Járvány

Mindig akad valami, amitől globálisan be kell gyulladni, s remélni, hogy mi nem kerülünk az áldozatok közé. Az esély elég jó, még a sertésinfluenza mai állása szerint is: a kór nem terjed akkora ütemben, ahogy azt kezdetben elképzelték.

Pedig cseppfertőzéssel adja tovább, immár ember az embernek. S amióta ezzel kapcsolatosak a vezető hírek, szorongva figyelem magam, nem fedezem-e föl a jellegzetes szimptómákat?

Egy biztos, napok óta kapar a torkom. ismerős érzés ez, időnként kegyetlenül be szokott gyulladni. Egyszer, egy késő este zuhogó esőben mentem haza, a cipőm beázott, de nem álltam le, olyan minden mindegy hangulatban meneteltem hazafelé. Otthon aztán megtörülköztem, s ettől egy kissé meg is melegedtem. A legrosszabb éjszaka volt... Amikor arra ébredtem, hogy ráspolyozzák a torkomat. Pontosabban magam voltam az, aki hörögve, horkolva, krákogva próbáltam eltávolítani a torkomról azt a valamit, ami rátapadt, s egy pillanatig úgy tűnt: nagy kegyesen leválik, pár percig jól is érzem magam, utána mintha mi sem történt volna - ismét a szorítás, a kaparás, a tapadás, a fojtogatás. Azt hiszem, félig-meddig lázálomban fetrengtem át akkor az egész éjszakát, majd eszembe jutott, hogy a fürdőszobában, valamelyik polc mélyén még búsul egy flakonban méhszurok-permet (propolisz), alkohollal preparálva, ami remek a nyílt vagy égési sebek gyógyítására, továbbá mindenféle fertőtlenítésére. Amolyan univerzális csodaszer. De tényleg...

Mikor már nem bírom tovább, abból szoktam a torkomra ereszteni néhány fuvintást. A család ki nem állhatja a szagát, én viszont kimondottan szeretem, azóta is a kezem ügyében tartom, mindenüvé magammal viszem, ha valahová elutazok. Amellett, hogy eddig mindig kisegített a bajból, a gyermekkorom jut róla eszembe, amikor apám mellett inaskodtam a méhkasai mellett...

Nem tudom, ki és hogyan vehette rá apámat a méhészkedésre, amikor az egyetemen tanítván épp elég idejét elvette a fiatalokkal való foglalkozás. De ő minden falusinak tartott foglalkozásban - tyúktenyésztés, méhészet - valami jó kis pihentető kalandot talált. A lakás ilyenkor megtelt szakirodalommal, népszerűsítő füzetekkel, újságcikkekkel, apám hagyta, hogy hosszasan bámuljuk munka közben, türelmes volt velünk, kérdéseinkre is használható válaszokat adott, pontosabban olyanokat, amitől egyből megvilágosodik az ember agya. Csak egy kicsit billentett a gondolatmeneten, valamit összebogozott a fejben, és ettől, mintha összeért volna a drót, kigyúlt a kicsi lámpa, vagy lámpák egész sora, és boldog voltam, hogy értem, és fel nem foghatom, hog-hogy nem értettem addig, ami pedig olyan egyszerű...

Ezt tudta velünk tenni az apánk, s így csöpögtette belém a méhészet tudományát is. Pár napi oktatás után odaállított, hogy én feleljek a méhek itatásáért. Ő nagyapám elárvult gyalupadján összetákolt egy ügyes kis fatálcát, amelynek lapjaira centiméterenként vékony lécecskéket szegezett, de úgy, hogy a lécek és a keret között egy kusza labirintusrendszer kacskaringózzon. Ezt a tálcát kellett mindig vízzel feltölteni, de úgy, hogy a palló szerepét betöltő lécek azért ne kerüljenek víz alá, és a rájuk szálló méhek onnan szivornyázhassák fel szívócsöveikkel az éltető nedüt. Egyik-másik olyan mohó volt, hogy valósággal belebukott a vízbe, ahol aztán a szárnya, az egész teste annyira megázott, hogy képtelen volt önerőből kikecmeregni a „vizesárokból”.

No de miért álldogáltam én a közelben? Amellett, hogy nagy érdeklődéssel figyeltem az itató jövő-menő forgalmát, egy hosszú fűszállal felsegítettem a vízbe tottyanó mohókat vagy balszerencséseket, amelyek aztán, a lécecskék valamely végére húzódva, az áldott napsütésben megszárogatták szárnyaikat, potrohukat s aztán nagy lomhán vagy betaláltak a közeli kas bejáratán, vagy tovaszálltak a közeli domb virágos mezejére.

Dehogy féltem én tőlük, hogy megcsípnek! Hiszen annyiszor láttam apámat tenni-venni a kaptárban, lépeket cserélt, műlépet helyezett el odabent, anyakirálynőt választott le, hogy új családot telepítsen, mégis úgy zümmögték körül mozgékony, kék, duzzadt erekkel behálózott, már fonnyadásnak indult kezét, mintha kézcsókra járulnának egy főpaphoz, aki a nagyszámú zümmögő nyáj gondviselője.

Iszonyúan üresek lettek a napjaim, amikor egyszer megtudtam, hogy a nagy nyári, gyűjtő táborozásra apám bérbe adta a méheket olyan vérbeli méhészeknek, akik 40-50 családdal, teherautóval járták az országot s mindig ott telepedtek le, ahol egy-egy gazdag méhlegelőre leltek. Az eszemmel megértettem apám érvelését, aki elmagyarázta, hogy az egyetemi élet, a vizsgák nem teszik lehetővé, hogy minden idejét a méheknek szentelje, de nem voltam hajlandó elfogadni a megdönthetetlen tényeket. Álltam a kaptárakat tartó karók négyszöge előtt, melyek között, a kasok vetette árnyék miatt oly sápadtan, szinte sárgásan zölldelt a fű, de már oly régen elmentek a méheink, hogy a satnya füvek kezdtek életre kapni, derekasan szálasodtak, s végre, amikor ősszel minden a helyére került s a méhésztől meghoztuk a család kipergetett termését - miután az illető levette a jóelőre kialkudott sápot -, már a hűvös nappalok jöttek, és csak a herék kitoloncolását láthattam, vergődésüket a rozsdásodó fűben, zsugorodó pusztulásukat. Már nem nagyon volt forgalom az itató körül, a méhek téli álmukra készülődtek, apám szalmával bélelte körül a kast, jócskán cukroztuk a vizet is, hogy vele együtt táplálékot is vegyenek magukhoz a dolgozók, elvégre csak a minimális mézmennyiség maradt náluk.

Három éven át figyelhettem a természet körforgását a kaptárak körül. Akkor egy közeli kert permetezése miatt a méheink mind egy szálig elpusztultak, még a méz is hasznavehetetlen lett, annyira telítődött a mérgező vegyszerrel. Benzinlámpával perzseltük ki az írmagját is a szerencsétlen bogaraknak, de az ütött-kopott, rozoga kaptárat nem tudtuk eladni: nem kellett senkinek. Régimódi, behemót tékolmány volt, valami furcsa: méz, füst, kátrány, szurok illatkeveréket árasztott, amit ma is érzek, ha időfüstölte gerendák közelében, százados erdőrengetegek mélyén vagyok.

A méhszurok ma reggel is megtette a hatását: letisztította a torkot, néhány órán át hagyott élni. Most már újra hiányzik, hogy elűzze a fojtogató lepedéket. Remélem, segíteni fog a további túlélésben is.

Látogatóban * Fotó: Imreh Albert

Gőgösen a gőzösök...

Pénteki (október 3-i) bejegyzésemre érkezett egy épületes visszhang, a bejegyzés címe is onnan származik, szerzője igazából csak nekem szánta, de képtelen vagyok elhallgatni, egyszerűen a sufniba rejteni, mert úgy érzem, sok igazság bújik meg a részletekben. És mégis, alább majd kiderül, vitakozni vagyok kénytelen vele, anélkül, hogy cáfolnám vélekedését. (Hát nem furcsa ez?)

De előbb lássuk a különvéleményt...

*

1. Hasonlóságot találok eme Márk úr és Bottoni úr között : fölfedeznek bennünket, elemzik történelmünket, mert ezek jó témának tűnnek doktori dolgozatukhoz. Jól ismerek egy hölgyet, akit annyira sem érdekelt soha a létünk, mint saját körmének pirossága, jelenleg ugyancsak könyvet ír Georgia államban, nem itthon, ahol született, no, miről ? A letűnt kommunista rendszerek női divatjáról. Tessék. Ez is egy tudományos dolgozat lesz. És eredeti, persze.Csak az a bibi, hogy őt nem az a női divat érdekli igazából, hanem a saját dolgozata ! Miáltal Dr. lesz belőle, nyílván...

 

2. A korabeli kolozsvári sajtóban megjelent monarchia ellenes cikkeiről azt tudjuk meg, hogy előbb le kellett rombolni a királyság intézményét a nép gondolkodásában, hogy az új eszmék elférjenek benne. (ez jó fogalmazás részemről, beismerem !) De miért kell annyira visszamenni az időben ? Itt van a Casa poporului-jelenség. Hát nem rombolták le földig azt az építményt a hazai sajtóban pár évvel ezelőtt ? Mondván, hogy torzszülött, egy bomlott elme szégyelleni, lepökni való, hitvány terméke ? No és lám, mily gőggel és büszkeséggel ülnek benne honatyáink, ma már egy szó sincs a szégyellenivalóságról. És így van ez az átkozott Duna-csatornával is. És járnak rajta a hajók, gőgösen a gőzösök, azt már nem szapulja senki.

 

3.Visszatérve a dolgozatokhoz : A mi igazi történészeinket, mondjuk Kelement, Bözödit, satöbbi annyira érdekelték azok a témák, amelyekkel foglalkoztak, hogy csonkig rágták a ceruzájukat és aludni sem nagyon tudtak, ők nem "érdekes témákat " kerestek egy doktori cím elnyerése érdekében, hanem  az életünket kutatták, azt, hogy mi a helyzet velünk... És nem lebegett a szemük előtt a saját érvényesülésük, doktorságuk kék madara repesve, vagy tollászkodva.

 

4. Nem vitatom el senkitől, hogy joga van visszamenni olyan időkbe, amelyeket nem ismerhet, mert joga van, nem tehet arról, hogy fiatal, az okosságát sem vitatom el senkinek, de amikor megtudom, azért teszi, mert doktorálni akar, már érzem a lüktetést halántékomon, hát megint... Mert jobban szeretek olyasmit olvasni, amiket pálerek írtak és kóskárolyok a saját történelmükről, ráadásul itthon, úgy, mint amikor a gazda a saját kertjét nézegeti, mit is lehetne kezdeni azzal a kerttel...

 

5. Egy írás, - bármiről szóljon -  lehet jó, még akkor is, ha senkit nem érdekel a témája, vagy csak keveseket, sőt, akkor is, ha kimásolták valahonnan dokumentumok gyanánt, hiszen minden dokumentum érdekes lehet, s az a munka, az a fáradozás is lehet tiszteletre méltó, amivel azokat a szerző felkutatta, (csokoládé) de ha nem érzem az elhivatottságot a szerzőben, azt a tüzet, azt a kemencefényt, azt a lobogást, éjjelezést, ami a legjobb írásokban benne van, hanem az derül ki, hogy nem az ügyet, hanem a szerzőjét viszi előbbre, akkor már fönntartásaim vannak. Nagyok.

 

6. Ezernyi példát tudnék fölhozni arra, hogy mekkora divat ma a dolgozatírás, az "érdekes téma" legtöbbször öncélú keresése. Ezernyit. Itt van mindjárt a cigány-téma. Nagyon jól meg lehet élni abból, hogy valaki védelmezi a cigányokat, életmódjukat, múltjukat kutatja, szimpoziumokat, konferenciákat szervez, hogy szeressük őket, ne rekesszük ki őket, ne különböztessük meg őket, satöbbi. De még nem láttam, hogy egy elszánt védelmezőjük ott kávézott volna egy szép teraszon a cigányok társaságában, példát mutatva arra, amit hírdet.

 

7. A könyökünkön jön már ki, annyi a felmérés, a statisztika, az ilyen-olyan fajta népcsoport-kutatás, a kívülről való tanulmányozás,  feltérképezése egy "régió"-nak, de messziről látni, ("de la o posta") nem a szerző lelkéből született meg az ötlet, érdek vezéreli őt útjain, önnön magának fölmutatása. Radnóti jut eszembe most, " Ki géppel száll fölébe, annak térkép e táj "...

 

8. Globalizálódik a világ. A világ mindig csinál valamit. Most éppen globalizálódik. Miért nem térképezi föl egy ifjú töténész, egy dolgozatíró, hány bank van például egy kisvárosban, még a széleken is, az omladozó tömbházak között ? Ez nem jelenség ? Ez nem érdekes ? Az viszont igen, hogy egy király érdekei összefonódtak a bankvilág érdekeivel ?

Kilátszik a dolgozatírás lólába, akárhogyan is nézzük.

*

Ha most ápertén ideírom, hogy a doktori cím utáni hajsza mekkora ellenszenvvel és indulattal tölt el engem, valahányszor csak belébotlok, akkor még nagyobb zavart okozok, tudniillik senki sem fogja megérteni, hogy akkor ez miért nem derül ki a blogban közölt interjúból, de meg a fülszövegből sem, pedig hát alkalmam lett volna elmondani mindazt, amit a túlhajtott, tömegméretű doktorátusi ambíciók elburjánzásával szemben valóságosan érzek. Persze, azt is orrom alá dörgölhetné valaki, hogy a "savanyú a szőlő" alapon mondom, amit mondok, mert életem több mint negyven munkás esztendeje alatt szégyenszemre, képtelen voltam odáig jutni, "addig fejlődni", hogy egy nyavalyás doktori disszertációt összeüssek és megvédjek. Összefirkáltam életemben mindenféle szarságot, válogatás nélkül, de tétlenül, egyenesen patópálosan hagytam, hogy mindenki más megelőzzön, lekörözzön, gyakorlatilag megszégyenítsen... Jó ismerőseim, volt kollégáim hódoltak be rendre, s lettek címzetes doktorok, abban a reményben, hogy nyugdíj előtti előmenetelükben majd javukra szolgál ez a plusz erőfeszítés...

Nem követtem a példájukat, mert egyszerűen nem tudtam volna mit kezdeni a doktorátussal. Egészen biztos, ha életem alakulásához alapvető feltételül szabják, én is beadom a derekamat, sosem voltam valami nagy hős (bár volt időszak, amikor titkon arról ábrándoztam), mint ahogy a pártba is bátorkodtam belépni 1967-ben, hogy ne húzzam keresztül egykori főszerkesztőm számítását, aki mindenáron helyettesévé akart kineveztetni engem. Vonzerőt ebben a számomra viszont nem a szerkesztőségi rang jelentett, hanem az az ígéret, amelynek révén szépen gyarapodó családommal majd hivatali lakáshoz juthatok Bukarestben, miután Kolozsváron minden ajtó bezáródott előttem...

Valljuk be szépen, hogy a muszáj és a kényszer nagy urak mindenkori életünkben, s úgy hiszem, a mai fiatalok is azért hódolnak a doktorrá válás istenének, mert olyan világban élünk, amelyben az előre jutásban nem politikai szempontok döntenek, hanem szakmai "sztenderdek". A többi között egy sikeresen letett doktorátus már versenyképessé tehet valakit. Sokszor nézem elképedve egy-egy "CV" (Curriculum vitae) adathalmazát, amellyel mai fiataljaink házalnak egy-egy állás, megbizatás elérése érdekében. Összeállításukkor a delikvens valósággal vért izzad, hogy lehetőleg sikerrel összegereblyélhesse mindazt, ami jó pontként a javára szolgál. Ömlesztve kapjuk egy-egy ember valamennyi jócselekedetét, függetlenül azok fajsúlyától. Van ott plakátragasztástól és tagdíjbeszedéstől kezdve faültetésig és környezetvédelmi tüntetésen való részvételig mindenféle fegyvertény, csupa dicsekvés az az irat, pedig aki összeállította, szegény nem dicsekedni akar, hanem védekezően felmutatni a jó pontjait, hátha a szabad piaci versenyfutásban egy-két árnyalattal sikerül legyűrnie a konkurenciát. Bizony mondom, nem gúny tárgya az ilyen buzgalom, hanem szánalomra méltó, a móriczzsigmondi Hét krajcár összegyűjtésének síró-nevető kínjaira emlékeztet.

Mint szerkesztő, nem hagyhatom figyelmen kívül, hogy a László-Herbert Márk doktorátusa körül kissé félreértődtek a dolgok, hiszen a nemsokára megjelenő, Mihály királyról szóló munka nem ám a doktori disszertáció, az majd csak ezután készül el, ez a doktorátusi tanulmányok közben végzett, fakultatív munka, amit saját jószántából végzett el, meg kell adni, szívós kitartással. Hogy van a kiadás gesztusában egy jó adag magamutogatási hajlam? Hát persze, hogy van! Minden kiadást az eredendő magamutogatás vágya vezérel, ahol nem a mutogatáson van a hangsúly, hanem az értékelésen. Én mutatom, mire vagyok képes, ti pedig dicsérjetek, ha rászolgálok, de különben is megtehetitek, mibe van az nektek?

Márk fiú, valljuk be, nyugodtan pókerezhetett volna a tanulóévei alatt, nyerhetett volna néhány Nobel-díjat is, mint Rejtő Jenő hőse, beépülhetett volna a maffiába, gyűjthette volna a női skalpokat, szóval élhette volna világát, de ő inkább a levéltárban ücsörgött, búvárkodott, fényképezett, gyűjtötte az anyagot, s nem mellékesen, szép magyarsággal megfogalmazta a könyvet. Nem semmi!

Az, hogy Kelemen Lajos és Bözödi György a helyit, az autentikusan erdélyit kutatták, csak most tűnik fel ekkora dicsfényben, hogy életművük lezárt, már nem lehet hozzátenni semmit. Annak idején biztosan kutattak volna ők is szívesen Torontóban vagy Washingtonban, esetleg Rio de Janeiróban, vagy Tibetben, de nem kérdezte őket senki, hogy mit szeretnének csinálni, ők meg az erdélyi ember hagyományos fegyelmezettségével a gerincükben azt szerették, amit lehetett, s azon belül feszegették a lehetetlent. Nem volt se módjuk, se idejük, s így aztán kedvük sem globalizálódni. 

Ettől függetlenül nem elvetendő, amit a vitázó leírt, hát még, ha lesz is, aki megfogadja. Még csak annyit tennék hozzá a témához, hogy személyesen két ízben vettem részt apám doktorrá avatásán, aki a negyvenes évek közepén, mindjárt a háború után lett egyetemi tanár a kolozsvári magyar egyetemen, s még a "tanügyi reform" előtt avatták doktorrá, a régi törvénykezés szerint. Mint kisgyereket vittek el a díszünnepségre, az Arany János utcai egyetemépület aulájában tartották, zászlókra emlékszem, meg hangos beszédre, tapsokra, meg hogy az apámat is kiszólították, s valamit a kezébe nyomtak, de hogy az mi volt, csak később tudtam meg, amikor az is kiderült, hogy az akkori színjáték nem ért egy kalap szart sem, mert a népi demokrácia nem ismerte el annak a doktorálásnak az érvényességét, egy ideig nem is volt szükség ilyen rangra, amikor mindenkiből lehetett rektor, professzor vagy tanársegéd, mindegy, hány osztályt végzett, csak jó (kemény) munkásember legyen, s oda üssön, ahova kell... Később normális mederbe kezdtek terelődni a dolgok, a doktorátus ismét az egyetemi oktatók előmenetelének szükséges lépcsője lett, de csak azoknak engedélyezték, akiknek eszmei vonalon jól állt a szénájuk. Aki nem volt doktor, az nem lehetett professzor sem, se dékán, se prorektor. Apámmal is csak azért tettek kivételt, mert azt a tantárgyat (valószínűségszámítás) rajta kívül sokáig senki más nem tudta volna leadni. Aztán, amikor nagy nehezen a harmadik utas vádja elkopott a jellemzésében és úgy találták, hogy párttag lehet, pár évvel a nyugdíjazása előtt, megtörtént a második doktorálása is, amikor már bukaresti lakosként vehettem részt a fővárosi ceremónián, majd az azt követő díszebéden.

Ennyi közöm van a doktorátushoz. Annyit tudok tehát, hogy az apámnak nagyon nehéz volt megszereznie, de ezért soha sem hallottam békétlenkedni. Nélküle is nagyon okos ember volt. Ha annak csak a felét örökölhettem volna...

Csíkszereda, 2008. október 6.

Illusztráció: kétszeresen dr. apám nyugdíjasan, utolsó könyvének írása közben Csíkszentkirályon