Csatlakozás

Lassanként rajtolnak az európai parlamenti választások: nem csak nálunk, hanem egész Európában. Vagy megfordítva: nem csak Európában, hanem nálunk is. Pár évvel ezelőtt egy ilyen esemény elképzelhetetlen lett volna sokunk életében.

2005 áprilisában viszont az európai csatlakozásunknak örvendezhettünk Erdély- és Románia-szerte. Akkoriban került naplómba az alábbi bejegyzés.

(Szerda, április 27.) Örömünnep volt a hétfő mifelénk, Romániában, ami érthető, hiszen alakulhattak volna rosszabbul is dolgaink. Százas, hogy nem érdemeltük ki a csatlakozást, de az is biztos, hogy alaposan rádolgoztunk.

Buzgó igen-t mondtunk a házasságra, azzal a hátsó gondolattal, hogy menet közben majd elválik...

De a felcsiholt lelkesedés, a népségben-katonaságban gerjesztett érzelmi görögtűz több mint ismerősen köszönt vissza.

Kedd reggel rádiós riport számolt be arról, hogy egyik erdélyi nagyvárosunkban az óvodások is megünnepelték, hogy Strasbourg kegyes volt hozzánk.

Öt éves gyerek volt a kérdezett, akitől nagyokos riporter azt tudakolta, mit is ünnepeltek hétfőn az óvodában.

- A tyatlakozást... - gügyögte az öntudatos csöppség.

Riporter, látván, hogy nyerő napja van, tovább forszírozta:

- És hogyan ünnepeltetek?

- Énekejtünk, vejseket mondtunk...

Riporter, útban a hetedik mennyország felé:

- Te is szerepeltél, ugye? Elmondanád nekünk is, amit szavaltál?

- Pejsze... "Nyuszi ül a fűben, / ülve szundikálva, / nyuszi talán beteg vagy, / hogy már nem is ugorhatsz..."

Riporter elégedetten el...

Hallgatóban közben kínos emlékek ébrednek. Olyan időkből, amikor négy-öt éves csöppségek szájából hallotta vissza a Párt, a Főtitkár, a Haza kimondhatatlan szeretetét. Amiről azt hitte, hogy örökre eltűntek a nevelés kelléktárából.

Pedig hát a "papagájkór" ma is pusztít, csak a szöveg változik. A dresszírozás, az agymosás módja nem.

A rádióriportban hallottak, sajnos, nem a kivételt jelentik.

Tanárember mesélte, ugyancsak kedden, hogy egy nappal korábban elemista tanítványait felsőbb utasításra meg kellett rajzoltatnia az EU-hoz való csatlakozás ürügyén.

A gyerekek tanácstalanul néztek tanárukra, mert fogalmuk se volt arról, mit is lehet ilyenkor rajzolni.

(Gondoljunk csak bele: mi a helyükben mi a túrót rajzolnánk?!)

Volt ám fejvakarás, egyszemélyes ötletbörze, miegymás, aztán a tanár nagy nehezen kibökteforma:

- Hát.. például rajzolhatnátok virágokat... Sok-sok szép virágot...

Rajzoltak hát az elemisták virágot, rakásra. Hiszen a virág hálás jószág. Ott van mindig kéznél: anyák napjára, évkezdéskor és évzárókor, bármilyen eseményre és évfordulóra. A virág az univerzális lelkesedés agyonkoptatott, de még mindig működő szimbóluma.

A képekből pedig, valószínűleg, majd országos kiállítás nyílik.

Bizonyítandó, hogy nálunk még a hátulgombolósok is EU-pártiak.

Csak ide gyorsan azzal a tagsággal!

A többit bízzák csak ránk...

Illusztráció: Ady András fotója

Egyvelegek levele (1)

Ez a levél olyan jó, hogy főhelyre kívánkozik, de azért ne feledjétek elolvasni az elóbbi, szintén mai bejegyzéshez biggyesztett hozzászólásokat (kommenteket - na így megfelel?) is, mert attól lesz kerek a kép, de korántsem teljes.

Köszönöm Nagy Jóskának az alábbi kijózanítást...

*

Szia Gabi, öreg blogger barátom! 

Jó napom volt ma. (Nem nagy: emez utóbbira egy valamikor az ÉS-ben megjelent szösszenetből emlékszem, ebből a szinte csak ’a’ hangzóval megírt versikéből: „Nagy nap van ma Bagdadban, basznak az arabok az ablakban…”)

Délelőtt Don Csendest olvastam, délután Don Csekegabit, félszemmel odasandítottam a tévére, ahol Dunajska Szerdahelyen csaptak össze Trianon vesztesei (mert mindketten azok: az egyik is meg a másik is azt hiszi, hogy ővele szúrtak ki a túlpartiak, meg egy kicsit talán a történelem; szóval csehül állnak dolgaink itt a vulványira szűkült Medencében, nem beszélve arról, hogy már focizni sem tudunk, régesrégen; és ősi beidegződésünk, hogy ha valami nem megy, akkor fokosra-kaszára-kapára!)

A történelemszemléletek meg csak élik a maguk kis életét, függetlenül a határok ide-oda tologatásától avagy légiesebbé válásától.

 A solohovista névválasztó igen okos (és visszafogott) elemzését szememben szinte lenullázza az a naiv elképzelése (vágyakozása), hogy az EU-ban a sovinizmus is meg a nacionalizmus is meg minden ilyen ordas eszme eltűnik majd, mert kirántódik alóluk a talaj. Dehát mindannyian láttunk már éjjeliőrt nappal zsidózni – a történelem bizonyította volt, hogy nem kell alanynak (jelen) lenni az állításokhoz. Romániában vagy Lengyelországban például sokkal kevesebb zsidó él, mint Magyarországon, az antiszemitizmus azonban egyformán nyílik kis mitteleuropéer kertünkben, mint az őszi virág. És sem a hó, sem az EU nem takará (és nem is takarandja) el.

Ősi vitáink logikai zsákutcában forrnak kezdettől: mindenki azt hiszi, csak neki van (lehet) igaza, miközben tudvalévő, hogy senkinek sincsen (lehet) teljesen igaza. A hideg napokra meleg vérbosszú következik minden nagyobb politikai évszakváltozáskor. És ugye, az írek meg az angolok vagy a baszkok meg a kasztíliaiak, a flamandok meg a vallonok se nagyon borultak egymásra az Egybesült Európában, pedig elég régóta próbálja a Zúnió - karöltve a Zinternettel - múlt időbe helyezni a szörnyű nemzetállami reflexeket, aminek eredményeként továbbra is vígan (örömzsigerből) utálják egymást a Duna-menti és egyéb frusztrált népek.

Szóval, olvasgattam, amíg rám nem sötétedett.

És akkor, a nagy sötétségben már nem voltam annyira biztos benne, hogy jó napom volt. (Legfeljebb szép, ahogyan angolszászul mondják úűjabban, de erről sosem tudtam meg igazából, mit is takar.)

 A két Cs-s Dont és a többi okos old bloggert persze ezután is olvasgatom; remélem, írnak a jövő héten is, mert számítok még néhány jó napra a számítógépem mellett a vénemberek késői nyarában is.

Lancranjan és tsai pedig tehetnek egy szívességet.  

Don José, alias Nándi

(a világ köldöke, aki a spanyolviaszt is föltalálta, de még nem jött meg a kedve a blogoláshoz; inkább megpróbálná azt az ablakos figurát, persze a negyedik emeleten az sem életbiztosítás)