Színek a palettán (14)

(Beszéljünk akkor egy másik szobrászról, az erdővidéki Gyenge Imréről...)

- A másodévre jött hozzánk, Marosvásárhelyre. A csíkszeredai tanítóképzőbe járt előzőleg, de felszámolták ott a képzőt, mire átjött a művészetibe. Nagyon határozott és okos, belevaló, jókötésű vagány fiú volt, gyorsan sikerült behoznia azt az egy évet, amennyit kimaradt, tehetséges valaki volt, nagy nyereség, mert teljesen nyitott, tele humorral, életkedvvel, állandó kezdeményező készséggel, ő volt az éceszeink középpontja és elindítója, ugyanakkor egy borzasztó segítőkész valaki, nagyon jó fej, a tanulással nem volt gondja, s ilyen szempontból is jól jött nekünk egy ilyen segítség, sok mindenben kisegített, például matek házifeladatban, ha valamit nem értettünk, ő egykettő megmagyarázta, emberileg is tisztalelkű valaki volt, valódi diák, aki beleéli magát abba, ami van és rettentően közösségi ember. Gergely Pistiben volt egy kicsi olyan, hogy elvonult, félrehúzódott, Imre viszont állandóan valaminek a központjában volt. Annyi hülyeséget kitaláltunk együtt, hogy sok...

- Működött mifelénk a gittegylet. Egyszer Gergely Pityut cigarettázáson kapták, s büntetésből lenyiratták a haját kopaszra, mire fogtuk magunkat, s minden fiú lenyiratkozott az osztályban, jól leszidtak bennünket. Na, ez az Imre ötlete volt... Vagy a Lázár Ödön parkban, a konviktus mögött, szabadtéri mozi üzemelt, s amikor esténként tavasszal, májusban beindult, akkor mi az ablakon kimásztunk s a környező fákra kapaszkodva néztük az akkori süket filmeket. Hogy élveztük őket! El is kapott akkor a rendőrség, bevittek az őrszobára, s ki kellett váltson bennünket a nevelő, Feri bácsi... Voltak ott jó filmek, s rosszak is, de mi mindent néztünk. Razs Kapurt a Csavargóban, aztán az Erkel Ferenc életét, a Les Preludes-t, majd a Boszorkányt, Marina Vladyval, bele voltunk habarodva a szőke csajba, meg Lollobrigidába, akkor mentek a Gérard Philippe-filmek is... Az egyetemen is, a kajázásnál ő volt az, aki képes volt megszervezni, hogy átvészeljük a nehéz időszakokat. Állandó ötletei támadtak, mit hogyan lehet keresztülvinni. Ő volt a fő beosztó, mert amikor még nem volt ösztöndíjunk, összedobtuk a kevéske pénzt, amit így-úgy kerestünk, s készítettünk egy szükséglistát, amin kötelezően szerepelt egy láda zsír, egy láda marmaládé, mert mind a kettőt lapos deszkaládákban árulták, Imre faragott egy gömbölyű lapátot, egyfajta mércét, s azzal mindenkinek kimért egy adagot a kenyerére, s azt ettük, ő meg úgymond „bezárta a boltot”. Mindent beosztott. Hagymát is tartott, azt is adott melléje... Nagyon szerettem emberségét, sokat dolgoztam vele. Alaposan megtanulta a mesterséget, a technológiával együtt. A kolozsvári mesterek, mikor elkészítették a szobraikat agyagból, mi szombat délutántól hétfő reggelig megoldottuk nekik gipszben. Dolgoztunk Vetró Artúrnál, aztán Benczédi Sándornál, Kós Bandi bácsinál, továbbá volt egy Puricea nevezetű szobrász Kolozsváron, meg Romul Ladea... A legfigurásabb az öntések közül Benczédi Sanyi bácsi volt, ment Bukarestbe, s útközben meglátott a hegyekben egy sziklát, abba pedig beleképzelte a Grivicát és a hozzá fűződő sztrájkeseményeket. Készített is akkor egy nagy marha csoportkompozíciót, nem is tudom, hány figurával, körbe, befaragva a sziklába... A műtermében agyagból elkészítette a mintát, egészen a plafonig felért, egy egész teherautónyi agyagot raktunk fel a munkához, s amikor ezzel meglett, az egészet le kellett önteni gipszbe, de csak akkora részdarabokban, hogy az ajtón rendre ki lehessen hozni, majd odakint összerakni. Életem öntései közül ez marad a legemlékezetesebb: jött Sanyi bácsi, mondta a hülyeségeit, s röhögött hozzá nagyokat... Amikor a gipsz kezdett kötni ilyen nagy mennyiségben, akkor borzalmas hő keletkezik, de akkora, hogy mindvégig sűrű ködpárában láttam a világot... Végül a Bánffy palotában ki is állította a művét, ott raktuk össze, viszont úgy meggyűjtötte a baját látogatók tömegének, alig tudtak elsirülni mellette... Nem is tudom, végül mi lett vele, nem ismerem e forradalmi szoborkompozíció sorsát...

*

GYENGE Imre szobrász, (Középajta , 1939. szeptember 30. - Nagyszeben, 1986. június 9.)1964: kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola. A térszobrászat elkötelezettjeként az expresszionista és konstruktivista hagyományokat hasznosította. Nagyszebenben élt. Egyéni kiállítások: 1995 • Emlékkiállítás, Nagyszeben. Köztéri művei: Kariatidák, Oszlop, Rügy, Andrei Muresianu költő szobra, Nicolaus Olahus (valamennyi Nagyszeben). (artportal.hu)

*

- Gyenge Imrét is eleget szédítette Romul Ladea, hogy ott tartja Kolozsváron és beviszi az egyetemre, mégis Tordára kapott kinevezést, ott kezdte az életét, talán két évet dolgozott ott, majd átkerült Szebenbe, de azután valahogy megszakadt a kapcsolatunk, Szebenben készített néhány monumentális munkát, egy fafaragó tábort is vezetett valahol Szelistyén, a helyi kézpsőművészeti szövetségnek is mintha alelnöke vagy elnöke lett volna, s amikor elindult a szárhegyi tábor, őt is meghívtuk, van itt egy kórust ábrázoló alkotása, s két-három éven keresztül ezt faragta, de nem ez a baj; Szebenben sajnos, olyan társaságba keveredett, ahol elkezdett inni és az alkohol legyűrte, a szárhegyi szobor is befejezetlenül maradt, felesége, Delmondo Angela, egy gyulafehérvári félolasz, gyerekük nem volt, bár nagyon szerettek volna, de aztán valamilyen oknál fogva - mondták, hogy talán rákos - felakasztotta magát. Ez lett Imrének a sorsa, s azért döbbentett meg engem ez a vég, mert tőle sose hallottál egy megkeseredett véleményt...

(Úgy látszik, azért a nevében mégis ott hordozta a sorsát, nomen est omen... Ti nem csúfoltátok emiatt?)

- Dehogy, senki se foglalkozott vele. Pont az ellenkezőjét mutatta mindig, épp hogy az ellentettje volt a nevének.

(Az ő utóéletéről mit lehet ma tudni?)

- Nem tudom, hogy Szeben szellemi élete hogyan viszonyul ma hozzá, hogy a műtermével, a munkáival mi lett, a feleség merre vette az útját. Tudtommal volt egy öccse, Áron, az elején egy darabig segítettem neki egy síremléket megrendezni, nagyon szépen sikerült, no de úgy tudom, ő is meghalt, aztán, hogy a felesége merre van, az ég tudja, az egészet szomorú homály fedi...

Csíkszereda, 2008. január 8, reggel 9.00

(Ki legyen ma terítéken az “őskollégák” közül?)

- Legyen mondjuk Kiss László... Ő székelykeresztúri születésű, némileg kilógott közülünk, olyan értelemben, hogy egy tisztviselő család gyerekeként felszabadultabb, teljesen más miliőből érkezett, játékosabb lélek lévén, sok mindent tudott már, legalább is hozzánk képest, például rengeteg filmet látott, odahaza lemeztáruk volt, könyveik... Az egész családját a víg kedély jellemezte. Keresztúron élt egy Ipó László nevezetű festő, és hát annak a gyerekeivel, meg az egy évvel nagyobb Ughy Istvánnal bejártak az öreg műtermébe, s Laci bácsitól sok mindent ellestek, a festészet területéről már volt bizonyos személyes benyomásuk. Szellemileg rugalmasabbak, tágabbak, nyitottabbak voltak, mindenek előtt Laci, aki roppant sokoldalú, műszaki érdeklődésű ember volt, szülei és környezete révén alkalma volt olvasmányokban elmélyedni... Jól fogott köztünk egy ilyen egyéniség, mi sokkal földhözragadtabbak voltunk, nehezen oldódtunk fel, ő egyből feltalálta magát mindenütt, s be is helyettesült a környezetébe szenzációsan. Nagyon tehetséges, ügyes fiú volt, közülünk az évek során ő lett a legnyitottabb. Középiskolában talán még nem, de az egyetemen már igen. Ő volt az, aki fel is dobta a társaságot, de el is távolodott tőlünk, nem volt a csapatunknak az a lelkesült tagja, másokkal tartósabb kapcsolatra tudott lépni, mi nem kaptuk meg istenigazából a közös nevezőt vele. Most úgy tudom, kint él Ausztriában, elmentek, de hosszú ideig tanított Székelykeresztúron, ott dolgozott a múzeumnál is, talán egyike volt azoknak, akik miután már kiállítottunk, a legrugalmasabban és a legmerészebben a modern művészetek felé tájékozódott. Roppant könnyedén dolgozott, csak úgy lökte ki magából a dolgokat, sok-sok érdekes munkát alkotott... Miután elment, nem tudom, mivel foglalkozik... Könnyedén dolgozott, két-három nappal egy-egy kiállítás előtt szabályosan felrakta pillanatok alatt a színeket, sokszor még ragadt a kép, amikor felakasztottuk a tárlaton a falra...

(Szerinted ez jó volt vagy rossz volt? Mindenek előtt az ő szempontjából érdekel a véleményed...)

- Az adottságai és ami emögött volt, jóval többre predesztinálták. Sokkal többet tudott volna csinálni. Volt benne egy jó adag nonkonformizmus is, ezért a megadott témákban nagyon könnyedén dolgozott, mindig olyasmit festett, amivel nem kellett fejet hajtania a külső kényszer előtt. Merem állítani, hogy a hatvanas évek végétől egész amíg el nem ment, bravúrosan egyike volt a legjobb festőknek - az adott körülmények között, természetesen.

(Ő elment, s az emlékek megkopnak lassan vele kapcsolatban. Mit hagyott maga után, valami kézzelfoghatót?)

- Egységesen nem maradt meg összefüggő festészeti anyag, s nagyon utána kellene járnia annak, aki egy egyéni kiállításra valót szeretne összegyűjteni különböző magánszemélyektől. Ha én kapnék mondjuk, egy ilyen felkérést, széles körben meghirdetném, hogy akinél Kiss László-féle alkotás található, az adja kölcsön egy gyűjteményes kiállítás erejéig. Ennek függvényében keresném a festményeit, mert azok, akikhez a munkái kerültek, jószemű, jóízlésű emberek kellett hogy legyenek, elvégre nem tömegízlést kiszolgáló képekről volt szó. Akik látták a Laci munkáit és elfogadták, azok most boldogak lehetnek, mert maradandó értéket birtokolnak. Hivatalos vásárlásra annak idején nem volt esélye, a szárhegyi táborban maradt néhány munkája, ott többször megfordult, azokkal állt kapcsolatban, akik hozzá hasonlóan gondolkoztak... Közben azért járt idehaza is, amíg a szülei éltek, a testvére nem tudom él-e még, Keresztúron volt egy bátyja, Gaál András szokott találkozni vele, valahol a határ mellett laknak Ausztriában, de egy bizonyos idő után, amikor hazajött, azt mondta, hogy inkább egyfajta videoművészettel foglalkozott a kilencvenes évek elején. Azóta nem találkoztam vele.

*

KISS László festőművész (Székelykeresztúr, 1941). A marosvásárhelyi Képzőművészeti Középiskola elvégzése után a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán tanul (1958-1964). Művészeti referens, 1983-ig középiskolai tanár, majd a székelykeresztúri múzeum munkatársa, 1985-től kerámiával is foglalkozik. Jelenleg Magyarországon él. (Banner Zoltán forrásai szerint viszont 1987-től Ausztriában). 2003-ban Baden Badenben megkapja a Kulturpreis 2002 elnevezésű díjat. Kiállítások: mintegy 20 kiállítást rendez szülőföldjén, Magyarországon, Ausztriában, Svájcban és Németországban. Csoportosan rendszeresen részt vesz a romániai, magyarországi, ausztriai, illetve a németországi és svájci tárlatokon, kerámia szalonokon. Szárhegyen 1974-ben és 1985-ben dolgozott, s négy munkát hagyott hátra. Gaál Andrással, Kántor Józseffel kalákában megfestették a gyergyószárhegyi Lázár kastély lovagtermének 130 négyzetméteres festett kazettás mennyezetét. (A Gyergyószárhegyi Barátság Művésztelep enciklopédiája)

(Folytatjuk)

Illusztráció: Kiss László Gyergyószárhegy c. festménye

Színek a palettán (13)

(Ha már úgyis szóba került, beszéljünk akkor a továbbiakban Mérey Andrásról.)

- Mérey ahogy betoppant közénk, teljesen új levegőt hozott Kolozsvárról, elsősorban azért, mert grafikusa nem volt Csíkszeredának, aki a szakmán belüli műhelytitkokat ismerte volna. Én még a főiskoláról ismertem őt, négy évvel járt alattam. Ő hozta azt az új, friss világot a metszeteivel, a plakátjaival, nagyon kellemes jelenség volt, intelligens ember, a hetvenes évek csíki grafikáját ő határozta meg lényegében. Utána aztán jött még egy egész csapat grafikus a hetvenes években, de ő volt az úttörő. Kolozsvári neveltetésű művész, a szakmát is ott tanulta, az ottani iskolában... Közös lett a műtermünk, mert rögtön befogadtam, legyen hol dolgoznia, s akkor hozott magával egy prést is, itt állt ebben a teremben, András pedig rengeteg dologra megtanított engem, nem szégyellem bevallani. Kiváló szakembere volt a grafikának.

(Hogyan sikerült elfogadtatnia magát az idegen környezetben?)

- Az igényességével, a rajzaival, a metszeteivel. Akkoriban a betűírás és a plakátírás, az egész reklámgrafika gyerekcipőben jártak, minden a hagyományos manufaktúrában készült, ő pedig hihetetlenül értett hozzá, kolozsvári főiskolás korában jobbra-balra bedolgozó volt, s mire hozzánk jött, már óriási rutinja volt, az újság meg a különböző megyei fórumok előszeretettel foglalkoztatták, ugyanakkor nagyon korrekt és pontos volt, amire megkérték s amit megígért, azt száz százalékig, időre teljesítette.

- Teljesítményének a gyökerei a főiskoláig nyúlnak, ahol a tanszékvezető tanára, Feszt László olyan grafikai iskolát teremtett, amit szívesen választottak az emberek és ahol igényes mesterségbeli tudást szerezhettek. Egy modern gondolkodású művész és oktató volt Feszt tanár úr, s növendékeit nem az akadémizmusban tartotta meg, hanem megtanította őket gondolkodni, azt a lényeglátást követni, ami a grafikában szükséges. De közben Vásárhelyen is megváltoztak a dolgok, mert amikor mi eljöttünk az iskolából, Nagy Pál lett a grafika tanára és annak ellenére, hogy ő elsősorban festő volt, az állandó kísérletezései segítették sokoldalú érdeklődését és felkészültségét, s az ő munkája nyomán egész sor értékes grafikai tehetség tűnt föl nem csak Kolozsváron, hanem Vásárhelyen is.

*

MÉREY András grafikus (sz. 1944, Kolozsvár- megh. 2006, Csíkszereda), A kolozsvári "Ion Andreescu" Képzőművészeti Főiskola grafika szakán végzett 1969-ben. 1970 óta Csíkszeredában élt. 1974-ig tanított, majd reklámgrafikusként dolgozott. Legtöbb munkája nagyméretű (50/65 cm) mezotinta. Ilyen a 10 darabból álló csángó ballada-illusztráció, vagy Gabriel García Márquez "Száz év magány"-ához készített 8 darabból álló sorozat. Legidőtállóbb munkájának a kalotaszentkirályi templom 120 négyzetméteres kazettás menyezetét tartotta, amelyet Pállfy Árpád kolegájával festette 1994-ben. * Kiállítások: Romániában: Csíkszereda, Székelyudvarhely, Sepsiszentgyörgy, Bukarest, Kolozsvár (Korunk Galéria), Kovászna. Magyarországon: Budapest, Gyula, Székesfehérvár, Kaposvár Svédországban: Stockholm, Södertalje * Olaszországban: Pescara (Gabriele d'Annunzio Ex Libris Kiállítás) * Észtországban: Tallin * Japánban: Tokio (bélyegterv pályázat) * 1983 Országos grafikai II. díj gyimesi ballada-illusztrációval. (atportal.hu)

*

(Mi az, amit az idő rostája Mérey András munkájából végül is átenged nekünk?)

- A balladasorozatát mindenképpen. Személyesen is láthattam, hogy amint kijött az egyetemről, készített egy egész sor lemezborítót, amelyek sajnos ott maradtak a falán vagy a mappájában, mert a hitványakat részesítették előnyben nem tudom megmondani, hogy miért. Balladasorozatának darabjaival teljesen átlép a valóság fölött, az amorf figurák láttatásával, a fekete, fehér, a szürkék világa az övé, amely olyan belső feszültséget hordoz, hogy ténylegesen árasztja magából a balladát. Nagy zenekedvelő volt ugyanakkor, állandóan fütyült, ment a műteremben a lemezjátszó, szólt a muzsika egyvégtében, s ez igencsak fellelhető az ő munkáiban. Majd jöttek a Szent István-, Szent László-portrék, nem beszélve a különböző ex librisekről, nagyon sokat készített, a kisgrafikára tulajdonképpen ő tanított meg, hogy azt hogyan kell csinálni... Akinek ajánlod a munkádat, annak az egyéniségét kell hogy hordozza, őt kell hogy megszólítsa, az ő egyéniségéhez kell igazodjon, attól függően, hogy a könyv melyik részébe kívánja berahgasztani, az elejére vagy a hátsó részébe. Persze, ma már jobbára a falra kerülnek az ex-librisek... S az igényességet is átadta nekem, lelkemre kötötte, hogy ami kikerül a présből, azon folt, ujjlenyomat ne legyen, az tiszta legyen, ilyen szempontból nagyon szerettem, igényes volt.

(Mi az, ami ennek ellenére belérekedt? Egyáltalán, mivé lehetne ma, ha nem hagyja itt a világot olyan hamar?)

- A helyzet az, hogy az elején belefogott, hogy tanárkodjék, az nem ment neki, s akkor elkezdte a reklámgrafikát. A mindennapi kenyérkereset, a hajtás szépen elszívta az energiáit. De a kiállításokon azért minden évben jelentkezett, az egy külön szám volt, de tömegében nézve úgy tűnik, hogy valahol többet csinálhatott volna.

(Ha most élne, vajon merre venné az irányt? Vissza tudott volna térni az éltető gyökerekhez, a komoly munkához?)

- A vége felé már kezdett szakítani a reklámmal, mert látta, hogy ez a gépesített világ neki nem fekszik, s akkor ő visszatért egy múltidéző sorozathoz, nagyjaink portréihoz.

(Gergely István szobrász következik...)

- Ő az, aki szintén Marosvásárhelyen és Kolozsváron tíz éven át a szorosabb társaságomat jelentette. Csíkkozmási születésű, betegség miatt ismételt egy évet, idősebb nálunk, az édesapja kovácsmester volt, fél lábbal a falusi világban gyökerezett, másik lába az irodalom talaján állt, az iránt érdeklődött nagyon nyíltan. Vásárhelyen Izsáknak volt a tanítványa, ketten jártak Gyenge Imrével szobrász szakra, megvolt benne mindig egy tömörítés felé mutató hajlam, igazi szobrász gondolkodás. A középiskolában a maga módján csinálta a dolgát...

(Mi volt az íratlan szakmai rangsor az iskolában, milyen szakokra néztek fel a leginkább, s ezek között a szobrász milyen helyet foglalt el? )

- Nem emlékszem, hogy lett volna valamiféle megkülönböztetés. De ha rangsorolni kellene, mindenképp a festészet állt előtérben, mindig azon voltunk a legtöbben, legszívesebben oda is mentek a hallgatók, aztán következett a szobrászat, majd a grafika. Bár ilyenformán soha nem vetődött fel közöttünk a dolog, azért már az egyetemre is festészetre felvételiztünk többen, és a helyek aránya is ezt a logikát követte.

(A szobrászok valamiképpen elkülönültek a többiektől?)

- Igen, mert az egész gondolkodásuk és a látásmódjuk eltérő a többiekétől. Voltak közös tantárgyaink, a rajz például, meg a kompozíció, a szakórákon viszont különváltunk. Mindenki végezte a dolgát a maga területén. Abban az időben nem igazán tudtunk figyelni egymás technikai fejlődésére, alakulására, mert folyton dolgozni kellett, mindenki előre nézett, a saját útjára, s szabad időben is abba a műterembe futottunk, ahol akkor a helyünk volt... Jó, azért még megnéztük, nézegettük egyik a más dolgát, de amolyan istenigazából mégsem. A főiskolán már változott a helyzet, ott kötelezően mindenki tanult szobrászatot egy éven át, ott mindenki mindent csinált, nem volt különbség. Személyesen én elég közel kerültem a szobrászathoz, mert kenyérkereseti gondok miatt segédmunkára mentem velük. A szobrászmesterek előszeretettel bízták a diákokra az agyagban elkészített szobrok gipszbe öntését. Szobrászkollégáim pedig szívesen hívtak magukkal erre a munkára, mert fizikailag olyan adottságaim voltak, hogy helyt tudtam állni a legnehezebb helyzetben is. A szobrászathoz ugye, komoly fizikum is kell.

(Mindegyik szobrásznak törvényszerűen megvan a maga fizikuma?)

- Nem mindegyiknek, mert voltak a szobrászok közt ugye lányok is, a főiskolán, s elmondhatom, elég nyomor volt ez a fiúknak az évfolyamon, mert igazából ők kellett cipekedjenek az agyaggal, felhozni s felrakni... A lányok a kisplasztikáig még valahogy eljutottak... Gergely Pista vékony, nyurga fickó volt, most viszont nagyon leromlott, éveken át nagyon súlyos asztmával küzdött, úgy tudja, meg vannak számlálva a hetei, hónapjai, s ő is tisztában van vele, hogy miről van szó, azt hiszem, pályafutása ezzel befejeződött, de a főiskolán végig nagyon érdekesen gondolkodott; egyfelől a keleti világ érdekelte, a görög művészet kezdeti szobrászata, az egyiptomi szobrok tömörsége, s ez az érdeklődés egész munkásságán végigvezethető, letapintható. Aki ismeri a plakettjeit, a kompozícióit, amelyek teljes egészében elvontak, azok látják, hogy miként élnek tovább bennük a régi, ókori formák és eszmények. Plakettsorozata önmagában is külön világ az erdélyi szobrászatban, a magyar ötvösművészetben is sajátos hangot képvisel.

(Mi volt az, ami szerinted e sajátos műfaj felé terelte?)

- Azt hiszem, a kíváncsiság is közrejátszott, de talán akadt éppen valamilyen konkrét megrendelése, utána meg ráharapott, ráadásul a plakettkészítés egy hiánypótló valami, az erdélyi művészet egyáltalán nem hemzseg az éremszobrászoktól, hozzánk távolról sem jött be az a hullám, ami Magyarországon minden valamire való szobrászt elkapott, kenyérkereseti lehetőségként. Gergely kilépett ebből a kisebb méretű érmék divatjából, s harmincszor harmincas nagyságban dolgozott, a munkái falra tehetők, nem utilitáris termékek, valóságos ötvösmunkák. Hol fehérbe, hol feketébe patinázta őket, azt hiszem, Erdély tele van az ő remek plakettjeivel. Egy pár munkája sajnos, csak gipszből készült el...

*

GERGELY István szobrász (Csíkkozmás1939. augusztus 14. - ) 1958-1964: kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola, mestere: Vetró Artúr. Szobrászata az ókori művészet jelrendszerét s az úttörő jelenkori formaalkotók (Giacometti) nyelvezetét egyaránt hasznosította. 1972-től plakettek sorozatán (patinázott gipsz) a magyar történelem és művelődéstörténet nagyjait örökítette meg (Apáczai Csere János, Tótfalusi Kis Miklós, Bethlen Gábor, Kájoni János, Arany János, Ady Endre). * Egyéni kiállítások 1964 • Kolozsvár; 1976 • Korunk Galéria, Kolozsvár • Galaţi. Köztéri művei: Diákművészeti Ház belső térdíszítése (1970, Kolozsvár [Florian Al. Milánnal]), Alecu Russo román költő (mellszobor, 1973, Onyest), Bod Péter és Végh Antal mellszobrai (1973, Alsócsernáton), Gábor Áron (mellszobor, 1973, Sepsiszentgyörgy), amfiteátrum (1987, Kolozsvár, Brassai Líceum), Lorántffy Zsuzsanna (1996, Nagyvárad). (artportal.hu)

*

(Mi különbözteti meg a plakettet a domborműtől, miért tartják külön műfajnak a kettőt?)

- Egyszerűen, a plakett esetében nagyon sok az olyan tényező, amiért a szobrász optikai és plasztikai csaláshoz kell folyamodjon. A domborműnél a harmadik dimenzióban is szabadon lehet terjeszkedni, annak a felületét nem kell lesimítani, mint az érméét. A plakett ellenben lapos kell hogy legyen, s egyben plasztikus is. Három dimenziós az is, de mégsem, egy huncut játék az egész... Sajnos, Gergellyel az a helyzet, hogy a makacs asztmája rányomta a bélyegét mind az életére, mind a szakmai pályafutására, borzalmas szövődményei voltak, de jelen pillanatban nem ez jelenti nála az életveszélyt. Talán ez is fogva tartotta őt a kisplasztika világában, s szomorú, hogy egy ilyen tehetséges embernek kevés térplasztikai munkája marad az utókorra.

(Egy festő, ha nincs is rendelése, odaáll a vászon vagy az akármi elé, amire éppen fest, és végzi a dolgát, mert van egy elképzelése. Egy szobrász mit tegyen, ha történetesen eszébe jut valami?)

- Megkeresi magának azt a formát, amelyben viszonylag kevés kockázattal és befektetéssel képes megvalósítani az elképzelését. Akiben a hajtóerő ott munkál, azért az nem tud megállni, ha festő, ha szobrász, csak egy a baj: amennyiben egy szobrot véglegesíteni szeretne az ember, az rettenetesen drága mulatság, ötleteket még tud papírra vetni és esetleg egy bizonyos méretig el is készül vele. Ezért marad meg nagyon sok szobrász alkotása kis méretben, gipszben vagy agyagban, a nagy mérethez nem csak hogy anyaga nincs, de ha lenne is, nem elég a tér hozzá a műteremben... Egy szobrásznak viszonylag tágas műteremre van szüksége, s ez csak nagyon keveseknek adatik meg, ott pedig nincs hol kerülgetni egy nagyméretű tárgyat.

(Mit tapasztaltál, a szobrászoknál nem okoz egy fokozott csököttségi érzést az, hogy képtelenek megvalósítani sok elképzelésüket?)

- Ez már a szobrászattal jár... A szobrász kétszer is meg kell hogy gondolja, amikor valamit elkezd, hogy akkor érdemes-e abba belevágni, vagy nem érdemes. És ez nagyban gátolja, fékezi a művészi munka lendületét. Leszerelő, elkedvetlenítő.

(Ha lenne megrendelésed egy szoborra, te, aki hallgattál szobrászatot is az egyetemen, tehát nem idegen tőled a műfaj, sőt, még inaskodtál is a kollégáid mellett, elvállalnád?)

- Nem, semmiképpen. Óriási felelősség egy szobor, egy térplasztika... Egy nagyon kényes dolog, mindannak ellenére, amit rólam az előbb mondtál. Annyi mindent kell hozzá tudni, figyelembe venni és annyi mindennel számot kell vetni, amikor egy térre szobrot készítesz, a környezeti tanulmánytól kezdve minden apró részletre ki kell térni, kell gondolni.

(S te úgy véled, hogy mindaz, amit te nem mersz vállalni, a szobrász kollégáid mind tudják?)

- Igen, teljesen biztos vagyok benne. Az ő nagy előnyük, hogy három dimenzióban gondolkodnak, ami egészen más, mintha vennél egy papírt és elkezdenél hazudni, mert a papírra vetett látvány csak a látszat, a valóságot csak ábrázolja, de nem leképezi. A szobrásznak az anyagra és a formára kell alapoznia, neked meg ott a lehetőséged, hogy a ceruzavonással visszaadd az anyagi és a térhatást. Ha modern szobrot akarsz készíteni, az új anyagokban van lehetőség kilépni az eddigi megkötöttségekből is, a bronz, a fa és a kő mellett megjelent az üveg, a gyöngy, a műanyag, a műgyanta... S ezeknek mind megvan a külön technológiájuk. Csöppet sem könnyű dolog térplasztikát csinálni...

(Nem az-e a te problémád, hogy nem volt egy olyan műteremtársad szobrászban, akitől mint Méreytől a grafikát, eltanuld a szobrászatot?)

- Méreytől is csak addig és annyit lestem el, ameddig tartott a kíváncsiságom. Ha nem tanítottam volna az iskolában, akkor valószínű, hogy a felszabaduló időmben a metszetsorozatokba belevetettem volna magamat. De nem volt elég időm rá, hogy most ezt is csináljam. Lehet, hogy ha egy Gergely Pista vagy egy Gyenge Imre mellett dolgoztam volna, esetleg besegítek nekik bizonyos dolgokban. Mert Szervátiusz Jenő bácsi első éves koromban ugyancsak dicsért, s szerinte az, amit akkor csináltam, arra utalt, hogy szobrásznak is jó lennék, mert festészetemben is jelen van a tömbszerűség, az alakok, a formák kifaragottsága, szöglegesítése. Nem akartam én mesélgetni, inkább jelezni szerettem volna és azáltal visszaadni a lényeget. Nem idegen tőlem a fafaragás sem, a famunka általában, szóval könnyen elindulhattam volna a szobrászat útján, de szerencsére a fékeket mindig időben sikerült behúznom, mert a festészetben érzem igazán otthon magamat, azt csinálom...

(Folytatjuk)

Illusztráció: Mérey András: Egység

Színek a palettán (12)

Csíkszereda, 2007. december 20, reggel 9.00

(Próbáld meg a továbbiakban felrajzolni Plugor Sándor általad érzékelt művészi portréját.)

- Szubjektív értékelés lesz ez, de igazad van, muszáj elmondanom. Úgy érzem, hogy a festészetében is, a Lovak sorozatában, s az Öregek könyve rajzaiban ő megtalálta a maga eredeti hangját. Nagyon jó barátságban volt Szilágyi Domokossal, vagyis Szisszel, ez a barátság még Kolozsvárról datálódott, s mikor Szisz átkerült Bukarestbe, akkor oda is elmentünk hozzá, 1967-ben. Sándor harmadéves korában bejutott az Utunk köreibe és elkezdett ott illusztrálni, nagyon hamar befutott...

- Nagyon korán kezdett illusztrálni, azt már nem tudom, hogy könyvhöz mikor rajzolt először, azt hiszem, később, mint a lapokban. De nagyon jól festett is, ő tulajdonképpen festészetin végzett, kiváló színérzéke volt, viszont leginkább mégis csak a grafikusi véna ütött ki rajta. Egy érdekes, sajátos világot teremtett a maga környezetéből, szüleit és falusfeleit rajzolta szívesen, de az is különleges volt, ahogy lerajzolta, hogy aztán eljusson az Öregek könyvéig és egy Farkas Árpád sorozatig. A magam szubjektív véleménye szerint úgy érzem, hogy amint igen korán befejeződött az életpályája, egyike volt azoknak az erdélyi grafikusoknak, aki vérbeli szakember volt, nem felületileg oldotta meg a szakmai kihívásokat, hanem egyfajta lélekhálót hozott létre, amelyben ábrázolni próbált és tudott. Egész életében a saját faluja élményanyagát hordta ki és dolgozta fel, később valássos tárgyú munkákat is készített, fontos figurái voltak öregasszonyai és öregemberei, festményei közül pedig a lovas sorozata volt kiemelkedő, amely szintén egyfajta átjárás grafika és festészet között, nagyon tömören és lényeglátóan fogalmazott világ, nem a ló szépségét, eleganciáját emlete ki, hanem az állatban meglévő emberi üzenetekre helyezte a hangsúlyt.

(Tudomásod szerint volt-e olyan képzőművész, akire Plugor hatott, aki az ő szemléletmódját tette magáévá?)

- Tudomásom szerint senki nem próbálta utánozni az ő stílusát, s ami vele abbamaradt, az azóta is hiányzik az erdélyi grafikából és festészetból. Az a bizonyos plusz...

*

PLUGOR Sándor grafikus (Kökös, 1940. március 4. - Sepsiszentgyörgy, 1999. február 20.) 1958-1964: kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola, mestere: Miklóssy Gábor. 1974, 1996: hajdúböszörményi alkotótábor, nívódíj; 1983, 1990: Káplár Miklós-díj, Hajdúböszörmény; 1991: Katona József-díj, Kecskemét; 1994: Makó város díja. 1964-1970 között rajztanárként dolgozott Brassóban, és az Astra román művelődési folyóirat grafikai szerkesztője volt. 1970-ben Sepsiszentgyörgyre telepedett át; a Székely Nemzeti Múzeum munkatársa lett. Főmuzeológusként a sepsiszentgyörgyi Gyárfás Jenő Emlékház munkáját irányította. Kiváló rajzkészsége grafikai sorozatainak metaforáiban teljesedett ki (Lovak, Öregek képciklusa). Készített tusrajzokat, fémkarcokat, dolgozott olajjal és temperával is. 1961 óta rendszeresen illusztrált erdélyi lapokban és folyóiratokban. Kiadók számára tervezett könyvborítókat, rajzolt szövegképeket. Illusztrációi az irodalmi művek magas szintű átélése nyomán születtek, melyre a költő Szilágyi Domokossal közös szerzőségben kiadott könyve a leginkább meggyőző példa (Öregek könyve - ~ rajzai, Szilágyi Domokos verse, Bukarest, 1976). Foglalkoztatta az ex libris művészete is. Egyéni kiállítások 1965 • Csíkszeredai Múzeum, Csíkszereda, 1966, 1970 • Sepsiszentgyörgyi Múzeum, Sepsiszentgyörgy, 1970 • Petőfi Sándor Művelődési Ház, Bukarest, 1972 • Kis Galéria, Kolozsvár • Csíkszeredai Galéria, Csíkszereda, 1977 • Korunk Galéria, Kolozsvár, 1985 • Nádasdy-vár, Sárvár , 1989 • Debrecen , 2001 • Budapest Galéria, Budapest. (artportal.hu)

*

(Említetted, hogy Szalay Lajos úgymond nagy hatással volt Plugorra. A hatás első ránézésre is szemmel látható és nyilvánvaló, még ha nem is másolásról van szó. Sőt, a Szalay-féle fogalmazásmód más erdélyi grafikusoknál is fel-feltűnik... Mi az, ami szerinted Plugor után megmarad a későbbi évtizedekre?)

- Mindenképpen a grafikája. Az fog megmaradni.

(És hol? Múzeumokban? Egyetlen, őneki szentelt képtárban? Van már valami látható kezdemény, ami jelzésértékű lehet e téren?)

- Ez az egyik legnagyobb probléma... Ott van a felesége, aki csodálatosan rendbe rakta és nagy tisztelettel őrzi a hagyatékát, hiszen maga is képzőművész. Be van rámázva, pontra van téve ott minden, le a kalappal előtte, de még nem tiszta az a mód, ahogyan értékesíteni lehetne az anyagot: eladni gyűjtőknek, széthordani, vagy valahol, egyetlen gyűjteményben elrendezni, gondozni az egészet. Plugor Brassóból Sepsiszentgyörgyre ment át, ott is fejezte be az életét, szülőhelyéhez közel, s úgy érzem, ott volna ennek a gyűjtőhelye valahol. Remélem, hogy idővel a város keres s talál majd lehetőséget ahhoz, hogy méltón megőrizze Plugor Sándor hagyatékát.

(Az mindenesetre a tisztelet és megbecsülés jele, hogy a szentgyörgyi művészeti iskola az ő nevét viseli, és ott van a székely múzeum képtárának pantheonjában is.. Te, mint szervezésben és rálátásban is tapasztalt művész, hogyan oldanád meg egyáltalán a művészi hagyatékok kérdését ma?)

- Amíg méltóan rendeződhetne minden ilyen igény, azon lennék, hogy több alkotónak, közös fedél alatt, de jellegzetesen egy-egy termet mindenképpen berendeznék...

(Lépjünk tovább, egy másik volt osztálytárs felé...)

- Ha már Brassóban jártunk, Plugor ürügyén, akkor beszéljünk egy másik odavalósiról, Csutak Leventéről, erről a csendes, kiegyensúlyozott grafikus emberről. A legelején ő Szebenbe kapta a kinevezését, ott tanított évekig, s amikor beindult a Brassói Lapok, átigazoltatták a Cenk alá s ő lett a lap grafikusa, látványtervezője. Azt hiszem, Szeben hangulata kötötte le kezdetben, utána pedig Brassóba szeretett bele. Tíz éven át volt osztály- és évfolyamtársam, sokfelé kísérletezett, az utóbbi időben nekiállt például megörökíteni háromszéki hírességeinket, negyvennyolcasokat, íróink portréit, meg sok más neves személyiség portréját készítette el, grafikában. Van aztán egy brassói sorozata is, s nagyon sokat tett a lapjában a képzőművészetért, cikkeket, ismertetőket, recenziókat, tárlatméltatókat írt... Banner Zoltánnak jelent meg róla értő életút méltatása a Műterem sorozatban, ebben filozofikus-moralizáló alkotóként könyveli el és azt hiszem, igaza van. Csutaknak sok a geometrikus munkája, a geometriai ábrázolás, a tér kitöltése közel áll hozzá, de ott vannak portréi, amelyek elgondolkoztatják az embert múltunk és sorsunk irányában. Sorskereső, sorspiktáló ember.

(Ez eddig mind szép, de beszéljünk inkább mindennek az előzményeiről. Milyen ígéretnek tűnt akkor, iskolás és egyetemista korában? Ti mit láttatok benne? Hát a tanárok?)

- Mindig volt benne egy nyílt, nevén nevezett patriotizmus. Diákkorában nem emelkedett ki az átlagból, becsületesen végezte a dolgát, se jobb, se rosszabb nem volt a többinél, ami kötelező volt a mesterséghez, azt becsületesen elvégezte, de különösebb irányultságot, majdani opciót nem lehetett kiolvasni a tetteiből. Az egyetemen szintén kiegyensúlyozott, csendes fiú volt, de inkább Sándorral működött együtt, a grafikán, ott kísérletezgettek, én maradtam a festészetemmel. A grafikával, mondtam már, hadilábon álltam, s ha nem kellett, nem is bajlódtam vele fölöslegesen. Később lett nekem a grafikával szorosabb kapcsolatom, és ez a mai napig nem szűnt meg, amikor megalakult a csíkszeredai Hargita napilap, nem volt kezdetben grafikusa, s Albert Tóni bácsi egyre piszkálgatott, hogy na, csináljon már valamit s így meg úgy, én pedig valósággal kínt szenvedtem, mert elég sok rajzra volt szüksége a lapnak a kezdeti időszakban. Éveken át nyomtam az ipart, portrékat is csináltam, nagy íróinkról, Tompáról, Tamásiról, három vagy négy évig ment ez így, amíg megérkezett a városba Kolozsvárról Mérey András, s akkor egyből levegőhöz jutottam, hiszen már volt szakmabeli, nem kellett tovább partizánkodnom... Másfelől jó is volt ez a muszáj-gyakorlat, mert beindította bennem a grafikai vénát és ambíciót...

(Volt-e valamilyen hatással rád Csutak Leventének a munkássága vagy az emberi tartása?)

- Elsősorban a lelkisége volt példaértékű a szememben. Szakmailag különösebben nem hatott rám, megnéztem, nyugtáztam, amit alkotott, viszont a lelkisége, a kiegyensúlyozottsága, az embersége, amit otthonról hozott magával, sokat jelentett. Tudtam, hogy édesanyja korán elhunyt, mostoha nevelőanyja volt, aki viszont két édesanyát is lepipálva tett eleget a kötelességének. Tanítónő volt, minket nagyon szeretett, én nagyon sokszor megfordultam náluk, melegen fogadtak mindig, s ez az emberi melegség köt ma is hozzá. Amikor elmentünk például az egyetemre felvételizni, a mamája volt az, aki az összes szülők közül leutazott Kolozsvárra, s ott végigdrukkolta velünk a vizsgákat s végig biztatott, tartotta bennünk a lelket. Nagy dolog volt akkor nekünk, hogy került egy közös mama, aki a gondunkat viselte.

CSUTAK Levente, grafikus, illusztrátor, (Kovászna , 1940. október 13. - ) 1958-64: Kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola. 1964-68 között Nagyszebenben dolgozott, 1968-tól Brassóban él, a nagy múltú Brassói Lapok grafikai szerkesztője. Dekoratív hatású tollrajzokat és fémkarcokat készít, illusztrál. 1974-75-ben a Brassói Lapok mintegy száz folytatásban közölte Népi díszítésünk alapformái c. rajzsorozatát. (artportal.hu).

(Folytatom)

Illusztráció: Plugor Sándor: Ló (tempera)

Színek a palettán (11)

Csíkszereda, 2007. december 18, reggel 9.00.

Közel egy hónapnyi kihagyás után újra itt ülünk a műteremben. Bemelegítésül Marci folyó munkáira terelődik a figyelem: a munkaasztalon, amely mellett ülünk, illusztráció vázlatok szanaszét, Babits verskötethez készültek, a Pallas-Akadémia díszkiadásához. Árpi szerint nehéz dió, de szakmailag még keményebb dió volt egyszer Dsidát illusztrálni; egy CD-lemezre kellett, a budapesti Mistral együttes számára. Ezzel vesszük fel a beszélgetés elejtett fonalát...

- Most egy éve elküldtem az anyagot, telefonon érdeklődtek, mi lenne akkor, ha az illusztrációt hellyel-közzel elemeire bontanák? Mondom, semmi gond... Látván a sorozatot, amelybe a CD illeszkedne, azt mondtam, ha a grafikai szerkesztő ezt így látja jónak, tőlem mehet. Május közepén aztán telefonál egy hölgy, s azt mondja, hogy uram, a Dsida-illusztrációk holnap után jelennek meg. S közben azt se mondták, egyáltalán megkapták-e az anyagot vagy sem. Köszönjük, de hát ezt most kell közölni? Azóta vadászom őket, de semmi, egy díszpéldányt nem adtak, a sógorom megvett egy lemezt a könyvvásáron, úgy hogy tudom, mi a helyzet, de azon túl aztán semmi. Természetesen pénz sem... Most vadászom őket... Pedig nagyon megkínlódtam azzal az anyaggal, Dsida nem adta meg egykönnyen magát...

(Beszélgessünk akkor ma egy kollégáról. Kivel szeretnéd kezdeni?)

- Vegyük kérlekszépen a középiskolás kollégáim közül azt, akik a leginkább hatottak rám, befolyásolták alakulásomat. Elsősorban is azt, aki nekem testi-lelki jó barátom volt, mégpedig Plugor Sanyit.

- Megérkeztünk Marosvásárhelyre, s mert én pótfelvételin vettem részt, ott nem találkoztam akkor egyetlen leendő osztálytársammal sem... Plugor kökösi volt, Háromszékről jött és egyszerű gazdálkodó ember legkisebb fia volt, öreg szülők gyermeke... Annak idején állt egy farakás az Unirea líceum udvarán, oda elhúzódtunk, s kiöntöttük ott a lelkünket, egyik a másiknak. Ez volt az első olyan közvetlen kapcsolatteremtés marosvásárhelyi életemben, ami egy életre szólt, a sorsproblémáink valahol nagyon találtak. Ő egy nagyon fogékony, jóeszű gyerek volt, nagyon csodálta és szerette a tanító nénijét, aki talán ma is itt él Csíkban... Az ágyainkat egymás mellé szereltük a bentlakásban, együtt jártunk, együtt jöttünk-mentünk, s olyannyira kötődtünk egymáshoz, úgy is neveztek bennünket, hogy “a sziámi ikrek”. Pedig más-más világból érkeztünk, s az egyéniségünk is különböző volt, de ettől azért még nagyon jól kiegészítettük egymást. Tíz éven át, mert az egyetemen is folytatódott a barátságunk, egymást hajtottuk, a félszavakból is megértettük a másikat. Ő nagyon erőteljes nyers tehetség volt, én viszont szorgalmasabb voltam nála. Meg mozgékonyabb, rugalmasabb. Egymást viszont nagyon jól stimuláltuk. Állandóan én voltam az, aki kezdeményeztem, ő pedig jött és csinálta, amit kellett s az egyetem végére már annyira összehangolódtunk, nem volt olyan nap vagy óra, hogy meg ne beszéltünk volna valamit. Rengeteget dolgoztunk. Mi voltunk az évfolyamunk motorja, olyan szempontból, hogy állandóan valamit csináltunk, valahova mentünk, valamit ténykedtünk. Ez aztán pörgette magát az évfolyamot is...

- Hanem aztán került mellénk egy másvalaki is, egy jobbágytelki Bakó Antal nevezetű legény, Tóni, aki ránk maradt az előző évből, mert évet ismételt. Amolyan őstehetség volt, még a tanáraink is csodálták. El kell róla mondanom, voltak esetek, hogy többet tanultunk tőle, mint egyes tanárainktól, hiszen már jártas volt bizonyos dolgokban, amiben mi nem. Tónival egy volt a baj: hogy a tehetség az évek során, ha nem építenek rá tudást és szellemieket, megkopik, terméketlen marad. Nála is éppen ez történt, látványosan sziporkázó volt, de idővel egyre lankadt... Mi azért persze csináltuk a magunkét, de nem próbáltuk egymást másolni, Sanyi nagyon jól tudott rajzolni, én színben gondolkoztam jobban, már kezdetektől teljesen más műfajokban dolgoztunk, az ő rajzi világa nagyon korán megnyilvánult, Nagy Pál és a tanárok is a rajztudására alapoztak s jónak találták annak megjelenítését. Tizdedikesek lehettünk, amikor Nagy Pál odaadta neki Szalaynak egy könyvhöz készített illusztrációit, Sándor pedig fogta magát, és azt az elsőtől az utolsóig nagyszerűen lemásolta. Ez aztán a rajzolási karakterét egy életre megszabta. Jó, ő sose próbálta meg utánozni Szalayt, aki egy döbbenetes készségű, karakteres grafikus, s e sorozattal aztán a kapcsolat Szalayval meg is szakadt, mert a grafikus elment Magyarországról, a háború után pedig már nem tartották követendő példának, ha jól tudom, Dél-Amerikában telepedett meg...

*

SZALAY Lajos grafikus, sz. Őrmező (ma: Szlovákia), 1909. február 26.-Miskolc 1995. április 1. * Tanulmányok: 1927-35 Képzőművészeti Főiskola Budapest, Franciaország. 1941-ben jelennek meg először rajzai könyvben (Hatvan rajz), 1946 a párizsi békekonferencián a magyar küldöttség ragja, állami ösztöndíjjal Franciaországban tanul. 1948 UNESCO ösztöndíjjal Argentínába utazik, könyvillusztrátor, 1949-55 a Tucumáni Egyetem rajzprofesszora. 1958-61 a Buenos Aires-i Képzőművészeti Főiskola professzora, 1961-ben New Yorkban telepszik le, 1988- ismét Magyarországon él. A Független Magyar Művészek Országos Szövetségének elnöke, 1992 - a Magyar Művészeti Akadémia tagja * Díjak, elismerések: Kiváló Művész (1989), Kossuth-díj (1992) * Egyéni kiállításai: 1949 Tucumán, 1955, 1956, 1957, 1959, 1976 Buenos Aires, 1958 Washington, 1968 New York, 1969 Toronto, 1972 Budapest, Nemzeti Galéria, 1975 Párizs, 1979 Budapest (retrospektív), 1984 Budapest, Vigadó Galéria, 1990 Budapest, Történeti Múzeum. Főbb művei: Dibujos - Drawings (1954), Genezis (150 rajz, 1966) (artportal.hu)

*

- Hál’istennek, hogy később az egyetemre bekerülve, ugyanezt az egymáskergetést folytattuk. Az első évben más-más tanárunk volt, de másodévtől mindketten Miklóssyhoz kerültünk s akkor a versenyszellemünk hatványozottan felgyorsult. Ami a szellemieket illeti, valahol volt egy közös nevező, ki-ki amit felfedezett, azt állandóan megbeszéltük, verseket olvastunk, ezt-azt, amazt, ami korábban, vagyis az alacsonyabb osztályokban kevésbé működött, hiszen surmó falusi gyermekek voltunk, nincs mit csűrni-csavarni, később viszont mind jobban előtérbe került. Sándor jó tanuló volt, jó fejnek bizonyult minden szempontból, viszont én nem tartoztam azok közé, egyszerűen voltak tantárgyak, amiket szerettem, másokat meg ne is lássak, matematika, fizika, ezek nem tudtak érdekelni, a művészetekkel kapcsolatos tárgyakkal viszont már sokkal jobban álltam. Művészeti látásmódunk eltérő volt, érdekes kettősséget mutatott, ő egyként látta a világot, én másként, de a figurális ábrázolás mind a kettőnket megragadott, a marosvásárhelyi Bernády-gyűjtemény erősen hatott ránk, ott ugyanis a figuralitás hangsúlyosan a középpontba van állítva.

- A nyári gyakorlatokon szintén együtt voltunk, de amikor vége lett a táborozásnak, mindenki ment haza, a falujába, végezni a saját dolgát. Mi akkor elkezdtünk járni egymáshoz, meglátni, hogy egyik-másik társunk milyen világból jött és itt érdekes dolgok történtek. Kölcsönösen belepillanthattunk egy, a miénkétől különböző, teljesen más világba. Az osztályból ketten vagy hárman voltunk katolikusok, a többi vagy református, vagy unitárius. Ez is egy érdekes fordulat volt a fejlődésemben, beletekinthettem a másfajta gondolkodásmódba, a tájak, vidékek, szokások váltakozásába, s személyesen rám nagy hatással volt az a nyitottság, szabadság, amit a református kollégák részéről tapasztaltam. Közöttünk egyáltgalán nem létezett „vallásháború”, s az sem, hogy valaki kérkedni kezdjen a maga felekezetével, annak igazával. Azt hiszem, szellemileg sem voltunk erre felkészülve, hitvitákra még kevésbé, később aztán, a kolozsvári egyetemi életben szintén hasonló társaságba kerültünk, ott viszont sok minden nagyon megváltozott.

(Mit gondolsz, a maga részéről Plugor hogyan élhette meg a Te világodat? Valószínű, ő is járt nálatok, Alfaluban. )

- Ő is teljesen elfogadta azt a közeget, amelyből én jöttem. A szülők mindkét oldalon jó szemmel nézték a barátkozásunkat. Érdekes volt belecsöppenni egymás világába, mert a föld, ahonnan jöttünk, s a hétköznapok, amikbe belenőttünk, azonosak voltak. Itt is, ott is kemény munkát igényelt. Amikor hazamentünk, őt se dédelgették nagyon, hanem odatették dolgozni, akár csak engemet. Nem állított ki bennünket senki az ablakba, megérkeztem pl. este, s hajnalban már kellett menni beállni az emberek közé a mezőn. Gondolom, közös nevezőnknek az egyik fő tétele éppen ez volt: mind a ketten korán megtanultunk dolgozni. Az alkotás során is rá kellett jönnünk arra, hogy csak sok munkával lehet eredményt elérni, és az életben bizony, hajtani kell. Évfolyamunk legalább hatvan százaléka ilyen vétetésű volt, s ez is hajtott bennünket.

(Mi volt az a konkrét mozzanat, ami közel hozott titeket egymáshoz?)

- Létezett a művészeti iskolában egy olyan hagyomány, amibe mi belecsöppentünk, ez pedig az egymásra figyelés volt. Amióta létezett az iskola, ott mindig csapatszellem uralkodott. Nagyon jól kijöttek egymással az iskolatársak, nagyon szoros barátságok köttettek, együtt jártak mindenfelé, a huncutságok, a diákcsínyek valahol kohéziót jelentettek , s ez működött a mi évfolyamunk esetében is. S mert sokan voltunk faluról jött gyerekek, hoztuk magunkkal azt az egészséges falusi humort és pajkosságot, amit odahaza nem igazán sikerült kiélni. Én például Marosvásárhelyen kezdtem megkóstolni a csapatjátékok ízét, addig az ilyesmire odahaza nem maradt idő és alkalom. Vásárhelyen magunknak kellett kiosztanunk a feladatokat, de vigyáztunk, hogy maradjon idő és alkalom a játékra is. Bátran elmondhatom, hogy a társaság magja az évfolyamon mi voltunk, Sándorral. A többiek igazodtak hozzánk. Persze, voltak finnyás köztünk kislányok, meg ez, meg amaz is, de aztán, ahogy betörik a lovat, végül ők is betörtek...

(Ezek tudatában miként éltétek később azt meg, hogy külön kerültetek, az egyik ide, a másik oda?)

- Az egyetemen Kolozsváron szintén erős közösséggé kovácsolódtunk, hiszen a kilenc vásárhelyi végzős iskolás közül heten egyből bekerültünk a főiskolára. Vásárhelynek pedig köztudottan volt egy jellegzetes szelleme, a többiek meg hozzánk igazodtak. Az összetartozás, az egymásra figyelés itt is folytatódott. Akkoriban vezették be a gyakorlatba a néptanácsi ösztöndíjakat, s akik ajánlással, szerződéssel jelentkeztek az egyetemre, azok megéltek, mert biztosítva volt az ösztöndíjuk. Nekünk ilyesmi nem volt. De nekünk is meg kellett valahogy élnünk, mert meg akartunk élni, minden áron! Sose felejtem el, hogy Kolozsváron ősszel elmentünk a Békásba, ahol elszegődtünk szilvát szedni. Szedtük a szilvát, volt egy nagy fabőröndöm, s azt magunkkal vittük. Az egész arra ment ki, merthogy nappal adtak valami kenyeret és mellé valót, este pedig engedték, hogy megtöltsük a bőröndöt szilvával.

(Mi lett a szilva sorsa? Eladtátok? Megettétek?)

- Csináltunk egy mércét, s azzal este a bentlakásban kiosztottuk s mindenki kapott belőle... Közben más munkákat is végeztünk, vagont raktunk, mert akkor az operába még nem sikerült bekerülni, bár később már arról is szó lesz. Végül, annyi pénzünk gyűlt össze, hogy megvettünk egy teljes menzára szóló étkezési jegyet - reggelit, ebédet, vacsorát -, s akkor azt beosztottuk, hogy minden nap más eszik vele, s ezzel a hetes forgóval rendre mindenki sorra került, egy nap háromszor jóllakhatott, mert levesből lehetett repetát kérni, s kenyeret is annyit szajrézott, amennyit akart. A mi összefogásunk pedig feltűnt a környezetünkben és hatott, a kollégák rácsodálkoztak erre a dologra, hogy hát így is lehet csinálni... Amikor aztán statisztaszerephez is jutottunk a színháznál, illetve mindegyikünk valahová bejutott egyénileg, könnyebben elő tudtuk teremteni a bentlakási díjat is. Állandóan baniztunk, számolgattunk, hogy hogyan s mint, szorgalmasan könyveltük a tartozásainkat és a bevételeinket, hogy mindig meglegyen a szükséges egyenleg... Úgy két éven át űztük ezt a játékot, kegyetlen dolog volt, nem is mondok róla többet, de amikor aztán vége lett, mert 1959-ben vagy 60-ban felszámolták a néptanácsi ösztöndíjas kivételezést, s akkor már mindenki a tanulmányi érdemei alapján kapta az ösztöndíjat, akkorra mi is hozzájutottunk a támogatáshoz, s attól kezdve nagyon ügyeltünk egymásra, hogy vizsgája senkinek el ne maradjon, különösen a tudományos szocializmus és a filozófia volt ilyen szempontból fenyegető, de szerencsére olyan tanáraink voltak Bretter György és Rácz Győző személyében, hogy leveszem előttük a kalapomat, megtanították a tananyagot, nem kellett még külön bemagolni. Valahogy átvergődtünk rajtuk, a többi tantárggyal meg már nem volt gondunk, az esztétika például külön élvezet volt, Földes László tanította... Így aztán egymásra ügyelve addig nógattuk, noszogattuk egymást, hogy a hat év alatt alig egy vagy két embernek maradt el egy vagy két vizsgája. Kitartóan ültünk egymás mellett s kérdzetük ki egymást, este a lábunkat lógatva a mosdótálba, a hideg vízbe, hogy el ne aludjunk... Ezért a kohézióért mondhatom most, hogy életem legszebb tíz évét töltöttem el az iskolában és az egyetemen. Külső hatásokban is ekkor ért a legtöbb jelentéses, .értelmes impulzus, és emberileg is ekkor formálódtam olyanná, amilyen ma vagyok.

- Amikor bekerültünk a főiskolára, akkor a nagyobbak, akik szintén Vásárhelyről kerültek volt be, a hónuk alá vettek bennünket, gólyákat. Én az akkori hatodévesekkel melegedtem össze inkább, voltam nagy haver velük, Hunyadi Laciékkal, Gaál Andrisékkal, Péterffy Lacival. Voltak falusfeleim is, Ambrus Imre, Sövér Elek, akkor mentek harmadévre, Bálint Karcsi Vásárhelyről, továbbá Haller Jóskáék... Elfogadtak mint elsőéves fikát, és ezzel el is láttak tanáccsal, segítettek, tökéletesen működött a vásárhelyi “maffia”, s közbe-közbe Hunyadi Laci megkérdezte, hogy éhes vagy-é? Én mondtam: igen! Na, azt mondja, gyere. Puskás Sándornak ott volt a műterme a Mócok útján, ahol egy temetkezési vállalkozás is fungált, annál dolgozott inasként Laci. Azt a rendetlenséget különben látni kellett volna, ami ott volt, Hunyadi kérdezte: tudod mit fogunk enni? Nem tudtam. Hát lekváros hűznit! Felvett ott egy magas aluminium fazekat, ami talán nem is volt kimosva soha, azt megtöltötte vízzel, s beleállított egy nagy köteg makarónit, azt megfőzte, a tányérra rátett egy marék marmaládénak nevezett vegyesízt egy ládából, rá a makarónit s az volt a hűzni. Olyan felséges ételt ritkán ettem... A nagyobbak aztán be-benéztek a műterembe, nézték, mit csinálunk, elláttak tanácsokkal... Aztán amikor mi is nagyobbak lettünk, ugyanez megtörtént a kisebbek felé, akkor belőlünk lettek a patrónusok, mi vettük a hónunk alá a fiatalokat, utánanéztünk, ki hogy, mit csinál, hogyan boldogul. A kollegialitás akkor sem ért véget, ha valaki elvégezte a főiskolát. Vissza-visszajártak, érdeklődtek, nem volt közömbös előttük a sorsunk. Mikor például Gaál Andris már a végzéshez közeledett, rámtestálta az összes statisztálásait és kereseti lehetőségeit, egy másik a másikra tette ugyanezt, s ezek a dolgok szépen öröklődtek a képzőművészeti főiskolások között. Hasonló szerzetek voltak még a filológusok, akik hasonlóképpen boldogultak, közösségi szellemben.

- Hatodéven, ősszel, Marosvásárhelyen volt egy tartományi kiállítás... Amikor az ember odakerült, hogy a szekere rúdja valamerre kezdett kiállni a főiskoláról, az ember elment s a környéken körbenézett, hogy is áll a dolog ezekkel a kiállításokkal, mit láthatni ott, merre érdemes elindulni, mit kell egyáltalán csinálni... Akkor az ember már komolyan szét kellett hogy nézzen, a következő évben akár ő is küldhessen munkát... Ezért ültem vonatra s mentem el Vásárhelyre, a kiállításon pedig találkoztam Gaál Andrással, aki azt mondja nekem: idefigyelj, van Csíkszeredában egy üres tanári hely. Nincs kedved oda jönni? Mondom, dehogy nem... Azon a nyáron arra jártam egy alacsonyabb évre járó kollégánál, Ferenc Ernőnél - közben, hogy arról is beszéljünk, akkor ismertem meg a mostani feleségemet, aki Ernőnek unokatestvére volt, mert volt egy ilyen vonzata is a látogatásomnak s ezt nem szabad kihagyni -, s mondom akkor Andrisnak, hogy minden további nélkül, hát miért ne? De félek, hogy azt meg fogják mások is pályázni... Ugyan, ne izgasd magad, nem pályázzák azt meg... Jó, de azért tavasszal, áprilisban-májusban nem ártana lejönni Csíkszeredába, s ezt én el is fogadtam, észben tartottam. Akkoriban kezdtek el gyomrozni, merthogy Andreescu-ösztöndíjas voltam, hogy maradjak ott végzés után az egyetemen, tanársegédnek. Vetró Artúr akkor viszont kijelentette: szétrúgom a seggedet, ha itt maradsz, te nem erre születtél, menj innen minél messzebb... Mondtam neki, hogy Csíkba készülök menni, mire ő: az nagyon jó, de aztán úgy legyen!

- A következő év áprilisában leutaztam Szeredába. Sose felejtem el, vakáció volt, s megkerestem Kristó Bandit, nyugodjék, ő volt akkor az igazgató a nagy líceumban, a mostani Márton Áronban. Vagis a Marciban, mert most így hívják... Azzal fogadott, hogy egy ekkora hülyét, mint én, még nem látott, aki eljön Kolozsvárról ide egy tanári posztért... Én azért jöttem, mert szeretném, ha biztos lenne... Így magyarázkodtam... Semmi gond, mondta, ez annyira biztos, hogy csak... De azért nem árt visszamenni a tartományhoz, Vásárhelyre, egy Kiss nevezetű főinspektorhoz. Úgy lett, megkerestem. Nagy szélhámos volt az illető, kezd ott figurázni, hogy így kell versenyvizsgázni, meg úgy kell, végül kikísér, s mikor egyedül maradunk, a titkárnő azt mondja: tessék idefigyelni, rajztanári versenyvizsga még ebben az életben nem volt, s nem is lesz. Menjen haza nyugodtan.. Úgy is lett, s amikor az elosztásnál választani kellett, elémbe rakták a listát, a bukarestiek után a negyedik voltam, s jópofa volt a bizottság elnöke, elnevette magát: ha maga ezt választja, tudja meg, hogy én jártam többször arrafelé, és ön az ország egyik legnagyobb iskolájába fog menni.

- Óriási dolog volt a számomra, hogy akadt valaki, amikor megérkeztem oda. Andris már be is harangozta a tanári karnak, jön még egy kolléga, s mindenki várt...

- Persze, volt egy másik körülmény is. Miklóssy Gábornak, a mesterünknek volt korábban egy ilyen kijelentése: arra ügyeljünk, ha valahova megérkezünk, úgy csináljuk, hogy ha van rá lehetőség, egyszer kiállítással mutatkozzunk be, igenis, fogadjanak el mint képzőművészt, nem mint rajztanárt. Megérkeztem oda, s egy hónap múlva hetven munkámból csináltam egy tárlatot.

(Azt mondtad, sziámi ikrek voltatok. Plugor Sanyi hogy élte meg a szétválásotokat?)

- Ő nálam sokkal nehezebb helyzetben volt, Brassóba került, román iskolába, nehezebben akklimatizálódott. Igaz, ő hatodév elején már megnősült, felesége Túrterebesen tanított, és távházasságban éltek. Amíg a diplomamunkát készítettük, nagyon figyeltünk egymásra s hajtottuk egyik a másikat, egészen az utolsó pillanatig, a katonaság végéig együtt maradtunk. Mondhatni, az összes kollégáim közül én kerültem a legjobb helyre, mert Csíkban akkor János Pali és társai és Nagy Imre bácsi voltak a hangadók, már egy egész kiállítássorozat beindult volt, mire én megérkeztem, épp Hunyadi Lacinak és Gaál Andrásnak volt akkoriban egy közös kiállítása. Azelőtt meg Gy. Szabó Bélának volt tárlata, tehát beindult ott egy érdekes folyamat, és ez nagyon rokonszenvesnek tűnt számomra, azt jelentette, hogy itt élet van, sőt képzőművészeti élet. Nem megérkezel, s aztán majd, valamikor, sohanapján érvényesülsz... A többi kollégámnak ilyen szerencse nem adatott meg. Plugort is a következő évben, 1965-ben én csaltam el Csíkba, kiállítani, a kapcsolatunk tehát fennmaradt. Utána nem is sokat tanított Plugor, mert volt egy brassói lap, az Astra, oda hívták meg grafikusnak, ott dolgozott éveken át, amíg át nem hívták a Gyárfás múzeumhoz Sepsiszentgyörgyre, és a színházhoz díszlettervezőnek... Persze, a távolság, az élet forgása meg minden eltávolítottak bennünket valamennyire, ez természetes, de azért erősen összetartottunk. Aztán mindegyik megtalálta a maga helyét, pezsgő képzőművészeti életet viszont inkább itt, Csíkban éltünk.

(Ő is résztvett ugye később a szárhegyi táborozásokban?)

- Persze, én igyekeztem bevonni a volt osztálytársakat és kollégákat, s egy kivételével a kilencünk közül mindegyik jelen volt egyszer vagy akár többször is. Erre ügyeltem, s most, annyi év után, a Vadárvácska nevű, általunk kezdeményezett alfalvi művésztáborba is igyekszem visszacsalni a jónépet.

(Folytatom)

Illustzráció: Szalay Lajos Hajnal c. szitanyomata

Színek a palettán (10)

- Volt köztünk egy lány is, Klári, leginkább miatta izgultunk. Hogy mi lesz vele? De meg mivelünk is, merthogy mit mondunk otthon? Így nem állíthatunk haza! Két hétre - az túl sok idő!

- Elkísértek bennünket az állomásra, de szerencsére nem várták meg, amíg elmegy a vonat, lehet, hogy ebben volt némi szándékosság is, mert mi a túlsó oldalon mindjárt leszálltunk s elbújtunk a sínek melletti árokban, a bokrok közé. Kupaktanácsot tartottunk, hogy mi a fenét csináljunk ebben a helyzetben? Mi, fiúk még valahogy elleszünk, de mit csináljunk Klárival? Lakott a vasútállomás közelében egy öreg házaspár, aki uborkát termesztett. Plugor Sanyival mi rettentően szerettük a kicsi uborkákat, többször jártunk már náluk, segítettünk öntözni, meg kapálni, kettőnket ismertek ott és becsültek, s akkor elmentünk Józsi bácsihoz, elmondtuk, hogyan jártuk, megkértük, rejtsen el bennünket a csűrben, a Klárinak pedig valahogy csináljanak helyet a házban... Úgy is történt, mi meg kémlelni kezdtük a tábort, nehogy lebukjunk. Korán mentünk a Marosra mosakodni, ugyanakkor jött az iskolával egy Bardócz Berta nevezetű korondi szakácsné, még lány volt, egy jópofa, belevaló valaki, aki megsejtette, hogy ott maradtunk a közelben, s egy nagy vájlingban félretette a kajánkat, amit aztán a többiek kicsempésztek a táborból. Az egyik reggel, úgy egy jó hét telhetett el, rajtavesztettünk, mert Nagy Pali kiment korán a Maros partra dolgozni, volt ott egy álomszép kanyar, ő oda kiült jókor hajnalban festeni. Mi meg nem vettük észre! Óvatosan lelopóztunk mosakodni a partra, ő pedig elkapott ott. Meglátott, odaintett, s azt mondta, rendben, megszenvedtetek, gyertek vissza. Aztán így visszafogadtak bennünket... Mi voltunk a “tékozló fiúk”...

- Ha már a csínyeknél tartunk, eszembe jut egy másik bentlakási cirkusz, mert állandóan történt valami az életünkben, sose volt úgy, hogy minden csöndes legyen...

- A mi konviktusi hálónk a park felé nézett, hátrafelé az utcának, s velünk lalott Ughy István, egy nagyon tehetséges keresztúri fiú, aki most kint él Pápán, hosszú időn keresztül Molnár Pista bácsinál dolgozott, a keresztúri múzeumban, művészetis időnkben irtó tróger volt, ami csak rosszat ki lehetett találni, azt ő kitalálta, mi pedig - természetesen - csodáltuk.

- Annak idején ment a mozikban A nyomorultak híres régi változata, Jean Gabinnal, s van benne egy emlékezetes jelenet, amikor a régi vár pincéjében a kínzó eszközökkel nyújtják az elfogottakat, kerékkel forgatják, s azok meg nyöszörögnek, üvöltenek, ahogy a torkukon kifér... Volt egy modellje az iskolának, Vákár bácsi, a szobrászok Román Viktortól elkezdve Korondi Jenőig és Jeczáig mindenki hülyítette, rávették, hogy az emeleten a lépcsőknél megálljon a Kultúrpalotában, úgy tettek, mintha csavargatnák, tekernék a tagjait, ő pedig üvöltött, borzalmas artikulátlan hangon. Ez a figura nekünk rettentően tetszett.

- Egy este hazaállítunk a klastromba, s azt mondja Ughy, hogy te, játsszunk csak egy “nyomorultakat”. Rendben van, kinyitottuk az ablakot, mely a park felé nyílott, Ughy azon kiugrott, s én kidugtam a fejemet az ablakon, ő megállt ott az udvaron, mellette volt egy magánlakás kertje, közvetlenül az előtt, miközben ...

- Trózner Jóska bácsi, az internátus igazgatója, Erkel Sári nénivel együtt, bent lakott a konviktusban. Ki az isten gondolt akkor erre, meg hogy ebből mi lesz? Ughy meg fogta-csavarta a fejemet odakint, én az ablakból üvöltöttem, ordítottam, csak úgy visszhangzottak a jó nagy tűzfalak hátrafelé, minden irányból. Persze, jó későn, tíz óra után... Trózner Jóska bácsi erőst korán fekvő ember volt... Ahogy ott jól kiszórakozzuk magunkat, mert én aztán üvöltöztem, amíg csak a torkom bírta, úgy kellett játszani a fájdalmat. Jó, végül efejezzük, ki-ki elmegy a helyére, s várjuk a Feri bácsi csengetését a lefekvéshez. Hát egyszer csak nyakkendősen lejön Trózner bácsi az emeletről, s mondja, mindenki menjen az ágyához. Na, gondoltam, itt van a baj, ruhástól bebújtam a pokróc alá s tettem magam, hogy úgy alszom, mint a bunda.

- Jóska bácsi meg rákezdi: ki volt az az állat, az a hülye, aki ilyen artikulátlan hangokat adott ki éjjel tízkor? Persze, hogy nem került senki, mindenki várta, hogy valaki majd csak jelentkezik. Egyszer csak meglök engem is: Marcika! Tettem magam, hogy most ébredek, kiabáltam: hagyjatok békén, hogy aluggyak! Fogta s lerántotta rólam a takarót, meglátott ott ruhásan, na, én ezzel le voltam leplezve. Nem volt mit tenni ellene. Hol éltek, kiabált rám, a dzsungelbe képzelitek magatokat, mi van veletek, mi volt ez? S mondom, tanár úr, én csak kimosolyogtam az ablakon... Nem nyúlt hozzám, de parancsba adta, hogy másnap jelentkezzek Izsák igazgató úrnál. Nem aludtam egész éjszaka, sejtettem, hogy mi várhat rám. Másnap reggel a folyosón vártam Izsákot, minden reggel 8-fél 9-re bejött, ott sundorgok, s akkor rámkérdez: Marcika, mi van veled? Mondom neki, semmi, csak este kimosolyogtam az ablakon, s Trózner tanár úr ide küldött, hogy jelentkezzek. Á, ilyen hülyeségekkel nem foglalkozok, eredj dolgodra! De aztán megérkezett Trózner is, bement Izsákhoz, s elmesélte neki az egészet, hogy miként zajlott le az a kimosolygás. Később Izsák jön a műterembe, ahol dolgoztunk, s odahív magához. Azt mondod, te csak kimosolyogtál az ablakon. Nem mosolyognál még egyet? Én meg komolyan vettem, s elkezdtem üvölteni... Mérgesen rámszólt: mindjárt szétrúgom a seggedet, bolond kölyke, többet nehogy ilyen marhaságot csinálj!... Ezután aztán, ha valaki valami hangos galibát csinált, sokszor mondogatták még, hogy “kimosolygott, mint Marci az ablakon”. És ment az élet tovább...

(Következzék akkor Izsák Márton. Hiszen úgy is róla beszéltünk az imént. Szeretném, ha elmondanád, miben és mennyiben volt ellentmondásos jelenség. Legalább most adjuk meg neki a becsületes végtisztességet azzal, hogy nem leszünk irányában ilyen-olyan elfogultak.)

- Először is, álljon itt róla a szócikk, amiben sok minden benne van és amihez mindig oda lehet utalni.

IZSÁK Márton szobrász (Galócás, 1913. április 12. - ) * 1929-1933: Iparművészeti Iskola, mesterei: Mátrai Lajos, Simay Imre. Munka Érdemrend III. fokozat; 1968: Kulturális Érdemérem. 1949-1974 között a Marosvásárhelyi Zenei és Képzőművészeti Középiskola előbb magyar nyelvű, majd magyar-román tagozatának igazgatója, a szobrászat tanára. A hatékonyan és magas szinten működő iskola nemzedékeket készített föl a művészpályára. ~ alapjában figuratív szobrászatát az állandó megújulás képessége jellemzi. Jóllehet egy időben engedményeket tett a szocreálnak, kiváló formakészsége, gondolati frissessége révén minden korszakában maradandó értékeket mutatott föl. Klasszicizáló portrészobrai után a lényegre egyszerűsítő anatómiai formákból, képmásokból komponált Alberto Giacometti művészetét idéző szoborciklust. Utóbbi művek az 1980-as évek elejétől szobrászatának csúcspontját képezik (Cantata profana, A per, Don Quijote, Mózes, Trió, Dante és Ovidius).* Egyéni kiállítások: 1957, 1983 • Marosvásárhely; 1970, 1983 • Dalles T., Bukarest. * Válogatott csoportos kiállítások: 1939 • Nemzetközi kiállítás, New York; 1953 • Román képzőművészeti kiállítás, Bécs; 1956 • XXVIII. Velencei Biennálé, Velence; 1959 • Műcsarnok, Budapest; 1960 • Ermitázs, Leningrád; 1969 • Tel-Aviv; 1975 • Moszkva; 1995 • Vármegye Galéria, Budapest * Köztéri művei: Deportáltak emlékműve (bronz, 1947, Dés); Lakodalmas szokások (dombormű, 1951, Sepsiszentgyörgy, színház homlokzata); Szentgyörgyi István (1953, Marosvásárhely, Színművészeti Főiskola épülete előtt); Bolyai Farkas és Bolyai János (kő, 1956-1957, Marosvásárhely, a Református Kollégium előtt [Csorvássy Istvánnal]); Katonaszobor (bronz, 1963-1964, Marosvásárhely, Fő tér [Csorvássy Istvánnal]); Salamon Ernő költő (1968, Gyergyószentmiklós); Mihai Eminescu (1969, Marosvásárhely); Bernáth Andor (1974, Kerelőszentpál); Bartók Béla (mellszobor, 1980, Marosvásárhely); George Enescu-szoborkompozíció (1983, Marosvásárhely). (artportal.hu)

*

- Mint iskolaigazgató, s mint aki az iskola ügyét és lelkét intézte, tulajdonképpen neki köszönhető a vásárhelyi iskola fennmaradása, hogy amíg ő volt igazgató, hogy fennmaradt, nem szüntették meg. Annak idején, amikor én elsőéves voltam, bizony, megszüntettek jópár művészeti iskolát Erdélyben, Nagybányáról például át kellett jöjjenek a tanulók hozzánk s ott fejezték be a középiskolát. Izsák kiharcolta, hogy megmaradjunk, s általában az embereiért keményen kiállt. Az az ember volt, aki védte azt az intézményt, a diákokat, s talán a marosvásárhelyi iskola egész kirajzása, a Székelyföld feltérképezése neki köszönhető ilyen szempontból. Annyi egyszerű, hétköznapi szegény gyerekből képzőművész lett és valahová eljutott... Nekem ez a véleményem. Ő a maga módján nagyon tehetséges és termékeny művész volt, a kor úgy hozta, hogy jöttek számára a megrendelések, a Sztálin-szobor, a Katona-szobor, meg mit tudom én micsoda, végül is az az igazság, hogy nem más csinálta meg, hanem egy vásárhelyi, ez az egész bűne.

- Az erdélyi szobrász nemzedék javát ő nevelte ki, és milyen komoly nemzedéket! Gondoljunk csak Román Viktorra, aztán ott van Jecza Péter, Szakács Béla Temesváron, Hunyadi Laci ugyancsak közéjük tartozik, Bálint Karcsi szintén, Gergely István az ő növendéke, Korondi Jenő meg Kolozsváron, szóval nagyon komoly gárdát nevelt ki...

(Művészeti hagyatékából mi az, amit szerinted az idő megtart majd?)

- Ami a műtermében maradt, az mindenképpen. Sajnos, az most szanaszét lappang. Ott van a zsidó mártírok emlékére készített szobra, ami évtizedeken keresztül a zsidó temetőben állt, pár évvel ezelőtt állították fel köztéren, annak idején is már egy nagyon kemény alkotás volt, egy körbejárható térszobor, az ő világa az, amit a műtermében megteremtett, az maradandó. Tehát nem a szocreál.. Volt neki egy expresszionista időszaka, egy picit emlékeztet Barlachra, a német expresszionistára, mintha őt látnám, egy sajátos változatban.

- Ha most elbeszélgetsz emberekkel, akik nem elfogultak, azok azt mondják, hogy az olyan ember, mint Izsák, az akkori kornak egy szükséges figurája volt. Szerintem jó, hogy ő volt. Akiken tudott, segített. Aztán hogy jöttek a különböző, felülről jövő rendelkezések, amikor például ki kellett tenni a református papgyerekeket, akkor már nem volt mit csinálnia ellene. Addig mentette, dugdosta őket, mindennel próbálkozott, de feljelentették, mert bizony, egyfolytában jelentgették... S nem mások, a környezete... Amíg ő ott volt, az iskolában, addig az egy magyar művészeti középiskola volt és az maradt. Később, persze, ráhúzták az ideológiai egyenzubbonyt, s addig piszkálták, amíg sikerült őt kifúrni. Magyarán mondva, kilapátolták...

(Folytatom)

Illusztráció: Izsák Márton Holokauszt emlékmű c. alkotása (Marosvásárhely)