Ezt a novellát 1984-ben, több hónapon át tartó kocogás közben írtam, méghozzá fejben. Mindig akkor kezdett foglalkoztatni a félbemaradt iromány, amikor korán regel lementem bukaresti panelházunk mellé a magamnak kirótt köröket letudni. A történet legtöbbször este felé is folytatódott, s csak azt bántam sokáig, hogy amilyen könnyen alakult futás közben, gondolatban a cselekmény, gazdagodott a környezetrajz, olyan nehezen vettem rá magamat, hogy az összecsíszolódott mondatokat és részleteket papírra vessem. Majd, amikor az egésszel elkészülök - halogattam kényelmesen a munka szakmai részét, s mivel mindegyre találtam igazítani, bővíteni valót a szövegen, a rögzítés egyre csak halasztódott.
A kocogásra tulajdonképpen Anna lányom kedvéért szoktam rá, akkor élte középiskolás korának válságos hónapjait, éveit, szerette volna megtalálni személyiségének egyensúlyát, új és még újabb dolgokba vágott bele, kíváncsian, hátha megtalálja önmagát. Egyik nap azzal állított haza, hogy nem tartanék-e vele este és reggel korán a panellházak között szaladgálni? Mivel az olyan egészséges, de egyedül tart tőle, hogy valaki beléköt az utcán vagy megkergetik a kutyák...
Néhány éve múlt, hogy véglegesen leszoktam a dohányzásról, jobb lett az étvágyam, eléggé meghíztam; gondoltam, nekem se árthat a mindennapos kocogás, ezért ráálltam. Anna kezdetben megmutatta, hiszen tornaórán gyakorolták, milyen légzésmódot használjon az ember, hogy takarékosan bánjon a levegővel és egyetlen beszippantással minél több levegőt vegyen fel. Az utasításoknak megfelelően napról napra emeltük az időt, növeltük az erőfeszítést, a távot, s egyszer csak azt vettem észre, hogy a lányom megunta a mindennapi koránkelést és szép lassan magamra hagyott.
Ez indította el bennem a novella cselekményének alaphelyzetét is.
Nem akartam feladni, hiszen egyre könnyebben szaladtam és határozottan éreztem, hogy jót tesz nekem. Alig telt el egy hónap és huzamosan futva meg tudtam tenni a lakásunktól a bukaresti sajtóházig tartó 2,5 kilométeres távot - anélkül, hogy különösebben elfáradnék. Futás közben kitisztultak a gondolataim, csak úgy rajzottak benne az ötletek, alig vártam, hogy végezzek a futással s újra az íróasztalhoz ülhessek, futás közben támadt gondolataim legalább egy részét papírra menteni. Akkoriban zajlott A bozót nyersanyagának összegyűjtéséhez beindított hosszú távú kivizsgálás, oknyomozás, s a kocogás remekül tréningben tartotta a türelmemet és a kitartásomat. Mihelyt végeztem a kivizsgálással s a regény első változata is elkészült, pár hónap múlva erős, ki nem feküdt influenza után szívbillentyű-gyulladást kaptam, s amikor nagy nehezen felgyógyultam belőle, az orvosok eltanácsoltak a kocogástól. Lehet, hogy túlzott volt az aggodalmuk, de én könnyedén hittem nekik és pontott tettem életem e sportos kalandjára.
Megnmaradt viszont az alábbi novella, amely több hónapon át kiszedve várta megjelenését az Előre vasárnapi mellékletében, aztán a Korunk egyik évkönyve, amelynek egész témája az egészséges életmódról és a gyógyító emberről szólt, hajlandó volt közölni. Kedves emlékként őrzöm a jobbára futás közben összerakott, majd utólag papírra vetett szöveget...
Csíkszereda, 2008. október 25.
*
Az ócska melegítő csípős, tömény verejtékszagú. Míg álmosan, szinte még kábán magamra öltöm, elfintorodom. Csak ne szálljon be velem senki a liftbe, fohászkodom, magammal valahogy kibékülök.
Mindjárt fél hét.
A kocka alakúra szabott, marokba illő márványtömb lakásajtónk mellett áll a földön, egy homályos zugban. Felemelem, kezembe simul. Legalább két kilós. Többféle haszna van. Lendületet ad például a szaladás közben dugattyúszerűn mozgó karnak, de védelmet is nyújthat váratlan helyzetekben.
A vasút mentén szoktam szaladni, reggelente. Olykor, ha valami közbejön, csak estefelé iramodok neki. Az elnyúzott, vacak melegítőről, az olcsó vászon tornacipőről és az elmaradhatatlan márványkockáról messziről fel lehet engem ismerni.
A ház küszöbén beleszagolok a kinti levegőbe, majd mélyen belégzek. Ma eső lesz. Bár derűs az égbolt, cimpáimra pillanatok alatt kiüt a levegő párássága. Szortyogok, tüsszentenék. Ilyenkor már az első száz métereken leizzadok; különben egy kilométernyi futás is kell hozzá, hogy a melegítő alól hirtelen az orromba csapjon a verejték salétromos, émelyítő bűze.
Az első, bemelegítő mozdulatok után, amelyek hanyagul lazák, még csak tessék-lássék haladok. Nem vetem be rögtön magamat a száguldásba, egyrészt a fokozatosság megtartása végett, másrészt, hogy bármely pillanatban, még az elején leállhassak, ha muszáj.
A zavaró körülményekre gondolok.
Tulajdonképpen semmi baj nem volna, ha nem kereszteznék utamat lépten-nyomon a kutyák.
A töltés túloldalán, a zilált, ember nagyságú résektől tarkított gyárkerítés mellett, ládából összerótt vacokban él egy kutyacsalád a szuka legutóbb hármat kölykezett. Hét óra tájban a két kutya-szülő felkerekedik, hogy átkeljen a négy sínpáron, a kölykök izgatott csaholása közepette. A szuka lötyögő, elnehezült emlője majdnem a földet sepri, egy-egy nekiiramodástól úgy meglódul, akár az órainga. A kan eközben körültekintő járőrként hol elöl, hol hátul ismerkedik a tereppel, sűrűn emelgetve a lábát.
De mondom, nem velük van baj...
Az emberek dédelgette dögök, úgynevezett ártatlan jószágok ostobán, minden különösebb ok nélkül rohanják meg azt, aki egy kissé is másképp viselkedik a többinél.
Tulajdonképpen azért indítok fél hétkor, hogy elkerüljek mindenféle, kutyákkal való találkozást. Néha az említett pár is korábban kerekedik fel élelemszerző körútjára, amelynek során végigügeti a közeli tömbházak szeméttárolóit, beletúr a púposra tömött kukákba, s a félig lecsapott fedő alól egy-egy ígéretesebb falatot cibál elő. Két lábra állva, a- szemétben kotorászva szakavatott guberálókra emlékeztetnek.
Van úgy, hogy még hétszáz métert is alig futottam le, de bozontos, seszínű koponyájuk már kibukkan a töltés túloldalán, a szálas gaz mögül. Mindjárt észre is vesznek és megállnak. Én lelassítok, és úgy teszek, mintha ott se lennének; aznapra mégis befejezem a futást, átengedem nekik a porondot, ők pedig, látván, hogy vonat se közeleg, amúgy szó szerint is szabad tehát a pálya, gyanakvó oldalpillantásokkal ügetnek végig megszokott útvonalukon.
Sose rontottak rám és sose ugattak meg, pedig hát táplálékszerzésükben, zavartam őket...
Az ösvény poros, a kavicsok szétfreccsennek a lábam alatt. Éles gránitkövek fájó lenyomata sajog a talpamon.
A távolban kerékpáros vasutas imbolyog az önműködő váltó felé. Olajozgatja, tisztítgatja, az érintkezéseket ellenőrzi, olykor megvár egy-egy szerelvényt, s figyelmesen elnézi a hirtelen összecikkanó acéllemezeket.
Elmaradnak mellettem a kitartóan trónoló óriásbogáncsok, a kiselejtezett, egymásra dobált talpfák, a nemrég kibelezett ócska hűtőszekrény, alaktalan betontömb, a töltés mentén kiszakított apró parcellák.
Paszuly, paradicsom, kukorica, tök, padlizsán, cirok, fokhagyma. Feltört parlagföld. Kőhalom. Kút. Lugas Repedezett autógumik. Összerótt kispad.
Karólábú, sötétbőrű asszony gyomlál, utánam néz, de már nem egyenesedik fel.
Amikor először látott meg szaladni, sietségemben éppen tejért nyargalva kocogtam, csak úgy csörömpöltek szatyromban-az összekoccanó üvegek.
- Ne szaladjon, lelkem - szólt rám kedvesen -, elég tejet hoztak a boltba...
És én dühömben még csak szóra se méltattam.
Az az igazság, hogy általában megbámulnak. 'Ha történetesen jár valaki előttem a töltés melletti ösvényen, már távolról megütközik a mögötte felhangzó, furcsán sivító ütemes légzésen. Ha pedig hátra is fordul, s meglátja a nyomában loholó zömök, testesedő alakot - engemet -.jókora kőtömbbel a kezében, ugyan mire gondolhat?
Ahogy közömbösen, már-már unottan eltrappolok mellette, látom az arcán oldódó feszültséget, amint kíváncsi csodálkozásba vált. Majd távolodó hátamra szögezve tekintetét, elkönyvelheti magában: „Ni csak, egy habókos!"
Ezalatt én már a vasúti hídhoz érek, ott megfordulok, s most szemközt szaladok az illetővel. Merev, lárvaszerű arcot erőltet magára, amint újra elhaladunk egymás mellett.
Aztán előfordul, hogy hónapokon át nem látom.
Másokkal szinte naponta találkozom. Úgy látszik, ahogy nekem megvan, úgy másnak is kialakult a menetrendje. Egyeseket már messziről felismerek a mozgásukról. Ügetés közben, bevallom, alkalmam van megfigyelni ezt-azt. Bár eleinte inkább arra ügyeltem, hová lépek, féltem, hogy csúnyán elbotlok az egyenetlen, alattomos talajon.
Lábamat őrizve viszont halálosan unalmas a szaladás; mintha azt számolnám, mennyit ver a szívem az alatt a húsz perc alatt, amíg az ösvényen le-fel trappolok. Szívesebben bámulom a tájat, s vele együtt mindazt, ami mozgás, változás ebben a tájban.
Egy sofőr a tömbházunkból, kapával a vállán töltés menti kiskertjébe döcög. Rövidnadrágos, kacska lábai alig-alig vonszoljak a püffeteg, elhájasodott férfitestet.
„Teringettét, maga aztán nem tágít!"
Rábólintok; mint ahogy lám, ő is makacsul kitart a veteményei mellett.
A bólintás egyben köszöntés is. Szaladás közben ugyanis nem tudok beszélni. Jobban mondva, tudnék valamennyit, de az az általános vélemény, hogy nem tanácsos. Megsínyli a tüdő, a szív. Márpedig egy idő után, akár a lejárt motorra, rájuk is jobban oda kell figyelni.
Volt úgy is, hogy rám kérdeztek, miközben lihegtem: nem tudom véletlenül, hány az óra? Éppen tőlem... És előfordult, hogy ilyenkor egyszerűen elengedtem a fülem mellett a kérdést. Később megtanultam a kilégzéssel együtt pár kurta mondatot is kilökni magamból. Most már ott tartok, hogy akár minden további nélkül meg is mondhatnám a pontos időt, de nem teszem. Tudniillik nem szeretem nézegetni az órámat. Ami mellesleg-arra figyelmeztetne, hogy mily csigalassúsággal telik a kocogásra szánt, átkozott húsz perc.
Korábban még csak meg se fordult a fejemben, hogy valamikor futóbolondként rohangálok majd reggelente. Közelünkben lakó egykori iskolatársara említette pár évvel ezelőtt, mily áldásos hatású a futkorászás. A kocogás, a „jogging", vagy hogy a fenébe hívják. Hogy így az ülő - szó szerint 'szedentáris’ - életmód, az elhízás veszélye, és úgy a szív, a tüdő, a vérkeringés, a miegymás... Beszélt, csak beszélt az én kedves pajtásom, talán hogy minél meggyőzőbbre formálhassa a szavait. Végül már szanaszét fröcskölt szájából a nyál... De ez nem mese, folytatta, kipróbálta és tapasztalta: nem csak a levegőbe beszél.
Ő vett rá a futásra. Megígértette velem, hogy másnap kora reggel a házuk előtt várom. Majd meglátom, hogy kettesben mily szórakoztató az egész – kapacitált.
Pontban hatkor érkezett, mégis én voltam ott elsőnek. Arca lelkes, örömteli. "Most bemelegítünk!” Helyben ugráltunk, hajladoztunk. Mozdulatait figyeltem, hogy utánozhassam. „Most pedig előre, a sétányokon, utánam!"
És megiramodott. Divatos, rikító színű melegítője mind távolabb villódzott tőlem. "Tartsd az ütemet!" Elfojtott, torokhangú kiáltásától megzavarodtam. Majd hogy szétrobbant a mellkasom; elfulladtam. Tettem még néhány téveteg lépést, mint célba érkezésük után a bajnokok, és roskatagon leálltam...
Mozdonykürt rikolt a hátam mögül: a 6.35-ös gyorsvonat. Legtöbbször egész pontosan húz el mellettem, de olykor érthetetlenül kimarad egy-egy napomból. Kalatolva közeledik, érzem mindent elsöprő szelét. A mozdonyvezető hónaljig kihajol az ablakon, integet, majd szamárfület mutat, kinevet. "Pukkadj meg!”- mondom, de akkor már csak az étkezőkocsi ablakában pislogó szakács hallhatná, miközben ő is elhúz mellettem. Az utolsó vagonból gyermekek lengetik rám ujjongva piros nyakkendőiket. Rengetegen vannak: minden ablakra jut nyolc-tíz fej. Pár perce indult el velük a vonat a pályaudvarról. Szemükben a kaland izgalma villog. Odébb ugyanígy ujjonganak egy szőnyeget poroló öregembernek, majd három kerékpározó munkásnak, egy fához kötözött túrkáló malacnak vagy az elhagyatott ,magányos bakterháznak...
Por, fellibbenő papírszemét, lobogó műanyagzacskó cafatok és egyre halkuló dübörgés csóvája kavarog utánuk.
„Mi van veled?”
Barátom nevetett, ahogy tikkadoztam, mint a vízből kiragadott hal. Szerinte rossz a légzési stílusom. „Ütemesen be, ütemesen ki!" Megpróbáltam, miután megmutatta. Ment! Másnap ő szólt rám, hogy azért hagyhatnám alább is, ne vigyem túlzásba mindjárt az elején; az erőfeszítéshez fokozatosan edződnie kell a szervezetnek. Megjegyzem, akkor még a tíz percet se szaladtuk ki.
Mondtam már, ki nem állhatom kutyákkal találkozni. S ahogy én láttam, azok se igen tudják, minek nézzenek egy magamfajta, nyargaló embert. Hová fut és miért? Vannak állatok, amelyek ilyenkor játékot szimatolnak, s szíves-örömest csatlakoznának, teli pofájú ugatással iramodva felém. Mások viszont gazdájuk oldalán, éberségüket bizonyítandó rohamoznak s kapkodnak a lábam iránt. Sose lehetek eléggé biztos benne, mi van a szándékuk mögött, így hát abban a helyben leállok. Testem összerándul, mint egy haragvó ököl, agyamat elönti a vér. Dolgom végezetlenül, dohogva kotródom el.
Átható acetonszag birizgálja az orromat. A közeli gyár egy kéményszerű vezetéknyílásán mustársárgán homályló gáz kacskaringózik az égnek. Odébb, a vasúti híd alatti közúti forgalom nehéz gázolaj és füst szaga teszik próbára a tüdőmet. Kissé megszédülök Nyújtott léptekkel igyekszem kimenekülni a különféle bűzök zónáiból. Sajnos, ez olykor szinte lehetetlen, s akkor már inkább jöjjön a napszítta talpfák átható, férfias kátrányszaga.
Negyedik napon hiába vártam a barátomat. Egy idő után eluntam az ácsorgást, hát nekiiramodtam egyedül. Délután egyet sajnálkozott: váratlan gyűlésre volt hivatalos! Ötödnap három percnyi késéssel érkezett. Mintegy mellesleg felemlítette, hogy másnap reggelre ne várjam, ugyanis piacra készül az asszonnyal... De aztán hetednapra se jött el, s a nyolcadikon sem... Nem azért, mintha nélküle nem tudtam volna szaladni, hiszen ha azt vesszük, egyedül talán még jobb is; de bosszantott, miért éppen ő mondott le, a szenvedélyes, a lelkesítő - s ilyen gyorsan -, aki nélkül bizony, el se kezdtem volna...
A márványkockát időnként átteszem egyik kezemből a másikba. Iszkoló Hamlet, négyszögletű koponyával a markában...
Egyszer majdnem behajítottam egy ablakon, házunk hatodik emeletére; szerencsére, még idejében felmértem, hogy ekkora súlyhoz túl magasan van az illető ablak, s a kő legfeljebb csak a saját-fejemre hullana vissza. Ez akkor történt, amikor még nem fordítottam volt hátat a ház körüli sétányoknak. Javában szaladtam, s a hetedik vagy nyolcadik kör végén hirtelen puffanással hasas befőttesüveg csapott be, egy arasszal a lábam előtt, s telifröcskölt valami gyanús színű kulimásszal. Ösztönösen megtorpantam, felkaptam a fejemet: a hatodik emeleten, egy nyitott konyhaablakban, villanó gyermekarcon hullámzott a frissiben megbolydult függöny. Belémdöbbent a felismerés: ha a fejemet találja el, most végem! S mindez miért?...Kővel a kezemben, bőszen nekivágtam, hogy még azon melegében becsengessek az. inkriminált lakásajtón, s elbeszélgessek a "merénylő" szüleivel. Biztos voltam: csakis egy gyermek lehetett a tettes, ilyen marhaságot felnőtt nem követhet el... A liftre várni kellett, s ezalatt bizonyosságom sajkája rendre léket kapott: hátha tévedtem, s mégsem a. hatodikról esett ki az üveg? Ugyanolyan könnyen jöhetett az ötödikről vagy a hetedikről, és akkor már abban sem voltam annyira biztos, hogy gyerek volt az illető... Mire megyek egy perpatvarral? Könnyen előfordulhat, hogy egyszerűen becsapják orrom előtt az ajtót: „Hagyjon nekünk békét, hajnalban már zaklatja itt az embert! Maga nincs észnél..."
Valahogy így nyitott ajtót barátom felesége is, amint egy délután puszta kíváncsiságból' felkerestem őket. Más szavakat használt ugyan, de azokat nem lehetett félreérteni. „Bubu alszik, és én nem hagyom zavarni, mert az egészsége mindennél fontosabb nekem!" Habogtam valamit a bocsánat végett és enyhe bűntudattal elsomfordáltam. Otthon taglózott le a felismerés: úgy bántak el velem, mint ünnepekkor a szemetessel szokás, aki jókora borravaló reményében sorra becsenget valamennyi lakásba. Különben is, dohogtam magamban, ki óvná a Bubu egészségét, ha én nem, aki megpróbálom őt visszahódítani a számára is rendkívül hasznos, rendszeres kocogás táborába? Nem tudhatom, mi történt náluk azokban a napokban, de mérget veszek rá, hogy Bubu többre menne a testmozgással, mint a legédesebb délutáni szunyókálással...
De azért kész, nem zaklatom többet Bubuékat! Leírtam őt, mint egy talányos, enyhén fájdalmas veszteséget.
Idősebb házaspár bukkan fel az ösvényen. Munkába igyekeznek. Lépcsőházunk földszintjén laknak. A férfi asztalos, a nő virágbolti eladó. Úgy aránylanak egymáshoz, mint kettő az egyhez. A férj isten markából kinőtt, behemót ember, két lelógó, túlméretezett keze törvényes súlyként nehezedik a törékeny, kislányos termetű, már őszhajú asszonyka vállára. Amíg a férfi egyet lép, a nő hármat-négyet is tipeg sebesen, a nyomában, hogy tartsa vele az iramot. Igy is mindig fél méterrel mögötte marad, s úgy néz ki, mintha erőszakkal kellene vonszolni... „Látod? Ez neked is jót tenne!" - hallottam az asszony hangját, amikor legelőször ügettem el mellettük. Önkéntelenül elnevettem magamat. Elképzeltem a lomha léptű, elefántos külsejű asztalosmestert, hajnalban, a füvön, hasáig rántott térddel szaladgálni...Nem sikerült. Viszont, az asszony azóta észrevehető rokonszenvvel szemlélget; valahányszor találkozunk, igen nyájasan köszön, megkérdi, hogy szolgál az egészségem, mit csinál a kedves feleségem, hát a gyerekek... Ezt azelőtt sose tette, hűvösen biccentve nézett el a fejem fölött... A férje viszont? Rettentően neheztel rám. Tekintete azóta, valósággal felöklel, és ez rosszabb, mintha elfordítaná a fejét.
A minap együtt utaztunk az autóbuszon. Ő szállt fel hamarabb, de én nem vettem észre, hogy a buszon van, csak amikor a tömeg melléje sodort. Kétségbeesetten, magamba révedve kapaszkodtam a szutykos fogantyúba, de egy éles kanyarnál a nehézkedési erő irgalmatlanul belepréselt egy tekintélyesen feszülő hasba. Felnéztem; az asztalosmester. Megsemmisítő pillantással mért végig, mordult egyet és tüntetően hátat fordítva, odébb húzódott néhány lépéssel. Zavarodott bocsánatkérésemet így már csak egy vadidegen fülébe sikerült belemotyognom.
Most is, lám, letér az ösvényről, csak hogy ne kelljen az utamat kereszteznie. Pedig négyen is elférnénk ezen az ösvényen...
Közben olyan a szeme, akár a bivalyé; döf vele! De hát leprás vagyok én? Ártottam neki valamivel? Napjában húsz percet áldozok az életemből azért, hogy kínnal-keservvel kiszaladgáljam magamat. Nincs dolgom ilyenkor a világgal, nem szívom el mások elől a levegőt, ezért viszont azt várom el cserében, hogy a kedves Világ se zavarjon futás közben!
Ennyi, úgy hiszem, kijár, és tökéletesen elég is nekem!
Persze tudom: nem egyedül az asztalosmester neheztel rám. A napokban a nyolcadik emeleten - én különben a. kilencediken lakom - beszállt a liftbe egy egérszerű emberke, villanydíjbeszedő különben, örökké fülig ér a szája, akkor is vigyorgott, jól megnézte magának a kezemben szorongatott márványkockát, rám kacsintott, majd bizalmasan a képembe hajolt: „A feleségem egyre csak magáról áradozik. Nézzem meg, azt mondja, a szomszédot a kilencedikről, hogy az milyen egy rendes ember! És hogy szalad!... Biztosan beteg, mondtam az asszonynak, s a doktor írta elő neki, különben én is, hát nem eleget lótok-futok egész nap? Ugye, nekem elárulhatja, ez valami egészségügyi dolog?" Eközben a lift leért a földszintre. Némán bólintottam. Hát hiszen, ha ezzel örömet szerezhetek az. Egérkének...
Ámbár, tulajdonképpen, mégis csak valami egészségügyi dolog ez...
A mély belégzés és az ütemes kilégzés nagyon-nagyon fontos. A helyesen adagolt oxigén ugyanis szárnyakat ad. "Ehm-ehm-hu-hu! Ehm-ehm-hu-hu! Ehm-ehm-hu-hu!" Valahogy így lehetne lekottázni futásom kísérőzenéjét. Lehet, hogy egyesek majd feleslegesnek vélik a hangok szerepét, és feltűnési viszketegséggel magyarázzák a messzehangzó fújtatást, viszont én így tanultam Bubutól, és azóta is csak azzal együtt érzem jól magamat. Amíg a csihogást hallom, addig- tudom, hogy bírom a távot.
Igaz, bármikor abbahagyhatnám. Nem történne az égvilágon semmi. Én adom a startot, én szabom meg a távot is.
Amikor reggelente felpattan a szemem, legszívesebben a másik oldalamra fordulnék s hagynám a fenébe az egész komédiát. Addig is megvoltam futás nélkül, valahogy ezután is ellehetek. De azért, mintha titkon tartanék valakitől, végül csak kikászálódok az ágyból, kimosom szemem sarkából az álmot, s ráncigálom is magamra a verejtékszagú melegítőt. Olyankor már nincsen probléma, szinte önműködően teszek-veszek, mint egy gépezet. Ha egyszer elindultam, nincs az az erő, ami visszatartana.
Futás közben már mondhatni, egészen tűrhető. Mert tudom, hogy valami olyan kezdődött el, ami húsz perc múlva befejeződik. Jut idő gondolatokra, töprengésre. Most például azt latolgatom, mi történt valójában Bubuval. Míg a bogáncsok, a kertek, a betontömbök, a talpfák, az akácok, a kutak szabályosan váltakozva zavartalan rendben maradnak el mögöttem, majd térnek vissza a következő körben, felidézem tegnapi találkozásunkat
Tejért indultam, még pirospozsgásan, verejtékkoszorúsan a hajnali szaladástól, tartott a lendületből is, amikor az én kedves Bubu barátomat láttam szembejönni, megrakott cekkerek súlya alatt kornyadozva. Üdvözöltük egymást, szokásunk szerint megálltunk, ő a vállalati gondjait kezdte ecsetelni, én meg hallgattam és vártam, mikor juthatok végre szóhoz; netán feltehetném neki most a nagy, az engemet kínzó kérdést, de ő ebben is megelőzött.
„Te még szaladsz?”
Ostobán pislogva bólogattam.
„Hülyeség, öregem! Töltöd vele az idődet, s közben röhög rajtad a világ! Netán benevezel az olimpiára is?"
Elszorult a torkom. Hirtelen annyi minden összetorlódott bennem, hogy egy egészen nagy, tapadós gombóccá dagadt. Keservesen nyeltem egyet.
„Mi közöd hozzá?"
Egész egyszerűen annyit tudtam csak kinyögni akkor.
„Nézd csak, felébredt az önérzetünk? Azt hiszed, amiért makacs vagy, jogod van másokat lenézni? De odavagy a, futásoddal! Ostoba divat, jön s megy, kerül helyette más... Különben is, nem hallottad? Aki kifundálta, a. napokban kocogás közben összeesett, elvitte a szívroham. Úgyhogy..."
Szó nélkül intettem búcsút Bubunak, és gyorsan faképnél hagytam, nehogy a fejéhez kelljen vágnom a ficánkoló tejesüvegeket... Ijesztő ekkora. ostobaság, mint az övé. Hát mit képzelt, hogy ha szalad, majd halhatatlan marad?! Hiszen mindenki meghal egyszer, akár fut, akár nem, még ha a feje tetejére áll, akkor is... De ha már választani lehet, hogyan tűnjön el az ember, akkor én azt mondom, legjobb ha munka közben és hátból rohanja le a megmásíthatatlan.
És elképzeltem, mennyire megnyugtató tiszta fővel, akár futás kézben is, még erőnk teljében beadni a kulcsot. Hiszen így mindig a magunk urai lehetünk...
Már csak az utolsó forduló van hátra. A többihez képest ez már semmiség. Gondolatban Bubuval vitázom; jobbnál jobb replikák, szellemes visszavágások, pompás jelzők és hasonlatok jutnak eszembe trappolás közben... Ha ezt így mind a tudomására hozhatnám, százas, hogy egészen megsemmisülne.
No de, ha soron kívül most rádobnék még vagy két fordulót? Nem tudom, mi van velem, hiszen a legszívesebben azonnal befejezném, már a tarkómra tűz a nap, ami szörnyen idegesítő, a halántékom is belesajdul. .De miért ne próbálnám meg? Bármikor abbahagyhatom ugyanis... Csak kettőt...
"Ehm-ehm-hu-hu!... Ehm-ehm-hu-hu!... Ehm-ehm-hu-hu!"
Könnyedén bal tenyerembe szorítom a. márványkövet.
A sínek túloldalán alig észrevehető moccanás. Vajon az én guberáló kutyáim azok? Vagy káprázott a szemem? A verejték beszivárog mindenhová, páragőzbe borítja a szemgolyómat. Hunyorgok, ide-oda kapkodom a fejem.
Ők azok, hallom a három ebkölyök noszogató vinnyogását. De most már le nem állok, jöhet akár egy egész falka! Kicsoda hülyeség lenne feladni ezt a két plusz-fordulót!
A lényeg: akármikor abbahagyhatom. Csakhogy - nem akarom!
Az egykori tíz percről húszra tornásztam fel magam. És nemsokára eljön az idő, amikor felsrófolom huszonötre, majd harmincra.
Kilométerekbe átszámítva 10 perc futás egyenlő 1 kilométerrel. Ebben az ütemben.
Helyes, az utolsó métereket is megértük. Lapuljatok csak, kutyácskák, menten felszabadul a pálya! Nézzétek el nekem, hogy ma, türelmetekkel visszaélve, megnyújtottam a futásra szánt időt.
Keservesen fogom vissza tüdőm zihálását. Lassabban, még lassabban, valósággal kényszerítem a testemet.
Ha nem egyéb, legyűrtem azt a fickót, aki a tegnap voltam.
Erre továbbra is nagyon kell vigyáznom! mindig csak magammal mérkőzzek, sose mással! Magammal: naponta, percről percre. Amikor csak tehetem. Ameddig bírom...
Bukarest-Csíkszentkirály,1985. július-augusztus
Biciklitemető * Fotó: Pusztai Péter
