Széllel szemben...

(A huszadikszazad.hu Páholy rovatába szántam az alábbi írást.)

Dr. Balogh Ernő: Korondi aragonit bánya, árcsói fürdő

Személy szerint mindig nagyon izgattak azok a személyiségek - s velük együtt azok a jellemek és helyzetek -, akik a tömegeket, a közvéleményt elsöprően hömpölyögtető események fősodrával következetesen szembe mentek, már-már ellenzéki különutasként nyilvánultak meg. Ilyen magatartások mindig akadtak, ha nem is számosan s érdekes, tragikus jelzőtüzei ők a történelemnek, mindegyre arra utalva, hogy a vezényszóra elképzelt egyöntetű cselekvés, akárcsak az áradások kíméletlensége, képes mindent globálisan magával sodorni.


Álljunk meg egy pillanatra az 1940-es őszi magyarországi-erdélyi eseményeknél, amikor is hosszas vajúdás és végeérhetetlen tárgyalássorozatra hirtelen pontot téve, megszületett ama nevezetes bécsi döntés, ami a Felvidék korábbi visszatérte után ha nem is a revízió teljes győzelmét, de az azért küzdők további pillanatnyi elégtételét, ünnepes örömét hozza.


A huszadikszazad.hu portál közleményei hűen leképezik azt a tömegujjongást, mely a Trianon utáni részleges jóvátétel eseményeit és intézkedéseit kísérik, és valójában akkora a mámor, a gyors közigazgatási és katonai bevonulás szervezett lerendezése fölötti lelkendezés, hogy a disszonáns, a józanabb hangokra senki nem figyel oda, amelyek pedig arra figyelmeztetnek, hogy emberi viszonyaink Erdély földjén jóval összetettebbek és sokkal több megfontolást, tapintatot és emberi tartást igényelnek ahhoz, hogy egy ilyen eseménylánc hosszabb távon visszafordíthatatlan legyen.


Az északerdélyi bevonulást kísérő általános köszöntésáradat, írói-újságírói megnyilvánulások közt szinte fehér hollónak számít egy-egy olyan gesztus, amivel az akkor még igen fiatal Szabédi László költő (eredeti nevén: Székely László, 1907-1959) mindjárt a bevonulás őszén, saját kezdeményezésre, tanítói állást vállalt egy Kolozsvár környéki színromán falu román iskolájában, hogy az ottani gyermekeket tanítsa. Valószínű, hogy üzenetértékű döntését fölöttébb furcsának találták kortársai, amit ő még azzal is megtetézett, hogy isten háta mögötti élete üres óráiban a helyi népköltészet darabjainak gyűjtésére és magyar nyelvű tolmácsolására adja a fejét. Ráadásul a báréi csujogatások Frunza verde - Zöld levél címmel meg is jelentek 1945-ben, s a hozzá írt előszóban ekként foglalt állást: „Az itt következő román népi verseket, chiuiturákat 1940-41 telén gyűjtöttem a Kolozs megyei Báré községben /természetesen az itt közölteknél jóval többet/. Azért fordítottam le belőlük egy csokorra valót magyarra, mert úgy tetszett nekem, hogy alkalmasak annak ábrázolására, mennyire rokon a magyar és román népi műveltség.” A hídat kereste hát a lehető legalkalmatlanabb körülmények között is Szabédi László az egymástól jól elkülönített és egymással szemben felajzott táborok között, azt a kapcsolatot,  mely tartósan és békésen összeköthetne bennünket. Igaz, ez a széllel szembeni demonstráció időben nem tartott többet egy esztendőnél, mert 1941-ben a költőt már ott találjuk alkalmazottként a kolozsvári egyetemi könyvtárban, majd még egy év múlva ő lesz az északerdélyi Termés c. irodalmi folyóirat és szemle kezdeményező szerkesztője.