Cseke Gábor: Az identitásról... (válasz Dan Culcernek)

Kedves Dan!

Az első szabad március 15 egyik
erdélyi plakátja (1990)
Fotó: Székely Sándor

Az identitásról általad írottakkal összességében és részleteiben is egyetértek, bár én személy szerint nem szentelnék neki ekkora elméleti teret, mert az én olvasatomban mindaz, amit a kérdésről igen dokumentáltan és meggyőzően elmondtál, szinte-szinte természetes. Igaz, a "homogenizációért" vívott és a "szeparatizmus" elleni dicső romániai küzdelemben egyszerűen nem osztottam a hivatalos és a többségi álláspontot, bár kénytelen voltam alkalmazkodni hozzá. Senki sem tudott hitelesen meggyőzni affelől, hogy miért van szükség országos méretekben, mindenre kiterjedően mesterkélt, erőszakos, az egyéni akarattal szembe menő közösködésre az iskolában, a társadalmi életben, a szórakozásban, a kultúrában, az intézményes struktúrákban stb. A közeledést, az átjárást értettem s el is fogadtam. De a végsőkig vitt, "égig érő" egyneműsítést már nem. Ahol csak lehetett s ahogyan lehetett, ha apró próbálkozásokkal is, de igyekeztem szembehelyezkedni vele; még akkor is, mikor a látszat egészen mást mutatott.


Vajon, nem azzal bonyolítottuk-kuszáltuk össze a dolgokat, hogy túl sokat foglalkoztunk így is, meg úgy is olyan kérdésekkel, amelyek amúgy nyilvánvalóságok? Ilyen értelemben például melegen köszöntöm azt a hozzáállásodat, amely szakítani látszik az aggodalmas, többségi paternalizmussal. Az említett atyáskodás ugyanis annyira nevetséges, hogy szóvá tenni is restellem. De meg kell tennem, mert mostanig valahogy mindig bennem rekedt az a határozott elutasító vélemény, mely a kisebbségiek érdekeit, sorsát "féltő" - bár eközben a kisebbségi helyzetet és problematikát teljesen félreértő, vagy egyáltalán nem érzékelő, önáltató, fensőbbséges - többségi jóindulatára bennem kialakult. Külön örvendek annak a merész, ugyanakkor a lehető legtermészetesebb kijelentésednek, hogy "A románoknak nincs miért aggódniuk azért, mi történik azokkal a magyarokkal, akik nem tudnak románul. Az ő bajuk. Nem találnak majd munkát, csak egy majdani MAT-ban, annak is XXI. századi kiadásában. Na és? Szaporítani kívánják a munkanélküliek számát? Mi közöm nekem hozzá? Nem lesz joguk munkanélküli segélyre, ha visszautasítják az etnikailag védtelen vidéken való munkalehetőséget." Azt hiszem, ennél többet nem is várhat el jelen pillanatban egy romániai romántól egy magamfajta romániai magyar. Túl sok minden történt az elmúlt kilencven valahány évben - de ha jól meggondoljuk, még régebb óta is, bizony! - népeink között, körül, nyíltan és fű alatt is, hogy a leghitelesebb alapállás a korrekt, objektivitásra törekvő távolságtartás legyen. Ami - ahogyan igen helyesen írod - nem elzárkózás, nem áthatolhatatlan fal, de olyan, ami az "égig ér". 


Sajnos, azt is látnom kell, hogy idézett passzusod utolsó mondatában - talán akaratlanul, reflexszerűen, szándékod ellenére? -  benned is felágaskodik a burkolt figyelmeztetés, s ezért mintha azt is üzennéd: vigyázz, mert ha nem tanulsz meg románul, nem lesz jogod munkanélküli segélyre! Pedig amit mondasz, az tökéletesen igaz. De szerintem hagyni kell, hogy mindenki kóstolja meg újra és újra, a saját bőrén és tapasztalata árán ezt az igazságot. Ezeket az érveket úgyis elmondták már ezerszer a kisebbségieknek, volt alkalmuk tanulni belőle; ha akarnak. Ha meg nem, hát nem... Egyáltalán, a föl nem ismert evidenciák megtapasztalása az egyetlen lehetséges és célravezető nevelőeszköz.


Úgy, ahogyan azt éppen most "történelmi igazságtevő"-ként kéretlenül fellépő ifjú pénzügyőr kóstolgatja, milyen az, ha a székely provincia relatív védettségéből kikerülve, országos méretekhez kell igazodnia; aki - naivan? provokációs céllal? saját kezdeményezésből? felbujtásra? reméljük, egyszer még kiderül - úgy gondolta, hogy reá vár a szent feladat Avram Iancut fellógatni - bár képletesen, de éppen március 15-én, a világmagyarság ünnepén - mindazért, amit a történelem a román-magyar kapcsolatokban negatívumként felhalmozott.