Egy biztos: Artur elrepült...

(Baráti sorok Dancs Artur távozására)

Ez év januárjának második felében az alábbi üzenetet kaptuk elektronikus postán, több tucatnyi címzettel együtt:

Kedveseim!

Tegnapi nappal hivatalosan és legálisan is, papírforma szerinti rezidens amerikai lettem. Gondoltam, megosztom veletek is kis életem nagy változásának a hírét.

Csók!

Art

A levél aláírója, teljes nevén Dancs Artur régi emlékeket ébreszt bennünk, amelyek 1993-ig nyúlnak vissza. Ekkor jelentkezett ugyanis először a Szatmárnémetiben élő tehetséges fiatalember az ország sajtónyilvánossága előtt, a Romániai Magyar Szó által meghirdetett Előszoba című, kezdő íróknak-költőknek szánt irodalmi pályázaton. Artur mindjárt az élre ugrott, hiszen valamennyi pályázó közül az ő hangvétele tűnt a legérettebbnek a mezőnyből. Kissé megütköztünk, amikor megtudtuk, hogy a polgári légiforgalom körében dolgozik, ahhoz köti civil szakmája, de pillanatok alatt megkedveltük nyílt szívéért, gyöngédségéért, vídámságáért. E tulajdonságok különben díjazott pályamunkáinak derűsen évődő, olykor szatirikusan gúnyos hangvételéből is átjött.

DANCS ARTUR

Itthon

... Száz éve fekszem mozdulatlanul Szent Jakab havának áttüzesedett tengerparti homokján, és feltételezem, hogy semmire sem gondolok. Ilyenkor azt hiszem, szabad vagyok. De gép hasít felhőtlenségembe.Vagy sirály.

Tulajdonképpen szeretem az őszt. Egy padról bűvölöm a Hybia Park egyik fáját, melynek fogyatkozó fejdísze alatt kisleány etet szürke galambot, utolérhetetlen nipponi báj mandulatekintetében. Nagyfejű verebek szorozzák a szót szomszédasszonyian, és nagyvonalúan átsiklanak a tény fölött. Pedig az ősz számukra is fogcsikorgatós jövőt igér. Ez alól még az ezerszínűvé vált Cismigiu sem képezhet kivételt. Nemrég Karácsony idusán azt hitték, fordult a világ, aztán éreztük: csak fejünkbe szakadt a padlás. Ott fenn a szobor fáklyája jelzi, meddig ér itt a szabadság. Márpedig a jenki épp oly közömbösen battyog el árnyékában, melyet az elgyengült nap vetít a new yorki öbölben félelmetesre, mint a párizsi Eiffel behemótja tövében, hol bágyadt rózsaágak emlékeznek a nyár halálára. Szürkül, s az Országház a Dunára mered. A rakpart lépcsőin leszaladok a csendes folyóhoz. Csak úgy hagyományosan. Ahogy Pesten szokás. A várost neonzápor mossa, vagy a páradús éghajlat, midőn a Tower hídján eltűnődöm a folyót bámulva. A Temze ködkarikái azonban lassan megfojtják a látványt.

Ereszkedünk.

"Néhány percen belül földet érünk, kérjük kedves utasainkat, foglalják el ülőhelyeiket, a székeket állítsák függőleges helyzetbe, csukják fel asztalaikat, és kapcsolják be a biztonsági öveket. Tájékoztatjuk önöket, hogy a kinti hőmérséklet 15 C fok. Reméljük, kellemesen utaztak. Viszontlátásra járatainkon !"

Az utolsó utas után kinézek. Tájékozódom: hol lehetek?! Otopeni fényárral vár. Szolgálati táskámból sárga falevél téved kezembe. Ki tudja, honnan.

... A Szarkakő tetőn egy kidőlt fa rönkjéről szemlélem hóba taposott bakancsnyomainkat.

- Látod-e - int Huba, - az a szürke ködbe rejtett katlan Udvarhely. Végre!

Repülőtér

Unom, hogy már megint késik! Méla barikák - nyájas utasok várják, hazudnék én is valami kegyeset: ugyanbiza, miért késik a gép. Igen, mert mi vagyok én?! Az igazság nem érdekli őket, hazudni meg tiltja a kereszténység.

Miért, miért? Csak! A szerelemben mindent szabad. Telefon. Rosszabb, mint a telefonbetyár. Megnyugtatom, a gép nem a főtéren landol. Nocsak! Elmúltak azok az idők. Gondolom.

Osztrák úr túl az antiterror-szűrőn, felszállókártyáért folyamodik. Poggyásza egy lapítódeszka.Én már úgyse csodálkozom semmin. A terem közepén szigorú reccsenéssel kettétöri a csendet. Hóna alatt két lapítóval kielégülten süpped bordó vinilinbe.

Kövér vállalat-igazgató-úr száll alá a bárból, zilált frizurával térden landol. Civilizációs szintje rántotta magával. Azt hiszi: ez már repülés, de a közönség tüntetően átnéz felette: feltűnési viszketegség.

A gép is leszáll. Nem úgy, mint a kövér. Egyik légiutaskísérő (sztjuárd...) nő, a másik nem tudja eldönteni. Kacsint: ő kész. Intek neki: én is. Teljesen.

Sopánkodnak az érkezők: tényleg olyan zivatar volt,uram?! Dehogy. Napok óta esőt se láttam. Meggyőződéssel állítom. Kiderült, nemrég ült el a vihar. Ez az úr eddig hol volt? - érdekli a légihölgyet. Mi köze van? - vendégségben.

Futólépek a teremig. A kövér egy karfán lóg. Kiterítették száradni. A hegyekből szenátor ereszkedik alá. Újságból megtudja, kit képvisel. Mi megtudjuk, bennünket ki képvisel. Közben egy rendőr szabotál. Piros mezőben sápadt mínuszjel kivonja a röpteret a forgalomból. Odabenn tébláb újságíró beleüti az orrát a vécébe és a bokáját a biztonságiakba. Nyugalmazott parancsnok asztal alatt matat. Elveszett illúzióit keresi. Vagy az életszínvonalat.

A kövér csinos aktatáskát rugdos. Azt hiszi, neje. Vagy ilyesmi, őserdőben érzi magát. Imhol egy elefánt! A derék hölgy átbuggyan a kapun. Kufferja ellepi hordárunkat.

Idő van! Ellenőrzöm a terepet. Borzasztó azért, hogy húsvét hétfőjén dolgozunk. Bukarestben mindenki ortodox? Tán tud valami jobbat?! Modortalanság annyiszor feltámadni is. De van, akinek ez is megéri.

Felszállás! A lépcsőn ismert fehérnép veri magát oda. Nincs helye. Nincs. Ehhez meg nincs hozzászokva. Nyakam közt sál gyanánt művésznőt viselek. Rúgkapál s közben anyámról ejt szót. Fejemen érzem: bohém művészvilág.

Zúgás, még nem világvége: a gép száll fel. Művésznő le. A nyakamról.

Tűzhellyel fenyeget. Megégetem magam. Én, nacionalista, reakciós disznó!

Égettszag van. Nekünk már befűtöttek...

* * *

A pályázaton Dancs Artur I. díjat nyert a prózai szekcióban, jutalma egy bejáratott, vídáman kopogó cseh táskaírógép volt. Évekig küldte utána a rajta gépelt írásait, míg aztán maga is a digitális írástechnikára váltott, s utána inkább e-mailen értekeztünk.

Repülős munkatársunknak neveztük, és nem alaptalanul, hisz a Tarom szatmári irodájának vezetőjeként is sokat írt, s tegyük hozzá jól, s elsősorban az RMSZ-nek. Hosszú időn át nem tudta eldönteni, mi élteti őt igazán: polgári foglalkozása, vagy az írás belső kényszere. Két lovat ült meg egyszerre...

Örömmel fogadtuk beszámolóit az Egyesült Államokban tett, szakmai hátterű utazásairól, az amerikai életmódról. Voltak időszakok, amikor Artur az RMSZ egyfajta önkéntes, tiszteletbeli külföldi tudósítójának számított, aki önzetlenül tájékoztatott mindarról, amiről úgy gondolta, hogy olvasóink számára az Újvilágból manapság érdekes lehet. Fotózni kezdett, képes beszámolói különös színt adtak szövegeinek, de a kezdeti prózaíró már nem igazán ébredt fel benne. (Egyik jellegzetes amerikai tudósítása itt olvasható, a Káfé honlapján.)

Egyre jobban érdeklődött a vidám színpad, a rádiózás iránt, mint minden sokoldalú, a művelődés és önművelés kettős kötelezettségeiért élő ember. Rohanó korban, rohanó életmódot élt, hol Szatmárnémetiben, hol az Óperencián is túl, vagy csak éppen a szomszédban - odaát, az anyaországban. Nem véletlen, hogy 2005-ben, amikor létre jött, éppen őt szemelte ki főmunkatársnak a magyar nyelven sugárzó City Rádió. De az utódlappal, az ÚMSZ-vel is napi kapcsolatban maradt, hisz a rádióban rendszeresen, minden külön felszólítás nélkül, hivatástudatból szemlézte. Népszerűségét az is növelte, hogy aktív résztvevője volt a város kulturális életének, s évekig működő egyszemélyes kabaré-színháza hiányozni fog a szatmáriaknak, mert aktuális közéleti humort máshonnan alig kaptak.

Most Artur, ahogy az üzenetéből kitetszett, véglegesen Amerikába költözik. Mint az UMSZ-nek elmondta: az utóbbi években többször járt odakint, néha hetekig ott élt és most váratlanul kapott egy lehetőséget, hogy törvényes keretek között, vagyis „legal alien” az USA-ban éljen és dolgozhasson! Mások egy életen át küzdenek ezért és tengernyi pénzt költenek rá, hogy megkapják ezt a lehetőséget. Ám Artur nem mond le a román állampolgárságról. ”Nem vagyok hülye, hiszen ha jól tudom, fizetni kellene, hogy a román állam elengedjen, meg az is külön pénzbe kerülne, hogy hazajöjjek. Az amerikaiak amúgy is lazán veszik az ilyesmit, nem számít nekik, hányszoros állampolgár vagy”. Bár nagyon szereti az újságírást, külön is a rádiózást, most ismét foglalkozást vált. Visszamegy a légi közlekedéshez, ahol korábban 13 évet dolgozott. Nem titkolja: abban sokkal több a pénz, ami egy mai 39 éves férfinál sokat számít.

- Biztosra mész, megfelelő állás vár odakint? - kérdeztük a búcsú perceiben.

- Ezt éppen nem mondanám, de jó esélyem van rá. Az utas-szolgálatban kívánok dolgozni, mert ez közelebb áll hozzám, itthon is inkább ezen a téren ténykedtem. Terveim szerint a városnyi Kennedy-repülőtéren szolgálnék. Több pályázatot is beadtam, két társaság, a Delta és a Jet Blue kedvezően válaszolt és már telefonon meg írásban is meginterjúvoltak. A végső döntést majd csak akkor hozzák meg, amikor személyesen is megjelenek náluk és elbeszélgetnek velem. Ha csak egy mód van rá, a Deltánál horgonyoznék le, mert az ő gépeikkel könnyebb majd hazalátogatni, hisz egyaránt van budapesti és bukaresti járata.

- És mi lesz a színházzal, az újságírással és rádiózással? - feszegettük, de már csak kíváncsiságból, hiszen megértettük: döntése végleges.

- Nem vágyom vissza a színpadra, az én közönségem Szatmáron marad. Amerikában más az élet, másképpen reagálnak dolgokra. A new yorki magyar színházban volt két-három fellépésem, de előre szóltak, mire vigyázzak, mert ott még Hofi is megbukott. Persze, vannak magyar lapok is, de ezekkel egyelőre nincs kapcsolatom. Majd meglátom, mit hoz az élet, mire lesz időm és energiám.

Egy biztos: Dancs Artur június 4-én elrepült, hiszen megvolt már a repülőjegye, és a szatmáriak szegényebbek lettek egy sajátos arcú magyar újságíróval, rádióssal, egy jó humorú előadóval, egy önzetlen baráttal. Meglehet, talán majd ismét az irodalom nyer az ügyön, s ez által mi mindannyian, akik az országos magyar napilap történetében egy kissé a magunk sorsalakulását is látjuk...

Cseke Gábor-Sike Lajos

Illusztráció: Tavaszi fáradtság * Fotó Dancs Artur

Megnyirbált "mese"

Sok évtizednyi szerkesztői munka után - amelynek fortélyait nem az etika, inkább a gyakorlatban alkalmazott szokásjog diktálta - azon kaptam magam, hogy egy verselő fiatal nő alaposan leteremtett, mert átszerkesztve, megstilizálva közöltem egyik versét a Romániai Magyar Szó Szabad szombat mellékletében, az Előszoba irodalmi pályázat anyagainak keretében.

A közölt vers így hangzott:

Előszoba-rovat

Gáll Anna:

Mese

mintha öregemberek meséit hallgatnám

amikor rád gondolok

"Egyszer volt, hol nem volt,

volt egyszer egy terebélyes aranyalmafa.

Aranyalmafának két álomszép ága,

e két szép ágának két aranyalmája."

csakis egy tőről bírom felfogni a létünk

szeretőm, testvérem, atyám és fiam

hogyan lehetsz te? - kérdem

ezt sehogy sem értem

csak érzem

hogy ez a szerelem

már

nem az a szerelem

valahogy más

ez már a létem

a sorsom

ami már akkor volt amikor

nem volt

mi sem voltunk te sem meg én sem

már akkor ott élt valami

az aranyalmafa gyökerében.

(RMSZ, Szabad Szombat melléklet, 1994. december 10-11.)

A közlés után egy-két héttel levél érkezett a szerzőtől.

Tisztelt Cseke Gábor úr!

Nem tudom, hogyan kezdjem a levelem, hisz azt sem tudom, kihez kell fordulnom, de mivel önnek küldtem el a verseimet, önhöz írom panasozmat is.

Előrebocsátom, hogy senkit sem szeretnék megsérteni, de hangot kell adnom, véleményem szerint, jogos felháborodásomnak.

Önök amikor meghirdették az Előszoba pályázatot, elfeledték megjegyezni, hogy a beküldött munkákat saját ízlésükre formálják. Bár "mese" a versem címe, nem népmese - gondolom - érti, mire célzok.

A versben egy egyén saját érzésvilágát, gondolatait fejezi ki, sajátos módon. Ez lehet, hogy tetszik, lehet hogy nem annak, aki a kezébe veszi, de változtatási joga nincs.

Önnek joga van kritikát írni, megteheti, hogy nem közli az újságban a beküldött munkát. Továbbá adhat nekem tanácsokat, amit szívesen veszek, s ha az egyéniségemnek megfelel, meg is szívlelem. De nem közölhetnek egy olyan verset, amit tudtom nélkül "megreformáltak", s mellette mégis az én nevem szerepel. Hogyan vállalhatnám érte a felelősséget, ha nem az én munkám, mert már nem az.

Nem az a célom, hogy ismertté váljon a nevem, hanem, hogy eljuttassam gondolataimat a hozzám hasonlóan gondolkodókhoz. reményt adjak, ha képes vagyok rá, mint nekem adott és ad Szilágyi Domokos, Kányádi Sándor és még sorolhatnám. Nem az adott erőt, hogy ők híres költők, hanem gondolataik sajátos stílusuk.

Miért közlik a verseimet, ha nem jók? Inkább soha ne jelenjen meg versem nyomtatásban, minthogy meglepetten olvassam a nevem mellett egy számomra idegen alkotást.

Ha tudtomra hozta volna meglátásait, saját belátásom szerint kijavítom, s így nem esik ki belőle az, ami számomra fontos, egyéni, rám jellemző.

A vers nem kilós áru; lecsípünk belőle, hozzáteszünk.

Remélem, ebben egyetértünk.

Gondolom, mindannyian tudjuk, akik a verset szeretjük, mennyit jelenthet egy vajon, talán, valahogy szócska. Pl. vajon ha anyatej helyett... - Kányádi Sándor.

Kérésem az volna, hogy nyilvánosságra kerüljön ellenvetésem, különben nem vállalhatok felelősséget a közölt versért. Legalább oda lehetett volna írni. javított példány.

Lehet, hogy ezzel a levéllel kizárom magam az Előszobából, bár mint írta, már szinte bent voltam. Mégsem engedhetem meg magamnak, hogy szó nélkül hagyjam a történteket. Egészen más az, ha tduok róla.

A szerzői jogot fenntartom. Veszteni lehet, de csak felemelt fővel.

... s az vesse rám az első követ, aki biztosan eltalál, mert meghalni nem szeretek, de ha muszáj: egyszer bőven elég. - Szilágyi Domokos.

Tisztelettel:

Gáll Anna

Gyergyóalfalum 1994. XII. 13.

(Ui. tördelés: ara- nyalmafa)

*

Az eredeti kézirat nyomdai átírása:

Mese

mintha öregemberek meséit hallgatnám

amikor rád gondolok

"Egyszer volt, hol nem volt,

volt egyszer egy terebélyes aranyalmafa.

Aranyalmafának két álomszép ága,

e két szép ágának két aranyalmája."

Valahogy így vagy ahhoz hasonlón:

de csakis egy tőről bírom felfogni a létünk

szeretőm, testvérem, atyám és fiam

hogyan lehetsz te? - kérdem

ezt sehogy sem értem

csak érzem

hogy ez a szerelem

már

nem az a szerelem

valahogy más

ez már a létem

a sorsom

ami már akkor volt amikor

nem volt

mi sem voltunk te sem meg én sem,

de az aranyalmafa gyökerében

ez itt az a... szerelem?

Ó édesem,

mi ez? - mondd meg nekem!

*

A kihívás nyílt volt és őszinte, s mindenképpen hasonló választ követelt. A levélváltást akár postán is lebonyolíthattuk volna, de mert úgy éreztem, hogy nem egyedi esetről van szó, s múltamba tekintve, nagyon sok hasonló vétségben elmarasztalhatom magamat, a tisztázásnak is a nyilvánosság előtt a helye. Azokban az években, hónapokban tanultuk meg s gyakoroltuk igazából, mit is jelent számunkra - szerkesztők és olvasók számára egyaránt - a szabad sajtó. E tanulságok jegyében fogalmaztam meg válaszomat, amely a Gáll Annáéval együtt, Levélváltás az Előszobában cím alatt jelent meg 1995 január 7-én, ugyancsak a mellékletben:

Kedves Gáll Anna!

Levele szerző és szerkesztő viszonyának, az alkotás belső törvényeinek velejét, sarkalatos pontjait érinti. ha őszinte akarok lenni magamhoz, már vártam egy ilyen jelzést, egy nyíltan berzenkedő hangot, joggal lázadó öntudatot.

Különösen nagya veszély és kockázat akkor, ha a szerkesztő nem kiforrott, még útkereső, hangjukat próbálgató szerzőket próbál hozzásegíteni a közléshez.

Nem mosakszom, hiszen amit elkövettem, az ím, az inkriminált verskézirat fakszimiljén látható. A költői szándék is,a kimetszett "eredetiség" és a betoldott "idegen test" úgyszintén.

A konzultálás elmaradásának egyetlen oka az, hogy a Szabad szombat szerkesztését a földrajzi távolságok okán nem igen tudjuk alkotóan élővé, a szerzőkkel való gyakori kapcsolat révén működővé tenni. Ha most e kézirattal szemben felmerült kifogásaim kapcsán Gáll Annával levélváltásba kezdtem volna, talán sosem kerül sor a közlésre, meret kényelmi okokból csak a tökéletesnek vélt kéziratokat részesítem előnyben, és így mindazt, ami idő- és munkaigényes, önvédelmi reflexből mellőzni vagyok kénytelen.

Helyes - mondja G.A. itteni levelének logikája -, akkor ne is közöljék a versemet, mintsem olyan szöveget lássak viszont, ami nem az enyém.

De vajon így és az történt-e, ahogy ő mondja, gondolja?

Formailag mindenképpen.

De lényegileg?

Hát valóban annyira eredeti sorok-félsorok-passzusok azok a (főleg elhagyott) verselemek, amik szerkesztő szerint hiányukkal többet segítenek szerzőjükön, jobban hangsúlyozzák valóságos eredetiségét, mint ha makacsul ragaszkodik hozzájuk? És annyira eredeti lenne az eredeti logikájától és szóhasználatától az a sor, amit a szerkesztői műtét során mintegy protézisként beépítettem a verstestbe? Hiszen valamennyi elemét és logikáját a szerzőtől kölcsönöztem! Egyedül a valami szó kívülről jövő, de tartalmilag-hangulatilag talán mégsem, mert egyszerűen és slágeres sekélységeket tömörítő szerepénél fogva ugyanazt fejezi ki, mint a kimetszett részek - a bizonytalanságot, a talánt, a sejtelmességet, a nyitva hagyott kérdést, a három pont (...) kiskapuját.

Szerkesztő lehajtott fejjel várja szerzők, olvasók véleményét az ügyben, hiszen itt nem csupán egyetlen emberről van szó. nem Gáll Anna az egyetlen, akin a szerkesztői kéz esztétikai műtétet hajt végre, vállalván a beavatkozás etikátlanságának ódiumát, mert a szerkesztés nem mindig vértelen küzdelem a kéziratokkal, az írói szándékokkal a napfényre jutásért.

Különösen Előszobás - pályakezdő - szerzőink vannak hangsúlyozottabban ama helyzetben, hogy joggal és érthetően várják az eligazítást, a véleményt soraikról, alkotásaikról. Számosan vannak és egész embert igényelnek, aki egész egyszerűen nem lehetek, legalább is jelenlegi körülményeink között. Egyetlen üzenetváltási mód működik úgy-ahogy, s aki tud, olvasson belőle a sorok között: a közlés nyilvánossága. Igen, tulajdonképpen a mese ilyetén való közlése egyfajta, Gáll Annának szóló levél szerepét is be kívánta tölteni. Sajnálom, hogy ez lett belőle, töpreng azóta is a megoldáson a restelkedő szerkesztő:

Cseke Gábor

*

A levélváltást nem követte semmi: az olvasók hallgattak, Gáll Anna többé nem jelentkezett, s amikor a pályázat nyomán kiadandó kötet anyagát válogattam, semmiképp nem bosszúból, de a tisztázatlanság okán végül is mellőztem a Mesét. Így akaratlanul is az történt, amit a szerző előre megjósolt: levelével kizárta magát az Előszobából.

Azóta is azt súgja nekem valami, hogy mindez az én lelkemen szárad...

Levinschi Szávuly Attila: 4x1 perces

2008. szeptember 15-i bejegyzésemben (Szávuly Attila regényes halála) egy igen tehetséges, fiatal prózaíró ígéret tragikus történetét mondtam el, dióhéjban.

A Romániai Magyar Szó Előszoba pályázatán feltűnt Levinschi Szávuly Attilától most váratlanul előkerült négy egyperces, amelyeket közvetlenül a pályázat végén juttatott el hozzánk, de a versenyszabályzat szerint már nem vehettek részt az értékelésben. A lap Szabad szombat c. mellékletében jelentek meg 1994. május 28-29-én, pályázaton kívül, az alábbi megjegyzéssel: "Szerző a lap Előszoba pályázatán prózai munkáiért dicséretet kapott. Most közölt egyperceseit a pályázat lezárása után küldött írásaiból válogattuk. " Az egypercesek jól jellemzik szerzőjük különös, ezoterikus hangvételét, tehetségének átható erejét. Melegen ajánlom karácsonyi-évvégi olvasmánynak... (Cseke Gábor)

Silencio

Megrázó, nyugtalanító, ijesztő érzés valakinek a szépen elrendezett, rendbe rakott holmijai közt kutatni, keresgélni, a kíváncsiság, vagy a rutin, vagy éppen az unaloműző keresgélés csap át az iszonyat egy enyhébb, megnevezhetetlenebb formájába, mikor a hátgerinc mentén végigömlő, szorongó érzéssel egyidőben megérezzük, hogy akinek a holmijai közt kutatunk, soha nem lesz ott, ahol mi vagyunk, jelenléte mellettünk, velünk, a mi házunkban csak egy átfutó, ismerős-ismeretlen is a szájpadláson, hosszú szálú, érett búzatábla színű és szagú nyári zápor, a pillanatnyi, a csak egy pillanatig jelen levő, mert az ő igazi helye tulajdonképpen ott van, azokban a tárgyakban, holmikban, amelyek között kutatunk, valami régmúlt, rajtunk, és az általunk adományozott jelenen kívülálló törvényszerűség szerint, a múlt, jelen és jövő egyetlen, tárgyakban összefonódó, önmagában teljes harmóniája szerint (tárgyak és jelek egy olyan világból, amikor mi még nem léteztünk - és sosem is fogunk létezni benne), mindaddig, míg a sejtésszerű iszony hirtelen páni félelemmé fokozódik, és fejveszetten menekülünk ki a fenyegető téárgyak hatásköréből, a feleségünk szobájából.

Az ajtón túl csend van, ott áll Ő, ránk néz, kitárja karjait, és megnyugtató szavakat súgva átölel, mi pedig elborzadva látjuk a félhomályban, amint egyik kisujja észrevétlenül begörbül; szájpadlására egy halott lepke törött, finom erezetvonalú, hófehér szárnya tapad.

Sans titre

Ahogy ott ültem az asztalnál, egy bárban, egy lány jött oda hozzám.

Megkért, hogy mondjam meg, élnek-e a világon varázslók, és hogy én egy vagyok-e közülük.

- Butaság a varázslókban hinni - mondtam neki, és kivettem az egyik szememet, és hagytam lebegni a levegőben, miközben a falra vetítődtek belőle, mint egy mozivászonra, az összes képek és jelenetek, amit valaha is láttam és rögződve maradtak a retinámon: tájak hegyekkel és völggyel, tengerrel és óceánnal, virágzó fák és csodálatos nők; lovak csatakos sörénnyel, madárcsőrök és csendes hajnalok.

Nagy, zöld, fenékig tiszta vizek, meduzákkal és színes halakkal; különös gyümölcsök az ágakon, kagylók és halászhálók, és végül egy darab örökkévalóság egy meghajlított kávéskanálon, amely a szeretett npő omló partok között kifeszített egy darab arany hajszálán egyensúlyozott.

- Ezek csak trükkök - mondta egyszerre a lány éles, agresszív hangon.

Szétnyitotta a ruháját, és kivette az egyik mellét, és megmutatta nekem a simogatások nyomait rajta, ujjak és tenyerek lenyomatát, a csókok nyomait és az ajkakét, a Jánosét, a Pálét, a Tamásét, érzelmes csókok és csendes simogatások nyomait, és a mellbimbók egyszerre felemelkedtek, megkeményedtek a szoba hideg levegőjében.

- Ezek az egyedüli valóságos dolgok - mondta a lány -, és ez, meg ez, meg ez - folytatta, rámutatva egy csészére, egy baltára, egy postaládára, egy helikopterre; - minden, amit megérintesz, érted?

Akkor én felálltam, miközben a vendégek a bárban furcsán néztek rám, és hazamentem, és kivettem az egyik szememet, és l,ebegni hagytam a levegőben, miközben a falra vetítődtek belőle, mint egy mozivászonra, az összes képek és jelenetek, amit valaha is láttam és rögződve maradtak a retinámon, plusz egy női mell, érzelmes csókok és csendes simogatások nyomaival.

A ház

A pár hosszú úton érkezett a házhoz, egymás kezét fogták, néha átölelték egymást, a lány bizalommal tekintett a fiúra, az visszamosolygott rá, egyforma magasak voltak, arcukon öröm világított, és a holdfény.

A háznál egy szoba várta őket, bokrokkal és alacsony fákkal szegélyezett út után, november végén, este, valahol távolabb szántóföld volt és kutyaugatás, a domb mögött elhúzott egy szerelvény, füttye idáig hallatszott, mintha megállt volna az éjszakában.

A háznál nem lakott senki, mégis világosság volt az ablakban, ez elbizonytalanította őket kissé, a lépések elcsúsztak az avaron, ám aztán megpillantották a diófát a félhomályban, az ő diófájukat, a kéz szorosabbra fogja a kezet, nem lehet senki ott, mondja halkan a lány, persze, hogy nem, és egyre közelebb érnek a házhoz. Most már látszik, hogy az ablakon túl, a szobában egy árny mozog, egyre jobban látszik, ők mennek tovább feléje, nem lehet senki ott, suttogják fojtott hangon, izgatottan, emlékszel, ez a mi szobánk, nem lehet senki ott...

Nem is egy, két árny van, ölelkeznek odabent, egy ölelkező pár árnya, most már tisztán látszik, valami szorongás születik, és hangtalanul nő egyre magasabbá bennük, bemennek a nyitott ajtón a házba, végig egy hosszú, homályos folyosón, jobbra meg balra sötét benyílók, szorongva fogják evgymás kezét, szorítják, a fiú megy elöl, vezeti a lányt, ne félj, mondja az ajtó előtt, , egymásra néznek és kinyitják, az ajtó nesztelenül tárul valami enyhe szélfuvallatra, inkább csak képzeletre.

Odabent ők maguk állanak, amint az ajtónyílásra kibontakoznak egymás karjaiból, és azt mondja a fiú sajnálkozva, halkan, bocsánatkérő, idegen hanghordozással: Elkéstetek!

Ők meg állnak ott, aztán mozdulnak, óvatosan rácsukják az ajtót önmagukra, és zavarodottan, ijedten, , ébredő félelemmel mennek ki a házból, a novemberi éjszakába, végig a hosszú bokrokkal és alacsony fákkal szegélyezett úton, el a diófa mellett; a szél száraz leveleket görget a nyomaikba.

Amikor visszanéznek, minden homályba borult, a szoba ablakai sötétek, mintha soha sem lett volna senki ott.

A cella

Börtöncellája a föld mélyében elhelyezett különálló rekesz volt, a legutolsó minden zárka között.

Valami iszonyű bűnt követhetett el, mert életfogytiglanra volt ítélve, elzárva a világ minden fényétől, a nyirkos, dohos szagú, kőbevájt cellába. A föld alá.

Mikor idekerült, kemény, életerős férfi volt. Leült a cella egyik sarkába, és azon kezdte törni a fejét, miképpen szökhetne meg. Meghatározott időközönkéntfelhangsó csepegésrefigyelt fel; vízcseppek hulltak valahonnan, az alacsony mennyezetről, a cella közepébe.

Az elítélt figyelte az egyre növekvő sötét-folt tócsát. Felkelt, majd lenyugodott a nap.

Aztán már a naggyá vált sötét víztócsa figyelte a mindinkább össszezsugorodó férfit

Akkor már nagyon sok idő óta volt a cellában.

*

Illusztráció: Fűz * Levinschi Szávuly Attila rajza