A Jelentésekről - az UH-ban

Másodszor jelenik meg írás az Udvarhelyi Híradóban a Jelentések magamról c. könyvemről. Az elsőt Oláh István követte el, s most ugyanő volt az, aki eljuttatta hozzám Simó Márton alábbi, a lap december 8-i számában megjelent esszéjét.


*



A kényszerpálya elemzése


Kevés olyan értelmiségi van, mint Cseke Gábor, aki annak ellenére,.hogy legszívesebben vers- és prózaírással töltötte volna azokat az évtizedeket, amelyeket közíróként morzsolt le, ráadásul idegen nyelvi környezetbe kényszerülten.


Simó Márton

Talán pedagógusként is működhetett volna, de a sors oda vezényelte, ahol a szerkesztő „a betűvel célba talál, vagy az értelem mellé lő". (Sütő István: Mesterségem címere 3.) Volt, lehetett benne némi optimizmus a korai '60-as években, de az éppen csak alig megtűrt kispolgári-értelmiségi környezetből származó fiatalembernek nem lehettek nagyok az illúziói. Helyzete eleve írói szerepre predesztinálta volna, csakhogy abból nem nagyon lehetett volna megélni s túlélni egy alig látható írói pályát látens életművel, nem nagyon sikerült akkor ezeken a tájakon senkinek. Még a legismertebbeknek is rendelkezniük kellett bizonyos státusokkal. Egyáltalán nem mentesült az ember az ideológiai máztól. Egy áldatlan helyzet volt, amikor az írástudónak úgy kellett manipulálnia a számára kedves szavakkal, hogy azok mindennek dacára - a szájkosár és a béklyó ellenére is - értelemmel, nyilvánvaló és mögöttes jelentéssel rendelkezzenek.
Az Ifjúmunkásnál jó ideig volt lehetőség a stílusos mellé- és hazabeszélésre. Sokan emlékszünk arra, hogy abban az időszakban - főként a 70-es évek első felében - lehetett abban a lapban komoly problémákkal is foglalkozni, vidéken - falvakban és városokban - mozoghattak a riporterek, s nemcsak termelési tudósításokat gyártottak, nemcsak vörösre festett ünnepekről írtak, hanem a valós hétköznapokról és általános emberi gondokról. Kiváló fotósok dolgoztak a lapnál, akik a gyatra nyomdatechnika ellenére is elviselhető és élvezhető felvételeikkel színesítették a fekete-fehér egyszerűség maximális kihasználásával a mondanivalót. A könnyű- és komolyzene eseményeiről és irányzatairól, a népi kultúráról, a kezdődő táncházmozgalomról közöltek alapvető fontosságú cikkeket, terítékre kerültek az ifjúság sajátos problémái is. Visszaemlékezve Lázár Lászlóra, Gergely Tamásra vagy Molnár H. Lajosra, dr. Veress Albertre, minden fanyalgás nélkül mondhatjuk, hogy egy korszerűnek számító ifjúsági lapot adtak a diákok és a magyar fiatalok kezébe. Nem illett elolvasni az első oldalon található maszlagot, egykét ahhoz kapcsolódó töltelékcikket - minden stabil olvasó ismerte a lap szerkezetét, rutinosan tudta, hogy melyik oldalnál érdemes kinyitni. Az irodalmi mellékletben a mai derékhad java publikált, az Igaz Szó és az Utunk mellett az induláshoz alkalmas, rangos lehetőség volt az IM-kulturális melléklete.
Az Elórénél Cseke helyzete már sokkal nehezebb volt: erősödött a nyomás, s tulajdonképpen a párt által odahelyezett cenzorok írták az egyetlen romániai magyar napilapot. Ott folyamatosan cselezni kellett. Sorozatos bukások következtek, alulmaradások, hiszen nem egy súlycsoportot képezett az állampárt és az elébe kiálló egy szál, két szál vagy pár értelmiségi. Volt kötelező penzum is. Elvárták, előírták, sugallták, hogy nagy figyelemmel kell követni a párt szinte korlátlan urának életét, és bizonyos alkalmakkor dicshimnuszokat kellett zengeni. És lón: Cseke Gábor is „elkövetett" egy ilyen alkalmi verset. Most nem idézzük - talán sokan emlékeznek rá - de az a körmönfont, „nagy műgonddal" megszerkesztett költemény - egyébként jó vers, vannak benne rejtett, kettős, többes értelmű gondolatok, ki nem mondott kételyek - épp e titokzatosság révén vált slágerré. Bekerült az ország akkortájt legnagyobb méretű könyvébe, melyet az ideológusok márványtáblaként kanonizáltak és fáklyaként mutogattak. Ebben a túlideologizált korban aztán a Cseke-opuszt elég gyakran elővették, lefordították, odabiggyesztették az újságok és folyóiratok első oldalaira. Úgyhogy a szerző a rendszerváltás pillanatában tisztában volt azzal, hogy rajta a bélyeg, nehezen vagy sehogy sem sikerül az „udvari költő", az „elkötelezett kommunista" szerepköréből kitörnie. Január elején még évek hosszú során át érezte, hogy mintha: megint jönnének, megint kopogtatnának a szolgálatosok, s mintha kérnék azt a verset vagy annak folytatását.
Önvizsgálata, éberen tartott lelkiismerete késztette arra, hogy a '90-es évektől nyíló új mezsgyékre jutva egykori önmagán gúnyolódva, az új szerepben megvalósítsa azt az életműrészt, melyre ifjú kora óta vágyott. Sikerült. Ha nem írt volna ebben az utóbbi két esztendőben mást, csak ezt az önvizsgáló könyvet - ha nem sorakoznának látóterünkben az „új időkben" megjelent verses prózakötetei, ha nem is művelt volna olyan magas szintű publicisztikát az újraindított Romániai Magyar Szóban, a Magyar Nemzetben és a különböző szépirodalmi folyóiratokban, ez a memoár akkor is számottevő lenne. Nem könnyű olvasmány, sűrű a szöveg, de sűrű az emlékhalmaz is mögötte. Úgy véljük, hogy megkerülhetetlen dokumentum. Azt a korszakot csak általa érthetjük igazán. A Jelentések magamról című gyónós könyv mérföldkő.
Sokan keresik a levéltárakban fellelhető személyes dossziékat, hogy visszalássanak az eltelt évtizedekre. Cseke Gábor merészet gondolt, és leplezetlen öniróniával jelentett. Valóban „bizalmas jelentés". Követhető lehetne mások számára is, akik lapulnak, önmaguktól visszarettenten, és kicsik, s ettől tovafelé is csak egyre kisebbek mernek lenni.


Cseke Gábor 1941. július 29-én született Kolozsváron. A Brassai Sámuel, Líceumban érettségizett, majd magyar nyelv- és irodalomtanári képesítést szerzett a Babes-Bolyai Tudományegyetemen. (1962) A KISZ KB hetilapjának, az Ifjúmunkásnak a főmunkatársa volt Bukarestben, majd 1968-tól 1979-ig főszerkesztője, a továbbiakban az Előrét, majd annak jogutódját, a Romániai Magyar Szót szerkesztette ugyancsak a román fővárosban. Nyugdíjazása után Csíkszeredában telepedett le. Számos vers-, próza és publicisztikakötet szerzője, műfordításainak száma is jelentős. Az utóbbi években felfedezte az internetben rejlő lehetőségeket, több online-foiyóirat állandó munkatársa, saját folyóiratai, btogjaí is működnek, melyek olyan írásokat tartalmaznak,   ; amilyeneket a totalitárius sajtó szorításában is szívesen publikált volna, akár saját alkotásai, akár mások művei közül. Jelentések magamról című visszaemlékező kötetében (Polis Kiadó, Kolozsvár, 2010) a legtisztább őszinteséggel tárja fel életének azt a majdnem három évtizedét, melyet kényszerpályán szenvedett végig, Ez a 464 oldalas, sűrű szövésű könyv olyan dokumentum - s egyelőre páratlan és egyetlen Erdély magyar irodalmában -, amelyben felelőssége teljes tudatával, a jelen biztonságából, de a moralízálás kíméletlen őszinteségével beszélget el korábbi önmagával és lelkiismeretével a szerző.

Trilógia egy szó értelmezésére

Ez a szó pedig: a bozgor.

A szerző pedig Simó Márton.

2005 januárja óta olvasom munkáját, amelyet egy-két éves ütemmel tett le elém * - a szó szoros értelmében -, mintegy jelezvén, hogy nagyon kíváncsi a véleményemre, hiszen nem mindennapi kísérletről van szó a részéről: regényben körüljárni egy olyan szót, aminek tulajdonképpen nincs is pontosan definiálható értelme, de amely nemzedékeken át mindig csak sérelemként és sértésként jelentkezett életterünkben.

A szerző első prózakötete, a 2003-as Az utolsó tanító markáns prózaírót ígért, akitől minél hamarább új olvasmányt vártam, s nem is csalatkoztam: a bozgor című trilógiával idősíkokban elválasztott, de alakulásukban szorosan összefüggő kisebbségi sorstörténeteket görgetett előttünk; mire az érdeklődést a kellő hőfokra hevítette, lépcsőt és idősíkot váltott, mintegy azt sugallva, hogy életünk tegnapi, mai és holnapi kapcsolódásai nem véletlenszerűen, ám roppant kuszán  alakulnak.

A kisebbségi sors regényfolyama ez a sokszínhelyű és sokszereplőjű történet, s most ahelyett, hogy azon elmélkednék, esztétikailag mennyire sikerült Simónak autentikus világot teremtenie, mindent átfogó szemléletmódja az, ami fogvatart: az a felismertetés, hogy az életben vannak helyzetek és helyzetek, amikor nyelvtől és politikai helyzettől függetlenül egyszer mindannyian kerülhetünk kisebbségi sorsba, lehetünk bozgorok, akik többször is nyelnek, mielőtt szabad utat engednének indulataiknak.

A könyv majd minden szegmenséből kitetszik: bozgorok akkor vagyunk, amikor valamiért egyedül maradunk, nem fogadjuk el a minket körülvevő és magával sodorni akaró többség kényszerét, bármilyen szelíd agresszióját, erkölcsét és értékítéletét; amikor az arctalan divat sodrával szemben határozottan önmagunk akarunk lenni.

A könyvet szakaszosan olvasva hiányérzet és megrendítő olvasmányélmény elegye szállt meg. Együltömben végeztem például az első kötettel, igazat adva a szerzőnek, aki azt írta kísérőlevelében: „Eddig mindenki azt mondta, hogy olvasmányos, élvezhető könyv." És ez nem kicsi dolog manapság, amikor oly sok könyvbe törik bele az agyunk és a kedvünk.

Hasonlóképpen történt a második, sőt a harmadik kötettel is. Akár a jól megkevert kártyák, a négy különböző idejű történés-szál akkor és ott csusszan egymásra, amikor már-már egyoldalú következtetéseket vonnánk le magunknak. A szerző gondoskodik róla, hogy tovább, újabb dimenzióból szemlélődjünk hősei sorsának alakulásában.

Az első kötetben még benne van egy adag első világháború, válogatott helyszínekkel, de nem válogatós halálveszedelemmel, benne van egy bizonyos Kadácsfalva néhány sorsdöntő napja, amikor a románság többségiként veszi át a hatalmat Erdélyben, olvashatunk egy munkaszolgálatos fiatalember gyermekkoráról a népi demokrácia éveiben és egy fiatal mérnök dilemmájáról, aki neveltetése és elvei dacára rabja lesz egy székelyföldi „misszióra" küldött, s ezért jókora hópénzt kapó román anyanyelvű tanárnőnek, aki ráadásul magyar nyelvet és irodalmat tanít és - együtt örvendeznek 1989 sorsfordító decemberének...

A második kötet folytatja az abbamaradt történéseket: a 89-es december szinte észrevétlenül, de nem véletlenül fordul 1990 márciusába a regénybeli Marosbcsen, s a valóságbvól is ismert etnikai összecsapásban a felismerhetetlenségig egymás közé vegyülve, az egymásnak feszülő indulatban lapul tettes és áldozat, igazság után áhítozó és ködösítő, őszintén békülni akaró és sunyi haszonleső. Az anyaországban, vagy akár a távolabbi nyugat, Európa vonzáskörében sorsot váltó igyekezet sem menti fel az embert a bozgor-lét alól, mert akár a huszadik század első felének történései, akár a mához igen közel álló évek tisztázatlan ellentmondásai mindvégig feloldatlanok maradnak.

„Esetleges és esetlen itt minden, mégis ismerős, olyanforma, mint az életünk, amelynek hétköznapi kulisszái közül leskelődve csak alig látunk némi perspektívafélét, s roppant távol vagyunk attól, hogy képesek lennénk rendszerbe foglalni vagy értelmezni a részleteket” - írja Simó Márton. Tökéletes diagnózis, ennél jobban egy kritikus se fogalmazhatott volna. A bozgor-létet ugyanis a több szálon elindított cselekmény illusztrálja ugyan, de az időben és térben való előremozdulás nem olyan mérvű, hogy ama bizonyos perspektíva valóságosan is belátható legyen. A két erőteljesebb szál, a mai anyaországi körülményekkel ismerkedő és annak játékszabályaihoz igazodni próbáló erdélyi fiatalember sorsa, illetve a térben fikciósra változtatott, tulajdonképpen az 1990-es marosvásárhelyi eseményekből ihletődött eseményrajz a legújabb kori román-magyar egymásnak feszülésről a regénybeli Marosbecsen, további és érdemi kibontást érdemelne. A másik két vonulat - egy első világháborút követő oroszországi fogolynapló dokumentarista pikantériája, illetve a világháború utáni csonka Magyarország hangulatának meglehetősen vázlatos felfestése - színezi ugyan az összképet, de mintha azt sugallaná, hogy az ilyen irányban extenzív, a kiterjeszkedő regényépítkezés csak akkor vezet sikerre, ha Simó bátran szabadjára engedné mesélőkedvét, ha nem szabna magának keretet és terjedelmet, hagyná magát sodortatni az árral, a cselekménnyel, az egymásba gyűrűző sorsok öntörvényű alakulásával.

A harmadik kötet ezt a következtetést még jobban igazolja, hiszen bár sok mindent megtudunk még a regény hőseiről, hányattatásuk, szűkebb és tágabb határok közötti vergődésük törvényszerűségeiről, elidőzhetünk mai életünk nemrég átélt drámai fordulatainál, ízlelgethetjük a közelmúltunkról dokumentumként álcázott tanúságtételt, az írónak mégis úgy kell letennie a tollat, hogy a kísérletébe belefáradt kutatóként sóhajtva, keserűen szentenciázzék:

"Amikor hozzáláttam a trilógia megírásához, arra gondoltam, hogy az itt bemutatott sorsok, a vélt és valós helyzetek révén eljutok valamilyen révbe, és kulcsot adhatok az olvasó kezébe - talán magam is megnyugodhatok -, hogy az írásom révén ment elébb a világunk, hogy megtudhattunk további titkokat. Azt hittem, hogy érthetőbb lesz a külső és a nagyobb, valamint a belső, ám annál kedvesebb kisebb haza is. Csalódnom kellett. És az olvasót is ki kell ábrándítanom - ha mindez már nem történt meg véle menet közben -, mert ezekből a történésekből nem derült ki semmi újdonság. Nincsen magyarázat a sorsunkra, és nem létezik semmilyen feloldozás. Élünk, itt, ilyenek, ennyik vagyunk..."

Kár, hogy a regény a párbeszédekben nem igazán tudja követni az elemzés, az értelmezés és az ábrázolás árnyalt mélységét, és az eszmék, nézőpontok életes összecsapása helyett a hősök csak a tézisek pengéit villogtatják. De hát ez a fajta csököttség is a bozgor-sors természetrajzát illusztrálja.

Cseke Gábor

* Simó Márton: bozgor - avagy kísérlet egy szó értelmezésére. Első próbálkozás (2004); Második próbálkozás (2005); Harmadik próbálkozás (2007). Erdélyi Műhely Könyvek, Budapest.

(Megjelent az ÚMSZ Kisebbségben c. 2008/11. sz. mellékletében)