Egy önkéntes pályaőr feljegyzéseiből (32): Átutazóban

Biró Károly: Nosztalgia

De mert Székelyudvarhelyre éppen csak megérkeztem – emlékeim vonatán, persze – és alig szálltunk le Sándor barátommal a vonatról (az én hátamon hátizsák, az övén még nagyobb – így utazgattunk akkoriban, minden úti cókmókunk egy-egy vászonzsákban elfért), mindjárt jelentkeztünk a forgalmi irodában, ahol az állomásfőnököt gyanítottuk megtalálni. Néhány ember látta el az udvarhelyi állomáson zajló mindennapi tevékenységet, s nem is került nagy meggyőző munkámba rávenni a főnököt, hogy elsősorban az ő érdekükben fontos ennek a riportnak az elkészítése, amely révén az egész országban ismertek lesznek, bekerül a képük az újságba. Mellesleg – nyugtattam tovább a zavartnak látszó helyi lelkeket – a mi kettősünk nem ellenőrizni jött, és nem csomót keresni a kákán, hanem kiemelni az ismeretlenségből az erdélyi magyar embereket, akik szorgalmasan dolgoznak, hogy életünk rendben-csendben menjen. Ami mellesleg igaz is volt, bár az egész amolyan kincstári dumának hangzott, mint annyi minden akkoriban kirakathoz hasonlatos életünkben – ami közvetlenül az üveg mögött volt, az próbálkozott a csillogással, ami viszont háttérbe került, ott a pókhálók és a légytetemek tarkították a látványt, szerencsére csak a homályban. Nos, Sándorral ketten mi a kirakat fényesebbik, közszemlére érdemesebb síkjait pásztáztuk, ez volt a feladatunk, ezért fizettek bennünket, ez volt az utazásaink valóságos motorja is: oda állítottuk az embereket, a csillogásba, a rendezett előtérbe, hogy mosolyogjanak és munkájuk iránti elkötelezettségben örökítődjenek meg az időben.

Akkoriban nagyon kellett ügyelni arra, hogy hol vesszük elő a fényképezőgépet, mert elég volt, ha csak megcsillant valakinek a kezében az objektív üvege, elég volt egy kósza kis villanás egy gyanakodó szembe, máris célgömbbe került az ember, odaléptek hozzá, igazoltatták, szándékai felől faggatták, gépét vizsgálgatták, s ha mindent rendben találtak és semmilyen „gyanús” jelbe nem tudtak belekötni, akkor továbbengedtek, de azzal a kis közjátékkal, amire a feladathoz egyáltalán semmilyen szükség nem volt, sikerült elűzni azt a kevés munkakedvet is, ami e nem túl biztató körülmények ellenére még bennünk szorult. A Sándor – és a magam – érdekében igyekeztem elhárítani minden hasonló közjátékot, ezért aztán magunk mellé kértünk egy hozzáértő kalauzt is, aki megmutatná nekünk a székelyudvarhelyi állomás pályarendszerét és pontosan megmondaná, hol, milyen szakaszokat, tárgyakat, építményeket, eseményeket stb. szabad egyáltalán fényképezni. Megelégedésemre, a feladatra maga a főnök vállalkozott, s hármasban – pontosabban kettesben, mert Sándor mindegyre le-lemaradt vagy éppen elibénk vágott – ráérősen végigbaktattunk az állomásról egy kiserdő alá kanyarodó pálya mentén a fagyos, havas, kopár töltésen. Én a főnök magyarázatait hallgattam az udvarhelyi vonalszakasz történetéről, és arról, hogy hányszor vetődött fel az idők során a Székelyudvarhely-Csíkszereda közötti összeköttetés megépítése, és mert műszakilag igen költségigényesek voltak a tervek, minden esetben elvetették vagy elfektették őket.

Elértünk a vasúti világ végét jelző bakhoz, minden szögből és irányból sikerült le is fényképezni, tetejében a kormos-füstös régimódi vasutas lámpával, amiben még kanóc égett és amelybe piros üveg járt, és amit valamikor esténként mindig meggyújtottak... A lámpa mellől visszapillantottam az állomástól megtett útra, s arra gondoltam, hogy tulajdonképpen egy forrás tövénél állok, amelyből elindul csörgedezve egy magányos vízér, hogy később, megerősödve-nekibátorodva belezúduljon a nagy hálózatba. A naponta kétszer induló és érkező „székely expressz”, amely a város több kisállomásán is megállt, hogy az utasoknak ne kelljen minden áron a nagyállomásig kutyagolniuk – kivéve a közelében lakókat – , Segesvárig családias, fapados vicinális volt, onnan viszont az utas előtt kinyílt a pálya, méghozzá két irányban – nyugat és délkelet felé egyaránt.

Délkelet felé indulva, Brassó, Bukarest, majd a román tengerpart, Szófia, Isztambul, Görögország, de épp úgy Moldova, Oroszország és Távol-Kelet felé eső úticélok könnyű elérhetőségével kecsegtetett, nyugatra viszont Kolozsváron, a Királyhágón, Nagyváradon túl jelentette rendre egész Európát, Párizson keresztül egészen a brit szigetek fővárosáig és akár tovább is, a kontinens szigetvilágán. Ez volt ugyan a vég, ahol álltam, de ha úgy akarom, ez lehetett a kezdet, a kiindulás. Mindenképpen meditáláshoz méltó, nélkülözhetetlen pont ahhoz, hogy a világban mindenütt egyforma eséllyel otthon érezhessük magunkat.

Ez volt az a hely, ahol fényképész kollégámat teljes felelősséggel szabadjára engedtem a főnök társaságában, mert úgy éreztem, ami az otthonosságot illeti, „sínen vagyunk”, baklövés, kellemetlen közjáték már nem igen következhet be, a fotóriporthoz szükséges takarékos szöveget akár helyben el tudnám készíteni, így aztán fogtam magam és elköszöntem, hogy néhány egyéb megbízatásomnak is utána nézzek...

Bevallom, a tekei kisállomás után nem volt sem kedvem, sem késztetésem arra, hogy egy újabb állomási világot a szívembe zárjak és magammal vigyek. Ezt akkor a fiatalabb Sándorra hagytam. Én megelégedtem a felületes látogató benyomásaival, aki néhány pillantással képes felismerni és bemérni a terepet, érzelmileg nem kötelezi el magát, átutazó, mint annyi más ember, alig jött meg, már a visszatérés körülményeit és módjait fürkészi... S mivel számomra a következő újságírói állomás Csíkszeredát jelentette, kénytelen voltam autóbuszra ülni, hogy átkeljek a Hargitán, s leereszkedjünk a Csíki-medencébe, a vasútállomás közelébe, az egykori gabonasiló mellé, amely kiköpött mása a székelyudvarhelyi állomás közelében magasodó silótoronynak, valósággal lerí róluk, hogy egyazon tervező asztalon készült, ugyanannak a vidékfejlesztő ambíciónak a lendületében, mely mindkét városból örök riválist fabrikált, és egyúttal vasúti elérhetetlenségre kárhoztatta.

Találkozások (Naplólap)

Annyi elpuskázott és kudarcba fúlt találkozási kísérlet után végre - együtt az élők. A Bolyai egyetemen 1957 őszén indult magyar szakos évfolyam tagjai találkoztunk a tegnap Nyíri-Fábián Éva kolléganőnk házának kertjében (ahol a fotó is készült), majd tartottunk osztályfőnöki órát a nappali hűvösében, szépen körbe rakott székeken ülve és szembenézve egymással.

Feszélyezettek voltunk, szorongtunk, ugyanakkor vágytuk is a kitárulkozást. Számomra kissé megtdöbbentő volt volt kollégáim emlékezése olyan kiszólásaimra, "beköpéseimre", amelyekre én már egyáltalán nem is emlékeztem, sőt, amiket ma mélységesen idegennek érzek magamtól. De azt már régóta megtanultam, hogy saját én-képünk meredeken különbözik a mások rólunk alkotott képével, ezért a csodálkozáson és a hümmgetésen kívül más jelét nem adtam megdöbbenésemnek.

Sikerült minimálisra visszafogni saját életbeszámolómat. Másokhoz képest előnyös helyzetben vagyok: egész életemben reflektorfényben álltam, csak az nem látott meg, aki nem akart. De ha akar, kis fáradtsággal utánanézhet viselt dolgaimnak, munkáimnak. Amit én hozzáfűzhetnék, az már a hetvenkedés lenne vagy a túladagolt szerénység.

Így aztán vagyok aki vagyok.

A helyzet fintora az, hogy holnap, ugyanezt el kell játszanom Kolozsváron is, ahol érettségi találkozóra gyűlünk össze a Brassai líceumban mondazok, akik még élünk az 1957-es X. A fiúosztályból. Kissé fáraszto lesz egymásután a két út, szerencsére Attila fiam holnap reggel utazik vissza kocsival Budapestre s elröpít engem Kolozsvárra.

A képen az egykori magyar szakos évfolyam jelenlévő tagjai feszítünk, Éva udvarán, egy hivatalos fotográfus objektívje előtt.

Hátsó sor, balról jobbra: Barabás István, Szilvássy Mária, Árvay Katalin, Molnár Anna, Gyarmath János, Fazakas Csilla, Nyíri Éva, jómagam, Kanduth Erzsébet, Máriás József.

Első sor, balról jobbra: Takács Piroska, Bicsak Margit, Jászberényi Emese, Kerekes Ilona (feleségem), Szlovácsek Ida, Zékány Aranka, Angi Mária.

"Jelentések..." - az Udvarhelyi Híradóban

A székely-

udvarhelyi napilap mai számában jelent meg Oláh István barátom tollából az alábbi írás. Azon bánkódik levelében, hogy nem írhatott kedvére, újságoldalnyi terjedelemben a könyvről, majd azzal vigasztal: így legalább biztos, hogy elolvassák "vagy azt hiszem".

Hát akkor lássunk neki...

*

„Jelentések magamról”

Cseke Gabit sokan ismerték még ifjúmunkásos korában. Nála nem ment a főszerkesztőknek hivatalból vagy megszokásból kijáró elvtársazás, ő Gabi volt a szerkesztőségben, könyveiben, még azok számára is, akik csak hallomásból ismerték, de hivatkoztak rá. Legújabb könyve a költői alcím szerint ellenfényes emlékezés, főcíme mintegy megelőlegezi a drámai önvallomást. A Jelentések magamról, még mielőtt olvasni kezdeném, két időt és egyetlen erkölcsöt pontosít. Ha Cseke magáról jelent, akkor jelen időben, ergo a tárgyalt korszakban (nagyjából 1960 és 90 között) nem jelentett. Ami megint csak azért fontos, mert a mi korosztályunk két alapkérdéssel vesződött és nem rögtön a rendszerváltás után, hanem már jóval előtte. Hogy ki kit súg be, illetve mit muszáj s mit nem lehet vállalni például újságnál s példának okáért egy főszerkesztőnek. A besúgási hisztéria még jól is jött az új szerepleosztásban (juttatásszerűen, mint az egészségvédelem vagy a kötelező oktatás), aztán meglett az első tragédia. Adminisztrációs kollégánk dossziéját megkapták a szeku irattárába benyomuló lázadók, állítólag csak a fedőnevét mondták be neki a telefonba,az illető felakasztotta magát. Nem volt gonosz s ha nem bukik le, akár korunk hőse is lehetett volna, mert éveket ült 56-ért. Ez az én történetem és nem a Csekéé, de lehetne, mert történeteink egy tőről fakadnak. Belátható múltban még az egész társadalmat foglalkoztatta, ami most a helyzetek és indulatok ellenfényében az emlékezőt. Ezért kell úgy értékelnem a könyvet, mint mindent, ami tágabb értelemben közügy. Ez a számomra egyedül lehetséges be- vagy elfogadási forma. Van más is, valami ilyesmi: á, minek foglalkozni vele. S következnek a bejáratott jelzők a lejáratott diktatúráról, és ami elevenbe vág, a diktatúrában élt emberről. Életem része volt, kitéphetetlen, másrészt (és ez is közhely), akkor voltunk fiatalok. Tehát boldogok? Harmadszor meg önérzetem csorbul, ha lehurrognám, amivel ha kicsiben is, de egyetértettem, akikkel ha fél szájjal is, de egy követ fújtam. Nincs bocsánat, mert bocsánatkérés sincs. Van viszont emlékező, aki emlékezik. Számot vet, s ha arat, fájdalmasan. Tény- és kényszerű a megállás a stációknál, akár Előrének, Második Romániai Magyar Szónak, vagy legújabban Új Magyar Szónak mondják is. Irigylem Cseke Gabit e könyvéért, mondom egyik pillanatban, a másikban meg visszaszívom gyorsan. „Egész életemben kényszerből, kényszerűségből űztem azt, amit tulajdonképpen szerettem csinálni. Nem voltam elég erős nemet mondani a manipulálásoknak, bárhonnan is értek...” – így mondta le az országos napilap negyedik névváltozásakor kikézbesített meghívást. Sajnálom őt és ezzel akár magamat is sajnálhatnám.

Oláh István