Filmdok - hetedszer is: Embersorsok erős mezőnye

(Az alábbi írás a Kisebbségben c. ÚMSZ-melléklet novemberi számához készült. A szerkesztő majd eldönti, hogy zöld utat adjon-e neki. Itt minden esetre, megtekinthető...)

Klubhangulat a fesztiválon

Jó nézőnek lenni egy ilyen fesztiválon, mint a csíkszeredai film.dok. Mert mindenik évadja sajátos, ugyanakkor mindegyik hozza a formáját. A legutóbbi szlogenje azt ígérte: "Nyomot hagy..."


Nem jó viszont nézőnek lenni ugyanitt, mert óhatatlanul válogatni kell. Ha nem szakmabeli, kritikus vagy éppen megszállott az ember, akkor eldönti, mennyi időt képes büntetlenül a vászon előtti bambulásra áldozni egy örökös jövés-menéstől mozgalmas, hangzavaros, rögtönzött nézőtéren. Naponta három-négy óra már komoly áldozat a mezei néző életéből, de abba alig fér bele 3-4 versenyfilm, hiszen a legtöbb rendező 30-40-50 percen nem nagyon adja alább a játékidőt... A zsűri békétlenkedésének, miszerint túl nagy súlyt raknak a vállára, több mint száz versenyfilmet válogatni a döntő mezőnyben, népi futóversennyé silányíthatja a szakmai küzdelmet, van némi alapja, és mégsincs... (De erről még lesz később is egy-két szavunk.)


Élve tehát a fesztivál előnyeivel és vállalva mindazt, ami  emberileg vállalható, a naponta kiszakított 3-4 óra alatt végigkövettük a szeptember 19-25 közötti fesztivál délutáni időszegmenseit, megállapításaink jó részt az ennek alapján szerzett személyes benyomásokra, a vetítések közben és után támadt gondolatokra és a zárórendezvényen elhangzott szakmai nyilatkozatokra, következtetésekre épülnek. Beszámoló is, napló is, elemzés is elegyesen, egy olyan fontos rendezvényről, mely immár nyolc esztendeje következetesen (egy év sajnálatos kimaradással), a véletlenszerűségen túllépve építi – a filmes szakma pászmáit kihasználva  – az eleven, konkrét, mindennapi román-magyar kapcsolatokat. Ezt pedig manapság nem lehet eléggé becsülni...


Mint eddig valamennyi évad során, ezúttal is zavar a mezőny tárgyi elegyessége. Az persze rendjén, hogy az előválogatás során a pályamunkákat "dobozolják", így a bemutatók ebből a szempontból nem zsákbamacskák. A zavart az okozza, hogy a megmérettetés során az így emelt válaszfalakat semmisnek tekintik, s olyan filmeket mérnek össze, amelyek a szakma szempontjából ugyan értékelhetők, de össze semmiképp nem mérhetők, mert igen sokszor öntörvényűek, egyszerűen kilógnak a sorból. A nézőtéren ülve, a gondtalan nézőt egy dolog érdekli: hogy amit lát, annak minél töményebb, erőteljesebb információértéke legyen. Hogy ne kényszerüljön rá a vánszorgó időt faggatni és a 30 perces filmet ne érezze iszonyúan vontatottnak, viszont az egy órát tartó film végén is inkább a perc illékonyságát érzékelje. Mert láthattunk rövid filmet, ami csigalassúsággal araszolt célja felé és olyan hosszút is, amibe gondtalanul képesek voltunk belefeledkezni. Meglehet, hogy az értékeléshez ez nem valami precíz esztétikai mérce, de állítom: roppant célravezető. És még sosem kellett csalódnom benne.


Végül is, minden alkotás - a dokumentumfilm is - egy-egy felvállalt kaland. A pontból el kell jutnunk B pontig. Ezt az utat pedig az alkotónak úgy kell bejárnia s velünk bejáratnia, hogy mi lélegzetvisszafojtva, lenyűgözve kövessük a mutatványt. Ha útközben unatkozunk, a közömbösségig ismert tájakon haladunk, az alkotó mind magának, mind a nézőnek "megspórolja" a felfedezés örömét, akkor szakmailag lehet minden a helyén, de az alkotással szemben alapvetően erős kétségek vetődnek fel. A kalandot ugyanis mindig az jellemzi, hogy izgalmas, váratlan fordulatokban bővelkedik. A valóság nehéz bemérhetősége, kiszámíthatatlansága - jó értelemben vett kalandossága - a leginkább erőteljes személyiségek hiteles sorstörténeteiben jelentkezett a film.dok idei évadján is, talán még inkább, mint az eddigieken, s tüntette föl kedvező színekben az illető alkotásokat.


A Kőbe vésett álom (Daczó Katalin, Daczó Dénes és Szabó Ádám produkciója) egy már-már lehetetlennek látszó intellektuális nyomozás filmes jegyzőkönyve. Immanens értékét az adja, hogy az alkotók felfedeznek a nyilvánosság előtt valamit, amit azelőtt homály fedett: egy székelyföldi faluból elszármazott, ismeretlen sorsú művészember, Orbán József szobrász bizonytalan, inkább csak sejthető nyomait követve jutnak el, jelentős földrajzi távolságokat is bejárva azokra a helyszínekre és azokhoz az emberekhez, akik némi tanúsággal szolgálhatnak a száztíz évvel ezelőtt született, meghasonlott és mellőzött művészember kálváriájáról, vargabetűiről. A drámát még csak fokozza az a kirajzolódni látszó bizonyosság, hogy a keresett hős valahol kisiklott pályáján, képtelen volt megfelelni törekvéseinek, amit csak tetézett az Erdélyből elszármazott bizonytalan státusa, illetve a tény, hogy képzettsége elmaradt aspirációi ívelése mögött. Mindez nem tételesen, inkább a film készítőinek kutakodó kérdései, illetve a kapott válaszok nyomán diszkréten, ám határozottan rajzolódik ki előttünk. Ítélet pedig nincs - a dokumentumfilm kegyeleti megbízásból, a szülőfalu felkérésére készült, az ítélkezést a néző belátására bízzák. Daczó Katalin ennek kapcsán meg is fogalmazza alkotói szándékaikat: "„Nem az én feladatom megítélni, hogy Orbán József mekkora kaliberű alkotó volt, de csodálom és eredménynek tartom, hogy egy egyszerű lakatosinasból, távol a családjától, szülőföldjétől egy szobrászmester forrt ki. Nem szabad elfeledni, hogy mindössze hat elemi osztály végzett, hét évig nappal dolgozott, és esti tanfolyamon végezte az iparrajziskolát. Később, mikor mellőzni kezdték, éjjel portási szolgálatot vállalt, csak azért, hogy nappal alkotni tudjon. Kérdem én, kinek van még ilyen ambíciója?" Tipikusan közép-keleteurópai - ha úgy tetszik, erdélyi - szemlélet tükröződik e szavak mélyén, amikor nem a teljesítmény számít, hanem már azt is erénynek tudjuk be, ha valaki szembe fordul az adott lehetőségekkel, kitörni szándékszik ellentmondásos helyzetéből. E jobbára sejtetett, tételesen ki nem mondott tanulságot, bár nekünk kell hozzáadnunk a filmhez, úgy érzem, hogy a fesztivál egyik reprezentatív alkotását láthattuk - ennek ellenére, a zsűri csak egy vigaszdíjjal illette, amin erősen érződött a helyi alkotásnak kijáró protokolláris szándék. Szerintem többet érdemelt!


Hangsúlyosabban vetődik fel ez a probléma azzal a dokumentumfilmmel kapcsolatban, mely Erőss Zsolt világhírű hegymászó 2010-es alpin balesetét, egész addigi karrierjét veszélyeztető műtétjét, majd példaértékű talpra-állását követi nyomon a helyszíni krónikás hitelességével (A Hópárduc talpra áll - rendezte Kollmann András). Ritkán adódik filmesnek akkora mázlija, hogy a balszerencsés esemény bekövetkeztétől mindvégig jelen lehessen egy időben nagyívű, eseménydús folyamat minden kulcsfontosságú, rendszerint látványos történésénél, s az élet megajándékozza egy teljesen kész, sokatmondó forgatókönyvvel. Minden együtt volt ahhoz, hogy a film kiemelkedő teljesítménye lehessen a csíkszeredai megmérettetésnek. Igaz, hogy az alkotás nem bővelkedett szakmai hókuszpókuszokban, mindvégig vállalta a szerény, naplószerű szerkezetet, kerülte a szenzációhajhászást, mégis maga volt a leghitelesebb szenzáció. Számomra teljességgel érthetetlen, hogyan juthatott olyan következtetésre a zsűri, hogy Kollmann filmjét nem csak, hogy nem díjazta, de a fesztivál végén tartott hivatalos kiértékelés során egyáltalán szóra se méltatta! Úgy ment el mellette, mintha a közönség által értékelt alkotást be se mutatták volna! E diszkrétnek szánt, ám otrombára sikerült mellőzés számomra azt jelezte, hogy a fesztivál versenyszellemével nincs minden rendben, és ha a film.dok szorgalmazói szeretnék a megmérettetés súlyát és fontosságát növelni az elkövetkezőkben, akkor az eseményeknek mindenek előtt nem a zsűrizés, hanem a válogatás körül kell forogniuk.


Tipikus sorskövető, gazdagon adatolt, információban bővelkedő, értékes film volt a Zágoni Bálint rendezte Janovics Jenő, a magyar Pathé c. egy órás alkotás, amely terjedelmének dacára is szűknek bizonyult ahhoz, hogy mindent elmondhasson arról a személyiségről, aki a huszadik század elején nem csak virágzó filmgyártást teremtett Erdélyben, de az erdélyi színjátszásnak és a kisebbségi politizálásnak valóságos egyszemélyes intézménye volt több évtizeden keresztül, aki tehetségén túlmenően anyagi javait is két kézzel áldozta fel a közösségi érdek oltárán. Ez az életpálya, úgy is mint életpélda, ma még igen kevéssé ismert és filmbe illő nagyszerűsége tragédiával párosul - annak a magyarságért cselekvő erdélyi zsidó embernek a kisemmizésével, aki szinte mindenét odaadta a színjátszásért, a színésztársaiért. A képileg inventív, jó iramú, alaposan dokumentált, elsősorban adatközlő filmnek, a Daczóékéhoz hasonlóan, be kellett érnie egy vigaszdíjjal, bár mind törekvésben, mind megvalósításban a fesztivál példamutató vonulatát erősítette.


A maga nemében valóságos sorskuriózum a vak, csángó aggastyán belső monológjára épülő tudat- és környezetrajz (Világló éjszaka, rendezte Balog Gábor, Mohi Sándor). A főhős nehezen araszoló, szívós életmozzanataiból építkező, ennek ellenére pörgős történetben, mint a csonthéj mélyén megbúvó magban, benne foglaltatik mindaz, ami a moldvai csángóságról egy mikrovilág kapcsán egyáltalán elmondható és felmutatható. Dicséretes, bár némileg groteszk gesztus volt a zsűri elnöke részéről, hogy a versenyszabályzaton átlépve, saját személyes ad hoc díjával hívta fel a nem mindennapi alkotásra a figyelmet; a nadrágzsebéből "elővarázsolt" kisebb méretű földgömb, bármennyire is igyekezett szimbolikussá magasodni az eredményhirdetés során, olybá hatott, mintha golyóstollal jutalmaznák az alkotó csapat erőfeszítéseit.


(A folytatáshoz mindig a További bejegyzések-re kell kattintani)

Dicsekvő cikk az Origo-ba

Izsák Márton szobra a kamasz
Márton Árpádról; a tanítvány
modellt állt a szobrászmesternek

Az Origo ez esetben egy csíkszeredai havi műsorújság. A csíkszeredai városházán szerkesztik jópár esztendeje, jó érzékkel, sok képpel, remek grafikával, példás nyomdai kivitelben (hiába, a Gutenberg Könyvműhely és Nyomda tartja a szintet). Ők voltak azok, akik részletesen beharangozták a Márton Árpáddal készített beszélgetőkönyv könyvtárbeli bemutatásának eseményét. Főszerkesztője ott volt a rendezvényen, tetszett neki, s pár nappal később nagyobb cikket kért az e-könyv bemutatása kapcsán, mondván, hogy Csíkszeredában ez az első digitális könyv, mely szorosan a város életéhez kapcsolódik. Felhasználtam az alkalmat, hogy eldicsekedjem azzal, amiről eddig nem sok embernek beszéltem. A cikk a januári számban készül megjelenni (igéret szerint).

*

Csíkszeredai e-könyv Márton Árpádról

A szerző a Színek a palettán születéséről és az e-könyvekről:

- Régóta készültem arra, hogy meghitt beszélgetésben szóra bírjam életéről, pályafutásáról Márton Árpádot. Különösen, amióta megérintett az a mód, ahogyan egy vele készített interjúban egykori iskolájára, tanáraira, diáktársaira emlékezett.


Ezt mondta ugyanis: "Egyre jobban foglalkoztat az egykori iskolámhoz fűződő emlékek rögzítése. A marosvásárhelyi művészeti iskola döntő színhelye életemnek, ugyanakkor a jelenkori erdélyi festészet egyik meghatározó bölcsője, remek tanáraival együtt. Az itt végzettek, mai napig jó barátaim, teremtettek tulajdonképpen művészeti életet, ízlést és alkotó szellemet olyan városokban, mint Szászrégen, Kézdivásárhely, Sepsiszentgyörgy, Székelykeresztúr, Segesvár, Csíkszereda, Gyergyószentmiklós. A rájuk való emlékezés, a tanulságok átmentése sürgető parancs. Érzem, hogy ha jövő év végéig nem készülök el az írással, akkor végleg bennem reked. Nem dicsekszem, mások állítják: talán én emlékszem a legpontosabban, legrészletesebben mindarra, ami velünk történt. Ahányszor összeülünk, elismerik: tényleg, ez is úgy történt, meg az is, ahogy elmesélem. És csodálkoznak: hogy tudtam ennyi mindent észben tartani? "


A gondolat mélyen megérintett. És megértettem, hogy ha nem lépek közbe, mindez csak terv marad. Rávettem a festőművészt, hogy beszélgessünk el mindarról, amit emlékeiből papírra vetne. 2007 novemberétől 2008 januárjának végéig 12 alkalommal ültünk le a zsúfoltságában is meghitt, munka hangulatú műteremben. Találkozásaink mindegyikén egy-másfél órát tartott Márton Árpád soros vallomása, amit aztán odahaza késedelem nélkül betűhíven papírra vetettem, majd átfésültem, itt-ott a szükséges dokumentációval kiegészítettem, majd a művész 70. születésnapja előtt egy héttel elkészültem a kézirat számítógépes változatával. A Magyar Elektronikus Könyvtár örömmel fogadta az illusztrációkkal ellátott e-könyvet, s miután az utolsó műszaki simításokat elvégezték rajta, maradéktalanul felkerült a MEK egyre gazdagodó állományába, s azóta is bármikor elérhető az alábbi címen: http://mek.oszk.hu/08700/08705/

A háromféle formátumban ingyenesen letölthető dokumentum ugyan nem könyv a szó szoros értelmében, de számítógép vagy e-könyv olvasó segítségével képernyőn ugyan, de könyvként böngészhető. Ezért annyi példányban létezik, ahányan rábukkannak és érdeklődést mutatnak iránta. Az internet lehetővé teszi, hogy a Csíkszeredában készült, magyar könyvtári szerveren található mű percek alatt elérhető legyen az egész világon. Nagy előnye a nyomtatott könyvvel szemben, hogy menet közben korrigálható, kiegészíthető - a javított dokumentum cseréje néhány pillanatot vesz csak igénybe.


E-könyvünk bemutatása a Kájoni János Megyei Könyvtárban (a többesszám evidens, hiszen a mű fő szerzője maga a mesélő, az utolérhetetlen humorú és mesélőkedvű Márton Árpád) áttörést jelentett az eddigi megszokott könyvbemutatók sorában, netán csöpp szenzációt is, annak ellenére, hogy az e-könyvek szerkesztése, a holnap könyvének sorsa már több mint egy évtizede élénken foglalkoztat.


Kezdődött a "láz" az Erdélyi és csángó költészet című egyéni, Andrassew Iván budapesti író barátom cselekvő szorgalmazására létrehozott antológiából kinőtt megavállalkozás elindításával, majd folytatódott a Román költők antológiával, amelyekkel sikerült megalapoznom elkötelezettségemet az elektronikus irodalom pártolása mellett. Azóta már több tucat e-könyv digitalizálása és szerkesztése tapad a kezemhez, közülük egyesek saját munkáim. 


A Színek a palettán nem az egyedüli, kizárólag e-könyvként olvasható kötetem. Megtalálható még a Fehér titok (Mai kalandok - kalandos élettörténetek), a Krajczáros napló (egy XIX. század második felében élt marosvásárhelyi kamaszlegény feljegyzései), a Kóválygások a Hyde parkban c. verseskötet, a Színes kenguru (Ötven vers és ugyanannyi kép a gyermekkorról, Mircea Florin Sandruval közösen).


Értékes, sodró erejű, valódi olvasmányok Elekes Ferenc marosvásárhelyi költő, író utóbbi években született lírai és prózai munkái - szám szerint hét könyvét volt szerencsém szerkeszteni, egyik jobb mind a másik! -, valamennyi ott van a MEK-en, akárcsak Oláh István székelyudvarhelyi költő, író életműve: válogatott versei és Zsebregény-e. De megtalálható Ady András két verseskönyve (A még nem és a már késő között, Privát mértan), Kristó Tibor ugyancsak két kötete (Kaugarít-íjak, Napnyugatra tartok), kizárólag e-könyvként készítettem el Máriás József irodalomkritikus két tanulmánykötetét (Magyar szellem, erdélyi szellem; Olvassunk bele...), Keszthelyi György verseskönyvét (Bárány kalasnyikovval). Most fejezem be a szatmári Debreczeni Éva költőnő új verseskötetének szerkesztését (A boldogtalan tollhercegnő), s már nekikezdtem Máriás József igen alapos, Németh Lászlóról szóló tanulmánygyűjteményének is.


Digitalizáltam továbbá a Romániai Magyar Szó zsebkönyvei sorozatában 1990-ben megjelent dokumentumkötetet (Élő lánc) az 1989-es fordulat alapvető dokumentumaival, sajtóvisszhangjával, korabeli interjúkkal, beszámolókkal. Olyan könyvritkaság ez ma már, amely így újra fölkerült a nagyközönség mindenütt elérhető polcára.


A sor pedig zavartalanul folytatódik, mert munkámat kimondottan a hobbi élteti...


Cseke Gábor

Színek a palettán (19)

Nagy Imre: Gál Feri (ceruzarajz)

Csíkszereda, 2008. január 17, reggel 9.00

(Elhangzott ez a név is, hogy Gál Feri bácsi... Most akkor ő lenne esedékes...)

- Igen... Van egy visszamenő története annak, Feri bácsi hogyan is lett legendás, messze földön is ismert műgyűjtő. A harmincas években Domokos Pál Péter noszogatására, aki errefelé fel akarta éleszteni a székely néphagyományokat, feszegette többek között azt is, hogy a csíki festékeseket újra kellene indítani. Feri bácsi felesége pálfalvi asszony volt, s ő vállalta az újraindítást annak a régi módszernek a birtokában, elkezdték szőni a csíki festékeseket. Akkoriban Gál Ferenc a gyergyói nyugdíjpénztárnál dolgozott, s Nagy Imre hatására és Szervátiusz Jenővel összefogva, Budapesten a harmincas években valamikor egy nagy székely kiállítást rendeztek a festékesekből, ami akkor nagy ritkaságnak számított. Közösen állítottak ki s akkor mindenki igyekezett a szőnyegeket megvásárolni. Imre bácsi állítólag kijelentette volt, hogy nem pénzért herdáljuk, hanem cserélünk. Mert kik akartak szőnyeget venni? Olyanok, mint Aba Novák Vilmos, Szőnyi István, az odaáti, Barcsay Jenő, Varga Nándor Lajos, egyszóval mindenki, aki könnyen belelátta a művészi értéket is. Nagyjából így állt össze a gyűjtemény, s így kerültek a szőnyegek helyébe ezek az alkotások. A képtár utána már egyre csak bővült. Mert ha Feri bácsi valamerre megfordult és elmondta, milyen gyűjteménye van, a művészek szíves-örömest adtak, mert egy idő után érdem volt oda valakinek besorolni. El lehet képzelni, hogy az ember megérkezik Marosvásárhely és Kolozsvár után, ahol gyűjtemények léteztek, múzeum volt s neveltetésünk folytán a magyar képzőművészethez kapcsolódtunk. Mestereink nagyjából mind Budapesten végeztek, onnan szívták magukba az alkotó szellemet és a mesterségbeli tudást, így aztán, hogy Csíkszeredába megérkeztem és megismertem Feri bácsit, s végignéztem a gyűjteményét, hát majdnem elájultam. Mint egy gyöngyszem, úgy ragyogott az egész. Két-három szobában volt összezsúfolva, meg egy csomó fiókban, erre-arra, de minden darab érték volt. Imre bácsi láthatóan szigorú, értő szemmel válogatta ki a megalapozó cseretárgyakat. A későbbiek során az ember szívesen adott a Feri bácsi gyűjteményébe, megtisztelő volt, hogy bekerülhettél a házába. Feri bácsi pedig így lett kompetens abban a kiállítássorozat megindításában, ami a múzeumban elkezdődött és János Pál fennhatósága alatt olyan gyümölcsözően megvalósult. Persze, Imre bácsi volt ennek a főmotorja, ő vállalta fel, hogy kit, mit és hogyan, mert nem mindenkit hagyott ám jóvá, elárulom, voltak ilyen kisebb koccanások is, Gy. Szabó Bélára például nagyon pipa volt, Mattisch-Teutch-ot sehogy se kedvelte, más ízlést képviselt, mint ő, Mátyás Jóskára is egy adott pillanatban kivolt, de ezt leszámítva zajlott az élet tovább, s Feri bácsi a kiállítási “brigád” tagja lett, minden kiállítás megnyitón jelen volt, szenzációs volt végighallgatni azokat az elbeszéléseit, amik az Imre bácsival való gimáziumi élményeire vonatkoztak, velük együtt járt az én egykori vásárhelyi nevelőm, Simon Feri bácsi is, úgyhogy nekem már volt némi rálátásom erre az életformára és erre a világra... Valahányszor elakadtam aztán a munkában, csak kimentem Feri bácsihoz Somlyóra, leültem s egy kávé mellett megnézegettem az ott összegyűjtött nagyokat. Úgy tűnik, Feri bácsinak tetszett ez a szerep, mert állandóan hívta a vendégeket, fogadta őket, végigvezette őket a szobákon, benne volt már a korban, nyugdíjas volt, maradt rá ideje, sokszor aludtak is nála, sok képzőművész megfordult a portáján, Puskás Sándor például nagy barátja volt, meg a két Szervátiusz, Jenő és Tibor, de Magyarországról is állandóan jöttek, Szőnyi és Aba-Novák, s a többiek küldték a vendégeket, a háza amolyan tájékozódó pont volt, ahol szépen eligazodott az ember...

Színek a palettán (18)

Nagy Imre rajza: Ilona

Csíkszereda, 2008. január 15, reggel 9.00

(Abban egyeztünk meg menet közben, hogy sorra vesszük azokat is, akik a csíkszeredai életeden maradandó nyomot hagytak. Most eljött ennek az ideje - kivel indítsunk)

- Az, hogy ide s olyan környezetbe kerültem, meg hogy továbbra is volt, aki ránk figyeljen, ez elsősorban Nagy Imre bácsihoz kapcsolódik. Ahogy idekerültem, annak idején, hallgattam a Miklóssy professzor javaslatára, aki ötödéven dobta fel a problémát, hogy fiúk-lányok, arra ügyeljenek, amikor kikerülnek innen, úgy dolgozzanak, hogy ha lehetőségük lesz, mihamarabb egy kiállítással kell jelentkezni, mert rajztanárnak el fogják fogadni egy életen keresztül, de az alkotáshoz való hajlamról látható bizonyságot kell tenni. Hát én erre a nagy útra készültem is, s hála istennek, hogy az összes kollégáim közül nekem adatott meg az a szerencsés helyzet, hogy itt Csíkban egyfolytában, folyamatosan, havonta művészeti kiállításokat rendeztek, s ebben a vonulatban másfél hónappal azután, hogy megérkeztem, megnyithattam első szeredai kiállításomat. Kolozsváron már volt korábban egy bemutatkozó jelenésem, a Mátyás-házban, az itteni első kiállításomra a múzeumban került sor, hetven munkából álló anyagot akasztottam a falra. Ezt az anyagot végignézte Nagy Imre bácsi is, ő akkor kérdéseket tett fel bizonyos munkákkal kapcsolatban, így aztán a szimpátiái közé kerültem rövid idő alatt, mert András már itt volt öt éve, s ők már együtt jártak-keltek, festegettek, Imre bácsi meghívta Gaál Andrást is, így aztán én is bekerültem ebbe a bűvkörbe, ami jó volt... Pontosabban az történt, hogy ő időközönként nyilvántartott bennünket, emellett pedig számon is kérte, hogy mit csinálunk. Amikor ő telefonon felhívott, hogy akkor ő most szeretné megnézni, mit festünk, akkor esküszöm, hogy a zabszem a fenekembe nem fért be, merthogy szörnyen igényes ember volt, viszont ez a javunkra is vált, hiszen Imre bácsinak a városban volt egy presztizse, tisztelték, s ezen keresztül, amikor az ifjúságról szó esett, állandó jelleggel védelmébe vett, vagy ajánlotta az elvtársaknak, a vezető embereknek, hogy igenis, figyeljenek ránk.

Magyar-román „átjáró”

(Széljegyzetek a Második Nemzetközi Imagológiai Konferen-

ciáról)

Másodszor ültek össze Csíkszeredában magyar és román szakemberek, mindenek előtt egyetemi oktatók, hogy a Magyarok a román irodalomban - románok a magyar irodalomban témakörben ismét tükröt tartsanak egyik a másiknak. Az első, 2007-es próbálkozás valamivel nagyobb szabásúra, ám protokollárisabbra sikerült, az április 24-i rendezvény ehhez képest bensőségesebb, elmélyültebb és céltudatosabb volt, ami e föltétlen folytatásra „ítélt”, hasznos rendezvény hozamát illeti - vélekedett az eseményről a szervezők nevében dr. Balázs Lajos kari kancellár. Mind a román, mind a magyar előadók eleve adott nyitottsága lehetővé tette, hogy az együttélésünk és egymásrautaltságunk mindennapi tapasztalatai szerencsésen kiegészüljenek olyan irodalmi példákkal, kapcsolatokkal és vonatkozásokkal, melyek a közös érintkezési pontok, illetve a különbözőségek taglalásában nem söpörték szőnyeg alá az ún. „kényes” témákat sem.

Dr. Kövecses Zoltán (ELTE) Jelentés, kultúra, humor c. előadása az emberi szóértés, a vita, az értelmes párbeszéd és megértés kognitív feltételeit és technikáit érintette egy szellemes vicc boncolgatása kapcsán. Nyilvánvaló következtetése, amely a konferencia munkálataiban a kovász szerepét töltötte be, hogy az értelmes vitához elengedhetetlen a fogalmi síkok összehangolása, hogy a felek igényeljék az egymás gondolatmenetébe való kölcsönös átjárást és akarjanak következetesen arról beszélni, amiről a másik. Ugyanakkor a tisztázásokat nem a párbajszerű konfrontációk, a hitviták, hanem a közös tárgy építő megközelítése formájában képzeljék el.

A közös gondolkodás, élettapasztalat és determináltság meglétét bontotta ki folklór-gyökerű tanulmányával dr. Breaz Mircea-Constantin (Kolozsvári Babeş-Bolyai). A román és magyar közmondások gyermeki világképe című dolgozata egy, a jövőben kiteljesítésre érdemes kutatás első lépése, amelyben most már a kellő árnyalás végett a közös jegyeken túl a különbözőségek, a sajátosságok kódjait is érdemes megkeresni.

Látszólag ugyanaz a tárgy foglalkoztatta dr. Bucur Nicolaét és dr. Bíró Bélát (mindketten a Sapientia EMTE, Csíkszereda oktatói): Octavian Goga sajátos hazafiságának ellentmondásossága, illetve Goga és Ady Endre pengeélességű vitája az antiszemitizmusról és a román-magyar közeledés esélyeiről. Ám a két előadás, anélkül, hogy homlokegyenest ellentmondott volna egymásnak, ugyanannak a jelenségnek, alkotónak és szellemi közegnek a más-más szemszögű vizsgálatát és értelmezését végezte el, kitágítva és érvényesítve így a fokozott kritikai szellemet.

XVIII-XIX. századi irodalmi „átjárók” alkotástörténeti, illetve kanonizációs vonatkozásaiban hozott újat dr. Egyed Emese (Kolozsvári Babeş-Bolyai) és dr. Tapodi Zsuzsa (Sapientia EMTE, Csíkszereda). Az előbbi a partiumi Barcsay Ábrahám román leányvásárt ábrázoló verses élőképének gyökereit és élményeit boncolgatta, míg az utóbbi egy Gyulai Pál regény szereplőinek etnikai jellegzeteségeiben kutatja föl az írói hitelesség és a kor elvárásainak az ötvöződését, összevetve a teljesítményt Jókai Mór hasonló, ám erőteljesen idealizáló románság-képével.

Újabb szerencsés párhuzamosság és kölcsönös kiteljesítés jegyében születtek meg a dr. Papp Kincses Emese (Sapientia EMTE, Csíkszereda) Illúzió és időszerűség. Kánon és kanonizáció Kós Károly transzszilvanizmusában, illetve a Nagy Imola (Sapientia EMTE, Marosvásárhely) Magyar transzszilvanizmus, román transzszilvanizmus című dolgozatai, amelyek szinte modellszerűen igazolták a román-magyar párbeszédben mindmáig tisztázatlan, ellentmondásos és kölcsönös félreértésekre okot adó vádaskodások manipulációs célzatú felhasználását. Az erdélyiség kérdése, mint kiderült, már a huszadik század elején ugyanúgy foglalkoztatja - időnként a sajátos történelmi helyzetből fakadó, változó intenzitással - a magyar és a román szellemiséget, de míg a saját erdélyiséget mindegyik dicséretesnek a tartja, a másikét nacionalistának, kártékonynak bélyegzi. Pedig - mutatnak rá a dolgozat szerzői - a Kós-féle transzszilvanista eszmék már a korszerű értelemben vett európaiság eszményeit vetítik előre.

A záró elmélkedés, mintegy a nyitó előadásra rímelve, dr. Bakó Rozália (Sapientia EMTE, Csíkszereda) tűnődéseit emelte a résztvevők figyelmébe (Párhuzamos identitások a virtuális térben), és egy magyar, illetve román nyelven vezetett, majdnem azonos tartalmú internetes blog eltérő visszhangjának és stílusbeli különbségeinek elemzését tartotta érdekesnek egy, a hagyományos olvasmányoktól eltérő kommunikációs mezőben.

A jelek szerint, a Sapientia csíkszeredai egysége által rendezett és folytatásra váró imagológiai konferencia bár szükségesnek tartotta, nem tudta igazán megnyerni az ügynek a román-magyar kultúrkör átjárhatóságát előmozdító írók, műfordítók, újságírók érdeklődését, s úgy tűnik, a folytatással oktatói környezetben próbálja majd tovább mélyíteni a már felvetett kérdéseket. Ehhez viszont joggal elvárható, hogy a román résztvevők körében is növekedjen azok aránya, akik legalább olyan otthonosak a magyar kultúrában és nyelvben, akár a magyar oktatók a románban. A kolozsvári vendégek javaslatára, a rendezvény hatósugarának növelése végett, a diákkutatók bevonásával eredményesen meg lehetne hosszabbítani a román-magyar „átjáró” tartós, minden irányú működésének vizsgálatát, elősegítését.

Cseke Gábor

*

(PS.)

Ez a bejegyzés tulajdonképpen az Új Magyar Szó Színkép mellékletének szánt beszámoló, ami ki tudja, mikor jelenik majd meg, a közelgő munkaszüneti napok (május 1) miatti zűrzavarban. De addig itt jó helyen van, éppen csak az a gond, hogy a kimért, szalonképes fogalmazás nem képes minden szükséges hangsúlyt kellően nyomatékosítani, ezért alább elmenne néhány keresetlen szó.

A konferencia ott sántít, hogy bár szinte egyedülálló a román-magyar nyelvterületen, képtelen megteremteni magának az eggez szükséges aurát és a kellő kisugárzást. (No jó, ez is selyempapírba csomagolt fogalmazás, de hát mit tegyek, ha nem akarok indokolatlanul megsérteni senkit?)

A következő sántasága az, hogy eddig még nem sikerült megteremteni azt a természetes közeget, amelyben a kétnyelvűség mindkét irányban zökkenőmentesen működik. Ez nem csupán a konferencián való kommunikációban jelent akadályt és nem csak a rendezvény homlokterébe állított eszmények tekintetében szépséghiba, hanem a kutatásban magában is. Igenis, mind a magyar, mintd a román előadóknak otthonosan kell mozogniuk a magyar és a román kultúrában - ez a minimum! Az a tanár pedig, akik a román és magyar közmondások egymásrahatását vizsgálja és nem tud magyarul, az igazából semmiféle pertinens, továbbmutató következtetést nem tud megfogalmazni, azon kívül, hogy „Dunának, Oltnak egy a hangja...”

Valahogy meg kellene lódítani ezt a jó irányba haladó szekerecskét, bár tudom, hogy a mai helyzetben ennek az esélyei minimálisak; senki se figyel ma szellemi közeledésünk imperatívuszaira, amikor mindenki a saját irháját próbálja menteni... S most ráadásnak ez a disznóktól elkapott influenza, amit, köszönjük szépen, megkapunk tőlük, aztán immár nélkóülük egymásnak tovább adjuk... Együttműködésre kötrelezne, de a dagadó pánik miatt nem igazán az összefogásra, annál inkább a széttartásra fogja sarkallni az emberiséget...

Illusztráció: Fatia Negra Jókai Szegény gazdagok c. könyvéből készült filmben. Jókai az egyik korai román-ábrázoló a magyar irodalomban

Neves Csíkiak tárlata

A Hargita megyei Kájoni János Könyvtár három könyvtárosa – Kelemen Katalin, Vitos Mária és Vitos Zsófia – saját kezdeményű könyvjelző-

gyűjteménnyel álltak elő, amelynek minden egyes darabján neves csíki személyiségek arcképe és rövid méltatása kapott helyet. Az anyag, bár nem volt teljes, 36 távolabbi és közelebbi múltunkban élt jellegzetes, Csík vidékéhez szorosan kötődő híres embert hozott közel – nem csak a fiatalokhoz, akik körében a könyvtár sikeres vetélkedőt is rendezett a tárgykörben, hanem a felnőtt olvasókhoz is.

Mivel a három könyvtárosnőnek nem állt a rendelkezésére kiterjedt információs-műszaki apparátus, sem a feladat nagyságához mért ráérő idő, a teljesítmény professzionalizmusa a szenvedéllyel, ám puszta magánszorgalomból végzett, műkedvelő tevékenységekre jellemzően vitatható lett, mind a válogatás, mind a bemutató szövegek tartalmát illetően. A kezdeményezőket s a munka oroszlánrészét végzőket szerencsére nem törte le a munkájuk kapcsán elhangzott temérdek okoskodás és akadékoskodás, építő módon álltak hozzá a bírálatokhoz, s az első sorozat kivitelezése után egy évvel sikerült jelentősen bővíteniük a neves csíkiak listáját, illetve gazdagítani a tartalmi és formai vonatkozásokat. Így jött létre a könyvjelzősorozat második gyűjteménye, amely immár 44 személyiséget számlál, a kettő együtt pedig már igen tisztes arcképcsarnokot alkot.

Örök vitára alkalmat adó szempontnak bizonyult ezúttal is – és ezzel minden, helytörténeti jellegű lustrának hivatalból szembe kell néznie -, hogy ki az, aki még beleillik a vizsgálódás feltételrendszerébe és meddig lehet büntetlenül tágítani a kört, hogy minden, a szűkebb tájegység kihordta teljesítmény megkapja az illő figyelmet, ne egyszerűen csak egy parttalan névsorolvasás legyen, hanem a térség életében jelentős helyet elfoglaló személyiségeket értékelő szellemtörténeti becslés is egyúttal. A ki kerül be és a ki maradt ki nyugtalanító és ellentmondást gerjesztő kérdései sosem lebecsülendőek és nem seperhetők a szőnyeg alá. Gátat kell vetni már jóelőre mind a parttalan kisajátítást, a kritikátlan besorolásokat hajszoló, mind a mereven kirekesztő, formalista szemléletnek, mert csak így biztosítható az eredmény, hogy nem marad ki a figyelem köréből senki, aki arra érdemes, ugyanakkor az arcképcsarnok jellege nem csúszik el az olcsó, kirakati provincializmus irányába.

Érdekes megfigyelni a csíki provincia személyiségeinek kettős mozgásirányát; az egyik a végvári szülőhelytől való elmozdulás, kitörés, majd az egyetemesség szintjén való kiteljesedés vargabetűje, a másik a Csíkba való betelepedés és itt népszolgálati elszántsággal és odaadással intézményteremtő, teljesítménygerjesztő, provinciaépítő sors vállalásának, a tudatosan csíkivá válásnak az életútja. (Előbbire Xantus János, utóbbira a Kájoni János példája a jellemző...)

Csíkszereda Polgármesteri Hivatala, meglátva a kezdeményezésben a hely szellemét éltető lehetőséget, minden további nélkül támogatta és a Gutenberg Műhely, illetve az Alutus nyomda révén hatásos grafikai formában ki is viteleztette a könyvjelzőket, odáig menően, hogy a 2008. évi, augusztus eleji Csíkszeredai Városnapokon a két sorozat szerzői kiállítás formájában, nagyobb grafikai felületen is bemutathatták a neves csíkiak arcképcsarnokát.

„A könyvjelzősorozat olyan személyiségek portréit mutatja be, akik kapcsolódtak a város, a vidék történetéhez, itt születtek, itt haltak meg, vagy tevékenységük ide köti őket. A bemutatott személyiségek néprajzkutatók, történészek, orvosprofesszorok, egyházi személyiségek, ferences szerzetesek, akiknek ugyancsak meghatározó szerepük volt vidékünk életében. Olyan személyiségekről is olvashatunk, akiknek emléke már a feledésbe merült, és vannak olyanok, akiknek leszármazottai közöttünk élnek" – hangzott el az értékelés a megnyitón Kopacz Katalin, a könyvtár igazgatónője ünnepi méltatásában. Antal Attila polgármester helyettes viszont azt hangsúlyozta, hogy “a kiállítás anyagát, a portrékat és életrajzokat felvillantó pannókat szemlélve olyan ez a tárlat, mintha egy rövid szócikkelyeket tartalmazó, életrajzi lexikonba lépnénk be”.

Egy következő, a helyi kezdeményezésből egyetemes léptékű teljesítményt kifejlesztő lépésben a könyvjelző-sorozat létrehozói a Wikipédia internetes enciklopédia csíki vonatkozású szócikkeivé fejlesztik az összegyűlt anyagot. Miután elkészítették Csíkszereda bőven adatolt, sok vonatkozásban meghatározó szócikkét, annak egyik alfejezeteként jelzik, hogy miként haladnak a városhoz és környékéhez kapcsolódó személyiségek bemutatásával. Az eddigi lista szerint teljességében vagy részben befejezettek az alábbi szócikkek: Kozma István honvéd altábornagy, Domokos Pál Péter tanár, történész, néprajzkutató a csángók kutatója, Nagy István karmester, hegedűművész, zenetanár, Venczel József falukutató, Salló István szobrász, író, Kovács Dénes muzeológus, Kristó András geológus, tanár, földrajzi szakíró, Pataki József történész, Szopos Sándor, zsögödi Nagy Imre és Sövér Elek festőművészek...

Hálás dolog akár csak krónikásának is lenni e méltánylandó, önismereti szempontból jelentős kultúreseménynek, s miközben a csinos dobozokba rendezett könyvjelzőket pörgettem, akár csak jelzésértékűen is, kiemeltem egy-egy jeles, vagy éppen kevésbé ismert, nem túl sokszor mediatizált személyiséget a nyolcvanból, a könyvjelzők információs tartalmából kitetszik: nem csupán Csíkra, de majd minden vidékünkre ráférne az ilyen jellegű és tartású helytörténeti önfelismerés!

Cseke Gábor

*

“Válogatott” könyvjelzők a Neves Csíkiak sorozatból

Andory Aladics Zoltán (+portré)

(Fogaras, 1899. január 7. -Csíkszereda, 1990. november 1.)

Okleveles erdőmérnök, fényképész. A huszadik század első felében készített fényképei a korabeli Csíkszereda történetének fontos képes dokumentumai. Fotói közül számos művészi értékű alkotása maradt az utókorra. Sopronban szerzett erdőmérnöki oklevelet, 1927-ben fiatal erdőmérnökként került Csíkszeredába, az erdőfelügyelőség alkalmazottjaként dolgozott. Az ő tanácsára ültettek kanadai nyárfákat a mai csíkszeredai központi park helyén elterülő mocsaras, ingoványos területre. 1930-ban nyitotta meg korszerű fényképészeti műtermét, modern gépekkel dolgozott, rövid idő alatt a város népszerű fotográfusává vált. A második világháború után feladta eredeti szakmáját, és a fényképészet lett a megélhetési forrása. Fotográfusi munkájáról a Csíki Lapok hasábjain többször is írtak. A lap 1938. szeptember 17-i száma kitüntetéséről számolt be: A sepsiszentgyörgyi 1938-as gazdasági kiállításon, amelyet az Erdélyi Gazdák Egyesülete szervezett öt témakörbenm Aladics „szakmabeli kiállítását aranyéremmel, művészportréit szintén aranyéremmel, természeti és vadászképeit ezüstéremmel jutalmazták". Erdőmérnöki szakmájához kapcsolódó szenvedélye volt a vadászat és horgászat, a természetjárás. Vidéken készült felvételei a csíki életmód maradandó emlékei.

Antal Áron (+portré)

(Csíkdánfalva, 1881. október 20. —Csíkszereda, 1966. április 28.)

Tanár, író, történész. Középiskoláit Csíksomlyón, egyetemi tanulmányait Kolozsváron és Budapesten végezte. A brassói és a csíkszeredai főgimnázium tanára volt. Történeti, székely tárgyú elbeszéléseket írt. Csík múltjáról tanulmányokat közölt a gimnáziumi értesítőkben. A Magyar Életrajzi Lexikon szerint elbeszélései, cikkei jelentek meg a Székely Hírlap, a Székely Újság, a Csíki Hírlap, az Ellenzék és a Hírnök című lapokban. Megírta a moldvai csángók katolikus egyházközségeit meglátogató Imets Fülöp Jákó életrajzát. Uz Bence alakja a helyi hagyományokhoz hűen az ő írásaiban jelenik meg először. Kötetei: A török diák (Kolozsvár, 1926), Köderdő mellől (Kolozsvár, 1927).

Domokos Pál Péter (+portré)

(Csíksomlyó, 1901. június 28. -Budapest, 1992. február 18.)

Néprajzkutató, zenetörténész, író. Kutatási területe a népzene és zenetörténet. Főleg erdélyi és moldvai vonatkozású néprajzi, nyelvészeti, történelmi és egyháztörténeti kérdésekkel foglalkozott. Munkássága jelentős a magyar zenei emlékek kéziratos forrásainak felkutatása és feldolgozása terén. Dallamokkal kiegészítve adta ki Kájoni János Cantionale Catholicum című énekgyűjteményét és Petrás Incze János Tudósítások című munkáját. A csángó magyar népcsoport elismert kutatójaként tartják számon, bejárta a moldvai csángók falvak, gyűjtötte az ott élő magyarságra vonatkozó társadalmi és néprajzi anyagot, méltán nevezték a csángók vándorapostolának. A moldvai magyarság című munkájának első kiadása 1931-ben jelent meg Csíksomlyón. Könyvet írt Márton Áron püspökről. Tanított a csíkszeredai gimnáziumban, megalapította a Csíki Néplapot. Kezdeményezte a csíkszeredai múzeum létrehozását, az Ezer Székely Leány Találkozót (1931). Tiszteletére a Márton Áron Gimnáziumban emléktáblát, a csíksomlyói kegytemplom előtt egészalakos szobrot emeltek.

Gál Árpád (+portré)

(Csíkszereda, 1935-Csíkszereda, 1972)

Zeneszerző. Csíkszereda közkedvelt zenésze volt. A Márton Áron Gimnáziumban érettségizett 1954-ben, majd a kolozsvári Gheorghe Dima Konzervatórium zeneszerző-karmesteri szakán folytatta tanulmányait, amelyet a kezdődő betegsége miatt nem tudott befejezni. Közismert alkotásai a Hajrá, fiúk, csíki gyerekek című hokihimnusz és a Márton Áron Gimnázium iskolahimnusza, de számos gyerekdalt, kórusművet, színházi dalbetétet is komponált. Megbízást kapott a Népi Alkotások Tartományi Házától, a Zeneszerzők Szövetségének Marosvásárhelyi Fiókjától, a marosvásárhelyi, a kolozsvári, a bukaresti rádióktól. Budapesten kislemezen kiadták A mama mindent tud című slágerét.

Gál Sándor (+portré)

(Csíkszentgyörgy, 1817. szeptember 21. -Nocera, Olaszország, 1866.)

Honvéd tábornok. 1849 februárjától Bem tábornoka székelyföldi forradalmi csapatok Főparancsnokává nevezte ki ezredesi rangban. Július 29-től tábornokká léptették elő. A Makk-Gál féle osztrákellenes összeesküvés egyik kezdeményezője volt. Szorgalmazta a románokkal való megegyezést. A szabadságharc után emigrált. 1852-től Kossuth megbízásából új fegyveres felkelést készített elő Magyarországon és Erdélyben. 1860-tól az olaszországi magyar légió tagja volt.

Kájoni János (+portré)

(Jegenye, 1629 v. 1630-Gyergyószárhegy, 1687. április 25.)

Ferenc-rendi szerzetes, építész, zeneszerző, orgonista, orgonakészítő, nyomdász, történetíró, botanikus. Sokoldalú tudományos és építő munkájával Erdélyben jelképes személyiséggé vált, Erdély Pázmányának is nevezték, munkásságának, humanista egyéniségének igazi értékelésére azonban csak több mint két évszázad elteltével került sor. Kájoni János 1648-ban belépett a csíksomlyói ferences szerzetesek közé, 1655-ben szentelték pappá Nagyszombatban. Ő vezette a mikházi és a szárhegyi kolostorok építését, orgonát készített Csíksomlyón, Mikházán, Szárhegyen és Székelyudvarhelyen. Csíksomlyón 1675-ben megalapította a Székelyföld első nyomdáját, ahol elsőnek 1676-ban Cantionale Catholicum címmel kiadta katolikus énekeskönyvét, amely azóta több kiadást ért meg. A Kájoni-sajtón két évszázadon át tankönyveket, ima- és énekeskönyveket nyomtattak, itt készült 1849-ben a Hadilap című forradalmi lap kilenc száma. Énekgyűjtő munkásságának eredménye a róla elnevezett Kájoni Kódex kéziratban fennmaradt dalgyűjtemény, amely egyházi művek mellett világi énekeket is megörökített. Megírta a ferences custodia történetét 1684-ben, Fekete könyv címen.

Kiss Ferenc (+portré)

(Csíkmadaras, 1825. április 23. — Merano, Olaszország, 1873. február 1.)

Katonai szakíró, 1848—49-es szabadságharcos, egyetemi tanár. Kisbirtokos nemesi származású volt. Katonacsaládban született, apja az első székely határőrezred csíkmadarasi állomásának főhadnagya volt. Tizenöt éves korában az olmützi katonaiskolába iratkozott, tanulmányai végeztével a lembergi 34-es sorezredhez került, ahol főhadnagyi rangot kapott. A szabadságharc kitörésekor Pestre ment, ahol ezredével a magyar szabadságharc szolgálatába állt. Szolnokon a győztes csata után őrnaggyá léptették elő. Világosnál esett fogságba, majd az aradi hadi törvényszék halálra ítélte. Az ítéletet 16 évi várfogságra változtatták, az ausztriai Königgratzben hat és fél évet töltött szigorított várbörtönben, 1856-ban szabadult amnesztiával. 1867-től hivatalnok a közlekedésügyi minisztériumban, majd a budapesti Katonai Főiskola tanára lett. Művei: Utászszolgálati utasítás, Katonai földrajz (Budapest, 1869-72 között); Elmélkedés a magyar katonai nevelés fölött, tekintettel a Ludovicaeumra (Budapest, 1869). Nevét a csíkmadarasi általános iskola viseli, emlékét az

iskolaépület előtt elhelyezett, Szervátiusz Tibor által készített alkotás őrzi.

Kölönte Béla (+portré)

(Csíkrákos, 1883. október 9. - Győr, 1934. február 15.)

Helytörténész, író. A középiskolát a nagyszebeni Theresianum intézetben végezte, a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem történelem-földrajz szakán szerzett tanári oklevelet 1907-ben, majd történelem-földrajz szakos tanár Gyergyószentmiklóson. 1910-ben a karánsebesi állami főgimnáziumhoz került. 1920. március 29-étől kezdve a győri állami reáliskolában folytatta tanári pályafutását. Fiatal tanárként kezdett írni. Fővárosi és kolozsvári folyóiratokban, lapokban közölték írásait. A gyergyószentmiklósi főgimnázium tanáraként megírta Gyergyó története a kialakulástól a határőrség szervezéséig (...tekintettel a nemzetiségi kérdésre) című munkáját (Gyergyószentmiklós, 1910, hasonmás kiadásban 2002-ben jelent meg a gyergyószentmiklósi Mark House Kiadónál). Könyvében a székely törzsanyag mellett az örmény és román lakosság múltját is kutatja. Másik önálló munkája a Székely nagyjaink (Gyergyószentmiklós, 1924). Elbeszéléseket, valamint ifjúsági regényt is írt, tanárként számos tankönyv bírálatát végezte el hivatalos megbízásra.

Márton Ferenc (+portré)

(Csíkszentgyörgy, 1884. december 15. -Budapest, 1940. július 8.)

Festő, grafikus, szobrász. Középiskolai tanulmányait a csíksomlyói főimnáziumban végezte, majd Budapesten Székely Bertalan és Hegedűs László tanítványa lett. A Csíki Magánjavak által adományozott ösztöndíjjal eljutott Drezdába és Bécsbe. 1908-ban állította ki először a budapesti Nemzeti Szalon őszi tárlatán, főleg a székely népéletből vett, grafikai hatású, szenvedélyes szecesszionista hatású munkáit. Ugyancsak 1908-ban harmadik díjat nyert egy londoni plakátversenyen. Nevét az Érdekes Újságban megjelent illusztrációkkal tette ismertté: Dózsa György, A tanácsköztársaság eseményei, A népbiztosokpere, Tisza-per. Két leghíresebb képe: Erdőirtás Csikprszágban és a Gátkötő csíki székelyek. Az utóbbival 1913-ban a müncheni Glaspalace-ban rendezett nemzetközi tárlaton európai sikert aratott. Az I. világháború idején hadifestő volt a fronton, rajzait levelezőlapra nyomták, és hadirokkantak, hadiárvák megsegítésére árusították. Egyformán készített plakátokat a tanácsköztársaság és az ellenforradalom részére. Alkotásai között mintegy 10 000 darab grafika található. Rajzolt postabélyegeket és faragott emlékműszobrokat. Művei a budapesti Történeti Múzeumban, a Magyar Nemzeti Galériában és a Csíki Székely Múzeumban találhatók. Nevét a csíkbánkfalvi általános iskola viseli.

Mikó Mihály (+portré)

(Gyergyóalfalu, 1817. szeptember 29. -Csíksomlyó, 1881. február 25.)

Jogász, Csíkszék országgyűlési képviselője, főispán. 1839-ben Csíkszék jegyzője, 1840-ben Gyergyószék alkirálybírója lett. 1841-ben a kolozsvári országgyűlésb követnek választották. Jelentős szerepe volt Erdély rendi ellenzéki mozgalmában. Az 1846-1847. évi országgyűlésen Csíkszék követeként a székely sérelmek orvoslásáért emelt szót. Az 1848. április 12-i széki közgyűlés az ő felszólalásának hatására fogadta el az uniót és a magyar forradalom programját. Ő vezette 1848 októberében az agyagfalvi Székely Nemzeti Gyűlésbe a csíki küldöttséget. A szabadságharc leverése után 1852-ben bebörtönözték, ahonnan 1856-ben szabadult, csak 1861-től lépett közéleti pályára. 1865-ben ismét Csíkszék követévé választották a kolozsvári országgyűlésbe. 1877-ben Csíkmegye főispánjává nevezték ki. Egyike volt a reformkor, az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc legjelentősebb politikusainak, végig hűséges maradt 1848 eszméihez.

Nagy István (+illusztráció)

(Csíkszereda, 1907. július 5. —Kolozsvár, 1983. január 5.)

Karmester, hegedűművész, zenetanár. A gimnáziumot szülővárosában végezte zenei tanulmányait a budapesti Liszt Ferenc Zeneakadémián. 1941-től a kolozsvári tanítóképzőben tanított, majd a Magyar Művészeti Intézetben; a Gheorghe Dima Főiskola tanára volt 1950-1974 között. 1947-től a Romániai Dalosszövetség elnöke és a Kolozsvári Magyar Opera karnagya volt. A magyar zenei anyanyelv, az eredeti népdalkultúra művelője. Fontos szerepet vállalt Bartók és Kodály emlékének ápolásában, országos szinten részt vett a kórusmozgalom irányításában. A zenei anyanyelv, a zenepedagógia és az énekkari kultúra kérdéseivel foglalkozó írásai folyóiratokba és a Zenetudományi írások című kötetben jelentek meg. Portréját Nagy Imre és Gy. Szabó Béla is megörökítette.

Sarkadi Elek (+portré)

(1902?-1944?)

Zenetanár, karmester. A iaşi-i George Enescu Zeneakadémián végzett. 1931-1943 között a csíkszeredai Római Katolikus Gimnázium tanára volt. A csíkszeredai Dal- és Zeneegylet karmestere. Csíkszeredában ő honosította meg Bartók és Kodály zenevilágát. „Fennmaradásunk egyik pillére a népdal, a zenei anyanyelv"— vallotta. 1943-ban a fasizmus áldozataként Nagybányára hurcolták. Neve a budapesti zsidó temető márványtábláján olvasható.

id. Vákár Lajos (+portré)

(Csíkszereda, 1910. szeptember 8. - Csíkszereda, 1993. szeptember 10.)

Jégkorongozó, edző. A csíkszeredai jégkorongcsapat alapító játékosa. 1928-ban a budapesti Werbőczy Reálgimnáziumban érettségizett. 1928-39 és 1945-70 között faipari tisztviselőként dolgozott. 1940—44-ig egy mezőgazdasági felszereléseket árusító üzlet tulajdonosa volt. 1929-35, 1938-47 között a Csíkszeredai Korcsolyázó Egylet (CSKE) csapatának tagja, 1935—37-ig a bukaresti TCR, 1948-51 között a Csíkszeredái IPEIL, 1952-54-ig a Csíkszeredai Lendület jégkorongozója. Részt vett 1933-ban a prágai, 1934-ben a milánói, 1935-ben a davosi, 1937-ben a londoni, 1938-ban a prágai jégkorong-világbajnokságon. Az Országos Bajnokságon csapatával első helyezéstértei 1934-ben, 1935-ben, 1937-ben, 1949-ben, 1952-ben. 1933-47 között több mint százszor szerepelt a román válogatottban balszél- és középcsatárként. 1947—70 között a csíkszeredai jégkorongcsapat edzője. A Román Jégkorong Szövetség, a Hargita Megyei Testnevelési és Sporttanács jégkorongbizottság edzőtestületének tagja volt. Nevét a csíkszeredai műjégpálya viseli.

Venczel József (+portré)

(Csíkszereda, 1913. november 4. —Kolozsvár, 1972. március 16.)

Társadalomkutató, egyetemi tanár, közíró. Várdotfalvi álnéven is írt. Az erdélyi magyar társadalomtudomány egyik elméleti és gyakorlati megalapozója. Az erdélyi birtokjogokkal, demográfiával, a szociológia módszertanával foglalkozott. Középiskolai tanulmányait szülővárosában végezte, majd jogot tanult Kolozsváron. 1935-től az Erdélyi Iskola folyóirat szerkesztője, a Hitel című társadalomtudományi szemle alapító szerkesztője. Az Erdélyi Tudományos Intézet tanára és igazgatója. Részt vett a Bolyai Tudományegyetem megszervezésében, az egyetem jogi és közgazdasági karán tanított. 1949-ben állását elvesztette, 1950-ben letartóztatták, 12 év börtönbüntetésre ítélték, szabadlábra helyezése után társadalom-és falukutatóként dolgozott haláláig. A Házsongárdi temetőben nyugszik, temetésén Márton Áron püspök mondott gyászbeszédet. Kötetei: Az erdélyi román földbirtokreform (Kolozsvár, 1942), Az önismeret útján (Bukarest, 1980). Csíkszeredában utca és a Venczel József Szakközépiskola viseli a nevét.

Xántus János (+portré)

(Csokonya, 1825-Budapest, 1894)

Természetkutató, etnográfus. A Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, a csíktaplocai származású Xántus Ignác fia. Jogi tanulmányokat végzett, majd 1848-ban nemzetőr lett. 1849 után Amerikába emigrált. Jelentős néprajzi anyagot gyűjtött az indián törzsektől, a déli államokban növény-és állatföldrajzi megfigyeléseket végzett, 1861-ben hazatért. A pesti állatkert egyik megalapítója és első igazgatója volt. 1868-ban a Távol-Keletre indult, ahonnan jelentős természettudományi és néprajzi gyűjteménnyel tért haza. 1872-ben közreműködött a Magyar Földrajzi Társaság megalapításában. Csíktaplocán általános iskola viseli nevét.

Zöld Péter (+illusztráció)

(Madéfalva, 1727. szeptember 21. —Csíkrákos, 1795. június 25.)

Lelkész, történetíró. Bölcseleti és teológiai tanulmányait a kolozsvári jezsuita főiskolán végezte. Csíkszentléleki plébánosként határozottan ellenezte a székely határőrség megszervezését. A madéfalvi veszedelem (1764) után bebörtönözték, megszökött és Moldvába menekült a csíki székelyekhez. Moldvai tartózkodása idején missziót is vezetett a Dnyeszteren túlra. Csöbörcsökbe, ötévi lelkészkedés után térhetett haza számos hívével együtt. Delnén, Csíkszentimrén és Rákoson volt plébános. Moldvai tapasztalatairól két beszámolót is írt latin nyelven. Az elsőt kiadták német s magyar nyelven is, a Magyar Könyv-Ház III. kötetében Pozsonyban, 1783-ban. A moldvai magyarokról című munkája az egyik első leírása a moldvai csángók településeinek és történetének. Csíkrákosi síremléke Ferencz Ernő szobrászművész alkotása.

Levél haza, egy internetkávéházból

(A 2005. augusztus elsejével megszűnt Romániai Magyar Szó egyik utolsó számában találtam ezt az írásomat, amely aztán később, némileg lecsiszolva, megjelent a budapesti Népszavában is.)

*

Ha én most anyaországi lennék (nem vagyok), egyike azoknak a turistáknak, akik e napokban Csíkszereda utcáit róják, valamelyik szuperelegáns turistabusz- anyahajó szárnyai alatt (nincs hozzá szerencsém), s egy szabad pillanatomban kedvem támadna betévedni az itt is egyre szaporodó internetkávéházak egyikébe (még nem támadt), s történetesen levelet készülnék küldeni haza, az anyaországba, szeretteimnek, akkor nagyjából a következőket írnám:

„Drága Mindnyájatok!

Itt vagyunk az áldott Székelyföldön, amiről annyi szó esik odahaza. Szóval, nem egy nagy dobás... Igaz, hegyet látni eleget errefelé, nem úgy mint nálunk, de az egy dolog. A város kicsiny, meglehetősen egyszerű átlátni, és a központja teli van panellel... Azt mondják, vannak kertes házak is, de azok is inkább a város szélein. És olyan falusias jellegűek. Persze, Csíksomlyó felé egy kissé más a helyzet, ott megadják a módját...

Ahogy beérkeztünk, egy pénzváltó közelében mindjárt le is horgonyoztunk, kissé hosszú lett a sor, de szerencsére olajozottan ment, gyorsan megszabadultunk a forintoktól, kaptunk az új lejből is valamennyit, de én gyorsan kicseréltem régire, mert könnyebben megy, ha a froncsit szorzom, nem pedig a lejt. Különben itt nagyjából ugyanazt meg lehet találni, azaz ugyanazt lehet megtalálni, mint minálunk, amire érdemes itt lecsapni, az a kürtôskalács. Azt igazán jól készítik errefelé, rágcsáljuk is nyakra-fôre. Egyikünk vásárol egyet, aztán amíg friss, szétosztjuk. Később másikunkon a sor. Így sose szárad ránk...

A beváltó után a helyi múzeumot kerestük föl. Csinos park közepén, egy várban helyezkedik el, előtte két szobor: balra Petőfi, jobbra egy román negyvennyolcas, bizonyos Balcescu. Aki a legnagyobb új román bankón, az ötszáz lejesen szerepel. Ebből gondolom, nagy ember... Lefényképeztük őket, mint ahogy a múzeumot is. Két érdekes kiállítást láthattunk: egyet régi fegyverekbôl, illetve egy néprajzit. Mindkettő kellemes meglepetés. Mikor mi bementünk, egy másik turistacsoport éppen kifelé tartott... És amikor újra a kapu előtt gyülekeztünk, akkor kanyarodtak be az utcáról egy frissen érkezett turistabusz utasai. Egymásnak adtuk a kilincset.

Láttuk még Nagy Imre festőművész zsögödi múzeumát, igazán pompás képek vannak ott kiállítva, és még gyönyörűbb a kert, ahol a híres székely művész oly szívesen tartózkodott. Hellyel-közzel látszik errefelé a nagy esőzések, az árvíz nyoma. Azt mondják, a nagy veszteség az itt megtermelt irdatlan mennyiségű krumpli gyors és tömeges rothadása. Az itt fő éteknek számít, de mindenekelőtt egyetlen helyi produktum. Mondják, hogy azzal szerzik, árucsere útján a bort Moldvából, mert hogy itt a szőlőnek még csak esélye sincsen megélni, de szüreti bált azért szokás rendezni.

Megfordultunk a csíksomlyói Kegytemplom környékén, s kezdetben néhányan kikapaszkodtunk oda, ahol a pünkösdi búcsúkat szokták tartani. Jó kis túra volt, megdolgoztatta ám a lábakat, de megérte. Mondhatom, jó sokan elférnek ott, amit úgy hívnak, hogy Nyereg. Az erdő fölött most sárkányrepülők köröztek, hosszasan bámultuk méltóságteljes keringésüket. Odafentről nézve a tájat, megállapíthattuk: szépséges ez a Csíki-medence!

Lefelé megálltunk egy kútnál, ami fölött filegória nyújtott árnyékot. Azt mondják, itt éjjel-nappal csorog a borvíz kifelé, egy csövön, viheti-ihatja akárki. Kis csoport állt sorban türelmesen a csorgók előtt, eléggé viharvert, lerakódástól homályos pillepalackokban fogták föl a hűs szénsavas vizet. Egy vén szivar, vagy tizenkét palackot töltött, váltig erősítette, hogy tiszta egészség, ő ugyanis ezt issza már húsz esztendeje, attól maradt ilyen fiatal... Ami azt illeti, eléggé ramaty volt szegény, de azért jót nevettünk.

A Kegytemplomban éppen valami orgonakoncert mehetett, szépen zúgott a zene, vagy két tucat mélabéla hallgatta a padokra borulva, révedezve, mi ezalatt odajárultunk az oltár fölötti Mária szoborhoz, amihez lépcső vezet. Azt mondják, ez egy csodatévő Mária, kell hozzá imádkozni, majd meg kell érinteni vagy megcsókolni, s aztán az kisegít a bajból. A szobor elôtt sor kanyargott, várták emberek, hogy Mária elé járulhassanak. Volt ott egy férfi, beteg kamaszlányát cipelte a hátán, úgy vitte a szobor elé, hátha-hátha majd meggyógyítja szegény kölköt. Szép lenne...

Egyéb esemény, látványosság a városban nemigen akadt. Persze, mindenütt kiragasztva, hogy itt lesz augusztus 5-én az Illés-zenekar, ingyenes fellépés a szeredai városnapokon. Utána pár napra meg a Szigeten lesz jelenésük, azt mondják, ezzel kész, lehúzták a rolót, merthogy meghalt tavasszal a dobosuk, és eddig az volt a szép az egészben, hogy ugyanúgy nótáztak, abban a felállásban, mint az elején. Ennek vége... Sajnos, mi akkor már messze járunk. Meg a Szigetre se jutok el... Egy legenda utolsó fejezete...

Mielőtt ideértünk volna, azon töprengtünk, vajon hogy fogadnak itt bennünket. Mármint a decemberi szavazás miatt. Otthon mindenféle híresztelések voltak, hogy nem szolgálnak ki, meg hogy most mi vagyunk a rossz fiúk... Igazából én el se mentem, senkinek nem ártottam. Nem is értettem, miről kellett szavazni. Hogy a magyarok mindenütt magyarok? Hát azok. Hogy legyenek állampolgárok? Na, ez nem az én dolgom. Én se úgy kaptam az enyémet, hogy előzőleg megkérdezték: kell-e nekem? Ezt el tudják dönteni odafent, azért vannak...

De nem tapasztaltam semmi rosszallást. Itt az emberek végzik a dolgukat. Tele van turistával a város. Kiskunhalasi busz, győri busz, kecskeméti busz, veszprémi busz, mindenféle busz, egymás nyomába hágunk. Mégis csak turisták vagyunk ezen a tájon. Jövünk, látunk, megyünk. Az itteniek maradnak. Ki-ki a maga gondjával.

Szép, de zord vidék. Majd még jövünk."

Körülbelül ennyit és ezt írtam volna. De gondolom, érthetô, hogy ezt nem írhatom. Ezért csak elképzeltem az egészet. A levelet nem nekünk kell megírnunk.

Illusztráció: Régi és új templom Csíkszeredában - turistalátványosság * Fotó: Kristó Róbert