BDK faggatása a Káfé főnix számára

Megkértük Balla D. Károlyt: 
"Meséld el a regényedet!" 

1. Nemrég a Magvetőnél megjelent 3. regényed, Tejmozi címmel. A címet magát már akkor irigyeltem Tőled, amikor még csak egy érdekes irodalmi kalandod fölött szerepelt, amelynek eredménye egy hosszabb elbeszélés volt. Mi az a motívum, ami nem engedett nyugodni, hogy az elbeszélésből regényt formálj?


A 2004-es irodalmi kaland igen tág dimenziókat nyitott. Mivel 18 nyelvből 30 írótársam 43 idegen nyelvű kortárs szerzőtől fordított számomra egy-egy mondatot, s az eredeti novellámba ezeket építettem be, a szövegem egységesítő jellege ellenére nemcsak a történet maradt több ponton nyitott, hanem az alakok rendszere is hézagosnak, a novella szemlélete pedig széttartónak látszott. Ezen ugyan sokat javított az a gesztus, amikor a már beépített mondatokat a novella második, tömörebb változatából kimetszettem, ám a kerekebb, kompaktabb szöveg meg alighanem túl sűrű lett, nehezen tudta magában tartani a szereplőim közötti és a történet keltette feszültséget. A novella „filozófiai” megterheltsége is túl nagy volt, a világ örök dolgait (szerelem, élet, halál) érintő nézetek nem kerülhettek benne részletes kifejtésre, inkább csak metaforikus tömörségű utalások jelölték ki valami kerek élet- és világszemléletnek  a sarkpontjait. Éreztem, ha ezeket a kitüntetett pontokat sikerülne vonalhálózattal összekötnöm, felépülhetne egyfajta, főleg esztétikai szempontból értékelhető bölcselem. Saját filozófiát teremteni, még ha csak prózaíróit is – igen nagy kihívás. Mindez természetesen csak akkor lehetséges, ha a cselekményt, az alakok fejlődését és egymás közti viszonyát, a családi és társadalmi determináltságokat sikerül megfelelően kidolgoznom, ráadásul – és ez talán a legfontosabb – ezt a kidolgozottságot sikerül a szöveg szintjén megvalósítanom. Egy ilyen elképzelés messze túlmutatott a novella vagy akár a hosszabb elbeszélés határain. Ugyanakkor azzal is tisztában voltam, hogy a bennem élő regényideát lehetetlen megvalósítani. Amit elérhetek, az csupán egy írói kísérlet arra, hogy a bennem felépülő eszményt leképezzem szövegvalósággá. (A folyamat persze visszafelé is hat: maga az írás egyben beavatódás is, olyan szellemi gyakorlat, amelynek során az egymás után következő szavak és mondatok logikája enged mélyebbre hatolni a korábban csak sejtett összefüggésekbe.)


Tervem megvalósítása előbb két újabb, jóval rövidebb novella megírásával kezdődött. Ezekben egyfelől tovább szőttem a történet belső szálait, feltártam bizonyos előzményeket, megírtam fontos motiváló, hősöm gyerekkorára utaló epizódokat. Illetve a második novellában egy elbeszélői trükköt eszeltem ki, amely aztán, úgy érzem, a regényem egyik jellegzetességévé vált. Ennek lényege olyasmi, amivel korábbi nagyobb lélegzetű epikáimban is kísérleteztem, és amit szorgos önelemzőként „az írói én multiplikációjának” neveztem el. Magyarán: egyfelől igyekszem megteremteni a regényben „beszélő” személy többalakúságát, másfelől ezeket az alakokat össze is mosom. Hogy érhetőbb legyen: egy szokványos regény általában vagy narratív (az író harmadik személyben elbeszél), vagy egyes szám első személyű (én-regény). Én azonban ezen csavartam kettőt-hármat, felépítve és felváltva alkalmazva, máskor egymásba átbuktatva több elbeszélői és szemlélői helyzetet. Egyfelől egyértelművé tettem, hogy én, aki beszélek a regényben, egy író vagyok. De nem kívülről láttatok, hanem „a szöveg belsejéből”, ugyanis azt fogom elmesélni az olvasónak, hogy miről szól a regényem. Ezt a kiindulópontot már első mondatommal tisztáztam: „Azon a reggelen majdnem megszerettem az apámat, mondja a regényem elején hősöm az ablaküvegnek.” Látható, hogy már ebben az első mondatban a hősömet is beszéltetem, pontosabban idézek tőle, még ám jelen időben, a dolog tehát úgy fest, mintha én ott állnék a háta mögött és közvetíteném szavait – miközben az is nyilvánvaló, hogy mindez nem a valóságban, hanem a regényemben, annak is az elején történik. És pont erről olvashatni a regény elején… Ez az írói „kint is vagyok, bent is vagyok” állapot végig megmarad, de tovább bonyolódik. Például azzal, hogy a „helyszíni közvetítés” olykor átvált igazi narrációba, amikor a beszélő „mindentudó” lesz, ismer előzményeket és következményeket, belelát a gondolatokba és szándékokba. Máskor viszont, amikor a regényét mesélő író hosszan, oldalakon át idézi hősét, jórészt azonossá is válik vele. Sőt, továbbmegyek: ilyenkor maga a hős lép narrátorként, ő lát bele a dolgokba, ő idéz másokat (apját, anyját, húgát). De például a papa hosszas filozófiai fejtegetései szintén első személyűek… Így hát a szerzői én valóban szétágazik, lévén egyrészt vagyok én, BDK, aki megírta azt a könyvet, amelyet most az olvasó a kezében tart, másrészt van az az író, aki a könyvemben elmeséli a regényét, amelynek ő maga nemcsak írója, hanem szereplője is, hiszen éppen a regényben számol be a regényéről, harmadrészt van a „hősöm” nevű hős, aki már csak ezzel az állandó nevével is jelzi, hogy részben azonos a beszélővel (melyikkel is?), ráadásul – kell-e mondanom? – ő is regényt ír, be is fejezi, és egy ponton a húga reggelizés közben megkéri, mesélné már el a regényét neki… Az állandó „hősöm” megnevezéssel egyszersmind azt is elérem, hogy olvasóm ne csupán regényt olvasson, sőt, ne csak úgy hallja a regényt, ahogy én elmesélem, hanem maga is átvehesse az írói nézőpontot, beavatódjon az alkotói attitűdbe. 


No de vissza a novellákhoz. Volt tehát három novellám, az ős-Tejmozi és két rövidebb, amelyek az előbbi talaján sarjadtak. Ettől kezdve évekig eredménytelenül próbálkoztam azzal, hogy továbbgörgessem hőseim történetét. A szöveg ellenállt annak, hogy lineáris módon folytassam. Ezért egy merész ötlettel a három kispróza szövegét széthúztam a megírni vágyott regény üres terében, s a fehéren maradt tátongó hézagokba kezdtem el beleírni az oda kívánkozó szövegeket. Szinte azonnal látszott, ez a technika átlendít a nehézségeken, többek között azért, mert az új szerkezetben remek illeszkedési pontok adódtak. A hézagokat gondosan feltöltöttem elő- és utótörténetekkel, a halálról, a nyelvről vagy a regényírás lehetetlenségéről szóló elmélkedésekkel, lírai kitérőkkel. Eközben bátran hozzányúltam egyfelől „életművemhez”, korábbi regényeimből – már csak a gesztus miatt is – átemeltem néhány bekezdést, de előfordult, hogy éppen egy prózaversem illett valahová; másfelől visszanyúltam az eredeti szövegprojektumhoz is, és a tömörítés kedvéért elhagyott szövegek közül nem egyet „visszaírtam” a regénybe. Mígnem azon kaptam magam, hogy az írás (és persze: az állandó javítás, átszerkesztés) folyamata valóban elég közel hozott ahhoz, amit korábban csak gondolatban tudtam körvonalazni.  

2. Ha a regénybeli író-alteregód megteszi, akkor talán nem hat szentségtörésnek, ha arra kérlek, te is meséld el könyved cselekményét, tartalmát. Igazából csakis így lehet kedvet csinálni bármihez, ha egyszerűen beavatjuk az eredendően kíváncsi polgárt a kulisszákba. Mesélnél könyvedről valami szívhez szólót?


Egy szinopszisszerű tartalmi összefoglaló valószínűleg igen száraznak hatna, már csak azért is, mert bár valóban nagyon fontos a történet, súlyt mégis a „hogyan”-tól kap, attól, miként adom elő.

Magunkat látni mások tükrében

Tapodi Zsuzsanna szerint fontos, hogy tiszta fogalmakkal dolgozzunk

Alig fejeződött be Csíkszeredában a III. Imagológiai Konferencia (április 15-16), dr. Tapodi Zsuzsa, a Sapientia EMTE Gazdasági és Humántudományok Kara Humántudományok Tanszékének vezetője és kollégái már azon vannak, miként serkenthetnék újabb részvételre a nemzetközi tudományosság minél több szaktekintélyét, miként tehetnék még vonzóbbá rendezvényüket, az eddiginél szélesebb körűvé az idén két napba és szekciókba sűrített tanácskozásukat. Beszélgetésünk ennek az útkeresésnek a szellemében zajlott.


*


Elégedetlenek a részvétellel? De hiszen a korábbi konferenciákhoz képest rekord számú előadás hangzott el, és olyan központokból is érkeztek előadók, ahonnan eddig nem mutatkozott érdeklődés.


- Könnyű volna e nyilvánvaló eredmények fényében sütkérezni, hiszen a közel ötven előadás önmagért beszél, akárcsak az a tény, hogy a házigazda Csíkszereda két kara mellett Kolozsvárról, Bukarestből, Marosvásárhelyről, Debrecenből, Szegedről, Újvidékről, Budapestről, Rómából érkezett előadók értekeztek a mássághoz kapcsolódó irodalmi és társadalmi kérdésekről. Nem nehéz elképzelni azt sem, hogy ilyen felhozatal mellett a bemutatott dolgozatokból szerkesztendő kötet akár áttörést is jelenthet munkánkban. Eddig ugyanis, az első két konferencia alig-alig lépett túl a címükben meghirdetett kereteken: Románok a magyar irodalomban - Magyarok a román irodalomban. Az induláskor megfogalmazott céljainktól ma sem tértünk el, de, mert azt tapasztaltuk, hogy előadóink amúgy is bátran feszegették a határokat, az idén mi is beemeltünk vizsgálódási körünkbe a nyelvi, kulturális, vallási másságot, illetve az irodalomtörténeti megközelítésen túl szociálpszichológiai, antropológiai, néprajzi, politológiai, filmesztétikai megvilágításban, és akár tágabb körben végzett kutatásokat, problémafelvetéseket szorgalmaztunk. Igaz, így nehezebb címet adni egy konferenciának, de abban minden előadás közös volt, hogy valamilyen módon érintette a nemzeti-etnikai sztereotípiák, mítoszok, ön- és másság-képek megannyi vonatkozását.  Csakhogy...


A problémákról majd később. Előbb tisztázzuk, mi fán is terem az imagológia. Olvasóink előtt nem kellene idegennek lennie a fogalomnak, hiszen a Színkép érdemben foglalkozott mind a 2007-es, mind a 2009-es csíkszeredai konferenciával, de úgy tűnik, nem a kellő áttöréssel...


- Az imagológia formálisan az összehasonlító irodalomtörténet részdiszciplínája, mely a társadalomtudományokhoz is szorosan kapcsolódik. Jelentése imágó- vagy imázskutatás, az egyénről és közösségről alkotott véleményeket tanulmányozza, egymást feltételező és egymásra ható folyamat keretében. Az irodalomtudomány ugyanis a huszadik század második felében fokozatosan interdiszciplinárissá vált a kultúratudományok tágabb keretében. Az irodalmi jelenségek amúgy sem csupán önmagukban léteznek, hiszen emberek írnak, emberek olvasnak, emberek a közvetítők, s ez által integrálódnak a társadalmi kommunikációba. A szociológiának, a szociálpszichológiának, a politológiának, történettudománynak, a néprajznak, de talán még a közgazdaságnak is számottevő mondanivalója lehet a másság-képpel kapcsolatban. Azokban a felsőoktatási intézményekben, amelyekben összehasonlító irodalommal is foglalkoznak, többé-kevésbé programszerűen az imagológiai kutatás is napirenden van. Itthonról Bukarestben, Kolozsváron, Marosvásárhelyen folyó kutatásokról van tudomásom, konferenciánk társszervezőjéül a Debreceni Egyetem Néprajzi Tanszéke, pontosabban az MTA DEB Néprajzi Kutatócsoportja jelentkezett.


Egyetlen embernek, legyen az bár főszervező, szinte lehetetlen befognia akár egy kétszekciós rendezvény minden mozzanatát is. Ennek ellenére, önt szinte mindenütt ott lehetett látni. Milyen tanulságokkal távozott az ünnepélyes zárszó után?


- Jó volt tapasztalni az előadások sokféleségét, a megközelítések színességét, s mindenütt, ahol jelen tudtam lenni, olyan gondolatokat hallottam, amelyek élénk beszélgetéseket váltottak ki, akár az ülésen, akár a szünetekben. Általános tanulság, hogy induláskor nem árt röviden meghatározni a használt fogalmakat, akár az időkorlát ellenére is, (hiszen mindannyian tudjuk, hogy nehéz eredeti gondolatokat húsz perc alatt kifejteni, ha az idő egy részét meghatározásra kell fordítani).

"Krajczáros" interjú

Elszámolási oldalak Deák Lajos krajczáros naplójából

A minap Gergely Tamás barátom interjút kért tőlem a Káfé főnix számára, amit készséggel meg is adtam neki. Az interjú tegnap fölkerült a portálra, így immár semmi akadálya annak, hogy blogomba is beillesszem, már csak azért is, mert válaszaim szorosan kapcsolódnak internetes ténykedésemhez.


De az interjú előtt még egy jó hír: hétfőn, november elsején (Mindenszentek Napján) a TVR1 bukaresti magyar adása délután (az adás időpontja: 15.30-17) sugározza azt a riportot, amit Ferencz E. Judit készített könyvemmel kapcsolatosan. Akit érdekel és teheti, nézze meg.


*



Két e-könyved is megjelent az elmúlt napokban a Magyar Elektronikus Könyvtár  állományában: mire feleszméltem, hogy a Káféban részben közölt Színek a palettán ”kint van”, kikerült a Krajczáros napló is… Meg kell mindjárt az elején kérdeznem, hogy miért ott? Azt tapasztalom én, hogy Erdélyben csak a papírkönyvnek van becsülete, a MEK nem nekik ”mekeg”, de hát a Márton Árpád beszégetőkönyvének akadt volna kiadója. Talán valami személyes vonzalom vezetett el téged a MEK-ig?


- Egyszerű: bízom a MEK-ben. A múlt század végétől vagyok a munkatársa és még nem csalódtam benne. Kiadókban viszont már bőven csalódtam, nem is egyszer. Ennyit a személyes vonzalomról.


Tapasztalatoddal nem szállok vitába, de azért melléje teszem az enyémet: szerintem a papírkönyvnek ma már semmilyen becsülete nincs, Erdélyben sem. Ezt bizonyítja az a tény, hogy gyakorlatilag nincs könyvkereskedelem. Megszűnt. Ami van, az szomorú vergődés. A MEK-ről szeretik megállapítani, hogy "mekeg", de aki csak ezt tudja róla, annak hadd mekegjen. Pedig már most nagyra hivatott azáltal, hogy a nagyvilágban szétszórtan élő magyarok világkönyvtára, sok fércművel és salátával is, de igen sok, jelentős alapvető munkával, irodalmi-művészeti, dokumentáris értékkel. Szabadon lehet belőlük válogatni - s válogatnak is az emberek! Kövesd figyelemmel a látogatottsági adatokat. Többszörösen lepipálják a "nagy" kiadói számokat - a szédítő 2-3-500 példányos megjelenésű "sikerkönyvekét".


Azért helyezem el munkáimat a MEK-en, hogy valahol rendben legyenek, könnyen elérhető módon. Hogy ha valaki akarja, szabadon megítélhesse őket. És hogy az utódaimnak ne fájjon a fejük a szerzői jog bonyodalmai miatt. Munkáim egyelőre csak az én számomra jelentenek értéket és ezt az értéket pillanatnyilag nem vagyok hajlandó kivinni a piacra. Inkább odaajándékozom annak, aki érdeklődik iránta.

Bajor-idézés (2)

Bajor Andor helyett a Mű felel

Esetleges válaszok egy túlvilági interjú kérdéseire

Kérdeztük volna mi életében is – de még milyen szívesen! - Erdély nagy humoristáját és utánozhatatlan parodistáját, de akkor még nem volt nyolcvan éves. Azt reméltük, hogy ez a világot hozzánk képest furcsán – görbén? tisztábban? bölcsebben? – látó férfiú egyszer még lehet a mi Nagy Öregjeink egyike. A hézag annyi, hogy most, amikor ténylegesen is nyolcvan éve született, már csak bottal üthetjük a nyomát: mi kérdezünk, de helyette a Mű felel...

- Bajor úr, kezdjük egy számunkra államilag is aktuális kérdéssel: igaz, hogy ön hajóskapitánynak készült? És mi történt valójában, hogy nem lett az?

- Miután életcélom: a fölfedezés és a hajóskapitányság szemmel láthatóan semmivé lett, helyettes raktárnoknak alkalmaztak a Talált Tárgyak Megyei Kirendeltségéhez. Föl-alá sétáltam az esernyők, aktatáskák és kalocsnik között, és nem volt semmi dolgom. Az elveszett értékekről senki se tudta, hogy megkerültek – rajtam kívül. Számomra viszont a tulajdonosok vesztek el. Néha ugyan megjelent egy-egy izgatott ügyfél, és pótolhatatlan fényképeket, pótolhatatlan iratokat, szerelmes leveleket, találmányrajzokat és kincseket keresett. Ezek viszont nálunk nem voltak meg. Így jött egy béna és vak cigány is a mesterhegedűjéért, és egy ősz, hajlott hátú egyén a fiáért. Egyébként mániásak voltak. Tudták, hogy amit keresnek, nincs meg, de mégis keresték, megrögződött szokásból. Ez a keresgélés lett az életcéljuk, s mindenhová elvetődtek, így a megtalált tárgyak hivatalához is. (Pótolhatatlan értékek)

“Nem lehet félig kiásni egy lövészárkot!”

- Ön hogy látja: munkára teremtettünk, vagy valóban a Nagy Kiüzetés eredménye, büntetés a munka?

- Ismerek olyanokat, akik mindent elvégeznek, betetőznek, anélkül hogy elkezdenék. A világot abbahagyhatja az ember, viszont nem hagyhatja abba egy pék a kenyérsütést. Uram, nekem egyszer lövészárkot kellett ásnom, és amikor félig kész voltam, azt mondták, hagyjam abba. Azt képzeli, képes voltam megtenni? Megkérleltem az altisztet, hogy legyen szíve: mert nem lehet félig kiásni egy lövészárkot! (Beszéljünk idegalapon)

- Igaza van; abbahagyni nem lehet, de talán kivárni, késleltetni?

- Amikor megkérdezem: késik-e a vonat, már nagyon is sejtem, hogy késik. Mert egyébként nem a tájékoztató ablakán hajolnék be, hanem a vonatablakból hajolnék ki, nem tolonganék, hanem integetnék. Ugyanis az effélét akkor kérdezi meg a gyermeki lelkületű utas, amikor a vonat már egy félórája nem futott be. Tehát nem elegendő a válasz, hogy a vonat igenis késik, mégpedig azért késik, mert egyórás késése van. Hanem igenis mondjuk meg nyíltan az egyénnek: Te egyén, ne búsulj, mert a vonat késik s ami közeledik, az pontos idő szerint éppúgy nem látható, akár gyermekkorod, mikor szabályosan mozgó közlekedési eszköznek hitted a világot! Te egyén, hát tudd meg: minden megjön, ami késik, aztán elmegy, és akkor bezzeg jó volna, ha még késne! Lehet, szebb szavakkal kellene mindezt elmondani, a szívhez szóló beszéd is késik. Mert késése van. (Vigasziroda)

- Életünk tele lett fontoskodó igazságtevőkkel, ünnepélyes hülyékkel. Önbizalmuk korlátalan, mindenről késlekedés nélkül megmondják a tutit (talán még Bajor úr műveiről is). Ismerős önnek az ábra?

- Fölkeresett egy igen szelíd és udvarias fiatalember, bejelentette, hogy képzőművész, és karikatúrát akar készíteni rólam... Ezután leültem, és igyekeztem igen értelmes arcot vágni, hogy a művész láthassa egyéniségem lényegét. Sohase tudtam, mennyire fáradságos öt percig értelmet sugározni. Eddig lebecsültem a díszelnököket, a tiszteletbeli főnököket és a néma reprezentatív egyéniségeket, akik éveken át képesek ezt művelni arcizomsorvadás nélkül. Bennük valószínűleg valami radioaktív fluidum lehet, sokéves felezési idővel. Talán tíz év is eltelik, amíg egy ilyen sugárzó személyiség látszólagos jelentősége annyira lecsökken, hogy már ostobának érezzük. (Hogyan készül a karikatúra?)

- Karinthy Frigyes (az ön szellemi felmenője a filozófiát és költészetet ötvöző humorban) írt valami hasonlót – Lerajzolnak című krokijában –, nála viszont az (ál)karikaturista csak ürügyet keres, hogy véleményt mondjon az íróról. Mi hogyan alkothatnánk helyes képet a világról?

- Egyik ismerősöm órákig töprengett, bosszankodott, mígnem megkérdezte tőlem: mi a púp ellentéte? Ezen én is elgondolkoztam, aztán így válaszoltam: a púp ellentéte egy másik púp. Mégpedig: ha a háton van a púp, akkor annak az a púp az ellentéte, ami a mellen van. - De nem jön ki - mondta kétségbeesetten. Megnyugtattam: - Majd ki fog jönni; ha a háton van, akkor elöl, ha elöl van, akkor a háton. Várni kell - és kijön. - Igen, de hosszabb; tizenhárom betű! Aztán a fejére csapott: - Egyenes gerinc! Ezt kétségbe vontam. Az egyenes gerinc nem ellentéte a púpnak. Az egyenes gerincnek nincs is ellentéte: ahogy a gömbnek sem ellentéte a kilukadt disznóhólyag. Ha az egyenes gerincnek ellentéte van, akkor az a gerinctelenség... (Keresztrejtvény)

- Apropó, gerinc... Történt, hogy egykori barátunk, ön is ismerte, szóba hozott minket felfelé – hát lehet ilyet csinálni?.

- Igazi barátaink nem nyilatkoznak rólunk feletteseink számára, holott ezt a legtöbb másfajta barátunk mindenütt gyakorolja. Évek múlva is ugyanazt a szöveget mondják, és hangtalanul veszik tudomásul véleményünk változásait. (A könyv az igaz barát)

Az igazság és a tartozások

- Ön fájdalmasan korán itt hagyott minket. Hagyott-e hátra valamilyen földi tartozást?

- A család eléggé zavaros anyagi helyzetéből annyit hámoztam ki, hogy mindenkinek tartoztunk, még az igazságnak is... Családi értékeink közül főleg ezt a tartozást örököltem, bizonyára jobb lett volna, ha a múlt századbeli pipatórium marad reám, ami teli volt pipával és sárgarézzel. Nyugodt és kiegyensúlyozott bútordarab volt, olyan biztonsággal állott szépen faragott három lábán, mint Ferenc József trónusa... Sajnos, a pipatóriumnak nyoma veszett, és én csak annyival maradtam, hogy tartozom az igazságnak... Mások emlékeztettek reá, sőt a régi adósság címén rútul megzsaroltak: „Beszélje el, hogy tízéves korában miképpen szolgálta a tőkés földesurakat, mert tartozik az igazságnak, ismertesse kissé egyéni életfölfogását, ugyanis tartozik az igazságnak." Ilyenkor többnyire kétségbe estem, és cudarul lódítottam, ha már kitudódott, hogy tartozom az igazságnak... (Tartozom az igazságnak)

- Ma is sokat beszélnek lódításról, összefüggésben egy másik kifejezéssel, amelyet az ön életművében nem leltünk fel: hogy elkúrtuk.

- A megriadt egyén fölfogása szerint sok apró lódításból teljesedhetik ki az igazság. Ez azonban nem volt így... Sok apró lódításból ugyanis végül egy óriás lódítás lesz, sajnos, mert már nyilvánvaló. Mert ha az ember lódít, akkor utána még inkább tartozik az igazságnak, de ha igazat mond, akkor annál inkább... Röviden arról van szó, hogy aki tartozik az igazságnak, az örökké tartozik a igazságnak. Ha megadja a tartozását, akkor hirtelen kétszer annyival kezd tartozni. (Tartozom az igazságnak)

- Életünk egyik nagy gondja az autó. Ha nincs, az a baj, ha van, még nagyobb baj...

- Autóra igen régóta nem gyűjtök. Az autó ugyanis nagy körültekintést, hozzáértést, türelmet igénylő ipar, amelynek hozama ugyan gyors, de a beléje fektetett sofőr nem mindig jön ki maradéktalanul. Az autónak kétségtelenül megvannak az előnyei - a hozama -, de amit hoz, azt eddigi megfigyeléseim szerint: el is viszi. Mindazonáltal az autót egy komolyabb egyéniség ma már nem nagyon nélkülözheti. Ugyanis az embertől bármikor megkérdezhetik régi ismerősök, barátok, nőgyógyászok, tücsök és bogár: - Na és hol van az autód? Mire az ember nem kezdhet el ötölni-hatolni az autó hozamáról, gazdaságosságáról, a befektetett sofőr kijöveteléről. Ezért már régóta próbálok venni egy üres karosszériát, és ha valaki érdeklődik, odavezetem és megmutatom. - Íme! Ez az autóm: de a múlt héten sétakocsizáson voltam vele Zilah környékén ... (A kék Jaguár)

- Mondják, hogy ön egyszer beleült a fagylaltba, mint egyik paródiájának hősnője a salátástálba - majd a majonézbe. Utána ön odament a hideg ülepével a díszes összejövetelre szintén meghívott főcenzorhoz - akinek fennhatósága alá lapelődünk is tartozott -, és megkérdezte: “Kedves Árdeleán elvtárs, ön úgyis mindent kivesz, nem tudná kivenni ezt a foltot is?” Itt ülünk az új évszázadban, de a réginek a foltjait ki veszi ki?

-Az évszázadnak már-már mindene megvolt, olvastunk az évszázad bokszmérkőzéséről, szökőárjáról, rejtélyéről, lélektani föltevéséről. Volt az évszázadnak fogkrémje, botránya, egykerekű járműve. Hallottunk az évszázad betegségéről, gyógyszerének fölfedezéséről és ezzel kapcsolatosan az évszázad melléfogásáról. Volt nője is az évszázadnak, viszont nem az évszázad kötött vele frigyet, hanem egy bankár, s azóta sincs nője az évszázadnak, csak bánata. Bátran mondhatom, hogy már csak az évszázad üstököse hiányzott. De mert hiányzott, egyben várható is volt. Ugyanis az ilyen évszázados hiánycikkekről mindig gondoskodnak. Csak a köznapi hiánycikkek maradnak köznapiak. (Búcsú az évszázad üstökösétől)

- Akkor vegyünk egy köznapi hiánycikket: van még esélye a humánumnak? A felelősségérzetnek?

- A humánum könnyen válhatik cégéres humánummá. Van már boltunk, ahol humánumot is lehet kapni, akár Mona Lisa szappant. A humánumot különben a felszabadulás után tudomásom szerint senki sem tagadta. Senki, aki valamit elkövetett, nem tud szocialista elvekre hivatkozni, tehát ha jól megnézed, magától tette. Felelőssége legalábbis személyes. Soha senkinek sem diktáltak elvileg gonoszságot. Nem tudok esetet, hogy egy írót arra kényszerítettek volna, hogy szamárságot írjon. Amennyiben ilyent tettünk, lényegében önként tettük. Az esetleges diktálók ugyanis eltűntek, felszívódtak. Nekem is vannak írásaim, melyekkel ma nem értek egyet, és ezekért csakis én felelek. Nem állíthatom, hogy Bondács elvtárs diktálta, mert... ugyan mitől lenne hatalma Bondács elvtársnak a lelkiismeretünk felett?! (Vidám beszélgetés pánikról meg egyebekről - Huszár Sándor interjúja 1969-ből)

Ágoston Hugó-Cseke Gábor

Fotó: Nikolits Árpád

"Jelentések..." - elkészült az ÚMSZ-interjú

Persze, csak az első változata. Nem garantálom, hogy nyomtatásban ennyi megjelenhet, de igyekeztem becsületesen válaszolni majd minden kérdésre. Mint észrevehető, a kérdések sorrendjén és terjedelmén is változtattam. Dokumentum gyanánt helyezem itt el, hogy látni lehessen: ilyen formája is volt a virtuális beszélgetésnek...

*

Beindított vívódások könyve

Cseke Gábor szerint az írás szabadsága ugyanazt jelenti, mint az élet szabadsága

Nyolc évvel ezelőtt, 2002. május 18-án, az ÚMSZ mai szerkesztőségi szobáinak egyikében, a soros lapszám megjelenése utáni csöndben születtek meg az első gondolatai, oldalai annak a könyvnek, amit a Polis Könyvkiadó Jelentések - magamról. Emlékezések ellenfényben címmel adott ki. A szerző, Cseke Gábor, lapelődünk - a Romániai Magyar Szó - vezető munkatársa több mint negyven esztendős újságírói pályája gyakorlatilag ahhoz a szocreál épülethez kötődik, amit valamikor Scanteia Háznak neveztek, s ma a Szabad Sajtó Háza nevét viseli. A könyv, akárcsak a szerző élete a romániai újságírás s a tőle elválaszthatatlan köz- és magánélet közelmúltja körül forog; önvallomás, amelynek erőteljes és tanulságos közösségi, etikai hozadéka van. Beszélgetésünk a szerzővel, aki máig is rendszeresen közöl lapunkban, kiemelten erre összpontosít.

Ágoston Hugó

- Könyvében említést tesz arról, hogy az első megfogalmazást Milos könyve címen 2002-2003 között, internetes blogon hajtotta végre. Miért kellett egy már kész művet átírni, újraírni? És miért kellett várni vele hét évet?

- Az a próbálkozás, amibe nyolc évvel ezelőtt belevágtam, beláthatatlan volt, alkalomszerű és nyers. Újságírói módszerekkel készült: tartós idegfeszültségben eltöltött munkanap végén, röptében, mindig csak addig nyújtózva a szöveggel, ami egy fél-, maximum egy órába belefér, eleinte többnyire rögtönözve. Az alaposabb dokumentálódásra csak az első hónapok rutinjának megszerzése után keríthettem alkalmat. A napi penzumként szaporodó fejezeteket, naplóbejegyzéseket biztató felkérésre írtam, formailag Andrassew Iván budapesti író legkisebbik fiának, Milosnak címezve, életem nagy tanulságairól, de méginkább tévedéseiről. Iván pedig, akivel az erdélyi költészet antológiájának önkéntes digitalizálása végett kerültem emberközelbe, minden este elhelyezte saját internetes portálján, külön blogban, látványosan, illusztrációkkal körítve. Másnap reggel, a szerkesztőségi számítógépet nyitva, már olvashattam a legfrissebb fejezetet. Estefelé viszont már küldhettem az újabb penzumot. Így ment ez egy éven át. Esetleges, túlzsúfolt, alaktalan mamutépítmény lett belőle, ma is olvasható a neten, de ebben a formájában nem könyvbe való... A szerkesztőségi munkából végleg kivonulva, a hegyről legurított, óriási hólabda újra gyúrására vállalkoztam: a nyersanyag egy részét mellőztem, újabb fejezeteket, részleteket illesztettem be, bővítettem ki, javítottam át, majd pihentettem és ismét átírtam. Ma sem vagyok biztos abban, hogy ez a szerkezet a legszerencsésebb, de le kellett állnom vele, nehogy a sok pepecselés miatt munkám eső utáni köpönyegnek bizonyuljon...

- A könyvben szereplők hol saját nevükön, hol álnévvel, hol csak kezdőbetűkkel vagy egyenesen személytelenül jelennek meg. Miért ez a finomvegyes bánásmód velük, meghúzódik-e mögötte valamilyen belső logika, magyarázat?

- Máris leszögezem: munkámnak egyetlen fiktív szereplője sincsen! Írás közben viszont nagyon kellett ügyelnem arra - mert mindennél fontosabb szempontnak tartottam -, hogy tartsam magam a címben megfogalmazottakhoz: a jelentések elsősorban és hangsúlyosan rólam szóljanak, s a hozzám legközelebb álló személyekről is úgy, hogy lehetőleg kellő tapintattal beszéljek róluk. A névvel szereplők mondhatni félig-meddig önálló figurák, fontos szerepet játszottak az életemben. Akiket közülük némileg védeni kívántam, mert bizonytalan voltam abban, hogy jónéven veszik-e felfedésüket, inkább csak vezetéknevük vagy teljes nevük kezdőbetűivel említettem. A név nélküli vagy álneves szereplők esetében az volt a döntő, hogy nem ők állnak a szóban forgó helyzetek középpontjában, így fölösleges rájuk irányítani a fényforrásokat. E szigorú, bonyolult játék végigvitele óvott meg attól, hogy kritikusaim szemében úgy tűnhessék: jelentéseim másokat sértő önigazolások...

- Nem egy olvasó vélekedett úgy, hogy a könyvben szívesen látott volna részletes, kimerítő vallomást olyan sajtóintézmények belső életéről, történetéről, mint az Ifjúmunkás, az Előre, a Romániai Magyar Szó. Nem volt szándékában ezekkel foglalkozni, vagy erején felüli kihívásnak érzett volna egy ilyen feladatot is?

- Többen s mindenek előtt volt pályatársak szerették volna, ha teljes szerkesztőségi "keresztmetszeket", "látleleteket" hozok. Ezt a csapdát azonban meredeken kikerültem. Abból a meggondolásból, hogy előbb mindegyikünk rakjon nyilvános rendet a saját dolgait illetően, mert csak ez szolgáltathat hiteles alapot ahhoz, hogy valaki, talán majd éppen az Utókor, elvégezhesse a szükséges átfogó értékelést. Ha ilyesmire fecséreltem volna az időmet, ugyancsak önigazolás íze lett volna a dolognak. Tudom például, hogy az Ifjúmunkás-os korszakomban társaim sokszor megalkuvónak, simulékonynak, gyávának, félénknek - a jelenség ragozható, de végül is ugyanarról van szó - tartottak, s mert vezetőjük voltam, ez a velük való kisebb-nagyobb konfliktusaim, döntéseim révén is leírható. Ahelyett viszont, hogy azt keresném, kinek volt egyik-másik helyzetben igaza, inkább azzal foglalkoztam jelentéseimben, hogy tüzetesen megvizsgáljam: valóban megalkuvó vagyok-e és hogy ezt miként értem tetten saját magamon, életem folyamán?

- 1970-től, tehát fiatal koromtól, magam is a bukaresti sajtóban dolgozom, nagyjából ismerem a könyv szereplőit. Mi, akik A Hétnél dolgoztunk - ezt akkor is éreztük, de a Jelentések... elolvasása után még világosabban tudatosodik bennem - minden baráti kapcsolatok és „átjárhatóság” ellenére sokkal szabadabb szellemben dolgoztunk. Az Ifjúmunkás remek „interaktivitása”, olvasóival, a fiatalokkal való kapcsolata jó „példa” volt A Hét szerkesztésében, de a világra még nyitottabbak voltunk, a lap műhely- és fórum-jellege valós demokráciát hirdetett és képviselt a zsarnokság közepette. Vajon, mivel magyarázható, hogy ez lehetséges volt? Talán nem voltunk annyira szem előtt, mint a pártsajtó? Vagy mert főszerkesztőnk, Huszár Sándor jobban tudta „tartani a hátát”?

- A kemény korszakok ugyan elvárják, az élet maga azonban nem ismeri a vagy-lagos válaszokat. Huszár Sándor főszerkesztői személyisége biztosan egyik tényezője volt annak, hogy A Hét gárdája liberálisabb hangulatban élhette meg a szocialista lapcsinálás mindennapjait, de önmagától ez sose sikerülhetett volna neki, mert még nagyon sok, meghatározó történelmi előfeltételre és körülményre volt szükség a viszonylagos szabadság illúziójához. Csak néhányat említek: az Előre és A Hét sosem voltak azonos "súlycsoportban": az egyik napilap volt, a másik művelődési hetilap. Az egyik a napi politika aktív szócsöve, a másik az ideológia karámjába terelt művészet és tudomány fóruma. Az egyik kötelezően harcos agitátor, maga a sarló és kalapács - mint néhány más román laptársa a pártsajtó első vonalában -, a másik amolyan pórázon tartott ideológiai játszótér, igaz, ugyanolyan merev szabályokkal és elvárásokkal, de végül is játszótér. Az 1948-tól működő Előrénél (Romániai Magyar Szónál) korban megállapodott, zömmel régivágású, elsősorban politikai szempontok alapján toborzott közösség dolgozott, aki ráadásul egy 1956-tal kapcsolatos, idejében elfojtott szerkesztőségi rebellió után, nyomasztó "büntetőszázadi" légkörben élt, indulatokat pacifikálni és kordában tartani odahelyezett, katonás főszerkesztővel a nyakán. A Hét viszont csak 1970-ben alakult - októberben lenne 40 esztendős, ha nem múlik ki évekkel ezelőtt - jórészt kellően képzett, tehetséges, szakterületükön jártas fiatalokat toborozva. Nem véletlen az Ifjúmunkás és A Hét ön által említett "egymásratalálása", hasonló szellemi légköre. 1979-ben az Ifjúmunkástól az Előréhez kerülve egyik napról a másikra kellett megtapasztalnom, hogy mennyire bonyolult, merev, önjáró gépezetnek lettem az aprócska része, és ha ennek ellenére valamit "szabadon" meg kívánok valósítani, jobb ha csak magamra számítok. Esetleg reménykedhetek mások hallgatólagos "félrenézésében". Farkastörvényű, idegfeszítő világ volt: nap mint nap közvetlenséget, már-már haverséget játszani egymással szemben, és közben lehetőleg rejtve maradni...

- Könyvében - sok tekintetben ma is érvényesen, bár ma a lista egyszerre lehetne bővebb és tömörebb, és az elkötelezettség és a lojalitás fogalmai más mezőben és másképp érvényesek - összefoglalja, mi kell hozzá, hogy valaki főszerkesztő legyen. Teszi ezt, miután „bármilyen fiatalon is csöppentem valamikor a számomra túl nagy - a főszerkesztői - székbe, 1979 őszéig nekem is elkoptak az oroszlánkörmeim; törvényszerű volt átadni a váltóbotot a fiatalságnak”. Hogyan látja a mai fiatalosítási hullámot, különösen a hozzáértés és a szakmai alázat szempontjából? Mi kell ma ahhoz: főszerkesztőnek lenni?

- Kizárólag csak különbejáratú, saját bőrömön megszenvedett, botcsinálta tapasztalatról számolhatok be, az említett listát is, amely megtalálható a könyv 25-27. oldalán, csak azért állítottam össze, mert attól tartottam, hogy az Ifjúmunkás éléről való leváltásom után, az ifjúsági szervezettől a laphoz helyezett, annak belső problémáit, az újságírás belső világát nem ismerő mozgalmár utód rövid idő alatt és látványosan felgyorsíthatja a lap addig minden eszközzel késleltetett mélyrepülését. A listán szereplő tanulságokat nekem is jó lett volna korábban felismernem, de így is örvendek, hogy nem volt teljesen hatástalan a "végrendelkezésem"... A fiatalítási hullámmal amúgy nincsen semmi baj, az mindig egészséges, a probléma inkább az, hogy ma már több a lap, a sajtófórum, mint a hozzáértő ember, s a verseny, a hajtás pedig óriási, kegyetlen. Ma könnyebb, de egyben nehezebb is sajtót csinálni... Legjobb lesz, ha csak azt idézem a könyvből, amit a listából ma is érvényesnek vélek.

"Főszerkesztőnek lenni (mi kell hozzá): * Szilárd, alapos politikai meggyőződés. * Félelem nélkül a saját fejünkkel gondolkozni. * A lapot ért rosszindulatú és egyéb támadásokat ügyesen kivédeni és leszerelni (amelyek veszélyeztethetik egy lap egzisztenciáját) * Magyarnak lenni itt, Romániában; elsajátítani, erősíteni a saját nemzetiségi műveltséget. * Ismerni a hazai magyar és román sajtót, napirenden lenni ezek eseményeivel. * Ismerni a lapvezetés dokumentumait, rendet tartani az irattartókban. * Megismerni és próbára tenni az embereket. * Bízni bennük, segítséget kérni tőlük, hagyni dolgozni őket, főként olyan területen, ahol a legtöbbet nyújtják, munkára serkenteni őket, gondjaikat, panaszaikat orvosolni és CSAK VÉGSŐ ESETBEN MEGHÚZNI A VÉSZFÉKET. * A problémákat a közösségen belül megoldani, közös erővel, nem pedig felső, hatalmi segítséggel. * Alaposan ismerni a levelezést: mivel fordulnak a laphoz; a munkatársak miként és mennyire pontosan oldják meg őket. * A lapban megjelent bírálatokat eljuttatni az illetékesekhez, minden elkezdett ügyet következetesen végig vezetni. * A kap lényegi, egzisztenciális gondjaira összpontosítani (lapterjesztés, bővítés, tematikai egyensúly, munkagan gulat, tervezés, méltányos szellem, fizetések, az irányító szervekkel való kapcsolat, ellenőrzés, reprezentálás, érdekvédelem - a többit elvégzik a szerk. tagjai). * Csakis képzett, alapos nyelvi kultúrával rendelkező embereket fölvenni, akik húznak is a laphoz. Nem bedőlni a karrieristáknak! * Olvasni, olvasni, olvasni! * Nyomdai-műszaki tudnivalókat rendre elsajátítani. * Mindenkit türelemmel meghallgatni, és csak azután, higgadtan ítélni.* Kis dolgokban nagylelkűen engedni, nagy dolgokban határozottan állást foglalni, a lelkiismeret szerint. * A lapkészítésben a kirívó hibákra összpontosítani. A kis dolgokat utólag szóvá tenni és nyomon követni, kijavítják-e. * A hazai magyarság szellemi életével, személyiségeivel a bensőséges kapcsolatot kialakítani; ugyanígy a román szellemi élet kiválóságai felé is. * Súlyos gond, bizonytalanság esetén megbízható emberekkel tanácskozni, aztán saját fejjel dönterni, intézkedni. Utána még mindig van idő és lehetőség a hatalmi erőkhöz folyamodni. * Mindent megtenni, hogy a lap ne válhasson faliújsággá és megőrizze, sőt továbfejlessze egyéniségét."... Sajnálom, de nagyon keveset kellett elhagynom...

- Cenzúra és öncenzúra - nyilvánvaló kényszert és kihívást jelentett mindkettő. Mégis különbözőképp fogták fel - és különféleképpen alkalmazták - a lapokat vezető (fő)szerkesztők. Ma már tudjuk, hogy az önagresszió - amilyen az öncenzúra is - és feldolgozása a legveszélyesebb, személyiségromboló életstratégia. Felszabadulást jelentett-e önnek a könyvében erről írni, ezt „kibeszélni?

- Felszabadulást jelentett az egész könyv maga. Az a tény, hogy a gyakorlatban is megkóstolhattam, milyen az és mivel jár, amikor mindent szabad és bármit le lehet írni, szöges ellentétben a korábbiakkal, minden korábbi tapasztalatomnál többet ért. Persze, tőlem nem lehet többet várni, minthogy ebben is óvatos duhaj maradjak, de a kétféle gyakorlat után határozottan vallom, ahogy könyvemben is megfogalmaztam: "Író embernek nem könnyű, ugyanakkor kutya kötelessége rádöbbennie arra, hogy az írás szabadsága ugyanazt jelenti, mint az élet szabadsága: addig vagyunk szabadok, amíg nem sértünk másokat. Természetesen mindez nem áll egy teljesen magánhasználatra készülő, önkörében maradó műre, de mindaz, ami a nyilvánosság leghalványabb esélyére is igényt tart, az együttélés szabályaihoz kell hogy idomuljon."

- A Jelentéseket olvasva úgy tűnik, mások mintha kevésbé (voltak) önemésztők. Nem túl szigorú önmagával? Önnek (volt) fontosabb ez a szembenézés, ez az önvizsgálat, nekünk, kortárs tanúknak volt fontosabb, vagy pedig a mai nemzedékeknek?

- A könyvet megírni nekem rendkívül fontos volt. De sokat töprengtem azon is: a világért, annak jobbulásáért tettem-e azt, amit tettem? Vagy egyszerűen csak önző módon magamért, mert nem hagyott nyugodni mindaz, amit évtizedeken át magamba rejtettem? A visszajelzésekből, kritikákból ítélve úgy láttam, távolról sem magánérdekű ez az emlékezés. Társadalomtudományokat oktató tanárember írta például: “Ajánlottam elolvasásra munkatarsaimnak, fiataloknak is. Meg vagyok győződve, hogy újra és újra elő fogom venni, hogy utánanézzek egyes, általad leírt jelenségeknek, eseményeknek...” Akadt költő, akit önvizsgálattal végződő poéma írására ösztönzött a könyv, egy íróbarátom pedig elolvasván, menten nekiállt fölvázolni a saját “jelentéseit”. E beindított vívódások, továbbgondolások miatt kezdem most már teljes bizonyossággal nem csak hinni, hanem tudni is, hogy nem volt kár megírni ezt a könyvet. Még akkor sem, ha az értékelés során túl könnyűnek találtatnak a vétkeim és épp ezért groteszknek, talán még enyhén operettesnek is a megvallásukhoz használt módszer komolysága, az őszinteség foka. Elő-elővéve a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején írt verseimet, mint amilyen például a Vallató éjszaka is, nem egyet találok közöttük, melyekben sűrítve, pár gondolatfutam erejéig minden ott van, amiről ez a könyv szól... De az is lehet, hogy a Jelentések... elkészülte nélkül minden korábbi próbálkozás csak elszórt cserép, tükördarab, szilánk marad, így viszont az egész mintegy varázsütésre összeállt... Azt hiszem, mindent megmagyaráz ez a sor: "ártatlan vagy és mégis mindent elkövettél"... Mert ez az igazság. Ezért íródott meg a Jelentések.

- Most pedig fordítva a kérdésen: nem túlságosan elnéző önmagával? Tudjuk mi, hogy van ez, ravasz dolog: elmondom én magamról a rosszat, s ezzel elejét veszem, hogy mások mondják el, esetleg bővebben és súlyosabban...

- Miért tagadnám, hogy ilyesmi is megjárta a fejemet? A saját magunkra kiosztott ítéletbe hamarabb belenyugszunk, mint ha mások ítélkeznének felettünk. De ez csak egy része az egész igazságnak, hiszen könyvem, a magamról szóló jelentések alapján az olvasó szabadon megítélheti: mentséget, felmentést kerestem-e velük nem túlságosan dicső pályámra, vagy inkább csak terítettem bennük a kártyáimat...

- Hogyan tovább, Cseke Gábor?

- Ha gyönge poénnal akarnám elütni az interjú élét, akkor most azt válaszolnám, hogy "Előre". A poénkodás ösztönének ekként eleget téve, a közeljövőben szeretném “szigorúan válogatott verseim”-et kiadni, Szerpentin vándora címmel, mely némileg "rímel" majd a Jelentésekre.

Cseke Gábor (1941, Kolozsvár) - újságíró, költő, író.

A Babeş-Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarán végzett (1962), 1962 és 2005 között az Ifjúmunkás, az Előre, majd a Romániai Magyar Szó belső munkatársa. Főbb munkái: Déli harang (versek, 1967), Elveszett birtokok (versek, 1969), Tornác (próza, 1970) A tuskó (gyerekregény, 1979), Érzelmes levelek (regény, 1980), Ellenállás (versek, 1980), Bármely rendelést vállalok (regény, 1982), Az ítélet születése (versek, 1983), A megtalált kulcs (elbeszélések, 1989), A bozót (regény, 1989, 2008), Álruhában. Mai kalandok (1989), Kölcsönsorok. Mai román költők (2005), Tükörterem (válogatott versek, 2005), Lírai tőzsde. Fontos versek (2006), Sashegyen innen, Sashegyen túl (gyermekregény, 2007), Csöndfűrész zenéje (Álmodott versek, 2008), Székelyföldi vízikerekek nyomában (Pro Print, 2008; Ádám Gyula fotóművésszel közösen); Jelentések - magamról. Emlékezés ellenfényben (Polis, 2009). Főbb internetes művei: Öböl - versek egy fotógyűjteményhez (), Milos könyve napló (); Fehér titok. Mai kalandok (riportok; ); Futóbolond. Három történet ().

Illusztráció: Korabeli riportfotó az Ifjúmunkás 50. éves jubileumi ünnepségéről, amint "Cseke Gábor, az Ifjúmunkás főszerkesztője a lap harcos múltjáról, jelenéről, jövőbeni feladatairól beszél" * Fotó: Új Élet

"Jelentések..." - egy készülő ÚMSZ-interjú kérdései

Ágoston Hugó, az Új Magyar Szó vezető publicistája hetekkel korábban kilátásba helyezte, hogy szeretne velem interjút készíteni a Jenetés - magamról című könyvemről. Tegnap levelet "dobott" postaládámba a jelentéses szlogennel: "Itt az idoe!"

Megértettem. Tehát gyürkőzhetek. Ma délben pedig befutottak a kérdések is. Ami azt jelenti, hogy a holnapi napot ennek a feladatnak szentelem. A kérdések önmagukban nyersek, valószínű, még igazítunk, stuccolunk rajtuk, hogy több hely legyen a válaszoknak, s közben képanyagot is keresek. Az összehordott ötletekből ide most csak a kérdéseket és illusztrációként a Scanteia Ház - egykori, majdhogy "életfogytiglani" munkahelyem - idealizált, annak idején rendkívül szimpatikus ábrázolását mellékelem.

*

- A könyvében említést tesz arról, hogy az első megfogalmazást Milos könyve címen 2002-2003 között, internetes blogon hajtotta végre. Miért kellett egy már kész művet átírni, újraírni? És miért kellett várni vele hét évet?

- Könyve szereplői hol saját nevükön, hol álnévvel, hol csak kezdőbetűkkel vagy egyenesen személytelenül jelennek meg. Miért ez a finomvegyes bánásmód velük, meghúzódik-e mögötte valamilyen belső logika, magyarázat?

- 1990-től, tehát fiatal koromtól, magam is a bukaresti sajtóban dolgozom, tanúja lehettem eseményeinek, belső és külső életének. Ismerem a könyv szereplőit (ha nem is sikerült vagy nem akartam is mindegyiknek a kilétét, „kulcsát” megfejteni). A következő kérdés izgat: mi, A Hétnél - ezt akkor is éreztük, most, a Jelentések magamról elolvasása után még világosabban tudatosodik bennem - minden baráti kapcsolatok és minden „átjárhatóság” ellenére sokkal szabadabb szellemben dolgoztunk. Az Ifjúmunkás remek „interaktivitása”, olvasóival, a fiatalokkal való kapcsolata jó „példa” volt A Hét szerkesztésében, de a világra még nyitottabbak voltunk, a lap műhely- és fórum-jellege igazi demokráciát hirdetett és képviselt a zsarnokság közepette. Ön szerint mivel magyarázható, hogy ez lehetséges volt? Azzal, hogy nem voltunk annyira szem előtt, mint a pártsajtó? Vagy azzal, hogy főszerkesztőnk, Huszár Sándor jobban tudta „tartani a hátát”?

- Nem egy olvasói vélekedett úgy, hogy szívesen látott volna részletes, kimerítő vallomást olyan sajtóintézmények belső életéről, történetéről, mint az Ifjúmunkás, az Előre, a Romániai Magyar Szó. Nem volt szándékában ezekkel foglalkozni, vagy erején felüli kihívásnak érzett volna egy ilyen feladatot is?

- Könyvében - véleményem szerint sok tekintetben ma is érvényesen, bár ma a lista egyszerre lehetne bővebb és tömörebb, és az elkötelezettség és a lojalitás fogalmai más mezőben és másképp érvényesek - összefoglalja, mi kell hozzá, hogy valaki ember főszerkesztő legyen. Teszi ezt, miután „bármilyen fiatalon is csöppentem valamikor a számomra től nagy - a főszerkesztői - székbe, 1979 őszéig nekem is elkoptak az oroszlánkörmeim; törvényszerű volt átadni a váltóbotot a fiatalságnak”. Hogyan látja a mai fiatalosítási hullámot, különösen a hozzáértés és a szakmai alázat szempontjából? Mi kell ma ahhoz: főszerkesztőnek lenni?

- A megkerülhetetlen kérdés: cenzúra és öncenzúra... Nyilvánvalóan kényszert és kihívást jelentett mindkettő. Mégis különbözőképpen fogták fel - és különféleképpen alkalmazták - a lapokat vezető (fő)szerkesztők. Ma már tudjuk, hogy az önagresszió és feldolgozása (mert jórészt annak tekinthető: szellemi öncsonkításnak az öncenzúra) a legveszélyesebb, személyiségromboló életstratégia. Felszabadulást jelentett-e önnek a könyvében erről írni, ezt „kibeszélni? [Ld. A könyvben a 134. oldalon az „Ami különben minden...” kezdetű bekezdést.]

- Nem túl szigorú önmagával? Mások mintha kevésbé (voltak) önemésztők. Önnek (volt) fontosabb ez a szembenézés, ez az önvizsgálat, nekünk, kortárs tanúknak volt fontosabb, vagy pedig a mai nemzedékeknek?

- Megfortdítva a kérdést: nem túlságosan elnéző önmagával? Tudjuk mi, hogy van ez, ravasz dolog: elmondom én magamról a rosszat, s ezzel elejét veszem, hogy mások mondják el, esetleg bővebben és súlyosabban...

- Megköszönve, hogy rendelkezésünkre bocsátotta a könyvéről megjelent kritikák, vélemények kivonatát, megkérném, értékelje azokat a maga szemszögéből.

- Hogyan tovább, Cseke Gábor?

........

(Folyt. köv.)

"Talált" interjú

Tavaly május 13-án bejegyzésben foglalkoztam Dabi István költő és műfordító (A 104 nyelvű ember) rendre a Magyar Elektronikus Könyvtárba kerülő életművével, s utaltam rá, hogy Az évezred első éveiben szorosabb levelező kapcsolatban álltam vele, ám levélváltásunk dokumentumai - számítógépes malőrök miatt - mindkét oldalon odavesztek. Akkor viszont nem jutott eszembe, hogy levelezésünk nyomán interjú is született, amely annak idején (2004. január 31-én) megjelent a Romániai Magyar Szó Színkép mellékletében. Most, hogy rábukkantam az interjú szövegére, sietek közzétenni újra, hiszen aki nem olvasta el közben Dabi részletes önéletrajzi visszaemlékezését (Ötvenöt év viharai), az az alábbi szövegből is megtudhat néhány lényeges elemet az alkotóról.

Az interjún semmit nem változtattam, információi a keletkezésekor érvényes helyzetet tükrözik.

*

Nyelvek szerelmese

Napról-napra alakuló Világantológia

2003 utolsó hónapjaiban megjelent Színkép mellékletek némelyikében olvasóink találkozhattak a jelenleg a magyarországi Tápióbicskén élő, 1943-ban született Dabi István nevével, illetve műfordításaival. Az alábbi interjú egy sok nyelvet ismerő, ám zegzugos, ellentmondásos pályát befutó alkotó élettapasztalatát és nem mindennapi vállalkozását hozza emberközelbe. A beszélgetéshez az elektronikus postát hívtuk segítségül. Az interjú mellett Dabi István felajánlotta közlésre kisregény-terjedelmű feljegyzéseit kalandos és tanulságos életútjáról, amelyet folytatásokban a Színkép későbbi számaiban adunk majd közre.

– Mi volt az, ami érdeklődésedet már idejekorán a nyelvek megismerése és elsajátítása felé fordította? Miként sikerült elérned, hogy 18 évesen 18 nyelvet ismerj?

– Kószó nagyapám 18 éves korában, még az I. világháború előtt megjárta Amerikát, s pár szó ragadt rá az angolból... Apám még a második világháború előtt megtanult németül, nagyon jól olvasott. Én magam 4 éves koromban megtanultam olvasni úgy, hogy az apám megmutogatta a betűket, majd egy napon magam kezdtem kirakni egyes szavakat építőkockából. Anyám mindegyre a lengyel őseiről beszélt, akik Krakkó környékéről a reformáció korában menekültek el a katolikusok üldözése elől Tassra, ahol az Obernyik-család építtette a református templomot. Dédanyámnak nagybátyja volt Obernyik Károly író, Petőfi barátja.

Apám egyszerű magyar paraszti családból származott, de 13 éves korában felkerült Budapestre, ott szakmát tanult, majd a MÁV-nál helyezkedett el, előbb mint távírász, majd a Nyugati pályaudvar legnagyobb raktárának lett a raktárnoka, majd főraktárnoka. Ott dolgozott 30 évet, egészen a nyugdíjazásáig. A MÁV-nál orosz tanfolyamra is kellett járnia. Kezdtek érdekelni a cirill betûk. Harmadikos koromban a könyvből megtanultam a legfontosabb orosz nyelvtani szabályokat és napi 30-40 szót (amiket én használtam a családban!). 10 éves koromban, nyári szünidőben Tasson megtanultam németül a legfontosabb szabályokat és annyi szót, hogy ősszel már szinte szótár nélkül olvastam a német és orosz újságokat...

Nagyapám rábeszélt az angolra és a franciára, antikváriumokból, könyvesboltokból hordozta nekem a szótárakat és könyveket, újságokat. Majd látva eredményeimet a négy „fő" nyelvben, rábeszélt a spanyolra!

Anyám nem hagyott békén a lengyellel, habár a családban már senki nem tudott egy szót sem lengyelül. Levelezni kezdtem lengyelekkel – oroszul, ill. németül, majd lassan átálltam a lengyelre.

Majd jöttek a többi szlávok, hiszen a lengyel mellett a cseh, a szlovák már szinte semmi. Ha tudsz oroszul – az ukrán, a belorusz, a bolgár megy könnyen. És ha már tudsz bolgárul – jöhet a macedón, szerb, horvát, szlovén.

Mivel a gimnáziumban latinul tanultam, a latin és a francia meg a spanyol mellett már szinte játék volt az olasz meg a portugál. Az angol és német mellett a holland, a dán...

– Milyen okok játszottak közre abban, hogy félbehagytad egyetemi tanulmányaidat? Milyen hátrányod vagy előnyöd származott mindebből a későbbiekben?

– Amikor egyetemre kerültem, már elég sok nyelvet tudtam. Engem elsősorban a néprajz és az irodalom érdekelt. Maga a nyelvészet nem, de az egyik arab professzorom csak azért nem adott nekem 5-öst, mert nem voltam hajlandó az ó-arabbal foglalkozni. Az orosz nyelvgyakorlatokat vezető tanársegédnek nem tetszett, hogy nem járok rendesen az óráira, ahol a legelemibb beszédgyakorlatokat vezette. Én talán sokkal jobban ismertem a nyelvet, mint az összes évfolyamtársam együttvéve. Ez feldühített, és semmi értelmét nem láttam az egyetemre járásnak. Nem akartak elengedni, de én hajthatatlan voltam. Egyszerűen nem mentem be a vizsgákra.

Hátrányom ebből sohasem származott, mert nem vágytam arra, hogy olyan helyen dolgozzam, ahol papírra van szükség. A nyelveket pedig már akkor is tudtam. És így azzal foglalkoztam, ami engem tényleg érdekelt.

– Milyen körülmények befolyásolták kiköltözésedet Lengyelországba? Mesélj ottani életed sajátosságairól, illetve arról, mit nyújtott számodra az alkotás szempontjából az a közeg?

– Lengyelországba azért költöztem ki, mert a feleségem, aki litvániai lengyel, szüleit, barátait Litvániában hagyva, 26 éves korában kitelepedett Gdanskba, majd Magyarországra költözésünk után nagyon vágyott vissza oda. Ráadásul lakáshelyzetünk is tragikus volt: egy lakásban szorongtunk a szüleimmel és a húgom családjával. Magam is menekülni akartam családomtól, mert képtelen volt – és nem is akart – megérteni.

Az ottani esztendők voltak életem legboldogabb és talán legsikeresebb évei. Gdanskban – és már-már egész Lengyelországban – ismertek, kezdtek elismerni. A gdanski és varsói rádió, a legnagyobb könyvkiadók külső munkatársa voltam. Közben Erdélyben, Vajdaságban, Litvániában is publikáltam, egyedül Magyarországnak nem kellettem.

– Részletezd olvasóink számára azt a tervedet – és további alakulását –, mely szerint egy lengyel költőbarátoddal együtt a Szovjetunió kis népeinek költészetét készültetek bemutatni. Mi valósult meg ebből?

– Az ötlet 1978-ban született, ekkor én elkezdtem gyűjteni az anyagot. Ide-oda írogattam: kiadóknak, szerkesztőségeknek, szerzőknek. Ehhez ismét újabb nyelveket „kellett" megtanulnom, ugyanis a szerkesztők, szerzők megtudván, hogy ily sok nyelven boldogulok, már eredetiben küldték műveiket, és egy-egy szótárt, nyelvtant csatoltak a küldeményhez. Így ismerkedtem meg pl. az avarral, abházzal, altájival, oszéttal, kalmükkel, burjáttal stb. stb. Mire már-már összegyűlt volna az anyag, a gazdasági-politikai helyzet annyira megromlott, hogy egyszerűen lehetetlen dolog volt szépirodalommal foglalkozni. 1983-ig szinte nem is igen jelent meg újabb szépirodalmi mű, esetleg a kiadók fiókjaiban heverő anyagokkal foglalkoztak, vagy csak kimondottan politikai célzatú anyagok láttak napvilágot. Bydgoszczban élő, költő, író, szerkesztő barátom is félbehagyta az irodalmi munkáját és belevetette magát a politikába. Ezért később pár évre le is csukták. A rendszerváltás után még hallottam róla annyit, hogy továbbra is politikus, állítólag Bydgoszcz város polgármestere volt...

– Miért kellett visszatérned Magyarországra? És miért ejtetted később vállalkozásodat? Mi késztetett rá arra, hogy műszaki fordító légy?

– Nem kellett visszajönnöm Magyarországra, csak egyszerűen, látva a mind jobban elmérgesedő gdanski politikai helyzetet, megijedtem. Nem akartam még egy ’56-hoz hasonló földrengést átélni. Később meg is tudtam az egyik orosz katonatiszt barátomtól, hogy az egész lengyel–szovjet határon ott álltak a szovjet csapatok, várva, mikor kell bevonulniuk, „megmenteni a lengyel népet". Szerencsére ők, a szovjetek akkor éppen Afganisztánnal voltak elfoglalva...

Itt, Magyarországon egyáltalán nem úgy fogadtak, ahogyan számítottam rá, elvégre már eléggé ismert műfordító voltam Lengyelországban. Épp ellenkezőleg: árulónak, lengyel kémnek, a lengyelek megbízottjának tekintettek. Gyerekeimmel az iskolában veszekedtek, bár nagyon jól tanultak, magyarul úgy beszéltek már akkor, mint az anyaországi magyarok, hiszen Lengyelországban csak magyarul beszéltem velük. Sajnos, a közvetlen családom is ekképpen fogadott.

Tehát pénzt kellett keresnem! Az Országos Fordítóiroda szinte két kézzel kapott utánam; rengeteg munkám volt – egészen 1985 októberéig, amikor tudomásukra jutott, hogy Hernádi Gyula Az Erőd c. regényét a fordításomban kiadták, sőt a Varsói Rádió kétszer is bemutatta teljes egészében, és elkészítettem az Európa Kiadónak egy azerbajdzsáni kötet nyersfordítását –, hogy egyáltalán nem volt energiám szépirodalommal foglalkozni. Műszaki fordító lettem, és ezért bármelyik kiadónál is jelentkeztem, elutasítottak, mondván: „Magának jól fizető, állandó állása van. Maga lengyel műfordító, nem magyar... Biztosan nem maga fordít, hiszen egy személy ennyi nyelvet nem tudhat…" stb, stb. – hangzottak a válogatott kifogások.

1986-tól ismerősök révén kaptam néha kisebb-nagyobb műszaki, közgazdasági szakfordításokra megbízásokat. 1987-ben majdnem egy évre kikerültem Bulgáriába, szerelők mellé tolmácsnak. 1993-ban megjelent egy „szerelmes regény"-fordításom angolból a Planétás Kiadónál. 1995-ben fiam rövid életű saját kiadójában kiadta a könyvemet a nyelvekről, nyelvtanulásról.

– Miként támadt az az ötleted, hogy fiaddal együtt Szibériába utazz? És miért tettetek le róla?

– 1993-94-ben arra gondoltam: ha már nincs semmi fordítás a láthatáron, felhasználom a nyelvtudásomat és kihasználom az ismeretségeimet Oroszországban, és a helyszínen gyűjtök további anyagot a még Lengyelországban eltervezett, de félbemaradt antológiához. Az oroszországi kis népek képviselői – szerkesztőségek, könyvkiadók, rádiók, sőt olykor maguk a kulturális minisztériumok, nem is beszélve a szerzőkről – a legnagyobb segítségükről biztosítottak. A szállást és az egyes köztársaságok területén az utazást hajlandók lettek volna biztosítani. A fiam – aki fotóművész is, több kiállítása volt Magyarországon és Lengyelországban – úgy vélte, ő majd fényképeket, filmet készíthetne. Nekünk csak Szaranszkig, Mordvinföld fővárosáig kellett volna eljutnunk, ott a Volga-menti köztársaságokban egyik határtól a másikig hordoztak volna bennünket; majd a volgai köztársaságokból saját költségen kellett volna eljutnunk a Szaha köztársaságba, az Altájból pedig valahogyan Kamcsatkára... Pénz kellett hát az útiköltségre, filmekre stb. stb. A fiam próbált szponzorokat keresni, sikertelenül.

– Feleséged cikket írt rólad a magyarországi lengyel kisebbség lapjában, megemlítve, hogy több mint 100 nyelvből fordítottál, továbbá hogy egy Világantológia összeállításán fáradozol. Mi ez az antológia tulajdonképpen? Ha csak a figyelemfelkeltő felsorolás erejéig is, mutasd be röviden...

– A kútba esett utazás nyomán született meg az ötlet, hogy összegyűjtöm a fiókomban heverő, itt-ott már megjelent fordításaimat egy kötetbe, és megpróbálom valahol kiadni. A feleségem azonban a magyarországi lengyel kisebbség lapjában már mint antológiát emlegette. Ezért döntöttem úgy, megkísértem a lehetetlent, s összeállítok egy – pontosabban két – Világantológiát, magyarul és lengyelül, versekből, elbeszélésekből, mesékből. Nem tudományosan szerkesztett antológia lenne, ezért is Kaleidoszkóp a munkacíme. Egyszerűen kaput akarok nyitni az ismeretlen nyelveknek, íróknak. Meg akarom mutatni, lehetőségeim szerint, hogy a „legprimitívebb(nek" tartott) népnek is megvan a maga kultúrája. Remélem, ez a munkám alapul szolgálhat késôbbi műfordítóknak, akik az egyes nyelvekbe, nyelvcsaládok irodalmába majd mélyebben leásnak.

Teljesen egyedül csinálom, egymagam lépek kapcsolatba a kiadókkal, minisztériumokkal, szerkesztőségekkel, majd magukkal a szerzőkkel; válogatom az anyagot; magam fordítom – mindent eredetiből. Ha valamilyen problémám van, segítséget maguktól a szerzőktől kérek! Igaz, részben segít a feleségem is, aki csak magyarul, lengyelül, oroszul, beloruszul, franciául, angolul és litvánul tud. Ezeken a nyelveken ő válogat, de nem fordít.

Jelenleg egész Európában vannak már kapcsolataim, a kisebbségi nyelveken is, pl. mind a hat rétoromán nyelv, a spanyolországi baszk, gallego, asztúriai képviselve van, nem is beszélve az összes kelta – ír, skóciai gél, walesi, manx és breton – nyelvről. Szintúgy a volt Szovjetunióból, majdnem minden ázsiai országból, egész Észak- , Közép- és Dél-Amerikából, több afrikai államból. Nagyon jók a kapcsolataim Indiával, egyelőre telugu, urdu, hindi, bengáli, malayalam és nepáli nyelvű verseim, elbeszéléseim vannak, de a többi 15 hivatalos indiai nyelven író szerzőkkel is kapcsolatban állok már...

Mindaddig, amíg készen nem áll a kötet, nem tudok – és nem is akarok – pontos adatokkal szolgálni, hiszen azok nap mint nap változnak. A napokban sikerült például pustu és nepáli verseket is szereznem...

– Mit ajánlasz fel belőle kóstolónak az RMSZ olvasói részére?

– Az RMSZ nagyon segítene, ha bizonyos rendszerességgel bemutatna egy-egy csokor fordítást nyelvcsaládonként (pl. skandinávok: izlandi, svéd, dán, norvég, feröeri; szlávok: lengyel, kasub, szorb, szerb, horvát, szlovén, macedón, bolgár, ukrán, belorusz, szlovák, cseh), vagy országonként, mint pl. Spanyolország: spanyol, katalán, asztúriai, gallego, baszk; Franciaország: francia, occitán, provanszál, breton, korzikai, gallo.

- Állunk elébe!

Kérdezett: CSEKE GÁBOR

Illusztráció: filmrészlet ifj. Dabi István, Mikolaj 2007-es Az áruló / The traitor c. rövidfilmjéből (elöl, középen apja, Dabi István költő)