Egy nap kihagyással újabb utazás - ugyancsak Udvarhelyen keresztül, de a távolabbi Kolozsvárra. Időre megyünk, szombat reggel 10-kor van a gyülekező a Brassai iskolaépülete előtt, de elnézik a későket is. A derűs, tiszta reggelben úgy suhan Attila fiam kocsija, mint huzatban a szúnyog. Tordánál csörren a telefon: éppen tíz lesz tíz perc múlva. Megnytugtatom az osztálytásakat, hogy félórán belül befutok. Úgy is lett: fél 11-kor már ölelgetjük egymást, a járókelők szórakozása közepette.
Ez a találkozások (és búcsúzások) évadja.
Előbb a bejárat előtt fényképezkedünk, majd a homályos előcsarnokban, Brassai Sámuel unalomig ismert bronzmellszobra előtt. Mindenki előszed valamilyen fényképezőgépet, a csapat felbomlik, egymást fotózzuk, de mindig hiányzik két-három személy a csoportképről. Ide nem hívtunk profit, a találkozó is spontán, szervezetlen.
Megkeressük végzős oszytályunk, a X. A. osztálytablóját. Valahol elrejtették a tilalmas időkben, most újra előkerült, kipofozták, régi pompájában csillog, minden fénykép a helyére került.
Irány egy kávézó (Agape, a kolozsvári Bolyai utcában). Mikor leülünk, kiderül, hogy délben bezár, az osztályfőnöki órát tehát föl kell gyorsítani. Gündisch Feri tartja kézben a találkozó gyeplőjét, a kicsengetési kártyáról olvassa fel a névsort. A halottak mellé egy-egy keresztet rajzol.
Egymás szavába vágunk. 11-en vagyunk jelen, ugyanannyian hiányoznak az élők közül, tízen pedig halottak. Ez a mérleg. Nincs türelmünk végighallgatni egymást. Kamaszbosszantások, ugratások harsannak, utána röhögés. Furán áll a hetvenvalahány éves nagyapáknak.
A Lírai tőcsdéből vittem kilenc példányt, a Jelentésekből egyet. Ennyit tudok elajándékozni. Mindenkinek jutott egy könyv. A Jelentéseket kisorsoltuk: Balla Árpád volt a szerencsés nyertes.
Elég hamar eloszlott a társaság. Nagyrészt Kolozsváron élő kollégák voltak jelen, húzta őket hazafelé a család. Délutánra már egyedül maradtam. Várhattam éjfél utánig, míg befut a Corona, hogy reggelre hazaérkezzek. Közel 9 órát dekkoltam a kolozsvári állomáson. Amíg be nem esteledett, jó volt künn a peronon, egy padon, lekötötte a figyelmemet a nyózsgő állomási élet. Kilenc körül már a váróterembe kényszerültem. A nyilvánosságnak kihelyezett plazmatévé meccset közvetített, begyűltek az utasok. A hajléktalanok idegesek voltak: legalább féltuxatnyian reklamálták elfoglalt törzshelyüket. Számukra a váróterem olyan, mint másnak az öröklakás. Az átmeneti utazóvendég a betolakodó. De még sem a vendéggel veszekszenek, hanem egymásnak ugranak. Keserű indulatok feszülhetnek bennük felhalmozódva. Egy féllábú, miután alaposan kiköpködte magát, majdnem nekiesett egy fiatalabb sorstársának, hogy eltörje a hátán a fémből készült mankóit. Csak a pult mögötti kávésnéni és az asszisztáló többiek közbeavatkozása hűtötte le a kedélyeket.
Éjfél után elfogott az álmosság. Fejem mindegyre a könyvre hanyatlott, majd a könyv hullott ki a kezemből a földre. Féltem, hogy elalszom a vonatot és inkább kimentem a hűvös éjszakába, le-fel járkálva a peronon.
Reggel nyolc óra előtt megérkeztem ugyanoda, ahonnan szombat reggel 7-kor elindultam. Huszonöt órát áltdoztam az életemből az emlékeknek és az illúzióknak. A következőkben nagyon jól meggondolom, hogy érdemes-e a lehetetlenben reménykedni?
