Egy önkéntes pályaőr feljegyzéseiből (16): Nyolcas vágány

Ugyanott vagyunk, ahol legutóbb: az állomási Ufó snack bár (bocsánat, de ez szerepel a cégéren) árnyas-vadszőlős boxában. A vasúti rendőrség tagbaszakad képviselői azóta elvonultak, de még vetettek felénk egy kissé gyanakvó, kissé kérdő és némileg memorizáló célú pillantást; ki a fenét érdekel az ilyesmi?


Előttünk a paksaméta, most már tudom, hogy mi következik, a tolató mozdony feltépte a bizonytalanság zsilipét. Szóval: a

Nyolcas vágány

1


Havas reggel orromra kékül
- mi ez a pengő, halk gyanakvás?
hogy a fenyő is kidől végül,
lombja derékalj, lelke gyantás,
kisded tobozait házalva méri
rigónak, mókusnak, aki kéri


- a férgekben is lesz majd alázat,
testemet bántják és nem a vázat.


2


Zakatoló
fényfolyosó
füvön úszik
dombon ugrál
gübbenőkön átalsiklik
alagutat megriasztja
itt tartanál
hogyha tudnál


csókkal is könnyel is
próbálkozol szerrel
jövök is szívemmel
megyek is eszemmel


3


míg vonatzaj fészkel fülemben és sebesség vinnyog
a behemót világ lefekszik lábaimhoz,
mert úgy házam nékem a száguldó sietség
mint másnak a pohár a nyújtózkodó restség
ajtaján ha belépek pattan a kattan a kályhám
szerelem pici emlék-forgács sistereg benne gyáván
rádióm zümmögő fénycső de te ne hallgasd untat
elzárom inkább lássuk jobban magunkat
és a sín kanyarog fényes asztalra így csurog a tinta
elvisz a vonat de mikor hoz vissza?


4


piros lámpás vagyok
a szerelvény végén
lenget a robogás
látszik a fényén
végighordoz a tájon
s én égek magamban - látod?
vöröslő két szemem
ne legyen halálod


5


mindenki más csodaéletet álmodik - én nem
merev tagokkal vonulok át a biztos éjen
szállásom azok szállása akik megértik
hogy ezt az utat meg kell tennünk de végig
s egymásra dőlve elcsigázva gyengén
hajtjuk ülésre kába fejünk ez estén
két csillag között vándorolva cigánynótára váltok
mert azok vagyunk mi is sátoros cigányok
az érkezés nálunk mindig rideg goromba
tüzünk fölött már ott lebeg a visszatérés gondja
s mert hídon kelünk át lesem az elsüllyedt partot
mi vonz felétek oly nagyon
és vajon mi tart ott?


6


egyetlen fegyverem
szerény kis fegyver
a hűség


egyetlen italom
olcsó kis ital
a keserűség


egyetlen gúnyám
díszes kis gúnya
a látszat


egyetlen ételem
hitvány kis élelem
a dacos alázat


7


fogy a hold keservesen hát sírunk
a pályaőr kutyája így tépi a láncot
fogy az élet s mi végett szalad el velünk?
így kérik számon a megnyirbált akácot
elhal a fű is a dombról a gyilkos vizek lemossák
dermedő juhnyomokkal panaszlik az időnek
s a kopár töltést mégis pimasz virágok sújtják
lelkedből vézna jácintok
lelkemből kékilonák nőnek


8


akkor halok meg számotokra ha távirat jelenti: kisiklott vonatom 
de ez a gyász ne legyen jajongóbb 
mintha a vesém mondaná föl a szolgálatot


akinek élete mint a húr két pont között feszül
attól ne várd hogy egyszer békén elcsendesül


a villám is azt sújtja
akit az úton ér
s nyakán ki hurkot vonszol
megfojtja a kötél


az én halálom suta távirat lesz
mellyel álmosan pedáloz a postás
ez az utolsó forduló éjfél előtt
azért olyan borostás
de én még élek ím s ne gondoljatok rosszra
másra
most érkezett a vonatunk nyolcas vágány
az állomásra

Bakter Bálintnak már-már nem is kell kérdezősködnie, mondom magamtól:


- Azt hiszem, ez egy nagyon fontos vers valamennyi közül. 1967-ben készült, nem is tudom, nyár volt-e még, vagy már kora ősz, de életemnek legalább olyan sorsfordító, váltó pillanata volt, mint az, amelyben a Kisállomás megszületett. Ekkor már van egy fiam, Kolozsváron élünk, anyámékkal és testvéreimmel egy fedél alatt, négy kicsi szobát osztunk meg egy panelházban olyképpen, hogy nekünk abból alig 12 négyzetméter jut. Mögöttünk egy nehézségekkel teli iskolai esztendő, amelynek során minden hétvégén leutazok Dés mellé, ahol feleségem és kisfiam élnek. Feleségem falusi iskolában tanít, oda csak autóbuszjárat van, a Mezőség kellős közepe, a falu neve Bálványosváralja. Én, a nyughatatlan, ide-oda utazó újságíró, úgy intézem az életemet, hogy a lapnak szükséges feladataimat minden hét első négy napjában letudom, hogy péntektől vasárnap estig az enyéimmel lehessek. Legtöbbször csütörtök délben indulok személyvonattal Désig, onnan irány a buszállomás, ahonnan délután egy ponyvás teherautó szállítja az utasokat a faluba, a sofőr ott éjszakázik, s másnap korán reggel teszi meg Désre igyekvő utasaival az utat visszafelé... Erről is van egy novellám a Tornácban, ha érdekel valakit, az Egy óra, életünk...


- Nem távolodtunk el túlságosan a nyolcas vágánytól? - ez Bakter kérdése, akinek amúgy irigylésre méltó dolga van, mert csak a sörét kell beosztással adagolva szürcsölgetnie, hogy minél tovább tartson (elvégre nem kimondottan a vedelés kedvéért ültünk be az Ufóba – mondom én), és figyelnie arra, amit én szövegelek.


- Mindjárt a „váltóhoz” érünk s rátérünk a nyolcasra is... Még annyit engedj meg az előzményekből, hogy egy éven át tartott ez a Kolozsvár-Dés-Bálványosváralja-retur hétvégi utazgatás, ami minden héten kötelező életmódváltással járt együtt: Kolozsváron erőltetett menetben éltem az újságíró életét, falura utazva pedig igyekeztem pár napig teljes jogú apa lenni alig két éves fiunk mellett, miközben a feleségem iskolai munkáját végezte. Hamar rutinná vált ez a kettősség és ahogy teltek a hónapok, élményt-ihletet adó varázsa is eltűnt azáltal, hogy a helyzetből profitálva egy novellába, majd egy esszébe sűrítettem mindazt, ami ez idő alatt belém szorult. Úgy hiszem, kiírtam magamból... És akkor jött 1967 késő tavasza, feleségem lezárta az iskolai évet, visszaköltözött a szűk szobánkba, én pedig, igent mondva egy ígérettel párosult előléptetési felkérésnek, a szerkesztőség bukaresti központjába kerültem, remélve, hogy pár hónap alatt megkapom a hőn áhított szolgálati lakást. Főnököm megértette a helyzetet és fölötte rugalmasnak bizonyult: rám bízta, hogy úgy szervezzem meg az életemet és a szerkesztőségi munkát, hogy péntek délután legkésőbb vonatra ülhessek, amivel péntek este már odahaza lehetek s vasárnap estig enyém a világ – elég, ha hétfő reggel a szerkesztőségi értekezletre, menetrend szerint, beesek az ajtón... 


- Na és a nyolcas vágány? - kotyogott ismét közbe Bakter. Lehetett némi igaza, hogy kissé elnyújtottam a bevezetést, de mit tegyek, ha az is beletartozik a történetbe...


(A folytatáshoz kattanj mindig a További bejegyzések-re)

Egy önkéntes pályaőr feljegyzéseiből (9): Kisállomás - harmadszor

A tekei kisállomás - ma

Amikor a hazaköltözés tervét kigondoltuk, még csak nem is sejtettem, hogy a zöld láda ilyen komoly szerepet kap majd életemben. A masszív deszkaépítményt apám vásárolta, két méhcsaláddal egyetemben, amelyek évekig laktak kaptárukban; erről árulkodott az a makacs, eltüntethetetlen méz- és viaszillat, amely nem csak hogy bódít. de valami utánozhatatlan otthonosság-érzéssel tölt el. A biztonságos, hasznos élet légkörét árasztja, magához láncolva bárkit, aki varázsa alá kerül.


Apám méhészkedésének egyik napról a másikra szakadt vége. Hivatali elfoglaltságai akadályozták, hogy kedvtelésének élhessen, ezért eladta méhcsaládjait, s a zöld láda megmaradt emléknek. Költözésekkor jó lesz - tette el egy pincébe, én pedig szaván fogtam, amikor a tekei cókmók elhozatala szóba került.


A ládát én adtam fel vasúti poggyásznak Kolozsváron, hogy pár nap elteltével, amikor megérkezik Tekére, majd kiváltom az ottani vasútállomáson. Mivel egy ilyen körülményes, több átszállásos, normál nyomtávot a keskeny vágánnyal kombináló útvonalról volt szó, az átvétel időpontját senki se tudta pontosan megmondani, így nem is csodálkoztam azon, amikor Tekére értem és kibaktattam a faluközponttól néhány kilométerre található állomásra, hogy a ládáról mit sem tudott az éppen szolgálatos forgalmista. Ámde a kiruccanás nem maradt haszon nélkül, mert ha már ott voltam, alaposan körülnéztem az állomás házatáján, a magam módján "lefényképezve" az ott látható dolgokat. Futólag elbeszélgettem a forgalmistával - akiről kiderült, hogy egyúttal állomásfőnök is -, s elmagyaráztam, miben sántikálok, mire ő biztosított, hogy utána fog érdeklődni a szállítmánynak, s ha kell, meg is sürgeti az elhozatalát. Abban egyeztünk meg, hogy másnap újra jelentkezem, s ha történetesen nem lesz szolgálatban, kerüljek az állomásépület háta mögé, s ott a második ablakon kopogtassak, az az ő lakószobája; ne féljek, mert senkit nem fogok zavarni (és itt következett egy nagy sóhajtás), ugyanis hosszú évek óta magányosan él... Amióta elhagyta az asszonya...


Még két ízben voltam kénytelen kisétálni az állomásra, amíg végül átvehettem a ládát. Hanem ezalatt olyan jól kiismertem magam abban a külön világban, mintha magam is oda tartoznék. Sokkal jobban megismertem a vasúti világot és annak törvényeit, működését, és bár csak alkalmi ügyfél voltam, az állomásiak megnyíltak előttem, elmesélték apró-cseprő ügyeiket, gondjaikat, én pedig úgy ittam magamba a történeteket, mint kiszikkadt föld a régen várt esőt.


Az újságírásban már volt annyi jártasságom, hogy tudjam: ezekkel az élményekkel, riporterként, nincs mit kezdenem, elvégre tőlünk, a toll napszámosaitól elsősorban azt várták el főnökeink, hogy példamutató emberekkel és tetteikkel népesítsük be az újságok hasábjait, hogy azok meggyőzőek legyenek és példaként hassanak a mindennapi életben. Márpedig a mindennapi élet - és ez alól a tekei kisállomás sem volt kivétel - egyáltalán nem a sokerről és a példamutatásról szólt. Elesett, perifériára szorult, jobb sorsra érdemes emberek tengették ott mindennapjaikat, akik szomjazták azt, hogy valaki, kívülálló végre meghallgassa őket. Olyan bizalommal tárulkoztak ki a magamfajta idegen előtt is, hogy elhatároztam: meg kell találnom a módját annak, miként tolmácsoljam a közösség felé mindazt, amit a tekei állomás körül élők rám testáltak.


Utazásunk zivataros, esős éjszakáján, miközben várandós, elcsigázott feleségem a kisvonat fapadján végigdőlve aludni próbált a zajos zötykölődésben, a vagontető bádogjára pergő záport hallgatva a majdani elbeszélés vázát próbáltam megfogalmazni, azokkal a történetekkel egyetemben, melyekre beszélgetéseim során történt ugyan egy-két vázlatos utalás, de a bennük maradt jókora hézagokat, elhallgatásokat nekem kellett értelemmel és logikával feltöltenem. Így lett a történet földhözragadt, meg nem is; igaz ugyan, de költött is. Egy kisállomás, amely akkor is állni és élni fog, amikor valóságos mintájából már csak romok, málló téglák és gyomokkal betemetett, itt-ott kivillanó, rozsdás síndarabok, nyikorgó, kenetlen váltók ha maradnak...


Sok-sok évvel az emlékezetes utazást követően, amikor Mircea Florin Şandru erdélyi születésű költő verseit fordítottam, az egyikből valósággal visszaköszönt ugyanaz az élmény, amit magamban őriztem arról az éjszakáról. Azt hiszem, legjobb lesz, ha most azzal a verssel fejezem be ezt a hosszúra nyúlt kitérőt, amely nem az enyém ugyan, de visszavezet oda, ahonnan elindultunk: az írásaimban megörökített-felépített-újtateremtett vasúti világhoz.


MIRCEA FLORIN ŞANDRU
Vonat a hóban


Rezesbanda fújja, míg a vonat
Utat tör a hóviharban
És fiatalok harsány hangja
Száll, mintha torkukat
Hóeke takarítaná
Kúszik a vonat, átal a fantasztikus mezőn
Odabent, az édesen bűnös melegben
Az álom csatakos szárnyú, szürke madár
Férfiak, kemény combú asszonyok vállának dőlve
Minden verejtékben úszik, a boroskorsók
Az álmukban motyogó gyermekek, a rekedten
Gajdoló, hazagondoló katonák
A rezesbanda hangja a folyosón, ide-oda csapódik, így megyen
Havakon át a vonat, helyi járat.

Tekei sínek a feledéshez