Kányádi Sándortól hallottam, 1993-ban, Székelyudvarhelyen, a Fagyöngy antológia első kiadásának bemutatóján, amikor a rendszerváltás előtti erdélyi költészet mérlegét próbáltuk megvonni: És olyan költőnk is volt, aki elhallgatott, majd elment, a magyar Villonnak is nevezték, s az egyik legvagányabb költőnk, Hodos László, akinek tizenvalahány verse jelent meg huszonéves korában, és nem akármilyen versek, most meg valahol Budapesten tartózkodik...
Nevezett költőről nagyjából ennyit tudni:
HODOS LÁSZLÓ (Marosvásárhely, Maros-Torda vm., 1943. júl. 24.): költő. [ROM, 1987-től MO] M.: Belső táj, világgal, v., Bk., 1969. (Kortárs Magyar Írók 1945-1997).
A bukaresti Ifjúmunkásban 1966-ban a bitnik-életérzés tövéről kihajtott, nagy visszhangot kiváltott, sokat vitatott verse jelent meg, az induló erdélyi magyar költőnemzedék fenegyerekévé avatva Hodos Lászlót. A közlésért a lapot számos felülről jövő bírálat és mindenféle támadás érte...
HODOS LÁSZLÓ:
Henger Beethoven felett
Ti feltupírozott
mellű lánykák,
képromboló báránykák,
diszkréten -
disznó vágyatokat
sejtető urak,
hencegő kis költők:
sok férfi sallang
a női cicomához,
ti elmaradhatatlan
koronázatlan vicc-királyok
és kezdő mulyák,
kik még nem
találtátok meg hangotok,
hozzátok jöttem egy görbe óra árán;
szívem újra lángra éhes éji lepke,
homlokom sápadt, mint a márvány.
Találjatok ki valamit mentségemre!
Henger Beethoven felett!
Henger a múlt, jelen és jövő felett
- így daloltok,
az édes ifjúság így mulat.
Feneketlen, buja, sötét,
magával sodor
a lobogó sörényű bitnik-hangulat,
kötélre terített álmaimat
befröcsköli a szennyes éj,
és nincs kiút
és nincs kiút
s ha mégis van? -
- a vágy sekély.
Csillár-fény zuhogással
áttört
bárányfelhőkkel teli
bárok,
a kéjenc arcán szeparék
a félhomályú árok-ráncok.
Ó, rettenetes,
gonoszul könyörületes,
de emberi átok!
Ha van,
vajon ki vigyáz rátok,
ki vigyázza az éji seregszemlét
s a sereg indulását,
amint a fényt színeire bontva,
magából a gyilkos kéket
szerteontja?
És jönnek, jönnek,
már-már dicsőség a szégyenük,
- zúdul a vér:
ez márkás sebesség -
az édes ifjúság így mulat -
és hússal és éji kéjjel
bővelkedő lila lányok
lengetik napraforgó farukat.
Ó, használhatatlan
dühöngők,
tán jószándékkal fölrepült,
de szörnyű szabadság-madarak,
jaj, szabadság-söpredékek!
Én istenem, segíts
a gyorsabb pusztuláshoz,
vonszold testem az éjeken át
e vad, értelmetlen, emberi lobogásban -
A mennyország esténként bemutatkozik. -
Maradni kár, maradni kár,
maradni árulás.
(1966)
*
Egy, a fiatal költészet lehetőségeiről és feladatairól a hatvanas évek második felében rendezett kolozsvári írószövetségi vitán Hodos László meglehetősen nyersen és meggondolatlanul, s kissé a találkozó előtt felhajtott 1-2 deci hatására is, a korabeli rendszert bíráló szavakkal állt a nyilvánosság elé, amiért a vitavezető erélyesen megfeddte és a vitát a politikai illendőség medrébe terelte. A nem sokkal ezután megjelent, máig egyetlen verseskötetét az Ifjúsági Könyvkiadó adta ki; akkoriban mindenki csodálkozott, miért nem a megszokott, a fiatalok bemutatkozását szolgáló Forrás-sorozat avatta szerzővé, de ő erre úgy reagált:
"Számomra mindegy volt... Azt ígérték, hogy az Ifjúsági hamarabb adja ki... Az a füzet így is hat-hét évvel lekésett engem..."
Ezután több éves hallgatás következett.
1976 augusztusában az Ifjúmunkás im-melléklete ismét megszólaltatta a költőt, aki akkor már javában sofőrködött. Mielőtt választ adott volna elhallgatása okaira, költői indulásáról árult el további tanulságos részleteket.
- Nyolcadikban... írtam én is egy prózai nemtudommit, az enyém lett a legjobb. Irodalmi jövőt jósoltak nekem. Eltelt három év, anélkül, hogy a jövőből valami is látszott volna. Ady Elbocsátó szép üzenet-ét olvasva, fellengzős kedvemben kijelentettem: én is tudok ilyet írni. Ma már tudom: amit írtam, nem volt olyan... De - harmadik versemet közölte az Untunk... Költői lendületemet táplálta az, hogy serdülő koromban mindent csináltam, jó értelemben vett proli életet éltem. Rengeteg élmény gyűlt fel bennem. Nem kellett mást tennem, csak magamat megírnom. Nem volt szükségem bukfencekre, mesterkedésekre, arra, hogy bármit is kiagyaljak... Imádtam a csavargó életmódot. Sohasem akartam a pénzszerzésért dolgozni... A kedvetlenül végzett munkának nincs látszata. Voltam pincér, fényképnagyító, tanító, tanár, tisztviselő, egy éven át öntő... Utálom a dolgok ismétlődését... A költészetnek az égvilágon semmi köze a diplomához... Főiskolába csak akkor érdemes járni, ha érdekel az, amit ott tanulsz... Ahohgy körülnézek, azt tapasztalom, a diplomás emberek beskatulyázódnak, monoton életet élnek, kívül kerülnek a művészet kerítésén, nincsenek ugyanis az élet sűrűjében...
Az interjú mellett akkor az alábbi verse is megjelent:
Építőtelepek között
I.
Építőtelepek között
válunk emberré, széppé.
Problémák ördöge edz
erőssé minket.
Okosak vagyunk. A szükség
hozza ezt. Életünk
mint formátlan vasdarab,
kezünkben cseng:
szép és csillogó
alkatrészt formálunk
belőle, s ráleheljük
hitünket a részre,
mert mi
egészet akarunk.
II.
Dolgozunk. Sokat. Bölcsen és
szilajon kiáltjuk a
mindenségbe karunk erejét.
Az égboltot is összetörjük
ismeretünkkel, s hosszú
könyvsorokba verjük ízeiy.
Mi nem halunk meg olcsón...
Munka után derűsebben
kacagunk, mint a turbináról
szökkenő gyöngyfogú víz.
Szavunk szebb az
örömnél, melyet formákba
öntöttünk, s szemünk
gyújtópontja a napot
hevíti.
III.
Álmaink munka-álmok.
Munkapad mellett állunk, s a
vinnyogó cirkula dühét
örömmé szabadítjuk.
Neonos kézzel túrjuk
föl a palát;
szerelmet sütünk
szürke arcára, s reggelre
piros téglák ölelik egymást
otthonainkká.
Kezünktől fénylik a légkalapács,
s szikrákat tüsszent
alatta a vas. - Az álmok
tengelyére menetet vágunk,
s csavarral rögzítjük
éjhez a napot.
Álmokból csíszoljuk
ki a holnapot.
IV.
Bízunk erőnkben.
Az emberiség csodaszép gyermekét
szültük meg önmagunkban.
*
A sofőrséget, bevallása szerint, mintha egyenesen neki találták volna ki.
- Udvarunkban garázs volt, autók között nőttem fel, már ott megtanultam vezetni... Persze arra, hogy hivatásos, teherszállító sofőr leszek, akkor nem gondoltam... Rengeteg okos, vagány ember van a sofőrök között. Ebben a mesterségben nem vagyok szellemileg lekötve olyasmivel, amihez semmi közöm... Ez minőségileg már másfajta csavargás, mint volt évekkel ezelőtt - fogalmazott ugyanabban az interjúban.
Még két újabb verssel bizonyította abban a 76-os im-számban, hogy "higgadtabb" lett.
- Valamikor pocsékoltam, fröccsentettem magamból fölöslegesen a dolgokat. Most jobban vigyázok, rafináltabban adagolom magamat..."
Tájkép
Kenyérdagasztó dombok rengnek
a nap ragyog és sugár-kaszákkal
támad a búzarendnek.
Felhő kéklik, fut a víz.
Rohan a nyár,
zivatar virágzik,
és csilingelnek merengő almafák -
Rövidszoknyások surrannak
a kertek alatt,
és amint tejét csorgatja
csöndben a csillagcsorda,
fiú vigyáz az alvó lányra,
szőke álmait hazahordja.
A házak,
mint kéklő tehenek az éjszakában,
térdenállva
magukba zárják a csöndet.
Jön a reggel,
és madarak torka csönget.
Fölszáll a kéz
és dologra indul,
míg túl
a hegyen kinyitja
álmos, vörös szemét az ég.
Ma még
tombol a nyár,
örömöm, nagyra nősz:
tele a fűzfa-kosár,
de mholnap már
tarka ruháját próbálja az ősz -
Szeretet
Vigyázva szeretem az embereket.
Óvatosan: érzelmeiket
meg nem bántanám -
hadd épüljön lelkünkben
felnőtt férfivá a gyermek.
Tapintsd meg ujjbegyeim,
érzed?
Itt konok szeretet szégyelli
magát évek óta.
Ne csodáld,
hogy mindenkit simogatni akarok.
Az interjú végén még annyit mondott, hogy a Kriterionnál bent van egy kötetre való verse, s lehet, egy év múlva, gálickő lesz belőle...
Feltehetően akkor olvashattunk tőle utoljára, 1987-ben Magyarországra távozott... Számomra valahogy ifjúkori beatnik-gerjedelme tűnik ma is a leghitelesebbnek...
Beatnik dúdoló
Adjatok kenyeret, nőt, boldogságot.
Keresek okot, miért
megérdemeljem.
Fekszem az utca kellős közepén,
barikádokat emel
úri lukszusaitok elé a mellem.
Bőrkabátomon banálisan
fehér a prém.
S ha felrántom
kocsitok garanciált-halkan
működő ajtaját,
ti meglapultok a pénz mögött,
és én vezetek az éjen át.
Oroszlánszelidítőn szőke a nő
jobbomon,
nekem igéri, ami
jogos tulajdonom:
az éjszakát.
De én tudom a leckét:
Fred te csak légy mindig résen.
Az asszony combodon hagyd matasson.
Az úr diszkréten szüköl a hátsó ülésen.
Meg nem téveszthet asszonyágyék,
sem a dollár,
mely ott csahol már
farzsebemben.
Viszem őket fel a mennybe,
az angyali kültelekre
és meg nem állnék,
semmi pénzért,
ne daloljon a szívükben - madár-reménység.
Átadom a haveroknak
az úri csontot,
rajta az asszony a húsdarab.
Dicsérnek engem, ki rendet bontott,
s e pitiáner győzelemben
felnő a nyár,
és homlokunkra tetoválva
egy életre ott marad.
(Összeállította: Cseke Gábor; a reprodukált archív portré az Ifjúmunkásban közölt interjú mellett jelent meg. Káfé, 2006)
