17-en egy szoborkertben (Petőfi műfordítói)

Részlet a parkból

1985 óta nyitott szoborkert működik Kiskőrösön, szorosan kapcsolódva az érthető és jogos Petőfi-kultuszhoz: akkor ugyanis, Garai Gábor költő javaslatára és szorgalmazására megszületett a Petőfi Emlékmúzeum együtteséhez csatolva egy olyan nyílt téri szoborgyűjtemény, amely azoknak a költőknek, műfordítóknak állít emléket, akik halhatatlan Sándorunk költészetének tolmácsolói más nyelvi kultúrákban.


Azóta negyedszázad telt el, s ma már 17-en vannak ama bizonyos szoborkertben. Ügyes kis kompánia, bár távolról sem teljes. Petőfi jóval ismertebb, sokkal többen szorgoskodtak versei lefordítása fölött, mint ahánynak Kiskőrösön szoborba vésett-öntött "névjegye" lenne. Tudom, hogy ez mindenek előtt anyagi és diplomáciai vonatkozású probléma - a szobrok állítása nem csupán a helyiek, hanem az illető náció szívügye is kell hogy legyen, hiszen a történet már rég nem csak Petőfiről szól.


Az emlékmúzeum ismertetőjében olvasom:


"Az újabb szobor felállításának eddig jól bevált működési elve szerint Kiskőrös gondoskodik a márványtalapzatról, az illető ország vagy annak valamilyen kulturális szervezete pedig a szoborról. A szoborállítás elokészületei során a két ország bizonyos szelete munkakapcsolatban áll egymással, hiszen a részletek összehangolása fontos. Megható ünnepség szokott lenni egy-egy szobor avatása, hiszen gyakran előfordul az élő rokoni kapcsolat is."


 (Azért nem ártana, ha a kultúrdiplomácia szorításából némileg kiszabadulva, mégis csak a költészet, a spontán emberi érzelmek és szándékok érvényesülhetnének protokollmentesen).


Most, hogy ezt itt eldohogtam, megpróbálok örvendeni a félig telt pohárnak is: a "már 17 szobor" szemléletét megtoldom azzal a lajstrommal, amit részben az emlékmúzeum forrásaiból merítettem, éspedig:


"A kollekció darabjai között van
két szlovák Jan Smrek és Pavol Hviezdoslav,(1991);
két kínai: Szun Jung és Lu Hszün; (1987),
német Franz Fühmann (1987)
szerb Jovan Jovanovics Zmaj (1994),
lengyel Tadeusz Nowak (1998),
két bolgár Ivan Vazov (1985), Atanasz Dalcsev(1999)
olasz Cassone (1985),
orosz Martinov (1985), Kertbeny Károly (Kutas László) (2001),
a finn Otto Manninen (Wäinö Aaltonen, 2004) és
a román Eugen Jebeleanu (Kutas László,2005.) mellszobra."


Ehhez jött 2010-ben két újabb szobor: a grúz Grigol Abasidzéé és az abház Bagrat Sinkubáé. (Sajnos, ez még mindig csak tizenhat, a tizenhetedik szobor "személyazonosságát" egyelőre nem tudtam kideríteni, ha valaki tudja, kisegíthet...) Tulajdonképpen ez utóbbi kettő tegnapi megkoszorúzása a Magyarországon járó grúz államfő által hívta fel a figyelmemet a park létezésére, s indította el bennem a gondolatot, hogy egy színvonalas szoborgyűjteményt nem mindennapi feladat és erőfeszítés létrehozni, de egy antológiába könnyebb lenne összegyűjteni a világ Petőfi-fordítóit, sőt azokat a költői alkotásokat is, melyek tárgya éppen Petőfi Sándor alakja és jelentősége. S hogy ne csak egyszerűen játsszak a gondolattal, illusztrációként az észt Uno Laht (sz. 1924) versét mellékelem eredetiben és fordításban, amely érzésem szerint kimagaslik az alkalmi Petőfi-költemények közül.




UNO LAHT
Sandor Petöfi, moelehe abitoimetaja


Tuleb ajaloo palge pealt klaarida
üks kaadripoliitika vistrik.
Kes oli seal Austro-Hungaarias
moodide alal ministriks?!


Kuidas juhtus, et nälginud paaria
keelt väänama pandi moelehes?
Mida leidis küll Austro-Hungaaria
selles riivatus kirjamehes?!


Kas tõesti siis kroonu kriteerium
vedas alt — et ei aimatud ette,
millist kahju võib kända impeerium,
kui Petöfi suunab tualette?


Said matsid madjarid prantsuse moe —
pastlad jalas nad ründasid Viini,
kus aluspesu väel riigitoed
lossides jooksid kiini.


Siis moodi läks Austria lippudest
teha labusaid jalarätte.
Ja isegi sadulas rippudes
madjaril mõõk jäi kätte!...


Aga endine moelehe kirjamees
oli laulikuks vabadusleeris.
Seal, ärkava sajandi silmade ees,
ta ungari moode dikteeris.


Ja ise ta langes husaarina —
mõõk tardunud sõrmedest kisti...


Kes oli seal Austro-Hungaarias
moodide alal ministriks?



Petőfi Sándor, a Pesti Divatlap segédszerkesztője


A történelem arcán tisztázni kell egy szeplőt 
és a felelősséget is vele: 
Petőfi költői pályája kezdetén 
ki volt a divatügy minisztere?


Hogyan történt, hogy a meghajszolt páriát 
nyelvet pallérozni a Divatlaphoz tették? 
Nem látták az urak, hogy sorompóba állt 
egy éhhalálra szánt magyar tehetség?


Hát a hírhedt, mohó osztrák kopók hada 
ezúttal nyugton ült? semmit se szimatolt? 
Nem sejtették, hogy baj lesz a birodalommal, 
ha egyszer Petőfi diktál itt divatot?


A pór magyart párizsi divatra kapatta: 
csizma a lábukon, így ostromolták Bécset, 
hol pompás paloták mindkét nembeli népe 
éjjeli alsóban futkosva jajveszékelt.


Az jött divatba, hogy a német zászlókból 
alkalmatos kapcákat szabjanak 
és hogy akkor is vagdalkozzanak még, 
ha kilőtték alóluk a lovat.


És a Divatlap segédszerkesztője 
dalnok lett a szabadság táborában: 
a felindult század szeme előtt 
oktatta már a divatot javában.


Ő maga is a végső rohamban esett el, 
dermedt ujjai közül kitépték a kardot.


Ő ott maradt, de amit akkor elinditott, 
az a divat még sokáig kavargott.


KÉPES GÉZA fordítása

Halottébresztő Petőfi

József Attila már megérte s a bőrén tapasztalta, így versbe fogalmazta azt, amit nagyjainkkal a felpezsdülő kereskedelem hajnalán a reklám kedvéért műveltek:

"...neve, ha van, csak áruvédjegy,

mint akármely mosóporé..."

- írta a költőkről a Mondd, mit érlel c. versében. Több mint száz esztendős képes naptárt lapozgatva bukkantunk rá annak a mindenható életelikszirnek a hirdetésére, mely Petőfi nagyságát vette kölcsön a maga nagyszerűségének ecseteléséhez. Érdemes az egész hirdetésen átrágnunk magunkat, s végtére azon szomorkodni, hogy ez a csodaszer mily sajnálatos módon eltűnt a látóhatárról, s egy idő után készítője már úgy reklámozta - igaz, akkor már nem Szabadszállásról, hanem Budapestről (hogy felvihette az Isten a dolgát!), hogy Petőfi sósborszesz. Igaz, a szóbanforgó patikárius két különböző patentet vásárolt, de miként a reklámokból kiderült, hatásuk univerzális volt... 

A bölcs levele egy volt tetszhalotthoz

E czim alatt akarjuk bemutatni kedves olvasóinknak a legújabban kipróbált s leghatásosabb „Petőfi- Élet-Elikszir" gyógyértékét. Minden okos családapa készenlétbe tartja a „Petöfi-Élet-Elikszirt", mert e nélkül egy perczig sem lehet élete biztosítva. Épen ezért, mert köztudomású, hogy a ,,Petöfi-Elet-Elikszir" úgy belsőleg, mint külsőleg néhány percz alatt megszünteti az összes létező fájdalmakat és betegségeket, mindenkinek saját érdeke, hogy az egyetlen egy helyen kapható ,,Petőfi-Élet-Elikszirt", azonnal meghozassa és családját örökre boldoggá tegye. Ez az egyetlen egy czim, a honnan a „Petőfi-Élet-Elikszirt" meg lehet hozatni: 

Vajna   József  gyógyszerész,   Szabadszállás.   

1 nagy üveg ára 2 korona, postán csak 3 nagy üveg szállítható pontos kimerítő utasítással. 

(Lásd érdekfeszítö erre vonatkozó elbeszélésünket, mely teljesen igaz, a hirdetésünkben megtörtént dolog.)

Képünk azt a pillanatot ábrázolja, amidőn egy deputáció jött megköszönni a pápaszemes bölcsnek, hogy még 1848-ban, a szabadságharcz nehéz napjaiban kommendálta nekik a Petöfi Élet-Elikszir mindennapi használatát. Mert — úgymond a szónok — a Petőfi Élet-Elikszir-nek köszönhetjük itt valamennyien azt, hogy ilyen egészségben megöregedtünk. — Az öreg bölcs egyik karját fölemelve inti őket, hogy odahaza népeik között terjeszszék mindenütt továbbra is a Petöfi Élet-Elikszir minden betegség elleni jóságos hatását, mert — úgymond — egész életembe került, mig az előttem levő bölcsek könyvéből ki tudtam fürkészni a Petőfi Élet-Elikszir gyógyerejét és sok éjszakát átvirrasztottam, mig sikerült összeállítani annak alkatrészeit és használati utasítását. — Végül kis unokája összetett kezekkel kéri a küldöttség vezetőjét, hogy mindenütt egyhangúlag hirdessék:

„Éljen a Petőfí Élet-Elikszir!"

A bölcs levele egy volt tetszhalotthoz!


Kedves Gazduram!


Igen örvendek azon tudatnak, mely szerint már a legjobb egészségnek örvend a „Petőfi-Élet-Elikszir" használatától. Ugy-e megjósoltam akkortájban, a mikor már a koporsóba akarták szögelni, hogy talpra állítom kendet, ha nekem szót fogad és a „Petőfí-Élet-Elikszirrel" kurálja magát. Ugy-e nem hitte volna bátyám uram, — kinek halálhíre futó tűzként egész vármegyénkben elterjedt, nagy fokú tüdő, sziv és vese baja miatt, — hogy még sajátkezüleg fog irni nekem hálalevelet.

Felvágok...

Méghozzá száz esztendei késéssel, egy olyan könyv lapjait, ami 1911-ben jelent meg, majd került a Csíkszeredai R. K. Gimnázium tanári könyvtárába (a leltári pecsét szerint), s onnan, feltehetően kalandos és nem túl dicső utat bejárva, a mostani Kájoni János Megyei Könyvtár dokumentációs részlegére. Ahol - Kelemen Katalin könyvtárosnő szerint - most különleges védettséget élvez. Akárcsak a többi, kb. 22 ezernyi dokumentum, amelyek alapját a Csíki Székely Múzeumtól 1978-ban átvett állományok képezik.


Az Endrődi Sándor összeállította Petőfi napjai a magyar irodalomban 1842-1849 c., a Petőfi Társaság Tulajdonaként feltüntetett nagyszabású, közel 550 oldalra rúgó igen eredeti bibliográfiáról van szó, amelynek lapjai zöme pár nappal ezelőttig még úgy szunnyadtak, felvágatlanul, ahogyan a nyomdából kikerültek. Elején, közepén és végén néhány ívbe már bemetszettek korábbi kíváncsiak papírvágó kései, de az egész olvasáshoz való előkészítése a jelenre, a késő utókorra maradt.


Történetesen rám.


Ami azt jelenti, hogy ez a könyv - amit pedig az irodalomtörténet s a Petőfi szakirodalom felbecsülhetetlen értékű és mellőzhetetlen adaléknak tekintenek mind a mai napig, ott, ahová ez a példány került, egyáltalán nem töltötte be a hivatását; mondhatni süket fülekre talált vagy pusztába kiáltott szónak bizonyult. Ahogy tetszik...


Ezzel senkinek az érdemeit nem szeretném kicsinyíteni, mint ahogy a saját érdemeimet sem túlértékelni, hiszen azt a másfél órás foglalatosságot, amit a bicskám hersegésének a megfigyelésére és a kifent penge helyes szögben tartására fordítottam, bőven kárpótolja az az élvezet, amivel ez a nem túlságosan olvasmányos műfaj olvastatja magát.


Aki ismeri a kiadványt, tudja miről van szó, aki meg nem, annak elárulom: magába foglalja "kritikai és bibliographiai pontossággal mindazt, ami a nagy költő rövid élet-ideje alatt tőle és róla az egykorú lapokban megjelent: 1842 május 22-étől, midőn nyomtatásban először lépett nyilvánosság elé, 1849 julius 31-ikéig, midőn a segesvári csatatéren nyomtalanul eltűnt." - summázza a tárgyat Ferenczi Zoltán 1910-ben datált, a könyvhöz írt előszavában.


A könyv jelentőségére Schöpflin Aladár nyugatos kritikáját hoznám fel bizonyítékul, aki nem a gyűjtemény magát méltatja, hanem azt a tükröt értékeli, amit a könyvből kiolvashatni. És ez a tükörkép a lehető legárnyaltabb a korszak Petőfi-percepciójáról. 


"A fiatal költő zavartalanul élvezheti a siker első mámorát és édességét, s hosszas hánykódás-vetődés, nyomorgás után végre legalább valamelyes egzisztenciához is jut mint Vahot Imre Pesti Divatlapjának szerkesztője. Vahotnak jó szerkesztői szimatja volt, mikor teljesen lekötötte magának az akkori legnépszerűbb fiatal költőt, aki e mellett még személyes szereplésével is folytonosan éleszthette az érdeklődést maga iránt s így a lap iránt is, amelybe dolgozott. Petőfiben nem volt a legcsekélyebb irtózás sem a nyilvános szerepléstől, nem volt benne semmi abból a szemérmetességből, amely el szereti takarni a világ előtt magánéletét. Ő kereste, óhajtotta a nyilvános szereplés legtágabb és legközvetlenebb lehetőségeit. Egész költői pályáján minden magánügye, egész személye annyira exponálva volt a közönség előtt, mint ahogy a színész személye exponálva van a színpadon. Az önbizalmának nem voltak korlátai, soha egy pillanatra sem ötlött az eszébe skrupulus, hogy amit tesz vagy mond, az vissza is tetszhetik. Ebből folyt a gorombaságig menő türelmetlensége az ellenvéleménnyel és kritikával szemben. Aki nagyon biztos magamagában, az könnyen hajlandó ostobának és gonosznak minősíteni mindenkit, aki nincs tőle annyira elragadtatva, mint ő maga. Kivált, ha ezt a véleményét támogatja a támadók kiléte és a támadás módja.


Petőfit az első támadások a kicsinyes irigykedés és a hírlapi konkurencia zavaros forrásaiból érték. A kis embereknek azt az éhes világát, amely az akkori pesti lapok körül csoportosult, hamar felbosszantotta a közéjük toppant vándorszínész hallatlan sikere s a versenyző divatlapok sápadt irigységgel néztek a Pesti Divatlap kitűnően bevált új akvizícióját. Megjelent a Versek első könyve - zajos, nagy siker. Csakhamar rá a Helység kalapácsa. Ez is tetszett, de már megjött az első rosszmájú kritika a pozsonyi Hírnökben egy Poór Jenő aláírású cikkben, amely a semmit megérteni nem tudó s nem is akaró rosszhiszemű ostobaság valóságos iskolai példája. Csakhamar kiadták a jelszót, amelyet aztán ötvenféle változatban, unos-untig kiabáltak bele a költő és a közönség fülébe. Petőfi tehetségét nem vonjuk kétségbe, de szigorúan meg kell róni póriasságát, mely sokszor aljasságig fajul, bordalait, melyek a borízű duhajkodást terjesztik, pongyola technikáját, amely a műgond hiányából folyik. Több-kevesebb változtatással mind csak ezt mondja, hol nyílt rosszakarattal, hol meg bujkálva, a jóindulatú oktatást affektálva, ami kritika ellene megjelent. S a bíráló cikkek ez áradatában nem találni egy épkézláb megjegyzést, egy helyes megfigyelést a költő egyéniségére vagy költői természetére. Ha Petőfi nem lett volna is olyan türelmetlen a kritikával szemben, akkor sem lett volna csodálni való, hogy olyan goromba szavakkal rázta le magáról a divatlapok kritikusait. A haragot ellene csak szította a Pesti Divatlap azzal, hogy ahol csak lehetett, az émelygésig magasztalta a maga költőjét és rendre közölte a többnyire elég silány versezeteket, melyek szerzői fellengző módon dicsőítették Petőfit. Alig volt száma az akkori Honderűnek meg az Életképeknek, amelyben ne lett volna vagy egy döfés Petőfi ellen; akkor még virágjában volt az a furcsa divat - amit mintha itt-ott fel akarnának újítani ma is -, hogy a lapok számról-számra kölcsönösen lebírálgatták egymás közleményeit, s mivel Petőfi a Pesti Divatlap minden számába írt valamit, hát mindig volt alkalom egy-egy tüskét szúrni bele.

Fehéregyháza

Ispánkút, Petőfi-fejjel

Lapozgatós kedvemben, a Romániai Magyar Szó 1994. június 7-i számában találtam egy Szász János-verset, amit a költő azért tett közzé, mert bizonyos, gyergyószentmiklósi politikai körök azzal vádolták, hogy Tőkés püspökkel kapcsolatos bíráló megjegyzései kérdésessé teszik az ő patriotizmusát. Válaszában Sz. J. leszögezi, hogy ő következetesen Ady patriotizmusának híve, anélkül, hogy Adynak képzelné magát, majd a jobb megértés kedvéért versének üzenetére bízza véleményét. Úgy vélem, a költői válasznak nem csupán napi aktuálpolitikai értéke volt, mert álláspontja "az életre-halálra szóló magyar kérdésekben" ma is fölöttébb időszerű. 


*


A fehéregyházi kútnál
két szomorú vándor megáll.
Vajon miért, vaj'mivégre
ment ki ő a csatatérre?
Miért nem maradt szépen otthon
Júliáját babusgatón?
Hiszen hány volt az a költő,
aki olyan nagy volt, mint ő?
Minek gondolni a gonddal?
mit is kezdjünk egy bolonddal,
aki elindult a sárga,
hullámzó kukoricásba
a magyarokért meghalni,
vérét érte elcsorgatni!

Levelek egyvelege (7)

Nem tudom, hogy elkerülte a figyelmemet vagy egyáltalán meg se érkezett, de a vajdasági Sándor Zoltán keddi (június 9) figyelmeztető levele kellemes meglepetést okozott. Először azért, hogy nyilvántartott engem, másrészt mert egy számomra rokonszenves, távoli folyóirat részéről érkezett, amely szinte a semmiből építkezik és mégsem adja meg magát.

Pályázati felhívást továbbított Zoltán, amit a legjobb itt szinte 1:1-ben reprodukálni, hátha rajtam kívül még valakinek kedve szottyan az ingyenes, tehát anyagi tét nélküli (tehát éterien szellemi) játékra:

"A fennállásának idén ötödik évfordulóját ünneplő Sikoly irodalmi és művészeti folyóirat felkér, hogy írj egy 1000–2000 karakter terjedelmű rövid prózaművet vagy egy hasonló terjedelmű kisesszét magyar nyelven.

Tartalmi és tematikus meghatározások nincsenek: a mikromese szólhat bármiről, lehet meditatív jellegű, tudományosan vagy anélkül fantasztikus, lírai hangvételű, neoavantgárd, simán vagy mágikusan realista, horror, krimi vagy sci-fi; míg a mikroesszé kifejezheti a szerző véleményét társadalmi, politikai, vallási, szociológiai, filozófiai, pszichológiai, tudományügyi kérdésben, górcső alá helyezhet egy műalkotást – legyen szó drámáról, tévésorozatról, performance-ról, képregényről, versről, szimfóniáról vagy akár egy fényképről –, de szólhat a hétköznapi élet legbanálisabb mozzanatairól is.

Korhatár és földrajzi behatárolás nincs: bárki, bárhol is él a nagyvilágban, korlátlan számú alkotással vehet részt az irodalmi projektben, legyen szó befutott íróról, futásban lévőről vagy olyanról, aki épp most állt rajthoz, ezért arra kérünk, hogy minél több ismerősödnek továbbítsd ezt a felhívást.

Jelige nincs! Mindenkinek a saját neve alatt kell elküldenie alkotását. A levélcímbe (Subject) kérjük beírni a megfelelő műfaji besorolást (MIKROMESE vagy MIKROESSZÉ).

A mikro-művek elküldését 101 napon át várjuk (2009. április 1-je és július 10-e között) a s.zultan@citromail.hu vagy a czirokati@freemail.hu címekre. A szerkesztőség a beérkezett művek legjobbjait a Sikoly szeptemberben megjelenő 20. számában fogja leközölni.

A beérkezett alkotásokért fizetni sajnos nem tudunk, de a legjobbnak ítélt művek szerzőinek könyvcsomagot készítünk, valamint a jövőben igyekezni fogunk közös felolvasóestet szervezni a folyóiratszámban szereplő szerzők részére úgy Magyarországon, mint Vajdaság-szerte.

A Sikoly szerkesztősége"

Ehhez persze nem árt tudni azt is, hogy mi fán terem a hangzatos elnevezésű Sikoly, amely az interneten is elérhető.

2004 óta jelenik meg ez a Muzslán, a Sziveri János Művészeti Színpad kiadásában megjelenő negyedévi folyóirat, amelynek immár a 18. számát lehet böngészni a neten, de megrendelésre házhoz küldik a nyomtatott változatot is. Főszerkesztő: Sándor Zoltán (e-mail: s.zultan@citromail.hu)

A szerkesztőség tagjai: N. Czirok Ferenc, Csík Mónika, Czirok Attila, Szögi Csaba, Kónya-Kovács Otília, s az újvidéki Verzal nyomda kivitelezi.

Leginkább úgy lehet jellemezni, hogy nem félnek az irodalmi kísérletezéstől. Nem félnek az esetleges kudarcoktól, az amatőrizmustól, de a zsenialitástól sem. Akár egy baráti társaság a labdarúgó pályán, mindenkinek helye van ott, aki szereti kergetni a guruló (kerek) labdát és a játékot tekinti fontosnak, nem a kijelzőtáblán villogó eredményt.

Két ízben is közöltek tőlem, egyszer még szinte a legelején, az 5. számban (2005 tél), amikor Lírai tőzsde c. kötetem néhány jellemző darabját mutatták be, ugyanakkor egy csokor általam fordított Dan Culcer verset. Következő jelentkezésem a stockholmi Hegedűs Zsolttal volt, akivel együtt, sziámi elválaszthatatlanságban magyarított Katarina Frostenson kisantológiát (Léghuzat) bocsátottunk a Sikoly rendelkezésére, s e két közlés ma is büszkeséggel tölt el, mert a gesztuson éreztem azt az értékelést, amely mindenek előtt a munkánknak és törekvéseinknek szólt.

Ezek után, gondoltam magamban, nem sokat tétovázok, összemarkolok néhány minitörténetet, s mert Zoltán kísérőlevelében utalt arra, hogy hasonló román irodalmi törekvésekről is várnának tőlem fordítást, a készülő Kölcsönsorok 2 nyersanyagából ki is markoltam Marin Sorescu, Ioan Es. Pop és Tudor Octavian rövid írásai közül.

De ez még semmi, mert eszembe jutott Elekes Feri Marosvásárhelyen, aki kimondottan ebben a műfajban jeleskedik, mintha neki találták volna ki ezt a pályázatot. Kár lenne, ha az írásai nem színeznék a beérkező anyagot, s mert kérdésemre, hogy hajlandó-e benevezni, rám bízta a választást, készülő könyvéből bőven markolva ugyancsak jó adag jegyzetet postáztam a pályázatra.

Közben Bölöni Domokos is megjelent lelki szemeim előtt, hát őt is megfertőztem a pályázati levéllel, s az utolsó válasza az volt, hogy szintén megtiszteli a Sikoly pályázatát.

Ki tudja, ha valaki ezek után még kedvet kap a versengésre, az itt található adatok alapján bátran benevezhet!

*

Pusztai Péter Montreálból arról értesített a tegnap, hogy Szentendrén nemsokára megnyílik egy kanadai művészcsoport kiállítása, benne az ő munkái is, amelyekhez tőlem vett magyar, francia és angol idézeteket válogatott össze, bemutatásképpen. Az itt közölt illusztráció érdekes, hiszen Péter számítógépében, tervezés közben fotózta le a készülő grafikai lapot, megadva ezzel az információ otthonos műhely-hangulatát (lásd az illusztrációt).

*

Tegnap a postás meghozta a marosvásárhelyi Vatra idei 4. számát, benne újabb munícióval a készülő Kölcsönsorokhoz. A lap jegyzetrovatát böngészve megakadt a szemem Kocsis Francisko barátom szemléjén, ugyanis majd minden számban összefoglalja, miről írnak a magyar lapok - a teljesség igénye nélkül.

Most ezzel zárja a Brassói Lapokról szóló elemzését:

"Semnalez publicarea pe blogul propriu de catre Cseke Gábor a unei biografii a lui Petőfi, cu toate cercetarile din ultimele decenii, o munca de Sisif care aduna la un loc toate documentele referitoare la genialul poet."

Vagyis észrevette a Petőfi eltűnéséről szóló dokumentumkönyvemet, s azt nagylelkűen életrajznak titulálja, amelyhez összegyűjtöttem a költőzseniről szóló valamennyi anyagot. Hát ez így túlzás, mert hogy képtelenség mindent összegyűjteni, bármennyire is iparkodjék az ember, mindig lesz valami, ami éppen elkerülte a figyelmét, hiszen Petőfiről most is, sőt, a következő pillanatokban is állandóan születnek jelentős és figyelemre méltó sorok, stúdiumok, munkák.

Arra viszont jó volt ez a kis dicséret, hogy ráébresszen: ideje elővennem a blogban összehordott nyersanyagot és végre becsületesen, a leülepedett tapasztalat alapján megírni azt a könyvet a költő legendáiról.

*

Dabi István a napokban észrevette, hogy a Kölcsönsorok anyagának közzétételével tulajdonképpen az ő nyomdokaiba léptem.

Előbb, mintegy a szememre vetetted, hogy "ingyen" odaadom a fordításaimat, de most azt olvastam, hogy Te is csak úgy "odaveted" a román antológiádat az érdeklődőknek.

Gyorsan igyekeztem pontosítani, ha netán félreértett volna:

Dehogy róttalak én meg a gesztusodért, sőt, egyenesen csodállak érte és meredeken követem a példádat. Én is azt vallom: az olvasás, a népszerűsítés fontosabb minden hiúságnál és gőgnél! Nehogy már félreértsük egymást, az a kevés ember is, akik egyetértenek!

Ha már itt tartunk, akkor jelzem, hogy megjelent a Magyar Elektronikus Könyvtárban Dabi Pista Kaleidoszkóp c. fordításantológiájának nyolcadik, utolsó kötete, amelyben Suriname, Svájc, Svédország, Szaha Köztársaság, Szenegál, Szerbia, Szicilia, Szingapúr, Szlovákia, Szlovénia, Szudán, Tahiti, Tanzánia, Tatarsztán, Togo, Törökország, Trinidad, Tuva, Türkmenisztán, Udmurtia, Uganda, Új Kaledónia, Újzéland, Ukrajna, Uruguay, Üzbegisztán, Venezuela, Vietnam, Wales, Zimbabwe, Zöld-foki Köztársaság költőitől markol amennyit csak bír, s ez a krőzusian is alázatos gesztusa néma és föltétlen elismerésre késztet.

Számomra ismeretlen, de az antológia révén egycsapásra megkedvelt svájci olasz költő, Johannes Clemente versajándékával búcsúzom:

Dilemma

Győztesnek lenni vagy legyőzöttnek

gyermekkorom óta kínoz e dilemma,

nem tudom eldönteni, Hogyan mondjam

szenvedni vagy szenvedést okozni

szeretni vagy szeretett lenni.

Amíg emlékezetem tiszta szeretnék dönteni

Milénáról aki énekel és becsukja a szemét.

(Dabi István fordítása)

Petőfi minden változatban (25)

Korábban említettem volt, hogy milyen lelkesen, a nagy (szellemi) kaland izgalmában bízva vágtam neki a magam Petőfi-expedíciójának. Mert azt az időutazást, amelynek állomásait az eddigi fejezetekben fölvázoltam, egyedül terveztem, méghozzá saját magamnak. S hogy valóra váltsam szándékaimat, nem volt szükségem szponzorokra, utitársakra. Mint amikor valaki sárkányrepülésbe kezd és a felhajtó, jó légáramlatokat lovagolja meg, úgy ültem én is a Petőfi halála okán kirobbant felbolydulás hullámára, s érzelmileg lehetőleg el nem kötelezve, minden részletre alaposan odafigyelve, a legkülönbözőbb véleményeket meghallgatva és mérlegelve, mindvégig fölötte maradjak az alant zajló csetepaténak. Úgy éreztem, ha csak egyszer is beleavatkozom a küzdelembe, egyik vagy a másik oldal javára, engem is beszippant a felkavart szenvedélyek örvénye. Így aztán, minden felelősségtől ment kukkolóként, kíváncsi különutasként, kényelmes bársonyszékben éltem meg a nagy próbálkozást, hogy kiderüljön: valósak-e, hitelt érdemelnek-e a szibériai Petőfi nyomok, vagy hagymázas, elburjánzó legendaépítés áldozatai vagyunk mindahányan, akik - kellő bizonyítékok mellett - hitelt adnánk egy ilyen lehetőségnek. Mikor már nagyjából tisztában voltam a kérdés apróbb, egészen finom részleteivel is, mind erősebb késztetést éreztem, hogy megpróbáljam átélni - mintegy szimulálva magamban - egy ilyen rejtélyes, akaratom ellenére véghezvitt eltűnés valóságát. Azt kerestem magamban, hogy mely személyiségi jegyek és környezeti kényszerek vezethetnek oda, hogy az ember, a költő, aki jelszavaival és igéivel a leghaladóbb emberi magatartást hírdeti, meghasonlottá váljék és hangoztatott meggyőződése ellen cselekedjék; mi több, tűrje és elviselje az elfogadott kompromisszumot.

Tulajdonképpen, most már belátom, hogy hiszen ugyanazt az utat próbáltam bejárni, mint amelyen Makkai Ádám oly nagy ívűen és látványosan végigment, csakhogy törekvéseink párhuzamosak és egymástól teljesen függetlenek voltak; a közös annyi volt bennük, hogy ugyanannak a konfliktusnak a feldolgozását céloztuk meg irodalmi kísérletünkkel.

Mindenki a maga elképzelésével: bár tisztelem és csodálom - sok helyütt irigylem is - a Makkai vizionárius erejét, de úgy tartom, hogy az én viszonyulásom az emberibb és ez visz közelebb a tudományos igazság és a legenda összebékítéséhez. Képzeld el és fogadd el a dolgokat úgy, ahogy a hipotézis elemei meghatározzák, s utána próbálj lelket lehelni a felállított helyzetbe - így fogalmaztam meg magam számára a feladatot, amikor 1993-ban Budapesten kézbe vettem dr. Kiszely István kompendiumát.

Öt márciusi napot töltöttem a Duna parti városban, lapomat, a Romániai Magyar Szót képviseltem egy összmagyar, kisebbségi lapokat és kiadókat bemutató nemzetközi vásáron; veszett baragáni hóviharban indultam, órákon át kétséges volt, hogy egyáltalán fel tud-e szállni velünk a gép a kifutópályán száguldozó förgetegben. A lezárt láthatár, a csapkodó függönyhöz hasonlatos hószakadás a legnagyobb természetességgel idézték föl számomra Szibériát, a távoli Bajkált, azt a patriarchális díszletet, amibe az egész Petőfi-féle száműzetési kaland belehelyezhető. A kavargó hóhullásban, a parttalan várakozás perceiben, zsebrádiómon Haendel vízizenéjét hallgatva, lélekben ott jártam, a barguzini távolban és alakuló Petőfi-énem reflexeit próbálgattam magamban.

Budapesten szeles, ám napos idő fogadott, amely ideig-óráig visszavezetett a reális tér-időbe. Megkerestem szállásomat a volt Kilián-laktanyában, ahol akkoriban a bevándorlási hivatal ágyrajáró otthona működött; menekültek ideiglenes, pár napos elhelyezésének céljára rendeztek be az első emeleti körfolyósóról nyílóan néhány cellára emlékeztető szobát, amelyek ablakai az Üllői útra nyíltak. A 3-4 ágyas szobákban gyakran váltották egymást a lakók: legtöbbször Szerbiából jött menekültek, határon túli, gyógykezelésre, műtétre érkezett páciensek vagy hozzátartozóik osztották meg egymással a szűk teret, ahol lakni nem, inkább csak néhány éjszakai órát lehetett eltölteni a fülledt melegben.

Hol fogok itt írni, kérdeztem magamtól, mert azt terveztem, hogy azt a néhány estét, amit Budapesten kell eltöltenem, majd a tervezett poéma írására fordítom. Mielőtt a város forgatagába vetettem volna magam, megérdeklődtem a gondnoknál, hogy esténként használhatom-e az irodájával átellenben nyíló aprócska várótermet, ahol nappalonként a lakófelvételt bonyolították le, s amelyben öt-hat széknél egyéb bútorzat nem volt. Kicsiny, rácsozott, kopott tejüveges ablaka a körfolyosóra nyílott. Igazi kalitka volt, de ha azt vesszük, hogy számomra most minden olyan körülmény, ami máskor a lírai tevékenység gátját jelenti, rendkívüli ösztönzéssel járhat még jobban átélni a távolra hurcolt költő akadályoztatását, akkor mondhatom, hogy szerencsém volt. A gondnok engedélyével aztán, papír, ceruza, egy üveg vodka és télikabátom társaságában - a kis teremből hiányzott a fűtőtest, úgy választották le a fűtetlen előszobából - magamra húztam az ajtót, s estéről estére megteremtettem magamnak azt az ingerszegény, kopottas, rideg, ugyanakkor felfokozott hangulatú miliőt, amelyben megfoganhattak a Petőfi-léptékű gondolataim és vívódásaim.

Úgy utaztam haza, mint egy győztes, aki reményén felül ütötte meg a főnyereményt. Elképzeltem akkor, milyen szívvel térhettek meg barguzini útjukról az 1989-es expedíciósok, ám eufóriájuk csak addig tartott, amíg az első sajtótájékoztató utáni fum,igálás el nem kezdődött. Magam is attól tartottam, hogy ha ezt a poémát valamilyen formában nyilvánosságra hozom, akkor olyan botrányokat idézhetnék elő magam körül, amire a mindennapi munka biztonságos végzéséhez semmi szükségem nem volt. Féltem, hogy az alkotás csak nekem jelent ilyen sokat, mert megszenvedtem érte, mert rendkívüli körülmények között provokáltam ki magamból. Sajnáltam volna, ha az a kielégüléssel járó örömérzést, ami a vers olvasása közben ma is elfog - talán mert úgy vélem, a vers pontosan azt mondja el, amit én szerettem volna belesűríteni - beletaposódik a sárba. Így aztán éveken át titokban tartottam e szöveget, majd amikor Andrassew Ivánnal építeni kezdtük az erdélyi költőket bemutató honlapot, s tőlem is akart mindenáron néhány verset szerepeltetni, kísérletképpen s meglehetősen szorongó szívvel elküldtem neki. Bódult örömmel fogadtam e- mailben másnapi szentenciáját: de hát ez nagyon jó!

*

Cseke Gábor

vodka az asztalon

(petőfi iszik korty korty után

csúszik le a torkán sóhajtozik

halszagú mécs pislákol arcába

fintorog de még nem alkuszik

borhoz szokott lelke szálldos

pár négyzetméteren haza

még hiszi várja júliája

övék lesz minden éjszaka

de morajlik csöndben a tó vize

eliszunban nincs nyugalom

petőfi ma vodkát iszik

korty korty után dagad a fájdalom)

*

volt-e forradalom valaha

írtam-e verset én

verdeste-e kard csípőmet

éltem-e egyáltalán

e tájon kívül mely behatárolja elmém

mintha örökkön ez a tó

ez a fenyves zord anyás felkínálkozó

fogvatartó szabadság

szorongatná a lelkem

álom volt-e a többi ami felrémlik olykor

vagy csak a vágy csupán

*

ha úgy vesszük, tetszettek ám a lyánykák

hogy' forgolódnék köztük szüntelen

de versben könnyebb szerezni mátkát

a dalban kivirul a szerelem

mikor az élő szóra váltok

szorongva gondolom vajon

a válasz mit a lányból kiváltok

szerelem avagy szánalom

kacag-e nagyokat a hátam mögött

vagy olyan nagyravágyó fajta

én a lyánykáknak mindig verset írtam

majd elolvassa ha nagyon akarja

*

ezt júliára ezt a kortyot

s a következőt is talán

ő volt az egyetlen aki megoldotta

nyelvem s szóra bírta a szám

szeretett rajongott értem

s mondhatom én is szerettem őt

szerettem benne az engem elfogadó

fiatal zsenge nőt

szerettem benne a mámort

s mert versre ihletett magamat

ő hívta elő belőlem talán

a legtitkosabb szavakat

ömlött a vers mint otthon a bor

ha olykor megvendégelt apám

de aztán eljött a pillanat

otthagytam őt a harc okán

tán jó volt így emléke szép

nincs rajta folt nem is poros

ha szoknyája mellett maradok

most nem lennék ily mámoros

volnék mord zsémbes férfiú

kivel az asszony szüntelen perel

s bújnék az egérlyukba is

csak hallgasson már végre el

*

a búcsú

felemás volt sírtunk

és rájöttem hogy magát siratja

féltékeny lett a kardviselőre

ki elrabolta tőle a férjet

én mindig a szabadságot szerettem

a szerelemben is

azért vagyok ma rab

*

halni akartam a csatamezőn

nem sikerült

de nem is bánom

a dárdaszúrással a világ üzent

lezárult könnyed ifjúságom

most ha írnék magamnak tenném

a közönség körülem kihalt

várom a közelítő estét

korty korty után várom a dalt

de csak valami tétova szándék

bukik ki ajkamon

különben jól tartanak engem

vodkán élek és lazacon

*

annuska alszik

drága lénye

betölti az ágyat a szobát

úgy fogvatart az ölelése

ahogy a föld köti a fát

ő etet itat hallgat mellettem

hogy túlélhessem magam

áldásom ő és büntetésem

fogságom fénylő aranya

e tópart maga egy nagy bilincs

észre se vettem csuklómra csattant

annuska volt a ráadás

melegre vágytam meleget kaptam

*

pedig de furcsa

hej milyen fura

hogy én a barguzini fogoly vagyok

valakinek az ura

hogy aki hetente jelentést körmöl arról

miként érzi magát

és mennyire tiszteli őrét

az országot az atyuskát a cárt

annak is lehet egy két parancsa

feküdj tedd szét a lábad

nőre vágyok nem narancsra

légy szíves fogd be a szádat

amit mondanál úgysem értem

s ha érteném is minek

egyetlen barátom az este

s előttem a kotyogó üveg

*

szeretem hogyha orgonál

a hóvihar odakint

míg bentről hallgatom

megtelek gyermeki örömmel

hogy ellepjük újra a világot

mert én a vihar rokona vagyok

vele szállok üvöltök a hodálynyi melegben

ő az erő mely felszabadít

olykor meg is ijedek tőle

mert hosszú utakra csábít

s a végén mindig ugyanaz a kérdés

itt fagyjak meg vagy ötven méterrel odébb

*

míg van mit innom

hallgatok

kérdezni sincs erőm

gép vagyok élem életem

van ágyam benne nőm

ki ételt ád és elringat

ha őrület fog el

aki nem érti sorsomat

de éli hogyha kell

cári ajándék ez talán

ki tudja ki vagyok

de hát ki vagyok én egyáltalán

rigolyák viharok

*

pilvax nemzeti dal lobogó

márciusi ifjak tüntetés

táncsics kiáltvány múzeum

forradalom vad lüktetés

emlékek mit érnek álmomban

egyik másik visszajár

én úgy élek hogy már nem élek

talán már júlia se vár

*

(miért pózoltál egész életedben

sándor ó sándorom

miért voltál gyáva elvérezni

a barikádokon

miért nem mondtad ott

hogy az életed

egy hősi képnél fontosabb

a megtagadott énekek

hazudják sorsodat

ember lettél gyötrődő iszákos

ki szakállába motyog

s míg a halál felé kilép

botlik és tántorog)

*

ha még egy verset tudnék írni

csak egyet legalább

akár meg is halhatnék nyomban

eldőlve mint a fák

de az a vers ha írni kéne

kinek szóljon vajon

nincs aki nyelvem értené

e titokzatos tájakon

életre ítélt kiapadt költő

volt nincs ki tudja

csillagösvényen botorkálva

valahol elfogy az útja

füst lesz vagy marék por

egy elnyújtott segélykiáltás

eledel férgeknek legyeknek

átok és áldás

(1993)

*

2007-ben, a Magyar Vers ünnepén - vagyis József Attila születésnapján (április 11) Csíkszeredában valami kimagasló formát találtak fiatal diákversmondók, hogy a versre irányítsák a városka figyelmét. Varga Sándor fiatal színművész ösztönzésére, aki Mágamaszk elnevezésű színjátszó csapatukat dédelgette, azt tűzték maga elé, hogy rendezvényükkel ébren kívánják tartani a magyar költészet iránti érdeklődést, fel kívánják hívni a figyelmet a magyar nyelv sajátosságaira, nyelvi értékeire.

Vagyis - ha elfogadjuk Székely János logikáját, akinek végletesen szomorú, de figyelmet érdemlő megállapítása szerint a versnek, a költészetnek mára leáldozott –, menteni akarták, ami még menthető, átvinni a vízen azt, ami önmagától immár nem tud általjutni, s ehhez olyan látványos erőfeszítést vállaltak magukra, amiről sejtették, remélték, hogy magára vonja a város, a környék figyelmét. A Magyar Költészet Napját úgy kívánták emlékezetessé tenni, hogy április 13-a délután 2-től másnap délután 2-ig egyvégtében - félóránként lélegzetvételnyi szüneteket tartva - verseket olvastak fel a magyar költészet gyöngyszemeiből.

Tizenhat diák, ebből 12 a diáklány, s a megszállott színész ugrott neki a demonstrációnak, s mentoruk segítségével begyűjtöttek egy több száz versre rúgó lírai muníciót a magyar költészet tárházából. Éppen csak le kellett pallani némelyikükről a port, s a fiatalok ezt a lépést oly ügyesen és okosan tették meg, hogy maratoni felolvasásukat hallgatva mindegyre azt érezhettük: valósággal dúskálhatunk régi és legújabb kori líránk gyöngyszemeiben.

Április 13-14-i demonstrációjuk mindenkit meggyőzhetett arról, hogy létezik Csíkszeredában egy olyan „kemény mag", amihez bátran hozzászámíthatjuk a maratonba önkéntesen beszálló színészeket is, illetve a ráadásórán verset mondó önkéntes „népség-katonaságot", aki képes kiállni nem csupán a költészet és az azt éltető anyanyelv mellett, hanem tenni is próbál valamit érte. Most éppen virrasztani, a szükséges kellékek – otthonos helyszín, gyertyafény, hanghatásokat biztosító technikai háttér, némi túlélést szolgáló harapnivaló és üdítő – segítségével meghittséget, az összetartozás hangulatát, a csapatszellemet és a jó ügy melletti kiállást gerjeszteni a résztvevőkben.

A végeredményt különben borítékolni lehetett már az elején; azt, hogy a versmondókon és néhány közvetlen munkatárson kívül gyakorlatilag senkinek sem sikerült a 24 órás talpon maradás; arról pedig, hogy valaki értelmesen, ép ésszel és nyitott tudattal végighallgassa a félóránként lélegzetvételnyi szünetekkel tarkított felolvasást, nem igazán van tudomásunk.

Maguk a tanulók is, ha nem éppen verset mondtak, érthetően gyakran jöttek-mentek, szundítottak, beszélgettek, lazítottak, izegtek-mozogtak, egyedül csak a színházi előcsarnokban felállított olvasólámpa fénykörében gubbasztó, éppen soros virrasztó vigyázta a költészet fényének gyertyalobogását; olyan volt az egész, mint egy végzetes tűzfelelősség, hogy ki ne aludjon a láng, de az már mellékes volt, hogy az így átmentett tűz melegít-e valakit egyáltalán. Az öncélúság, a magáért való demonstráció árnya mindvégig ott lebegett a vállalkozás fölött, még akkor is, amikor a maratonon résztvevők a finishez érve, kissé már káprázó szemmel és zúgó füllel úgy érezhették, hogy (Vörösmartyval szólva) ez jó mulatság, férfimunka volt…

Magam, bár úgy mentem oda, hogy az extrém kalandos vállalkozásoknak kijáró rajongó tisztelettel végigülöm a maratont, még akkor is , ha a végén beleájulok, éjfél utánra elfásultam, s többet foglalkoztam a saját belső gondolataimmal, elkalandozó képzettársításaimmal, ejtőzve roskadtam magamba, hogy semlegesítsem a szavak egyre fájdalmasabban agresszív ingerzáporát. Barátom, Ady András költő, aki a polgármesteri hivatal sajtósaként, de amúgy kíváncsi kibicként, maga is megpróbált helytülni, szapora fotózás után úgy döntött, olajra lép és valamikor reggel újra csatlakozik a virrasztókhoz - ha még lesz kihez.

Szégyenszemre bevallom, hogy én sem tudtam ellenállni az otthoni ágy csábításának és éjfél után hazavergődtem, majd reggel korán ismét vershallgató helyemen ültem. A versmondókon kívül szinte senki se tartott ki, közülük is a társaság több mint fele a székek támlájára borulva bóbiskolt. Csak a gyertyafényes félhomály a színházi előcsarnokban és a szolgálatos olvasó botladozó nyelvű szövegmondása emlékeztetett az előző napi hangulatra.

Délre lassan benépesedtek a széksorok, felébredt a város, győzött a kíváncsiság, ha nem is gyorsan, de biztosan közeledett a maraton végórája. Amikor - éppen egy szépreményű diáklány volt a soros felolvasó - meghallottam a nevem és a Petőfi-poéma címét. "Te jó ég - mondtam magamban - ezek az interneten megtalálták a verset, s most bedobják a hallgatóságnak! Lőttek hát a további nyugalmamnak!"

Torkomba összegyűlt, szorongó szívvel hallgattam végig a sorokat, melyeket valamikor magam vetettem papírra, most mégis olybá tűntek, mintha más írta volna őket. Valahogy kívülről láttam bennük magamat és mindvégig kritikusan, valamilyen hibát, pörsenést, eldolgozatlanságot keresve követtem a felolvasást, de az újra átélt katarzison kívül más maradandó élményre nem emlékszem. Éreztem, hogy ez a poéma az egyetlen kimondható végszó abban a történetben, amit az előbbi oldalakon megpróbáltam előadni.

Mikor a szavaló befejezte a felolvasást, nem dőlt össze a világ, csak némi taps hangzott fel, majd minden ment a maga mentén tovább. Nem sikerült megbotránkoztatnom a világot, mert Petőfi élete és halála is ugyanarról a tőről fakad: az önmagunk ismeretéről. Azért foglalkoztat bennünket, mert mindenkinek csak egy élete s egy halála van, s legalább az egyik legyen emberhez méltó - ha már mindkettőre nézve ez ritkán adatik meg...

Csíkszereda, 2009. március 8.

Illusztráció: Versmaraton Csíkszeredában * Fotó Ady András