1.
Egy művészi életút földrajza
Márton Árpádot iskolájának története foglalkoztatja
Márton Árpád festőművész 1940. október 6-án született Gyergyóalfaluban. 65. születésnapján (2005 végén), a Kriterion Alapítvány rendezte nyilvános ünnepségen Domokos Géza író, az alapítvány tiszteletbeli elnöke, illetve a szülőfalu nevében György István polgármester és Balázs József festőművész köszöntötték az 1964-ben Csíkszeredában megtelepedett mestert, akit most műtermében életének földrajzáról kérdeztünk. Megtudtuk: eddigi hatvanöt éve alatt Európa „krétakörében" élt: északon Lengyelországig, a Balti-tengerig jutott, délen a horvátországi Adria jelentette a végső határt, nyugaton Németország, keleten pedig Moszkva és Szentpétervár a kör széle.
- No, és a körön belül?
- Első utam Gyergyóalfaluból Marosvásárhelyre vezetett, a középiskolába mentem. Akkor ültem először életemben vonaton, addig csak a falu határát jártam. Éppen erdőlni voltunk édesapámmal, amikor a művészeti iskolából Incze István tanár úrral az élen tehetségkutatók érkeztek hozzánk, akkoriban ez bevett gyakorlat volt, s bár a faluban emlegettek volt nekik, hogy szeretek rajzolni, festeni, elszalasztottam a meghallgatást. Édesapám volt az, aki ennek ellenére noszogatott: ha le is késtem a felvételit, menjek fel Vásárhelyre, hátha bejutok. És bejutottam.
- Édesapád támogatott? Nem volt ez akkor szokatlan gesztus egy gazdálkodó családfőtől?
- Teljesen szokatlan volt, de ez akkor nekem nem tűnt annak, mert édesapámról tudtam, mindig szeretett rajzolni. Asztalosnak tanult, s volt benne valami ösztönös vonzódás a művészetekhez. Az alfalui embereknek a föld jelentett mindent, az apám viszont erre nem sokat adott. A háborúban elvitték katonának, aztán már csak 1949-ben tért haza, orosz fogságból. Ha nincsen az ő biztatása, sose leszek művész. Az iskolában nem jeleskedtem, de a rajzot nem hanyagolhattam el, arra ő vigyázott. Különben egy matematikatanárnő tanította nálunk a rajzot...
- Milyen nyomot hagyott benned a városba szabadulás?
- Sövér Elek, aki pár évvel korábban már bejutott Alfaluból a líceumba, olyan pontosan lerajzolt nekem mindent, hogy annak alapján egyenesen a Kultúrpalotához jutottam. Ott volt az iskolaigazgatóság is, de igazából valósággal a kultúra templvolt. Helyet adott a Székely Színháznak, a filharmóniának, később a népi együttesnek is, ott voltak a kiállítások, a képzőművész szövetség fiókja. Ahhoz képest e palota mára meglehetősen kiürült, de akkor az egész kultúrát jelentette nekünk. A város pedig a nyitás, a rácsodálkozás bölcsője volt a számomra, valódi közösségbe kerültem. Az első két-három hónap fájdalmas volt az erős honvágy miatt, de aztán csilapodott a láz. Hét fiú és három lány járt az osztályunkba, név szerint Kákonyi Csilla, Boér Lenk Ilona, Lázár Lili, Plugor Sándor, Gergely István, Gyenge Imre, Bakó Antal, Kiss László, Csutak Levente és jómagam. Valamennyien leérettségiztünk, sőt, a fiúk már az első próbálkozásra bekerültek egyetemre, s később a lányok is követtek bennünket. Vásárhelyen a tanárok nem hagytak magunkra, szülői szeretettel foglalkoztak velünk, ápolták bennünk a művészt, bizonyos tantárgyakat igyekeztek nem túlhajtani velünk. Heti 36 szakórán vettünk részt, mindent kipróbáltunk, megalapozhattuk a mesterségbeli tudásunkat. Hétvégeken tanáraink el-elvittek gyalogos kirándulásra a város környékére, rajzolni, tájat festeni, így nyílott meg előttünk a Maros part, Koronka, a Somostető, az akkori Kerekdomb pitoreszk cigányvilága, a régi vásárhelyi utca hangulata.
- Hogyan teltek a nyaraid?
- Mielőtt vakációra utaztunk volna, egy-egy hónapra tájképfesteni vittek, először Görgényszentimrére, majd két nyáron át Marosvécsre, végül Maroshévízre. Vittük magunkkal a szalmazsákokat, a konyhát, reggeltől estig a szabadban voltunk, festettünk. És egy csöppet sem untuk. Együtt voltunk, az egész iskola, kicsik és nagyobbak, egyformák voltunk, mindenki festett, sőt, a tanáraink is közénk ültek, ők is dolgoztak, lestük is az ecsetjük mozgását, a fortélyokat. Kezdetben a példát, a mintát láttuk bennük, tizenegyedikes korunkig aztán már bennünk is ágaskodott az egyéniség, a külön út, megjelentek a kisebb-nagyobb nézeteltérések a felnőttekkel.
- Érettségi után rögtön elkerültél Kolozsvárra, a Ion Andreescu Intézetbe.
- Kolozsvár akkor minden dák vágyálma volt, az enyém is. Ekkor indult elsőízben román évfolyam a főiskolán, ők 14-en voltak, mi is 14-en, s ennek a felét a mi osztályunk fiai alkották. Igazából otthon éreztük magunkat, bár új, keményebb elvárásokkal szembesültünk, ez már nem volt annyira otthonos életmód, amire pedig továbbra is vágytunk. Ezért, valahányszor keresztülutaztunk Vásárhelyen, mindig szívesen megálltunk kis időre a volt iskolánknál, örömmel befogadtak, mintha hazatértünk volna.
- Melyek kolozsvári létezésed legemlékezetesebb élményei?
- Mindenek előtt a tanárok, a mestereim. Közülük is a legelső, néhai Kádár Tibor, aki szigorával nekem sokat segített. De említhetném Szervátiusz Jenő bácsit, majd Miklóssy Gábor festőt, aki öt éven át volt vezető tanárom s aki meglátta bennem az önálló utat kereső művészt. Őróla tudni kell, hogy zenésznek készült, de egészségi okokból választotta az ecsetet, s valósággal számonkérte tőlünk, járunk-e hangversenyre, operába, színházba. Mi persze eljártunk, hiszen nem volt ösztöndíjam, gyakran beálltunk statisztálni, világosítani, ez némi pénzt jelentett, s az előadásokra is bemehettünk. De nem hiányoztam a Gaál Gábor irodalmi kör üléseiről sem, sok nemzedékembeli íróval, költővel barátkoztam ott össze, meg aztán olyan tanárok tágították általános műveltségem horizontját, mint Földes László, Bretter György, Borghida István, Pattantyús Károly, Debreczeni László, Szentimrei Judit, Andrási Edit.
- Az egyetemi évek csak Kolozsvárt jelentették számodra?
- Év közben igen, de a vakációban már elkezdtem utazgatni Erdélyben. A környéket, mint például Kalotaszeget, tanulmányi kirándulásokról is sikerült megismerni, de bejártam a Mócvidéket, majd Máramarost, Háromszék és Brassó környékét, s minél több helyen fordultam meg, annál nyitottabb lettem. Talánezért is nem vágytam az egyetem után hazatérni. Gaál András jó barátom, aki pár évvel előttem végzett az Andreescun és búcsúzáskor rámtestálta minden kolozsvári pénzkereseti lehetőségét, Csíkszeredában tanított, ő említette, van náluk egy üres rajztanári állás, azonnal oda akartam menni. Vonzott a Nagy Imre bácsi képeiből megismert világ, s azóta se bántam meg, hogy Csíkban telepedtem meg. Imre bácsi különben, amíg élt, állandóan számon tartott bennünket, fiatalokat. És számonkért. Emlékszem, az első kiállításomat 1964-ben rendeztem meg a csíki múzeumban, az egyetemi munkáimból válogattam össze 65 darabot, s Nagy Imre nem csak hogy megtisztelte jelenlétével a tárlatot, de magával hozta László Gyula bácsit is, s miután végignézték a festményeket, hozzám jött s rámutatott néhány képre: ezeket igen, ezt folytasd, a többi iskolás, felejtsd el... Érdekes, a véleménye lényegében egybecsengett a Miklóssytól kapott jótanácsokkal.
- Az országhatárt mikor lépted át először?
- 1969-ben, amikor néhány barátommal összeálltunk s egy gépkocsival három héten át jártuk Magyarországot, hogy megismerjük a magyar művészet gyökereit, amire addig csak könyvekből, vagy előadások révén volt rálátásunk. Ügyesen megterveztük az utazást, amely végül is azzal a haszonnal járt, hogy megerősített addigi hitemben: el kell indulnom a saját utamon. Rájöttem, hogy a képzőművészet akkori szocreál normái a román képzőművészetben távolról sem nyomták el annyira az egyéni törekvéseket, mint Magyarországon, s nyitni kell mindenfelé. Ez a felismerés vezetett aztán bennünket Gaál Andrással és Zöld Lajossal a szárhegyi művésztábor megteremtéséhez, és hosszú éveken át a nyaraim betáblázásához. Ráadásul a táborok idején, a vendégektől eltérően, alig maradt időm valamit is festeni. A szervezés kényszere mindent felemésztett. Ezekben az években többen összeálltunk, tanárok, s turistabusszal 10 napos külföldi utakat tettünk Csehszlovákiában, Lengyelországban, Magyarországon. Megboldogult Miklós Jóska angol tanár kollégánk volt az idegenvezetőnk, nagyon hasznos, tanulságos túrák voltak. Mikor aztán a táborszervezéstől visszaléptem, a családi kirándulások következtek, beültünk a kis Trabantba, s egy hónapon át jártuk Magyarországot, Németországot, Csehszlovákiát, a már korábbról ismert útvonalakon.
- Táborok?
- Először 1977-ben vehettem részt egy lengyelországi nemzetközi festőtáborozáson, Pacskowban. Hasznos kóstoló volt az igen fejlett lengyel képzőművészet szabad szelleméből. A külföldi táborozási lehetőségek igazából 1990-től nyíltak meg előttünk. Nagy élményt jelentett a pannonhalmi tábor, s még inkább a hortobágyi. De előfordult, hogy azért hívtak meg minket táborba, hogy segítsünk a szervezésben, felhasználva és átadva szárhegyi tapasztalatainkat.
- Útirajzot sose írtál?
- Nem. Viszont egyre jobban foglalkoztat az egykori iskolámhoz fűződő emlékek rögzítése. A marosvásárhelyi művészeti döntő színhelye életemnek, ugyanakkor a jelenkori erdélyi festészet egyik meghatározó bölcsője, remek tanáraival együtt. Az itt végzettek, mai napig jó barátaim, teremtettek tulajdonképpen művészeti életet, ízlést és alkotó szellemet olyan városokban, mint Szászrégen, Kézdivásárhely, Sepsiszentgyörgy, Székelykeresztúr, Segesvár, Csíkszereda, Gyergyószentmiklós. A rájuk való emlékezés, a tanulságok átmentése sürgető parancs. Érzem, hogy ha jövő év végéig nem készülök el az írással, akkor végleg bennem reked. Nem dicsekszem, mások állítják: talán én emlékszem a legpontosabban, legrészletesebben mindarra, ami velünk történt. Ahányszor összeülünk, elismerik: tényleg, ez is úgy történt, meg az is, ahogy elmesélem. És csodálkoznak: hogy tudtam ennyi mindent észben tartani?
(Megjelent az Új Magyar Szó Színkép c. mellékletének egyik 2005-ös számában)
****
Két éven át kerülgettük egymást, próbáltuk egyeztetni kedvünket és időnket, hogy egy gyors lefutással kihordjuk, s rögzíthessük mindazt, ami Márton Árpádnak meghatározó élmény egykori iskolájáról és tanulótársairól, művésszé válásának útján. Arra gondoltam, hogy elszegődöm íródeákjául, aki segít a felszínre hozni az emlékeket, kíváncsiságával tágítja a vallomások körét, ha nyers formában is, de elsőre összerázza a nyersanyagot. Időnként kötekedve provokáltam, megpróbáltam tréfásan az orra alá dörgölni interjúbeli figyelmeztetését - " érzem, hogy ha jövő év végéig nem készülök el az írással, akkor végleg bennem reked" -, Árpi nagyokat bólogatott hozzá, igazat is adott nekem, de végül csak nem sikerült belevágni...
Végre, 2007. november 14, reggel 8.50-kor aztán leültünk a Csíki Játékszín épületének második emeletén lévő műtermében. Mögöttünk, az asztalon egy kamaszfiú gipszszobra figyelte döcögve induló, ám egyre közvetlenebbé és tartalmasabbá váló beszélgetéseinket.
Az utolsó találkozónk 2008. január 29, reggel 9.25-kor kezdődött és addigra már sikerült valamennyi beszélgetésünk jegyzőkönyvét papírra is vetni. A szövegekkel a hóna alatt Márton Árpáddal búcsút mondtunk egymásnak, kora nyárra, majd egyszer, később, őszre tolva ki a véglegesítés időpontját. Mostanig mindez csak terv maradt, s addig is, amíg előbbre jutunk, idemásolom a nyers beszélgetés szövegkönyvéből a nem mindennapi szobor történetét...
2.
(Előzmény: Márton Árpád 1953-ban a marosvásárhelyi Művészeti Líceum tanulója lett.)
- Ennek a szobornak van-e valami különleges története?
- Rájöttem arra, hogy Izsák Márton tanár úrnak (az iskola igazgatója volt - Cs. G.) volt egyféle szimpatiája irányomban. Igaz, az osztályban lévő hét fiú túl sok jót nem csinált, elég gyakran voltunk az igazgató elé citálva, s bizony, megkaptuk a nekünk kijáró taslit, nem kérdezték igazán, hogy szabad vagy nem szabad, sokszor vonták meg a vasárnapi kimenőt tőlünk, s az ilyen alkalmakkor aztán láttam, hogy Izsák valahogy szimpatizál velem...
Másodéven, sose felejtem el, november felé járhatott, azt mondta, te, figyelj ide, akkorra már kinőttem azt a ruhát, amivel az iskolába érkeztem faluról, mert megnyúltam, alacsony növésű voltam kezdetben, itt van, azt mondja, adok pénzt s haza kellene utazzál egy hét végén s hozd el azt a darócruhát s a kalapodat, mert meg akarlak mintázni...
Hazamentem, s édesapámék mind kacagták, hogy jó arasszal rövidebb volt rajtam a gúnya, de azért felvettem, s a tanár úr egy fél éven át minden hét végén, vasárnapon délelőtt elkéreztetett, a kultúrpalotában volt neki egy kis műtermecskéje, s ott álltam modellt neki. Ez a szobor itt ki is volt állítva annak idején a téli-tavaszi tárlaton...
Mondhatom, unalmas dolog volt modellt állni, de az első év végén a festők is, meg a szobrászok is, Korondi Jenő, nyugodjék most már, vásárhelyi volt, egy kisfiú kisborjúval témájú diplomamunkát készített. Mert Vásárhelyen az volt a szokás, hogy amikor végeztél, egy diplomamunkát kellett készíteni, s arra adták a jegyet... Na, és ki volt a kisborjús fiú? Hát én voltam... Azután meg állandóan ide-oda cibáltak, ennek is álltam, annak is... Pedig hát nem voltam én már akkor épp olyan gyerek. Megvoltak a magam bajai, a magam élettapasztalata, apa nélkül nőttem fel, vittem magammal azokat a gondokat, ami kötelesség volt, nem lehettem játékos, könnyelmű gyerek... Kiss Laci osztálytásam bezzeg egy más világból, polgári környezetből érkezett, tisztviselő családból jött, akkora kölyök volt, az úgy játszott a kicsi autókkal, meg repülőket hajtogatott, dobigált, mi csak néztük, mert a többiek, a többi hat az mind parasztgyerek volt, számunkra olyan furcsának tűnt ez a gyerekesség...
Annak idején mi darwinizmust tanultunk, úgy hívták a biológiát, egy Kiss nevezetű tanárnő tanította, a Ranghetből járt át, a földrajzot is ő tanította, s amikor a születésről, a szülésről, a megtermékenyítésről volt szó, egyszer csak felháborodva kifakadt: gyerekek, hát nem tetszik az órám, mi van veletek, ahol én tanítottam eddig s előadtam ezt a leckét, állandóan nagy röhögés, kuncogás volt, mi van itt, hogy ti nem nevettek? Vontuk a vállunkat, hogy tanárnő, számunkra ez olyan természetes... Az, hogy elviszik a tehenet a bikához, hogy megborjúzik, hogy megellik a juh, ez olyan természetes, mi van ezen röhögni való? Azt mondta erre, hogy lám, gyerekek, erre nem gondoltam...
- Én voltam hát az örök modell, de nem tartott sokáig, mert később, felsőbb évben, a diplomamunkámhoz, amikor arról volt szó, a kisebbeket én is fogtam meg, vittem s cipeltem modellt állni...
- Hogy került aztán hozzád, ide az asztalra ez a szobor?
- Izsák Márton pár éve meghalt, s a műterméből, amely a vásárhelyi gyermekklinika tájékán volt, a valamikori vagon vendéglő mellett, , a szobortól kifelé, a hegyre, a hozzátartozók kiraktak mindent, ami csak odabent volt, s Hunyadi András barátom tudta, hogy az öreg ezt rólam készítette, s kérdezte, lenne-e megőrzési lehetőségem, persze azzal a feltétellel, hogy ha restaurálják, bekerüljön az alfalvi gyűjteménybe... Sajnos, eladták az egész Izsák hagyatékot, s ahelyett, hogy egy emlékházat csináltak volna, Vásárhely nem állt az ügy mögé, ezt nagyon szomorúnak tartom. Annyi éven keresztül azt a művészeti iskolát vezette, s jó, csinált ő ilyen meg olyan szobrokat, az igaz, de azért a maga módján egy nagyon jó szobrász volt... Nagy szál, magas ember volt, s kilencven valahány évesen, amikor a Bernády-anyagot bemutatták, s a pincéből újra kikerült a régi kultúrpalota műgyűjteménye, akkor még jelen volt s szenzációsan elbeszélgettünk. Nagyon jól tartotta magát... Egykor Budapesten végzett s valamikor öklözött is, tehát fizikailag igen fejlett volt, mindig adott magára. Csak hát gyereke nem volt, felesége korán elhalt, magányos ember volt, s éppen erről panaszkodott akkor is... Én különben mindig meglátogattam, mert elárulhatom, hogy Izsákék örökbe is akartak venni engem, de aztán a szüleim nem egyeztek belé, egyedüli fiuk voltam, ugye...
Izsák Márton szobra Márton Árpádról * Fotó: s.k.
