A 104 nyelvű ember (Dabi István)

Az elmúlt hónapokban arra lettem figyelmes, hogy a Magyar Elektronikus Könyvtárba tüneményes gyorsasággal, szinte egymás után kerülnek föl bizonyos Dabi István munkái.

Előbb csak önéletírása volt elérhető (Ötvenöt év viharai), majd vékonyka versesfüzete, s mindjárt utána egy magánkiadásban már megjelent módszertani nyelvkönyve (A nyelvekről - nyelvtanulásról : ... és még valami).

A sor idén februárban folytatódott, a szerző Kaleidoszkóp c. sorozatának első kötetével (Barangolás a nagyvilágban), amely rendre közkinccsé teszi szédítően nagyszabású műfordítói-magyarítói munkásságát - teljesen ingyen, bárki számára elérhető módon, szabad letöltési lehetőséggel a világhálóról. Máig összesen hét kötet lett nyilvános, de még mindig csak az S betűnél tart a tartalomjegyzékben (Spanyolország), mert országok szerint csoportosítja tolmácsolt költőit.

Érdekességként megemlítendő, hogy a Kaleidoszkóp 5 csupa lengyel költő verseit tartalmazza, aminek különleges oka van, de erről majd később...

Hogy tisztábban lássunk rá e nagyszabású életműre, idézném a minden egyes fordításkötet elé illesztett rövid szerzői előszót, ami sokmindent megmagyaráz:

A jelen kötet annak ellenére, hogy sokszor antológiának nevezem, egyáltalán nem tekinthető antológiának, hiszen a verseket saját ízlésem szerint válogattam, legtöbbnyire azok közül a művek közül, amiket maguk a szerzők küldtek el nekem. A célom mindenekelőtt az volt, hogy bemutassam a világirodalom sokféleségét, és bebizonyítsam, hogy minden népnek, legyen számbelileg akármilyen kicsi, és tartsák sokan "primitívnek", megvan a maga kultú­rája. Sokszor egy gazdaságilag, iparilag elmaradt nép irodalmi gyöngyszemeket hoz létre. Nem akartam semmiféle határozott téma, forma szerint válogatni.

A XX-XXI. század élő szerzőitől fordítottam, és legtöbbjükkel személyes kapcsolatom volt vagy van (úgy értve, hogy leveleztem, levelezek velük). Sajnos, az antológiám készítése idején több költő meghalt, nem érhették meg, hogy a kész művet a verseik fordításával át­adjam nekik.

Nagyon kevés, korábban élt szerző művét is bevettem a kötetembe.

A fordításokat 99%-ban eredetiből készítettem, igaz olykor-olykor a szerző segítségét is igénybe vettem és a nem eredetiből készült fordításoknál is megtekintettem az eredeti művet. Igyekeztem mindig az eredeti formához - a tartalmi hűség mellett - hű maradni.

Amennyiben olyan nyelven író költő művét fordítottam, amit nem ismerek, azt mindenhol megemlítettem.

A válogatásom, mondhatni, végtelen, hiszen állandóan születnek újabb és újabb irodalmi művek, amiket érdemes megismerni, ezért előfordulhat, hogy a már ebben a kötetben szereplő országokból is lesznek még más költők.

Az 5. kötet esetében ez a beavatás egy kissé más fordulatot vesz:

Ez egy nagyon is rendhagyó kötetnek tekinthető, mert csak lengyel szerzők művei kaptak helyet benne, amiket attól a naptól kezdve fordítottam, amikor mintegy felébredtek bennem a lengyel ősök, akikről csak anyámtól hallottam, MAGYARUL, mert ő nem beszélt lengyelül, de állandóan emlegette, hogy az őseink Lengyelországból menekültek át a Reformáció idején, amikor ott üldözte őket a katolikus egyház. Később, amikor megnősültem és kiköltöztem Lengyelországba, és több lengyel szerzővel, főképpen Gdanskban, ahol tíz éven át laktam, szemé­lyes kapcsolatba kerültem, még többet fordítottam, szinte naponta egyet-egyet, amik közül azonban többet nem találtam meg­felelőnek, és megsemmisítettem azokat.

Sok esetben fel sem tüntettem a fordítás idején az eredeti címeket, a megjelenések helyét. Sokat kéziratban kaptam a szerzőktől. Mindig ott voltak az eredeti anyagok mellettem, tehát nyugodtan számíthattam arra, hogy ha a versek publikálására egyszer sor kerül, az eredeti címe­ket, más ada­tokat akkor feljegyezhetem. Sajnos, a többszöri költözködésünk során pár könyvem elveszett, de a legnagyobb kár akkor ért, amikor 2006-ban a tápióbicskei házunk egyik helyisége - ahol éppen a lengyel könyveim voltak - leégett, és így a lengyel nyelvű könyveknek kb. 80%-a odaveszett. Ez az oka annak, hogy a többi kötettel ellentétben itt sok fordításom mellől hiányzik az eredeti cím és a vers eredeti megjelenési helye.

Jómagam éveken át leveleztem, sőt, internetes kapcsolatban álltam Istvánnal, Bán Péter hozta-vitte a szót közöttünk, s eredendően neki köszönhető az is, hogy István önéletírása, általam szerkesztett formában és folytatásokban megjelenhetett a Romániai Magyar Szó művelődési-hétvégi mellékletében.

Dabi István közülünk valóan egyszerű, sorsára hagyott, igaztalanul elfelejtett ember. Ez nem csupán önéletrajzából derül ki, hanem abból a módból, ahogyan életművét minden hivatalos vagy szakmai támogatás nélkül, saját kezdeményezésből, már-már koldusmódra kell nyilvánossá tennie, s alig akad egy figyelmeztető hang, amely Magyarországon felharsanna: álljunk meg, uraim, hiszen ritka értékeket taposunk itt sárba behunyt, közönyös szemmel.

Abszurd helyzet volt az is, hogy 2004-ben egy bukaresti lapnak kellett a Budapesten élő (mit élő? tengődő...) Dabi István életművére, fordításaira felhívnia a figyelmet... Dicséret a Magyar Elektronikus Könyvtárnak, hogy kezdetben meghirdetett közléspolitikájukhoz híven felkarolnak és elérhetővé tesznek minden olyan szellemi teljesítményt, amit jó szívvel eljuttatnak hozzájuk. Hogy ezek között az utóbbi időben sok a dilettáns és sokszor csak pusztán dokumentáris értékű mű, az intézmény demokratizmusát erősítik. A MEK ugyanis nem irodalmi fórum, nem is akadémia: egy szinte társadalmi munkában tengődő könyvtári szolgáltatás, mely örömmel fogad minden olyan alkotói kezdeményezést, mely egy-egy mű ingyenes hozzáférését szolgálja. Az olvasó majd szabadon válogat közöttük... Szolgáltatásával a MEK nem értékítéletet mond, hanem szolgál. Közvetít. Akárcsak Dabi István. Nem osztályozza, rangsorolja lefordított költőit, hanem egyszerűen értelmezi és nyelvünkön házhoz hozza az általa érdemesnek tartott műveket.

Tiszta szerencse, hogy a Wikipediában angolul olvashatni Dabi Istvánról, s egy blogoló 2007-ben (aki szerint Dabi Istvánról méltatlanul keveset tud a magyar közvélemény) ezt a szócikket magyarította is a következőképpen:

id. Dabi István (1943. jun. 12.) ... magyar származású fordító. 18 évesen vált híressé, mivel ekkorra már elsajátított 18 nyelvet, amelyeken 80 partnerrel levelezett a világ 50 országából. Dolgozott idegen nyelvi levelezőként, idegenvezetőként, tolmácsként, fordítóként és szaklektorként is. A verseit többnyire lengyelül publikálta. 1970-ben feleségül vett egy litván származású lengyel nyelvevtanárt; egy fiuk (István Mikolaj, 1971), és egy lányuk (Mária Rozália, 1973) született. Budapesti lakos, de 1971 ás 1980 között Gdansk-ban élt. Mindig is érdekelték a nyelvek, hogy megismerhesse más nemzetek irodalmát és kultúráját.

A nyelveket, amelyekről fordít, négy kategóriába osztotta:

1. Szótár nélküli gyakorlás (20): orosz, lengyel, belorusz, ukrán, kasub, szorb, cseh, szlovák, szerb, horvát, német, angol, francia, spanyol, olasz, litván, lett, észt, bolgár, makedón.

2. Elenyésző szótárhasználattal (33, - a két mordvin nyelvet egynek véve): szlovén, holland, svéd, dán, norvég, izlandi, román, portugál, retoromán, török, azerbajdzsán, üzbég, türkmén, csuvas, tatár, baskir, finn, komi, mari, mordvin (erza és moksa), jiddis, arab, máltai, hindi, perzsa, urdu, vietnámi, mongol, burját, kalmük, örmény, dari, tadzsik.

3. Valamivel több szótárhasználattal (24): görög, latin, nepáli, kazah, kirgiz, tuvai, altáji, jakut, nanaj, evenk, karacsáj, adige, kabard, avar, lakk, karakalpak, albán, japán, indonéz, maláj, udmurt, szanszkrit, bengáli, grúz.

4. Alaposabb szótárhasználattal (26): walesi, ír, thai, lao, khmer, malayalam, kannada, tamil, telugu, szingaléz, szuahéli, lingala, malgas, amhara, fulbe, ivrit, kínai, burmai, tagal, nyenyec, abház, csecsen, ingus, pustu, hausza, tibeti.

Ez mindösszesen 103 nyelv (a két mordvin variánst egynek véve), az anyanyelvi magyar tudását leszámítva. Ezekről a nyelvekről tud fordítani magyarra, lengyelre és oroszra.

A fentiekből folyékonyan beszél oroszul, lengyelül, csehül, szlovákul, bolgárul, németül, angolul, franciául és litvánul, továbbá néhány napnyi tudás felfrissítés után még 14 további nyelven (ukrán, belorusz, szerb, horvát, makedón, szorb, latvián, olasz, spanyol, portugál, holland, dán, svéd és norvég).

Nyelvtanulási módszere:

Kiválaszt 1000-1500 alapszót (család, munka, mindennapi élet, stb. témákból) és megtanulja őket a legfontosabb nyelvtannal (főnévragozás, igeragozás, névmások és szórend).

Érdeklődésének megfelelően választott, egésszen könnyű szövegeket kezd olvasni szótár segítségével. (A szövegek lehetnek újságcikkek, szakirányú szövegek vagy bármi más.)

Egyeseknek arra van szüksége, hogy kiírja és állandóan ismételgesse az ismeretlen szavakat; másoknak elég, ha elolvassák őket. Az ő tapasztalata szerint sokkal könnyebb az új szavakat kikövetkeztetés alapján megtanulni, pl. az alapján a szöveg alapján, amelyben szerepelnek.

Ha lehetséges, elkezd levelezni emberekkel, lehetőleg azokkal, akiknek ugyanaz a munkája vagy az érdeklődése, és akiknek az anyanyelve az, amit ő éppen megtanulni igyekszik. (Ez azért fontos, hogy elkerüljük az olyan hibák átvételét, amit azok követnek el, akik 'csak' tanulták a nyelvet.)

Elkezd idegen nyelvű rádióadásokat hallgatni, még akkor is, ha kezdetben gyakorlatilag semmit nem ért belőlük, mivelhogy az ember így fokozatosan tud hozzászokni az idegen nyelv hangzásához.

Lényegesnek tartja, hogy mindennap foglalkozni kell a nyelvvel legalább 15-20 percet. (Ha ez lehetetlennek tűnik, akkor az embernek előbb azt kell megtanulnia, hogyan gazdálkodjon az idejével.)

A versei megjelentek lengyelül, makedón- és belorusz-nyelvű lengyel lapokban.

Kiadott egy könyvet 1995-ben magyarul „A nyelvekről – nyelvtanulásról … és még valami” címmel.

Életrajzi novellája 2004-ben, 15 részletben jelent meg egy magyar-nyelvű romániai folyóiratban (Romániai Magyar Szó), „Ötvenöt év viharai” címmel.

*

(Sajnálatos módon, számítógépen őrzött levelezésünk egy vírustámadás utáni merevlemeztisztítás során megsemmisült. Jó volt e napokban felidézni s gondolatban üdvözölni e távoli sorstársat, ismerőst, barátot.

Álljon itt néhány fordítása, melyeket behunyt szemmel válogattam a sűrűjéből:)

Kaleidoszkóp 1.

ADISA BAŠIĆ

(1977, Bosznia-Hercegovina)

Egy szokásos háborús nap

(Običan ratni dan)

- kinyitni a szemet, felkelni.

- felkelteni.

- felkészíteni az útra.

- rutinszerűen kikísérni, sírás nélkül.

- vizet hozni.

- megfürdeni.

- aggódni az elmaradt menstruáció miatt.

- kicsipegetni a szemöldököt.

- ötször elolvasni ugyanazt a könyvet.

- hallgatni a lövéseket az őrség irányából.

- elmenni a piacra lisztért.

- sietni az utcán.

- hallani a robbanást.

- érezni a fémdarabok vagy kövek ütését.

- lefeküdni.

- ujjal megérinteni a sebet.

- lenyalni a vért.

- sokáig feküdni.

- nem sírni.

- lemondani róla.

- kinyitni a szemet, felkelni.

Kaleidoszkóp 2.

ROSITA KALINA

(Costa Rica)

Az órák

(Los relojes)

Apa időrendbe

állította az időt.

Egybehívta a rugókat,

mutatókat, olajokat,

hogy új életet adjon

a széthullott időnek.

Az apám órákra megrészegedett

a mágikus idővel

vívott csodálatos harcban.

Oh, szerelmetes apám!

Miért nem magyaráztad meg soha,

hogyan szabályozzam az életem?

Kaleidoszkóp 3.

STEINBJØRN B. JACOBSEN

(1937, Feröer)

Külföldi

(Erlendur)

86.6.16-án egy

erdőtlen országban

egy nagy és gyönyörű fa

kidőlt.

Kaleidoszkóp 4.

PRATIBHA NANDAKUMAR

(kannada / India)

A nőstény tigris

Ő állatidomár,

éppen a legvadabb állatoknak

parancsolja meg, hogy másszanak,

ugráljanak, álljanak két lábra,

amikor csattint az ostorával.

A fejét a tigris

vérengző fogai közé dugja,

hálásan megsimogatja,

és cserébe elvárja

a tapsot.

A mély dzsungelben

az ordításával rémületet keltő

vadállat most

keresztbe tett lábakkal ül előtte.

Nőstény tigris az?

Valaki meg is kérdezte.

Az csak mosolyogva kimeresztette

jól elrejtett hosszú karmait,

és megvakarta a fejét.

Kaleidoszkóp 5.

JULIA HARTWIG

(1921, Lengyelország)

Hattyúdal

Egy csoportjától lemaradt hattyú a tenger lapos

hullámain magányosan belemerülve a lég- és víztömegbe

elmélkedik: Költő vagyok az Isten feltalálója vagyok Hold

vagyok

Oh szomorú bestia

az ólom és szurok rétegen ringatózó

Minek kellett lejönnöd az ágy fölötti kis faliszőnyegről

ami ott lóg a lángoló szívű Krisztus képe alatt

Kaleidoszkóp 6.

RANAIVO (1914-1999)

(francia, Madagaszkár)

Vannak csókok

(Il est des baisers)

Vannak hosszú csókok, mint az az első a sziklabarlangban;

könnyed csókok, azok, amiket túl festett ajkakról lopok egy ölelésből szabadulva;

futó csókok, mint elváláskor;

mély csókok, amiket nyugodtan kapunk;

gyengéd csókok, amiket derűs időben váltunk;

madár-csókok, mint a szimbiózis;

édes csókok, likőrös poharakból;

szomorú csókok, a bánat pillanataiban;

őrjöngés-csókok, miket remegve adnak;

mennyei csókok, amikor kezeid az arcom simogatják és kék hajamba túrnak;

de van egy álom-csók: a kibékülés.

Kaleidoszkóp 7.

JOHN GLENDAY

(angol, Skócia)

Tájkép repülő férfivel

(Landscape with flying man)

Olvastam arról, kinek szárnyat adtak.

Az apja ragasztotta fel, hogy elvigye.

Hazáig elvitte félúton, majd lezuhant.

De nem azért, mert repült,

hanem mert annyira szeretett. Látjátok,

nem a büszkeség, nem a gravitáció, hanem a szeretet

ami végül visszalök minket a világba.

Szeretet adja a szárnyakat, és szintén a szeretet az

mi figyel ránk, amikor vízbe fúlunk.

A lélek ezerszer szembeszáll, a szív csupán egyszer.

Dabi István fordításai

(A portré a Kaleidoszkóp c. könyvsorozatból származik)

Más irányú asszimetriák

Csak hittem, hogy tegnapi bejegyzésemmel letudtam gondolataim és töprengéseim egy rétegét, s kényelmesen, karba tett kézzel vártam Dan majdani reakcióját, amely meglehet, hogy majd csak hetek múlva érkezik meg. Ilyenek vagyunk: töprengünk, de az élet is el-eltöpreng rajtunk, felettünk és mindenféle hétköznapi penzumok elé ültet...

A blogbeírásom azért jó volt arra, hogy Nándi barátom (lásd 2008. november 6-i bejegyzésem főszereplőjét), akit szintén élénken foglalkoztat a kultúrák párbeszéde és illeszkedése, elmondhassa meglátásait és tapasztalatait. És ezt neki nem tudom eléggé megköszönni, mert soraiból kitgetszik, hogy nagyjából ugyanazokon a húrokon játszunk mind a hárman. Tehát a legpesszimistább forgatókönyvet véve alapul, ismeretségi körömben szétnézve, már legalább egy tucatnyian vagyunk abból a fajtából, akik nem hajbókolnak egymás véleménye előtt, de becsületesen meghallgatják a másikat, és ahol érintkezési pontok vannak, ott felerősödnek a szándékok és az energiák.

Örömmel olvasom az alábbiakat:

"A két- (több-)nyelvűséggel kapcsolatos gondolatokhoz a magam tapasztalatát is hozzáteszem.

A közhely nem csak úgy igaz, hogy ahány nyelv, annyi ember; még igazabb úgy, hogy ahány kultúra, annyi ember. A mai világba begyűrűzött a megélhetési nyelvismeret, emberek megtanulnak olyan munkanyelveket, melyek megélhetési esélyeiket növelik, akár megsokszorozzák (ahány nyelv, annyi munkalehetőség).

Észrevettem, hogy a divatos angolt vagy a kevésbé divatos németet, spanyolt, olaszt, stb. beszélőknek halvány segédfogalmuk sincs a nyelv mögött élő civilizációról. Elvárásaim - lévén bölcsész, mint te is - talán túlzottak, hiszen én a nyelvekkel irodalmat, nyelvtörténetet, leíró nyelvtant, kultúra-történelmet, összehasonlító nyelvészetet is tanultam; elképzelni sem tudtam, hogy valaki úgy beszéljen egy nyelvet, hogy népéről és történelméről mit se tud. A nyelv nekem mindig híd volt, melyen ismeretlen világba tudtam átgyalogolni könnyedén. Ma pedig - még egykori munkahelyemen, a külügyminisztériumban is tapasztalom - viszonylag precíz nyelvismeretek működnek légüres kultúrtérben, a beszélőket - mint valami idegennyelvi szoftvereket - egyáltalán nem érdekli az Ige, a Szó, a Poézis, a Nyelv. Csak a pénz: ha megfizetnek, akár románul is megtanulok...

Amikor Bukarestben a nagykövetségen dolgoztam, még a magyar hivatasegédünk is beszélt románul, a diplomaták pedig mind jól tudtak. Nemrégiben voltam ungvári főkonzulátusunkon: senki sem tudott ukránul és senki sem tervezte, hogy legalább egy kicsit megtanulja a bennszülöttek nyelvét. (Félek, hogy már a bukaresti nagykövetségen vagy akár a csíkszeredai főkonzulátuson sem teng túl a romántudás...)

Amikor Chisinauban működtem, találkoztam boldog(talan) oroszokkal is, akik ott éltek negyven-ötven éve, és a moldávszkij nyelvet még piaci szinten sem ismerték. A régi besszarábiaiak (nem csak a zsidók) viszont tudtak oroszul is, ukránul is, románul is. A régi - nem csak magyar vagy cigány - erdélyiek (bánságiak, barcaságiak) közül nagyon sokan tudtak magyarul is, románul is, netán szászul vagy svábul is. Talán zsigereikben érezték: ahány nyelv, annyi ember. Most egész más bizsereg a zsigerekben...

Mintha még a test parancsolatait is felednénk (ne csak felebarátod feleségének édes nyelvét, anyanyelvét is szeresd...).

Vagyis bebetonozódik egymás nem ismerésének az állapota. És csak zokogunk majd, hárfánkat és Herdert a fűzfára akasztva, hogy senkinek sem kellünk, még magunknak sem."

Ha most szentenciát akarnék sodorni ebből a váratlanul és ajándékba kapott gondolatszálból, akkor nem tennék mást, mint egy bölcs gyűlésvezető, aki megköszöni a hallgatóságnak, hogy méltóztatott végighallgatni a hangosan szólalóknak, s az emberek azzal távoznának haza, hogy tulajdonképpen mindenkinek igaza van, de minden marad a régiben.

Nem kívánok szentenciázni. Fáradt és kevés tudású vagyok hozzá. Azt viszont tudom, hogy vannak emberek, akik esküsznek az eszperantóra, amely úgymond megoldaná a nyelvek primátusának és nemhivatalos versengésének (nyersebben fogalmazva: viszálykodásának) évezredes problémáit, éppen csak egy világszintű konszenzus lenne szükséges hozzá. Egyszerre valamennyi politikai-kulturális és gazdasági tényező szerte a világon rá kellene bólinbtson, hogy igenis, elfogadja ezt a roppant kifejező és könnyen elsajátítható, ráadásul még dallamos műnyelvet, amelyen a világ kulturális értékeinek meglehetősen jelentős számú alkotása hozzáférhető már. De akkor mi lenne a sokszínűséggel? Mi lenne a "sajátosság méltóságával" (te jó ég, micsoda hamis vita kerekedett belőle a nyolcvanas évek Erdélyében a romániai magyar írástudók között - pedig csak annyi történt, hogy nem tudtunk nyíltan véleményt mondani dolgainkban, aztán csak egymást csepültük és szapultuk bezártságunk, elesettségünk és reménytelenségünk okán)?

Nagy igazság, hogy nem nyelvekről van szó csupán, hanem kultúrákról. Gondolatokról, idiómákról, világlátásról. Keresztet vetésről, káromkodásról és imádságokról. Jelszavakról és szerelmi vallomásokról. Az utolsó lehellet esendőségének megismételhetetlen jogáról. Az első szó zengő mámoráról. Én már nem emlékszem, mikor és mit mondtam először, magamra csodálkozva, emberpalántányi koromban. De azt hiszem, úgy képzelem, nagyon klassz érzés lehetett hallani magam. Legalább olyan, mint amikor megindulunk és járunk. Vagy hirtelen megértjük, ami addig az istennek se ment be a fejünkbe...

Illusztráció: Johann Gottfried Herder (fotó: Vimola Ágnes)

Imágó

A hét elején az alábbi meghívó érkezett számomra. Már vártam rá, mert egyik aláírója jelezte mihamarabbi érkezését.

Meghívó

Örömmel hozzuk tudomására, illetve közöljük, hogy a 2007. áprilisában szervezett konferencia kezdeményezését vállalni tudjuk, és 2009 április 24-25 között a Gazdaság- és Humántudományok Kar Humán tanszéke megszervezi az Imagológiai konferencia II. Kiadását változatlanul Románok a magyar irodalomban, magyarok a román irodalomban témakörben.

Ezúttal tisztelettel felkérjük, szíveskedjen egy 20 perces (5-6 oldal) előadásával ehhez hozzájárulni.

Konferenciánk kezdeti gondolatiságát, üzenetét továbbra is érvényesnek tekintjük, és az alábbi pontokban foglaljuk össze:

- Kísérletet tenni elsősorban a humán értelmiség körében arra, hogy a sablonos és klisészerű, előítéletekkel terhelt minősítések és besorolások, a hamis általánosítások helyett a szépirodalomhoz, folklórhoz forduljunk a magyarság és románság árnyalt, rendkívül változatos élethelyzetekben való megismerésére.

- Őszintén, gátlások, görcsök és félelmek, óvatoskodások és eufemisztikus megközlítésektől mentesen feltárni mindazt, amit az írók, az emberek gondoltak és gondolnak egymásról, akár kedvező, akár érdes az olvasó, köztudatunk, közítéletünk számára,

- Nem a történészek vitáira jellemző módon keresni és vádolni egymás etnikai, jellembeli, morális és cselekvési sajátosságainak vonásait, hanem önmagunk és a másik megismerése, talán előzmény nélküli önreflexió és reflexió elindítása szándékával,

- Úgy gondoljuk, hogy szándékunk elérésében, megközelítésében csupán az egyetemesség, ,a kultúraköziség pozitív vagy negatív igényével, szándékával fellépő, ám esztétikai szempontból mértékadó műalkotások vizsgálatának lehet helye és értelme.

Ilyen művekre, alkotásokra mind a magyar mind a román irodalomban szép számmal találni példát, a régi irodalomtól a kortárs-alkotásokkal bezárólag.

Örömmel várjuk megtisztelő jelentkezését.

dr. Tapodi Zsuzsa, egyetemi docens,

tanszékvezető-helyettes

dr. Balázs Lajos, egyetemi docens

tanszékvezető, kari kancellár

Az alábbiakban a konferencia néhány szervezési vetületéről tájékoztatjuk:

1. A konferencia nyelve: román, magyar, igény szerint. Aki a dolgozatát szeretné az egyetem angol nyelvű folyóiratában is közölni, kérjük, szíveskedjen angol nyelvű változatát a konferencia alkalmával leadni.

2. A  konferencia színhelye: Sapientia EMTE GHK, Csíkszereda, Szabadságtér 1. sz,  Nagy Aula

3. A konferencia ideje: 2009. április 24-25

4. Szállást, étkeztetést, utiköltséget a szervező felvállalja

5. Részvételi szándékát kérjük a mellékelt űrlappal visszajelezni 2009. március 1.-ig az alábbi postai címre:

Sapientia EMTE

Piaţa Libertăţii nr. 1.

530104 Miercurea Ciuc

vagy az alábbi email címre: lazarhajnalka@sapientia.siculorum.ro

(Megj. A jelentkezési lap elektronikus formában letölthető  http://www.csik.sapientia.ro/imag oldalról.)

*

Dr. Balázs Lajos régi ismerős, még a rendszerváltás előtti időkből tudjuk egymást: tevékeny, hasznos tanárember volt mindig, aki egyrészt a román nyelv oktatójaként mindig vallotta s ma sem szűnt meg hinni, hogy a magyar fiatalok igenis, meg tudnak tanulni románul, ha megfelelő módszerekkel oktatják őket erre. Ugyanakkor ismert volt vonzalma a néprajz iránt, aminek 1989 után egyre gyakrabban adta gyakorlati eredményekkel járó bizonyságát.

Írásaim közt lapozgatva meglepetten fedeztem föl, hogy dr. Balázs Lajosról, akivel mind sűrűbben hoz össze a sors, amióta őt is nyugdíjba vitte a kora, de még számítanak szaktudására a Sapientia egyetemen, számos cikket, elemzést írtam az elmúlt években, amelyek talán kidomboríthatják egy csíki értelmiségi törekvéseit, aki a lokálisban, az egyediben, a szülőhelyherz való hűségben véli fölfedezni a megmaradás hosszútávú titkát.

*

Kérdések a globalizációhoz

(Hargita Népe, 2005)

Június utolsó napján, két kiadós zápor között és alatt, a Nagy Imre Galériában, Csíkzsögöd csöndjében dr. Balázs Lajos egyetemi docens tartott kötetlen előadást divatos témáról, nevezetesen: hogyan alakul a népi kultúra sorsa a globalizáció körülményei között.

Az esemény maga hírbe kívánkozó, a téma azonban kibuggyan a skatulyából, mint a jól megdagasztott kőttes. Mégis hallgattam róla ez idáig. Mert úgy éreztem, hogy az előadó elhallgatott előlem valamit.

Amilyen szépen elmondotta ugyanis elöljáróban, hogy a globalizáció nem egyértelműen mumus és nem föltétlen jótétemény, értelmezés, kihatás és összefüggés, amely a közegbefolyáson fordul meg, annyira nem tudott mit kezdeni azzal a nyilvánvaló ténnyel, hogy a globális kihatású világban igenis meg kell őriznünk a bennünket definiáló népi kulturális értékeket. Amiket így lehetne köznapi szimbólumokkal megfogalmazni: a népdalt, néptáncot, népviseletet, népművészetet, szokásvilágot, mindazt, amivel manapság a néprajz foglalkozik és népi értékekként meghatároz.

De miért? - ez itt a kérdés.

Szó se róla, kérdezni dr. Balázs is tudott, méghozzá igen jó kérdéseket tett föl, mintha egyenesen a globalizációhoz címezve, de hát azt mi is tudjuk, hogy ez a hol szörnyetegként, hol jótevőként lefestett csodavalami tulajdonképpen érzékeink számára megfoghatatlan, illetve amennyiben nem, akkor már régen késő, mert már nyakig ülünk a slamasztikában.

A válaszokat megtalálni, úgy látszik, ma még nem vagyunk képesek.

Ezért aztán mostanig azon töprengtem mindegyre, miként tehetnénk pontot az i-re, anélkül, hogy azt mondják: nem ér, kilóg a lóláb.

Mert az előadó maga is tudta s jelezte, hogy az ő személyes válaszai azért nem perdöntőek, hiszen neki szakmája, szenvedélye, kutatásának tárgya a népi kultúra, annak fennmaradása és összefüggései. Amennyiben nagyon köti az ebet a karóhoz, mindjárt azt vethetik a szemére, hogy persze, mert a saját malmára hajtja a vizet. Nem igazán jó helyzet tehát a saját ügyünk érdekében agitálni, riadót fújni.

És ugyanígy kényes, kiszolgáltatott helyzetben van mindenki, aki a népi kultúra fenntartásához kötötte mindennapi egzisztenciáját.

De akkor kérdem én: ki tegye meg helyettünk, ha mi illemből félreállunk, és senki sem vállalja fel azt, ami számunkra életbevágó? Netán hagyjuk bátran a maguk mentére a dolgokat, mondván, hogy a természet és az evolúció mindig biztosította a bonyolult világegész fenntartásához szükséges egyensúlyt, amelyben a kultúrák is fontos szerepet játszanak?

Kérdezhetünk másként is: előfordult, hogy a „fejlődés" rostáján menthetetlenül aláhulltak olyan kultúrtörténeti értékek, amelyeket ma már múzeumokban, maradványaikban sem igazán tudunk kézzelfoghatóan fölbecsülni, rekonstruálni?

Hány növényi és állatfaj tűnt el végérvényesen világtörténelmünk süllyesztőjében? Hány nyelv pusztult el azáltal, hogy gyakorlatilag kihaltak az utolsó egyedek is, akik éltetni tudták, s általa tudták meghatározni önmagukat? S történt mindez annak ellenére, hogy nem hiányzott a figyelmeztető, a megálljt kiáltó szó.

Azt jelentené ez, hogy akkor minden hiába, vessük oda az illúziók gyeplőjét a véletlennek, legyen úgy, ahogy lennie kell? Vagy az eddigi történelmi kudarcok dacára mondjuk azt: a tett, még ha kudarccal is végződik, mindig több az „ésszerűség" jegyében karbatett kéz politikájánál?

Pláne, hogy tudjuk, s ez derült ki azokból a példákból is, melyeket dr. Balázs Lajos szűkebb és tágabb környezetünk, mai életformánk apró eseményeiből kikövetkeztetett: a népi kultúra látható, felmutatható, önmeghatározó, közösségi hagyományokat őrző értékeire végső soron igenis, szüksége van még a sportnak, sőt a politikának is, pedig ha valami az utóbbi évtizedekben ártani tudott a kultúrának és az azt művelő, hordozó közegnek, akkor az a politika rátelepedése volt az értékek világára, annak a sarkából való kiforgatása, „beoltása", a politikai konjunktúrákhoz való igazítása vagy teljes félreseprése.

Azzal mehettünk haza az előadásról, hogy ha egyebet nem is, de a népi kulturális értékek továbbéltetését, felmutatását, értő művelését addig kell óvnunk a világhiányok helyét kitapogató, mindent betölteni vágyó, magának életteret kereső globalizációs értékek túlterjeszkedésétől, hogy megtaláljuk hozzájuk az értelmes és egyedül üdvözítő modus vivendi kulcsát.

Ehhez mindenesetre jól kérdezett dr. Balázs. A válaszokat, úgy rémlik, továbbra is nekünk kell rájuk megadnunk.

*

Az idegenség száműzése

(Hargita Népe, 2006)

Mától kezdve két napon át ülésezik a szovátai Teleki oktatási központban az a 40 tanár és tanító, akiket az erdélyi tanfelügyelőségek azért küldtek oda, hogy a hazai magyar nyelvű oktatást közös erővel megreformálják. A keddi Hargita Népe erről szak- és tényszerűbben tájékoztatott, én most csak azt fűzöm hozzá, ami hosszú ideje koloncként lóg kisebbségi oktatásunk nyakán: a román nyelv oktatásának mikéntje.

Dr. Balázs Lajos a megmondhatója, de talán már ő is belefáradt számolni az éveket, amióta következetesen, csodálni való kitartással és lendülettel hangoztatja szakértőként és pedagógusként is, hogy nem a magyar, nem a székely gyerekekkel van baj, amiért román nyelvtudásuk több mint hézagos, s mindenek előtt a mindennapi kommunikációban feltűnően fogyatékos. Nem tudja elégszer bizonygatni, hogy gyalázatosságában is nevetséges az a többségi vád, miszerint a gyenge román tudás mögött szülők, gyermekek és pedagógusok rosszindulata, sőt: zsigeri gyűlölete (!) húzódna meg az illető nyelvvel szemben!

E vád fenntartói szerint pedig épp e szembenállást, e kollektív gőgöt kellene véglegesen letörni, hogy a helyzetben előrelépés történjen...

Az, hogy ennyi, ilyen és ehhez hasonló ostobaságot meg lehet fogalmazni nyilvánosan, az a mai sajátos demokrácia számlájára is írható. De makacsul ragaszkodni hozzá és nem fogadni el azt a belső felismerést, amit a kisebbségi szakemberek tapasztalatból látnak és tudnak hosszú évtizedek óta, leseperni az asztalról jobbító szándékú, becsületes javaslataikat - csak azért, mert úgy fogalmaznak, hogy a kisebbségi tanulóknak az idegen nyelvoktatás módszereivel lehetne és kell tanítani a románt (ami sajátos módszertant és tantervet is feltételez) - maga a javíthatatlan rosszhiszemûség.

Hogyhogy? - hördül fel e kifogásra a többségi szakember (illetékes, mindegyki). - A román idegen nyelv? Ebben az országban? Ki hallott ilyet? Szó se lehet róla...

És ezzel odavan mindenfajta értelmes párbeszéd esélye. A helyzetben sajnálatosan empátiahiányos többség továbbra is önkényesen és háborítatlanul dönt arról, mi a jó, a helyes és a kötelező egy kisebbségnek. Punktum!

A probléma pedig minden évben egyre akutabban újra és újra jelentkezik, megfogalmazza önmagát és épp annyira gyötri a szülőt, a tanulót, a tanárt, mint a többségi társadalmat. 

Egy a baj, más a szemszög...

Dr. Balázs Lajos, a Sapientia egyetem előadó tanára az idén koraősszel is megpróbálta a lehetetlent: vitacikke megjelent a Hargita Népében és az Új Magyar Szóban, a kérdésben megfogalmazott (ki tudja, hányadik?) felirata pedig nem várt érdeklődést keltett a téma és az általa elfoglalt álláspont iránt a román szakfolyóirat, a Tribuna invatamantului berkeiben. Így aztán az egyik szeptemberi számban terjedelmes összeállítás jelent meg, amely ismertette a probléma genezisét, Balázs tanár úr álláspontját és javaslatait, szembesítve azokat erdélyi szaktanárok, illetve az ügyben korábban már megszólalt politikusok véleményével. Az összeállítást olvasva egyik szemünk nevethet, a másik meg sírhat. 

Nevetésünk annak szól, hogy a román emberekkel benépesített szerkesztőség végre tételesen is kimondta: e csöppet sem egyszerű kérdésben osztja a csíkszeredai egyetmi tanár álláspontját, ami ugyanakkor a miénk is. És bár nem tehet mást, mint vitára bocsátani a memóriumot, maga a tény, hogy az alaphang leütésénél becsületes ajánlatnak nevezi Balázs tanár úr elképzeléseit, komolyan veszi a magyar szülők aggodalmát, amelyet őszintének és jó szándékú tárgyalási alapnak értékel, az idők föltétlen változásainak jele.

Szomorúságunk? - hát azt a beidézett román politikusok, illetve a vitaindító összeállítás után októberben megjelent egyetlen szál hozzászólás mélyen átpolitizált és a magyarok román nyelv iránti trianoni ellenszenvét harsogó nézetek tovább éltetése váltja ki.

Szerencsére, az RMDSZ Közoktatási Tanácsa a maga során most „vette a labdát”, s szombati, marosvásárhelyi ülésén a román nyelv oktatásának sajátos, a magyar tanulókat érintő kérdéseit is napirendre tűzte. Ami azt is jelenti, hogy lassacskán megelégelte az illedelmes társadalmi győzködés kudarcait újra és újra átélni: késedelem nélkül ki kell dolgozni a kérdés szakmai módszertanát, alternatív tantervét a kisebbségi iskolák számára, s annak szándékait keresztülvinni a parlamenten, amely a közeljövőben amúgy is meg kell hogy birkózzon az oktatási törvények korszerűsítésével. 

Ha valakit pedig zavar az „idegen nyelv” kifejezés használata a román nyelvet illetően, akkor az egész kérdéskört pillanatokon belül át lehet keresztelni „nem anyanyelvi” megközelítéssé. Reméljük, kevésbé vehetik zokon többségi társaink, ha leszögezzük, hogy a román nyelvet, mert nem anyanyelvünk,  sosem fogjuk tudni velük azonos módon és hatékonysággal megtanulni. Mi ugyanis nem nyelvi vetélkedőre készülünk velük, csupán arra, hogy emberként mindenkor szót érthessünk.

Ahhoz pedig hinniük kell nekünk.

*

Rítusokról - térben és időben

Kiürülés vagy új feltöltődés felé?

(Új Magyar Szó, Színkép melléklet, 2007)

Tankönyvnek kiváló, összefoglaló elemzésnek már-már enciklopédikus, konkrétségéban teljességet sugalló munka a dr. Balázs Lajosé (A vágy rítusai... A születés, házasság, halál szokásvilágának lelki hátteréről. Scientia Kiadó, Kolozsvár, 2006), aki ezzel is igazolja: néprajzosként méltán került birtokába a kitüntető Ortutay-díj.

Persze, ne gondoljon senki keménytáblák közé préselt tananyagra, még kevésbé előadásokra, de annyi biztos: aki a rítusokat szeretné tanulmányozni a maguk összetettségükben és a szokás-, hiedelemvilághoz és egyéb hagyománytörténeti vonatkozásokhoz való szoros kapcsolódásaiban, az nem kerülheti ki ezt a munkát, amely a szerző korábbi, Csíkszentdomokosról szóló három kötetes szokásmonográfiáját, annak tényanyagát vizsgálja újra és rendszerezi modern rítuselméleti szempontok alapján. Külön rokonszenves számomra az a mód, ahogyan - némileg védekezve, méghozzá mentegetőzésformán - kifejti, hogy az egyetlen színhelyre, populációra fókuszált vizsgálódás következményeinek nem kell törvényszerűen megrekedniük a partikularitás szintjén; az a tény, hogy világéletében egy és ugyanannak a székely nagyközségnek néprajzi „felelősének” szegődött el, annak szokásvilágát kutatta és tudja igazán, nem jelenti azt, hogy ne vonhasson le elméleti jellegű következtetéseket is, hogy megállapításai ne gazdagíthatnák az elméleti szakirodalmat.

A „pars pro toto” tájainktól nem idegen módszertanának megfelelően kapunk aztán rendszerezett betekintést Csíkszentdomokos rítusstratégiáiba, lebontva azokat a legkisebb gesztusok szintjére is. Nem kell szakembernek lennünk ahhoz, hogy egy ilyen vállalkozás értéke megérintsen bennünket, hogy valós méreteiben láthassuk egy, a dr. Balázs Lajoséhoz mérhető vállalkozás hozadékát s egyben dilemmáit is. Nem kapunk egyértelmű választ arra, hogy a helyzet jelenlegi állása szerint a kiürülési tendenciákat mutató helyi rítusok a további kiürülés, vagy éppen egy új feltöltődés felé mozdulnak el a jövőben. Az is igaz továbbá, hogy az egyszégbe foglalás, az elméleti szintézisbe ágyazás jó néhány szinttel megemeli a kutató korábbi teljesítményét, ám nem feledteti azt a jelenleg adósságként elkönyvelni kényszerült szándékot, mely a szerző tervei közt szerepel ugyan, de megvalósítását hivatali elfoglaltságára hivatkozva elodázta. A vágy rítusai megjelenésekor egy interjúban (Hargita Népe, 2006. november. 2.) ki is tér erre: „Azt ígértem, hogy a következő munkámban a paraszti társadalom nemi kultúráját fogom bemutatni: egy olyan terület, amivel a magyar néprajzkutatás igencsak adós a magyarságtudománynak. ... Restellem, hogy - látszatra - nem álltam szavamnak, ugyanakkor kellemesen meglep a számonkérés, hisz egy ilyen kijelentést el is lehetett volna azóta felejteni... Én azt vallom - és ezt elsősorban a magam számára tartom kötelezőnek -, hogy minden kutatási témához fel kell nőni. Az a tény, hogy a néprajztudomány adós ezzel a tárgykörrel, jól érthető okok miatt, merthogy kényes és nehezen megközelíthető, engem nem jogosít fel arra, hogy hebehurgya, felületes kutatást végezzek, hogy felszínes munkát adjak ki a kezemből. A nemi kultúra az emberiség egyetemes műveltségének, a nemzeti műveltségnek igen fontos része, nem a kuriózumokról szól, mint sokan elképzelik... Ott tartok, hogy elkészítettem a nemi kultúra kutatási kérdőívét, amely mintegy ezer kérdést tartalmaz, és amely egyben a kutatási koncepciómat is tükrözi.”

A kutatónak abban tökéletesen igaza van, hogy a felületes, elsietett válaszoknál mindig jobb a néma tűnődés, a kivárás, a felkészülés. A könyv hasznát és ütőerejét bemérni szándékozó olvasónak viszont a hiányzó láncszem nem tűnik egyszerű sorrendi, hanem lényegi kérdésnek: éppen a nemiség vetülete volna az, ami szervesen a rítuselméletbe ágyazhatná a székely szokásvilágot, hiszen a vágy rítusai csak akkor értelmezhetők igazán, ha az ember örömre, boldogságra, megnyugvásra törő tág karolású vágyakozásában a fizikai, testi örömélmények csíkszentdomokosi rítuselemeire is rávilágít.

*

Tükröt tartani egymásnak

(Hargita Népe, 2007)

Az önmegismerés furcsa dolog, és bár egyre inkább életünk legbiztosabb - majdhogynem téved hetetlen - iránytűjének bizonyul, még mindig nem élünk vele oly mértékben, ahogyan pedig megtehetnénk. Érvényes ez mind az egyén, mind a közösség viszonylatában.

Az imagológia, ez a titokzatosan hangzó tudományág, amit egyesek nemzetképkutatásnak fordítanak, az etnikai közösségek saját magukról, illetve a más közösségek által róluk alkotott kép vizsgálatával foglalkozik, s meglehetősen korszerű eszköze annak, hogy a nemzeti elzárkózás és a különféle előítéletek falát valóságosan is áttörjük.

Emiatt volt rendkívül rokonszenves a Sapientia - Erdélyi Magyar Tudományegyetem Gazdaság- és Humántudományok Kara Humán Tanszékének szervezésében április 28-án megtartott első nemzetközi imagológiai konferencia (munkacíme: Magyarok a román irodalomban - románok a magyar irodalomban), még akkor is, ha a meghívott magyarországi és honi előadókon kívül nem igen mutatkozott érdeklődő közönsége.

(Tudományos rendezvény lévén, nem is igazán az utca emberére számítottak volna a rendezők, de az egyetemen tanuló diákság egy "kicsiny, de lelkes" csapatára reménykedve gondoltak, de hát ez se jött be...)

"Úttörő rendezvénynek ne nézd a fogát" - parafrazálnám az ajándék lóval kapcsolatos eléggé lehurbolt szólásmondást, ha kimondottan a szándék díjazásáról lenne szó, s rögtön ide is írnám, hogy az előadásokat végighallgatva, mindenek előtt a Bányai Éváét (Más-kép/p/ - Bukaresti Hungarológia), a Demény Péterét (A típusoktól a nemzetig. A románok az erdélyi magyar drámairodalomban - kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem), a dr. Bíró Béláét (Nemzeti előítéletek L. Rebreanu Ion című regényében - Sapientia), a Pildner Juditét (Román nők - magyar szemmel - Sapientia), a dr. Kosztolánczy Tiborét (Osvát Kálmán: Románia felfedezése - ELTE, Budapest), a Szonda Szabolcsét (Ady Endre románságképéről - Bukaresti Hungarológia), a dr. Borsi Kálmán Béláét (A románok Németh László Erdély-könyvében - ELTE, Budapest) és a Lajos Katalinét (Nemzetkép és frazeológia - Sapientia) találtam figyelemre méltónak; a rendezvény pedig ennyiért talán már meg is érte a fáradozást.

Csakhogy az üdvözlendő kísérlet ennél jóval mélyebb és megszívlelendőbb tanulságokat tartogat, és szeretném hinni, hogy a dolgozatok megjelentetése nem merül ki majd a házigazdák nevében dr. Balázs Lajos által előzetesen bejelentett szándékban és tervezgetésben. Ismételten elhangzott, bár más-más megfogalmazásban és egymástól különböző konkrét elemzések révén levezetve, hogy a másokról - esetünkben éppen a románokról - alkotott képünknek (de ez fordított előjellel legalább annyira érvényes!) elsősorban nem azért kell árnyaltnak, empátiásnak, előítélet mentesnek, reálisnak és a történelmi hűséghez illőnek lennie, hogy ne sértsünk vele, hanem mert a mások valódi megértése tulajdonképpen a saját magyar nemzeti énképünk érvényes tisztázását és hitelességét feltételezi. 

A románságot elfogultan, idegenkedve és felületes jegyek alapján megítélő magyar tehát ítéletének megfogalmazásakor tulajdonképpen magáról állít ki elégtelen bizonyítványt, valósággal generálva azt, hogy őrá is ugyanazzal a görbe szemű szűklátókörűséggel és szubjektivizmussal nézzenek a túloldalról. Az ilyen és ehhez hasonló párharcok eleve terméketlen és öncélú állóháborúk, nem vezetnek semerre, és megkérdőjelezik az együttélés valós esélyeit.

Meglehetősen sokkolta a hallgatóságot az a ténymegállapítás, hogy a Kalota könyvkiadó által nemrég megjelentetett 21 romániai magyar drámát tartalmazó gyűjtemény - amely mindenképpen a termés legjavát hozza - mindössze 6 (írd és mondd: hat!) - román figurát vonultat fel; ketten a Kós Károly Budai Nagy Antalról szóló drámájában, ketten Kincses Elemér Csatorna c. darabjában és ugyancsak ketten Nagy István Özönvíz előtt-jében lépnek színre. De nem csak a statisztika mutat itt szamárfület a mának, hanem az a tény is, hogy míg az első két darabban felvonultatott román szereplők valójában sematikus papírfigurák a jól egyénített magyar irodalmi hősök mellett, addig az utóbbi időben divatos kegyetlenséggel már-már lenullázott munkásíró alakjai valóságos élő karakterek, megformálásuk alapos és árnyalt jellemrajzoló készség mellett arról is árulkodik, hogy a szerző nem csak vallotta és hirdette az együttélés és a kölcsönös megismerés jelszavát, hanem alkotói gyakorlatában magáévá is tette. Pedig hát, akik ismerték őt, jól tudhatják, milyen nehezen és hozzávetőlegesen beszélte élete végéig a román nyelvet…

A konferencián felvázolt, látszatra esztétikai jellegű megállapítások sokban segíthetik tükörbe nézésünk hatékonyságát. A szervezők kétévenkénti ismétlődésről beszélnek, pedig az életszerű lépték az évenkénti imagológiai tanácskozás esetén sem tűnne túlbuzgóságnak.

*

A két év letelt, jöhet a következő imagológiai konferencia...

A képen: dr. Balázs Lajos a sapientiások ballagásán (2008)