Torontói nyaraink: A harmadik utazás (20)

2009. augusztus 29-31., szombat-hétfő.

Augusztus utolsó napja már Budapesten ér, de odáig még el kell jutnunk. Csakhogy a köztes idő annyira sűrű és erőteljesen egymásba illeszkedő a szó szoros értelmében, hogy csak közös edényben tudom felmelegíteni.

A szombat délelőtt viszonylag nyugodtan és feszültségmentesen telt el, igyekezvén kímélni kinek-kinek az érzékenységét. Amennyire lehetett, próbáltunk minél hamarabb túljutni a kínos pillanatokon, mint amilyen a búcsú. Ennek dacára, bennem erőteljes nosztalgiát ébresztett az a kicsi sátor, amit Gabi a kertben állított fel, főképpen a gyermekek s mindenek előtt Marika kedvéért, az utolsó héten. Nem egyszer fordult elő, hogy megtömte az árnyékos, de a naptól fülledt odút mindenféle játékkal, párnákkal és takarókkal, mígnem egyszer észrevettük, hogy az esők jócskán beáztatták s minden benne lévő holmi erős dohos szagot áraszt. Az ázott dolgok most kint sütkéreztek a napon, én meg arra a kis szürke rímre gondoltam, amit a sátor fölállításakor az esemény sugallt nekem:

(már áll a sátor)

már áll a sátor s a repedésen át

belát az est és behajol az ág

itt alszol majd szíved az ingaóra

lelked nyugodni kiteszed a hóra

Marika elfogódottan oldalog körülöttünk. Nehezen érti meg, hogy a mi ottlétünk csak átmeneti, múló közjáték és elutazásunkkal minden visszazökken a régi kerékvágásba. Tudja, hogy nemsokára repülőre ülünk, hiszen a szeme előtt csomagoltunk, de nem izgatja magát. Mint kiderül, úgy veszi, hogy ő is velünk jön a már ismert, távoli csíkszeredai világba, ahol már két ízben is megfordult. Erre volt felkészülve lélekben, s csak amikor már a reptér felé tartottunk, döbbenünk rá, hogy őt most gyorsan ki kell ábrándítanunk egy tévhitből.

A nap süt, de árnyékban borzongani lehet. Erre is kerülnek szürke rímek:

(ezen az őszön is)

ezen az őszön is

mézel a napfény

fázós a világ

minden csupa agyrém

Gabi a napokban vett egy IPhone készüléket. Éppen akkor indul be a nagy kereskedelmi offenzíva, mindenféle kedvezményeket adnak. Gyermekként élvezi az előtte megnyíló új kommunikációs lehetőségeket. Ha csak teheti, lelkesen elmagyarázza a marokba illő készülékkel megoldható problémákat. Feladatokat tűzött ki magának, hogy gyakorlatban is bemutathassa a szerszámot, a reptéren kipróbálja a fotózási lehetőségeket, majd a fotókat elküldi elektronikus postán. Az Apple társaság büszke lehet magára: végre nagy dobása van az IT-piacon...

A csomagokat nem sikerül fóliáztatni, mint Budapesten, ez itt nem divat, viszont erős műanyagpántokkal teliabroncsozzák, ami legalább annyira tartóssá és sérthetetlenné teszi a bőröndöket, mint a fóliaburok. Kisebb sort állunk ki a bejelentkezésnél, ott rendesen elmagyarázzák, mit és hogyan kell eljárnunk a zavartalan zürichi átszállás érdekében, majd elbúcsúzunk Annáéktól és elbandukolunk a beszálló kapu felé. Meglehetősen hosszú az út, de végül csak odaérünk.

Találkozunk egy idős magyar házaspárral, akik szintén gyerekeiknél voltak és Budapestre utaznak, de ők sem beszélnek semmilyen világnyelvet. Bízunk benne, hogy négyen valahogy majd elboldogulunk az átszállással. Utazás közben derül ki, hogy végső soron ők is csíkszeredaiak lennének, de Pesten egy másik gyereküknél időznek néhány hetet, ők ugyanis a pesti címen szintén be vannak jelentkezve, kettős állampolgárságúak, Kanadába például a magyar útlevelüket használták.

Az éjszakai utazás alatt alig aludtam valamit (Ilonka viszont semennyit), az útvonal alakulását nézegette az ülések hátán megtekinthető videós képernyőn. Zürichben már mind a ketten félig feszült, félig fásult állapotban voltunk, szanaszét járt az eszünk. Az utunk summája rímekbe foglalva:

(átszeltem a fél világot)

átszeltem a fél világot a

levegőben

úgy utaztuk át az időt

lebegőben

belerohanva az éjszakába

reggeledőben

korábbi hátrahagyott életembe

visszamenően

A csíkszeredai házaspár közbenjárására, miután sikeresen bejelentkeztünk és megkaptuk a beszállókártyákat, segítséget kértünk a diszpécserszolgálattól, hogy vezessenek bennünket a terminál megfelelő kapujához. A szolgálat időseket és gyermekeket szokott a beszállóhelyekre kísértetni, de nem akármikor és főként nem órákkal az indulás előtt. Az irodában jóindulatúan elvették az utazási iratainkat s bevezettek egy üres terembe, hogy ott várjunk, amíg kerül egy szabad tisztviselő, aki elkalauzol bennünket. Egy darabig türelmesen várunk, de ahogy telik az idő, egyre biztosabbak vagyunk abban, hogy magunkra is megtaláljuk az utat. Igazság szerint, szerettünk volna túljutni minden formaiságon s egy padon várni, hogy végre beszállhassunk a budapesti gépbe. Fogjuk magunkat, visszakérjük az iratainkat és elindulunk a megfelelő kapu felé. Minél jobban közeledünk, annál egyszerűbbnek és nyilvánvalóbbnak tűnik minden. Végre, leülünk egy üres padra, felhívjuk Attilát Budapesten, megnyugtatjuk, hogy minden rendben, várjon a reptéren.

A Ferihegy szűknek és játékszarnek tűnik a nagy világvárosi testvéreihez képest. Mikor körözni kezdünk a város fölött és a gép megbillenti a szárnyait, megszületik az utazást lezáró szürke rím ötlete is:

(fenyők hónalja alatt)

fenyők hónalja alatt

már látszik a város

mely mint minden látszat

önmagával határos

A csomagokra alig 10 percet kellett várni, gyorsan beszállunk az Attila Hondájába és meg se állunk a Tulipán utcáig. Attiláéknál vendégek vannak, az udvaron sütnek-főznek. Nem sok kedvünk van a vendégeskedéshez, minden vágyunk, hogy aludhassunk pár órát. Amit meg is teszünk, s utána némileg kezelhetőbbé válok, megszelídülök. Fínom kajákat eszünk a kertbern, a nádfedeles padon körbeülve az asztalt, borozgatunk, aztán Annáékkal is beszélünk a számítógépen keresztül, Marika lelkesen integet nekünk a cybertéren át...

Még két napig ülünk Budapesten, de már a hazatérésre gondolunk. Amit Budapesten hagytuk, hozzácsomagoljuk a cuccainkhoz, majd vonatra ülünk, hogy késő este megérjkezzünk arra az állomásra, amelyre az áll kiírva, hogy Csíkszereda.

Alig telik el pár nap hazaérkezésünk után, a házunk melletti üres telekre megérkezik az európaiságával hivalgó budapesti vándorcirkusz, három napig tartó előadássorozatot reklámoznak egy hangszórós kocsiból, kifeszítik a sátrat, etetik a ketrecekben szorongó szelidített vadállataikat, én pedig a további szürke rímeimmel végleg hazatértem az alábbi versikével:

(kifeszült hurrá...)

kifeszült hurrá a cirkusz kupolája

egy egész város befér alája

vagy ha úgy tetszik hat-hét falu

tágra nyílt szemünk mint a kapu

(Vége)

Torontói nyaraink: A harmadik utazás (19)

2009. augusztus 21., péntek.

Délelőtt elmentem Marikával a boltig, utána a kicsi park felé sétáltunk, majd haza. Odahaza a mosó- és takarító brigád, vagyis Anna és Ilonka fogadott bennünket. Ilonka különben nekikezdett a csomagolásnak. Arra gondoltam, hogy amit csak lehet - elsősorban a papírholmiról, könyvekről van szó - itt fogom hagyni. A prospektusokat, lapokat nincs miért cipelnem, van időm, hogy beszkenneljem azokat, az adathordozón meg elférnek. Ráadásul nem is porosodnak...

A felhők egymást kergetik az égen. Tűz a nap, majd sötét felhő takarja el, de hamar eltakarodik. Tipikus vihar utáni hangulat, mindenkit felkavar és kiborít.

2009. augusztus 22., szombat.

Gabi és Andrea a búvártanfolyamon. Beszkenneltem az eddig összenyűjtött dokumentációs anyagot. Anna, Ilonka és Marika elmentek a “static-parkba” - ez az a játszóhely, ahová július 3-án este, két csapatra szakadva igyekeztünk. Családi elnevezését onnan kapta, hogy a szabadtéri játékok érintésekor gyakran érezni a sztatikus elektromosság kisülését, a gyerekek pedig így különböztették meg a többitől. Később kenyeret vásárolok, a pénztárnál ismét Raluca ül - olvasom le a kitűzőjéről, többször is megszólítottam már románul, mert látom, hogy jónéven veszi. Sajnos, ezzel nincs mindenki így - vannak, akik szeretnék rejtve tartani identitásukat a környezetükben.

Pusztai üzente, hogy szerencsésen túl van a műtéten. Nagy kő esett le a szívéről. Számomra még a gondolat is hátborzongató. Tiszta szerencse, hogy véglegesen megszabadultam a természetes fogsoromtól, azóta csak a pótlással van gondom, de az könnyen orvosolható...

2009. augusztus 23-25., vasárnap-kedd.

A vasárnap sem volt különb a szombatnál. Kéziratokon dolgozom, Marikára vigyázok, tervezzük a hétfőt és a még hátralévő napjainkat.

Hosszas töprengés és keresgélés után megtaláljuk azt a transzformátort, amit még Attila hagyott itt Magyarországra költözésekor, s amivel át lehet hidalni a kanadai 110 V és az európai 220 V közötti “szakadékot”, magyarán: feltölthetjük a mobil telefonunkat. Hazaúton, mihelyt Európába érünk (pl. a zürichi reptéren) szükségünk lesz rá.

Ágneshez megyünk látogatóba, aki meghívott minden Torontóban élő rokont. Az udvaron tartózkodunk, Marika és Sacha Buksi kutyával szórakoznak, mi beszélgetünk. Közben befut Zsóka telefonhívása is, aki Budapestről jelentkezik, hogy megbeszélje velünk a találkozást. Következő hétfő délre hívott bennünket ebédre.

Hirtelen elfog az utazhatnék. Nagyon szeretnék már otthon lenni, a gyerekeken kívül lényegében semmi nem köt és nem tart itt. Folynak az antológia utómunkálatai, közben újabb költőket fedezek fel magamnak. Kocsis Francisko is elküldi új kötetét, véleményezésre. Átolvasom, s úgy ítélem meg, nem árt, ha az antológiába is fordítok belőle néhány darabot. Egyre nagyobb szükségét érzem egy elektronikus könyvolvasónak (pocket book), talán még megérem, hogy egyszer azon olvashatom azt a sok jó digitalizált könyvet, amit az évek során összegyűjtöttem.

Az utolsó vásárlások folynak. Már csak kerek három nap maradt az indulásig.

2009. augusztus 26., szerda.

Esős reggelre ébredünk. Mikor kiugrok az ágyból, még nem esik, de mikor leülök a gép mellé, már nekigorombul. Búcsúzik a nyár - valahogy mindig megtalálja a módját az elválásnak és nagyjából ugyanabban az időben.

Ma reggel egy ismerősöm egy Michelangelo nevű olasz régész előadásának linkjét küldte el. Állítása szerint a magyarok Európa őslakóinak számítanak, akik a Kárpát-medencében nagyon fejlett kultúra nyomait hagyták hátra, még Krisztus előtt 4-5 ezer évvel korábban. Ezt a kultúrát állítólag magukkal vitték Közép-Ázsiába, ahonnan aztán a honfoglaláskor visszahozták... Hogy mennyiben érdekelt egy ilyen mesét fenntartani az olasz professzor, még nem világos számomra, de azt hiszem, hogy ez is nyugodtan a ködös mítoszok, téveszmék közé sorolható. Van belőlük elég a környező népek történelmében is!

Úgy döntünk, vásárolunk még egy kézitáskát, hogy biztosan beférjünk mindennel. Anna talál is egy leárazott darabot, amin rajta van Kanada neve - Kanada-napi áru, amiket most, hogy túl vagyunk az eseményen, árkedvezménnyel árusítanak. A felírás csöppet sem zavar bennünket, az ár több mint megfelel.

Marikával a kicsi parkban. Süt a nap, de bágyadt melegséggel, ősziesen. Az árnyékban már nem melegíti föl a levegőt. Kihúzódunk a napra, ő a vastag homokban játszik, én elnézem a körben haldokló kerteket, amelyeken olyan vélgletes - vagy túl fényes, vagy erősen árnyékos - színek, tónusok vetülnek.

Este testületileg elsétálunk a közeli uszodába, ahol Andrea úszómentő tanfolyamát tartják és ahová Annáék év közben is eljárnak úszni. Üvegfal mögül végignézhetjük a mentőiskola kurzusát. Öröm látni, hogy az egykori szeleburdi kislány most mindenre odafigyelő, ambiciózus nagylánnyá alakul át. Úgy tűnik, szeret mindennek a központja, animátora lenni.

Ágnes telefonon érdeklődik, mikor alkalmas számunkra, hogy búcsúzni jöjjön. Ilonka péntekben egyezik meg vele.

2009. augusztus 27., csütörtök.

Mire a hajnali műszakkal végzek, Ilonka már talpon van és javában csomagol. Ezzel telik el gyakorlatilag az egész nap. Estére, természetesen, mindennek helye kerül. Még kaptunk egy kisebb bőröndöt Annáéktól kölcsön és ott a frissen vásárolt kézitáska - ennyi a plusz, amivel hazatérünk.

Az utolsó napokat fokozott feszültségben éljük át. Mindenki tudja, hogy vissza kell állnia a régi barázdába. Annáék itt, mi pedig ott. Véget ér az átmeneti két hónap és kezdődik az új bizonyosság. Amikor mindenki a saját életére van utalva. Közöttünk pedig a tengernyi távolság és a Skype program.

2009. augusztus 28., péntek.

Utolsó előtti nap Torontóban, de teljes napnak az utolsó. Reggel 19 fok a hőmérséklet. Mára várjuk Ágnest ebédre. Készül Erdélybe jönni a közeljövőben, de arra vár, hogy egy olcsó utazási lehetőséghez jusson. Nem könnyű kifizetni a hazáig vezető utat. Amíg megérkezik, elmegyünk egy rövid körsétára: posta, Galati üzlet, könyvtár, park. Anna fényképeket készít.

Egész nap fúj a szél, hideg napokat ígérnek. Attila is üzen: öltözzünk fel jól Budapestre. Megjön Ágnes, főznivalót is hoz, azt megkészítjük, közben beszélgetünk. Elmarad a megszokott délutáni pihenés, meg is érzem. Este már ragad le a szemem, semmihez nincs nagy kedvem.

Jó lenne kellemesen, együttes beszélgetéssel tölteni az időt, de mindenki elfáradt a héten és nem látom, ki lenne kapható igazán. Levonulunk este a játékterembe, emlékfotókat készítünk a családról, ott hirtelen felizzik a hangulat, gyermekek, szülők, nagyszülők egy csomóban nevetünk, tréfálunk, bolondozunk. Marika és Andrea valósággal úsznak az együttlét örömében. Szinte sajnálunk véget vetni egy ilyen napnak...

(Befejezése következik)

Illusztráció: búcsú a Galati üzlet virágaitól

Torontói nyaraink: A harmadik utazás (18)

2009. augusztus 18., kedd.

Ilona napja. Ajándékot kellene venni, de mit? Előbb csokor virágra gondoltam vagy csokoládéra. Téblábolok a Galati hűvös, árugazdag csarnokában, méregetem magamban, mi fér bele abba a 10 dollárba, ami költőpénzként a zsebemben lapul és még nem adódott alkalom, hogy hozzányúljak? Gondoltam alkoholmentes borra vagy pezsgőre is - mert itt csak azt lehet kapni, az igazi italt külön üzletben forgalmazzák -, de végül mégis a csoki mellett döntöttem, éppen belefért 9 dollárba, és (megkóstoltam): finom, keserű, s ami a legfőbb - igazi csokoládé!

Ilonka és Anna vásárláson. Andreával maradtam otthon. Ülünk, mint két remete egy kolostorban, akik nem zavarják egymás köreit.

Ma veszem fel először a születésnapomra vett új cipőt, elmegyek vele a sarokig, majd vissza. Semmi baj, fog ez menni. Ősszel és télen különösen megfelel, a talp vastag, de nem húzza le a lábat, hanem könnyedén rugózik.

További új darabokat fordítok az antológiába: előkerült Theodor Duna egy nagyívű, sodró poémájával. Őt nem lehet kihagyni. Emlékszem, az első antológiába is ilyen rábukkanásszerűen, az utolsó pillanatban sikerült beszuszakolni. Jelenlegi terjedelem túlhaladta már a 400 oldalt.

2009. augusztus 19., szerda.

Lötyögős nap - délutánig. A meleg valamelyest mérséklődött, széles körben erős viharokról szólnak a hírek. Tamás unokaöcsémék farmján állítólag még a tornádó is megmutatta az erejét, ami újdonságként hat a kanadai tájakon.

Kenyeret veszek, majd kivonulok a teraszra és nagy kínnal lefotózom a Pusztaiék-féle albumot. Egyenként küzdök meg minden egyes oldallal, s jobban is sikerülhetett volna, ha egy idő után nem fuserálnám el sietősen a végét. Képtelen vagyok ugyanis végig tartani a nyugodt ritmust, ami pedig nagyon kellene a pontos, precíz munkához. Túlságosan könnyűnek véltem a feladatot ahhoz, hogy kénytelen legyek végül megállapítani: homok ment a gépezetbe.

Pusztai foga továbbra sincs jól. Holnap műtik. Levelet írok neki, amelyben beszámolok elsietett kísérletemről s küldöm az eredményt. Baráti gesztusként a régi Romániáról készült fotóriport kópiáit küldi el egy 1932-es National Geographic-ból.

Tervek szerint délután mennénk az Ontario múzeumba, de Andrea nem tud jönni, mert megbetegedett és lázasan fekszik, Anna ágyba parancsolta. Jön viszont Ilonka velem, s a látogatási idő éppen csak elég a második emelet végiglátogatására. Ez az emelet tartalmazza a Henry Moore galériát és a kanadai művészet galériáját.

A kanadai “klasszikusok” a XIX. századot népesítették be és úgy tűnik, eléggé sovány képességűek: szorgalmasak és iparos lendületük a figyelemre méltó elsősorban, művészi értékben többedrangúak. A XIX. század végén tapasztalható aztán némi fellendülés és korszerűséggel való kacérkodás soraikban, hogy aztán a XX. században kibontakozzék egy funkcionális, sokszínű, világszintű képzőművészet, s ez nyomon követhető az állandó gyűjteményen.

A múzeum emeleti homlokzatán üveges folyosó, ahol olasz galéria kapott most helyet.

A napsütötte, szellős galérián Giuseppe Penone olasz szobrász alkotásai terpeszkednek: megmunkált gerendákból, legyalult hasábfákból bontja ki vésője azt az élő formát, amit a fafeldolgozás során az ember megpróbál eltüntetni, nullává silányítani. A holt fából az élőt hívja elő, de ez az előhívás, amilyen heroikus, ugyanolyan tragikus is, hiszen ezáltal semmi sem kél új életre, csak az emlékezet, aminek a hatása legtöbbször áttételesen is oly csekély...

Ott, a torontói múzeum olasz galériáján jutott eszembe a baróti Varga Béla egyik fotója, az E.T., amely a fotó eszközeivel épp a fordítottját műveli annak, mint ami a Penone törekvése: Varga a természetesből, a készen adottból, az istenadta leletből bontja ki a számára jelentéses konnotációt, humanizálja a fát - anélkül, hogy deklarált természetvédelmi üzenetet fogalmazna meg.

Itt látszik meg a sarkalatos különbség a képző- és a fotóművészet között: az előbbi tevőlegesen beavatkozik az anyagba, a formába, akár lényegileg is megváltoztatva, felforgatva, újrateremtve azt, míg az utóbbi inkább csak láttat, tükröz, trükköz, leporol, bevilágít, elhalványít, megkettőz egy valóságelemet, ami továbbra is önmaga marad, s a teremtés tárgya maga az anyagiasuló fotó - az új entitás...

A múzeum fedett belső udvarán még bebújunk a felállított indián wigwam sátorlapjai alá, ahol nonstop filmvetítés folyik az indiánok életéről s a zárórakor kitessékelt látogató népséggel együtt kiözönlünk az esti utcára.

Hazafelé minden jól ment addig, amíg az Union megállóig nem értünk a metróval.Itt kiderült, hogy áramszünet miatt a szerelvény nem megy tovább, ezért akik a Finch-et választották végállomásul, menjenek Nyugat Eglinton felé, mert onnan busz viszi őket át Eglintonba, ahonnan él már a metrókapcsolat a Finch irányába. Ez így leírva egyszerű, de az ideges estébe, a nyüzsgő metróállomáson eléggé zavarosan hangzott. Nem is nagyon értettük az elején, hogy mi történik körülöttünk, de aztán egy fiatal nő megszólalt mellettünk magyarul, s megnyugtatott, hogy ő ugyanabban a helyzetben van, mint mi és segít eligazodni az ismeretlen útvonalon. Különben is, Eglintonból két lehetőségünk is van hazajutni Annáékhoz: az egyik a földalatti, a másik egy autóbuszjárat.

Hittünk neki s nem is hiába. Hosszas kerülő után végre otthon, csekély fél órányi késéssel. Annáéknak nem is volt idejük megijedni, de egy kissé hosszasnak találták a hazautat.

2009. augusztus 20., csütörtök.

Szent István napja. A magyar weboldalak pihengetnek. Engem sem illetett ma reggel senki levéllel.

Sikerült pdf-be konvertálnom az albumról készült felvételeket, délután meg is jött Pétertől a visszaigazolás: a célnak megfelel.

A nap furcsán fülledt, egész nap otthon ülünk. Napsütés csorog a városra, de erőteljes szél ront rá a melegre, mintha vihar készülődne.

A reggeli hírekből megtudjuk a tegnapi metróeltérítés hátterét: egy csoport utas szállt fel valamelyik állomáson, s eltűnt körükből egy 3 éves gyermek. A lezárt szakaszon a rendőrség mindent végig kutatott, jó lenne tudni a végeredményt, de hiába böngészem át a híreket, pörgetem vissza a tévéhíradókat, csak az esemény bejelentésével maradok.

Délután kitör az égzengés. Egy heti pihenő után ismét békaúsztatóvá válik a kert, a környék. Rengeteg paradicsom indult meg az érés útján, csak le ne verje a sűrű eső. Ülünk a nappaliban, az egész család: nagyszülők, gyerekek, unokák és nézzük az este hétkor koromsötétbe váltó, a világot bakacsinba vonó eget.

Napok óta jósolgatták az időjárásjelentések összeállítói, hogy Szent Istvánkor kósza viharok törnek e tájra, roppant elektromos kisülésekkel és tornádó veszéllyel, s jöttek is a hírek: hol itt tűnt fel a pusztító óriástölcsér, hol ott tekergette a derekát a láthatáron, s mindig akadt egy-két áldozata, akik jól tudták: ha támad a vihar, ajánlatos lemenni a ház pincéjébe, ahol a túlélés esélyei nagyobbak. És mire elcsitult a tánc és az illető kimerészkedett a napfényre, láthatta: szabad ég van a feje felett, a ház a távozó tornádóval együtt tovaszaladt...

Eleddig inkább az Egyesült Államok volt a tornádók tanyája, de néhány éve Kanadára is kiterjesztették a vadászterületüket. Ma este North Yorktól némileg északra, a torontói nemzetközi repülőtér szomszédságában, Vaughan területén és környékén csapott le, jelentősebb áldozatok nélkül (ha a több mint 70 tönkretett házat nem tekintjük annak), s mi maradtunk a dézsából ömlő esővel, a zengzetes és látványos égiháborúval, amiről a tévé riporterei helyszíni közvetítésekkel szolgáltak. A kanadai tévében is vastörvény ma már: minden áron ott lenni a pörgő események közepén.

A Szürke rímek-ből, a tornádóról:

(a forgószél tölcsére)

a forgószél tölcsére ma is elkerült

a katasztrófából mások részesedtek

nekem csak a nyugtalanító hír maradt:

még eljövök üljetek veszteg

(Folytatom)

Illusztráció: a reptér melletti tornádó tölcsére - korabeli, helyszíni felvételek az internetről

Torontói nyaraink: A harmadik utazás (17)

2009. augusztus 16., vasárnap (folytatás).

Az Awenda kapujánál - szabályos adminisztráció működik, akár egy szállodában - kis közjáték, amíg a belépőt kifizetjük. Figyelmeztetnek, hogy a parkolóhelyek nagyon zsúfoltak, jól be kell mennünk ahhoz, hogy helyet találjunk. Erdei utakon, ösvényeken kanyargunk jobbra és balra, le és fel, míg végre találunk egy szabad helyet. Az erdő zegzugos járatai azonban ennél jóval bonyolultabbak - majd, amikor hazafelé tartunk, Gabi egy kis kóstolót ad a park belső szervezettségéről -, mi viszont alig várjuk, hogy a gépkocsitól kijuthassunk a fák közül, a finom homokkal beszort tópartra, amely minden ízében tengerparti fövenyre emlékeztet.

Szabadon száguldozik a szél a víz fölött, a tó irányából, de csak annyit ér el, hogy időnként elviselhetőbbé teszi a hőséget. A levetett ruhadarabok, az újságok, a könyvek, a lepedők és pokrócok, a napernyők viszont nem örvendenek neki, kétségbeesetten vergődnek, sodródnak a ritkásan növő, erőteljes szárú füvekkel egy ütemben. A tó felszínén apró, sietős fodrokat küld a part felé, ringatja a senkitől és semmitől nem tartó sirályokat.

Az autótól mindent a hátunkon cipelünk, később Gabinak gondja van, hogy visszamegy és keres magának egy időközben megürült, jobb helyet, közelebb a parthoz. Marika és Andrea kitűnően érzik magukat, látszik, hogy a vidék már-már családi pihenővé vált a család számára. Gabi szerint nem emlékszik, mikor volt ennyire meleg az öböl vize, hatására láthatóan el is szaporodtal a felszínén az algák és az egyéb mikroorganizmusok. De ez nem gátolja meg őt és Andreát, hogy búváröltözéket húzva beljebb ússzanak és lebukva feltérképezzék az egy-két-három méter mély tófenék számunkra rejtve maradó világát. Marika is menne, de meg kell elégednie a part menti lubickolással, a homokvár építéssel.

Egy idő után annyira éget a nap, hogy megfájdul a fejem és felmegyek az erdőszélre, ahol az erdei ösvény kibukkan a napozóra. Kinyitható széket támasztok az egyik fának és mintegy páholyból nézhetem a parkolók felől jövő-menő vendégeket, távolról szemmel tarthatom a parti nyüzsgést. Az erdő mint egy hangtölcsér, felfogja a part hangzavarát, az egymásba úszó kiáltásokat, beszédfoszlányokat, nevetést, sikkantásokat. A szokásos angol, olykor francia szó mellett viszonylag sok a magyarul beszélő turista is s ha jobban kinyitom a fülem, a románt is jól meg tudom különböztetni.

A délutáni napsütésben a sirályok egyre közelebb nyomulnak az emberi társasághoz - ami fogyaszthatót találnak a homokba szórva, a pokrócok és lepedők tájékán, az árnyékba rejtett csomagok mellett, azt módszeresen mind felkutatják és bekebelezik. Buzgó köztisztasági tevékenységüket látva gyorsan a Szürke rímek-be kerülnek ők is:

(a sirályok tudva tudják)

a sirályok tudva tudják: záróra közeleg

kezünkből rángatják ki a maradékot, a szemetet,

járőröznek a napozó homokján csodás keretlegények

egy-egy bomló csikk, köpés láttán elszomorodnak szegények

De az erdőszéli üldögélés meghitt pillanatára is szánok négy sort, mielőtt a gyengülő napsütésben visszamerészkednék a családhoz a partra:

(erdő mélyén üldögél)

erdő mélyén üldögél vak bottyán

méghozzá a saját vándorbotján

így biztos lehet hogy el nem lopja senki

de előre tapodtat se tud menni

Hazafelé Gabi bemutatja a park közepén, a sűrű erdő mélyén helyenként kiképzett tisztásokat, ahol elfér néhány sántor, gépkocsi és táborozni lehet. A tisztásokat, melyek ritkás láncba szerveződve követik az utat, rögtönzött léckerítés jelöli s néhány ilyen táborhely közelében tisztálkodáshoz és illemhelyhez való épületeket helyeztek el, játszótérrel és néhány paddal körítve, ahol az adminisztráció villanyáramról, hideg-meleg vízről és tisztaságról gondoskodik. Gabiék, amikor csak tehetik, szívesen jönnek családostul ebbe a vadonba, ahol előzetes bejelentkezés, foglalás nélkül nehéz helyet kapni, annyira népszerű, akár hosszabb időre is érdemes letáborozni; itt még akkor is jól érzi magát a kikapcsolódni vágyó ember, ha eső csapkodja az ágakat és a szél a fülébe süvít...

Hirtelen elkezdünk a Gabi fejével gondolkozni: vasárnap estefelé van, a hétvégi kiruccanásról hazafelé tartó gépkocsiáradat már nekilódult Torontónak. Ideje nekivágni a visszaútnak, de előbb még keresünk egy Tim Hortons-féle cukrászdát. És bár úton-útfélen kínálgatják magukat, most olyan helyeken járunk, ahol minden van, csak az nem, amit éppen keresünk. Gabi bekapcsolja a GPS-t, betáplálja az objektumot s hamarosan térkép alapján közelítünk a célponthoz, amit hamarosan meg is találunk, a fánkok és a kávék bánatára...

Hanem most már tényleg szedhejtük a sátorfánkat, odakint bealkonyult s hirtelen elérünk a sztrádán egy olyan ponthoz, ahol már csak lépésben haladunk. Gabi kiszámítja: ha így megy tovább, még éjfélre se érünk haza. Ismét csak a GPS az, amely kihúz a csávából: olyan kerülőutakat mutat, amelyeket követve sikerül megszabadulnunk a bolytól. Néhány vállalkozó szellemű gépkocsivezető a nyomunka ered, egész konvojt alkotunk, mely messzire világító, jobbra-balra kanyargó kígyóként keresi az egérutat Torontó felé. Szótlanul, elbambulva nézzük az autót körülvevő mélysötétet, nézzük az ismeretlen településeket, utcákat, útkereszteződéseket, már régóta nem is tudjuk, hol járunk, bízunk Gabiban és a GPS-ben. Andrea és Marika elalszanak, senki sem szól semmit s csak akkor kezdünk felélénkülni, amikor felismerjük Toronto közelségének ismert jeleit.

Fél tizenegyre érünk haza, teszünk-veszünk-fürdünk-beszélgetünk, a gyerekek belehullnak az ágyba, mi éjfél táján követjük őket, de ahhoz képest, mennyire elcsigázott ez a nap, nyugtalanul alszunk.

Az esti dugó élménye is versbe vonul:

(kocsi kocsi farába)

kocsi kocsi farába bújva araszol

az országúton csupa kicsi hangya

igyekszik ösztöne után csak előre

hátha egyszer mindeniket lehagyja

2009. augusztus 17., hétfő.

Tovább tart a hőség., reggel már egészen fullasztó a levegő. Kiülünk a teraszra, de az árnyékban is gőzölög a test. Az olykor meglendülő szél csak a forróságot fodrozza.

Anna és Ilonka az Ikeába mennek, én otthon maradok Marikával és Andreával. Csöndesen játszunk, főként az alagsori játékteremben, az egyetlen elviselhető helyen.

Gabi nehezen ér haza, torlódás van az utakon, a meleg miatt rengeteg a lerobbant autó, kész rámálom hazatérni a munkából.

Ilonka boldogan öntöz, a hűvös vízpermet mellett könnyen megnyugszik az ember. A gyerekek is szívesen locsolódnak ha van rá alkalom, az öntözőcső napok óta tekergőzik az udvaron, felszerelve, bármikor működésbe léphet.

A paradicsom is elkezdett pirulni, de még időbe telik, amíg tömegesen beérik. Hogy felgyorsítsuk a természeti folyamatot, néhány rózsaszín gyümölcsöt kiteszünk a napra.

Mind az öntözőcső, mind a paradicsomok - jobb híján - versbe kívánkoznak. Íme:

(a kerti csap kígyója)

a kerti csap kígyója szikkad a napon.

zöld hasában poshad a víz nem ihatom.

bármerre tekergőzzön is jobbra vagy balra

a házig ér és bekúszik a falba

(három rózsaszín)

három rózsaszín paradicsommal

együtt ülök az őszi napon

enyhén pirulunk mind a négyen

estére hármukkal jól belakom

Ideje elkészítenem a nyári napok, hetek mérlegét. Nagyjából elkészültem az antológiával, a végső simításokat, kiegészítéseket Csíkszeredában hajtom végre. Itt nincs lehetőség a hosszas munkára... Gyűlnek továbbá a Szürke rímek, befejeztem a Petőfi-könyvet, gyűjtöm a kanadai útirajz nyersanyagát, a napló vezetése mellett képeket gyűjtök, prospektusokat szerzek.

Pusztai Péter jelezte, hogy újabb hosszú távú megrendelést kaptak Svájcból. Egyúttal kér, hogy fényképezzem le azt az albumot, amit ajándékképpen összeállítottak a számomra A tolószék utasa c., nekik ajánlott ciklusom illusztrálására. Amikor náluk jártam, ezzel fogadtak: annyira megilletődtem, hogy érdemben nem is mertem fellapozni, most végre alkalmam lesz, hogy lapjaira szedve gyönyörködjek a versekhez mellékelt fotók és grafikák öntörvényű szépségeiben. Valamelyik nap elkérem Gabitól a fotóállványát, Annától a fényképezőgépet és megnyitom az ideiglenes fotográfiai műhelyt a teraszon. Csak múljon el fejünk fölül ez a veszett hőség...

(Folytatom)

Illusztráció: Hűsölés a Huron-tó fövenyén (Andrea és Marika)

Torontói nyaraink: A harmadik utazás (16)

2009. augusztus 16., vasárnap.

Ha a végéről kezdeném a beszámolót, így foglalnám össze: zsúfolt, de derűs nyári nap.

Mikor reggel lementem a konyhába, mindenütt a készülődés és a csomagolás apró, de látható jelei fogadtak, innen sejtettem, hogy tényleg elindulunk a Huron-tóhoz.

Indulás előtt még két kenyeret vásároltam, hogy este, mire megjövünk, ne maradjunk éhen. Korábban elkészültünk, mint tegnap, pedig Gabi és Andrea még búvárfelszerelést is csomagoltak.

Odaúton, bár az autópályát egyáltalán nem lehetett üresnek mondani, eléggé jól haladtunk, 12-re Midlandban voltunk, az ottani kikötőben, ahonnan a sétahajókat indítják a Georgian öböl szigetei körül. A prospektusok szerint mintegy 30 ezer szigetecskéből és kisebb-nagyobb sziklazátonyból áll a látnivaló, amit érintőlegesen körbejár a mérgesen töfögő motoros hajó. A gyakran látogatott és nyaralókkal, pihenőházakkal és tanyákkal benépesített vidék az észak-kanadai gleccserek lecsúszásából és lemorzsolódásából keletkezett, látványos rendszer, amit a szél és a jég, a nagy hőmérséklet különbségek továbbra is állandóan alakítanak. Olykor az édesvizű tó hatalmas, több méteres hullámokat is vet, mintha tenger volna, fövenyes partjai a kanadaiak kedvelt fürdőhelyeik közé tartoznak. Amúgy is tódul errefelé a turistanép, hiszen Huroniának a kellős közepén járunk, amit a francia telepesek fedeztek föl első ízben, az itt élő legnagyobb, Mexikótól északra található népcsoporttal (kb. 30 ezer lélek), a huronokkal.

Nem tudjuk, belefér-e a mai programba a huron múzeum meglátogatása is, de plakátjait és eligazító tábláit lépten-nyomon felfedezzük. Ezek tudtunkra adják, hogy a múzeum keretén belül újjáépítették a valamikor itt található missziós telepet, ahonnan úgymond a megszállók megszelidítették a rézbőrű „vadakat”. Itt található Kanada legrégibb fennmaradt indián temploma is.

A Huronia Múzeumnak, mint később megtudtam, magyar vonatkozásai is vannak. Élt ugyanis Kanadában egy európai képzőművész, aki arra tette fel az életét, hogy az indiánok festője legyen: régen volt életük, néprajzuk megörökítője, föld mélyére süllyedt nyomaik felfedője. Mert ahhoz, hogy festőjük legyen, régésznek is kellett lennie Kocsis Ivánnak, aki 1956 után emigrált Kanadába.

Az újpesti születésű (1933), grafikus képzettségű férfi új hazájába érve beleszerelmesedett az indiánok világába, hiszen Kanada földje is az ő szabad világuk volt, amíg az Európából érkezett felfedező-hódítók le nem szorították őket a pástról.

Amit az indiánokról ma már nem tudunk, azt sok esetben a földfoglalóknak "köszönhetjük". Mert sok nyomot sikerült nekik végérvényesen eltüntetniük. Amit még tudunk, az olyan emberek kései lelkiismereti fellángolásának műve, mint a Kocsis Iváné, aki haláláig (2008) egyre-másra készítette indián tárgyú munkáit, válaszolt az ilyen irányú közösségi és állami megrendelésekre. Rajzai, festményei, makettjei, maszkjai ma ott vannak az Egyesült Államok és Kanada vezető múzeumaiban, de nem hiányoznak az indián (maradék) önismeret éledező intézményeiből sem, mint a midlandi Huronia Múzeum. Nem egyszer a munkáiból befolyt összeg a gyér számú indián lakosság és társadalom kultúrájának fenntartását, átmentését szolgálja. Az indiánokért lelkesedő Kocsis Iván szívesen rajzolt úgynevezett történelmi tablókat, felidézve az indián történelem különféle alakjait, vadászokat, harcosokat és békés törzslakókat. Az ilyen történelmi felidézések ma már többé-kevésbé sántítanak, ugyanis a jelenkor emberének inkább arról beszélnek, hogy miként élte túl a hódító ember a földjét védelmező indián népesség harci cselekményeit, s "mellesleg" bemutatnak néhány, az őslakosok életére vonatkozó utalást is...)

A Huron-tó mai felszínén már nem indián kenuk siklanak, hanem csinosabbnál csinosabb, nem kevés pénzbe kerülő jachtok, veszettül száguldó vizijárművek fecsegnek, sivalkodnak a régmúlt világot szemfedőként elborító hullámok között. Úgy hánykolódik a víztükör, mintha ki tudja, milyen tengeri szörnyek szántanák keresztül-kasul.

Mikor beérünk a kikötőbe, Anna kiugrik a kocsiból és a mólóhoz szalad, majd kétségbeesetten integet, hogy igyekezzünk, mert pár perc múlva indul a sétahajó, s ha ezt elszalasztjuk, értékes órákat veszítünk, felborulhat az egész tervezett program. A Miss Midland névre hallgató vízi alkalmatosság van olyan kedves és megvárja, amíg kapkodva kipakolunk minden szükségest a gépkocsiból, felmegyünk a fedélzetre és elhelyezkedünk a gyéren benépesített alsó fedélzeten, ahol árnyék van. Az utasok többsége a nyitott, felső fedélzeten sütteti magát a nappal, ahonnan 360 fokos szögben körbe látni, a legtávolabbi horizontig, de nekünk többet ér az árnyas tető, mint a messzeség illúziója. A perzselő napról bemenekülve élvezzük, hogy a köteleit eloldozó Miss Midlandot a tavi szélfutamok simogatják, s vele együtt bennünket is. De alig néhány métert teszünk meg az öböl belseje felé, a motort hirtelen rükvercbe kapcsolják és visszaaraszolunk a móló mellé, mert kéttucatnyi kirándulóból álló kirándulócsoport érkezését jelzik a kapitánynak. A jármű nincs teli, tehát mindent a vendégekért. Bevárjuk a parkolóba befutó autóbuszt, a buszról lekászálódó, eléggé ráérősen ballagó - nyugodtan mondhatom: alig vánszorgó - turistákat, amint szotyogósan fellépkednek a hajópallón és egyből megtelik velük az alsó fedélzet, egycsapásra felélénkülnek, hangoskodnak, helyezkednek, nagyokat nyerítenek valamelyikük egy-egy szellemesebb beszólásán. De hát senki nem siet sehová, az extrabevétel jól jön a hajókázást lebonyolító vállalkozásnak, hát még, amikor kiderül, hogy a turistacsoport költségeibe a fedélzeti ebéd is beleszámít, s rendre kezdik kihordani nekik a szokásos gyorsételeket, hozzá kólákat és egyéb üdítőket.

Végre, elindulunk. Csöndes, nyári szemlélődéssel eltöltött, két és fél órás hajókázás az egész, nincs benne semmi rendkívüli, az ember mégis szabadnak érzi magát, mert messzire elláthat, ide-oda járkálhat a két fedélzeten, megállhat a hajóorrban, s a végtelenségig elnézheti, mint hasítjuk a kék vizet. Mikor ott megunja, ugyanezt megteheti a tatnál, ahol a motortól fortyogó víz zubog és a hajó keltette hullámok elindulnak a messzeségbe. Gabi Andreával és Marikával filmezik a látványt, én szótlanul üldögélek. Ha találkozunk egy vízijárművel, kölcsönös integetésekkel jelzünk egymásnak - adott ponton mindenki integet mindenkinek, mintha egy nagy játszótér lenne a világ... Egyeseknél lassan jelentkeznek a tengeribetegség jelei. Egy fiúcska görcsökben fetreng, majd mindent kiad, de attól sem csillapszik, valami pasztillát diktálnak belé, aztán az üléseken kucorog, ahová lefektették. Akik erős gyomrúak, értetlenül nézik a történteket. Arra gondolok, mi történne, ha nem ilyen kis, fodrozódó hullámocskák, hanem méteres víztornyok dobálnák le-fel a hajót, amely eléggé kiszolgált, lestrapált jószág?

Elhatározom, hogy azért megörökítem ezt a derék “Miss”-t, s pár nap múlva meg is szülöm a Szürke rímek egyik újabb darabját:

(a kikötőből kifutó hajó)

a kikötőből kifutó hajó

visszatért

egy csapat lemaradt

utasért

a babonásabbak sűrűn vetették

a keresztet

a matrózoknak mindez csak húzd meg

és ereszd meg

Marika láthatóan elfárad, egyik pillanatról a másikra sírós kedve lesz, maga sem tudja, mitől, belealszik a rosszkedvébe. A hajóút utolsó 20-25 perce már türelmetlen várakozás: jó lenne kikötni, hiszen még előttünk az egész délután, s el kell jutnunk a Georgian öböl távolabbi partjára, az Awenda vidéki parkba, ahol Annáék töltötték azt a hétvégét, amikor mi Pusztaiéknál voltunk. A kora délutáni hőségben alig várjuk, hogy az erdőbe érjünk...

(Folytatom)

Illusztráció: A hajóút után kiürült a Miss Midland. Mellette: a sétahajózás útvonala a Georgian öböl szigetecskéi között

Torontói nyaraink: A harmadik utazás (14)

2009. augusztus 12., szerda.

Délután az Ontario múzeumban készülünk, Andreával. Ő még sosem járt benne, sokat hallott már róla, az ott őrzött páratlan művészi alkotásokról, többek között tőlem is, s most hirtelen kíváncsi lett rá. Kinevezem vezetőnek, legalább is avégett, hogy biztosan vegyük az irányt. Már jóelőre kinéztük az interneten, hogy ma délután öttől este 8-ig ingyenes a tárlatlátogatás, az expedíció az oda-vissza utazással együtt legalább hat órát vesz igénybe. Legjobb lesz, ha uzsonnát (vacsorát?) is pakolunk magunknak, aztán csak találunk ott egy zugot, ahol meg is ehetjük. (Bár, hiába kutatok korábbi emlékeimben, a méregdrága múzeumi vendéglőt leszámítva egyéb civil múzeumi helyiségre nem emlékszem...) Kiadós, heves zápor után, fülledt hőségben indulunk útnak. A metróban szerencsénk van a klímával, annál rosszabb, amikor ismét a felszínre jövünk a kínai negyed tájékán s Toronto délutáni zűrzavarában araszolunk a zsúfolt járdán, a lépésben haladó gépkocsikat kerülgetve.

A múzeum előtt, már messziről látjuk, több száz méteres, sűrű embertömeg kígyózik fegyelmezetten, beszélgetésbe felejtkezve, zsolozsmázva. Elég gyors ütemben teszünk egy-egy lépést, mind közelebb a bejárathoz, ahol egyenruhás múzeumőrök figyelik az ajtón besodródókat. Senki nem szól hozzánk egy szót sem, de az ajtón- és a lépcsőkön álló megfigyelők csupa szem és fül, azt hiszem, egyetlen mozdulatot se mulasztanak el, pedig hát a térfigyelő kamerák is hangtalanul nyújtogatják nyakukat.

Andreának végtelenül tetszik, nem csupán a labirintusos útvonal, amit választok, hanem a falra aggatott, a termekben kiállított gazdagság. A két és fél óra alatt, ami rendelkezésünkre áll, alig loholtunk végig két emeletet, s csak a prospektust böngészve jövünk rá, hogy még mi mindent elszalasztottunk. Sokat időzünk a számomra is új csarnokokban, 1994-hez képest a fotó is meglelte méltó helyét a szépművészetek e tárházában. (S nem is akármilyen trófeákkal! - bár legtöbb kiállítási tárgy ideiglenesen, vendégségben tartózkodik itt...)

Ha már vacsorát is pakoltunk, meg kéne együk - nógat Andrea, aki amikor éhes, olyan jóízűen tud falatozni, hogy már csak a látványától is megjön az ember étvágya. Egyetlen diszkrét privát helyiségnek a mosdóval párosított illemhelyek tűnnek, de oda mégse ülnénk be falatozni. Andrea szétnéz kissé a folyosón és felfedez egy, az alagsorba vezető lépcsőt. Lemegyünk s a múzeumhoz tartozó műhelyekhez érünk. A tág előcsarnokokban és folyosókon fiatalok, házi kiállítást rendeznek be éppen: kiderül, hogy a múzeumi képzőművészeti oktatásra járó tanfolyam hallgatói mutatják be munkáikat. Minket is szívesen látnak, végignézzük az ígéretes alkotásokat, belelapozunk a kiállított házi folyóirat különböző számaiba is, vigyünk csak haza belőlük, nógatnak többen, ingyen van. Láthatóan tetszik nekik az érdeklődés. Andrea minden további nélkül szóba elegyedik az egyik tanfolyamvezető idősebb hölggyel, figyelem őket: mintha két felnőtt, egyenrangú ember cserélne eszmét. A hölgy igen komolyan és felnőttnek kijáró tisztelettel kezeli az alig 14 éves kislányt (kislányt? de hiszen majdnem akkora, mint én...), a kislány pedig úgy tárgyal vele, mintha a nagyobbik testvérével beszélgetne. A beszélgetés végeredménye az, hogy a hölgy maga után szólít bennünket, s kinyitja az egyik műhely ajtaját, majd a bent lévő, alacsony rajzasztalokat körülvevő padokra mutat: foglaljunk helyet, és - jó étvágyat! Majd oltsuk el a villanyt és hagyjuk az ajtóra kattanni a biztonsági zárat, amikor befejeztük.

Andrea elégedetten mosolyogva lesi rajtam a hatást, majd ügyesen kiteregeti az asztalra a papírszalvétákat, kirakja az ételes dobozokat, majd nekilátunk a falatozásnak. Ritkán esik jól akár néhány egyszerű falat is, mint ilyen rögtönzött, természetes körülmények között. Vigyázunk, hogy ne hagyjunk magunk után szemetet, s mire megköszönhetnénk a vendéglátást, a tanfolyamosok már elvonultak valamerre, csak a folyosói lámpák hunyorognak, jelezve, hogy közel a záróra, ideje kiüríteni a múzeum épületét.

Annyira az élmények hatása alatt tartunk hazafelé, hogy nem vesszük észre: a metróállomáson ellenkező irányba ülünk fel a szerelvényre, s ez csak néhány megálló után tűnik fel. Odahaza este késeig bújom még az internetet, amíg sikerül elrendeznem magamban mindazt az információt, ami felé a múzeumban látottak éppen csak elindítottak.

2009. augusztus 13., csütörtök.

Ágnes húgom lányához készülődünk ebédre. Ágica valamivel kisebb Annánál, unokatestvérek, következetesen tartják a kapcsolatot, kisebb-nagyobb kihagyásokkal. Mindketten anyák, akad elég házi elfoglaltságuk... Előtte még elugrunk vásárolni virágot, kenyeret, találunk a dolláros üzletben csokiból készült pénzimitációt, az „aranytallérok” vidáman csillognak a napfényben. Ajándék gyanánt veszünk egy jókora zacskóval, éppen jó gyerekeknek osztogatni.

Naponta többször végignézzük az Anna kiskertjét. Ilonka kapál, öntöz benne, én Marikával csak inspekciózom, s ha valami rendellenességet észlelünk, jelentjük a felsőbb „hatóságoknak” - Ilonkának vagy Annának. Gyönyörű paradicsomtermés ígérkezik. Kissé megkésett ugyan, és talán augusztus vége lesz már, mire fogyasztani lehet belőle, de öröm látni, hogy roskadoznak a tövek a sűrű termés alatt. De fejlődnek a csípős paprikák is, a mai égbolt felhőtlennek ígérkezik, 28 fokot jósolnak délre.

Indulás előtt még eljátszom Marikával, hogy türelmetlenségét csillapítsam. A legnagyobb hőségben kerekedünk fel, s mintegy félórányi autókázás után megérkezünk Ágicáékhoz. Nagyjából hasonló vidéki villanegyed, mint az Annáéké, de elhanyagoltabb állapotban. A közművesítés is csak árnyéka North Yorkban megszokottnak. Észrevehető, hogy minél közelebb kerül valami a központhoz, a belvároshoz., annál jobban lesilányodik, kopottassá, használttá vedlik.

Házuk kétszintes: a felső szinten Ágica lakik Angeloval és kislányával, az alsó szinten Gyuri, a húgom volt férje, Ágica apja. Az udvaron terített asztal fogad, megérkezik Ágnes is, Tamás fiának gyerekével. Az asztal árnyas fa alatt áll, kellemesen elüldögélünk körülötte, a gyermekek - akár egy óvodában - ide-oda rohangálnak, a beszélgetés hevében olykor meg is feledkezünk róluk, bár Gyuri a fél szemét időnként rajtuk tartja. Sophie-val nincsen baj, ő még kocsiban ül vagy a felnőttek ölében, de Marika és Sacha egyik pillanatban még itt vannak, a következőben már ott tűnnek fel. Kiismerhetetlenek. A hangadó persze a fiúcska, egyik csínyt a másik után követi el: elbújik a nagyapja szekrényében, kilyukaszt egy, a kiskertben a Haloween ünnepére szánt, növekedésben lévő dísztököt, Marika pedig mindenben szeretné őt utánozni. Hiszen olyan imponáló. „Férfias”!

Mindezeket leszámítva, az ebéd jól sikerül, a legjobb lenne végig az árnyékban üldögélni, de elálmosodunk, ideje hazakocsikázni. Otthon senkinek nincs kedve semmihez, s csak ahogy rendre leszáll az este, hozza meg az enyhülést és az életkedvet is.

(Folytatom)

Illusztráció: Irving Penn Cuzcoi gyermekek (1948) c. fotója, vendégkiállításon az Ontario múzeumban