Petőfi minden változatban (25)

Korábban említettem volt, hogy milyen lelkesen, a nagy (szellemi) kaland izgalmában bízva vágtam neki a magam Petőfi-expedíciójának. Mert azt az időutazást, amelynek állomásait az eddigi fejezetekben fölvázoltam, egyedül terveztem, méghozzá saját magamnak. S hogy valóra váltsam szándékaimat, nem volt szükségem szponzorokra, utitársakra. Mint amikor valaki sárkányrepülésbe kezd és a felhajtó, jó légáramlatokat lovagolja meg, úgy ültem én is a Petőfi halála okán kirobbant felbolydulás hullámára, s érzelmileg lehetőleg el nem kötelezve, minden részletre alaposan odafigyelve, a legkülönbözőbb véleményeket meghallgatva és mérlegelve, mindvégig fölötte maradjak az alant zajló csetepaténak. Úgy éreztem, ha csak egyszer is beleavatkozom a küzdelembe, egyik vagy a másik oldal javára, engem is beszippant a felkavart szenvedélyek örvénye. Így aztán, minden felelősségtől ment kukkolóként, kíváncsi különutasként, kényelmes bársonyszékben éltem meg a nagy próbálkozást, hogy kiderüljön: valósak-e, hitelt érdemelnek-e a szibériai Petőfi nyomok, vagy hagymázas, elburjánzó legendaépítés áldozatai vagyunk mindahányan, akik - kellő bizonyítékok mellett - hitelt adnánk egy ilyen lehetőségnek. Mikor már nagyjából tisztában voltam a kérdés apróbb, egészen finom részleteivel is, mind erősebb késztetést éreztem, hogy megpróbáljam átélni - mintegy szimulálva magamban - egy ilyen rejtélyes, akaratom ellenére véghezvitt eltűnés valóságát. Azt kerestem magamban, hogy mely személyiségi jegyek és környezeti kényszerek vezethetnek oda, hogy az ember, a költő, aki jelszavaival és igéivel a leghaladóbb emberi magatartást hírdeti, meghasonlottá váljék és hangoztatott meggyőződése ellen cselekedjék; mi több, tűrje és elviselje az elfogadott kompromisszumot.

Tulajdonképpen, most már belátom, hogy hiszen ugyanazt az utat próbáltam bejárni, mint amelyen Makkai Ádám oly nagy ívűen és látványosan végigment, csakhogy törekvéseink párhuzamosak és egymástól teljesen függetlenek voltak; a közös annyi volt bennük, hogy ugyanannak a konfliktusnak a feldolgozását céloztuk meg irodalmi kísérletünkkel.

Mindenki a maga elképzelésével: bár tisztelem és csodálom - sok helyütt irigylem is - a Makkai vizionárius erejét, de úgy tartom, hogy az én viszonyulásom az emberibb és ez visz közelebb a tudományos igazság és a legenda összebékítéséhez. Képzeld el és fogadd el a dolgokat úgy, ahogy a hipotézis elemei meghatározzák, s utána próbálj lelket lehelni a felállított helyzetbe - így fogalmaztam meg magam számára a feladatot, amikor 1993-ban Budapesten kézbe vettem dr. Kiszely István kompendiumát.

Öt márciusi napot töltöttem a Duna parti városban, lapomat, a Romániai Magyar Szót képviseltem egy összmagyar, kisebbségi lapokat és kiadókat bemutató nemzetközi vásáron; veszett baragáni hóviharban indultam, órákon át kétséges volt, hogy egyáltalán fel tud-e szállni velünk a gép a kifutópályán száguldozó förgetegben. A lezárt láthatár, a csapkodó függönyhöz hasonlatos hószakadás a legnagyobb természetességgel idézték föl számomra Szibériát, a távoli Bajkált, azt a patriarchális díszletet, amibe az egész Petőfi-féle száműzetési kaland belehelyezhető. A kavargó hóhullásban, a parttalan várakozás perceiben, zsebrádiómon Haendel vízizenéjét hallgatva, lélekben ott jártam, a barguzini távolban és alakuló Petőfi-énem reflexeit próbálgattam magamban.

Budapesten szeles, ám napos idő fogadott, amely ideig-óráig visszavezetett a reális tér-időbe. Megkerestem szállásomat a volt Kilián-laktanyában, ahol akkoriban a bevándorlási hivatal ágyrajáró otthona működött; menekültek ideiglenes, pár napos elhelyezésének céljára rendeztek be az első emeleti körfolyósóról nyílóan néhány cellára emlékeztető szobát, amelyek ablakai az Üllői útra nyíltak. A 3-4 ágyas szobákban gyakran váltották egymást a lakók: legtöbbször Szerbiából jött menekültek, határon túli, gyógykezelésre, műtétre érkezett páciensek vagy hozzátartozóik osztották meg egymással a szűk teret, ahol lakni nem, inkább csak néhány éjszakai órát lehetett eltölteni a fülledt melegben.

Hol fogok itt írni, kérdeztem magamtól, mert azt terveztem, hogy azt a néhány estét, amit Budapesten kell eltöltenem, majd a tervezett poéma írására fordítom. Mielőtt a város forgatagába vetettem volna magam, megérdeklődtem a gondnoknál, hogy esténként használhatom-e az irodájával átellenben nyíló aprócska várótermet, ahol nappalonként a lakófelvételt bonyolították le, s amelyben öt-hat széknél egyéb bútorzat nem volt. Kicsiny, rácsozott, kopott tejüveges ablaka a körfolyosóra nyílott. Igazi kalitka volt, de ha azt vesszük, hogy számomra most minden olyan körülmény, ami máskor a lírai tevékenység gátját jelenti, rendkívüli ösztönzéssel járhat még jobban átélni a távolra hurcolt költő akadályoztatását, akkor mondhatom, hogy szerencsém volt. A gondnok engedélyével aztán, papír, ceruza, egy üveg vodka és télikabátom társaságában - a kis teremből hiányzott a fűtőtest, úgy választották le a fűtetlen előszobából - magamra húztam az ajtót, s estéről estére megteremtettem magamnak azt az ingerszegény, kopottas, rideg, ugyanakkor felfokozott hangulatú miliőt, amelyben megfoganhattak a Petőfi-léptékű gondolataim és vívódásaim.

Úgy utaztam haza, mint egy győztes, aki reményén felül ütötte meg a főnyereményt. Elképzeltem akkor, milyen szívvel térhettek meg barguzini útjukról az 1989-es expedíciósok, ám eufóriájuk csak addig tartott, amíg az első sajtótájékoztató utáni fum,igálás el nem kezdődött. Magam is attól tartottam, hogy ha ezt a poémát valamilyen formában nyilvánosságra hozom, akkor olyan botrányokat idézhetnék elő magam körül, amire a mindennapi munka biztonságos végzéséhez semmi szükségem nem volt. Féltem, hogy az alkotás csak nekem jelent ilyen sokat, mert megszenvedtem érte, mert rendkívüli körülmények között provokáltam ki magamból. Sajnáltam volna, ha az a kielégüléssel járó örömérzést, ami a vers olvasása közben ma is elfog - talán mert úgy vélem, a vers pontosan azt mondja el, amit én szerettem volna belesűríteni - beletaposódik a sárba. Így aztán éveken át titokban tartottam e szöveget, majd amikor Andrassew Ivánnal építeni kezdtük az erdélyi költőket bemutató honlapot, s tőlem is akart mindenáron néhány verset szerepeltetni, kísérletképpen s meglehetősen szorongó szívvel elküldtem neki. Bódult örömmel fogadtam e- mailben másnapi szentenciáját: de hát ez nagyon jó!

*

Cseke Gábor

vodka az asztalon

(petőfi iszik korty korty után

csúszik le a torkán sóhajtozik

halszagú mécs pislákol arcába

fintorog de még nem alkuszik

borhoz szokott lelke szálldos

pár négyzetméteren haza

még hiszi várja júliája

övék lesz minden éjszaka

de morajlik csöndben a tó vize

eliszunban nincs nyugalom

petőfi ma vodkát iszik

korty korty után dagad a fájdalom)

*

volt-e forradalom valaha

írtam-e verset én

verdeste-e kard csípőmet

éltem-e egyáltalán

e tájon kívül mely behatárolja elmém

mintha örökkön ez a tó

ez a fenyves zord anyás felkínálkozó

fogvatartó szabadság

szorongatná a lelkem

álom volt-e a többi ami felrémlik olykor

vagy csak a vágy csupán

*

ha úgy vesszük, tetszettek ám a lyánykák

hogy' forgolódnék köztük szüntelen

de versben könnyebb szerezni mátkát

a dalban kivirul a szerelem

mikor az élő szóra váltok

szorongva gondolom vajon

a válasz mit a lányból kiváltok

szerelem avagy szánalom

kacag-e nagyokat a hátam mögött

vagy olyan nagyravágyó fajta

én a lyánykáknak mindig verset írtam

majd elolvassa ha nagyon akarja

*

ezt júliára ezt a kortyot

s a következőt is talán

ő volt az egyetlen aki megoldotta

nyelvem s szóra bírta a szám

szeretett rajongott értem

s mondhatom én is szerettem őt

szerettem benne az engem elfogadó

fiatal zsenge nőt

szerettem benne a mámort

s mert versre ihletett magamat

ő hívta elő belőlem talán

a legtitkosabb szavakat

ömlött a vers mint otthon a bor

ha olykor megvendégelt apám

de aztán eljött a pillanat

otthagytam őt a harc okán

tán jó volt így emléke szép

nincs rajta folt nem is poros

ha szoknyája mellett maradok

most nem lennék ily mámoros

volnék mord zsémbes férfiú

kivel az asszony szüntelen perel

s bújnék az egérlyukba is

csak hallgasson már végre el

*

a búcsú

felemás volt sírtunk

és rájöttem hogy magát siratja

féltékeny lett a kardviselőre

ki elrabolta tőle a férjet

én mindig a szabadságot szerettem

a szerelemben is

azért vagyok ma rab

*

halni akartam a csatamezőn

nem sikerült

de nem is bánom

a dárdaszúrással a világ üzent

lezárult könnyed ifjúságom

most ha írnék magamnak tenném

a közönség körülem kihalt

várom a közelítő estét

korty korty után várom a dalt

de csak valami tétova szándék

bukik ki ajkamon

különben jól tartanak engem

vodkán élek és lazacon

*

annuska alszik

drága lénye

betölti az ágyat a szobát

úgy fogvatart az ölelése

ahogy a föld köti a fát

ő etet itat hallgat mellettem

hogy túlélhessem magam

áldásom ő és büntetésem

fogságom fénylő aranya

e tópart maga egy nagy bilincs

észre se vettem csuklómra csattant

annuska volt a ráadás

melegre vágytam meleget kaptam

*

pedig de furcsa

hej milyen fura

hogy én a barguzini fogoly vagyok

valakinek az ura

hogy aki hetente jelentést körmöl arról

miként érzi magát

és mennyire tiszteli őrét

az országot az atyuskát a cárt

annak is lehet egy két parancsa

feküdj tedd szét a lábad

nőre vágyok nem narancsra

légy szíves fogd be a szádat

amit mondanál úgysem értem

s ha érteném is minek

egyetlen barátom az este

s előttem a kotyogó üveg

*

szeretem hogyha orgonál

a hóvihar odakint

míg bentről hallgatom

megtelek gyermeki örömmel

hogy ellepjük újra a világot

mert én a vihar rokona vagyok

vele szállok üvöltök a hodálynyi melegben

ő az erő mely felszabadít

olykor meg is ijedek tőle

mert hosszú utakra csábít

s a végén mindig ugyanaz a kérdés

itt fagyjak meg vagy ötven méterrel odébb

*

míg van mit innom

hallgatok

kérdezni sincs erőm

gép vagyok élem életem

van ágyam benne nőm

ki ételt ád és elringat

ha őrület fog el

aki nem érti sorsomat

de éli hogyha kell

cári ajándék ez talán

ki tudja ki vagyok

de hát ki vagyok én egyáltalán

rigolyák viharok

*

pilvax nemzeti dal lobogó

márciusi ifjak tüntetés

táncsics kiáltvány múzeum

forradalom vad lüktetés

emlékek mit érnek álmomban

egyik másik visszajár

én úgy élek hogy már nem élek

talán már júlia se vár

*

(miért pózoltál egész életedben

sándor ó sándorom

miért voltál gyáva elvérezni

a barikádokon

miért nem mondtad ott

hogy az életed

egy hősi képnél fontosabb

a megtagadott énekek

hazudják sorsodat

ember lettél gyötrődő iszákos

ki szakállába motyog

s míg a halál felé kilép

botlik és tántorog)

*

ha még egy verset tudnék írni

csak egyet legalább

akár meg is halhatnék nyomban

eldőlve mint a fák

de az a vers ha írni kéne

kinek szóljon vajon

nincs aki nyelvem értené

e titokzatos tájakon

életre ítélt kiapadt költő

volt nincs ki tudja

csillagösvényen botorkálva

valahol elfogy az útja

füst lesz vagy marék por

egy elnyújtott segélykiáltás

eledel férgeknek legyeknek

átok és áldás

(1993)

*

2007-ben, a Magyar Vers ünnepén - vagyis József Attila születésnapján (április 11) Csíkszeredában valami kimagasló formát találtak fiatal diákversmondók, hogy a versre irányítsák a városka figyelmét. Varga Sándor fiatal színművész ösztönzésére, aki Mágamaszk elnevezésű színjátszó csapatukat dédelgette, azt tűzték maga elé, hogy rendezvényükkel ébren kívánják tartani a magyar költészet iránti érdeklődést, fel kívánják hívni a figyelmet a magyar nyelv sajátosságaira, nyelvi értékeire.

Vagyis - ha elfogadjuk Székely János logikáját, akinek végletesen szomorú, de figyelmet érdemlő megállapítása szerint a versnek, a költészetnek mára leáldozott –, menteni akarták, ami még menthető, átvinni a vízen azt, ami önmagától immár nem tud általjutni, s ehhez olyan látványos erőfeszítést vállaltak magukra, amiről sejtették, remélték, hogy magára vonja a város, a környék figyelmét. A Magyar Költészet Napját úgy kívánták emlékezetessé tenni, hogy április 13-a délután 2-től másnap délután 2-ig egyvégtében - félóránként lélegzetvételnyi szüneteket tartva - verseket olvastak fel a magyar költészet gyöngyszemeiből.

Tizenhat diák, ebből 12 a diáklány, s a megszállott színész ugrott neki a demonstrációnak, s mentoruk segítségével begyűjtöttek egy több száz versre rúgó lírai muníciót a magyar költészet tárházából. Éppen csak le kellett pallani némelyikükről a port, s a fiatalok ezt a lépést oly ügyesen és okosan tették meg, hogy maratoni felolvasásukat hallgatva mindegyre azt érezhettük: valósággal dúskálhatunk régi és legújabb kori líránk gyöngyszemeiben.

Április 13-14-i demonstrációjuk mindenkit meggyőzhetett arról, hogy létezik Csíkszeredában egy olyan „kemény mag", amihez bátran hozzászámíthatjuk a maratonba önkéntesen beszálló színészeket is, illetve a ráadásórán verset mondó önkéntes „népség-katonaságot", aki képes kiállni nem csupán a költészet és az azt éltető anyanyelv mellett, hanem tenni is próbál valamit érte. Most éppen virrasztani, a szükséges kellékek – otthonos helyszín, gyertyafény, hanghatásokat biztosító technikai háttér, némi túlélést szolgáló harapnivaló és üdítő – segítségével meghittséget, az összetartozás hangulatát, a csapatszellemet és a jó ügy melletti kiállást gerjeszteni a résztvevőkben.

A végeredményt különben borítékolni lehetett már az elején; azt, hogy a versmondókon és néhány közvetlen munkatárson kívül gyakorlatilag senkinek sem sikerült a 24 órás talpon maradás; arról pedig, hogy valaki értelmesen, ép ésszel és nyitott tudattal végighallgassa a félóránként lélegzetvételnyi szünetekkel tarkított felolvasást, nem igazán van tudomásunk.

Maguk a tanulók is, ha nem éppen verset mondtak, érthetően gyakran jöttek-mentek, szundítottak, beszélgettek, lazítottak, izegtek-mozogtak, egyedül csak a színházi előcsarnokban felállított olvasólámpa fénykörében gubbasztó, éppen soros virrasztó vigyázta a költészet fényének gyertyalobogását; olyan volt az egész, mint egy végzetes tűzfelelősség, hogy ki ne aludjon a láng, de az már mellékes volt, hogy az így átmentett tűz melegít-e valakit egyáltalán. Az öncélúság, a magáért való demonstráció árnya mindvégig ott lebegett a vállalkozás fölött, még akkor is, amikor a maratonon résztvevők a finishez érve, kissé már káprázó szemmel és zúgó füllel úgy érezhették, hogy (Vörösmartyval szólva) ez jó mulatság, férfimunka volt…

Magam, bár úgy mentem oda, hogy az extrém kalandos vállalkozásoknak kijáró rajongó tisztelettel végigülöm a maratont, még akkor is , ha a végén beleájulok, éjfél utánra elfásultam, s többet foglalkoztam a saját belső gondolataimmal, elkalandozó képzettársításaimmal, ejtőzve roskadtam magamba, hogy semlegesítsem a szavak egyre fájdalmasabban agresszív ingerzáporát. Barátom, Ady András költő, aki a polgármesteri hivatal sajtósaként, de amúgy kíváncsi kibicként, maga is megpróbált helytülni, szapora fotózás után úgy döntött, olajra lép és valamikor reggel újra csatlakozik a virrasztókhoz - ha még lesz kihez.

Szégyenszemre bevallom, hogy én sem tudtam ellenállni az otthoni ágy csábításának és éjfél után hazavergődtem, majd reggel korán ismét vershallgató helyemen ültem. A versmondókon kívül szinte senki se tartott ki, közülük is a társaság több mint fele a székek támlájára borulva bóbiskolt. Csak a gyertyafényes félhomály a színházi előcsarnokban és a szolgálatos olvasó botladozó nyelvű szövegmondása emlékeztetett az előző napi hangulatra.

Délre lassan benépesedtek a széksorok, felébredt a város, győzött a kíváncsiság, ha nem is gyorsan, de biztosan közeledett a maraton végórája. Amikor - éppen egy szépreményű diáklány volt a soros felolvasó - meghallottam a nevem és a Petőfi-poéma címét. "Te jó ég - mondtam magamban - ezek az interneten megtalálták a verset, s most bedobják a hallgatóságnak! Lőttek hát a további nyugalmamnak!"

Torkomba összegyűlt, szorongó szívvel hallgattam végig a sorokat, melyeket valamikor magam vetettem papírra, most mégis olybá tűntek, mintha más írta volna őket. Valahogy kívülről láttam bennük magamat és mindvégig kritikusan, valamilyen hibát, pörsenést, eldolgozatlanságot keresve követtem a felolvasást, de az újra átélt katarzison kívül más maradandó élményre nem emlékszem. Éreztem, hogy ez a poéma az egyetlen kimondható végszó abban a történetben, amit az előbbi oldalakon megpróbáltam előadni.

Mikor a szavaló befejezte a felolvasást, nem dőlt össze a világ, csak némi taps hangzott fel, majd minden ment a maga mentén tovább. Nem sikerült megbotránkoztatnom a világot, mert Petőfi élete és halála is ugyanarról a tőről fakad: az önmagunk ismeretéről. Azért foglalkoztat bennünket, mert mindenkinek csak egy élete s egy halála van, s legalább az egyik legyen emberhez méltó - ha már mindkettőre nézve ez ritkán adatik meg...

Csíkszereda, 2009. március 8.

Illusztráció: Versmaraton Csíkszeredában * Fotó Ady András

Petőfi minden változatban (24) - Műhelynapló

Hosszú utat tettem meg az elmúlt hetekben. Igazából még föl sem tudom becsülni eléggé... Olyan iramodással vágtam neki a Petőfi-ügy bozótosának, mint aki tudja: ha most nem hozza tető alá, amit mindjárt húsz éve eltervezett, akkor végleg elszáll - vagy kimúlik - mellette az alkalom.

Azon kapom magam, hogy újra és újra a dr. Kiszely-féle kompendiumot lapozgatom, már-már gépiesen, reflexből. Amikor elbizonytalanodok, kézbe veszem, néhány passzust elolvasok belőle, mintha elsőre tenném, aztán percekig elrévedek a részletek fölött. Ez valahogy fegyelmezi a gondolataimat.

Pedig a Makkai Ádám könyve után egy darabig úgy éreztem, hogy amit célba vettem, az végül is fölösleges. Az indulás reménykeltő kíváncsiságát kioltotta a különben jogos fogantatású és mélyértelmű pamflet. Annak a tanulságaihoz képest most minden hézagos dilemma, eldöntetlen kérdés Petőfi életútjában valahogy kisszerűnek és érdektelennek tűnik. Makkai könyve ráébresztett arra: egy pillanatig sem lehet csupán egyetlen kérdésbe zárva érzékelni és befogadni a világot. Akik annak idején keményen beásták magukat pró vagy kontra Petőfi igazába, életük minden értelmét és fordulatát ehhez igazították, ehhez mérték. Próbáltam követni és pozitívan értelmezni érvelő lobogásukat, szellemes odamondásaikat, vitakedvük hullámzását, de ahogy múlt az idő és a jelenhez közeledtünk, mind hitetlenebbé, kétkedőbbé, és igen, közömbösöbbé váltam.

Talán le se kellene írnom ennyi diszkreditáló dolgot magamról, hiszen könnyen előfordulhat, hogy korábbi vallomásaimat hiteltelenítem vele. Hirtelen fölkapom a fejem: a Kiszely könyvében való lapozgatással most váratlanul az eseménykronológia végére jutottam. És mintha mostanig elkerülte volna a figyelmemet,olvasom, hogy:

1992. február 22. Lapok közlik, hogy meghalt Váradi-Sternberg János.

1992. március 15. Meghalt Harsányi László pécsi igazságügy professzor, aki a moszkvai akadémiai szakértő bizottságot vezette.

Ugyanaznap (vagy a körül) meghal Oroszországban Alekszandr Herskovics

1992. május 16. A napilapok hírül adják, hogy május 15-én meghalt Kiss József irodalomtörténész, az Akadémiai Petőfi-bizottság tagja.

1992. július 15-én autóbaleset következtében meghal dr. Lengyel Imre orvos, az MTA Akadémiai Petőfi-bizottság tagja, aki kontroll nélküli citrátvizsgálattal bizonygatta, hogy a barguzini lelet: nő.

És ez még csak egyetlen esztendő... És hányan távoztak el azóta mindkét oldalról, hányan revideálták nézeteiket, fordultak el a kérdéskörtől. Most érezni át igazán Kardos Lajos magányát a Megamorv Petőfi-bizottsága élén: szám szerint is jócskán kidőltek, elpártoltak a harcosok. De ugyanígy történt azokkal is, akik az akadémia változatát őrzik, beleuntak az örökös járőrözésbe...

Vajon, mind balgák és vajákosok azok, akik a szibériai kaland lehetőségében hittek és volt merszük megkérdőjelezni a hivatalos álláspontot?

Előveszem néhai Alekszandr Herskovics Petőfi halhatatlansága (Egy legenda nyomában) című tanulmányát. A neves Petőfi fordító és kritikus a hatvanas években Erdélyben is megfordult, s Bözödi György kíséretében bejárta Petőfi székelykeresztúri és segesvári színhelyeit. A költő nagy tisztelőjeként azonban nem késik kijelenteni: "Ha Petőfi csak egy nappal is túléli a segesvári ütközetet, bizonyosan hírt adott volna magáról, bárhová vitte volna a sors, e sorok írója mégis úgy döntött, hogy szándékosan belemegy a szibériai legenda csapdájába, és követi azt. A mítoszokat nem lehet matematikai számításokkal leküzdeni. Ha valóban mítoszok, ha (jó vagy rossz szándékkal) torzan értelmezett tényeken alapulnak is, mégis abból a törekvésből fakadnak, hogy a kívánatosat valóságosnak tüntessék fel. Mi a „szibériai legendában" a spekulatív kitalálás, és mi benne „a lelket bűvölő csalás" ? Nem hajt-e a legenda gyökerének pozitív tanulmányozása több hasznot, mint ha cáfoljuk vagy egy kézlegyintéssel intézzük el? " Komoly levéltári kutatások nyomán bizonyítékokat talált arra, hogy a cári hadsereg minden szigorú szabályozás dacára, vihetett magával néhány ezer magyar foglyot a szabadságharcból, viszont Petőfi nyomokra a Bajkál környéki tudományos élet legjobbjaival konzultálva sem talált, s elkönyvelte, hogy "a bolyongó Petőfiről szóló legenda végül is legenda maradt. Benne a nép álmodta meg nemzeti géniuszának halhatatlanságát."

Igen érdekes és tanulságos az a véleménycsokor, amelyből Borzák Tibornak A Petőfi-expedíció c. kiadványa idéz. A Petőfi Népéhez befutó ezer színű olvasói állásfoglalások pontosan jelzik, hogy mi az a szerep, amit a mai korban Petőfinek szán a közvélemény. De valami hasonló tükröződik azokban az újságírói reflexiókban, amiből a jelzett melléklet szintén csokrot kötött. Szinte kedvetlenül, mondhatni lehangoltan kezdek el tallózni belőlük, aztán valahogy ismét sikerül feltöltődnöm a téma iránti elkötelezettséggel:

"Petőfi nem azonos Petroviccsal, még akkor sem, ha teste ugyanaz. Nem minden hős lehet (vagy talán egyik sem?) haláláig hős. Talán Petőfi is azért óhajtotta a korai halált? Hőseinket szeretjük fantasztikus tulajdonságokkal felruházni, szeretünk megfeledkezni arról, hogy bármilyen kiválóak, mégis emberek. (Pekarek János: Petrovics vagy Petőfi? Fejér Megyei Hírlap, 1989. július 20.)

"Én inkább azon gondokodom el, hogy mi, Petőfi unokái, hogyan is viselkedünk mostanában. Hogyan rángatjuk ki a sírból a történelmet naponta. Hogyan ásunk új sírokat halottainknak, azt gondolván, attól lesznek ők jobbak vagy rosszabbak, hogy mi most milyen fejfát biggyesztünk csontjaik fölibe. (Pacsika Emilia: Ébredj Petőfi, sírodat ássuk! Délmagyarország, 1989. július 22.)

"A mi hőseinket eddig is a legendák tartották talpon, mert a tények ugyan erősek, de a legendák még erősebbek. Ha nem így volna, már rég nem volna lábunk alatt talaj, mert nincs már főszereplője a múltnak, akiről ki ne derült volna: nem az, aki. (Megyesi Gusztáv: Koponyaforgatás. Élet és Irodalom, 1989. július 28.)

"Újsághír: Megtaláltuk Petőfi hamvait. Mi meg keressük Petőfi szellemét... (Ludas Matyi, 1989. augusztus 2.)

"A kívülálló szemlélőnek (olvasónak) lassacskán kezd olyan érzése támadni: itt már megint rég nem az ügy a fontos, megint rég nem arról van szó, hogy a tények tisztázódjanak, hanem az, hogy kinek a tekintélye csorbul vagy nem csorbul, kinek a véleményét kell megváltoztatni vagy nem megváltoztatni, ki mennyi pénzt adott vagy nem adott ki, hol, milyen nyilatkozatot tett vagy nem tett, ki volt hajlandó reklámot csinálni a finanszírozó magánvállalkozónak, s ki nem, kinek vagy kiknek van (elméletileg) egyedül hiteles jogosítványa Petőfiről beszélni s kinek coki ez a hitbizomány." (Takács István: Hitbizományunk, Petőfi. Népszava, 1989. augusztus 10.)

"Néhány napja mesélte nekem valaki: Erdélyben megkérdezték tőle, vajon Morvait nem a románok pénzelik-e? Azért, hogy Petőfit leszállítsa az életét áldozó hős vértanú-piedesztáljáról; s hogy csapást mérjen ezzel az erdélyi magyarság történelmi tudatára és nemzeti büszkeségére. mert, ha Morvainak igaza van, akkor Romániában az utolsó Petőfi utcákat is át fogják keresztelni, a fehéregyházi múzeumról most nem is szólva." (Szőcs Géza rádiójegyzete a barguzini sírról. Magyar Nemzet, 1989. augusztus 30.)

"Én nem veszítenék semmit Petőfiből, a hősi halott legendából, az az egy gondolat megmaradna, még akkor is, ha valóban az ő csontjait hozzák haza a Bajkál-tó mellől." (Czegő Zoltán: Nem aggódom Petőfiért! Esti Hírlap, 1989. szeptember 15.)

"Megkaptam Burjátiából a Barguzinszkaja Pravda augusztus 19-ei számát is, amelynek első oldalán A. Beketov, a Bajkálontúli Nemzeti Park természetvédelmi mérnöke arról közöl tájékoztatót, hogy azt az új gőzhajót, amely mostantól a Bajkálontúli Nemzeti Park kötelékébe tartozik, a nagy magyar költőről nevezték el." (V. Pahirja: Adalék a Petőfi-vitához. Kárpátontúli Ifjúság, 1989. szeptember 16.)

"Tartok tőle, hogy ez a barguzini ügy a segesvárinál is bonyolultabb." (Sass Ervin: Segesvárnál is nagyobb rejtély? Békés Megyei Népúság, 1989. szeptember 30.)

A neten találtam egy meglehetősen friss, 2007-es blogbejegyzésben. Ez azt jelenti, hogy még ma is vannak emberek, akik türelmetlenül várják a választ:

"Emlékszem akkoriban egy rajzra a Hócipőben, amiben egy sír előtt álló alakok azt mondják a csontvázra, hogy az vagy nő, vagy hokikapus. Na de közben hozzánk is bejutott a DNS-vizsgálat módszere s ezzel eldönthető lenne a vita. Hiszen Petőfi anyjának a csontjai megvannak s ugye állítólag Petőfié is. Ebből a vizsgálatból kiderülne, hogy a csontváz Petőfié-e vagy sem. Ezt kérvényezték is, de az engedélyező hatóság kegyeleti s egyéb okokra hivatkozva elutasította. Na ez az, ami szerintem tök tipikus magyar betegség. Mert ebből kiderült volna minden. De nálunk mintha fontos lenne a dolgok lebegtetése, a bizonytalanban tartás, stb. Én a dolgok kegyeleti részét nem értem. A családomban van olyan, akinek az Édesapja elesett a Don kanyar környékén, de nem tudni hol. Én azt gondolom, ha kiderülhetne, hogy valóban őt találták-e meg minden további nélkül engedélyt adnának az édesanyja kihatolására. Talán nem kellene Hrúz Mária kegyeleti jogait ilyen értelmetlen módon félteni. Senki nem akarja megalázni, pusztán csak egyszer kellene mintát „adnia” s utána bármikor felmerül a kérdés, meglenne Petőfi édesanyjának a mintája. Mint magyar ember azt gondolom, hogy valaki, aki a magyar szabadságért adta az életét. az megérdemli, hogy ha akármilyen kicsi is rá az esély, hogy ő az, ki kellene vizsgálni."

Végül egy költői válasz, nem a Makkai választotta műfaj hullámhosszán, Barguzin diktálta erkölcsi tanulsággal, amely közvetlenül a végkifejletre mutat.

Rába György

Barguzin

A szenvedők se éltükben se holtukban nem tárgyak

bár a tévelygő bírák

jövendő tévelygők ítélete által

maguk is azzá válnak

lófarkon vonszolt bekötött szájú tömlők

kazamatákban tárolt leszögezett ládák

irattartóban laposra vasalt apák és fiak

ősvadonba menesztett s ottfelejtett apostolok

az örök hóhatáron aszalt mannája a népnek

világgá zengett majd gránitból kivakart esküvések

ugyan ki hinne kései megszállottnak

szálka csontokból vaksi sorsolvasónak

no ugye méred fogdosod ugye tárgyak

nem is lehettek apostolok se apák se fiak

vakvágányra rekesztett korhadó vagonban

egy század postazsákjai a következőnek

de mit hirdet a kifakult üzenet

meg kell szenvedni azért

hogy az utolsó ínt is lerágják izületeinkről

meg kell szenvedni a húsevők unokáinak éhségét is

hogy másfélszáz éves koponyaívet szopogassanak

lehettél igavonó lehettél erdei vad

kiforgatnak a sejtjeidbe gyűjtött napfényből is

de elefántlapockába szívesebben törli kezét

minden mellényzseb méretű ivadék

s a katonamérték alatt mindenki terrorista

keresse bár bálványát több nemzedéknyi mélyben

fürkéssze vadászfegyvere a legendagyilkost a sírban is

minden lánglélek te élve-halva egyként kiszolgáltatott

szolga szívek rajongásának vagy tíz nyelven szóló megalázásnak

érdemes mondd növekedni nevelni

érlelődni zsibongónak álmodott szüretre

beszélj te ódákat szertehurcoló és most töredező csont

válaszolj ordíts érdemes-e

Illusztráció: Petőfi utca * Fotó: Boros Ernő

Petőfi minden változatban (23)

Makkai Ádám Petőfi-könyve (pontos címe: Úristen! Engedj meghalni! Petőfi Sándor pokoljárása és megidvezülése.Árgus-CET Belvárosi Kiadó, Székesfehérvár-Budapest, 2003) tartalmában és formájában arra utal, azért született, hogy felkorbácsolja a kedélyeket. Azokét is, akik esküsznek a hivatalos irodalomtörténetre, és azokét is, akik valamilyen éppen időszerű (most éppen a barguzini) hipotézisra esküsznek. Szerkezete, műfaji változatossága és minden gátlástól megszabadult fantáziálása egy olyan torz és képtelen történetsort vázol föl Petőfi sokat vitatott életmenete kapcsán, hogy azon csak keserűen nevetni, vagy bosszankodni lehet.

A szerzőt, aki mindehhez jócskán el kellett hogy távolodjon minden nemzeti elfogultságtól és előítélettől, biztosan segítette az a tény is, hogy 1957 óta az Amerikai Egyesült Államokban él, a szellemi kísérletek szabad közegében, ahonnan könnyűszerrel és következmények nélkül föl lehet ereszteni a legképtelenebb léggömböket is, hiszen a magyarajkú befogadó közeg reagálásából kontinensnyi, gyakorlatilag elérhetetlen messzeségben elmarad a direkt számonkérés.

Az a "merészség", amivel néhány magyarországi lap karikatúrában oldotta föl a barguzini "felfedezés" bizarrságát, láttuk, hogy Marosvásárhelyen például megsemmisítő erejű indulatokat szabadított föl Petőfi rajongóiban, s ez a negatív érzelmi viszonyulás rögtön le is csapódott a Romániai Magyar Szó megítélésében.

Makkai "szentségtörő" gesztusainak egész sorát lehet szidni, gyalázni, számonkérni, de mindebből őhozzá csak lapbeli közlemények ha eljutnak, meg egy-egy gyalázkodó hangú, kósza e-mail, ami manapság már szinte senkit sem ijeszt meg...

Makkai két irodalmi forgatókönyv közé sűríti Petőfi fura életútját, amely itt, e könyvben legalább annyi csodával terhes, mint a költő örök klasszikus elbeszélő költeménye, a János vitéz. Ezek lényege, hogy olyan meghatározó világszellemek, mint Kőrösi Csoma Sándor és a Dalai Láma, a megnevezetlen világistenség (Fényalak) elé járuló, Segesváron éppen frissiben lekaszabolt Petőfit arra kényszerítik, hogy költészetében megfogalmazott eszményei valóra váltása, annak garanciája végett, térjen még vissza a való és a virtuális világ közé, éljen is, meg nem is, szelleme és költészete hasson is, meg nem is. Az orosz ulánus pikadöfésétől elterült költőt váratlanul egy Karakamenszkij nevezetű vezérezredes veszi gondozásba, életre pofozza, s aZzal hitegeti, hogy a Kaukázusba menekíti, hogy onnan Bemmel és Kossuth-tal majd győzedelmesen, szabadító hadak élén visszatérjenek. Petőfi be is dől a vezércselnek, s ezzel kezdetét veszi kálváriája...

Makkai ezután közzéteszi Petőfi halála után írt költeményeit, köztük A fehéregyázi füzet verseit, majd A kaukázusi füzetet. Ezekből lépésről lépésre kiderül, hogy Karakamenszkij (akit foglya következetesen Turbánszkijnak szólít) az orránál fogva vezette Petőfit, az elhurcolás végcélja ugyanis - cári parancsra - maga Szibéria. Petőfinek megesik a szíve a cári tiszten, akinek az élete függ a parancs betartásától és vele tart.

A könyv további része naplólapokból áll (Petőfi Szibériában), amely kezdetben 1852. január 22-ével datálódik s Alekszandr Petrovics bejegyzésével indul, majd egy Dolgorecsnij nevezetű helybeli, Petőfire állított besúgó feljegyzései következnek. Az illető tulajdonképpen Karakamenszkijnek jelent tovább minden, Petroviccsal kapcsolatos változást, sőt, parancsra meg is házasítja a barguzini Tamarával, akibe titokban ő maga is szerelmes. E pillanattól kezdve furcsa háromszög alakul ki Dolgorecsnij, Petrovics-Petőfi és Tamara között: mindketten ugyanazon nőhöz kötődnek, a besúgó pedig költészetet tanul, hogy a maga során értelmezni tudhassa megbízóinak Petrovics szavait, esetleges irományait. Közben bepillantást nyerünk a cári tiszt, Karakamenszkij gondolatvilágába - naplóján keresztül, majd újra Petőfi kerül sorra, immár az 1853-as esztendő feljegyzéseivel...

Itt jelentős időugrás áll be egy újabb naplóváltásnál, amikor is felbukkana színen Petőfi Zoltán is, a költő fia, aki 1868-tól 1886-ig mesél el néhány furcsaságot életéből. Így megtudjuk, hogy titokban anyja, Szendrey Júlia naplójába beleolvasva tudomására jutott, hogy apját az európai szabadkőművesek vették a szárnyuk alá és valahol a szibériai Barguzinban óvják az életét. 1869-ben fogta magát és...

"Eladtam mindent, ami csak a kezem ügyébe került; volt ottan kotta, könyv, ruhadarabok; egy igen értékes nyaklánc, ami Szendrey nagyanyámé volt, hamisított Petőfi-kéziratok - úgy tudom az apám kezeírását utánozni, hogy meg nem mondja senki, melyiket írta ő s melyik lapot én -, elég ügyesen kereskedtem, s hat heti munka árán összeszedtem 350 koronát. Különösen a hamisított Petőfi-versek keltek el jó áron. Ezeket iszonyatosan szégyellem, de akkor ez kellett a népnek; nekem meg, érthető okokból, a pénz, hogy eljuthassak Erdélybe, s onnan Ukrajnán át Moszkváig, s még tovább, Barguzinig."

A gyermek tehát, aki csak tudott apjáról, de nem emlékezhetett rá, nekivág a hosszú útnak, hogy megkeresse azt az embert, aki őt egynapos korban rajzával megörökítette, s aki ilyen sorokat írt annak idején egyetlen csemetéjéről: " Első bravourja az volt a fiamnak, hogy két hetes korában fölült az ágyán. E testgyakorlat annyira megtetszett neki, hogy aztán folyvást practizálta. Persze csak néha sikerült neki, s akkor is oly fáradsággal, hogy elvörösült és elkékült bele. Az utazást már két hónapos korában megkezdte..."

Most pedig folytatta a korán megkezdett utazást, de mire elért Barguzinba, egy Nyekraszov nevezetű pópa már csak a sírját tudja neki megmutatni a helybeli temetőben, az orosz nyelvű sírfelirattal, ilkletve halála időpontjával: 1859. június 16. Itt aztán sikerül elásnia egy csomó saját versét (benne gyermekkori élményeivel is), továbbá nagybátyja, Petrovics István és mostohaapja, Horváth Ádám versezeteit is, amelyek mind-mind a Szendrey Júliához fűződő gyöngéd érzeményről szólnak. Petrovics volt élettársa, Tamara és a besúgó úgy fogadják Zoltánt, mintha a költő maga tért volna vissza az életükbe. Kiderül: azért oly hálásak Petrovics-Petőfinek, mert az megtanította Dolgorovszkijt modern verset nem csupán olvasni, de írni is. Azzal, hogy kijavította egy, a csukáról szóló klapanciáját és annyi változatban megcsillogtatta előtte a feldolgozás lehetőségét, felszakította Dolgorovszkijban a gátakat és azóta csak ömlenek a költemények a tollából, szerzőjük pedig az elismert költők sorába emelkedett. (Lám csak, Petőfi nem élt tovább fölöslegesen Szibériában: forradalmian megtermékenyítette az ottani orosz költők költészetét!). Ezt a részt Karakamenszkij naplórészlete zárja, akiről kiderül, hogy levelezett Szendrey Júliával, elárulva neki a titkot, hogy Sándora él; hogy milyen hatást váltott ez ki az asszonyból, megtudjuk abból a 10, neki tulajdonított versből, melyek a cári tiszt kezébe kerültek, s útjuk meg is szakadt ott - eredetileg Petőfinek szánták azokat...

Külön csokorba kötve szibériai Petőfi-költemények következnek, amelyek variációk néhány régi témára, s a szatirikus mű legsikerültebb részeit jelentik, s legvégül a besúgó Dolgorecsnij naplórészletéből és napvilágra került verseiből megtudjuk, mi okozta Petőfi szibériai halálát: parancs érkezett Moszkvából, hogy a költőt haza kell telepíteni, Tamarájával együtt, Magyarországra. Petőfi nehezen adta rá a fejét, de mikor elindultak volna, Dolgorecsnij hirtelen felindulásból agyonlőtte a búcsúzó Petőfit. Bűnhődni kívánt, hiszen megölte a számára legkedvesebb lényt, de nem tudta volna elviselni, hogy "ilyen állapotban és ezzel az asszonnyal térjen vissza abba az országba, ahol őt nemzeti hősként istenítik."

Csakhogy Petőfit, akár csak Segesvár után, ismét a Fényalak és Csoma Sándorék fogadják túlvilági érkezésekor, s újabb, ezúttal lasszai feladattal bízzák meg. Egymást érik a további irodalmi forgatókönyvek, Petőfi pedig szüntelenül azért könyörög - engedjék már meghalni, ne hurcolják agyon szerte a világon. Gondolatai - amelyek inkább a szerző véleményét összegzik az elmúlt évszázad történelmi tanulságairól - tibeti apokrifjaiban jelentkeznek. Mind gyakrabban "aktiválják" a nagy szellemek a költőt, hogy közbelépjen a nagy történelmi pillanatokban: 48-ban, 56-ban. Az ezredfordulón azt a dilemmát kellene megoldania, hogy ismerje el a két részre oszlott ország közvéleménye előtt: valójában melyik csontváz az övé? A segesvári, vagy a barguzini? Petőfi erre is hosszú költeményben "válaszol", amit Kőrösi Csoma és a Dalai Láma áhitattal lejegyeznek. Aztán végigmennek sorra a legújabb kor történetein, Petőfinek mindenhez van néhány keresetlen verses gondolata, a lejegyzett szövegek száma egyre gyűl, már a rendszerváltás utáni kormányokon is sikerül elverni a port. Csak úgy tobzódik eseményekben és vezéralakokban a történelem, Petőfi nagyon elfárad, s végül megszületik a döntés: véglegesen beléphet a nagy szellemek nyugvó birodalmába.

Makkai vállalkozása akkor lett volna átütő siker, hogy ha nem ragad le a pamfletnél és nem akarna minden helyzetre, jelenségre csattanót vagy poént faragni. A kezdetben mesteri kameraváltással bonyolított szempont-vegyítés a szibériai kaland befejezése után mind kuszábbá és nehezen áttekinthetővé válik. Olvasás közben az volt az érzésem, hogy a vízió teljességének a szándéka teherként nehezedik a cselekmény-bonyolításra, az abszurd ötletek halmozása olyan ütemet vesz fel, hogy a kezdetben érdekeltté tett olvasó mindinkább kedvét veszti, túlhajtottnak és fárasztónak találja a játékot.

Bárhol is üssük föl a könyvet, a szöveg bármely sorából könnyen kitetszik, hogy képtelenségek halmazával van dolgunk, amúgy semmi sem igaz, amit az író föltálal, aki nem is törekszik arra, hogy legkevésbbé is elhitesse velünk fikcióját. A nevetségességig abszurd fordulatai arra valók, hogy minden pillanatban emlékeztessen rá: az egész premissza egy eszement képzelgés. Azzal, hogy ironikusan minduntalan rátesz ő is egy-két lapáttal, és ezáltal tegye lehetetlenné a kóklereket, az írói kaland nem jut messzebb az egyoldalú tézisirodalom bozótosán. Az apokrif versek esetében a legkisebb látszat-megfelelésre sem törekszik, hiszen fölösleges az igyekezet: a szándék ugyanis nem az, hogy hihetővé tegye azt, ami fantasztikus fordulatnak tűnik, hanem még inkább hangsúlyozza az eredendő abszurditást.

Utólag felfejtve a történtek időrendi sorrendjét, jogunk van feltételezni, hogy Makkai Ádámot már a barguzini expedíció után közvetlenül foglalkoztatta a téma, ugyanis egyik apokrif Petőfi verse 1990-ben napvilágot látott egy amerikai magyar irodalmi folyóiratban NN: Szibériai költemények címmel. A haldokló hattyú c. vers alatt közölt magyarázat szerint a szöveg állítólag Kínán keresztül érkezett és Ibrahim Vasziljevics Karakamenyszkij küldte a Burját-Mongol ASZSZK-ból. Ez előbb az ujgurokhoz került, majd onnan Budapestre. E verseken állítólag a "hiteles" Petőfi Sándor aláírások voltak, a többi "diktálással" cirill betűkkel íródott. A hagyomány szerint a versek leírója Joszif Ivanovics Dolgorecsnij volt. Ugyanezen versek "eredetijét" ama bizonyos Karakamenyszkij lóháton vitte Barguzinból Törökország felé, de őt elfogták s a verseket megsemmisítették.

Azokban a hónapokban indult be a bukaresti Romániai Magyar Szó hétvégi kulturális melléklete, a Szabad szombat, amelynek utolsó oldalán Higgyük? Ne higgyük? címmel rovatot indítottunk, amelyben különféle valószínű vagy valószínűtlen hipotézisekről közöltünk anyagokat, mint amilyenek a repülő csészealjak vagy földönkívüliek látogatásai. A haldokló hattyúnak eszményi helye volt a rovat; átvettük, s maga Kiszely István is gyanútlanul foglalta kompendiumába közlésünket, mint amire egyelőre nem létezik magyarázat.

Az ezredforduló táján megkeresett levélben dr. Kovács László, aki az iránt érdeklődött, milyen forrásból közöltük A haldokló hattyú c. szibériai költeményt, és az vajon azonos-e a Makkai Ádám-féle pamflettel vagy valami attól eltérő, független alkotás? Akkoriban már nehéz anyagi gondok között, s még nehezebb munkafeltételekkel készítettük a napilapot. Több ízben is elköltöztünk, szerkesztőségi szobákat adtunk le, dokumentációs részlegünkben rendetlenség, egy újabb lehetséges költözés miatt egymás hegyén-hátán hevertek a lapgyűjtemények, gyakorlatilag nem volt kire leosztani a feladatot, hiszen minden szerkesztőségi ember eleve két-három megbizatásnak tett eleget... Halogattam a választ a levélre, hiszen csak azt válaszolhattam volna, hogy nincs időnk s módunk utána nézni a kérésnek. Ráadásul mit sem hallottam Makkai pamfletjéről, ami - most úgy tűnik - akkor már ismerős lehetett Magyarországon. Egy újabb sürgető levél után telefonon is megkeresett dr. Kovács, akit akkor sikerült akaratlanul is megsértenem azzal, hogy érdeklődését piszkálódásnak érezve, rövid magyarázkodó párbeszéd után lecsaptam a kagylót. Lapzárta volt éppen, nem értem rá szibériai problémákat tárgyalni.

Visszapörgetve az időt, akkor állíthatta össze Csalóka lidércfény nyomában című kötetét, s a teljesség igényét tekintve érthető, hogy szüksége lett volna a hattyús vershez fűződő bármilyen jelentéktelen információra is. Utólagos "vezeklésnek" az ügyben semmi értelme, csak a történelmi igazság kedvéért említettem fel, illetve annak jelzésére, hogy az ezredfordulón a téma bennem - hajszoltságom és helyhez kötöttségem okán - annyira kihűlt, hogy dr. Kovács László akkori buzgólkodása meghaladottnak és bosszantónak tűnt számomra.

Az az igazság, hogy személy szerint 1993 tavaszán, pár napi budapesti tartózkodásomon egy versciklusban annyira kiírtam magamból a témát, hogy az addig összegyűjtött nyersanyag iránt érzett rajongásom látványosan elpárolgott...