Az Egyetemes Kultúra Lovagja (PP másodszor)

Tavalyi, november 30-i beírásom után Pusztai Péter, a "delikvens" baráti levélben nyugtázta örömét az emlékezés miatt, majd így folytatta:

"Értesítést kaptam arról (meglepetésemre), hogy nemsokára a magyar kultúra gálanapján átadják az Egyetemes Kultúra Lovagja címet. Állítólag Habsburg Ottó után én vagyok a harmadik jelölt.( Látod Gábor addig furakodtam, amíg lemondott királyok közelébe kerültem. Pedig apámnak nemhogy lova, de még szamara sem volt...) 

Tuniszból értesültem, hogy a Mondák könyve megjelent illusztrációimmal, a szerzői könyvem is készül a nyomdába. Az arab idő másképp telik mint a megszokott. Úgy ahogy az einsteini  idők más galaktikán." (2008. november 30.)

Akkor nem gratuláltam vissza Péternek, elvégre az ilyen "értesítést kaptam" után a kötelező jelige a "hiszem, ha látom", nem pedig az azonnali hanyattesés.

Vasárnap este viszont, a Magyar Kultúra Napja idei rendezvényei után nyomozva az interneten, szemembe ötlött az alábbi hír a Káfé honlapjáról, amelyen különben 200 fotóból álló galériája ma is elérhető (Hétköznapi huncfutságok) :

Pusztai lovag

A Magyar Kultúra Napján adják át a Magyar Kultúra Lovagja elismerést azoknak a hazai és határon túli személyiségeknek, akiket a magyar és az egyetemes kultúra ápolása, fejlesztése terén huzamos időn át kifejtett önzetlen, lovagias tevékenységük elismeréseképpen társadalmi szervezetek, önkormányzatok, civil közösségek jelöltek a címre. 

Az 1947-ben Erdélyben, a székelyföldi Szárazajtán született, ma Kanadában, Montreal mellett élő Pusztai Péter grafikus, fotóművész 2009. január 22-én veszi át az Egyetemes Kultúra Lovagja címet képzőművészeti tevékenységéért Budapesten, a Parlament kupolatermében. 

Az erdélyi származású festő, fényképész, és grafikusművész több száz könyv illusztrátora, filmek díszlettervezője, Svájcban a genfi Edito-Service lap belső munkatársa, a Belgiumi Szépművészeti Akadémia jelölt tagja. Huszonöt éve telepedett le Kanadában. Fényképészeti munkásságáért több szakmai elismerésben részesült. 

A Magyar Televízió Záróra című műsorában interjú készül Pusztai Péterrel, ennek felvételére január 21-én kerül sor, a közvetítés időpontja valószínűleg egy későbbi dátum. A műsort az m2 sugározza naponta magyar idő szerint 23.00 órától. 

D. É. 

A további nyomozás a rendezvény honlapjára is elvezetett, ahol a következő felvezetést találtam:

Pusztai Péter, Vaudreul-Dorion (Kanada) Képzőművész 

„Képzőművészeti tevékenységéért” 

Lovagias tettek: A Bethlen Gábor Irodalmi Kör tagja. Az erdélyi származású festőművész számos könyv illusztrátora, a  bukaresti Ifjúmunkás lap grafikai majd művészeti szerkesztője volt. A romániai Ábécés könyv illusztrátora. Svájcban a genfi Edito-Service lap belső munkatársa. A Belgiumi Szépművészeti Akadémia tagja. Huszonöt éve telepedett le Kanadában. A rendszerváltást követően szülőfaluja neves személyisége szobrának létesítését és templomának felújítását támogatta. Fényképészeti munkásságáért több szakmai elismerésben részesült. Az erdélyi falurombolás elleni világhírű plakát alkotója, a magyar művelődés hagyományainak ápolója és támogatója.

***

Magam azt hittem, PP-ről minden elmondhatót elmondtam már és a további dicséret erősen kultuszgyanús. Nem is húznám-nyújtanám tovább a témát, de időközben rábukkantam egy 1990-ből származó jegyzetemre, amely a rendszerváltás előtt magát "kint felejtő" PP visszatérését jelentette a romániai köztudatba, s amit most örömmel megosztok minden kedves olvasómmal.

Pusztai Péter régi-új munkáiról

A Hét, 1990. július 12.

A művésznek itthon is  a munka volt a lételeme - szinte megállás nélkül fotózott, rajzolt, s e kettőből valami furcsa, utánozhatatlan egyveleget kombinált - megteremtett magának egy fantáziavilágot, hála a rengeteg tudományos-fantasztikus írásnak, amelyek illusztrálása lassan-lassan belső szükségletté vált nála; olyannyira, hogy amikor megtelepedik Svájcban (1982), e műfaj jelenti számára a zökkenőmentes váltás lehetőségét.

("Huszonkét tudományos-fantasztikus könyvhöz készítek elsőoldalas illusztrációt, ami frankban nem nagy üzlet, de nem is akarom abban mérni a jelentőségét, hiszen a fontos az: nem estem messze az otthoni foglalatosságomtól. A különbség csak a mennyiség. Sajnos, nem tudom fotókombinációmmal megközelíteni a témáim, mert a fotómodellek többe kerülnek magánál a fizetségnél. Így megelégszem a rajztudományommal" - írja 1983 májusában.)

... Majd jön a párizsi Nathan kiadó rendelése 22 kötetes gyermek-enciklopédia illusztrálására...

... Kanadai szerződés ábécéskönyvre...

... Reklámgrafika...

...Rajzfilmek...

...Videó...

Európa után az amerikai kontinens "szabadsága", amely Pusztai esetében megint csak a megszakítatlan munkát jelenti.

("Nem hiszem, hogy tíz otthoni év alatt annyit termeltünk volna, mint itt 11 hónap alatt... Észre se vesszük, hogyan telik el a tíz-tizenkét óra munkával a műteremben" - üzeni 1985-ben, immár Montrealból.)

Nem tudom, be lehet-e majd egyáltalán gyűjteni mindazt, ami az ő kézjegyét viseli, összetéveszthetetlen stílusában és tehetségének jegyében fogant, meg lehet-e fejteni azt az álomvilágot, mely képteremtését eredezteti? Úgy érzem magam előtte, mint a természeti jelenségekkel: tudok róla valamit, de az egész beláthatatlan talány marad.

Cseke Gábor

Illusztráció: a tuniszi mesék fedőlapja * Pusztai Péter grafikája

Egykori rajztanárom üzenete (Vámszer Géza)

Nem a nosztalgia, inkábba megbánás és a későn, de végül csak bekopogtató bölcsülés íratja velem az alábbi sorokat, miközben Vámszer Géza Csík vármegye településtörténete című friss (pedig igazából ugyancsak nem ma készült) könyvét forgatom, a Bibliotheca Transsylvanica sorozat 53. köteteként. Látom magam előtt a hórihorgas Tanár Urat, aki 1976-ban örökre itthagyta ezt a sárgolyót, és akit én már csak életének egy menedékesen lehajló ágában volt alkalmam megismerni.

A megismerés - ahogy ezt leírtam, mindjárt bele is borzongtam - nagyot mondó kifejezés ahhoz képest, amit egykori, ötödik-hatodik osztályos kolozsvári rajztanárom közelében éreztem, akit az egykori 7-es fiúlíceum (ma: Brassai középiskola) osztályai bohócának, a gyermeki kegyetlenség céltáblájának tudtunk.

Egymásnak kilincset adó osztályok hagyományozták ránk, az ötvenes évek elején a „Vámszer-legendát”, miszerint a fanyar humorú, nem túl barátságos rajztanár óráján gyakorlatilag azt lehet csinálni, amit akarunk, egy feltétellel: két-három tanulónak föl kell áldoznia magát „a haza oltárán”, és mindjárt óra elején valamiféle rendbontással magára vonni a Tanár Úr figyelmét. 

Ő pedig minduntalan lelkiismeretesen beleesett egy már kipróbált forgatókönyv csapdájába,a sarokban álló osztályseprűvel eredvén arendetlenkedők nyomába, akik rafinált nyolcasokat írtak le rohangálva a padok körül. Vámszer Géza pedig, örök üldözőként chaplini figurára emlékeztetve szórakoztatott bennünket, többieket.

Akik, ugye,a hasunkat fogtuk a röhögéstől, és fogalmunk sem volt arról, hogy akit mi akkor kifiguráztunk, lehetetlenné tettünk, és aki egy kiadós kergetőzés után feladta a küzdelmet, majd duzzogva vette az osztálynaplót és kivonult a teremből, az tulajdonképpen egy érző, érdeklődő, sokoldalú, nagytudású ember. Pedig hát éppen akkortájt születtek, véglegesítődtek legjobb tanulmányai, készültek kalotaszegi néprajzi gyűjtései. Polgári vétetésű szorgalmának akkor nem volt se istene, se fóruma, se barátja, se pártolója, se társadalmi felhajtó ereje. És akkor persze azt sem tudhattuk, hogy Vámszer tanár úrnál nem csupán műkedvelő fellángolás, hiszen a Pallas-Akadémia Könyvkiadónál most megjelent munkais fényesen igazolja, hogy hosszú évekre nyúló csíkszeredai tanárkodása vette rá őt arra: mintsem, hogy középszerű grafikus legyen az erdélyi prérin, inkább segít begyűjteni mindazt, ami megtartotta az erdélyi magyarságot: hagyományokat, népi értékeket, az omló múlt üzenetét.

Fájdalmas dolog, hogy mindezt Neki már nem tudom megvallani, de kötelességem most nyilvánosan kimondani: gyermekkorom ideje, a nagy népi demokratikus átalakulások szelleme sajnálatosan nem kedvezett a hagyományos értékeknek, bár azt hirdette, hogy MINDENT AZ EMBERÉRT. Egy egész sor európai hírű szakember húzta meg magát, egyszerű tanári dokköpenybe bújva, értelmük megannyi sziporkáját küldve felénk, minket pedig vakká és süketté tett a korszellem.

A remek, franciás műveltségű kisebbségvédelmi jogász Mikó Imre például orosz nyelvet volt tanítani kénytelen (mert ő, ugye, hadifogsága révén azt is megtanulta!), hogy népes családját fenntartsa és kényelmetlennek tartott politikai szereplése miatt szinte mindvégig rangrejtve és éppen csak megtűrve élt közöttünk, míg nagysokára, élete vége felé, mintegy „kései kárpótlásul” a Kriterion Könyvkiadó egyik megbecsült lektoraként térhetett vissza a szellem világába. 

És csak akkor, már későn tudatosult bennem, hogy igazából milyen emberek is vettek körül engem, én pedig mit sem tudtam arról, hogy két lábon járó szellemi kincsek között éltem, mekkoraesélytől estem el, nemzedéktársaimmal együtt azokban a harsány társadalmi és elől rejtezkedni jó, félnivalóidőkben, mert nem tudhattuk azon melegében és kellőképpen megbecsülni ezt a kincset.

Rajztanárom is így néz rám vissza az időből, figyelmeztetőleg magasba emelt seprűjével. Most már tudom, hogy nem bennünket fenyegetett az a szerszám, hanem akkori életünk rendjéhez tartozott. Vámszer Géza éppen úgy nem szégyelte mindvégig fölvállalni a vásott csibészek megrekcumozását, mint a néprajzi kutatás aprómunkáját és rejtett szépségeit. Népszolgálatban fogant és kifejtett munkásságát, teljeségre törekvő életvitelét csak az az érzéketlenség tudta elfedni előlünk, amellyel a dogmatikus kurzus magának tartotta fenn a népszolgálatiság privilégiumát, s aki nem úgy mentette volna a népet, ahogy az akkori társadalmi receptkönyv előírta, annak kuss volt.

Kései tisztelgés ez a kiadói esemény egykori tanáraim, s köztük a Vámszer Géza emléke és valós emberi értékei előtt. Amin mit sem változtat az a tény, hogy e hetvenes években véglegesített néprajzi-helytörténeti munka sok helyen kritikára-kiigazításra szorul. A szomorú az, hogy a Tanár Úr immár nem tud vitába szállni egyetlen, későn jött kritikusával sem...

Cseke Gábor

(Csíkszereda, 2007)

*

Névjegy

Néprajzkutató, művészettörténész, középiskolai tanár. Rajztanárként tanított Nagyszebenben, Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában. 1929-1941 között a Római Katolikus Főgimnázium tanára

volt. Szerepet vállalt a természetjárás és a turistamozgalom megszervezésében, a Csíki Turista Egyesület megalapításának kezdeményezője. Tanítványaival bejárta Csík, Gyergyó, Kászon és Gyimes településeit, rajzolt, fényképezett, gyűjtött. Foglalkozott általános néprajzzal, majd településtörténettel, a falusi egyházművészet és a székelyföldi műemlékek vizsgálatával is. 1930 tavaszán Domokos Pál Péterrel és Nagy Imrével együtt Csíkszeredában nagyszabású néprajzi és művészettörténeti kiállítást rendeztek, e gyűjteménnyel tulajdonképpen lerakták a csíki múzeum alapjait. Legjelentősebb dolgozatait 1976-ban tette közzé Életforma és anyagi műveltség című kötetében. Munkásságának jelentős része kiadatlan maradt. Hagyatékának gondozója a Kriza János Néprajzi Társaság.