Megkértük Balla D. Károlyt:
"Meséld el a regényedet!"
A 2004-es irodalmi kaland igen tág dimenziókat nyitott. Mivel 18 nyelvből 30 írótársam 43 idegen nyelvű kortárs szerzőtől fordított számomra egy-egy mondatot, s az eredeti novellámba ezeket építettem be, a szövegem egységesítő jellege ellenére nemcsak a történet maradt több ponton nyitott, hanem az alakok rendszere is hézagosnak, a novella szemlélete pedig széttartónak látszott. Ezen ugyan sokat javított az a gesztus, amikor a már beépített mondatokat a novella második, tömörebb változatából kimetszettem, ám a kerekebb, kompaktabb szöveg meg alighanem túl sűrű lett, nehezen tudta magában tartani a szereplőim közötti és a történet keltette feszültséget. A novella „filozófiai” megterheltsége is túl nagy volt, a világ örök dolgait (szerelem, élet, halál) érintő nézetek nem kerülhettek benne részletes kifejtésre, inkább csak metaforikus tömörségű utalások jelölték ki valami kerek élet- és világszemléletnek a sarkpontjait. Éreztem, ha ezeket a kitüntetett pontokat sikerülne vonalhálózattal összekötnöm, felépülhetne egyfajta, főleg esztétikai szempontból értékelhető bölcselem. Saját filozófiát teremteni, még ha csak prózaíróit is – igen nagy kihívás. Mindez természetesen csak akkor lehetséges, ha a cselekményt, az alakok fejlődését és egymás közti viszonyát, a családi és társadalmi determináltságokat sikerül megfelelően kidolgoznom, ráadásul – és ez talán a legfontosabb – ezt a kidolgozottságot sikerül a szöveg szintjén megvalósítanom. Egy ilyen elképzelés messze túlmutatott a novella vagy akár a hosszabb elbeszélés határain. Ugyanakkor azzal is tisztában voltam, hogy a bennem élő regényideát lehetetlen megvalósítani. Amit elérhetek, az csupán egy írói kísérlet arra, hogy a bennem felépülő eszményt leképezzem szövegvalósággá. (A folyamat persze visszafelé is hat: maga az írás egyben beavatódás is, olyan szellemi gyakorlat, amelynek során az egymás után következő szavak és mondatok logikája enged mélyebbre hatolni a korábban csak sejtett összefüggésekbe.)
Tervem megvalósítása előbb két újabb, jóval rövidebb novella megírásával kezdődött. Ezekben egyfelől tovább szőttem a történet belső szálait, feltártam bizonyos előzményeket, megírtam fontos motiváló, hősöm gyerekkorára utaló epizódokat. Illetve a második novellában egy elbeszélői trükköt eszeltem ki, amely aztán, úgy érzem, a regényem egyik jellegzetességévé vált. Ennek lényege olyasmi, amivel korábbi nagyobb lélegzetű epikáimban is kísérleteztem, és amit szorgos önelemzőként „az írói én multiplikációjának” neveztem el. Magyarán: egyfelől igyekszem megteremteni a regényben „beszélő” személy többalakúságát, másfelől ezeket az alakokat össze is mosom. Hogy érhetőbb legyen: egy szokványos regény általában vagy narratív (az író harmadik személyben elbeszél), vagy egyes szám első személyű (én-regény). Én azonban ezen csavartam kettőt-hármat, felépítve és felváltva alkalmazva, máskor egymásba átbuktatva több elbeszélői és szemlélői helyzetet. Egyfelől egyértelművé tettem, hogy én, aki beszélek a regényben, egy író vagyok. De nem kívülről láttatok, hanem „a szöveg belsejéből”, ugyanis azt fogom elmesélni az olvasónak, hogy miről szól a regényem. Ezt a kiindulópontot már első mondatommal tisztáztam: „Azon a reggelen majdnem megszerettem az apámat, mondja a regényem elején hősöm az ablaküvegnek.” Látható, hogy már ebben az első mondatban a hősömet is beszéltetem, pontosabban idézek tőle, még ám jelen időben, a dolog tehát úgy fest, mintha én ott állnék a háta mögött és közvetíteném szavait – miközben az is nyilvánvaló, hogy mindez nem a valóságban, hanem a regényemben, annak is az elején történik. És pont erről olvashatni a regény elején… Ez az írói „kint is vagyok, bent is vagyok” állapot végig megmarad, de tovább bonyolódik. Például azzal, hogy a „helyszíni közvetítés” olykor átvált igazi narrációba, amikor a beszélő „mindentudó” lesz, ismer előzményeket és következményeket, belelát a gondolatokba és szándékokba. Máskor viszont, amikor a regényét mesélő író hosszan, oldalakon át idézi hősét, jórészt azonossá is válik vele. Sőt, továbbmegyek: ilyenkor maga a hős lép narrátorként, ő lát bele a dolgokba, ő idéz másokat (apját, anyját, húgát). De például a papa hosszas filozófiai fejtegetései szintén első személyűek… Így hát a szerzői én valóban szétágazik, lévén egyrészt vagyok én, BDK, aki megírta azt a könyvet, amelyet most az olvasó a kezében tart, másrészt van az az író, aki a könyvemben elmeséli a regényét, amelynek ő maga nemcsak írója, hanem szereplője is, hiszen éppen a regényben számol be a regényéről, harmadrészt van a „hősöm” nevű hős, aki már csak ezzel az állandó nevével is jelzi, hogy részben azonos a beszélővel (melyikkel is?), ráadásul – kell-e mondanom? – ő is regényt ír, be is fejezi, és egy ponton a húga reggelizés közben megkéri, mesélné már el a regényét neki… Az állandó „hősöm” megnevezéssel egyszersmind azt is elérem, hogy olvasóm ne csupán regényt olvasson, sőt, ne csak úgy hallja a regényt, ahogy én elmesélem, hanem maga is átvehesse az írói nézőpontot, beavatódjon az alkotói attitűdbe.
No de vissza a novellákhoz. Volt tehát három novellám, az ős-Tejmozi és két rövidebb, amelyek az előbbi talaján sarjadtak. Ettől kezdve évekig eredménytelenül próbálkoztam azzal, hogy továbbgörgessem hőseim történetét. A szöveg ellenállt annak, hogy lineáris módon folytassam. Ezért egy merész ötlettel a három kispróza szövegét széthúztam a megírni vágyott regény üres terében, s a fehéren maradt tátongó hézagokba kezdtem el beleírni az oda kívánkozó szövegeket. Szinte azonnal látszott, ez a technika átlendít a nehézségeken, többek között azért, mert az új szerkezetben remek illeszkedési pontok adódtak. A hézagokat gondosan feltöltöttem elő- és utótörténetekkel, a halálról, a nyelvről vagy a regényírás lehetetlenségéről szóló elmélkedésekkel, lírai kitérőkkel. Eközben bátran hozzányúltam egyfelől „életművemhez”, korábbi regényeimből – már csak a gesztus miatt is – átemeltem néhány bekezdést, de előfordult, hogy éppen egy prózaversem illett valahová; másfelől visszanyúltam az eredeti szövegprojektumhoz is, és a tömörítés kedvéért elhagyott szövegek közül nem egyet „visszaírtam” a regénybe. Mígnem azon kaptam magam, hogy az írás (és persze: az állandó javítás, átszerkesztés) folyamata valóban elég közel hozott ahhoz, amit korábban csak gondolatban tudtam körvonalazni.
2. Ha a regénybeli író-alteregód megteszi, akkor talán nem hat szentségtörésnek, ha arra kérlek, te is meséld el könyved cselekményét, tartalmát. Igazából csakis így lehet kedvet csinálni bármihez, ha egyszerűen beavatjuk az eredendően kíváncsi polgárt a kulisszákba. Mesélnél könyvedről valami szívhez szólót?
Egy szinopszisszerű tartalmi összefoglaló valószínűleg igen száraznak hatna, már csak azért is, mert bár valóban nagyon fontos a történet, súlyt mégis a „hogyan”-tól kap, attól, miként adom elő.
