindenütt megfeleljen a valódi történelmi erőtényezőnek.
Virginio Gayda a Voce d’Italia mai vezércikkében újabb fontos felvilágosításokat közöl a német-olasz megegyezéséről. Teljesen alaptalanok azok a külföldi feltevések, - írja többi között - amelyek szerint Olaszország bármiféle kárpótlást kért volna azért, amiért nem ellenezte a német-osztrák egyesülést. Olaszország semmiféle ilyen igényt nem támasztott. Elvárja azonban, hogy Németország az Ausztriával határos dunai és balkáni vidékeken megérti és tiszteletben tartja Olaszország létérdekeit, minthogy Olaszország is elismeri és tiszteletben tartja Németország párhuzamos érdekeit. Ez azonban egy olyan pont, amely természetszerűleg beleilleszkedik a tengely alapelveibe, tehát Róma és Berlin között természetes együttműködést nyit meg.
A Giornale d’Italia szerint hamis úton haladnak azok, akik a külföldön azt állították, hogy Olaszország követelésekkel áll elő az osztrák-német csatlakozás elismeréséért. Olaszország nem követel semmit. A párizs-londoni tengelyről, amelyet némelyek ma a Róma-berlini tengely egyensúlyának tekintenek, azt írja a lap, hogy a hatalmak úgy csoportosulhatnak, ahogy akarnak. Mind Rómában, mind Berlinben nyitva ált az út harmadik államokkal való kézzel fogható és becsületes együttműködésre. Olaszország a Németországgal való barátság politikai értéke élénkebb marad mint valaha.
A Corriere della Sera hangoztatja, hogy a két pohárköszöntő a magas politika dokumentuma. Közös akcióprogramban egyeztek meg, amelyet esetről esetre alkalmaznak, ha a két kormány az időpontot az együttműködésre alkalmasnak tartja. A két állam barátságát nemcsak megerősítették, hanem jelentősen ki is mélyítették. Különösen ki kell emelni - írja a lap - hogy Mussolini mennyire hangoztatta a béke alapjain való együttműködést, ez a béke azonban csakis a mindenki jogát tiszteletbentartó béke lehet.
A milánói Popolo d’Italia kijelenti, hogy a két vezér beszéde határkő az olasz és a német nép történetében. A két vezér lelki nagyságának köszönhető, hogy Németország és Olaszország között a békét jelentő megegyezés és a megbecsülést jelentő megállapodást létrejött. Mussolini szavaival megmutatta az új európai történelem irányát.

Zavaros helyzet Csehszlovákia körül
1938 május

Párizs, május 22.
A francia főváros figyelme megoszlik a spanyol és a cseh kérdés között. Szombat óta a Quai d’Orsayn szakadatlanul tanácskozások folynak, amelyeknek tárgya részben Franciaország magatartása a pireneusi határ lezárása kérdésében, részben pedig az a kérdés, vajjon a robbanásig feszült helyzetben a francia kormány továbbra is kövesse a Londonból megjelölt irányt, vagy pedig önálló elhatározásokra szánja el magát.
A libiai olasz csapatösszevonások híre, valamint a Sziriában a legutóbbi napokban az arab lakosság körében megfigyelhető mozgás, amely francia csapatösszevonásokat tett szükségessé, továbbá az a hír, hogy Lengyelország a kárpáti határ mentén csapatokat vont össze, de ugyanakkor a lengyel-esek határnyugati szakaszán történt cseh csapatösszevonások ellen Prágában tiltakozott, rendkívül izgalmassá és zavarossá teszik a helyzetet.
Bonnet külügyminiszter szombaton késő este először Sir Eric Phipps párizsi angol nagykövetet, majd a szovjet párizsi nagykövetét Suritsot fogadta. Hír szerint a szovjet nagykövet kijelentette a külügyminiszter előtt, hogy Moszkva csak abban az esetben hajlandó támogatni Csehországot, ha Franciaország a cseh-francia szövetségi szerződéshez híven kiáll Prága mellett.
A francia lapok nem veszik ugyan biztosra, hogy Anglia a cseh-német viszályban a francia álláspontot fogadja el, de remélik, hogy Anglia és Franciaország kettős nyomása elhárítja a háború veszedelmét és lehetővé teszi a szudéta-német kérdés békés megoldását.
A jobboldali lapok hangsúlyozzák, hogy Franciaország a mai körülmények között sem szegi meg a szerződéses kötelességeit, de abban bíznak, hogy erre nem is kerülhet sor, miután a cseh kormány a rend és nyugalom megőrzésére mindet el fog követni.
A Sunday Times jelentése szerint Bonnet külügyminiszter a párizsi német nagykövetséget is fogadta és nyomatékosan kijelentette előtte, hogy Franciaország szerződéses kötelességeihez híven minden körülmények között Csehszlovákia segítségére siet. A nagykövet erre azt felelte, hogy egy francia-német háború Csehszlovákia miatt elképzelhetetlen, mire Bonnet emlékeztette a nagykövetet arra, hogy Göring tábornagy a legutóbbi időben nyíltan beszél a Csehszlovák köztársaság feloszlásáról.

London, május 22.
Az angol kormány vasárnap elhatározta, hogy hattagú miniszterközi bizottságot küld ki, amely állandóan készenlétben marad. A bizottság tagjai: Chamberlain miniszterelnök, Halifax külügyminiszter, Hore-Belisha hadügyminiszter, Kingsley-Wood légügyi miniszter, lord Inskip, a fegyverkezések egyesítésének minisztere és Simon kincstári alkancellár.
A Sunday Times szigorú intelmeket intéz Németország címére és vezércikkét a következő szavakkal fejezi be:
Nem valószínű, hogy Hitler európai háborúba sodortatná magát, ha békés eszközökkel is elérheti célját. Ha mégis a háborús megoldáshoz folyamodna, úgy a támadó fél ezúttal nem hivatkozhatna semmiféle mentő körülményre és beláthatatlan következményeket zúdítana magára. Mindenki azt reméli és mindenki azért imádkozik, hogy Hitler és tanácsadói azt az utat válasszák, amely a békéhez vezet.

A nemzetiségi kérdés gyors megoldását igéri Prága
1938 május

Prága, május 29.
(Az Információ jelentése.)
Vasárnapra virradó éjjel a csehszlovákiai rádióleadóállomások a prágai kormánynak a lakossághoz intézett következő üzenetét közvetítették:
- Csehszlovákia szerencsésen átélt egy drámai hetet. A bizonytalanság és nyugtalanság időszakából most a konstruktív újjáépítés időszakához jutottunk. Elérkezett az államférfiúi cselekvések ideje!
A nyilatkozat ezután a német lakossághoz fordult, amelyet arra kér: igyekezzék a lakosság többi rétegével a józanság vonalán együttesen a megoldást keresni.
A kormány megmutatta, - így fejeződik be a nyilatkozat - hogy világosan és erősen tud cselekedni. Ugyanilyen gyorsan és felelősségteljesen jár majd el a nemzetiségi kérdés megoldásánál. Az eredmény előfeltétele azonban, hogy a német tárgyaló fél részéről a nézetek teljes őszintesége és lojalitás mutatkozzék.

A zsidótörvény és a Nemzetközi Vásár
1938 május

A nyitott ablakon át az esti levegővel a Nemzetközi Vásár reklámhangjainak kongása árad be a szobába, ahol éppen a képviselőház mai üléséről szóló tudósitást olvassuk. A harangok a Vásár kapuinak bezárását hirdetik, amikor Gratz Gusztáv képviselő ur éppen a következőket magyarázza törvényhozó társainak:
„Főleg zsidók voltak, tisztelt uraim, akik Magyarországot az európai életbe bekapcsolták és ezzel megalapozták Magyarország példátlan gazdasági föllendülését. Zsidó cégek tették lehetővé a magyar agrártermékek jövedelmező értékesitését. A cukor-, szesz-, textil-, bőr-, vegyészeti ipar megalakulása és kifejlődése jóformán kizárólag zsidó férfiak vállalkozói kedvének eredménye.”
Ezt mondja éppen képviselőtársainak Gratz Gusztáv, amikor a harangok erősen kongatnak. A Vásár kapuit most zárják be. Érezzük, hogy a kapukulcs csikordulásával valami mást is kizárnak vele. Valamit, amit a derék képviselő, aki azt a megrenditő vallomást is megtette beszédében, hogy vallási üldözések miatt elvándorolt család gyermeke, igy fejezett ki: „zsidó férfiak vállalkozási kedve”.
A világért sem akarjuk azt mondani, hogy a magyar ipar, amelynek ez az évről-évre visszatérő Vásár imponáló és nemzetközi méretekkel mérve is, nagyszerü szemléje, kizárólag „zsidó férfiak vállalkozó kedvének” eredményét tüntetné föl. Az iparunk és kereskedelmünk fejlesztésében és európai szinvonalra emelésében kifejtett nagyszerü erők magyar erők voltak. Minden faji vagy vallási különbség nélkül megnyilatkozó magyar tehetségek.
A sulyos kérdést, amely arra vár most feleletet, hogy ezekből a magyar erőkből és magyar tehetségekből mennyi esett az egyik felekezetre, mennyi a másikra, nem azok vetették föl, akik dolgoztak és ezt az ipart és kereskedelmet megteremtették, hanem azok, akikről ugyancsak a képviselőház zsidó vitájában Friedrich István azt mondta, hogy soha semmit nem dolgoztak, semmihez nem értenek, hacsak nem a politikai harcok rendezéséhez.
Mégis, ha már a kérdést nemcsak fölvetették, de törvényalkotás kiinduló gondolatává tették, meg kell állapitanunk, hogy végigjárva a magyar iparnak ezt az évről-évre megujuló idei szemleutját, a zsidó magyarok keze munkájának, kezdeményező erejének és szorgalmának nyomát minden lépésnél fölfedezte benne mindenki, akit itéletében nem gyülölet és nem elfogultság, hanem az igazság szeretete vezet.
Hát jó, tudjuk és ismerjük az antiszemitizmus rideg válaszát is erre a megállapitásra.
Ismerjük az ellenvetést, amely azt mondja rá, hogy igen, de csak a profitvágy volt, ami a zsidót ebben az alkotó munkában vezette. Talán ezen a helyen és ezeken a hasábokon, amelyeken tisztán gazdasági szempontok szerint biráljuk a jelenségeket, föl vagyunk mentve az alól, hogy ennek az ellenvetésnek igazságos voltát el kelljen ismernünk. Ha nem tennők, az egész közgazdaság eddigi épületét, tudományának alapjait, sőt a gazdasági tevékenység egyik mozgató elementumát döntenénk és tagadnánk meg vele. Akárhogy is legyen, ha szemernyi vádképesség volna is ebben a helytelen érvelésben, bizonyos, hogy annak az erős várnak, amelyet magyar iparnak neveznek s amelyen belül ma már majdnem háromszázezer ember talál kenyeret a maga és családja számára, javarészt zsidó vallásu magyarok voltak az épitői.
Javarészt zsidó magyarok munkája, hogy ennek a magyar iparnak termelvényei értékben ma már közel járnak a hárommilliárdhoz. Ha ez az ipar egész kivitelünknek ma már negyvenöt százalékát teszi, tehát közel jár a magyarság ősi foglalkozásának, az agrártermelésnek gazdasági értékéhez és jelentőségéhez. Javarészt zsidó magyarok munkája, hogy ez az ipar az utóbbi években nyersanyag- és félgyártmány-szükségletének 85 százalékát saját kivitelével volt képes megfizetni s igy a magyar gazdaság végső számláján is igazi értéket tud felmutatni.
A nemzetet ért nagy szerencsétlenség után, a romjaiból fölemelkedő országnak uj utakat kellett keresnie gazdasága terén és ez a kényszerüség, a megváltozott gazdasági helyzet szükségparancsa követelte tőlünk, hogy mezőgazdaságunk mellett az ipar fejlesztésében keressük meg további gazdasági létünk biztositékait. Ez volt az a motivum, amely az ipar kifejlesztéséhez vezetett és nem a profitvágy, nem az önzés, hanem a nemzeti jövőnek ez a parancsoló szüksége. A gazdaságtörténeti tények egyenes letagadása, meghamisitása volna ennek az igazságnak elhallgatása s a magyar zsidóság nem megitélést, de legalább igazságos ítéletet érdemel azért, hogy a gazdaságilag adott helyzetben ennek a nemzeti szükségességnek munkájából becsülettel és eredménnyel kivette a maga részét.
A nagy vásáron, amely az egész világon ebben az időben megindult, s amelyben az volt a kérdés: ki tud népének, nemzetének uj kenyeret előteremteni a romok közül, s ki tudja megállni helyét a megváltozott viszonyok közt, ki tud gyorsan uj poziciót biztositani nemzete gazdálkodásának a világ versenyében, ezen a vásáron a magyar zsidó jelent meg ismét készen, szorgalmasan, telve tettvággyal és munkakészséggel. Mindent remélhetett, csak éppen azt nem, hogy ezért két évtizeddel később üldöztetésben, lenézésben lesz része, s hogy bünül fogják felróni neki azt, amit érdeméül kellene betudni. Mindent várhatott, csak egyet nem. Azt, hogy a vásárból, amelybe ő vitte az uj portékát, ki akarják zárni.
Most, hogy a Nemzetközi Vásár harangjai elcsendesültek és amint a Vásárról kiadott ujsághiradások mondták, a kapukat bezárták, ugy érezzük, hogy ezt a magyar zsidóságot zárták ki vele a vásárból. Ugy érezzük, hogy valami nagy gazdasági hiba, hogy ne mondjuk, oktalanság történt vele és valami nagy igazságtalanság is. Mindaz, amit ennek az igazságtalanságnak védelmére és mentésére eddig felhoztak, mindaz, amivel magyarázni vagy szépiteni megpróbálták a képviselőház vitájában, a sajtóban és egyéb eszmecserékben, nem tisztázza a kérdést.
Ugy érezzük, csak egyetlen egy ember mondta meg az igazságot a maga teljes brutalitásában.
Az, aki azt mondta, hogy a mór megtette kötelességét, a mór mehet. Ebben a kegyetlen, brutális nyilatkozatban legalább őszinteség van, egyenesség van, a dolgok nyilt beismerése van. Ez az, amit meg kell állapitanunk, a zsidó javaslat vitájának és a Vásár bezárásának órájában.
„Ha azok, akik a magyar ipart megteremtették, nem végezték volna el nagy munkájukat, most nem volna hová beülniök mindazoknak, akik számára a zsidójavaslat a gazdasági pályákra vezető utat egyengetni akarja.” Ez az utolsó mondat, amelyet még olvasunk Gratz Gusztáv beszédéből. Aztán összehajtjuk az ujságot és betesszük az ablakot. Nagyon beesteledett olvasás közben. Hideg van és a ligeti éjszaka alakjai kezdenek kilépni a fák alól…

"Ne bántsd a magyar nyelvet"
1938 május

A latin nyelvösztön a vizet és az anyanyelvet nőneműnek érezte. Folyóvíz és anyanyelv csakugyan rokon, mind a kettő kiapadhatatlan, folyton változik, a legerősebb kapcsolat ember és ember közt, anyánk mellett második anyánk. Aki élt idegenben, emlékszik, hogy a szülőföld három honvággyá finomul, az ember az édesanyja, a hazai folyó meg az anyanyelv után vágyik s ha a magyar nyelvben volna nem, mint a latinban, a hazai folyót s az anyanyelvet valószinüleg mi is nőneműnek éreznénk.
Folyóban keresztelték Jézust, egy anya sírt a kereszt lábánál, az első pünkösd után minden népek anyanyelvén hirdették a kereszt kínjait. Folyóvíz, édesanya és anyanyelv Krisztus világát is kitölti a keresztségtől a szentlélek leszálltáig.
Fájdalom, a nyelv néha abban is hasonlít a folyóvizekhez, hogy mély tavakba búvik, a föld alatt bujdosik. A karszti folyó a mészkőhegyekben, az alpi folyam tavak fenekén áramlik tovább, az anyanyelv néha az idő barlangjában bujdokol. Jóformán minden európai nyelvnek voltak ilyen bujdosó napjai, megtagadva, félig elapadva folydogált száz meg száz esztendeig. A francia nyelvet a latin, a németet a francia, a magyar a német kényuralmától kellett megszabadítani.
De akár holt, akár eleven nyelv uralmából szabadul meg az anyanyelv, a föltámadó nyelvi önérzet nem éri be akármilyen anyanyelvvel. Ahogy a Rajna hordalék nélkül, tisztultan lép ki a bodeni, a Rhône a genfi tóból, az anyanyelv újjáéledése is egybeesik egy nyelvtisztulással, a nemzeti irodalom újjászületése egy szárnyaló költői védőirattal az anyanyelvről.
Újjászületése idején a nyelv is hitügy s a tizenhatodik századi német, francia, angol vagy a tizennyolcadik századi német, francia, angol vagy a tizennyolcadik századi magyar nyelvvédelmi iratok Joachim du Bellaytól s Philippe Sidneytől Báróczy Sándorig és Csokonai Vitézig a keresztény hitbeli védőiratok hevével vetekednek.
Ha azonban a nyelv visszajut régi becsületéhez, elmúlik lelkifurdalásunk, eltompul nyelvi önérzetünk is. Nyelvösztönünk csak a halálveszélyre éber, a lassú romlás iránt közömbös. Holott a teljes feledés, a nyomtalan pusztulás néha jobb, mint a romlott fennmaradás. Ha egy nép feledve ősi nyelvét, átpártol egy idegen, de viruló, tökéletes nyelvhez, elsajátíthatja azt a szellemi fölényt és lelki előkelőséget is, mely minden romlatlan nyelvből sugárzik. A megromlott ősi nyelv ellenben mételyez, szellemi restség, egykedvűség, szolgalelkűség, butulás ragad róla.
Jobban hiszek annak a magyarnak, aki jó latin, jó német vagy jó francia nyelven magyar, mint aki zavaros, romlott magyarsággal veri a mellét. Berzeviczy Gergely, a kakaslomnici földesúr latin könyvben védte a magyar jobbágyot, Görgey németül vezényelte a honvédeket, de az a latin s az a német világos, jó latin, illetve német volt, tüstént elhiteti, hogy Berzeviczy is, Görgey is jót akart. Fiatalkorában Eötvös József könnyebben írt németül, mint magyarul, férfikori magyar prózája mégis kimagasló nyelvemlékünk. Hatalmas szelleme, világos gondolatai, emberséges célja nyelvét is megnemesítették.
"Ne bántsd a magyar nyelvet"
De mi a nyelvromlás? Jó, ami régi, rossz, ami új? Hátha amit a maradi romlásnak tart, csak változás? Nem léphetsz kétszer egy folyóba, mondja az ókori bölcs. Nem léphetsz kétszer egy anyanyelvbe sem. Szavak tűnnek, szavak támadnak, az élő nyelv keveset törődik a szótárszerkesztő akadémikussal. Csakhogy az igazi nyelvvédelem nem is az új szavaktól irtózik, pontosabban: csak ritkán azoktól. Egy nyelv szervezetében s nem végtagjaiban romlik, ennyit minden nyelvőr tud s ha szobatudósi szóiszonnyal vádoljuk, annyi, mintha az orvosra fognánk, hogy dohánymarta sárga ujjhegyek miatt aggódik a betegéért.
A nyelvőr, akárcsak az orvos, a nyelv szívzörejei miatt aggódik. Mert a nyelv összes szerve egyszerre romlik. Romlik a szókincse, szerkezete, hangsúlya, szép és érthetetlen szabálytalansága. "Egyes szavak csupán levelei, vékony ágai a nyelv törzsének", írja Arany János, "azok rombolása könnyebben pótolható: de a szókötési formák azon nemesebb erek, csatornák, melyeken a fa éltető nedve kereng: dúljuk fel és a fa nem lesz többé!"
A nyelv sok idegen szót befogad, néha egyenesen a nyelv erejére, elevenségére vall, hogy az egyjelentésű ősi és jövevény szó egy árnyalattal mégis különbözik. Hegedűs Lóránt mondta, hogy a zsandár zordabb, mint a csendőr, a finánc gúnyosabb, mint a pénzügyőr. Hozzátehetjük, hogy poéta több, mint költő, a praktika félelmesebb, sőt magyarabb, mint a cselszövés, a Muzsika bensőségesebb a zenénél és így tovább. A nép néha megbélyegez, néha kitüntet az idegen szóval, a párhuzamos szóhasználat kifinomult jellemfestésre és lélekismeretre szolgál. A baj csak akkor kezdődik, mikor az idegen szó kilakoltatja a hazait.
De ismétlem, a szókincsében megtámadott nyelv rendszerint már nemesebb szerveiben is beteg. A szavakon felül baj van az igekötővel, a tárgyi ragozással, a raggal, a névutóval, a névmutatóval, a határozott és határozatlan névelővel, az egyes szám többes számmal, a szókötéssel, a szórenddel, az állító, tagadó és feltételesmóddal. Még a kötőszócskával is.
Egyetlen példából megértenek. Múltkor németre fordítottam egy kevéssé ismert szállóigét, aztán néhány gyanútlan emberrel visszafordíttattam magyarra. A legrosszabb s egyúttal a legtöbb fordítás így hangzott:
"Az a nemzet, amely nem rendelkezik gyáriparral, olyan, mint az óriás, akinek hiányzik a félkarja."
Nincs a mondatnak semmi baja. Legfeljebb az, hogy az eredeti szállóige így hangzik:
"Ipar nélkül a nemzet félkarú óriás."
Ezt pedig Kossuth mondta.

Cs. Szabó László

Szlovenszkói városképek
Tátra Almanach Pozsony
1938 május

A városkép sajátságos műfaj a dús urbanitású Szlovenszkón, ahol a szűk folyóvölgyeket, a hegyek közt csak egy futamodásnyi szélességben szétnyíló medencéket mindenfelé városokkal szórta be a történeti fejlődés; városokkal, amelyek létük egyik vagy másik századában gazdagodtak, történeti eseményeket éltek át, hadakoztak, akasztottak, iskoláztak vagy más nevezetes ténykedést vittek véghez és ma, többé-kevésbé megjuhászodva, fáradtan és különösebb nevezetesség nélkül, pihenve fekszenek az új korok küszöbén.
Úgy csüggenek ott, fürtökben a kanyargó völgyű folyók mentén, mint szőlő a késő őszidőben, amikor már csak az aszalódás, a ráncosodás, az öregség jele várakozik rájuk. Az emlékekkel teli kisvárosokról szóló bennszülött műfaj ez: kissé szociográfia, kissé monográfia, líra, regény helyett, helytörténet, kultúrkép, bédekker, vezércikk és minden egyéb; amit más írók különféle címeken adhatnak elő, azt egy-egy városkép korlátaiba szorítva kell a szlovenszkóiaknak összegezni.
És rendjén van ez így! Szlovenszkó számára többet jelent a város, más az értelme, hivatása, berendezése, mint az alföldi Magyarországon. Fővárosuk (ha ugyan Pozsonyt annak lehet nevezni) nem olyan főváros, mint Budapest és a falujuk sem olyan falu. Náluk minden kisebb, egyenletesebb, elosztottabb; a polgár és az író nem két egymással ellenkező jelenség, és minden városnak megvan a maga írója. Többszázéves boltívek alatt, ahol egykor öreg iskolamesterek városi krónikákat róttak, ma kis nyomdák húzódnak; a városokat nem lehet irodalom nélkül elképzelni és az irodalmat városok nélkül.
Az egymásrautaltság szabja meg azt a beállítottságot, amivel az író városára tekint, ahol született, ahonnan családja származott, gyermekéveit töltötte s az élmény friss erejével közeledik a geográfiai ponthoz. A szlovenszkói író nem avval a léha bizalmassággal indul városa felé, ahogy vidéki újságíróink a helyi tekintélyek által körülhatárolt településegységhez; nem avval a szentimentális megelégedéssel, ami budapesti irodalmunkat jellemzi; nem avval a leverő nyersességgel, amely naturalista regényeink kisvárosi hátterét rajzolja.
Beállítottsága emberibb, több és mélyebb: személyes kapcsolat van benne, tisztelet és hódolat, szolgálat a várossal szemben, számadás önmagának, helyzetrajz a kisebbségi magyarságnak, perspektíva-nyitás az olvasónak és hű továbbadás a helyi régi kultúrájának. Ily nemes alkatrészekből tevődik össze sajátos művük csillanó ötvözete.
A finom urbanizmus előtt adózik most méltó kegyelettel irodalmuk, amikor a pozsonyi Tátra-kiadó Almanachjaiban többéves munka során feldolgoztatja mindazt a kultúrkincset, amit e városok jelentenek. A feladat megoldására a szlovenszkói magyarság kiváló elméi vállalkoztak és az első kötetből két tanulmány méltán tarthat számot arra, hogy a legkiválóbb magyar esszék közé kerüljön.
Szalatnai Rezső egységes élménnyé forrasztja össze mindazt a szétfolyó jelenséget, melyet Lőcse jelent. Városképét nem kell a logika vagy a történet szempontjai szerint tagolnia; amit a fogalmak előszámlálása csak fáradtsággal tud megközelíteni, azt az ő fiktív sétája, amelynek a során nem is kanyargó lőcsei utcákon, hanem a képek és gondolatok dúsan egymásbaívelő hídján halad, tökéletesen megvalósítja: elénk varázsol egy várost létének minden megnyilvánulásával, megismerési lehetőségének minden oldaláról. A hely történeti nevezetességét, kispolgárok mindennapi kényelmetlenségét, a pusztuló magyarság problematikáját minden olvasó számára új átéléssé tudja egybeilleszteni.
Jócsik Lajos a kispolgári Érsekújvár képét rajzolván, hatalmas arányban kiszélesíti látókörét. A város helyzetrajzán túl, mintha annak szellemi környékére tenne tudományos kirándulást, a kisebbségi magyarok helyzetét is bemutatja s a város hangulatán kívül a szociológia módszerei szerint rendszerbe foglalja mindazt a nehézséget és adottságot, amit a kisebbségi lét jelent. A parasztváros életét megfigyelve, a szlovenszkói magyarság diagnózisát állítja fel, romantika és hatáskeresés nélkül sorolja fel a nyomort, az elesettséget, a parasztiságot és a mindezen túlcsillanó jövő biztató jelenségeit.
Ezt a két nagy képet, kulturális és szociológiai összefoglalást köríti a többi tanulmányok sora. Méltó párjuk Szvatkó Pál bevezető esszéje, amely a szlovenszkói urbanizmus lényegét határozza meg, tájékoztató szempontokat nyújt az utána következő anyaghoz. Darkó István losonci rajza egy város tragédiáját láttatja, Gömöry János terjedelmes tanulmánya Eperjes lelkét analizálja, Sziklay Ferenc Kassa nevezetességeit állítja össze.
Soraikban összefonódik a múlt emléke és a jelen benyomása, a falu frissessége és a város fáradtsága, mindazt az ösztönző körülmény, ami a régi kultúrtalajból új virágot sarjaszt. Azon új termés itt áll előttünk, megszemlélhető és felbecsülhető megjelenési formában. Élvezhetjük virágzását: üde a színe, friss az illata és örvendezést keltő a látása.

(Forrás: huszadikszazad.hu)

JA beszélgetése a dinnyehéjjal

2011-11-15T17:56:00.001+02:00

Jan Palach * Fotó Ryszard Siwiec, 1968

A rakodópart alsó kövén ültem,
néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.
Alig hallottam, sorsomba merülten,
hogy fecseg a felszín, hallgat a mély.
Mintha szívemből folyt volna tova,
zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.
/A DUNÁNÁL/

S mert a közelben, valahol, ültem már egyszer, úgy gondolták, itt a helyem. Engem ide ültettek mintegy harminc éve - okos fők, kegyesek.

Ezért ülnek oly sötét dolgok,
oly hatalmak a szívemen,
hogy szorong lágy arcú kedvesem,
ha ránézek; pedig mosolygok.
/SZÁMVETÉS/

Azóta is keresik a helyemet a hazában. Ahol majd elnézek minden s mindenki felett, és nem sok vizet zavarok.

Bajszom mint telt hernyó terül
elillant ízű számra szét.
Fáj a szívem, a szó kihül.
Dehát kinek is szólanék - -
/REMÉNYTELENÜL/

Megvallom, én is nehezen találom, hol is lenne a helyem. Valahogy megszoktam itt. Ha lehet, ne űzzetek el. Ilyen hálás, igénytelen, szótalan hajléktalanja sosem lesz Budapestnek.

Komor ég alatt üldögélek,
mint hajléktalan a híd alatt.
Mindentől fölmentem magamat,
mert nem lesz utolsó ítélet.
/SZÁMVETÉS/

Intsd meg mind, kiket szeretek,
hogy legyenek jobb szívvel hozzám.
Vizsgáld meg az én ügyemet,
mielőtt magam feláldoznám.
/NEM EMEL FÖL/

Nem hánytorgatom fel, hogy milyen kapzsi módon védjeggyé silányítottátok nevem, szellemem: erősen vitatott díjként vagyok ma áldás és átok, egyetemként diplomagyár, lakótelepként betondzsungel, könyvtárként eszmetemető, utcanévként kopott kabát, szülőotthonként vetélők tanyája; ha kóborlásra fognám, mindenütt koszlott nevembe botlanék...

Ének, hajolj ki ajkamon
s te bánat, ne érj el, csak holnap.
Mélyebbre kell még hajlanom,
hogy semmit nem tudón dudoljak.
/APÁM ÉS ANYÁM/

Csillagok rácsa csillog az egen:
ilyen pincében tart az értelem!
/JAJ, MAJDNEM.../

De azért jó nekem itt a Dunánál - pedig hallom, dörzsöli már tenyerét Balatonszárszó, hogy holtomból életet kovácsol most magának, kegyesen befogad engem, bronzban és fényben, ahogy a jó Marton László engem 1980-ban megszobort. Ha ebbe én is beleszólhatok, maradjon immár minden úgy, ahogy történt ezen a véráztatta, szeles téren, ahol a metró is megáll...

Belsőnk odvába bútt a hálás
hűség, a könny lángba pereg -
űzi egymást a bosszuállás
vágya s a lelkiismeret.
/ŐS PATKÁNY TERJESZT KÓRT.../

Csupa csin, csupa pír, csupa kár,
csupa csel, csupa nyíl, csupa rontás -
most érted: ha reggel a csürhe kijár,
mért káromkodik mindig a kondás.
/REGGELI FÉNY/

Kibomlik végül minden szövevény.
Csak öntudatlan falazunk a gaznak,
kik dölyffel hisszük magunkat igaznak
A dallam nem változtat szövegén.
/EMBEREK/

Papírok, szónoklatok, petíciók lobognak - védbeszéd s vádak - értem és ellenem; kettétörnék a ceruzámat, kik rosszalják költészetem és azt, hogy annyi kisemmizés, nyomor és kín dacára kiutat kerestem, súlyosan ül rajtunk a kor, akár a síneken a testem.

A megtört kövek
önnön árnyukon fekszenek,
csillognak
maguknak,
úgy a helyükön vannak,
mint még soha.

Milyen óriás éjszaka
szilánkja ez a sulyos éj,
mely úgy hull le ránk,
mint a porra a vasszilánk?
/TEHERVONATOK TOLATNAK.../

Ki figyelte meg, hogy, mig dolgozik,
a gyár körül az ősz ólálkodik,
hogy nyála már a téglákra csorog?

Tudtam, hogy ősz lesz s majd fűteni kell,
de nem hittem, hogy itt van, ily közel,
hogy szemembe néz s fülembe morog.
/ŐSZ/

Szólitsd mint méla borjuszáj
a szorgalmas szegényeket -
rágd a szivükbe - nem muszáj
hősnek lenni, ha nem lehet.
/SZÁLLJ, KÖLTEMÉNY/

A bűnös mindig az, ki szólni nem tud; s ha kimondják, hát megfogan a szó. Azzal éltem és azzal haltam, hogy e világon nincsen hozzámfogható, nagyobb vétkes, és nem siet senki megcáfolni ezt. Ítélet mégsincs, de naponta végighallani a megunt, lejáratott lemezt...

Azért jöttem, hogy följelentsem
magam, mert nem birom tovább
adni a szendét, ostobát.
Szótlanabb, némább bűne nincsen
enyémnél senkinek, bevallom.
Szeretném, hogyha itt, te vád,
szemtől szemembe mondanád
a bűnt. Mert nem lehet meghalnom.
/EGY BÜNTETŐTÖRVÉNYSZÉKI TÁRGYALÁS IRATAIBÓL/

még jó, ha az ember haragja
nem az embert magát harapja,
hanem valaki mást,
dudás a fuvolást,
én téged és engemet te, -
mert mi lenne, mi történhetne,
ha mindig magunkba marna
az értelem iszonyu karma?
/MAGAD EMÉSZTŐ.../

Amíg a világ ily veszett,
én irgalmas leszek magamhoz.
/IRGALOM/

Senki nem mondja ki, de érzem, a csípős pesti szmogból lappangva is kifeslik a félelem, hogy itt, a Kossuth-tér hajlatán, hol annyi kókler és sarlatán végigmasírozott a történelmen, a méla dinnyehéj-szemlélőből, az egykori újsághírek vézna szárszói áldozatából egyszer még Jan Palach-há változom!

Nézz a furfangos csecsemőre:
bömböl, hogy szánassa magát,
de míg mosolyog az emlőre,
növeszti körmét és fogát.
/VILÁGOSÍTSD FÖL/

(Az idézeteket kigyűjtötte, s köztük a Költő esedékes mai gondolatait kibarchobázta: Cseke Gábor)

Elvetélt szó...

2011-11-13T09:44:00.001+02:00

(Mit ír és mit nem barátunk, Györffi Kálmán?)

Alacsony, konok kicsiny emberkének ismertem meg - annál nagyobb volt a tekintélye a szememben. Különösen, amikor megtudtam, hogy a KISZ-díjra javasolt elbeszélés gyűjteményt, ami a Forrásban jelent meg, ez a kemény kézszorítású, dörmögő, kapadohányt szívó emberke gyöngyözte ki magából.

Hol vagy, Györffi Kálmán? Te, aki immár végérvényesen benne vagy a romániai magyar irodalom "nagy Brehmjében", a Balogh Edgár megálmodta és Dávid Gyula befejezte Romániai Magyar Irodalmi Lexikonban?

*

Györffi Kálmán (Erdőszentgyörgy, 1945. márc. 26.) – prózaíró. A marosvásárhelyi Unirea Középiskola elvégzése után (1963) először építészeti technikumba járt, majd a Babeş–Bolyai Egyetem bölcsészkarán szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári diplomát (1976). Gyergyószentmiklóson volt tanár, 1980-tól az Előre munkatársa. Marosvásárhelyen él. Első írása az Ifjúmunkásban jelent meg (1968), majd az Utunk, Igaz Szó is közölte novelláit, kisregényeit.

Forrás-kötetét, a Csendes hétköznapok c. KISZ-díjas novellagyűjteményt 1973-ban adták ki. Prózáját már indulásakor megkapó életközelség, mély, elemző lényeglátás, eszköztelenségében is árnyalt stílus jellemzi. Bensőségesen, kivételes érzékenységgel ábrázolja a hétköznapok, az egyszerű emberek világát, élménygazdagság, az élet intenzitása hatja át írásait. Olykor szenvtelennek tűnő, tárgyiasan leltározó stílusával az eldologiasodás veszélyére döbbenti rá a tárgyi világnak kiszolgáltatott embert. Vissza-visszatérő motívum írásaiban az építkezés s a vele járó, olykor emberséget csorbító áldozat. "Nem agyafúrt, hanem szelíden megszállott Sziszifuszok vívják hétköznapi, csendes harcukat e novellák téglarakásai, cementeszsákjai között, hónapos szobáiban és kisudvarain" – írja róla Marosi Péter. E téma nagyobb igényű kibontása a Házavatás c. kisregény (Házavatás. Ágnes. Két kisregény, 1975). Az öregség és mindenfajta szenvedés ábrázolására is különös hajlama van: szimbólumértékű az Ágnes tragikus-groteszk portréja.

Az idő felbontásával, a mondat kereteinek tágításával már korán kísérletezik: sajátos, ahogyan a leírás, elbeszélés, visszaemlékezés és dialógus elemeit egy mondaton belül keveri, anélkül, hogy az olvasót kizökkentené a hatás szintetikus befogadásának folyamatából. A visszatekintő c. regényében (1978) az idő felbontásának és sűrítésének történelmi dimenziókat is átfogó, újszerű technikáját valósítja meg. Előbb az Igaz Szóban, majd hasonló c. elbeszéléskötetében is megjelent kisregénye, A nagy kórház a kiszolgáltatottság szimbóluma (1981). A tehetetlenség – sugallja ez az írás – nem fér össze az öntudattal. Ennek az összeférhetetlenségnek a nyers, fölényes, fekete humort sem megvető ábrázolásával a szerző azok ellen az adottságok ellen lázít, amelyek e kettőt mégis békés egymás mellett élésre kényszerítik.

Sodoma, avagy kiáltás az emberért c. bibliai tárgykörű drámája (Igaz Szó 1982/9) önmeghatározása szerint "groteszk játék": tiltakozás az atomháborúval fenyegető fegyverkezési verseny ellen.

(Gy. É.) [Gyimesi Éva]

Marosi Péter: Emléktárgyak leltára. Utunk 1974/4; újraközölve Világ végén virradat. 1980. 29–34. – Gálfalvi Zsolt: Gy. K.: Csendes hétköznapok. Igaz Szó 1974/2. – Szávai Géza: Csendes hétköznapok és csodák. A Hét 1974/10. – Szőcs István: Címkézhetetlenül... Utunk 1975/27; uő: Az élet, amint a túlsó partról integet. Előre 1982. ápr. 8. – Nagy Pál: Felépül egy ház, meghal egy öregasszony. A Hét 1975/31. – Borcsa János: A nagy kórházban. Ifjúmunkás 1982/22. – Kovács János: Béna világ. Utunk 1982/21. * A[rany]SZ[alag]T[ár]: Gy. K. munkásságáról. L[iteratura]M[agh.] 1306.

*

Címszavadat az a Gy. É. - vagyis hát Gyimesi Éva - fogalmazta, akiről az idén, így vagy úgy, de nagyon sokan megemlékeztünk, és akinek a ceruuzáját minden körülmények között a mértéktartó, józan mérlegelés vezérelte, még nyilvánvaló szimpátiák esetében is. De ő már nem írja tovább, nem igazítja ki ezt a csonka bemutatót. Amit immár csak Te toldhatsz meg érvényes szavaiddal...

De a címszón túl, mélyen él bennem általam utolsónak ismert köteted, A nagy kórház, amelyet természetesen a címadó kisregény dominál, a többi rövidpróza - hadd soroljam föl: Integetsz majd a túlsó partról, A mellény, Egy kutya és a háború, A nyaralás, Az órásmester, A hegedű, A kórista - mind-mind csak asszisztencia, kíséret, körítés, mint a sült pisztráng mellé a két, petrezselyemmel fellobogózott rizskupac...

És mégis, most Az órásmester-rel idézlek meg, ezzel a rövid, de mélyértelmű krokival, ami - mint később kiderült, a Te írói alapállásodra is bélyeget nyomott...

*

Györffi Kálmán: Az órásmester

1.

Ó, gyönyörű volt ez a műhely, a kisváros egyetlen órajavító műhelye, kirakatában azokkal a szép, apró fogaskerekekkel meg a ragyogó, zománcos óraszámlapokkal a vérvörös bársonnyal borított polcokon, gyönyörű volt ez a műhely a beüvegezett pultjával, az üveg alatt a rengeteg karórával meg zsebórával, és a dolgozóasztalkán a szépen sorba állított nagyítókkal, csipeszekkel, parányi csavarhúzókkal, kis kalapácsokkal, ollónyi harapófogókkal.

— Ilyen tisztaságot a fogorvosnál sem talál, uram — mondta valamikor Miklós, illetve
— Ilyen tisztaságot a fogorvosnál sem talál, elvtársam — mondogatja mindenkinek Miklós bácsi.

Olyankor büszkén körülnéz az öreg, számba veszi egyenként a falon az órákat, azokat a pötyögő kis faliórákat, azokat a búgó, faburkolatos, zengő órákat, a sallangos, zenélő órákat, a színes, kakukkos órákat, a komoly, beüvegezett, nagy ingaórákat, legelteti rajtuk a szemét jólesően az öreg, és amikor az a rengeteg óra hirtelen táncra perdül, hogy elüsse az egészet, vagy pláné a delet, olyankor féloldalra hajtja fejét az öreg, kikukkint kéjesen a kezében lévő apró kis karórából, szemét is lehunyja a nagyítócső alatt, úgy hallgatja végig a kondulásokat, huhhintásokat, pendüléseket, dobbanásokat, az orrlyuka tágra nyílik, mintha valósággal belélegezné ezt a zenebonát, ezt a — csupán az ő fülének — mennyei zenét, olyankor a kezében ritmusra mozog a csavarhúzó, mintha vezényelné ezt az elszabadult, megvadult zenekart: fortissimo! tíz! tizenegy! tizenkettő! stop!

(A folytatáshoz mindig a További bejegyzésekre kell kattintani)

2.

De egy idő óta valahogy nincs kedve meghallgatni ezeket az órákat.
Idegesen, valami sértődött pillantással kapja fel a fejét, amikor ütni kezdenek.
Az állán úgy ugrál az ín, úgy markolja meg a legnagyobb kalapácsot, mint aki gyilkolni készül.

Fél éve van a nyugdíjazásig.

Az emberek pedig ugyanúgy lépnek be a kis műhelybe, mint azelőtt, nem akarják tudomásul venni az öreg bajait, hiába panaszkodik nekik, csak topognak az üveges pult túlsó oldalán, és ilyeneket kérdeznek:

— Aztán mikorra lesz kész ez a vekker, Miklós bácsi?
— Aztán mikorra lesz kész ez a Doxa, Miklós bácsi? — kérdezi Nagy Dénes.
— Aztán mikorra lesz meg ez a Pobeda, Miklós bácsi? — kérdezi Kis Sándor.
— Haj — mondja olyankor az öreg —, nagy dolog az óra, mert az időt mutatja, azzal nem lehet fuserálni, mert az, elvtársam, mindennél fontosabb! Hajaj, nem is gondolják az emberek, milyen nagy dolog az idő!
— Lám — panaszolja aztán —, engemet is egy félév múlva nyugdíjba küldenek, pedig a kezem sem remeg, a szemem is jó...

De hát az embereket nem érdekli az öregember baja, amikor mindenkinek megvan a magáé odahaza meg a munkahelyen ... Felépül az új kultúrház is lassan, különben is most adják át a konfekciógyárat, szabályozni fogják a nagy folyót, ki hitte volna ...

— Hogy, csak egy hét múlva lesz meg? — csodálkozik Nagy Dénes.
— Hogy, ehhez a kis szabályozáshoz magának négy nap kell? — hüledezik Kis Sándor. — Hiszen ezelőtt egy nap alatt beállította!
— Hajaj, sok a munka — ravaszkodik az öreg —, sok a munka, na, hiába ...

3.

Június huszonhetedikén délben két órakor levette az öreg a szemére csippentett nagyítót. Letette az asztalra, felállt és megmosta a kezeit. Aztán felvette a kiskabátját, kiakasztotta a cetlit a kirakatba, és bezárta az ajtót maga mögött.
„Csak rohanni — mormogta. — Más bajával nem törődni — sziszegte. — Csak önmagunkkal foglalkozni — suttogta. — Hát akkor lássuk!"

Gúnyosan vigyorgott a szembejövők arcába.
A templomtorony óráján a mánus zökkent egyet.
Meleg volt.

— Aranka elvtársnő — mondta Szabó Dénes, a szakszervezeti titkár —, magánál hány óra van, lesz szíves, mert az enyém megállt, hogy a fene ott enné meg ...
— Tanár elvtárs, már ki kellett volna csengessenek — mondta Nagy Rozália, szemtelen tizedikes tanuló —, mert az énórám pontosan kettőkor megállt...
— Az úristenit a forgalmistának — mondta Fórika Ignác harmadik kategóriájú mozdonyvezető —, hát már egy negyedórája itt rostokolunk ...
— A szentségit az elárusítóinak — mondta Kozma Amália vevő —, hát kettőkor indultam el otthonról, s még mindig nem nyitott ki az üzlet.
— A jómindenségit, hát mind tönkremennek a mai felvételek, ha nem tudom, mikor vegyem ki őket a hívóból — mondta Tihamér, a városi fényképész.

4.

Ezen a délutánon megbabonázva meredt a sűrű sorokban összeverődött tömeg az órásműhely díszes kirakatában vörös bársonyra tűzött cetlire: NYUGDÍJAZÁSOM MIATT — ZÁRVA!

(Forrás: A nagy kórház. Elbeszélések. Kriterion, 1981.49-512. oldalak)

*

Voltunk mi kollégák is, néhány évig, az Előre mindent elnéző, eltűrő, de meg nem bocsátó betonszárnyai alatt, szerkesztettem írásaidat is, aztán felkapott a nyolcvanas évek végének huzata, megpörgetett, Téged erre vitt, engem arra, boldogult, ki hogyan érete, kit érdekelt akkoriban, hogy az átkos időkben pennaforgatók szólalnak avagy hallgatnajk, az élet ment tovább, aztán egyszer csak azt olvasom a Látóban, 1996-ot írtunk, hogy GYÖRFFI KÁLMÁN Tükörcserepek (Regényrészlet) - áhá, itt regény készül, vajon milyen lesz az, Kálmán? Kézbe vehetjük-e valaha, vagy még azelőtt cserepekként szanaszét hullnak? És ez a kérdés, mint egy elnyújtott kiáltás, egész 2001-ig visszhangzott bennem, amikor is Gál Éva Emese interjút készített veled a regényírás - és egyáltalán az írás - egzisztenciális nehézségeiről, majd nemsokára levelet kaptam Gergely Tamástól, Stockholmból, azzal a felkéréssel, hogy juttassam el Hozzád Gyergyószentmiklósra, ahol ismét megtelepedtél.

*

(2001. január 31-én létrehozott Word dokumentum:)

Kedves Kálmán!

Úgy látom, könnyebb tutajjal leereszkedni a Maroson, mint regény írni Romániában!

Mikor az interjút olvastam, amit Gál Éva Emese készített veled, első reakcióm az volt, hogy felajánljam neked a regényhez szükséges helyet az interneten. Aztán azonnal leintettem magam azzal, hogy hiszen neked pénz kell a megírásához, nem közlési lehetőség…!

Viszont a helyzetedbõl egy ötlet született, minek alapján kialakítottam egy internet-oldalt, melynek a címe Elvetélt szó s a lényege, hogy ilyen vagy olyan okból meg nem írt irodalmi alkotásokból azt teszünk ki a webhálóra, ami azokból mégis megszületett, egy alapötletet, egy címet, egy szinopszist.

Arra kérlek, a száz falu pusztulásának mindezidáig meg nem írt regényéből ami van, küldd el, kitesszük a világhálóra. Mást is, mindent, ami van. (Ha már az ötlet tőled, veled szeretném kezdeni...) S amiről úgy gondolod, hogy torzó formájában is érdekel – olvasót, esetleg kiadót. Irodalomtörténészt. Az ötlettemető alapján tulajdonképpen meg lehet írni az árnyék-irodalomtörténetet, lehet, hogy ugyanolyan érdekes, mint a látható. (...)

Barátsággal: Gergely Tamás

*

A válasz akkor több áéttételen és szóban érkezett: nem. Nem vetted a lapot. Próbáltuk Nélküled felépíteni az Elvetélt szót, mert házunk tájához közel is történtek ám vetélések, hamvába hullások, kardba dőlések és egyéb szerzői balesetek, de a Te tapasztalatod és jelenléted nélkül valahogy nem ment a munka, a demonstráció, elvetélt maga az Elvetélt szó is, mielőtt még kibontakozhatott volna...

Aztán annyi év után, nemrégiben egy világhálós keresés kidobott Tőled egy jegyzetet, amit öt évvel ezelőtt követtél el, a Gyergyói Kisújság égisze alatt...

*

Györffi Kálmán: Már tett Ön tönkre egy színházi előadást?

Én hármat is, bár, amiről most beszélni fogok, nem egyedül az én művem volt, a felelősség mégis teljes egészében az enyém, több szempontból is. Az ember például felelős a gyerekéért, nem?

Amúgy különben elnézést fogok kérni, hogy ebben az írásban egy nyomdafestéket nem tűrő szót fogok leírni, higgyék el nekem, én magam is utálom, amikor ilyen minősíthetetlen kifejezést olvasok, pedig manapság divat leírni ezeket a szavakat, ez a posztmodern, olvastam már ezt a – különben török eredetű – szót modern költőnőktől (gyergyóitól is!), mit mondjak, nem tudott meghatni, inkább elnézően mosolyogtam az eseten.

Viszont figyeljünk csak ide, milyen jó hatású lehet egy ilyen – úgymond – trágár kifejezés, ha jó az időzítés, jó a környezet és jók a szereplők.

Az én gyönyörű (akkori) városomban, Marosvásárhelyen akkor még egy kiváló bábszínház működött, az akkori igazgatónőjét nem győztem csodálni, úgy hívták, hogy SMARANDA ENACHE. Ezelőtt vagy két lapszámmal arról cikkeztem, hogy nagyon kevés mai magyar ember előtt vagyok hajlandó levenni a kalapomat, azt hiszed, hogy nacionalista vagyok, mi, nos, itt van ez a név, nem is magyar, nem is férfiember, sőt, román!, és nőszemély!, és ami még furcsább, nem is fiatal már!, és én mélyen meghajlok előtte, és leveszem a kalapomat.

Ismertem a bábszínházat, a bábszínészeket, és a díszlettervezőt, aki távoli rokonom is volt, jaj, nem, nem halt meg, Garda Aladár él valahol Németországban, csak éppen semmit sem tudok róla…

(Ha Bukarest román lapjait is olvasnánk, tudhatnánk, hogy ez a kedves hölgy állandó támadások céltáblája, az elmúlt héten is vadul „leelvtársnőzték” éppen a fent említett rokonom kapcsán.)

Vissza az eredeti kérdéshez: tettél-e már tönkre színházi előadást?

Én, áttételesen, igen.

Karácsony szombatján azt mondja az akkori asszonyom, hogy amíg én kitakarítok és feldíszítem a karácsonyfát (ilyen asszonyom sem volt azelőtt sem, azóta sem!) el kellene vidd a gyermeket a bábszínházba!

(Mondom, nagyon jó volt a bábszínház a nyolcvanas években, arra is gondoltak, hogy a gyerekeknek elfoglaltságot találjanak, mielőtt megjön az angyalka.)

Úgyhogy, fogom a hároméves kislányomat, és elsétálunk a bábszínházba. Ismerős, ismerős! Jegyet könnyű szerezni, beraktak két pótszéket, körülöttem apukák és anyukák az ölükben, a térdükön a kisdedekkel, az enyém is öleli a nyakam, és nyafog, természetesen, mikor kezdődik már, kérdezi percenként, úgy a nézőtér közepe táján ülünk, szétnézek, karácsonyi hangulat, meglátszik a várakozás a kicsinyeken és meglátszik a felnőtteken is, az anyukák kicsípték magukat, öröm gyönyörködni bennük, itt-ott ismerősök, bólogatunk, köszöngetünk egymásnak. Aztán elkezdődik az előadás, gongütés, a fények lassan elsötétednek, van ennek varázsa, hiszen a bábjáték ősrégi kínai találmány, az apróságok izgulnak, az enyém is, megbabonázva mered arra a másfélszer kétméteres négyzetre, ahol szétmegy a függöny, és máris az erdő közepén vagyunk, nyuszik és madarak között, megy a párbeszéd, bejön az intrikus, gonosz (?!) róka is, átejti a nyulat, aztán átejti a farkast is, a kislányom liheg a nyakamba, szörnyen élvezi az egészet, beleéli, átadja magát a látványnak, és akkor az erdei tisztásra lomhán, de ijesztően bevonul a medve.

– NICSAK – mondja a ravasz róka – megérkezett a medve is!

Ez egy ilyen fordulat volt, úgyhogy mély csend volt a nézőtéren, hallgattak az apróságok és hallgattak a szülők, a bábszínpadon is pár pillanatig megállt az élet, lélektani pillanatnak nevezik az ilyet, mire a lányom izgatottan nyüzsögni kezd a térdemen, és valami hihetetlen csodálkozással és átható gyerekhangon felkiált:

– Apu! Te hallottad, hogy a róka azt mondta a medvének, hogy „picsa”? (Elnézést!)

Erre a medve, aki éppen csak akkor érkezett, eldobta magát, a fák és a bokrok reszketni kezdtek, a róka meg egyenesen kirepült a színpadról, a sötét nézőtéren felharsant a röhögés, még a függöny is úgy ereszkedett le a színpadon, hogy látni lehetett, a kezelője is röhög, aztán felgyúlt a villany, tűnés, leányzó, mondtam, mert itt elsüllyedünk a szégyentől, kikerültünk az udvarra, hátramentünk a bábszínpadra, elnézést kérni attól a nyolc-tíz drága bábszínésztől és színésznőtől, akik még akkor sem tértek magukhoz. Hát én megígértettem a kislányommal, hogy többet nem kommentálja az előadást, aztán kivártuk, amíg újra elsötétedett a nézőtér, és visszaosontunk a helyünkre.

Hát, mit mondjak: nagyot esett az előadás színvonala!

(Forrás: Gyergyói Kisújság, 2006. december 28-január 3.)

*

Mindez számomra fényesen igazolja azt, hogy élsz, hogy olykor toll is van a kezdeben, de az egykori emberkének, akit magamban őrzök, csak maradék árnya vagy, bár szó se róla, nem vesztetted el íráskészségedet, csak éppen más súlycsoportba igazoltál át... Már ha hinni lehet a látszatnak. De mert a látszatoknak sose szabad hinni, mert a látszatok azért vannak, hogy elfedjék azt, aminek a hínáros mélyén vergődik, magával vívódva az ember, őrzök magamban némi halvány és kötelező reményt, hogy valahol írod, építgeted azt az írói konstrukciót, amely talán még benépesítheti a fogyatkozó, kiürülő életterünket. Amiről, Forrás-köteted élén így vallottál:

"De miért írok?
Láttam valamikor egy pókhálós, omló vakolatú, magára hagyott házat (majd minden faluvégen van ilyen roncs). Arra gondolok, ha megírta volna valaki a lakóit, talán nem lennének elhagyottak ezek a házak."

Mit írunk még, barátom annyi elvetélt és újra megtalált szóban?

Csíkszereda, 2011. novemberében

Kölcsönsorok: Alexandru Lungu

2011-11-10T09:12:00.001+02:00

A marosvásárhelyi Vatra folyóirat friss számai mindig felköltik bennem a szunnyadó fordítót; provokálnak. Hát még, hogy az idei 9-10-es összevont szám egyik fő érdekessége Alexandru Lungu, az utolsó román avangárd költő bemutatása/felfedezése a mai olvasó számára.

Sz. 1924 (Cetatea Alba)-mh. 2008-ban, Bonnban. Orvosit végzett Bukarestben, hormonkutatásai, a biológiai időre, az időjárás és az egészség kapcsolatát vizsgáló kutatásai jelentősek. 1973-ban Németországban telepszik le, előbb kórházban dolgozik, majd feleségével együtt 14 éven át magánrendelőt tart fenn Raubachban. 16 évesen közöl először verset, 1945-ben Ion Minulescu díjat kap Ora 25 (A 25. óra) c. kötetével. Irodalmi munkásságát gazdag képzőművészeti tevékenység egészíti ki. Feleségével együtt szerkesztik az Argo c. költészeti és grafikai füzetet, amelynek számos, külföldön élő román író lesz munkatársa. rendszerint maga illusztrálja verseskönyveit, melyek száma jelentős. Az összeállítást bevezető Iuloan Boldea szerint Lungu költészetének, bár nem ismeretlen az olvasó előtt, csak ezután tárják majd fel valóságos mélységeit, dimenzióit. A Vatra nem mulasztja el, hogy a kritikai bemutatás mellett reprezentatív válogatással érzékeltesse e rendkívüli lírai tehetség életművének csúcsait. Egyik terjedelmes, valósággal szerelvény-hosszúságú versét örömmel és sietve ültettem át magyarra.

ALEXANDRU LUNGU

Madárvonat / Trenul cu păsări

Jöjjön már boruljon ránk
még inkább
vonjon be ereszkedjék le
az este
a mindent eldöntő idő
csöndesen haldokló fénye
mikor a csillagok még
ismeretelenül röppennek fel a kutakból
felsértve a dolgok láthatatlan arcát
sóhajtás
suhan tán egy bágyadt angyal
vagy a lég az mely öröm-
könnyeket zokog
szinte érezni
a megbillent földet amint a lélekbe
hatol
akár egy sanda árny pengéje
vagy egy titokrög
csuszamlása
a melankólia kérlelhetetlen lejtőzetén.

Még túlságosan éles
a hazugságok tükre
hogy este lehessen
annál jobban
szomjazom a távolban elnézni
miként bújnak elő a semmiből
az alkony menta szagú alakjai
s hogyan falják föl
egyik a másikának
hűvösen illó testét
míg valahol messze egy vonat
kúszik
a láthatáron túl
vég nélküli útján
fáradt madarakkal
arcuk meglepően emberi
asszonymadarak férfimadarak
szunyókálnak
a vonat egyhangú ringásától
fel nem adva a személytelen feszültséget
az álombeli rettegés páráját
amely mindig belengi
az utazások fordulatait

Oly különös és roppant kellemes
az esti haldoklások meghitt
idején
gondolatban kiejteni
egy szót
bármelyik egyszerű szót
a maga tökéletes magvasságában
lehántva róla a századok
által rendre rázúdított fojtogató történelmi
hitegetést
már-már ijesztő
hogy az elcsigázott madarak
nők férfiak
véget nem érő utazásukon
jól hallanak engem
és tisztán megértik
hangtalanul
kiejtett szavaim
mikor
a csillagok felröppennek a kutakból
felsértve a dolgok láthatatlan arcát
akkor is ha én örökké
már-már mozdulatlanul
itt
fogok állni
az esti
zokogásokba fúló légben
és soha sem feledem
hogy máig sem adatott
meg nekem meglátni
az elhaladó vonatot
valahol
nagyon távol túl a láthatáron

Jöjjön már boruljon ránk
hamarább
az este
biztos vagyok hogy a fáradt madarak
most is
véget nem érő utazásukon
asszonymadarak férfimadarak
meghallanak
megértik gondolatban kiejtett
szavaimat
és válaszuk az a
lélekben megdőlt árnyék
és hallgatag titokgöröngy
csuszamlása lesz
a melankólia kérlelhetetlen lejtőzetén.

Cseke Gábor fordítása

*

Să vină să cadă
mai curând
să se lase să coboare
seara
ceasul de cumpănă
agonia lină a luminii
când anonime încă
stelele se înalţă din fântâni
zgâriind faţa nevăzută a lucrurilor
de se aude
un suspin ca de înger bolnav
ori poate văzduhul înecat
într-un plâns bucuros
de se simte
înclinarea pământului pătrunzând
în suflet
asemenea unui cuţit de umbră piezişă
ori unui bulgăre de mister
lunecând
pe povârnişul de neiertat al melancoliei

(A folytatáshoz mindig a További bejegyzések-re kell kattintani)

E prea limpede încă
minciuna oglinzilor
să se facă seară
mai curând
mi-e sete să privesc în zare
cum se nasc din neant
homunculii de mentă ai asfinţitului
şi cum îşi devoră
unul altuia
volatilele trupuri de răcoare
în timp ce un tren trece undeva
foarte departe
dincolo de zare
purtând într-o nesfârşită călătorie
păsări obosite
cu feţe necrezut de omeneşti
păsări femei păsări bărbaţi
picotind
în tremurul monoton al trenului
dar păstrându-şi acea încordare absentă
acel abur de spaimă visată
care învăluie întotdeauna
neprevăzutul călătoriilor

E foarte ciudat şi nespus de plăcut
într-un răstimp anume
al agoniilor blânde de seară
dacă rostesc un cuvânt
în gând
orice cuvânt simplu
luat în miezul său curat
decojit de amăgirile
în care 1-a sufocat veacuri de-a rândul
istoria
e aproape înspăimântător
că păsările obosite
femei bărbaţi
în călătoria lor nesfârşită
mă aud foarte bine
şi înţeleg foarte limpede
cuvintele ce le rostesc
fără voce
când stelele se înalţă din fântâni
zgâriind faţa nevăzută a lucrurilor
cu toate că eu voi sta
întotdeauna
aproape nemişcat
aici
în văzduhul înecat de plâns
al serilor
şi nu voi uita niciodată
cum nu mi-a fost dat
nici până acum să văd
trenul ce trece
undeva
foarte departe dincolo de zare

Să vină să cadă
mai curând
seara
sunt sigur că şi de asia dată
obositele păsări
purtate într-o nesfârşită călătorie
păsări femei păsări bărbaţi
mă vor auzi
îmi vor înţelege cuvintele
rostite în gând
şi răspunsul lor va fi
acea înclinare de umbră
în suflet
şi tăcutul bulgăre de mister
lunecând
pe povârnişul de neiertat al melancolici.

Egy önkéntes pályaőr feljegyzései (30): Régmúltba tolatás

2011-11-06T10:12:00.000+02:00

Veres Nándor: Csíki reggel

Betegségem, sajna, tovább tart... De ahogy telnek a napok, rá kell jönnöm, hogy ez a fajta kór inkább csak belülről, minden külső ok nélkül közelít az emberhez, mert ha nem gondolunk rá, úgy elmúlik, mintha nem is lett volna. Ezért hát, barátaim aggodalmára - mert hogy feljegyzéseim nyilvánosak, ők is olvashatják - egy füstre azt válaszolom, hogy ne tartalékolják számomra a gyertyát, egyelőre csak ez a belső láz emészt, ami írogató embereket szokott mardosni időről időre, amikor nem úgy mennek a dolgaik, ahogyan ők szeretnék...

Hanem mindjárt jobban éreztem magam, hogy Elekes Feri barátom felfigyelt az én kínlódásomra és megszólított az ő mélységesen magánjellegű blogjában. Ezt a blogot én ugyanis nagyon, de nagyon szeretem, pedig olyan egyszerű neve van, hogy nem is igaz: MONDAT...

Az utóbbi időben ez a Feri remek krokikat rajzolt különböző ismerőseiről - írókról, művészekről -, s örvendek, hogy bátorításomra tovább fokozta a svungot. Ma már látni és hinni lehet, hogy ebből jóval több lehet, mint amennyit az elején remélni lehetett tőle: Nem azért mondom, mivel engem is besorolt az ő emlékkönyvébe, s olyan társaságba illesztett, mint Bözödi György, Markó Béla, Gálfalvi György, Páll Lajos, hanem mert kristályosodni látszik egy olyan bensőséges-szatirikus szemlélet, ami minden érintettnek kivétel nélkül jót tesz - segít leszállni a magas lóról vagy éppenséggel felszállni rá; attól függően, ki hová igyekszik.

A legutóbbi bejegyzést nekem dedikálta, én pedig örömmel válaszoltam rá, s e verses levélváltás álljon itt feljegyzéseim között is, hiszen őrjárat gyümölcse ez is a javából...

/Elekes Ferenc/Vonat

(Cseke Gábornak,
egy képzelt vasúti
állomáson)

Úgy vagyok,
mint kifürkészett
gondolat,
mit valaki kitakart.

A vonat
is sejti, tudom,
honnan jön és merre tart,
ha tolat.

/Cseke Gábor/ Pára szállt

(Válaszvers)

egy téli állomáson
éjfél után
vártalak

a hóban nyomaim
a szállásig
vezettek

pára szállt
a mozdonyból
a szánkból

a fagy csikorgó
foggal
roppantotta a fát
a vasat

körmös
csíki idő
régmúltba tolatás

Filmdok - hetedszer is: Embersorsok erős mezőnye

2011-11-02T11:13:00.003+02:00

(Az alábbi írás a Kisebbségben c. ÚMSZ-melléklet novemberi számához készült. A szerkesztő majd eldönti, hogy zöld utat adjon-e neki. Itt minden esetre, megtekinthető...)

Klubhangulat a fesztiválon

Jó nézőnek lenni egy ilyen fesztiválon, mint a csíkszeredai film.dok. Mert mindenik évadja sajátos, ugyanakkor mindegyik hozza a formáját. A legutóbbi szlogenje azt ígérte: "Nyomot hagy..."

Nem jó viszont nézőnek lenni ugyanitt, mert óhatatlanul válogatni kell. Ha nem szakmabeli, kritikus vagy éppen megszállott az ember, akkor eldönti, mennyi időt képes büntetlenül a vászon előtti bambulásra áldozni egy örökös jövés-menéstől mozgalmas, hangzavaros, rögtönzött nézőtéren. Naponta három-négy óra már komoly áldozat a mezei néző életéből, de abba alig fér bele 3-4 versenyfilm, hiszen a legtöbb rendező 30-40-50 percen nem nagyon adja alább a játékidőt... A zsűri békétlenkedésének, miszerint túl nagy súlyt raknak a vállára, több mint száz versenyfilmet válogatni a döntő mezőnyben, népi futóversennyé silányíthatja a szakmai küzdelmet, van némi alapja, és mégsincs... (De erről még lesz később is egy-két szavunk.)

Élve tehát a fesztivál előnyeivel és vállalva mindazt, ami emberileg vállalható, a naponta kiszakított 3-4 óra alatt végigkövettük a szeptember 19-25 közötti fesztivál délutáni időszegmenseit, megállapításaink jó részt az ennek alapján szerzett személyes benyomásokra, a vetítések közben és után támadt gondolatokra és a zárórendezvényen elhangzott szakmai nyilatkozatokra, következtetésekre épülnek. Beszámoló is, napló is, elemzés is elegyesen, egy olyan fontos rendezvényről, mely immár nyolc esztendeje következetesen (egy év sajnálatos kimaradással), a véletlenszerűségen túllépve építi – a filmes szakma pászmáit kihasználva – az eleven, konkrét, mindennapi román-magyar kapcsolatokat. Ezt pedig manapság nem lehet eléggé becsülni...

Mint eddig valamennyi évad során, ezúttal is zavar a mezőny tárgyi elegyessége. Az persze rendjén, hogy az előválogatás során a pályamunkákat "dobozolják", így a bemutatók ebből a szempontból nem zsákbamacskák. A zavart az okozza, hogy a megmérettetés során az így emelt válaszfalakat semmisnek tekintik, s olyan filmeket mérnek össze, amelyek a szakma szempontjából ugyan értékelhetők, de össze semmiképp nem mérhetők, mert igen sokszor öntörvényűek, egyszerűen kilógnak a sorból. A nézőtéren ülve, a gondtalan nézőt egy dolog érdekli: hogy amit lát, annak minél töményebb, erőteljesebb információértéke legyen. Hogy ne kényszerüljön rá a vánszorgó időt faggatni és a 30 perces filmet ne érezze iszonyúan vontatottnak, viszont az egy órát tartó film végén is inkább a perc illékonyságát érzékelje. Mert láthattunk rövid filmet, ami csigalassúsággal araszolt célja felé és olyan hosszút is, amibe gondtalanul képesek voltunk belefeledkezni. Meglehet, hogy az értékeléshez ez nem valami precíz esztétikai mérce, de állítom: roppant célravezető. És még sosem kellett csalódnom benne.

Végül is, minden alkotás - a dokumentumfilm is - egy-egy felvállalt kaland. A pontból el kell jutnunk B pontig. Ezt az utat pedig az alkotónak úgy kell bejárnia s velünk bejáratnia, hogy mi lélegzetvisszafojtva, lenyűgözve kövessük a mutatványt. Ha útközben unatkozunk, a közömbösségig ismert tájakon haladunk, az alkotó mind magának, mind a nézőnek "megspórolja" a felfedezés örömét, akkor szakmailag lehet minden a helyén, de az alkotással szemben alapvetően erős kétségek vetődnek fel. A kalandot ugyanis mindig az jellemzi, hogy izgalmas, váratlan fordulatokban bővelkedik. A valóság nehéz bemérhetősége, kiszámíthatatlansága - jó értelemben vett kalandossága - a leginkább erőteljes személyiségek hiteles sorstörténeteiben jelentkezett a film.dok idei évadján is, talán még inkább, mint az eddigieken, s tüntette föl kedvező színekben az illető alkotásokat.

A Kőbe vésett álom (Daczó Katalin, Daczó Dénes és Szabó Ádám produkciója) egy már-már lehetetlennek látszó intellektuális nyomozás filmes jegyzőkönyve. Immanens értékét az adja, hogy az alkotók felfedeznek a nyilvánosság előtt valamit, amit azelőtt homály fedett: egy székelyföldi faluból elszármazott, ismeretlen sorsú művészember, Orbán József szobrász bizonytalan, inkább csak sejthető nyomait követve jutnak el, jelentős földrajzi távolságokat is bejárva azokra a helyszínekre és azokhoz az emberekhez, akik némi tanúsággal szolgálhatnak a száztíz évvel ezelőtt született, meghasonlott és mellőzött művészember kálváriájáról, vargabetűiről. A drámát még csak fokozza az a kirajzolódni látszó bizonyosság, hogy a keresett hős valahol kisiklott pályáján, képtelen volt megfelelni törekvéseinek, amit csak tetézett az Erdélyből elszármazott bizonytalan státusa, illetve a tény, hogy képzettsége elmaradt aspirációi ívelése mögött. Mindez nem tételesen, inkább a film készítőinek kutakodó kérdései, illetve a kapott válaszok nyomán diszkréten, ám határozottan rajzolódik ki előttünk. Ítélet pedig nincs - a dokumentumfilm kegyeleti megbízásból, a szülőfalu felkérésére készült, az ítélkezést a néző belátására bízzák. Daczó Katalin ennek kapcsán meg is fogalmazza alkotói szándékaikat: "„Nem az én feladatom megítélni, hogy Orbán József mekkora kaliberű alkotó volt, de csodálom és eredménynek tartom, hogy egy egyszerű lakatosinasból, távol a családjától, szülőföldjétől egy szobrászmester forrt ki. Nem szabad elfeledni, hogy mindössze hat elemi osztály végzett, hét évig nappal dolgozott, és esti tanfolyamon végezte az iparrajziskolát. Később, mikor mellőzni kezdték, éjjel portási szolgálatot vállalt, csak azért, hogy nappal alkotni tudjon. Kérdem én, kinek van még ilyen ambíciója?" Tipikusan közép-keleteurópai - ha úgy tetszik, erdélyi - szemlélet tükröződik e szavak mélyén, amikor nem a teljesítmény számít, hanem már azt is erénynek tudjuk be, ha valaki szembe fordul az adott lehetőségekkel, kitörni szándékszik ellentmondásos helyzetéből. E jobbára sejtetett, tételesen ki nem mondott tanulságot, bár nekünk kell hozzáadnunk a filmhez, úgy érzem, hogy a fesztivál egyik reprezentatív alkotását láthattuk - ennek ellenére, a zsűri csak egy vigaszdíjjal illette, amin erősen érződött a helyi alkotásnak kijáró protokolláris szándék. Szerintem többet érdemelt!

Hangsúlyosabban vetődik fel ez a probléma azzal a dokumentumfilmmel kapcsolatban, mely Erőss Zsolt világhírű hegymászó 2010-es alpin balesetét, egész addigi karrierjét veszélyeztető műtétjét, majd példaértékű talpra-állását követi nyomon a helyszíni krónikás hitelességével (A Hópárduc talpra áll - rendezte Kollmann András). Ritkán adódik filmesnek akkora mázlija, hogy a balszerencsés esemény bekövetkeztétől mindvégig jelen lehessen egy időben nagyívű, eseménydús folyamat minden kulcsfontosságú, rendszerint látványos történésénél, s az élet megajándékozza egy teljesen kész, sokatmondó forgatókönyvvel. Minden együtt volt ahhoz, hogy a film kiemelkedő teljesítménye lehessen a csíkszeredai megmérettetésnek. Igaz, hogy az alkotás nem bővelkedett szakmai hókuszpókuszokban, mindvégig vállalta a szerény, naplószerű szerkezetet, kerülte a szenzációhajhászást, mégis maga volt a leghitelesebb szenzáció. Számomra teljességgel érthetetlen, hogyan juthatott olyan következtetésre a zsűri, hogy Kollmann filmjét nem csak, hogy nem díjazta, de a fesztivál végén tartott hivatalos kiértékelés során egyáltalán szóra se méltatta! Úgy ment el mellette, mintha a közönség által értékelt alkotást be se mutatták volna! E diszkrétnek szánt, ám otrombára sikerült mellőzés számomra azt jelezte, hogy a fesztivál versenyszellemével nincs minden rendben, és ha a film.dok szorgalmazói szeretnék a megmérettetés súlyát és fontosságát növelni az elkövetkezőkben, akkor az eseményeknek mindenek előtt nem a zsűrizés, hanem a válogatás körül kell forogniuk.

Tipikus sorskövető, gazdagon adatolt, információban bővelkedő, értékes film volt a Zágoni Bálint rendezte Janovics Jenő, a magyar Pathé c. egy órás alkotás, amely terjedelmének dacára is szűknek bizonyult ahhoz, hogy mindent elmondhasson arról a személyiségről, aki a huszadik század elején nem csak virágzó filmgyártást teremtett Erdélyben, de az erdélyi színjátszásnak és a kisebbségi politizálásnak valóságos egyszemélyes intézménye volt több évtizeden keresztül, aki tehetségén túlmenően anyagi javait is két kézzel áldozta fel a közösségi érdek oltárán. Ez az életpálya, úgy is mint életpélda, ma még igen kevéssé ismert és filmbe illő nagyszerűsége tragédiával párosul - annak a magyarságért cselekvő erdélyi zsidó embernek a kisemmizésével, aki szinte mindenét odaadta a színjátszásért, a színésztársaiért. A képileg inventív, jó iramú, alaposan dokumentált, elsősorban adatközlő filmnek, a Daczóékéhoz hasonlóan, be kellett érnie egy vigaszdíjjal, bár mind törekvésben, mind megvalósításban a fesztivál példamutató vonulatát erősítette.

A maga nemében valóságos sorskuriózum a vak, csángó aggastyán belső monológjára épülő tudat- és környezetrajz (Világló éjszaka, rendezte Balog Gábor, Mohi Sándor). A főhős nehezen araszoló, szívós életmozzanataiból építkező, ennek ellenére pörgős történetben, mint a csonthéj mélyén megbúvó magban, benne foglaltatik mindaz, ami a moldvai csángóságról egy mikrovilág kapcsán egyáltalán elmondható és felmutatható. Dicséretes, bár némileg groteszk gesztus volt a zsűri elnöke részéről, hogy a versenyszabályzaton átlépve, saját személyes ad hoc díjával hívta fel a nem mindennapi alkotásra a figyelmet; a nadrágzsebéből "elővarázsolt" kisebb méretű földgömb, bármennyire is igyekezett szimbolikussá magasodni az eredményhirdetés során, olybá hatott, mintha golyóstollal jutalmaznák az alkotó csapat erőfeszítéseit.

(A folytatáshoz mindig a További bejegyzések-re kell kattintani)

Természetesen, más figyelemreméltó produkciók esetében szerencsésebb percepcióról beszélhetünk. A rendezői díjat nyert Bárányfelhők (Zsigmond Dezső filmje) a mai falusi gyermekvilágba kalauzol, egy bánsági pásztorfiúcska és családja életébe ágyazva. Szinte mindvégig érzékeltetni tudja - és ez az ábrázolt valós személyek, a szülők, gyermekek, rokonok természetességén, hiteles bemutatásán fordul meg - az ízig-vérig mai környezetet, falu és város közötti interakciót, ami a főhősben nem anakronizmust, hanem erőteljes, egészen a poézisig menő természetrajongást támaszt. (Többször volt az a benyomásom a vetítés során, mintha nem is dokumentumfilmet, hanem fikciós alkotást látnék, jó értelemben vett szabályos forgatókönyvvel, színészi teljesítménnyel...)

A debütdíjat kapó A hatos számú tömbház című film (rendező: Akar Péter) azért figyelemre méltó, mert a társadalmilag-gazdaságilag eljelentéktelenedő, kiürülő, leszakadó, isten háta mögötti környezetbe plántált bányavidék szorongató magányát mindenek előtt hangsúlyosan képi eszközökkel igyekszik s képes is megfogalmazni.

Ellentmondásos, egyenetlen, hol zseniálisnak ígérkező, hol bántóan megfeneklő alkotásnak tűnt számomra a szarvasi székely sorsát elmesélő, hosszadalmas, helyenként szellemes, máskor góbéskodó monologizálásra épülő Csak ritka a fenyőfa, ez a baj – a szarvasi székely története (Sári Zsuzsa produkciója), amelyet a zsűri díjával jutalmaztak. Sokkal célratörőbb vágással, visszafogottabb ábrázolással, bizonyos mesterkélt mozzanatok merész kiiktatásával jóval hitelesebb és egyenletesebb lehetett volna a teljesítmény, ami így inkább kuriózumra, helyenként pedig már-már karikatúrára emlékezteti azt a nézőt, akinek létezik valamelyes fogalma a székelységről, annak sajátos gondolkodásmódjáról. Nem tűnik szerencsés megoldásnak ilyen produkciókat bátorítani...

Érdekes, mindenek előtt a riportalany erőteljes kisugárzású személyiségjegyei miatt az a Népművelő a felvevőgéppel című alkotás (rendező Buglya Sándor), amelynek a feje fölött a zsűri - úgymond - „elnézett”. A Magyarországon ismert sokoldalú kultúrmunkás, aki néhai Kiss István volt (a balástyai művelődési ház igazgatójaként, népművelőként és filmesként egyszemélyben), és akinek a köz oltárán felőrlődött élete korszakokat, történelmi jelentőségű eseményeket fogott át, olyan mély igazságokat mond ki filmbeli konfesszióiban, amik érvényességben jóval túlmutatnak egy élet, egy szakma, egy sors dimenzióin. A tiszta, sallang mentes dokumentarizmus, ami e filmet jellemzi, ez esetben sem nyert bátorítást, ami azért kár, mert amúgy teljes a zűrzavar a dokumentumfilm-termésben, amiből éppen azt lenne jó határozottan kiszűrni, ami propagandisztikus, manipulált és minden egyéb, csak valóságközelítő nem.

Nem ígér látványos előrelépést a fesztiválszervezésben tapasztalható belső feszültségek kiéleződése: a zsűri és az előzsűrizés közötti, látványosan kipattant konfliktus azért sajnálni való, mert egy adott ponton úgy tűnhet, mintha a filmesek lennének a szervezőkért, az ítészekért, nem pedig fordítva. A zsűrik és az ítélethirdetők világméretű szereptévesztése ma már aggasztó kortünet és egyre több alkotót késztetnek arra, hogy távol maradjon mindenfajta szervezett, hivatalosított megmérettetéstől. Csakhogy, mivel a filmes szakmában a fesztiválokon való részvétel a beavatottság hímporát avatott az alkotókra hinteni, továbbá a különféle támogatások és odafigyelések rendjét is megszabják, azok kénytelenek elfogadni bármilyen megalázó helyzetet - egyszerűen a megmérettetésért, a publicitásért. A valós helyzettel számot vetve, ám annak be nem hódolva, a fesztiválszervezők helyesen jártak el akkor, amikor nem engedtek a zsűri agressziójának és megvédték a fesztivál műsorába előválogatott filmeket, mintegy sugallván: ha van is némi igazság abban, amit a zsűri állít, hogy egy eredményes filmfesztivál nem hasonlíthat népi futóversenyre, a zsűrinek mégis az az elsőrendű feladata, hogy végignézze és -elemezze az eléje tárt mezőnyt és szigorúan szakmai döntéseket hozzon. Reméljük, hogy a csíkszeredaiak vendégszeretetével továbbra is élve, a Film.dok szervezői a következő, nyolcadik évadtól megkapják mindazt, amit az eddigi héttől csak részben vagy csak formálisan kaptak meg - a fesztivál szakmai nagykorúsodását.

Cseke Gábor

Múltidéző: Amikor Trianon beintett (103)

2011-10-28T09:43:00.001+03:00

N-York, 1937

Franciaország katonai intézkedésekre készül a spanyol események miatt
1938 március

Párizs, március 20.
Vasárnap délután rendkívül nagyjelentőségű tanácskozás folyt is a Matignon-palotában, amelyen résztvett Blum miniszterelnökön kívül Paul Boncour külügyminiszter, Daladier hadügyminiszter és Vincent Auriol összekötő miniszter, az előző kormány pénzügyminisztere.
A tanácskozás után a miniszterelnök Dormoy belügyminiszterrel, azután Fournier-ral, a Banque de France kormányzójával tárgyalt. Ezeket a tanácskozásokat döntő események előjelének tekintik. A miniszterelnök közvetlen környezetében azt beszélik, hogy hétfőn vagy kedden egész Franciaországban megtörténnek azok az intézkedések, amelyek a mozgósítást szokták megelőzni.
Ezek az intézkedések kizárólag a spanyolországi eseményekkel állanak összefüggésben. Franciaország nem kíván beavatkozni sem a köztársasági kormány, sem a nemzetiek javára, ellenben biztosítani akarja földközi tengeri és afrikai érdekeit.
Azok a hírek, amelyek a spanyol harcterekről érkeznek, politikai körökben nagyfokú nyugtalanságot váltanak ki. Ezek a hírek a pireneusi határra, Minorka szigetére és Spanyol-Marokkóra vonatkoznak és arról szólnak, hogy egy idegen hatalom olyan katonai intézkedéseket tett volna, amelyek Franciaország érdekeit súlyosan érintik.
Ugy tudják, hogy Franciaország mindenekelőtt a pireneusi határt fogja megerősíteni, azzal az indoklással, hogy szintén a spanyol polgárháború döntő fordulathoz ért és a francia kormánynak őrködnie kell afelett, hogy a menekülő köztársasági csapatok csak lefegyverezve léphessék át a határt és így kerüljenek az ország belsejébe felállítandó internálótáborba.
Londonban úgy tudják, hogy ezek a tárgyalások a legjobb mederben haladnak és római kormánykörök véleménye szerint is néhány héten belül sikerül teljes megegyezésre jutni minden fontos kérdésben.
Az eddigi tárgyalások az Angliát és Olaszországot a Földközi-tengeren érdeklődő általános kérdésekre. Ciprus és a Pantellária szigetek lecserélésére, a Szuezi-csatornára vonatkoztak. Egy másik tárgyköre a megbeszéléseknek a spanyol polgárháború, amelyre vonatkozólag Ciano külügyminiszter kijelentette lord Perth-nek, hogy amennyiben Franciaország beavatkozna, akkor Olaszország kényszerítve érezné magát arra, hogy másirányú katonai intézkedéseket tegyen.
Szóba kerülnek a római tárgyalásokon az Ausztriával kapcsolatos események, Németország katonai intézkedései és további szándékai Közép-Európában, amelyekről az angol kormánynak az a véleménye, hogy bizonytalansággal töltik meg a nemzetközi légkört. Említésreméltó, hogy az angol közvéleményt nem Csehszlovákia sorsa aggasztja.
A Sunday Times azt írja, hogy Angliának nincs katonai szövetsége Csehszlovákiával, ezért, ha Németország katonai intézkedéseket tenne Csehszlovákia ellen és Franciaország szövetségese segítségére sietne, Nagybritannia abba a helyzetbe kerülhetne, hogy Franciaország védelmére kél. A nagy különbség Franciaország és Anglia között abban áll, hogy míg Franciaország kontinentális hatalomnak tartja magát, ezzel szemben mi nem vagyunk az.
A Daily Herald szerint a francia-spanyol határon, Irunnát a Pireneusok nyugati részén, német csapatok vonultak fel, részben civilben, részben egyenruhában. Ez nyugtalanságot kelt Franciaországban, ahol úgy tudják, hogy a németek kezükbe vették a spanyol repülőterek, rádiók, vasutak és egyéb közlekedési eszközök vezetését.

Hodzsa, Henlein és Hlinka Csehszlovákiáról
1938 március

Prága, március 27.
Egész Csehszlovákia kíváncsian várja Hodzsa miniszterelnök hétfői rádióbeszédét, amelyben a szudétanémetek és a többi kisebbség helyzetével foglalkozik. Kormánykörökben azt híresztelik, hogy a miniszterelnök nagyszabású engedményeket és nemzetiségi reformokat fog bejelenteni, amit megerősít az a nyilatkozgat, amelyet Hodzsa a Paris Soir külpolitikai szerkesztőjének, Sauerwein-nek adott.
Arra törekszünk, - mondotta - hogy modus vivendit találjunk. A szudétanémet kérdést meg akarjuk oldani. Az előkészítő munkálatok természetesen hosszadalmasak voltak, mert azok az intézkedések, amelyeket meg kell tennünk, a gyakorlatban rendkívül bonyolultak.
Minden kisebbségünknek megadjuk a számarányához mért jogokat a közigazgatás terén, rendeletet fogunk kibocsátani, amely németeket nevez ki az állami igazgatásba. A demokratikus és szabadelvű csehszlovák alkotmány megadja a lehetőséget a német követelések teljesítésére.
A kisebbségekre vonatkozó kulturális nyelvi és iskolai intézkedések törvényhozási úton lesznek rendezve és ezáltal teljesítjük az 1919-i kisebbségségvédelmi szerződés rendelkezéseit. Azon vagyunk, hogy a feszültség engedjen és új lélektani légkör alakuljon ki, amelyet a bizalom tölt el.
Most nemcsak arról van szó, hogy a háborút elkerüljük, hanem az ország területi épségéről és arról a hivatásról, amelyet Közép-Európában be kell töltenie az egymással szemben álló nemzetiségek és ideológiák kibékítésében. Bebizonyítjuk, majd, hogy teljesen átérezzük felelősségünket és remélem, hogy ezt a világ is el fogja ismerni.
A szudétanémetek körében kételkedéssel fogadják, hogy a csehszlovák kormány ezeket az ígéreteket teljesíteni tudja, mert nem kevesebb, mint 30.000 cseh tisztviselő elbocsátására volna szükség. Ezt a kérdést megoldani aligha tudja a kormány, mert az elbocsátandó tisztviselői kar határőrvidékszerűen van megszervezve és politikai befolyása is tekintélyes.
Henlein, a szudétanémetek vezetője, egyébként nyilatkozott a Gringoire Prágába küldött munkatársának, De Jouvenelnek, aki előtt kijelentette, hogy a szudétanémet párt sem nyilatkozataiban, sem a parlamentben sohasem tette vitássá a csehszlovák határokat.

„A szlovákok felhasználják az alkalmat különállásuk hangsúlyozására!”

Párizs, március 27.
A Le Temps nem nevezhető magyarbarát ujságnak, ha olyan kérdésről van szó, amelyben a magyar s a cseh érdekek nem fedik egymást. Ennek a nagy francia lapnak a március 26.-i számában a következő, Prágából keltezett távirat olvasható:
„A cseh pártok fúziós mozgalmával szemben a szlovákok, úgylátszik, felhasználják az alkalmat különállásuk hangsúlyozására. A szlovák néppárt intézőbiztottságának tegnap megtartott ülésén Monsignore Hlinka kijelentette, hogy az 1938-as év ugyanolyan fontosságú lehet a szlovákok számára, mint az 1918-as év."
A bizottság ezután elhatározta, hogy a szlovák autonomista frontot az állam egész területére kiterjeszti. Ennek következtében a szlovák autonomista párt keresni fogja a közeledést Szlovákia magyar és német autonomista pártjaihoz. A prágai képviselőház legközelebbi ülésén pedig határozati javaslatot fog benyujtani, hogy az alkotmány értelmében törvényhozó Diétát hivjanak össze Szlovákiában.
A párt végül megtagadta a csehszlovák Nemzeti Tanácshoz való csatlakozást, amely tanácsot most szervezik.

Egységes dunai kereskedelempolitika!
1938 március

Az ausztriai események külkereskedelmi szempontból új feladatok elé állítják nemcsak Magyarország, hanem a másik három mezőgazdasági jellegű dunai állam - Jugoszlávia, Románia és Bulgária - kormányát is. E három állam mezőgazdasági kivitelének igen lényeges hányadrésze az osztrák és német piacon talál elhelyezést. A német piac jelentősége különösen 1933 óta fokozatosan emelkedett, miután az új Németország nyersanyag- és élelmiszerszükségletének túlnyomó részét a dunai és a balkáni államokból fedezi, azért, mert ezekkel az államokkal a Schacht-rendszer alapján klíring-, vagyis árucsereforgalomban áll, ami annyit jelent, hogy importját ezekből az államokból nem arannyal vagy devizával, hanem német áruk kivitelével fedezi.
Ennek a következménye, hogy még 1933 előtt e négy dunai állam külkereskedelmi mérlege Németországgal szemben állandóan passzív volt, úgyhogy például Magyarország egymilliárd aranypengőt meghaladó összeget fizetett ki a gazdasági válság előtti évtizedben német árukért, addig ez a mérleg most megfordult és Németország valamennyi dunai állammal szemben a külkereskedelemben passzivitásba került.
Mind a négy dunai államnak jelentős márkakövetelései vannak Németországgal szemben, amelyeket csak bizonyos nehézségekkel lehet fokozatosan csökkenteni. Ausztriával szemben a helyzet másként állott, a schillingkövetelések mobilizálása a hajlékonyabb és szabadabb osztrák devizarendszer következtében simábban ment, bár Ausztria a gazdasági autarkia terén a legutóbbi években szintén igen lényeges haladást mutatott és agrárbehozatalát a négy dunai államból fokozatosan csökkentette. A helyzet most annyiban változott, hogy előreláthatólag már a legközelebbi hónapokban egységesen vezetett német és osztrák kereskedelempolitikával állunk szemben.
A négy dunai állam legfőbb vásárlója, a német-osztrák piac egységessé válik, ami természetesen ennek a nagy piacnak fölényét és nyomását lényegesen fokozhatja. Ebből logikusan következnék, hogy a dunai államok ugyanolyan egységesen lépjenek fel ezzel a nagy erővel szemben, aki végeredményben és bizonyos mértékben rá van utalva a dunai szállítókra, mert hiszen élelmiszert és nyersanyagot például a német aluminiumipar legfőbb nyersanyagát, a magyar és a jugoszláv bauxitot, tengerentúlról, - Amerikából és az angol, valamint a francia gyarmati területekről - csak arany vagy aranydeviza ellenében vásárolhatja meg.
A dunai államok egységes kereskedelempolitikai vonalvezetésére a legutóbbi hónapokban megtörtént az első lépés és pedig akkor, amikor Jugoszlávia, Magyarország és Románia közös sertés- és zsírkiviteli irodát állított fel, amely január 1-től kezdve évről-évre a három ország fővárosaiban felváltva működik. A dunai államok jól megfontolt közös érdeke tehát azt kívánja, hogy haladéktalanul megindítsák a tárgyalásokat abból a célból, hogy kereskedelempolitikájukat német és osztrák viszonylatban közös nevezőre hozzák és közös egyetértéssel, egységes irányelvek szerint bonyolítsák le a német és az osztrák piacra irányuló kivitelüket.

A láthatatlan hullám ujságot nyom
1938 március

A közeljövő egyik legjelentősebb találmányát mutatták be New-Yorkban a minap s még az edzett szakemberek sem titkolhatták csodálkozásukat a teljesítmény láttán. Káprázatos jövő csillant meg a jó fantáziájú üzletemberek, előtt, szóval a találmány - ahogy mondani szokták - befutott.
Nem kevesebbet valósított meg az ügyes technikus, mint a rádióval közvetített ujságot. Rövidesen ez annyit jelent, hogy a rádiósnak nem kell lemenni az uccára, hogy ujságot vásároljon, ha kíváncsi a legfrissebb hírekre, elég, ha gépe elé ül, abból méterszámra jön elő a frissen nyomott lap szöveggel és fényképekkel illusztrálva.
Bárki az otthonában tarthatja az ujságnyomó gépet s ennek birtokában villámgyorsan szerezhet tudomást a legújabb eseményekről. Nem kell hozzá egyéb, mint egy normál rádióvevőgép, a Héle kétlámpás hálózati vevő, meg a kiegészítő nyomószerkezet, amely mindössze 200 pengőbe kerül. A rádiógéppel kell felvenni az ujságot sugárzó stúdió jeleit pontosan úgy, mintha zenés műsort akarnánk hallgatni.
A megfelelő hullámhosszra beállított gép azonban nem zenei hangokat, hanem jeleket fog fel s azok erőssége szerin azután a nyomógép kisebb-nagyobb erővel pontokat sorakoztat fel egy papírszalagra. Ezekből a pontokból alakul ki azután a szöveg vagy a fénykép. A rádiókészülék által felfogott jelek nem hallhatók, mert a nyomógépet a hangszóró helyére kell kapcsolni.
A szerkezet rendkívül egyszerű, egyáltalában nem kényes és így nem is romlik el hamar. Teljesítménye ma még elég kicsi: 24 óra alatt fokozatosan nyom ki egy olyan lapot, mint amilyenek általában a magyar napilapok. Ezzel szemben a kiadott ujság nagyon szép, a fényképek tiszták és erőteljesek. A találmány jövője beláthatatlan. Lehet, hogy tökéletesített alakjában végleg átalakítja az egész mai ujságirás és kiadás rendszerét, de az is lehet, hogy elmerül a többi nagyjövőjűnek hitt, de félbe maradt találmányok közös sírjába.
Az amerikai ujságfejedelmek jövőt látnak benne. Különösen a vidéki ujságolvasók számára tartják előnyösnek, mert az újrendszerű gép kiküszöbölné a lapok vasúti szállítását és az ebből eredő tetemes időveszteséget. Hogy egy példával éljünk, a New-Yorkban kiadott újság San-Franciskóba mintegy három nap alatt érkezik meg vasúton. Repülőgépen szállítva persze jóval hamarabb, de drágábban is. Ezzel szemben a rádión közvetített újság - ha sikerül a nyomógép gyorsaságát fokozni, már pedig ebben nem kételkedhetünk - néhány óra leforgása alatt a legtávolabbi és legeldugottabb falucskában is megjelenik.
Nagy kérdés, hogy ha általánosan bevezetik, az ujsagvállalatok hogyan találják meg a számításukat. Pusztán a hirdetések díjai nem elegendők s így valószínű, hogy részint a gépek használati díja, részint az előfizetés bevezetése révén igyekszenek majd üzletté tenni a rádiós újságot. Az ujságnyomó rádió hallatlan távlatokat nyit meg és nem a szerkezeten múlik, hogy milyen mértékben válik közkinccsé és a kultúra terjesztőjévé.

Tizennyolc halálos ítélet Moszkvában!
1938 március

Moszkva, március 13.
Az este mondták el utolsó védekezésüket a nagy per vádlottai. Bucharin magára vállalta ismét a terrorcselekményeket, de a vád többi pontját tagadta. Szemébe vágta az államügyésznek, hogy képtelenek a koholt vádak, mintha az állítólagos trockijista csoport utasítására ölték volna meg Gorkijt.
Jagoda megtörten, szánalmasan, reszketve, papírról olvasta fel utolsó szavait.
- Bűnös vagyok, de megpróbáltam bűneimet jóvá tenni. Nem sikerült. Éveken át gyalázatosan játszottam a kettős szerepet….Kérem a bíróságot, kímélje életemet. A néphez, a bírákhoz, a cseka tagjaihoz és Sztalinhoz fordulok: - Bocsássatok meg nekem, ha tudtok!
A tárgyalást ezzel befejezték és a bíróság visszavonult. A késő éjszakai órákban hirdették ki az ítéletet:
Tizennyolc vádlottat ítéltek halálra, közöttük Jagodát, Bucharint, Kresztinszkijt, Rikovot, Csernovot, Rosengotzot, Ivanovot, Grinkót, míg Pletnev huszonötévi, Rakovszki húszévi, Bessonov tizenötévi börtönbüntetést kapott.
A vádlottakat idegizgató jelenetek közben kísérték vissza a Ljubljanka cellába, ahol azonban már nagyon rövid időt töltenek, mert az ítéletet legkésőbb ma, hétfőn végrehajtják.

Lakoma newyorki milliomoséknál
1938 március

A szép pesti Kálnay Klári, aki Mrs. Howard Ross néven maga is amerikai milliomoskisasszony, meghivatott egy newyorki milliomoscsaládhoz vacsorára.
Ezeknek a Park avenuei-i palotának az ajtaja közvetlenül az uccára nyilik, ahl az embert az ajtónyitásnál szinte színházi díszbe öltözött lakáj fogadja. Ruhatári számot adnak, ebből tudni, hogy sokan leszünk. Lépcsőn megyünk fel a bárba, mert ez az első, az ivás. Bemutatkozás: „How do you do, how are you”, s már nyomják is a kezedbe a koktélos poharat.

Senki senkivel nem fog kezet, senki a kérdésedre nem felel, csak megismétli szintén a „how do you do”-t és a „how are you”-t. Tisztára süket csevely az egész. Az asztalon kandeláberek lobognak, a terítés szenzációs, rengeteg a saláta, a majonéz és mindenki előtt úgy áll a tál veller, mint Pesten a kenyereskosár. Minden étel közben vellert majszolnak és ropogtatnak. Vajjal kenik be és megsózzák.
Milliomos-vacsorán francia bort és francia pezsgőt szervíroznak. Vacsoraközben úgynevezett „arisztid-beszélgetés” folyik, amelynek során olyan könnyedséggel beszélnek a windsori hercegtől Rooseveltig mindenről és mindenkiről, mint itthon a kávéházban. Asztalbontás után a hölgyek egy nyájban elvonulnak. A férfiak továbbra is ottmaradnak az asztalnál, jön a szivar és az anekdótamesélés.
Félóra múlva a férfiak átvonulnak a hölgyekhez és megkezdődik a társasjáték, amely úgy dühöng, mint ahogy valaha Pesten a barkochba játék dühöngött. A játék lényege, hogy a társaság két csoportra oszlik, az egyik csoportnak felirnak egy szót s a szónak az értelmét a társaság egy tagja eljátssza, elszínészkedi a másik csoport előtt, amely nincsen beleavatva. Mulatnak rajta, mint a gyerekek. Egy óra tájban rendszerint vége az összejövetelnek, mert a férfiaknak reggel korán kell kelniök. Halálosan unatkoztam.

A Kormányzó szózata a nemzethez
1938 április

Budapest, április 3.
Vitéz nagybányai Horthy Miklós, Magyarország Kormányzója vasárnap délután 7 órakor a következő rádiószózatot intézte a nemzethez:
Magyarország volt eddig a közelmult években a maga szűkre szabott határai közt a belső rend és nyugalom szigete. Igy éreztük mi, akik benne élünk és ezt állapították meg mindazok az idegenek is, akik nálunk megfordullak. A legutóbbi napokban valami sajátságos bizonytalanságérzés, sőt aggodalom lett úrrá sokaknak a lelkén és ennek a felismerése indított arra, begy megvilágítsam a helyzetet és utat mutassak a közvéleménynek.
Hogy mi az oka annak a nyugtalanságnak és izgalomnak, amely itt sokakon erőt vett, azt józan ésszel bajos megérteni, mert erre valójába nincsen semmi ok. Ezt a nyugtalanságot csak azok a nagy nemzetközi események válthatták ki, amelyek a közelmultban zajlottak le; de hogy ezek nálunk izgalmat idézhettek fel egyesek lelkében, az egyedül az illetők tájékozatlanságából eredhet.
Mert hiszen, aki tiszta fejjel és látó szemmel ítéli meg az eseményeket, annak tudnia kell, hogy Ausztriának Németországgal történt egyesülése ránk nézve nem jelent mást, csak azt, hogy egy régi barátunk, akit a békeszerződések lehetetlen helyzetbe sodortak, egyesült egy másik régi jó barátunkkal és hűséges fegyvertársukkal, azzal a Németországgal, amely mindig éltre-halálra megbízható és szótartó szövetségese volt barátainak a történelem tanusága szerint.
Ennyi az egész, egyéb a mi szempontunkból nem történt. Egy ilyen látszólag váratlanul, hirtelen bekövetkezett, nagy nemzetközi esemény természetesen bizonyos megrázkódtatásokkal jár. Hogy egyeseket boldog elragadtatásba ejtett, másokban viszont régi, szép emlékek múlásán érzett, méla bánatot idézett fel, azon nem lehet csodálkozni. Egyébként azonban minket ez az egyesülés nem érint, már csak azért sem, mert csak látszólag következett be váratlanul. Az egyesülés évszázados óhaja volt a németségnek és előbb-utóbb már csak azért is meg kellett, hogy történjék, mert az osztrák nép sohasem volt hozzászokva ilyen szűk határokhoz és nem volt szokva ahhoz sem, hogy ne legyen szava a nemzetközi kérdésekben.
Hogy ez az esemény a mi határainkon belül mégis ilyen hullámokat kavart fel, annak inkább az a magyarázata, hogy azok, akik a zavarosban szeretnek halászni, ezt az alkalmat használták fel a céljaiknak megfelelő nyugtalanság felidézésére.
Pedig ez hiábavaló kísérlet! Mert pillanatokra terjedő izgalmat rémhírek terjesztésével fel lehet idézni, de arra nézve megnyugtathatok mindenkit, hogy a rendet és nyugalmat ebben az országban bűntetlenül nem fogja megzavarni senki!
Nem volt könnyű ezt a nemzetet, amelyet számtalan szerencsétlen véletlennek az összejátszása, továbbá tudatlanság, sőt rosszakarat annyira sujtott és olyan koldussá lett, talpraállítani, fenyegető katasztrófáktól megóvni. Nehéz feladat volt véderejének alapját lerakni, pénzügyeit rendbehozni, főleg, mikor még a múlhatatlanul szükséges egység is annyira hiányzott belőle. Mindez azonban Isten segítségével mégis sikerült és most végre hosszú és szorgos munkával elértük, hogy ráléphettünk arra az útra, amíg a nemzet jólétéhez és boldogságához vezet.
A miniszterelnök úr nyilvánosságra hozta azt a tervet, amelyet öt év alatt, de reméljük, még gyorsabban meg tudunk valósítani és amely pótolni van hivatva sok mindent, amivel mostoha sorsunk miatt úgy honvédségünk fejlesztése, mint mélyreható szociális és gazdasági reformok terén is elmaradtunk.
Első helyen áll ezek közt honvédségünk kiépítése. Én soha nem akartam és nem akarom a jövőben sem fajomat fejjel a falnak vinni. Eleget pocsékolták a magyar vért a multban, eleget omlott az ezer éven át a nyugati keresztény kultúra védelmében. Ezért vagyunk, sajnos, ilyen kevesen, pedig ötszáz évvel ezelőtt ugyanannyi magyar élt a világon, mint angol. De honvédségünk kiépítésére múlhatatlaul szükségünk van azért, hogy határaink között biztonságban érezhessük magunkat, mert a reánk váró komoly építőmunkának ez a biztonságérzés egyik legfőbb feltétele.
Ezt várjuk az ötéves terv megvalósításától: de hoz ezenkívül általános jólétet is, mert munkát fog adni mindenkinek és hatalmasan megfogja indítani az ország gazdasági vérkeringését. Ennek a tervnek ezt a nagy jelentőségég minden jóakaratú ember megértette, elismerte és helyeselte ebben az országban, de aztán jöttek a rémhírterjesztők és néhány nap alatt iparkodtak annak reményt, bizalmat és megnyugvást kellő hatását aláásni. De hazug hírekkel csak pillanatokra lehet megzavarni a közhangulatot, mert a józan belátás, amely a mi fajunknak egyik legjobb tulajdonsága, felül kell, hogy kerekedjék a rosszakaratszülte meséken.
Mi, magyarok szabadságszerető nép vagyunk. Nem tudunk élni szabadság nélkül, de visszaélni a szabadsággal nem szabad. A szabadság biztosítéka az alkotmány: de ugyanez a biztosítéka annak is, hogy az államügyek vezetéséhez csak olyan férfiak juthatnak, akik hivatottságukat és rátermettségüket kimutatták és ezzel az alkotmányos tényezők bizalmát megnyerték.
Mennyi tudás, gyakorlat, megbízhatóság, élettapasztalat, jellemszilárdság és mennyi tehetség kell ahhoz, hogy valaki egy vezető állasban meg tudja a helyét állni! Még egy gyárüzem, egy gazdaság, vagy egy kórház vezetéséhez is különös képességek kellenek, hát meg egy ország ügyeinek az intézéséhez! Nem elég, hogy valaki önmagát kinevezze világmegváltónak és frázisokkal, jelszavakkal, ügyes demagógiával a tömegek sőt esetleg ingatagabb jellemű intelligensebb csoportokat is félre tudjon vezetni.
Könnyű például földosztást ígérni, de azon nem lehet változtatni, hogy Magyarország kilencmillió holdnyi szántóföldjéből nem juthat több fejenként a kilencmillió magyarnak egy-egy holdnál. Egy hold földből pedig nem lehet megélni. De ha mindenkinek ezer holdat adhatnánk, akkor meg nem lenne, aki a földet megmunkálja.
Különbség az emberek közt foglalkozásban, tehetségben, vagyonban és életmódban mindig volt és igaz is. Enélkül megállna az élet. Ez éppen olyan természeti törvény, mint az, hogy két egyforma veréb, de két egyforma falevél sincs a világon. Természeti törvényen pedig ember nem változtathat semmiképpen, demagóg jelszavakkal legkevésbé. Törekednünk kell arra, hogy biztosítsuk a tisztességes megélhetést mindenkinek aki dolgozni tud és akar, továbbá, hogy az elesetteken és szűkölködőkön szeretettel és jótékony szociális intézményekkel segítsünk. Erre nézve el is követünk minden lehetőt és ennek sikeres megoldásához nagyban hozzá fog járulni az ötéves terv megvalósítása. De éppen ehhez kell a legnagyobb belső rend és nyugalom.
Ennek a föltétele a hadsereg. Ha ez a szerv egészséges, az ország minden polgára nyugodtan élhet. A mi népünk kitűnő katonai rátermettsége mellett a hadsereg értéke annyi, mint a tisztikar értéke. A mi tisztikarunk pedig elsőrangú. Noha a hadseregnek ezt a jelentőségét ma mindenki ismeri és mindenki tudja, hogy a politizáló hadsereg nemcsak értéktelen, de a nemzet összessége és kivétel nélkül minden egyes polgára szempontjából is káros: mégis akadtak az utóbbi időben egyesek, akik azt hitték, hogy ezt a tisztikart is meg lehetne környékezni és politikai mentes egységét meg lehetne bontani.
Ezek a törekvés - nyugodt vagyok - nem fog sikerülni soha. De azokat, akik bár ideális köpenybe burkoltan, mégis egyéni érvényesülésünk biztosítása céljából kísérleteznek, figyelmeztetem: el a kézzel a hadsereg közeléből! A tisztikar tudja,hogy a hadsereg pártok felett csak az egész nemzeté lehet!
A nemzet katonai rátermettsége mellett, s mi nehéz politikai és földrajzi helyzetünkben az is hozzájárul Magyarország ezeréves életben maradásához, hogy a magyar politikát mindig megbízhatóság, előkelő gondolkodás és magas erkölcs irányította. Ehhez tartjuk magunkat a jövőben. Ettől eltérni és forradalmi módszerekhez nyúlni - nem engedek.
A legfontosabb, hogy az országépítő munkából mindeni iparkodjék a maga részét kivenni azon a helyen, ahová hivatása rendelte. Nem először hangoztatom, hogy mennyire fontos lenne, ha értékes magyar fiatalságunk legyőzné azokat az üres előítéleteket, amelyek a kereskedelmi és általában az üzleti pályáktól visszatartják és megmutatná, hogy erre is megvan a rátermettsége.
A nagy nyugati államok fiaiban sohasem volt meg az a nagy idegenkedés az ipari, kereskedelmi és pénzügyi pályáktól, mint bennünk, magyarokban. Ott ebben a tekintetben jóval előbbre vannak, nekünk azonban még sok ezen a téren a tanulnivalónk. De csak hozzá kell kezdeni, szívvel-lélekkel, szorgalommal kell dolgozni és a siker nem maradhat el!
A népek boldogulásának egyik leghathatósabb eszköze a kereskedelem. Kivétel nélkül minden gazdag, boldog és hatalmas nemzet a kereskedelmi hajózásnak köszönhette és köszönheti felvirágzását. Gondoljunk a föníciaiakra Kartágóra, Athénra, a normannokra, a spanyolokra, Velencére, Hollandiára és Angliára. Ez az út előttünk is nyitva áll, mert a szabadkikötőnket a Közel-Kelet kereskedelmének központjává tehetjük és ezzel a jólét és gazdaság forrását nyithatjuk meg a nemzet számára.
Ehhez azonban munka kell! Becsületes, komoly munka, sőt a munka szeretete. Itt van a helyzet kulcsa és csakis itt, nem pedig az uccán és demagóg szólamokban. Különösen fontos ennek a belátása ma, mikor külpolitikailag is kezd a helyzet lassacskán tisztulni.
A Népszövetség elvesztette korábbi jelentőségét az európai politikában. Egy ideális Népszövetségnek a feladata a háború okainak a kiküszöbölése lenne, a viszonyok újból való rendezése által, mert az igazságtalanság talajában a béke nem virágozhatik. Minthogy azonban a Népszövetség ezt a feladatát mindeddig nem teljesítette, az elrendeződés folyamata megindult a Népszövetség nélkül is.
A helyzetet azonban helyesen csak az ítélheti meg, aki teljesen tisztában van a viszonyukkal, ismeri a tényállást, tájékozva van mindenről, vagyis akinek a kezében a szálak összefutnak. A nagyközönség nem tudhatja, hogy mi történik, mi nem, tehát legokosabban teszi, ha a felelős kormányzatban, amelyről nem teheti fel, hogy tájékozatlan, éppen úgy megbízik, mint én.
A parlamenti életben a mindenkori ellenzék feladata a bírálat és az ellenőrzés. Erre szükség is van. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az ellenzéknek kötelessége a jóra is azt mondani, hogy rossz, ha az a kormányból ered.
Hogy a tervbevett, áldozatokkal járó, hatalmas, országépítő munkát végezhessük és az meg is hozza azt a nagy fellendülést, amit várunk tőle, ahhoz úgy a politikai, mint a gazdaság hátterében nyugalomra és bizalomra van szükség. Ilyen kis ország ilyen nagy feladatot csak komoly összetartással képes megoldani. Súlyosan vét hazája ellen mindenki, aki ezekben az időkben az egységet megbontva széthúzásra izgat és a nemzet boldogulása helyett a maga egyéni érvényesülését keresi.
Meg kell szűnnie annak ebben az országban, hogy mindenki jogot formáljon a külpolitika irányításához és a belső nyugalmat bármi módon is zavarni merje. Összetartás nélkül nincs fegyelem, fegyelem nélkül még egy kis üzemet sem lehet vezetni, nemhogy egy országot.
Mindezt azért tartottam szükségesnek elmondani, hogy a nyugalmat továbbra is biztosítsam! De szükségesnek tartottam azért is, hogy azokat, akik itt akármiféle irányban nyugtalanságot és egyenetlenséget próbálnak szítani, figyelmeztessem a szigorú következményekre. Egyszer már megmutattuk 1919 után, hogy a rendbontó elemektől meg tudjuk tisztítani hazánkat és nemzetünket és most is biztosíthatom az országot, hogy abból, amit akkor tudtunk, nem felejtettünk el semmit sem!
Én csak magyar célkitűzéseket ismerek és tűrhetek és csak törvényes eszközöket ezeknek a céloknak az elérésére!
Bizom a magyar nép józanságában és hazaszeretetében és bízom abban, hogyha összefogunk, Isten is meg fog bennünket segíteni!

Miről tárgyal Magyarország és a kisantant?
1938 április

Bécs, április 3.
A „Neue Freie Presse” vasárnapi száma prágai jelentést közöl, amely szerint Comnène, az új román külügyminiszter és Bárdossy magyar követ legközelebb folytatják tárgyalásaikat Magyarország és a kisantant viszonyának rendezéséről. Bárdossy ezidőszerint Budapesten van, hogy a magyar kormánynak jelentést tegyen.
Ha újabb akadályok nem merülnek fel, - írja a bécsi lap - akkor a négy állam (Magyarország és a kisantant) nyilatkozatára lehet számítani, amelynek tartalma a következő: 1. A kisantant elismeri Magyarország fegyverkezési egyenjogúságát. 2. A négy állam megnemtámadási szerződést köt egymással. 3. A négy állam kötelezi magát a kisebbségekkel szemben való igazságos bánásmódra.

A Bécsből érkező Hitler az anhalti pályaudvaron szavazott
1938 április

Berlin, április 10.
A vasárnapi választás páratlan gyorsasággal zajlott le a régi német birodalomban. Amire még nem volt példa a német szavazások történetében: délelőtt féltíz órakor már a falvak legnagyobb részében le lehetett zárni a szavazást, mert az összes szavazásra jogosultak száz százalékban leszavaztak.
A városokban is a legtöbb szavazó már délelőtt eleget tett polgári kötelességének és leadta szavazatát. Azokat, akik még késlekedtek, a rádió szólított fel újra meg újra, hogy jöjjenek szavazni. Közben a rádió állandóan hangulatképeket közvetített a szavazás lefolyásáról, így különösen a határmenti kerületekből, ahol a külföldről jött németek és osztrákok tízezrei szavaztak.
A szavazásnak a szó szoros értelmében népünnepély jellege volt. A belvárosban, amely máskor vasárnap teljesen kihalt, nagy tömegek sorakoztak fel, hogy lássák, amikor a miniszterek és párvezérek leszavaznak.
A legnagyobb forgalom az anhalti pályaudvar környékén volt, mert a rádió délben bemondotta, hogy itt szavaz majd Hitler kancellár, aki egyenesen Bécsből tér vissza egyheti távollét után Berlinbe. A vezérkancellár különvonata 1 óra 15 perckor futott be az anhalti pályaudvarra s Hitler kancellár és kísérete mindjárt le is szavazott a pályaudvaron felállított szavazóhelyiségben.
Este 7 óra 15 perckor a berlini szavazás eredményéről a következő első jelentést tették közzé: 728.686 választásra jogosult közül 727.710 választó élt választási jogával. Közülük 724.710 választó igennel, 2732 nemmel szavazott, 218 pedig érvénytelen volt. Tehát a választóknak 99.39 százaléka igennel szavazott.

A román király eltiporta a Vasgárdát
1938 április

Bukarest, április 17.
(A Havas ügynökség jelentése.)
Az ország legkülönbözőbb részeiről érkező jelentések azt bizonyítják, hogy a román hatóságok újból erélyes rendelkezéseket léptettek életbe az egykori Vasgárda tagjai ellen. Mint ismeretes, Miron Cristea kormánya az új alkotmány kihirdetése óta igen szigorú intézkedéseket hozott a pártok, különösen pedig a volt Vasgárda tevékenységének meggátlására.
A hatóságok most megállapították, hogy Codreanu csak színleg oszlatta fel pártját, mert a Vasgárda titokban továbbra is működést fejtett ki. A rendőrségnek tudomására jutott, hogy a volt Vasgárda tagjai Bukarest ellen akarnak vonulni. Erre való tekintettel haladéktalanul erélyes rendszabályokat alkalmaztak a vasgárdisták ellen. A házkutatások során nagymennyiségű röpiratot, fegyvert és lőszert találtak. A rendőrség letartóztatta Codreanut és a Vasgárda kétszáz vezető tagját.
A rendőri és csendőri intézkedéseket a legnagyobb titokban hajtották végre. A letartóztatottak Bukarestben nem fogházban gyűjtötték össze, hanem egy iskolában s innen titokban, kíséret mellett vidéki kolostorba szállították őket, amelynek nevét nem közölték.
Codreanut Predeálban őrzik. A Bukarest közelében lévő „Zöld Házat” megszállta a rendőrség, amelyet a vasgárdisták több más gyülekezőhelyét is lezárta. Az államvédelmi törvény végrehajtásáról kiadott belügyminiszteri rendelet értelmében a hatóságok megtiltották a szélsőjobboldali Cuvantul és Buna Vestire megjelenését.
Antoescu, aki már a Miron Cristea-kormányban lett hadügyminiszter, egyhónapi szabadságot kapott, amelyet külföldön tölt.

Az új numerus clausus gazdasági hatásai
1938 április

Sallang és szóvirág nélkül, rideg tárgyilagossággal kell azt a kérdést megvizsgálni, vajjon politikai és szociális hatásain tul milyen befolyása lehet a gazdasági élet minden szakaszán bevezetett új numerus claususnak az ország termelésére és áruforgalmára. Ez a kérdés döntő, mert hiszen az egész nemzettestnek, nyolc millió magyarnak összefüggése és kapcsolódása ezzel a törvénnyel gazdasági vonatkozásban csak ezen a téren várható.
Makkai János számitása szerint a tiznél több segédszemélyzettel dolgozó vállalatok alkalmazottainak száma kereken 60.000. Boldizsár Iván szerint az összes kereskedelmi, ipari és közlekedési vállalatok alkalmazottainak száma 176.000, az OTI és MABI viszont 116.000 magánalkalmazottat tart nyilván. Még az esetben is, ha a legkisebb számot vesszük alapul, tömegmozgás indul meg, elbocsátások és új alkalmaztatások ezrei, mert a kisebb, tiz alkalmazottnál kevesebb segéderővel dolgozó vállalatok keresztény tisztviselői ezrével kerülnek át a nagyobb és jobban fizető üzemekhez.
Makkai szerint évenkint 2-3000 keresztény alkalmazott számára adódik új munkahely.
Vágó József számitása szerint e számnak majdnem a duplája, évente 4800 állás kerül betöltésre. Bármelyik szám bizonyuljon is valónak, átmenetileg és éppen a politikailag döntő években bizonyos zavar állhat be az ipari termelésben és a kereskedelmi forgalomban. E zavar kiterjedhet a tisztán keresztény alkalmazottakkal dolgozó vállalatokra, amelyeknek vezető tisztviselői bizonyára a magas zsidóarányszámmal dolgozó vállalatokhoz váltanak át magasabb fizetéssel.
Az elbocsátandó tisztviselők végkielégítése, amely törvény szerint jár, továbbá nyugdíjigénye, igen erős mértékben terheli meg a vállalatokat és megrenditheti rentabilitásukat. Mindezt figyelembe kellene venni a végrehajtási utasításban, hiszen a 48 órás munkahét és a minimális munkabérek, a 44 órás tisztviselői munkahét s a fizetett szabadság a termelési költségeket több mint 15 százalékkal fokozták. További kérdés: lesz-e elég hozzáértő jelentkező a megüresedő állásokra. Erre csak egy általános munkanélküliségi statisztika adhatna felvilágosítást, ilyen pedig Magyarországon nincs. Az ökrök, lovak, disznók, sőt öszvérek számát hozzávetőleg ismerjük, de pontos és megbízható munkanélküliségi statisztikánk nincs, s ezért nem lehet szó nélkül elutasítani azt a véleményt, hogy talán nehéz lesz 20-30.000 kereskedelmi és ipari szakembert találni, aki a megüresedett munkahelyeket betöltse. De ha lesz is, mit érnek pénzben ezek a megüresedő munkahelyek?
A székesfőváros statisztikai hivatala néhány év előtt rendkívül érdekes és tanulságos adatgyűjteményben világította meg a fővárosi magánalkalmazottak gazdasági és életviszonyait. A kisüzemeket és nőket kikapcsolva, 1932-ben 37.521 férfialkalmazott állott a fővárosi nagyüzemek vizsgálatában. Ennek az alkalmazotti tömegnek átlagos havi keresete 354.12 P volt, de ez a szám megtévesztő lehet, mert kétezer igazgatóra ugyan ezer pengőn felüli átlagos havi fizetés jutott, a cégvezetőknek már csak 700, míg a nagy tömeg fizetése 150-200 pengő körül mozgott. A helyzet valamivel jobb a műszaki alkalmazottaknál, amely munkakört túlnyomó részben keresztény munkaerőt töltenek be.
Ha Illyefalvy Lajos kitűnő művének harmadik és negyedik fejezetét végiglapozzuk, igen sötét kép tárul elénk. A fővárosban élő magánalkalmazottak közül 44.000 van csak egyszobás és 13.000-nek kétszobás lakása s háromszobás lakásban csak kevesebb, mint 10 százalékuk, 3000 magántisztviselő lakik. Családok ezrei nem tartanak cselédet, albérlőt viszont igen s megdöbbentően magas azoknak az arányszáma, akik külföldön sohasem jártak, könyvet majdnem sosem vesznek és színházba sohasem jutnak.
Nagyon kétséges, hogy ennek a proletársors szegélyén élő társadalmi rétegnek a helyébe ülni, meghozza a remélt gazdasági megújhodást és fölemelkedést! Nagyon kétséges, hogy ennek az új gazdasági bürokráciának a megteremtése fokozza-e a tőkeképződést. Alig hisszük. Azok a fiatalok járnak a helyes úton, akik nem hivatalt és havi fixumot keresnek, hanem a maguk két keze munkájával igyekeznek önálló, akármilyen kicsi, de fejlődőképes és tőkét termelő vállalkozásokat teremteni.

Dunai kontrapunkt
1938 április

Csak lassan, lépésről lépésre bontakoznak ki az Anschluss gazdasági következményei.
A német birodalmi kormány, amely gazdasági téren a legnagyobb óvatossággal és körültekintéssel halad előre, mihelyt élelmiszerbevitelének és nyersanyagellátásának nagy érdekei forognak kockán, a dunai államokkal szemben előzékeny és udvarias politikát folytat.
Ez annál nagyobb érdeke magának a birodalomnak, mert hiszen az Anschluss következtében Ausztria fizetési mérlegében mélyreható eltolódások állottak be, a devizaforrások nagy része bedugult, s a birodalomra hárul a feladat, hogy az osztrákok nyersanyag-szükségletéről és Ausztria élelmezési ellátásáról gondoskodjék.
Egyelőre főleg a közlekedési politika terén jelentkeznek a német kormány messzeható terveinek első jelei. A trieszt-hamburgi kikötőegyezményt Berlin felmondotta, s ennek előrelátható következménye az lesz, hogy Ausztria 700.000 és Csehszlovákia 300.000 tonna körül mozgó áruforgalma majdnem teljes mértékben Hamburg felé terelődik. Az osztrák forgalmat egy tollvonással, a cseh forgalmat pedig az átmenő tarifa megfelelő emelésével tereli Berlin délről észak felé.
Ugyanakkor a német birodalmi kormány elhalasztotta a dunai hajózási egyezmény életbeléptetését, amely ez év április elsejére volt kitűzve. A Dunagőz és a Délnémet hajózási társulatoknak most már egységes német vezetés alá helyezése döntő szerepet biztosít a német dunai hajózásnak, ami nyilván a tarifapolitikában is jelentkezni fog. Végül rendkívüli fontossága van a berlini kormány elhatározásának, hogy a Duna-Rajna-csatorna építését a lehetőségig meggyorsítja, úgyhogy ez a fontos viziút legkésőbb 1940 tavaszán megnyíljék.
Ennek az átfogó dunai közlekedési politikának a szolgálatában áll a bécsi kikötő kiegészítéséül a linzi nagy kikötő kiépítése is. A nagy tervet azonban beárnyékolja Bécsnek, mint a dunai és balkáni kereskedelem forgalmi és pénzügyi központjának szakadatlan hanyatlása. Az angol lapok jelentése szerint a nagy nemzetközi szállítmányozó, finanszírozó és biztosító vállalatok elköltöznek Bécsből, az átmenő forgalom zsugorodik, s azok a nagy cégek, amelyek hosszú évtizedeken át a balkáni üzletet Bécsből irányították, a szigorú német deviza és egyéb rendelkezések miatt szintén kénytelenek Bécset elhagyni!
Sajnos, a magyar politikai fejlődés ezt a javunkra kibontakozó irányzatot nem respektálta, s így egyelőre le kell mondani arról, hogy a budapesti szabadkikötőt ez az elvándorlási folyamat a dunai és balkáni üzlet középpontjává emelje. Pedig az elmult évben a kikötő forgalma meghaladta a 3.5 millió tonnát, s kedvező körülmények között, politikai biztonság, forgalmi szabadság, devizakönnyítések révén könnyű lett volna a Bécsből elvándorló balkáni és dunai üzletet Budapestre hozni. Politika és gazdaság azonban ellentétes irányban alakult nálunk éppen e döntő hónapokban.
Bár még mindig nem késő!
Ha sikerülne megállítani a folyamatot, amely a Bécsből elriasztott üzletet nem Budapest, hanem Belgrád felé tereli, ha lemondanánk erről az ellenirányú játékról politika és gazdaság között, soha nem remélt lendülettel lehetne Budapest kikötőjét és dunai-balkáni üzletét felvirágoztatnunk.

Új Erdélyi antológia
Minerva kiadás - Cluj, 1937
1938 április

Élők antológiája kétféleképpen is torzít, a jó írót lefokozza, a jelentéktelent erős társához köti, erősnek, ellenállónak mutatja. Még a halhatatlanok se szabadulhatnak ettől a végzettől, Legyőzik ugyan az élőkre kötelező egyenlőséget, igazi remekek helyett azonban a legkevésbé eredetivel, a komformissal jutnak be. Minden klasszikus költőnek van egy "antológikus" arcképe s ez jóval elmosódottabb az igazinál, sürgönyfénykép hasonlít egy eleven archoz Másodrangú művek, de legalább az igazi nevek ismétlődnek a klasszikus gyűjteményekben s a változó ízlést már csak néhány verscsere s nem névcsere jelzi.
Ez a csere is óvatos, az iskoladarabot ritkán szorítja ki elriasztón eredeti mestermű s a halott óriás gondos, korszerű kiválogatás ellenére mindig törpébb az antológiában, mint iszonyúan vegyes összművében.
Élők antológiája még jobban torzít, a pillanatnyi ízlésen kívül barátság, irodalmi szövetség, kortársi rövidlátás is rabul ejti. Holtak gyűjteményében a vers avul el, ritkán a név, élők gyűjteménye pár év alatt divatlappá őszül. Radó Antal századeleji albuma az összes valamirevaló egykorú költőt bemutatta. Mai szemmel rossz tréfának tetszik a névsor.
Két erdélyi antológia fekszik előttem, az 1923-as "Tizenegy" s az 1937-ben kiadott "Új Erdélyi Antológia". Elsőt az összeomlás és váratlan honvesztés, másodikat a kitaposott kisebbségi sors fiatalsága írta, egyik füstölgő lávalerakódás, másik egy szűkös, küszködő gazdaság termése. A tizenegy még csak elszórtan céloz a történelmi változásra Baudelaireről, az expresszionizmusról értekezik, Franyó Zoltánosan, Somlyó Zoltánosan versel, a romantikus hangban viszont a szülőföld katasztrófája visszhangzik; az új antológiában a tárgy szüntelenül a megváltozott magyar életformára mutat, de a hangból kihalt a romantika.
"Az első nemzedék írójának" olvasom Abafáy kötetzáró cikkében "szüksége van a romantikus magatartásra, hogy az életet elviselje és írni tudjon. A második, de az új életviszonyok közt felnőtt nemzedék számára maga a kisebbségi élet az élet, csak a kisebbségi valóság a valóság."
A tizennégy közül négy leszakadt az irodalomból, a kisebbségi küzdelmekben kért komoly szervező szerepet. (Így a nemes emlékű Balázs Ferenc.) Az irodalom átmenet volt az erdélyi iskolapad és kisebbségi élethivatásuk közt. Hangot hallottak, még nem tudták honnan, fiatalok lévén, először a Múzsák felé fordultak. Öt meg eltűnt, legalább is a kiszármazott elől. Hova szóródtak? Talán szűkebb hazájukban nem vesztek egészen szem elől. Egy pedig elhúzott, Istenem mennyire elhúzott mellettük, mintha csak az írói pálya kiszámíthatatlan kezdetét jelképezné! Tamási Áron.
Az új antológia legtöbb tagja a jelek szerint hivatottabb író, mint a tizenöt év előtti úttörők. A kisebbségi sors szomorú nyugalmában higgadtabban ítélhettek hivatásukról, mint az összeomlással elsodort fiatalság. Az új erdélyi irodalomnak különben is vannak már csillagai, nevezetességei, sőt üzleti vonzerői, nem kell többé minden fegyverforgató fiatalnak a veszélyeztetett szellemi gátra rohanni. Ezúttal csak írókkal van dolgunk. Ők se akarnak többnek, másnak látszani.
Említettem, hogy az első antológia inkább csak a hanggal árulta el a sorsfordulatot. Tizenegy szív megremegett a földindulástól, ez a megrendülés remeg a hangjában. Az új "tizenöt" már a kisebbségi sors szeme közé néz, ridegen s higgadtan ábrázolja nemcsak prózában, de epikára hajló, kissé száraz költészetében is. Jékely és Szemlér versei ritkán szakadnak el az erdélyi helyzettől, a hét elbeszélés pedig a mai erdélyi magyarság valamelyik életformáját tükrözi.
Egy szó kísért olvasás közben. Oroszország. Egyszerre adják át magukat a sötét Erdélynek s a szenvedő emberiségnek. Szándékosan mondok emberiséget s nem Európát. Ami erdélyiségükön kívül legerősebb érzésük, nincs a földrajzilag korlátolt, éles korvonalú Nyugathoz kötve, inkább egy dosztojevszkijes megszorítottságra emlékeztet. Mindjárt kezdetben megszabadultak a tájirodalom bilincséből, tudatos kisebbségi realisták (egy kicsit túl tudatosak), de nem provinciálisak.
Egyikük sem ír tájszólásban. A tájnyelv ragyogó szabálytalanság, csak kivételes író használhatja, összefüggő nemzeti irodalom nem fér a korlátaiba. Egyéni kiváltság s éppen olyan "irodalmi", mint a kimunkált nemzeti nyelv. Az erdélyi prózából ismert székely tájnyelv is néhány író tudatos alkotása, jobban jellemzi Nyírő, Tamási géniuszát, mint a székelységet. Végzetes lett volna, ha épp ezen az utánozhatatlan úton találnak követőkre.
Dsida Jenő, Flórián Tibor, Jékely Zoltán, Kiss Jenő, I. Szemlér Ferenc, Varró Dezső a költők. Jékelyt és Szemlért Magyarországon is jól s megérdemelten ismerik. Dsidát csak szűkebb hazája becsüli érdeméhez méltón, a népies Kiss Jenő most húz melléjük. Nyugodt előadók, inkább elbeszélők, mint énekesek, még a látnoki Jékely sem tagadhatja Erdély epikus örökségét. "Immáron ötvenhárom napja" (Dsida Jenő), "A marosszentimrei templomban" (Jékely Zoltán), "Szabadság" (I. Szemlér Ferenc) megragadó sorsképek, költőjükre s a fiatal erdélyi lírára egyaránt jellemzők.
Bözödi György, Kolozsvári G. Emil, a nemrég elhunyt Kováts József, Nagy István, Szabédi László, Vásárhelyi Z. Emil, Szenczei László, Wass Albert a prózaírók. Egyik meglepetésük Bözödi kis regénye, a Rovainé körül forgó furcsa isteni gondviselésről jelentős írót igér. Kolozsvári G. Emil keményrajzú, fölényes novellája túl kegyetlenül sikerült, egy kicsivel több irgalomért esdünk.
Szabédi ügyeskedő s kissé színpadiasan pergő előadása a végén váratlanul magasra szökik, Szenczeié kis remekmű, a rokonszenves Wasst szerencsésebb írásaiból ismerjük. Másik meglepetés Nagy István, a kötet legjobb stilisztája s Bözödivel alighanem legerősebb elbeszélője. Abafáy Gusztáv zártótanulmánya jó irányba mutat, de túl rövidre rántott.
Helyes a mérleg? Fájdalom, aligha. Antológiák még jobban torzítják a prózaírót, mint a költőt, egy szerencsétlen választás egész perspektíváját meghamisítja. Nem ítéltünk, csak köszöntöttünk. Egyik már javában úton van, a másik most indult. Mind megállja a harcot? Mert nagy harc elé sietnek, saját írói lelkiismeretükkel kell vívniok. Szeretnőnk tíz év múlva legalább a felével az irodalomban találkozni.

Szavazat számláló gép
1938 április

Stockholm
A svéd parlament szavazórendszere rendkívül érdekes. Olyan modern villamos készüléket vezettek be, amely lehetővé teszi, hogy a szenátus 150 tagjának szavazatait 20 másodperc alatt, az alsóház 230 tagjának szavazatait pedig 30 másodperc alatt számlálhassák meg.
Mindegyik képviselő vagy szenátor asztalán két gomb van, az egyik „Igen”-t, a másik „Nem”-et. Az egyik falon táblázat van, amely mindenki nevét és ülőhelyét mutatja. A nevek fölött négy lámpa gyullad ki. Zöld az „igen”-re, piros a „nem”-re, a fehér arra vonatkozik, ha valaki nem szavaz és halványabb piros, ha nincs jelen.
Mindegyik szavazat a terem bármely részéből kitűnően látható. Ha a szavazásnak vége, az elnök megnyom egy gombot, mire a gép automatikusan megszámlálja a szavazatokat s azonnal megmutatja a végeredményt. Ugyanakkor önműködően fénykép készül mindegyik szavazatról.

(Forrás: huszadikszazad.hu)

Egy önkéntes pályaőr feljegyzéseiből (29): Álom egy terepasztalról

2011-10-24T15:53:00.002+03:00

Nem hiába emlegettem egykori betegségemet: a tegnapmáról holnapra belázasodtam. És azon kívül, hogy ez egy érdekesidőjáték a részemről, ráadásul maga a valóság. Nyomom azágyat és iszom a mindenféle füvekből készült főzeteket.(Azért nem írok teákat, mert a teának számomra kellemes színe,illata és zamata van, méghozzá együttesen, és nem vagy az egyik,vagy a másik, vagy egyik sem. A most fogyasztott löttyök azonbanzavarosak, vastagok és savanyúba oltott keser-fanyarok. Viszontnagyon hatékonyak, ezt állíthatom. Legalább is, közvetlenülazután, hogy legurítok egy csészét, kb. egy órán át tűrhetőenérzem magam. Aztán ismét elromlik minden...)

A lényeg, hogy napokig nem fogok tudni kimozdulni, slőttek az állomási kószálásnak, a Bakterrel folytatotttereferének. Szerencsére, nem is jelentkezett az utóbbi napokban,én pedig tehetetlenül hagyok mindent úgy történni, ahogy esik(úgy puffan)... Még csak ez hiányzott, a gurítódombosfilozofálgatás után! Egyik emlék generálja a másikat, s nemcsodálkozom, hogy hamarosan azon töprengek, vajon miért mondtam lepár éve arról az elektromos játékvasútról, amit évtizedekenát gürcöltem össze a fiaimnak, hogy aztán kiderüljön, nemtartanak igényt a külön dobozokban gondosan félrerakosgatott,papírtörülközőbe bugyolált gyűjteményekre.

Nagyobb fiamnak még szélesebb nyomtávú, 12 mm-essíneket és kellékeket gyűjtöttem, mert azokban az években ahhozlehetett könnyebben hozzájutni, s csak később jelentek meg afiligránabb, 8 mm-es modellek, amelyek aztán a kisebbik fiambirtokába kerültek.

Olyan volt ez a gyűjtögetés, mint egy félrejárószerelem. Már akkor volt néhány költséges szenvedélyem – nembeszélve a családi élet fenntartására szükséges költségekről- , amiket legalábbis akkoriban, nem igazán volt szándékombankorlátozni. Még iskolás voltam, amikor áldozatául estem akönyvek varázsának, s azzal az elszántsággal vágtam neki akönyvtáralapításnak, hogy lehetőleg minden fellelhető, engemérdeklő kiadványra ráteszem a kezem. Hamar kiderült, mennyireilluzórikus volt ez az elképzelés, különösen azután, hogy akorán elkezdett dohányzásban is egyre növekvő étvágyat ésigényességet mutattam, s a kettőt muszáj volt jut is, marad isalapon összehangolnom... De pénzbe kerültek a későbbi bódítószeszek és e mellé kellett aztán besorozni a játékvonatgyűjteményhez szükséges darabok óvatos, ám kitartóbeszerzését. Legszívesebben magamnak hajtottam volna föl azt aszámos mozdonyt, személyszállító vagont, pullman-kocsit,tehervagont, tolatómozdonyt és egyéb járművet, a járulékosjelzőberendezéseket, síneket és váltókat, a díszleteket, erdőtés hegyet, alagutat és hidat, peront és állomásépületet,bokrot, padot, sorompót, majd trafót és kapcsolókat, de azidőmmel sehogy sem tudtam volna összeegyeztetni, s azzal áltattammagam, hogy amikor már jócskán összegyűlt egy terepasztalnyikellék, a gyerekekkel együtt megtaláljuk a módját annak, hogyközösen kiéljük szenvedélyünket.

Nem így történt. Ők valamennyit még játszottak avasúttal: a nagyobbik kevesebbet, a kisebb fiú valamivel többet.Igaz, terepasztalra már nem telt, s a kacskaringós, ámmeglehetősen egyhangú körpályát a gyerekszobában, a felhajtottszőnyeg helyén csak ideig-óráig, rendszerint iskolai -téli,tavaszi – vakációk idején tudtuk felállítani. Akkor viszontcsak lábujjhegyen és nagy odafigyeléssel lehetett csak közlekedniaz ötünknek nem túl tág panellakásban. Ez az átmeneti, van is,nincs is állapot nyomot hagyott a fiúk lelkesedésén is, amely azidő múlásával, bármennyire is igyekeztem újabb és újabbbővítésekkel ébren tartani a játékkedvet, sajnálatosanmegkopott, kiürült. Egyre ritkábbak lettek a közös szerelések,a padlón hasalások, a váratlan gyermeki invenciók, amelyekélettel tölthették volna meg a valóság miniatürizált mását.A modellek egy idő után végleg dobozaikban maradtak, a fiúkfelnőttek, szétszéledtek, ezer dologgal foglalkoztak, de ezekközött a terepasztal gondjának valahogy semmiképp nem jutotthely. A dobozok a lomtárunk egyik legfelső polcán hevertek évekenát, feleségem időnként le-leemelte őket, hogy szemlét tartsonfölöttük, megvannak-e még hiánytalanul. Ugyancsak ő volt az,aki kezdeményezte a fiainknál, hogy amennyiben nem tartanak igényta „játékszerre”, vevőt keres rá. Nem szóltam semmit, bárlélekben sértve éreztem magam, s úgy éreztem, hogy a fiúkelárulták a közös szenvedély ügyét, amely ha ideig-óráig is,s ha laza szálakkal, de összekötött bennünket. Azt is beláttam,hogy egy végleg mellőzött holt tárgy után nincs miértsóhajtozni, mindenkinek csak jobb, ha a vonatocskák oda kerülnek,ahol kellően megbecsülik őket.

Sokáig senki sem válaszolt a bukaresti magyar lapbanfeladott apróhirdetésre, aztán váratlanul jelentkezett egy pasasNagyváradról, aki pár éves gyermekének szerette volnamegszerezni a játékvonatot, a hozzá tartozó valamennyi kellékkel.Az üzletekben akkor már ezt a fajta, NDK-ban gyártott árut nemforgalmazták, a bizományiban horribilis összegeket kértek amodellekért, működésbe lépett a piacgazdaság s vele akereslet-kínálat törvénye, ami esetünkben azt jelentette, hogyaz illető baromi olcsón szerette volna rátenni a kezét amodellre, mi pedig a lehető legmagasabb árban számítottuk volnafel neki és láthatóan egyik sem engedett a magáéból. Úgyokoskodtunk, hogy amennyiben a pasasnak valóban szüksége van aterepasztalra való holmira, végül beadja a derekát, ha megnincsen, akkor nem ő a mi emberünk. Végül sikerült megegyeznünk,hogy pár héten belül leutazik hozzánk és nyélbe ütjük azüzletet. Hiába vártuk – nem érkezett meg. Feleségembelenyugodott: úgy látszik, a sors nem akarja, hogy megváljunk aterepasztaltól...

Aztán egyszer csak a nagyobbik fiunk ráébredt, hogymégis csak igényt tart a szélesebb nyomtávú modellre és magávalvitte Budapestre. A játékvonat sorsáról azóta nem tudok semmit,de nem is érdeklődtem utána... A kisebb nyomtávút végül avejünk valahogy megkedvelte, és át is repült vele az óceánon,Torontóba. Lakásuk elég nagy ahhoz, hogy az alagsorban, ajátékszobában berendezzen magának – az akvárium és abordásfal mellett – egy terepasztalt is. A hírek szerint ügyesenfel is állította, lányai is lelkesedtek érte... Amikor nálukjártam, magam is láttam működni, de játszani akkor már csak akisebbik lányunokámnak meg jómagamnak támadt kedvünk vele néhánydélutánon át – leginkább a rozogán összeillő sínek miattminduntalan megszakadó áramkört állítgattuk helyre, a kanyarbankisikló mozdonyokat helyeztük vissza a vágányra, egyáltalán,minden percben kisebb-nagyobb hibákat hárítottunk, amíg végülis beleuntunk és sorsára hagytuk a poros, ütött-kopott, világotjárt, nemzedékeket kiszolgált terepasztalt.

"Mért annyi rossz a világba létezik"

2011-10-21T14:21:00.002+03:00

Szeptember utolsó napján a budapesti székhelyű Lakatos Demeter Csángómagyar Kulturális Egyesület Csíkszeredában, ahol a csángó kultúra ápolása rendszeres odafigyelésserl történik, jeles előadók közreműködésével Lakatos Demeter Emlékműsort tartott a szabófalvi, moldvai csángó költő születésének 100. évfordulója tiszteletére (november 19). A költő román elemi iskolát végzett szülőfalujában, 10-12 éves korától adta fejét versfaragásra. 1935-ben Kolozsváron a Keleti Újság szerkesztője Dsida Jenő közölte első magyar nyelvű versét („Falevelek hulodoznak”) és méltatta a pályakezdő költőt „Latjatuc feleym zumtuchel” című írásában. Ő maga legszebb verseiben a természet, a falu költőjének vallja magát. Erdélyi írótársai a megtisztelő „népköltő” címet adományozták számára. Az archaikus északi csángó nyelvjárásban írta verseit. A csángó nyelv mesterének életében egyetlen kötete sem jelenhetett meg. Halála után, 1986-ban látott napvilágot első válogatott verseinek gyűjteménye, majd 2003-ban, két kötetben, az összegyűjtött versek, mesék, levelek. Ebből válogattunk egy kevésbé ismert verset. (csg)

Igazolványkép a költőről
(Mitica Lacatusu)

LAKATOS DEMETER
Ha

Ha egy emberül a világ
származik,
mért annyi rossz a világba
létezik?
Rokonak egymásval vagyunk -
nagyon szíp.
De szemit másnak vájja
minden níp.

Ősapánk nekünk az Ádám
mikor volt,
és az Éva volt a mamánk
szent könyv szólt,
úgyhogy emberbül születtünk,
asszonybul,
tudom én, még az is lehet,
májambul.

Nem csuda, ha ez a dolog
hogy így áll,
az ember annyi majomságat
ma csinál:
sír, amikar másnak jobban
meneget,
kinek van ma mit enni,
nem szeret.

Mai napba, ha kopasz vagy,
mint a tű,
és rongyosan a testvéred
szeret ű,
Ha egy emberbül származunk
kell szégyellni?
Kell-é öcse az öccsével nem tud
egyezni?

Forrás: Erdélyi és csángó költészet (antológia)

(Készült az Új Magyar Szó Színkép mellékletének felkérésére)

Még mindig arról a fránya díjról...

2011-10-18T09:53:00.001+03:00

* Nagy József: ELLENLAUDÁCIÓ
Magánlevél
2011. október 17.

Ha van ellentengernagy, miért ne lehetne ellen-laudáció? Tudnivaló, hogy az ellentengernagy majdnem olyan fontos, mint a tengernagy; ő az ellenkező oldalon – azaz hátul – irányítja a flottát, angolul ezért „hátsó” admirális, rear-admiral. A mi térségünkben általában contra-admirális, ahogy az osztrák-magyar hadiflottánál is az volt. (A vitéz és nagybányai egyébként egy ranggal följebb sorolt, ő a háború végén már altengernagy volt, vice-admirális. Bár később inkább fehér lovon közlekedett, nem hadihajón.) Tehát eme laudációm nem Cseke Gábor ellen van – éppen ellenkezőleg: érte… Ez egy - végéről indított, de ugyanolyan tisztelettel megírt – szerény méltatás.
Hetvenkedő barátomat – akit a jóisten éltessen sokáig jó egészségben – jó húsz éve ismerem, azaz „dolgos” életünk jó egyharmada valamilyen módon fedte egymást. Korábban rengeteg (nyomtatott) újságcikkét és több könyvét forgattam élvezettel, újabban - bloggerségének kibontakozása óta érdeklődésem felfokozódott (s ha számos blogja közül valamelyik akár csak néhány napig is szünetelni látszik, már hiányérzetem támad). Érettebb kori aktivitása nem valami viagrásított kényszeres cselekvés – úgy tűnik, a múzsa a csíkszeredai nyugalomban jobban ráért e sokat tapasztalt férfiúval incselkedni.
Talán az kötött össze bennünket – nagyképűség: talán azért kötődöm hozzá, azért fogadtam el szerkesztőnek, kollégának és barátnak; azért fogadtam meg bölcs vagy csupán szakmailag megalapozott tanácsait, mert nem tapasztaltam benne - sem személyében sem írásaiban - álságosságot, kétszínűséget, önfényezést, kárörömöt. Hozzá hasonlóan én is vállaltam feladatokat, s azokat igyekeztem becsülettel végrehajtani – és később én sem éreztem a legkisebb szükségét se annak, hogy életemből bármit megtagadjak, kiretusáljak, banalizáljak; vagy hogy tetteimért – bármelyikért – vezekeljek. Az élet úgy hozta, hogy meg kellett tennem – megtettem. Sosem voltam ellenálló, még csak ellenzéki sem aktív életemben. Most már, „nyuggerként” teljesen szabadon lehetnék bárki és bármi (de ez már senkit sem érdekel, engem sem). Így aztán magam sem váltam ellentmondásos személyiséggé (és arra se kényszerültem, hogy a sört pótcselekvésként igyam, ne pedig azért, mert kedvelem).
Ha azt mondom, hogy hosszú időn keresztül magam is kényszerből űztem azt, amit tulajdonképpen nagyon szeretek csinálni, ez nem epigonság (és nem is a rossz férjek álságos macsó dumája az otthoni kötelező gyakorlatokról). Több dolgok vannak földön és égen (ó, Horatio), melyet nem lehet – sosem is lehetett – kényszermentesen, teljesen szabadon „űzni”. A magam életéből ilyen volt a kezdeti tanárságtól a tolmácsoláson vagy a hírszerkesztésen keresztül a diplomáciáig minden – a fentebb kifejtett elv gyakorlatilag minden közszolgára egyaránt vonatkozik. Fegyelmezettség, odafigyelés, önkontroll, együttműködés, becsületesség kell e munkák ellátásához – és a szakmai alázaton túlmenően a mindenkori vezetés (az „irányvonal”) elfogadása.
Amiért Gábort (és még néhány barátomat) irigylem, az, hogy mindenkori munkája feltételezte az alkotást, az írást - ami kezdettől lételeme volt. Nálam ez megmaradt dilettáns szinten; a jó értelemben; az olasz dilettante alapjelentése: olyan személy, aki valami nagyon szeret csinálni – vagyis nem minőséget, csupán hozzáállást jelöl; vagyis: semmi szégyellnivaló nincs benne). Egy diplomata leginkább jelentéseket ír, nem verseket vagy újságcikkeket. (Illetve, ez utóbbiakat csak „szabadidejében”, ha van hozzá még ereje és főként tehetsége.) Míg Gáborban tényleg nehéz szétválasztani az újságírót, szerkesztőt az írótól, költőtől, no meg ádáz bloggertől, addig egy közszolga a „hobbijától” majdnem olyan könnyedén elválik, mint tojásfehérje a sárgájától. És ezt nem csupán a sárga irigység mondatja velem. Irigységem amúgy is pozitív érzelem: örülök, hogy neki sikerült és nem gondolom, hogy nekem azért nem jött össze sok minden, mert másoknak sikeredett…
Parafrazeálva és kifordítva kissé egy rákényszerített (?) ars poétikát: a gondolat szabadsága azonos az élet szabadságával - az ember addig érezheti magát szabadnak, míg szabadságát mások is elfogadják sárga irigység nélkül, jóleső kollegiális örömmel. Mely örömmel ismételten küldöm jókívánságaimat a kerek évfordulón, még ha erről ő maga így írt is nekem: „Azt hittem, ez az LXX olyan nagy vaszizdasz. De hát nem. Akár egy szokványos péntek. Vagy mégsem? A következő napok majd megsúgják.”
Sok ilyen súgós napot kívánok még, erőben-egészségben! Hogy tudjad sokáig (hátulról is) irányítani impozáns blog-flottádat !

Nándi

* Népújság: Írók díjazása Székelyudvarhelyen
OKTÓBER 14, 2011

Hagyományaihoz híven ismét kiosztja díjait az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány (EMIA). Lőrincz György, az alapítvány elnökének tájékoztatása szerint a díjátadó ünnepségre ma este 7 órától kerül sor a Székelyudvarhelyi Polgármesteri Hivatal Szent István Termében.

A rendezvény ünnepi műsorát a Palló Imre Művészeti Líecum diákjai adják. Köszöntőt Pomogáts Béla, az Anyanyelvi Konferencia elnöke mond. A Debüt-díjat Potoczky László kapja. Az ifjú prózaíró elsők között a Múzsában jutott közlési lehetőséghez. Laudációját Fekete Vincétől hallhatják. Két EMIA-díjat osztanak ki, Cseke Gábor és Molnos Lajos a kitüntetett. Laudáló Zsidó Ferenc illetve Gálfalvi György. Hídverő-díjjal jutalmazzák dr. Láng Gusztáv irodalomtörténészt. Laudációt mond Kántor Lajos. Életmű-díjas Szilágyi István. Munkásságát Fekete Vince laudálja.

* MTI: Átadták az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány díjait
Garzó Ferenc, az MTI tudósítója jelenti:
Bukarest, 2011. október 16., vasárnap (MTI) - Székelyudvarhelyen a hétvégén megrendezték az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány (EMIA) díjátadó ünnepségét.

A polgármesteri hivatal Szent István termében tartott ünnepség keretében az idei Debüt-díjat a csíkszeredai Potozky Lászlónak ítélte az alapítvány kuratóriuma, míg az Életműdíjat Szilágyi István kapta. A kitüntetettek munkásságát Fekete Vince költő, műfordító, szerkesztő méltatta.
Az EMIA-díjat Cseke Gábor költő, író, újságíró és Molnos Lajos író, költő, műfordító vehette át. Laudációt mondott Zsidó Ferenc író, újságíró és Gálfalvi György irodalomtörténész.
A Hídverő-díjat a neves irodalomtörténész és kritikus, Láng Gusztáv irodalomtörténész kapta. Ebben az elismerésben azok részesülnek, akik külföldön segítik elő az erdélyi magyar irodalom népszerűsítését. Az idén 75 éves irodalmi személyiség életművét Kántor Lajos irodalom- és művészetkritikus méltatta.
A díjátadón közreműködtek a Palló Imre Művészeti Szakközépiskola diákjai. A rendezvényt a Bethlen Gábor Alap és a Communitas Alapítvány támogatta.
Az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány célja az írói szolidaritás erősítése, a kiemelkedő alkotói munka elismerése, pályázatok meghirdetése, író-olvasó találkozók szervezése. A díjátadásra minden év október második hetében kerül sor, egyúttal bejelentik az előző évben meghirdetett pályázatok eredményét is.
kgf \ pag
MTI 2011. október 16., vasárnap 15:33

* Krónika, Szabadság, ÚMSZ: Átadták az EMIA díjait
2011. október 17.
|
Székelyudvarhelyen a hétvégén megrendezték az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány (EMIA) díjátadó ünnepségét. A polgármesteri hivatal Szent István termében tartott ünnepség keretében az idei Debüt-díjat a csíkszeredai Potozky Lászlónak ítélte az alapítvány kuratóriuma, míg az Életműdíjat Szilágyi István író kapta. A kitüntetettek munkásságát Fekete Vince költő, műfordító, szerkesztő méltatta.
Az EMIA-díjat Cseke Gábor költő, író, újságíró és Molnos Lajos író, költő, műfordító vehette át. Laudációt mondott Zsidó Ferenc író, újságíró és Gálfalvi György irodalomtörténész. A Hídverő-díjat a neves irodalomtörténész és kritikus, Láng Gusztáv irodalomtörténész kapta. Ebben az elismerésben azok részesülnek, akik külföldön segítik elő az erdélyi magyar irodalom népszerűsítését. Az idén 75 éves irodalmi személyiség életművét Kántor Lajos irodalom- és művészetkritikus méltatta. A díjátadón közreműködtek a Palló Imre Művészeti Szakközépiskola diákjai.
A rendezvényt a Bethlen Gábor Alap és a Communitas Alapítvány támogatta. Az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány célja az írói szolidaritás erősítése, a kiemelkedő alkotói munka elismerése, pályázatok meghirdetése, író-olvasó találkozók szervezése. A díjátadásra minden év október második hetében kerül sor, egyúttal bejelentik az előző évben meghirdetett pályázatok eredményét is.

* Udvarhelyi Híradó: Az irodalom folytonos és rejtett jelenléte
Irodalmi díjakat adtak át a városháza Szent István termében
2011. október 17.

Minden évben, amikor sor kerül az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány (EMIA) éves díjkiosztó ünnepségére, azt lehet érezni, hogy ideiglenesen Székelyudvarhelyre helyeződik át a magyar irodalom súlypontja. Lehetséges, hogy kívülről nem figyelik olyan érdeklődéssel ezt az eseményt, mint ahogyan mi azt elképzelnénk és szeretnénk, s ahogyan megérdemelné - még a helyi televíziós-társaságok sem nagyon tolakodtak most szombaton, hogy rögzítsék az eseményt, a rádiósok sem bökődtek mikrofonjaikkal az írók és szervezők felé -, de biztos, hogy rendkívüli ez az ünnepi esemény. Immár tizenhat esztendeje tudjuk ezt, és érezzük, hogy itt fontos dolog történik. Az irodalom nem harsog. Lassúbb lefolyású, látens, csak folyamatos jelenléttel, de biztos jóindulattal fejti ki hatását.
Gálfalvi Zsolt irodalomkritikus, kultúraszervező is hasonlóan gondolkodhatott, amikor köszöntötte a megjelenteket. A biztonságot nyújtó és kiegyensúlyozott Udvarhelyről beszélt, az anyavárosról, ahová valóban hazajönnek az írók. Több évtizedes tapasztalatokról beszélt, rengeteg emlékezetes megmozdulásról, és tartós hatásról, hiszen - vallotta be - itt még olvasnak az emberek, s ami mindennél fontosabb, figyelnek egymásra, számon tartják egymást és a kulturális cselekedeteknek is van foganatja. Öröm nyugtázni, hogy idén a Communitas Alapítvány és a Bethlen Gábor Alap is támogatásban részesítette a Lőrincz György író által életre hívott kezdeményezést.
Aztán következett a program java: a Palló Imre Művészeti Líceum diákjainak rövid koncertje, majd a díjak átadása.
Jó ideje szokás a pályakezdőknek is díjat adni. Ebben az esztendőben Potozky László (1988) bizonyult erre érdemes fiatal írónak. Fekete Vincze, a Székelyföld főszerkesztő-helyettese méltatta a debüt-díjast, akinek eléggé viharos gyorsasággal indult az írói pályája. Valamikor 2009 nyarán kereste meg a szerkesztőt három darab novellával, és a kérdésre, hogy mióta ír, lakonikusan csak annyit válaszolt, hogy január 8-a óta. Az alig két esztendő alatt a még egyetemi hallgatóból titán lett - mondta szerényen a szerkesztő -, tavaly elsőként vehette át, mint a Kis-Homoród mentéhez (is) köthető szerző a Szabó Gyula Emlékdíjat. Fekete Vince még hozzátette, hogy a 176 centiméter magas és legalább 70 kilogrammos fiatalembert annyira felfedezte saját maga és az irodalom számára, hogy „örökbefogadta”, (irodalmilag is) eggyel gyarapodott a gyermekei száma. Egyáltalán nem titok, hogy Potozkynak már könyve van: a napokban kerül ki a boltokba az Erdélyi Híradó Könykiadó jóvoltából Áradás című novelláskötete.
Cseke Gábor idén júliusban töltötte be a 70. életévét. Ebből a hét évtizedből negyvenhárom évet a sajtó kebelén töltött. Az emlő nem tejelt túlságosan, s a kebel odabent szűk volt, hiszen abból a sokból huszonkét esztendő nyomás alatt telt: mindvégig lapot szerkesztett, az Ifjúmunkás főszerkesztőjeként dolgozott, majd az Előre és a Romániai Magyar Szó főszerkesztő-helyettese volt. Napi- és hetilapot írni a diktatúrában, közel lenni az ideológiai tűzhöz, s porrá nem égni, igencsak dicséretes teljesítmény. Cseke Gábor azonban soha nem menekült a feladatok elől, tizennégy szépirodalmi kötetet tett le az olvasók asztalára, s ő az első az erdélyi a magyar írók közül, aki úgy megvizsgálta a lelkiismeretét, hogy azt a Jelentések magamról - Emlékezések ellenfényben (Polis Kiadó, Kolozsvár, 2009) közzé is merte tenni. Szálegyedül, maga és maga közt beszélgetve és viaskodva, de felemelően őszintén, függetlenül attól, hogy utólag is fájtak a rossz döntések, félezer oldalnyi sűrű szövésű könyvben tárta elénk a sorslenyomatát.
Molnos Lajosnak meg kellett előlegezni a díjat, mert december elsején született. Azzal a megjegyzéssel vette át, hogy reméli, meg fogja érni, s ha mégsem, akkor visszaadja. Ők Gálfalvi Györggyel voltak együtt ifjú titánok a Forrás második nemzedékében. A korai hatvanas éveket, a kőkemény falak szorítását, az őszinte beszéd igényét és az akkori Gaál Gábor kör hangulatát idézték. Maradt-e valami a lázból? - kérdezte Gálfalvi. Nyilvánvaló, hogy maradt, hiszen Molnos ma is legalább három lapot szerkeszt, és nem hagyott fel a politikával, olyan terepen állja a helyét, ahová valóban kemény ember kell, Kolozsvárott városi tanácsos. Felolvasott verse is sugallta, hogy „igaz költő”, akit nem őrölt fel a politika, ma is élnek benne a „rögemlékek”.
A Hídverő-díjat és a vele járó emlékgyűrűt általában külföldi személyiségek kapják, olyan alkotók és kultúraszervezők, akik magyar-magyar hidakat építenek. Ilia Mihály, Pomogáts Béla, Bertha Zoltán, Görömbei András, Elek Tibor és a hozzájuk hasonló közismert értelmiségiek kapták ezt a kitüntetést az előző években. Ők külhoni magyarok. Nem erdélyiek vagy székelyföldiek. Láng Gusztáv azonban nem számít innen a Hargita aljából nézve külföldinek még most sem, hiszen évtizeden át a kolozsvári bölcsészkaron tanított, „csak” 1984-ben telepedett át Magyarországra… Ezt az ellentmondást Kántor Lajos oldotta fel, akivel annak idején megírták a Romániai magyar irodalom 1945-1970 (1971) című irodalomtörténeti alapmunkát. Láng Gusztáv Budapesten született (1936), majd élt Újvidéken is, ahonnan később a család Szatmárra költözött. Legalább három országban tartózkodott huzamosabban, mielőtt megérkezett volna Kolozsvárra, ahol diákoskodott, majd egyetemi oktatóként dolgozhatott, ahonnan az erősödő megpróbáltatások hatására telepedett át Szombathelyre. Láng Gusztáv tisztában volt azzal, hogy Csonka-Magyarországon csonka-magyarok élnek, s már akkor elkezdte a hidak építését, hiszen ottani diákjai jórészt semmit sem tudtak az erdélyi irodalomról, Erdélyről sem, hiába éltek a Dunántúlon, szinte teljes volt a szellemi sötétség, bűnös volt a tudatlanság, amelyben a kádárizmus az ottani népet élni hagyta. Hosszú évek kellettek, szabad téma- és jegyzetválasztási lehetőség, hogy az általa művelt és kutatott irodalom bekerüljön a köztudatba. Dsida Jenő, Kányádi Sándor és Szilágyi Domokos versei fokozatosan bekerültek a tankönyvekben, úgyhogy a ma felnövekvő nemzedékeknek már van némi rálátásuk a keleti végekre. Kós Károly szellemiségét tartja meghatározónak, olyan erőnek, amely egész életén át fényt sugárzott feléje. És azt a józanságot tartja követendő és ma is érvényes példának, amelyet Makai Sándor Magunk revíziója című esszékötetében olvahatunk. Láng Gusztáv köszönőbeszédében végül még hozzátette, hogy „a magyarságnak szüksége van azokra az energiákra, amelyek a kisebbség irányából áradnak feléje.” Jó volt nyugtázni, hogy Fűzfa Balázs egyetemi tanár szerkesztő magával hozta a szombathelyi egyetemi kiadónál frissen megjelent a Dsida Jenő összegyűjtött versei című kötetet, benne többszáz eddig közöletlen Dsida-verssel, amelyek felkutatása az idén hetvenöt éves Láng Gusztáv érdeme.
Szilágyi István (1938) egyike a legnagyobb élő magyar íróknak. Ez kétségtelen. Nem műveinek hosszú sora, hanem ritkán megjelenő nagylélegzetű munkáinak a hatása látszik igazolni ezt a kijelentést. Hét eredeti kötet 1964 és 2001 között. Abból legalább három országos és nemzetközi irodalmi esemény. A Kolozsvár-Zilah-Kolozsvár-Nagyvárad-Szatmár-Kolozsvár életút állomások azért alakultak így, mert az ifjúból nem lehetett mozdonyvezető, s amikor már jogvégzett emberré érett (1963) nem tartotta szerencsésnek, hogy elfogadja az ügyészi kinevezést. (Mi zajlott az ő diákkorában? Az egyetem-összevonás. A Snagov-i közjáték, s a Nagy Imre-per Budapesten. A Bolyais tanárok meghurcolása. Az erőltetett kollektivizálás.) Még szerencse, hogy voltak irodalmi próbálkozásai, és publikált, meg díjat is nyert közben az akkori Utunk pályázatán! A következő évben már Forrás-kötete jelenik meg és szerkesztőségi munkatárs lesz. Az Utunknál, amely most Helikon. Gyakorlatilag egyetlen munkahelyen és az íróasztal mellett telt ez a majdnem fél évszázad. Szűkszavú ember, de amikor megszólal, az hat. Életben, írásban. Írásban, életben egyaránt, mert mind a kettő fontos, hiszen lélek és levegő kell hozzá.
Zárszavában az est moderátora megköszönte a jelenlétet, jó egészséget kívánt az alkotóknak. A feleségekről sem feledkezett meg, akik kibírták ezeket a hosszú éveket, és a viszontlátás reményében búcsúzott, azzal a másik fajta bizakodással, hogy legyen bármennyire is szorongatott és fenyegetetten változó az idő, amelyben élünk, mégiscsak nélkülözhetetlenek vagyunk egymás számára. Író kell az olvasónak, és olvasó az írónak. A könyv pedig nem más, mint kapu a kettő között.

Simó Márton

* Hargita Népe: Átadták az Erdély Magyar Irodalmáért alapítvány díjait
„Magában rejti alkotás a bért”
2011. október 17.

Ünnepi est keretében adta át díjait az Erdély Magyar Irodalmáért alapítvány (EMIA) október 15-én a székelyudvarhelyi városháza Szent István-termében. Kiosztották az ígéretes első kötetért járó Debüt-díjat, a tavalyi évben pénzhiány miatt kimaradó Életmű-, valamint EMIA-díjakat és az erdélyi irodalom szolgálatáért jutalmazó Hídverő-díjat is.

Berkeczi Zsolt
berkeczi.zsolt@hargitanepe.ro

Az irodalmi körökben rangos eseménynek számító EMIAdíjkiosztónak szombaton este a székelyudvarhelyi városháza Szent Istvánterme szolgált helyszínül. Gálfalvi Zsolt irodalomkritikus köszöntőbeszéde után a Palló Imre Művészeti Szakközépiskola zene szakos diákjainak előadása jelentette az est egyik üdítő színfoltját.
A zenés előadás után elsőként a szárnyát bontogató Potozky Lászlót díjazták, aki rövidprózakötetéért kapta meg a Debütdíjat. „A kortárs irodalomban ritkaságnak számít az olyan fiatal prózaíró, mint Potozky, aki olyan határozottsággal fogott neki az írásnak, és aki csupán 23 évesen jelenteti meg első kötetét” – méltatta az ifjú szerzőt Fekete Vince költő és író, a Székelyföld kulturális havilap főszerkesztője. Feketének nem volt könnyű dolga a laudációk terén ezen az estén, merthogy ugyancsak ő köszöntötte az Életműdíjjal kitüntetett Szilágyi István írót is. Fekete szerint, ha megkérdeznék tőle, hogy milyen egy jó regény, csak annyit mondana: van legalább négyötszáz oldal és Szilágyi István írta.
Az EMIAdíjat ebben az esztendőben Cseke Gábor költő, író, újságíró és Molnos Lajos író, költő, műfor dító vehette át. Cseke Gábor munkásságát Zsidó Ferenc író, újságíró méltatta, aki a költő hitvallását emelte ki beszédében, miszerint az író embernek kötelessége rádöbbenni arra, hogy az írás szabadsága ugyanazt jelenti, mint az élet szabadsága: addig vagyunk szabadok, amíg nem sértünk másokat. Gálfalvi György beszédében Molnos Lajost keményfejűnek nevezte, aki
ugyanolyan keményfejű, mint ő, ugyanakkor reményét fejezte ki, hogy nem veszett ki az íróból az alkotási vágy.
„Magában rejti alkotás a bért” – ezzel a Dsidaidézettel utalt Kántor Lajos irodalom és művészetkritikus arra a munkásságra, amellyel Láng Gusztáv fáradtságot nem ismerve igyekszik bemutatni Dsida Jenő életművét. Az EMIA Hídverődíját az a Láng Gusztáv kapta, aki többek közt Kolozsváron, Felvidéken és Magyarországon is tanított és aki rengeteget dolgozott azon, hogy az anyaországiak megismerhessék az erdélyi irodalmat. A történészt méltató Kántor Lajos szerint az irodalomtörténész személyében jelenti a nemzetegyesítést.

"Ottfelejtett" laudáció

2011-10-17T08:41:00.004+03:00

Szombat este lezajlott aztán Székelyudvarhelyen az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány díj-átadója, ahol magam a már eltékozolt 70 évem fejében, Molnos Lajos pedig decemberig szóló előlegben átvehettük az EMIA-díjat s a hozzá járó díszes oklevelet (ott látható). Az eseményről majd egy másik blogban, ide csak annyi tartozik, hogy a laudációt tartó Zsidó Ferenc után én következtem, hogy egy rövid vers felolvasásával jelezzem: vagyok és létezem. A pulpitushoz lépve azt látom, hogy az előttem szóló dicsérő szövege ott maradt a mikrofon előtt. Mivel az rólam szólt, gondoltam, ráteszem a kezem, de később, a tisztesség kedvéért, szóltam a szerzőnek: né, ez és ez történt, ottfelejtette a szövegét, de most már nálam van... Mire Feri nevetve mondta: természetes, Gábor bátyám, hiszen azért is "felejtettem" ott!

Most pedig a továbbiakban itt is olvasható...

Egy kényszerpálya szabadsága
A 70 éves Cseke Gábor laudációja

"Az írás szabadsága ugyanazt jelenti, mint az élet szabadsága: addig vagyunk szabadok, amíg nem sértünk másokat." - mondja Cseke Gábor egy helyütt, s gondolom, nem tévedek nagyot, ha ezt a szerző ars poeticájának tekintem. De melyik Cseke Gábor mondja ezt? Az újságíró, a költő vagy az író? Szét lehet-e, szét kell-e választani ezeket a szerepeket? Nem, mert életútját vizsgálva úgy tűnik, Cseke Gábor belenőtt ezekbe a szerepekbe, vagyishogy azok választották ki öt. 43 éven át, 1962-től 2003-ig volt szerkesztő-újságíró, mindeközben folyamatosan jelentek meg versei, prózakötetei, ifjúsági regényei. 43 év a sajtó kebelén, olyan körülmények között, hogy az igencsak szűkkeblűnek mutatkozott! Cseke Gábor vállalta a munkát, megharcolta harcait. Először az Ifjúmunkás főszerkesztőjeként, majd az Előre szerkesztőjeként, hogy aztán ennek utódjától, a Romániai Magyar Szótól vonuljon nyugdíjba, s húzódjon el annyi bukaresti év után Csíkszeredába.

Cseke Gábor szigorú önvizsgálatra hajló, mondhatni önemésztő személyiség, ezt bizonyítja visszatekintő memoárkötete, a jelentések - magamról, melynek egy passzusában így vall: „Egész életemben kényszerből, kényszerűségből űztem azt, amit tulajdonképpen szerettem csinálni... Nem voltam elég erős nem-et mondani a manipulálásoknak, bárhonnan is értek. Ez volt az átok a munkámon... " Átkot ennyire emelt fővel nem sokan hordoztak, s az, aki felismeri a manipulációs szándékot, már nem is manipulált. Az Qipberséget, méltóságot az ehhez hasonló - talán túlságosan is szigorú - önbíráló kijelentések is bizonyítják. S összességében az életmű. 6 verseskönyv, 5 prózakötet, 2 gyermekregény, s az imént említett, őszinteségben vergődő memoárkötet, hogy az internetes művekről - melyek sora folytatódik - itt most ne beszéljünk.

Ellentmondásos volna Cseke Gábor személyisége? Talán, de csak annyira, amennyire a kor volt az, amelyben tevékenységét kifejtette. Értelmiségi, aki feladatot vállalt, mert a feladat elől nem szökhetett el, s aki viselte a feladatvállalás minden következményeit. Okos kompromisszumokat kötve, a lelkiismeretre mindvégig vigyázva. A költészet, a prózavilág fikcionalitása menekülés is lehetett számára ebből a kettős szorongatásban megélt életből. Menekülés, menedék, megérkezés. Veszélyhelyzetben megerősödik az identitás - ez ránk, romániai magyarokra hatványozottan talál - s lám, Cseke Gábor példájából úgy tűnik, kényszerhelyzetben felerősödik az alkotókedv. Valószínűleg Cseke Gábor számára elengedhetetlen volt ez a kényszerpálya ahhoz, hogy 14 szépirodalmi kötete megszülethessen. Melyekhez, valamint egész eddigi kényszer-életéhez és nemrég betöltött hetvenedik életévéhez ezúton - kényszerítő körülmények nélkül - gratulálok!

Zsidó Ferenc