 |
| Egyetemi előmenetelt igazoló papír 1909/10-ből |
Miközben 2002-ben a Milos könyve bejegyzéseit írtam, az egyik nyári reggelen őszintén megdöbbentett a dolgozószobai rendezés közben talált lelet: érdektelen, jókora halom, az 1980-as évekből származó újságcikkem másolatai közül egyszer csak barnás, gyerekkori éveimre emlékeztető boríték s egy hozzá csípett papírköteg bukkant elő.
Jobban megnéztem a hajnali félhomályban: az elmosódott, alig látható gépiraton első verseimet fedeztem föl, amelyeket nagyapám, Cseke Domokos névnapjára gépeltem le annak idején, 15 éves koromban.
Nagyapám kereskedelmi iskolai földrajztanár volt világéletében, ő szerettette meg velem a térképolvasást, az útleírásokat, a tájképek, bélyegek gyűjtésének mélyebb értelmét, az asztalosságot, mindenféle barkácsolást. Mindent összevetve: az aktív életet.
Amikor ajándékomat készítettem, már ágyban fekvő, roskatag beteg volt: baloldali szélütés érte a kolozsvári állomáson, amikor kiránduló iskolásokat kísért volna el egy több napos Kárpát-túrára. Úgy hozták haza idegenek, s a fél oldalára béna ember aztán közel két évtizeden át nyomta az ágyat. Hol jobban lett, és segítséggel néhány lépést is tudott tenni, hol rosszabbodott a helyzete, a végén már csak a szemét tudta forgatni és néhány érhetetlen szót motyogni.
Élete utolsó éveiben derült ki: agydaganat okozta a lebénulást,s koponyalékeléssel hirtelen megszűnt az agyra nehezedő nyomás, pár hónapon át szinte újjászületett, az aranylakodalmát például széken ülve töltötte gyermekei és unokái körében, s a fényképezőgép elé is odaült nagymamával, hogy az ünnepi fotó elkészülhessen. Hogy aztán nemsokára, gyors lefutással a rák kimondja a végső szót: volt, nincs Nagyapa.
Nagymama, bármennyire is megsiratta, tulajdonképpen felszabadult e halállal. Azelőtt rabja és kizárólagos kiszolgálója volt egy magatehetetlen embernek.
Visszatérve a versekre: büszke voltam rá, hogy a verseket gépelve tudtam átadni, levélkoszorús rajzolt díszítéssel körítve neki. Tőle kaptam az első nyilvános elismerést. Ami néhány halk dünnyögésből állt és fejének alig észrevehető remegéséből, amit akár igenlésnek is fel lehetett fogni.(Most elgondolkozom: ugyan, mit is mondhatott volna azokra a korrekt kis klapanciákra...)
