Pomogáts értékelésében, ha nem is mondja ki, de sugallja, hogy Asztalos István Elmondja János c. kisregénye tulajdonképpen olyan teljesítménye volt az írónak, amit a későbbiek során nem igazán tudott felülírni. Jelzi ugyanakkor azt is, hogy a könyv a magyar pikareszk-művek örököse, egy vonulatban áll velük (sőt, világirodalmi mintákat is - Gorkij, Jack London, Panait Istrati - megemlít), majd bőven idézi Gaál Gábor szigorú kritikáját (245. oldal), aki elismeri ugyan a mű olvasmányosságát és sikeres nyelvezetét, de nem sokra tartja a módszert, hogy "csak úgy elmondjuk" a dolgokat, minden állásfoglalás nélkül, tárgyilagosan, ahogy a l'art pour l'art teszi; Pomogáts azt is megemlíti, hogy a Gaál-kritikát többen igazságtalannak ítélték és hátterében a kritikus osztálytudatát látták munkálni.
A vitában a szerző nem foglal állást, én viszont megteszem helyette, mert azt hiszem, hogy az Asztalos-féle alkotói képlet jóval egyszerűbb: az írót is elkapta a riportkészítésben használatos, direkt beszéltetéses ábrázolás divatja, az a lehetőség, hogy a beszélt nyelv kifejező erejével a narráció egész struktúráját fel lehet építeni, s ehhez nem kell egyéb, mint érzékeny odafigyelés a beszélőre, majd a l,ejegyzettek körültekintő szelekciója és csiszolása, összeillesztése. Egy biztos: Asztalos István sokat tanult ettől a módszertől, későbbi könyveiben beszéltetett hőseinek hitele mindig a jellegzetes, erőteljes ábrázoló erővel bíró szubjektív megnyilatkozásokban rejlik.
Érdekes és tanulságos az irodalomtörténet Kovács Györgyről szóló gazdag fejezete, már csak azért is, mert a köztudatban egykor nagy tekintéllyel jelen lévő író jó ideje kikopott már emlékezetünkből. Pomogáts viszont rendre fölfedi, hogy ez a dicstelen véget ért, magát lejárató személyiség tulajdonképpen gazdag életművet hagyott maga után, a megjelent művek egész hosszú listájával. Első regénye 1934-ben jelent meg (Varjak a falu felett), majd sorra, egymás után legjelentősebb művei, amelyek 1945 előtt már tulajdonképpen készen álltak. Ennek ellenére, Pomogáts szövege így értékel: "Kovács Györgynek az 1945-ös korforduló után született művei sem váltották be azt a várakozást, amelyet írói indulása méltán keltett." (251. oldal) Nyugtalanító kérdés: amennyiben a 7 könyves író - és e könyvek az életmű maradandó részét alkotják - 1945-ben még csak az írói indulás utáni szakaszához érkezett, akkor miként teljesedhetett ki alkotói pályája olyan későbbi művekkel, melyek már csak hanyatlást és diszkreditálást hoztak rá?
A külön szócikket kapott Méhes György értékelése alapjában véve kiegyensúlyozott és tényszerű, viszont Méhes ifjúsági műveinek hatását és olvasottságát közvetlen párhuzamba állítani a Benedek Elek népszerűségével - a 255. oldalon olvasható félmondat erejéig - eléggé hamis és felszínes gesztus. Az összehasonlításnak magának lenne alapja, viszont az elmaradó bizonyítás és elemzés révén úgy tűnik, mintha Elek apó és Méhes György kultúrtörténeti jelentősége azonos súllyal esne a latba.
A Költészet és szolgálat c. fejezet a háború után berendezkedő "népi demokratikus" rendszerben költővé váló, úttörő nemzedék általános értékelésében kulcsszerepet játszó, cezúrát jelentő mondat valóságtartalmát túl általánosnak találtam és egyben igaztalannak is: "Egy évtized múltán sorra önvizsgálatot kellett végezniük, erősen megrostálták ifjú éveik termését, s új eszmei, valamint költői törekvések igényében alakították ki kötészetük újabb fejezetét. Igazi alkotó személyiségükre valójában a hatvanas években találtak rá." (261. oldal) Ez az állítás igaz is, meg nem is, az idézett formában mindenképpen, ugyanis az említett önvizsgálat külön-külön ha be is következett minden egyes költőnk esetében, annak mélysége, motivációja, eredményessége és őszintesége esetről esetre nagy különbségeket mutat. (Szerencsére, e különbségek később, az egyéni szócikkeknél nagyjából kidomborodnak...)
A költők sorát megnyitó Kányádi Sándorról szóló első tényszerű állításban ("A költő kicsiny Udvarhely megyei faluban: Nagygalambfalván született..." - 266. oldal) apró, de bántó huncutságot vélek fölfedezni, hiszen a "kicsiny" jelzővel semmi egyebet nem ér el a szerző, mint azt sugalni, hogy Kányádi költői érdemei a szokottnál is hangsúlyosabbak, mert lám, kicsiny faluból származik ugyan, de milyen sokra vitte... Sehol más alkotó esetében nem találni a szülőhely nagyságára vonatkozó, hasonló utalást, ami még kirívóbbá teszi e minősítést.
Ugyanazon az oldalon újabb féligemésztett mondaton akad meg a szem: "Fiatal költőként az emberi élet természetes rendjében bízott, költői világképét ez a bizalom határozta meg..." Mindjárt mellé is írtam: "De hát ki nem bízik az emberi élet rendjében?" És folytatom, immár nem a könyv lapján, hanem e szövegben: törvényszerű-e, hogy ez a bizalom odavesszen? Vajon az élet rendjében rendült-e meg Kányádi bizalma utólag, vagy inkább azokban, akik ezt a rendet képviselték és erről papoltak nap nap után - vizet prédikálva, de bort vedelve?!!
A 269. oldalon külön passzusban boncolgatja a Fától fáig c. poéma katarktikus hatását, ott olvasható: "Ennek a versnek, mint Cs. Gyimesi Éva kolozsvári irodalomtörténész, Találkozás az egyszerivel című könyvében megállapította..." Cs. Gyimesit a szerző - a Névmutató alapján - négy ízben említi, különféle hivatkozásokban, melyek közül az idézett hely az utolsó. Ám egyik korábbi előforduláskor sem tartotta fontosnak elmondani, hogy nevezett tulajdonképpen Kolozsváron élő irodalomtörténész. Logikám az első említés helyét természetesebbnek tartja hasonló információ feltüntetéséhez...
Ami a Kányádi költészetében is fölbukkanó, avantgárdnak tartott fura műfajt, a "hosszú verset" illeti, a könyv definíciója eléggé megtévesztő (270. oldal): "A hosszú vers az újabb magyar költészet igen fontos poétikai fejleményét jelenti, két fő változatát Juhász Ferenc és Nagy László alakította ki..." Hogy mennyiben újabb magyar és mennyiben fontos poétikai fejlemény a "hosszú vers", nem derül ki a továbbiak során sem, én csak arra gondolok, hogy jóval a két említett poéta előtt mind a világ-, mind a magyar költészetben számos "hosszú vers"-et tudnánk előhozni "poétikai fejleményként" anélkül, hogy időhöz kötnénk azokat. Hosszú versek számos korban születtek, s vannak, amelyek sajátos iskolát is jelentettek, de ezek nem föltétlenül Juhász vagy Nagy költészetéhez köthetők - elég, ha csak József Attila jellegzetes "hosszú verseire" gondolunk... (pl. Téli éjszaka)
A 271. oldalon állítás: az 1978-ban megjelent Szürkület c. verseskötet után Kányádi "Erdélyben egészen 1992-ig nem jelentethetett meg új verseskötetet". Ez így igaz is, meg nem is, hiszen erdélyi kiadóként akkoriban csak a Dacia jöhetett számításba, ez az igaz fele a dolognak; Kányádinak ugyanakkor két, verseket tartalmazó kötete is megjelent azokban az években, egyik a Kriterion (Kenyérmadár. Versek, mesék, történetek. Ill.: Deák Ferenc. Bukarest. 1980. Kriterion, 128 p.), másik a Kriterion és a Móra közös kiadásában (Madármarasztaló. Gyermekversek. Bukarest–Bp. 1986. Kriterion–Móra, 91 p.) - mindezek olyan tények, amiket nehéz elhallgatni. A költő hatalmi visszaszorítása a jelzett időszakban persze, valós jelenség, de lehet, hogy egyértelműbb bizonyíték rá meggyőzőbb lett volna...
A 274. oldalon megtudjuk, hogy a Sörény és koponya c. "hosszú versről" író Pécsi Györgyi valójában Kányádi monográfusa. Mert igaz ugyan, hogy az ismert kritikus írt egy monográfiát a költőről, de munkássága sokkal szerteágazóbb és gazdagabb, mintsem hogy egyetlen költő szakértőjeként emlegessük. Ugyanakkor Kányádiról még született nagyobb lélegzetű, átfogó kritikai megközelítés - bár igaz, hogy a Pécsi Györgyié a legismertebb és a legkönnyebben elérhető. És az is igaz, hogy benne a Kányádi-féle "hosszú versek"-re való utalás sokkal árnyaltabb, kevésbé általánosító s tulajdonképpen az avantgárd montázsvers formatechnikájáról van szó...
Egy oldallal odébb, az összegző passzusokban ez áll: "...a költő ma is töretlen munkakedvvel dolgozik". Hogy min dolgozik, az már nem derül ki, de nem is derülhet ki, hiszen 2009-ben elolvasva ez az állítás másként hangzik, mint öt esztendővel későbben. Aki majd csak akkor veszi kézbe az erdélyi irodalomtörténetet, az azzal marad, hogy Kányádi még mindig lelkesen építgeti életművét, holott versíró tollát már tavaly letette, s erről így vallott (egyebek között) 2009 áprilisi nyolcvan éves születésnapján: "Verseket nem nagyon írok már. Az életben mindennek megvan a maga rendelt ideje, mint a szalmakalapnak." (hetek.hu).
Illusztráció: Kányádi Sándor költő emlékezik * Fotó Oláh István
(Folytatom)
