Amikor kitüntettem Király Károlyt

Igen, volt ilyen idő is a történelemben.


A kitüntetés persze nem tőlem származott, s amúgy nem is volt igazán kitüntetés, emlékjelvényről és oklevélről volt szó a KISZ (Kommunista Ifjúsági Szövetség) megalakulásának 50. évfordulója alkalmából. Amit megkapott majd mindenki, aki a kommunista ifjúsági mozgalomban valamikor tevőlegesen részt vett, vagy támogatta annak tevékenységét.


Király Károly akkor a Kovászna megyei pártbizottság első titkára volt (még), az idő nem érett meg arra, hogy szembeforduljon a rendszerrel, a megyében amúgy is ő diktálta a rendszert, s az úgy alakult, ahogy neki ez egyáltalán sikerülhetett. (Később rá kellett jönnie, hogy nagyon sok minden nem rajta múlott...)


Valamikor, ifjabb korában Király Károly a párt élcsapatában, a KISZ-ben tevékenykedett tevőlegesen, volt többek között a Magyar Autonóm Tartomány-beli KISZ szervezet első titkára, ami abban az időben igen tekintélyes beosztás volt. csak természetes, hogy ő is megkapta a fél évszázad harcaira emlékeztető kitüntetéseket.


A Megyei Tükör 1972. március 18-i szmának első oldalán találtam erre az eseménykrónikára, mely ama nevezetes átadást szóban és képben megörökítette és átmentette az időn. Az időverte lapszámra pedig szüleim pár napja már említett lomgyűjteményében turkálva bukkantam. Gondolom, ők fontosnak tartották eltenni rólam ezt az emléket, hiszen akkor "nagy ember" voltam: az Ifjúmunkás főszerkesztője, s mint ilyen, a KISZ KB bürótagja. A kitüntetés átadása számomra akkor csak egy napi megbizatás volt a sok közül. Tipikus küldöncmunka. Olyasmi, mintha nekem kellett volna elvinnem a Szultán által küldött selyemzsinórt valamelyik áldozatának. Körülbelül...


A cikket kár szöveges formában reprodukálni. Akit érdekel, rákattint a képre s olvashatja, mintha újságot. Nem lesz ugyan tőle sokkal okosabb, de annyit megtudhat, hogy a kitüntetést még sokan megkapták Kovászna megyéből, s itt név szerint csak azok vannak felsorolva, akik azidőben számítottak valamit a megyei nómenklatúrában, a többiek csak egy általános felsorolásban bújtak meg.


Volt utána koccintás is, ami nem kommunista találmány; mióta a világ, az ünnepeket mindig az ivóeszközök egymáshoz illesztésével kísérték a felemelő események résztvevői, és ezeken sose a felhajtott poharak mennyisége számított (bár az egyes embernek ez mindig szempont vala...), hanem a tény, hogy összecsendült legalább két pohár... A koccintás azóta se ment ki divatból, sőt annyyira általános lett, hogy az embernek résen kell lennie, nehogy úton-útfélen elkapja a koccintás ingere, mert még megütheti a bokáját.


A lapszám tanúsága szerint azidőtájt Nicolae Ceausescu elvtárs éppen Közép-Afrika Köztársaságban látogatott és hivatalos tárgyalásokat folytatott Jean Bedel Bokassa elnökkel, megkoszorúzta Barthelemy NBoganda emlékművét, ellátogatott a Bokassa nevét viselő egyetemre és hivatalos vacsorán vett részt, amely "szívélyes, baráti légkörben zajlott el. (sic!)" 


De tényleg, ez szó szerint így jelent meg, sajtóhibával. Vajon akkoriban észrevették? Mert nekem csak most esett le a tantusz. Közel negyven év után...


Ja, és még valami:


"Nicolae Ceausescu elnök és Jean Bedel Bokassa elnök pohárköszöntőt mondott."

Postapalota Gyergyóban

Egy Potyemkin-riport története az Ifjúmunkásban

(Az alábbi visszapillantó elemzést Cseke Péter barátom kérte tőlem a ME.DOK negyedéves Média-Történet-Kommunikáció profilú kolozsvári folyóirat számára. Mielőtt postáznám, itt is közzéteszem.)

1. Potyemkin-riportnak nevezem az alábbiakban azokat a különböző műfajú sajtószövegeket (riport, jegyzet, interjú, vezércikk stb.), melyek a köznyelvben már meghonosodott, hírhedt Potyemkin-falvak festett díszletpannóihoz hasonlóan, tetszetős mázzal fedik el a valóságot; és bár az egykori ún. szocialista sajtó - s vele együtt a romániai (magyar) újságírás nagy előszeretettel élt - sőt, visszaélt! - vele, nem kimondottan a marxista típusú sajtómanipuláció jellemzője; a mindenkori hatalomnak kiszolgáltatott média megkülönböztetett módon használta s használja ma is.

2. A szocialista típusú valóságszépítő kozmetikázás mindenek előtt abból a határozott és általános mozgalmi igényből nőtt ki, mely mindenféle propaganda tevékenység számára - és ebbe akár a művészetet is kötelezően bele kell értenünk! - vezérhelyen írta elő a közvetlen mozgósító szerepet. Ilyen értelemben a média mindenek előtt a pozitív tapasztalatot, a bevált eredményeket, módszereket hivatott népszerűsíteni, s általában véve is tiszte a jövőbe mutató, az optimista, bizakodó életfelfogást szorgalmazni. E mozgalmi feladatkör megrajzolása a kezdeti időkben inkább csak arra ösztönözte a rendszerhű propagandát, hogy az objektív valóságelemekből hangsúlyosan a számára kedvezőeket válogassa össze, s folytasson általuk sajátos meggyőző tevékenységet. Az idő teltével azonban, mivel a mindennapi tapasztalat szerint e "pozitívum-halászat" sok esetben nem járt sikerrel, a népszerűsítésre méltó példák vékonyan csordogáltak, s a média - praktikus megfontolásokból - mindinkább arra kényszerült, hogy a ritka „bolhából” lehetőleg jókora „elefántot” kreáljon, az apró sikereket akár irreális módon is feltupírozva, meghamisítva. Innen már csak egy lépés választott el ama abszurd gyakorlattól, hogy a bizonyításhoz szükséges pozitív tapasztalatot a médiafórum körültekintően, felső beavatkozással, mesterséges módon maga idézze elő, illetve teremtse meg; utóbb pedig, ugyanaz a fórum a maga sajátos eszközeivel vette számba, öltöztette illő műfaji köntösbe és népszerűsítette az immár valósággá gerjesztett Potyemkin-eseményt - az 1. alatt említett Potyemkin-riportok kiindulópontját.

3. A Bukarestben megjelenő Ifjúmunkás - kolofónja szerint a KISZ KB hetilapja - kettős fennhatóság alatt fejtette ki tevékenységét. Mint ifjúsági politikai kiadvány, rendszeres eligazításban részesítették az ifjúsági szervezet propagandaosztályán, ugyanakkor hivatalból részt vett azokon az időszaki, általános feladatkijelölő értekezleteken, melyek az egész ifjúsági szervezet előtt álló, a Román Kommunista Párt megszabta időszerű tennivalókat ismertették, fontossági sorrendbe állítva azokat. E rendszerint kéthetente-havonta tartott „agytágítóknak” nevezett felkészítők gyakorlatilag semmi újat nem tartalmaztak ahhoz képest, amikkel a párt sajtóosztályán kapott operatív eligazításokon menet közben ne találkoztunk volna; arra viszont jók voltak, hogy az ismétlés kiemelje az útmutatások fontosságát.

Amíg a lap élén álltam (1968-1979 között), az esetek döntő többségében személyesen voltam hivatalos részt venni ezeken az eseményeken, melyeket kiegészítettek azok a rögtöni, sürgető útmutatások, melyeket mindkét felügyelő szervtől telefonon továbbbítottak.

4. Az Ifjúmunkás román testvérlapja, a Scânteia tineretului (Az Ifjúság Scânteiája) c. ifjúsági napilap két kategóriával magasabb besorolásban (ami persze, a fizetésekben is láthatóan tükröződött), "nagytestvérként" jóval sűrűbben volt kénytelen a felső elvárásokról szóló utasításokat tudomásul venni, hozzájuk igazodni; főszerkesztőjüket szinte naponta becitálták - az ország másik négy vezető napilapjának főnökeivel együtt - a pártközpontba, s a legfelső vezetés egyik titkárától közvetlenül kapták az azonnali feladatokat, amelyek nyomát másnap, legkésőbb harmadnap már láthattuk a napilapok hasábjain.

Az Ifjúmunkás számára a heti megjelenés lehetővé tette, hogy a román napilapok érzékeny, azonnali reakcióiból, a beszédesen „összecsengő” témák szinte azonosan frontális megközelítéséből kihámozhassuk az éppen esedékes széljárás alakulását, ami felért egy - igaz, csak nemhivatalos, de biztos - eligazítással.

Nem egyszer nehezményeztük irányító szerveinknél, hogy a feladatok kiszabásában, a tudatosításban, a követendő „vonal” megjelölésében következetesen másod- és harmadrendűekként kezelnek (le) bennünket, viszont ugyanolyan vehemenciával és szigorral kérik számon rajtunk azokat az elmulasztott (elhanyagolt, ignorált stb.) feladatokat, melyekről hivatalosan nem is értesülhettünk! Különösen a cenzúrával (hivatalos nevén: sajtóigazgatóság, sajtóellenőrzés) való munkakapcsolatainkban okozott ez külön gondot, mert számos időszerű ideológiai „szempont” nem-ismeretében könnyebben áldozatai lettünk a hivatásos „hibavadászoknak”, a lap körüli, ezen önkéntelen mulasztásokból fakadó „rázós” események pedig jócskán megnehezítették a szerkesztőség kényszerű lavírozását az újságírás elemi követelményei, az olvasói elvárások és a propaganda jelzőoszlopai, tilalomfái között; tartósan ráirányították az ellenőrző szervek csöppet sem kitüntető figyelmét a szerkesztőségben folyó szakmai-ideológiai tevékenység „hibáira”, mulasztásaira, fokozva az általános szellemi terrorhangulatot.

5. Hosszú éveken át az Ifjúmunkás szerkesztőségében kipróbált gyakorlat volt - a feladatokra való érthető rábólintáson túl - az önállóan értelmezett, a formaiságokat az olvasói érdekek irányában kijátszó problémaközelítés. A címszavakban rögzített irányok, tennivalók nem igen tartalmaztak konkrét utalásokat, ha csak azt nem, hogy időnként néven neveztek egy-egy „pozitív” tapasztalatot, melyekről később rendszerint kiderült, hogy a helyi ifjúsági szervezetek által bemondott blöffökről van szó, vagy pedig olyan fantomrendezvényekről, melyek létrejötte erőteljes, mesterséges és központi segédlettel történt. E rendezvényeket különösen melegen ajánlották a(z ifjúsági) sajtó figyelmébe. Sajnos azonban, hogy a helyszínre kiszállva, a lap riporterei rendre meggyőződtek arról, hogy az életben "egy kicsit" minden másképp van. Ezt a szituációt örökíti meg szellemesen, nagy érzékletességgel önéletrajzi ihletésű kisregényében Elekes Ferenc, az Ifjúmunkás egykori publicistája:

[A lap egykori főszerkesztő helyettese, Bota] „Tibi egy napon hatalmas, román nyelvű újságot tartott elém, s reá mutatott egy hosszú, nagy betűkkel írott címre. A cím az volt, hogy Gazdag kulturális élet Alexandriában. És alatta két egész oldalnyi szöveg. Fényképek nélkül.

Azt mondja Tibi, menjek el Alexandriába. Nincs messze, csak 88 kilométer és írjam meg én is ezt a gazdag kulturális életet a mi lapunknak, mert kevés benne a kulturális élet. Mondom, nézz ki az ablakon, Tibi. Akkora hó van odakint, hogy még Bözödön sem szokott olyan nagy hó lenni. Én nem hiszek abban az alexandriai gazdag kulturális életben. Mert ilyen hitvány, téli időben mindenki behúzódik valahová, s a kulturális élet sem virágzik. Erre Tibi rettenetesen fölháborodott és kijelentette, nagyon helytelen fölfogásom van nékem a hazai sajtóról. Mert ha egyszer egy központi újság ír valamit, akkor az úgy van. Ahogyan írja. Ő Moszkvában tanulta az újságírást, mi Moszkvát követjük, s az én magatartásommal nem lehet semmire menni. Kár, hogy elhozott Bözödről.

Mondom, én szívesen elmegyek Alexandriába, de csak azzal a föltétellel, ha ő is velem jön. Nagyon csodálkoztam, amikor Tibi erre azt mondta, rendben van, akkor menjünk mind a ketten. Mert ő megmutatja, hogy neki igaza van. És elutaztunk ketten Alexandriába.

A központban egy hosszú temetési menettel találkoztunk. Pléhkrisztusokat fújt a szél a férfiak kezében, a gyászoló nép pedig lehajtott fővel lépegetett a nagy hóban. A menet legvégén megszólítottunk valakit, mondaná meg, merre van a művelődési ház. Nem tudta. Aztán valahogy megtaláltuk azt az épületet. Az ajtók le voltak lakatolva. Innen a tanácshoz mentünk. Tibi mutatta az újságot a titkárnak, az pedig legyintett, s mondta, ő is látta, mit írnak a városáról Bukarestben. De felőle írhatnak akármit. Mert az a művelődési ház nyár óta le van lakatolva. És nyáron sem volt ott semmiféle kulturális esemény. És neki nincs ideje ilyen dolgokkal foglalkozni, s mi is jobban tennők, ha nem újságot olvasnánk, hanem azt néznők, milyen zord idő telepedett a városra. Szomorúan utaztunk vissza, Bukarestbe.” (Elekes Ferenc: Elrajzolt angyalok / Bözödi napjaim. Magyar Elektronikus Könyvtár, http://mek.niif.hu/07800/07871/)

6. A feladatkiosztások egyik makacsul visszatérő, állandó motívuma volt a „hazafias munkára” való hangsúlyos odafigyelés. A kérdés egészen tág területet fedett le, kezdve az országos jelentőségű hazafias munkatáborokkal, folytatva a kiemelt fontosságú megyei létesítményekkel és a különböző helyi szükségletekkel. Valamennyi lényege abban állt, hogy a különböző rétegekhez tartozó fiatalok lelkesedését és fölös energiáit olyan közérdekű létesítmények megvalósításának gyorsítására és megkönnyítésére mozgósították, amelyek társadalmi fontossága vitathatatlan.

Gyakorló újságírókként egy idő után jól ismertük a helyzetet, azt, hogy a valóságban az ifjúsági szervezetek inkább amolyan tessék-lássék módon tesznek eleget az ilyen elvárásoknak és előszeretettel ragasztották rá a hangzatos címkét olyan munkafázisokra is, melyeket a munkahelyeken életkortól függetlenül, hivatalos bérezés fejében végeztek el az ott dolgozók. Voltak köztük fiatalok, meg idősebbek is - a turpisság abban rejlett, hogy egyszerű munkahelyi eredményeket az ifjúsági szervezet mozgalmi megbízottjai úgy tartottak számon, mint különálló, terven felüli teljesítményeket.

(Egy példával élve: egy folyóméternyi öntözőcsatorna kiásásának, bélelésének és végleges simításainak tényleges értékét elkönyvelték egyrészt a termelés irányítói, a maguk munkahelyi statisztikáiban, ám ugyanazon értékeket egy másik, párhuzamos nyilvántartás is összesített, mint az általános termelési eredményeken felüli ráadást, pluszmunkát. Ez a hamis kettősség sokáig rejtve maradt a nyilvánosság előtt, ám később, amikor már az ifjúsági lelkesedés annyira alábbhagyott, a politikai elidegenedés pedig olyan mérvű volt, hogy a klasszikus értelemben vett tényleges hazafias munka csődöt mondott, az ifjúsági szervezet újraértékelte az elméletét és a fiatalok munkateljesítményeire hivatalosan is igényt tartott.)

7. Az 1970-es évek közepén, amikor a lap riporteri állományát fiatal végzettekkel kívántuk feltölteni, nyaranta több gyakorló egyetemistát, fiatal tanárt is foglalkoztattunk, akiket megfelelő újságírói irányítás mellett, tapasztalatszerzés céljából bedobtunk a „mélyvízbe”, arra tanítván őket, hogy a terepen rájuk váró, meglepő helyzetekben miként találják fel magukat. Két próbaidős fiatalember gyakorlatozott akkoriban az Ifjúmunkásnál, s úgy terveztük, hogy pár napig velem tartanak Hargita megyébe, tereputunkon pedig a csapatot egy nemrég alkalmazott fiatal riporterünkkel kiegészítve bemutatjuk számukra, miként szokás és lehet az ifjúsági szervek életében a munkával kapcsolatos pozitív tapasztalatokra vadászni. Utazás előtt még eligazítást tartottam velük, kihangsúlyozva: egy újságíró egyes számú kötelessége, hogy utazásairól sose térjen vissza dolgavégezetlenül, üres kézzel. Bármi történjék is is vele útközben, akármilyen akadályok tornyosuljanak is előtte, ki kell vágnia magát a szorítóból, s ha nem is az eredeti szándékoknak megfelelően, de valamilyen használható anyagot le kell tennie az asztalra. Az én szememben - hangsúlyoztam előttük - ez a fajta hozzáállás volt és maradt a szakmai elhivatottság, rátermettség alfája és ómegája.

Egyúttal arra a helyzetre is felkészítettem őket, hogy egy nagyobb vállalkozás előtt - mint ez is - nem árt előzetesen konzultálni a helyi szervekkel s begyűjteni tőlük az első, tájékozódó jellegű tudnivalókat. Esetünkben például azt kellett megtudakolnunk, hogy a megyének melyek azok a területei, ahol a fiatalok történetesen már pártfogásukba vettek egy felépítendő létesítményt, és az érkezésünk körüli időpontban valóságos akciót is szerveznek, amiről mi majd szíves-örömest országosan beszámolnánk olvasóinknak.

Ez a fajta előzetes tanácskozás sajnos, sok esetben azt eredményezi, hogy „az ügy érdekében” a lentiek sebtében összekapják magukat és mindent elkövetnek azért, hogy ideig-óráig tartó eredményeket produkáljanak. Nekünk pedig kézzelfogható, körülírható és meggyőző eredményekre volt szükségünk, méghozzá olyan vidékek ifjúságának életéről, ahol meg is értenek - magyarán: olvasnak - bennünket, ahol feltételezhettük, hogy a mozgósító hatást is elérjük anyagainkkal, Hargita megye szinte önmagától kínálkozott fel. A döntés „szabadságát” a megyei szervezet embereire bíztuk: nekünk, újságíróknak épp elegendő feladat, hogy a szavukon fogjuk őket.

8. Érkezésünk, fogadtatásunk a bukaresti szerkesztőségben elképzelteknek megfelelően zajlott le. A szívélyesség, a látható jelekkel is kifejezésre juttatott bajtársiasság annak a cinkos összekacsintáson alapuló íratlan egyezségünknek volt betudható, melynek fejében mindkét fél biztos lehetett: nem kerülhet sor közöttünk olyan színjátékra, ami a másik teljes átverésével, orránál fogva vezetésével járjon. A tömbmagyarságban működő KISZ-szervezetekkel kialakított "modus vivendinek" az volt a lényege, hogy a helyi szervek mozgósító-meggyőző ereje biztosítja számunkra a stabil, nem fogyatkozó olvasótábort mint hátországot, amelynek érdekeire, igényeire mindig lehetett hivatkozni, mi pedig azt a nyilvánosságot jelentettük az ő számukra, ami általános elismerést jelentett országos szinten. Jótékony összejátszásunk eredményeképpen a Hargita megyéből - tágabb értelemben: a Székelyföldről - származó beszámolóink , elemzéseink általában közelebb álltak a realitáshoz, valós problémákra keresték a választ, mint a máshonnan írottak.

Augusztus lévén, az országos trendhez igazodóan, az ifjúsági szervezet élete is szünidős takaréklángon pislákolt: a fizetett tisztségviselők jelentős része szabadságon, a fiatalság legkönnyebben mozgósítható és legnépesebb rétege, a diákság szanaszét, a vakáció jótékony, félig-meddig átfoghatatlan zűrzavarában. Az a felelős, akit fogadásunkra és útbaigazításunkra a helyiek kijelöltek, nem is titkolta, hogy az eredményességet illetően erős aggályai vannak, és bár előzetes munkaterve szerint Gyergyószentmiklós városi szervezete beígérte, hogy ebben az időszakban látványos hazafias munkaakciókat szervez, mostani értesülései szerint a mozgósítás méretei erősen kétségesek. Személy szerint ezért azt javasolná, hogy amennyiben lehet, „váltsunk témát” menet közben, mindnyájunk érdekében.

A szabályos kártyalicitre emlékeztető egyezkedésnek tanúiként, inasaimat mindvégig magam mellett tartva, rendre világossá vált előttük, hogy bármilyen benyomásokkal térjünk is haza, az eredményhez illő következményeket vállalnunk kell. Egy biztos: üres kézzel nem távozhatunk, s akár annak is állunk elébe, hogy szegényes, szűkkörű akciót világítsunk át - abból főzzünk, amink van -, viszont a helyzeten annyiban javíthatunk, hogy tartalékosokként magunk is beállunk a munkacsapatba, s beszámolónkban éppen az lesz a hírértékű többlet, megfejelve a szükséges tanulsággal: nem mindig azok a leghatékonyabb tettek, melyek során egymást verik le a köz érdekében lapátolók, mert meggyőződésünk, hogy a kicsiny, arányaikban szerény eredmények is értékteremtők lehetnek, amennyiben tényleges munkán alapulnak.

Paktumunktól egyenes út vezetett Gyergyószentmiklósba, ahol a helyi szervezettel újra el kellett játszanunk az egyeztetés színjátékát, s amelynek nyomán egy augusztusi délutánon, együttes erővel nekiálltunk - a jelen lévő másfél tucatnyi fiatal és a bukaresti újságíró csapat - a többórás szakképzetlen munkának, amelyről az alábbi Potyemkin-riport született. Mi hárman, büszkén az "újításunkra", versenyt hajlongtunk a téglaporos romok közt turkálva, s ma már nem tudnám megmondani, tiszteltek-e avagy kiröhögtek szokatlan gesztusunk miatt, de azt hiszem, ez akkor nem érdekelt bennünket. Szárnyakat adott az a tudat, hogy hazudtunk ugyan(Hol volt, hol nem volt, talán igaz se volt...), de valahol mégis az igazat hazudtuk.

****

Augusztusi délután

(Kollektív riport)

(1) Kézről kézre

Akár az egész országban, Gyergyószentmiklóson is az építők sürgető ideje ereszkedik a közhangulatra. A környék égnek meredő fenyvesei, a harapós levegő sajátos építészeti stílust alakítottak ki az ország leghidegebb sarkában. Nagy becsben állt itt a mézgaillatú fenyőgerenda, a frissen faragott zsindely... Csakhogy az utóbbi időben Gyergyóban egymás után emelkedtek az új gyárak, lakótömbök s a változott sorsú vidékhez illik ma már a vasbeton, a tégla s a cserép is...

Jelenleg nem épül óriásméretű kombinát, sem vízierőmű a környéken. Ám az ötéves terv arányos fejlesztési elve ezúttal sem kerüli el e vidéket. Gyergyónak, ahol még ma is a telefonvilla ideges ütögetésével sürgetik kapcsiolásra a központbéli kisasszonyokat, pedig a megnövekedett ipari érdekeltséghez gyorsabb hírközlés illene, postapalotát írt elő. Korszerű, egyelőre ezer hálózati vonallal működő telefonközpontot.

Csakhogy a tervet hordozó alapozás, a mindent belengő friss malterillat, a betonkeverők zakatolása, a mozgódaruk csöngetése még sehol sincs.

Van viszont - vagy csak volt már? - egy füstölgő romhalmaz, néhány régi, roskadásnak indult ház helyén majdnem a líceummal átellenben, ahol púposan áll a tégla, a faltörmelék, s a romok között megbúvó egy-két személyes holmi, amik elkerülték a sietősen kiköltöző lakók figyelmét. Egy-egy odalendülő szélroham nem sokkal ezelőtt felhőnyi téglaport sodort magával, de mindez - úgy hisszük -, ma már csak emlék, mert a KISZ városi bizottsága, meghallván az országos hívást, hazafias munkát szervezett itt, e szomorú és magányos telek tetején. Jöhetett volna pedig buldózer is, elegyengetni az itt-ott kiálló maradványokat s fél nap alatt szó nélkül simára döngölhette volna az egész területet, hajdani nosztalgiáival és emlékeivel együtt. Csakhogy a régi házak téglája még jó volt - kár lett volna a földbe taposni. A város gazdái már meg is találták felhasználásának módját egy kisebb jellegű, helyi építkezésnél s bizony mondom, jó szívvel fogadták a fiatalok felajánlkozását, hiszen már azon töprengtek, mit tehetnének a gyorsabb ütem érdekében, hisz alig tudtak négy-öt alkalmi munkást összetoborozni...

Ezek az előzményei annak az augusztusi délutánnak, amely tollunkra érdemesült. Persze, nem azt fogjuk majd megírni, milyen hatalmas tömeg vonult fel erre a felhívásra, hiszen akkor lódítanánk. Ezen a délutánon ugyanis annyi fiatal jött el, ahány éppen időt tudott szakítani magának arra, hogy pár órai munkával a köznek is áldozzon. Azok jöttek el ide, akik valóban szívvel-lélekkel érdekelve érezték magukat abban, hogy a postapalota, amelynek arányait ma még mi sem sejthettük innen, a poros törmelékek tövéről, mihamarabb elkészüljön.

Ennyi áldozatkészség árrán nem tehettünk egyebet: beálltunk mi is a sorba. Nemcsak azért, mert szilárd elhatározásunk - ezek után amerre megfordulunk, hogy a fiatalok munkájáról és életéről írjunk - megpróbálunk mi is hozzájuk hasonló emberek lenni, átélve munkájukat, örömeiket és nehézségeiket. Még csak az sem volt döntő szempont, hogy a szerkesztőség három legénye a kezdődő munka láttán virtuskodó bizsergést érzett a tenyerében, megmutatni - hogy azért mi sem vagyunk olyan utolsó fiúk, még ha tintafoltos is a kezünk! Egyszerű matematika munkált elhatározásunkban: hogy még három ember, az több mint huszonöt. Még három ember az mindig több, mint száz vagy ezer. és aki nagy jódolgában a kis számokat lenézi, az lényegében az egyéni hozzájárulás lehetőségét és szükségességét tagadja. Igenis, látni akartuk: kezünk munkájával, arcunk verejtékével gyorsabban megy majd a munka!

És miért ne ment volna? Kézről kézre adogatva a téglát, erősebb lett a lánc, amelyet fontunk. Trikóra vetkőzve, hajlongás közben fütyörészve még biztatóbb volt számunkra a világ, amelyet szemlélni s javítani elszegődtünk. S legnagyobb elégtételünk az volt, amikor gyergyószentmiklósi ismerősünkkel találkozva az utcán, pár szóval meg tudtuk győzni - ha pár órára is, de mellettünk a helye.

Jéghideg csapvíznél mosakodva ébredtünk rá mindannyian: a társadalomnak többet adni, ezzel elsősorban magunknak tartozunk. Ettől lesz emeltebb a fej, egyenesebb a gerinc, messzehangzóbb a bíráló szó, hatásosabb az igényesség. S álltunk a megfogyatkozott romok fölött, az estébe nyúló augusztusi délutánban, kissé átélve az évtizedekkel ezelőtti újjáépítés hangulatait, amikor felszabadult elődeink a szabad élet iskolájában tanulták a leckét - hogy rombolni könnyebb, de építeni annál nehezebb.

Amit tanultunk, íme - továbbadjuk...

*

U.i. Az én szövegem pusztán az alaphang leütése, az ideológiai-szervezeti elvárásoknak szóló üzenet jegyében íródott, amelynek palástja alatt aztán a három fiatal firkász közül ketten (R. László Ferenc: Magamnak csinálom - magunknak csináljuk, Sepsi Barnabás: Megspóroltam a bemutatkozást) szabadabban, a szakmai elvárásokra jobban odafigyelve, fiatalos közvetlenséggel fogalmazhatta meg élményeit és mondanivalóját a témával kapcsolatban, amit aztán úgy pipáltunk ki feladataink lajstromáról, hogy "az ifjúság hazafias munkára való mozgósítása". A riportösszeállítás 1973. augusztus 23-án jelent meg, az ún. “felszabadulási ünnepre” kiadott ünnepi szám második oldalán, Sepsi Barnabás helyszíni fotójával. A fiatalok írásai megtekinthetők a könyvtárakban őrzött laparchívumokban, a történet tanulságainak megfogalmazáshoz idézésüket nem tartottam szükségesnek.

A romok helyén emelt "postapalota" ma is áll: egyszerű, de a városképből kiugró épület. Kevesen emlékeznek már rá, hogy mi volt a helyén annak előtte. Én magam sose tudok közömbösen elmenni mellette...

Illusztráció: a lapban megjelent helyszíni fotó kópiája

A póttag (Zoia Ceausescu)

15.

Tegnap még azt hittem, hogy véglegesen pontot tettem könyvis-

mertetőm végére. Lefekvés előtt aztán hirtelen eszembe jutott, hogy annyi mindenről szóltam az előbbiekben, csak éppen arról feledkeztem meg, hogy beszámoljak, mi lett a másik póttag - a Zoia - sorsa, akinek az alakja és tragédiája úgy tűnik, inkább megérdemelte volna az írói tollat, legalább is egy barátom szerint.

Mert Zoia Ceausescu ténylegesen is leélte életét, befutotta azt a pályát, ami kivételezett társadalmi helyzetéből, majd annak hirtelen elvesztéséből őt megillette. A vele és körülötte történtek immár megmásíthatatlanok, a végleges tanulságok is levonhatók...

Az is igaz, hogy e pikáns téma úgy ahogy, megkapta a maga helyét a bulvárosodó román sajtóban, ezért a továbbiakban az Evenimentul Zilei értesülései nyomán haladva foglalnám össze a Petru Popescuval való szakítás után Zoiával történteket.

Abban az időszakban a pártfőtitkár lánya egyre többet ivott, magába roskadt, majd 1974-ben megismerkedett egy Mihai Matei nevezetű újságíróval, aki a Lumea (A világ) című külpolitikai hetilap munkatársa volt. Az igazi bonyodalmak akkor kezdődtek, amikor Zoia úgy eltűnt szerelmével az országban, hogy egy hétig a hatóságok sehol nem találták. Végül egy közönséges szállodában bukkantak rájuk, s attól kezdve felsőbb utasításra drasztikus elszállásolási szabályokat vezettek be: a hotelekben csak ténylegesen összeházasodott, iratokkal igazolt házastársaknak volt szabad közös szobát kiadni. Büntetésül a hetilap egész vezetőségét leváltották, az újságírót pedig menesztették, akiről kiderült, hogy már korábban, még diákkorából is érdeklődött utána a szekuritáté, majd egy amerikai útja során engedély nélkül átruccant Mexikóba is, amit a román hatóságok zokon vettek.

A Zoiával való kaland után Mihai Mateit állandóan követték, bármerre járt. Bántani nem merték, s hogy befogják a száját, az afrikai Guineába küldték külügyi megbizatással, de belügyi kísérettel. Néhány hónap múlva az alkoholistává vált újságíró hazatért, majd rövidesen, gyanús körülmények között elhunyt. Azt mondják, egy ismeretlen trópusi betegség végzett vele, a diktatúra időszakának egyes kutatói megesküdnének rá, hogy eltették láb alól.

A nyolcvanas években Zoia megismerkedik Mircea Opran nagyszebeni mérnökkel, akivel összeházasodik. Ezúttal a Ceausescu házaspárnak nem volt ezzel kapcsolatban semmilyen ellenvetése. Opran a bukaresti politechnika professzora lesz, Zoia matematikusként a Matematikai Intézetben dolgozik. Egy idő után anyja úgy véli, hogy az intézet működtetése sem anyagilag, sem erkölcsileg nem indokolt, ezért felszámolják, az ország legjobb kutató matematikusait pedig tanárokként szanaszét szórják az országban. Zoia ekkor anyja fennhatósága alá kerül a Tudományos és Műszaki Alkotás Intézetéhez (INCREST), itt matematikai részleget alakít, amelynek vezetője lesz. Kollégáival való kapcsolata korrekt, segíti őket, külföldi kiküldetéseiket támogatja annak ellenére, hogy sokan nem térnek haza.

A rendszerváltozás eseményei az INCREST-nél találják. Testvéreivel (Nicu, Valentin) együtt letartóztatják, a nemzetgazdaság aláaknázásának vádjával. 1990 augusztusában szabadul. Matematikus kollégái melléje állnak, támogatják, segítik, amennyire erejükből telik. A kiszabaduló Zoiát azonban nem veszik vissza korábbi munkahelyére. Kéri nyugdíjaztatását és elszigetelődik a külvilágtól. Tüdőrákot diagnosztizálnak nála, volt munkatársai pénzt gyűjtenek a műtétre, de az összeget visszaküldi nekik. 1996-ban minden vád alól felmentették.

2006 novemberében betegsége vastagbél-szövődménnyel súlyosbodott és rövid szenvedés után elhunyt. Azt mondják, igen tehetséges matematikus volt.

Ennyiből állt az ő póttagsága.

A póttag (Petru Popescu)

14.

Úgy tűnik, könnyebb egy regényt megírni, mint a róla szóló morfondírozást abbahagyni. Petru Popescu nem átallott váratlanul véget vetni történetének, pedig távolról sem merítette ki a benne rejlő lehetőségeket. Igaz, azzal sem lehet megvádolni, hogy túlságosan elrugaszkodott volna a valóságtól; ha vázlatosan, leegyszerűsítve is - kissé a filmes cselekmények ugrabugrálós, szaggatott ütemében - de tartotta magát a történtekhez, a valósághoz. Könyve egyértelműen sugallja, hogy vigyázat, nem jó egy tálból cseresznyézni a hatalommal, még ha kedvesen invitálják is az embert s ráadásul még a cseresznye se megvetnivaló...

Ha belső, egyéni véleményt akar valaki tőlem hallani, akkor ugyanilyen summásan azt mondom: kár volt ezt a történetet "áron alul" leszállítani. Jóval több van benne, mint amit láttat velünk. Tanulmányvázlat - anélkül, hogy karikatúra lenne - itt-ott markánsan meghúzott vonalakkal, de talán nem is lehet több; éppen az az időbeli mélység és összetettség hiányzik belőle, ami az 1973-tól 1989-ig tartó időszak gyorsan romló és torzuló elkorcsosulását jellemezte. Popescu "póttagja" időnek előtte kilépett a számára felkínált pótkocsiból, ami - felismerése szerint - biztos és végzetes karambol felé száguldott volna vele, s ezért szinte törvényszerűen lecsapta a sorompót a cselekmény továbbvitele, kibontása előtt.

Ennyihez volt "muníció", ez lett belőle...

Tulajdonképpen a szerelem áll a regény középpontjában, de éppen ez az, ami a legelnagyoltabb, legkevésbé motivált. Olyan motor, ami inkább csak az olvasó kíváncsiságát csigázza, mintsem az eseményeket hajtaná előre.

Egyik kritikusa, Mihaela Butnaru időzített bombához hasonlítja a Supleantul-t, mindenek előtt a tárgya miatt, ami bármikor a szerző ellen fordulhat és beláthatatlan, többnyire negatív következményekkel járhat. Ugyanakkor elismeri, hogy az írásmód közvetlensége, lényegre törése bármilyen műfajban a szerző előnyére válna, így regénye olvasmányosságával lesz rokonszenves - annak ellenére, hogy a közeg, amelyben játszódik, méltán válthatná ki az olvasó megvetését és ellenszenvét, de az író mesterien elkerüli ezt a csapdát. Butnaru szerint dicséretes, hogy Popescu szembe próbál nézni életének e momentumával, ami mindenképpen sorsdöntő cezúrát jelentett életében és munkásságában.

(A november elején zajló olvasótalálkozókon elmondta: Romániából való távozása előtt felcsillantották előtte azt a lehetőséget, hogy kettős életet éljen: egyfelől írjon olyan történelmi műveket, melyek a nagy román történelmi hősök és a pártfőtitkár rokonvonásait és -törekvéseit domborítanák ki, szabad idejében pedig azt írhatna, amit a szíve diktál. Ezt a "jövőt" taszította el magától, s egyúttal fokozatosan elveszítette olvasóközönségét is, amely most, annyi évtized után nem azt a Popescut kapta vissza, akiért első két regénye után - Prins, Dulce ca mierea e glonţul patriei, amelyek ma is kelendő könyvek! - lelkesedett...)

Ion Iliescu volt román államfő, a Petru Popescu fiatalsága idején ifjúságügyi miniszter, internetes blogjában megemlékezik az író mostani látogatásáról, s felemlegeti azokat a nyílt írószövetségi vitákat, melyeken a fiatal írók - köztük Popescu is - a miniszter előtt szóvátették az őket ért méltánytalanságokat, kiállva a korszerű, merész hangú irodalom eszménye mellett. Iliescu volt az, aki a 89-es fordulat után, Popescu első hazalátogatása alkalmával meggyőzte a befutott amerikai írót, hogy legyen Románia utazó nagykövete, mintegy megkönnyítve számára az olvasók előtti "rehabilitációjának" első lépéseit.

Érdekes kommentárt olvastam a http://www.alocutiuni.blogspot.com/ weblapon, amelynek szerzője a regény ürügyén felvázolja azt a szellemi korrajzot, melyben Petru Popescu sajátos alkotói arcéle megvillant.

"Mi késztethet rá egy közrendű olvasót, hogy egy ilyen könyvet komolyan vegyen, mialatt jeles írók alkotta művekkel bombázzák a tudatát? Talán a bejelentett téma iránti érdeklődés, talán egy egyenetlenül fejlődő, utazási kényszeres író iránti kíváncsiság, talán azok a furcsa körülmények, melyek között a regény, egy napilaphoz csatolva megjelent. De minden bizonnyal közrejátszott a nosztalgia is.

Petru Popescu az akkori legfiatalabbak életéből merített. Marin Preda ajándékba kapja a Cartea Româneasca kiadót és megírja a Viaţa ca o pradă c. művét. Ana Blandiana szép volt és választékos, megjelent a színen, kerítésdöntögető bikaborjúként Adrian Paunescu, továbbá Nichita, Fănuş,Ioan Alexandru és Baltag a befutottak utcájában lépkedtek és már nem köszöntek bárkinek.

Ezek a ragyogó gyerekek, a maguk öntelt modorában már nem látogatták a Lido Hotel melletti dohányárudát, ahol az egyetlen olyan trafikos árult, Nicu Pârlea, aki a művészeknek hitel be is adott füstölnivalót, áldja meg érte az ég.

Őkelméék ekkor már oldalakat közöltek a Gazeta literaraban, s kétévenként csokoládétábla vastagságú versfüzeteket adtak ki, Papastratost vásároltak a sétányon található Comaliment üzletben.

A(z) (Író)szövetségtől távozott Demostene Botez és további öt évre Zaharia Stancu költözött be, aki a tollforgatókat gyakori és későig tartó gyűlésekkel untatta. E gyűlésekről embereink csoportokra és műfajokra oszolva egyenesen a Bufet kerthelységbe tartottak, amelyet akkor Doina vendéglőnek hívtak...

A Secolul XX folyóiratban megjelent a Love story, és egy iskolás költőnek, aki csinos, egyszerű és világos rímes verseket írt - Mircea Dinescunak hívták - megjelent Invocaţie nimănui c. kötete.

Az ideológiai lazulásnak látható, ám kevés és jól ellenőrzött jele mutatkozott még csak, a cenzúra ollója olyan éles volt, mint a borotva. A városlakók vegyesízes kenyeret reggeliztek vagy egyszerűen kihagyták a reggelit, vidéken pedig a kollektivizálás munkaerőt szabadított fel a városi ipar részére, friss szellemű ifjakat az egyetemek részére.

A Prins (Csapda) c. regény megjelenése nagy port vert fel akkoriban. Petru Popescu másképpen írt, mint az engedélyezett stílus, ráadásul jó megjelenésű, értelmes és közvetlen egyéniség volt. Barbu bizonyos munkáival kapcsolatos plágiumbotrányok, a művészeti élet szerelmi históriái vagy a rossz időjárás nem tudták elfedni a mozgalmas sikert. A felzúdulás valamennyire elcsitult, amikor Lucian Pintilie a Bulandra színházban színre vitte Gogol Revizor-ját. Az első előadásokra minden hely elkelt, csak nehezen lehetett besurranni, később meg már csak erővel. Öt előadás után újra lehetett jegyet kapni, de a darab véglegesen lekerült műsorról. És vele együtt a rendező is, akit jól meghurcoltak, megmosták a fejét, majd szélnek eresztették, hogy rendezzen a pusztaságban. Mert senki se hitte, hogy a Visszajátszás után újabb botrányt okoz.

Ám Petru Popescu szorgalmas lévén, sebesen írt, s hamarosan két újabb szöveggel állt elő, amelyek már nem vertek fel akkora port mint a Prins, de fenntartották a szerző körüli élénk érdeklődést.

Mindezek azonban csak részindítékai annak, hogy miért is kapjon kedvet valaki Popescu úr utolsó könyvének elolvasásához. Azok az igen fiatalok, akiket megkapott emberünk ama első regénye, ma már hatvanasok akárcsak az író, s ez egy okkal több, hogy az olvasásban annyi év után egymásra találjanak... abban a reményben, hogy legalább ő megmaradt olyan fiatalnak, amilyennek megismerték.

Különben, a nem túl hosszú, de nem is túl rövid könyv olvastatja magát, eseménysora behatárolt, és élvezhetően bontja ki az író ismert lovagias magatartását a Nőkkel és a Hazával szemben. Akiknek azért mégis csak hátat fordít, egy olyan emigráns sorsot választva, amelyet néhány keresetlen, de visszatérő magyarázattal próbál igazolni.

A végső tanulság az, hogy a Petru Popescu úr könyvét ha elolvassuk, ha nem, vajmi keveset veszítünk."

A képlet egyszerű: akkor írna regényt Popescu a póttag történetéből, ha a könyv főszereplője végül beadná a derekát, netán életét vesztve oldaná föl csapdahelyzetét. De mert mindent előre tudunk: az író szakítani fog a főtitkár lányával és felszívódik egy távoli, új világban, épp úgy, mint az a valóságban történt, már nem is a történetre vagyunk kíváncsiak, hanem a titokra, amit Popescu mostanig magában hordott. Ám most, hogy elmondta, nem lettünk tőle okosabbak...

A póttag (Petru Popescu)

13.

Elérkeztünk a regény utolsó fejezetéhez: számszerint a hetedikhez. Ez lenne az, amiben, ha becsületes műről van szó, minden szálnak el kell varródnia, minden fegyvernek el kell dördülnie (ha már megjelent egyszer a színen...)

Az időpont 1973. szeptember 17, a helyszín a perui Machu Picchu. Az egykori inka főváros romjai. A román küldöttséget - mint kiderült - a felgyorsult chilei események, a kirobbant polgárháború miatt nem fogadták a megszokott, előre lerendezett ceremóniával. A perui külügyminiszter bocsánatot kért a fogadtatás elmaradásáért, de minden fő erőt most a chilei határ közelébe mozgósítottak. A perui kormány felajánlotta a magas vendégeknek, hogy töltsenek négy gondtalan pihenőnapot szépséges országukban, élvezzék a perui nép önzetlen vendégszeretetét... A perui elnök megköszönte a román elnöknek, hogy felajánlotta közvetítői szerepét a chilei konfliktusban, aminek most még nem érkezett el az ideje.

A küldöttség alantasabb tagjait napidíj nélkül szélnek eresztették, keressenek maguknak szállást. Az írónak és barátjának annyi pénzük van, hogy egy éjszakára kivehetnek egy szállodai szobát. Utána meglátják...

Petru Popescu gondol egy merészet és nagyot: miután megtudja, hogy a pártfőtitkár és családja is pihenésre adta a fejét, megkérdezi Zoiát, nem hajlandó vele kirándulni egyet az inka romokhoz? Kis hezitálás után a lány rábólint. Most már csak az aprómunka marad hátra: elkéreztetni a családtól, amit Coman magára vállal és közbenjárására öt perui testőrt rendelnek ki hivatalosan melléjük, akik váratlan helyzetekben majd diszkréten közbeavatkozhatnak.

Cuzcoig repülővel utaznak, onnan igen forgalmas turistavonat vezet föl a festői fennsíkra. Az író ráveszi Zoiát, hogy amíg a kirándulás tart, csakis az igazat mondják egymásnak. Abban a pillanatban, amikor képtelenség kimondani az igaz választ, inkább a hallgatást válasszák a hazugság helyett.

"Igazság vagy némaság". Ez a jelszavuk Machu Picchu területén... Az utazás - hát az mint minden utazás: az utasok beszélgetnek, nézegetik egymást, vagy egyáltalán nem törődnek egymással. Zoiáék többször is jól körülnéznek, de nem látnak gyanús alakokat a román küldöttség kísérői közül, s elcsattan a végzetes csók a nyilvánosság előtt. Beat zenéről beszélgetnek, az inka kultúráról, időnként egy-egy kellemetlen kérdés is elhangzik a másik felé, például egy ilyen (Zoia kérdi):

- Igazság vagy némaság, szökni akarsz?

Pillanatnyi hallgatás után megjön az író válasza: - Én nem akarok szökni...

A romok közelében összefutnak egy amerikai kutatóval, Loren McIntyre-rel, aki az Amazonas forrásvidékének a felfedezője. Tudományos előadásra hívták meg, összebarátkozik a fiatal párral, de lebeszéli őket, hogy végighallgassák az ő nyilvános okfejtését és a környék szépségeit ajánlja figyelmükbe. Sajnos, Zoia nehezen viseli el a magaslati, oxigénszegény klímát, s inkább a szállodában maradnak, pihennek. Este táncolnak a szálloda tánctermében, s tovább játsszák "Igazság vagy némaság" jeligéjű játékukat, ami a szerelem, illetve a szerelem képtelenségének a megvallása kettejük között. Petru szeretné tudni: ha hazatér a küldöttséggel, lesz-e még lehetősége eredeti módon és őszintén írni? Zoia viszont bevallja, hogy úgy ismerte meg az írót, mint aki bármilyen körülmények között feltalálja magát, tehát bármilyen sorsot választ magának, a talpára fog esni.

Petru megpróbálja az apja ellen hangolni, Zoia azonban nem enged: meg van győződve róla, hogy pártfőtitkár apja adta vissza a román nép méltóságát és nemzetközi büszkeségét. Mielőtt összevesznének, felmennek a szállodaszobába - és megtörténik az, amit az író mindegyre elhalasztott és a véksőkig időzített. Az alvó lányt otthagyva, az író lemegy a szálloda halljába, ahol belebotlik az őt követő, mindvégig ellenséges érzelmű Anton lordba, a külügyi pártvezetőbe, aki irígyli Popescut a gyors felfutásáért, megpróbálja a maga oldalára állítani s mintegy beszervezni egy titkos véd- és dacszövetségbe (összeesküvésbe?), amely a pártfőtitkár önérdekű manipulálását tűzi ki célul. Petru indulatosan hozzávágja az Olivettit és faképnél hagyja.

Levelet ír Zoiának, amelyben elmagyarázza szakításuk okait és búcsút mond neki: adios!

*

Az ember nem is hinné, hogy ennyire kurtán-furcsán abba lehet hagyni egy történetet, amelyben nagy mélységek és magasságok sejlenek, de amely még nem is jutott el sehová, éppen csak elindult volna...

Könyvének most zajló népszerűsítő körútján Petru Popescu egy kolozsvári lapnak nyilatkozott arról, mennyiben felel meg a valóságnak regényének anyaga.

- Már csak azért is érdemes elolvasni, mert az utolsó fejezetet leszámítva, amelynek inkább metaforikus, áttételes szerepe van, a regény többi része megtörtént valóság... A lányom egyszer megkérdezte tőlem: "Dad, that really happened? " (Apa, ez tényleg megtörtént?). Mire én azt mondtam, hogy igen. Mire így reagált: "Jeez, it's like the daughter of Al Capone fell in love with you!" (Istenem, ez olyan, mintha Al Capone lánya beléd szeretett volna!) Bár leegyszerűsítve, de ez volt az igazság... Azt szeretném, ha visszakapnánk a múltunkat, anélkül, hogy le kellene köpnünk...

Illusztráció: Machu Picchu teljes pompájában

A póttag (Petru Popescu)

12.

A szerző és barátja, hogy az általános behódolás mellett némi ellenzékiséget is felmutassanak, mielőtt felszállnának az elnöki Boeing fedélzetére, még lezserül szétnéznek egy reptéri vámmentes üzletben, s hogy a főnöki repülőgép kíséretéhez hasonuljanak, vásárolnak egy-egy pár napszemüveget, úgy szállnak fel a gépre.

Popescu részletesen leírja az elnöki járat speciális berendezését és az ülésrendet, amit most mi mellőzünk, inkább mellékelek egy 1989 végén, közvetlenül a rendszerváltozás után készített fotót, amely bemutatja, milyen géppel járta a világot a kivégzett román pártfőtitkár. A kép nyomán immár mi is könnyebben odaképzelhetjük magunkat a regény cselekményének soros helyszínére.

Az újságíró brigád, élén a látogatásokban jártas veteránokkal, lelkesen köszöntik a "póttagot", mondván, hogy üljön sürgősen közéjük, mert szükség van az ő ihletett tehetségére. Mivel a látogatás elején feltalálta az előregyártott, a történések előtt elkészült riport műfaját, most az a feladat vár rá, hogy fülhallgatón át figyelve a chilei rádió spanyol nyelvű híradását, Bukarest felé élőben közvetítse a Santiagóban történteket, megspékelve saját kommentárokkal, miszerint a pártfőtitkár még a történtek bekövetkezte előtt tisztán látta a várható események menetét, súlyosságát. Továbbá azt, hogy a világ országainak vezetői közül egyedül az Elvtárs volt az, aki átlátott a fejleményeken és leleplezte a reakció aljas összeesküvését...

Petru Popescu nem hisz a fülének, a választ fontolgatja, amikor két ember átható tekintetét érzi magán: a Zoiáét és az anyjáét. Helyet foglal a felkínált karosszékben, felteszi a fülhallgatót és belevág:

- Kedves hallgatóink!

De rászólnak: angolul kell beszélnie (hiszen jól tud), hogy a külföld is értse. Mire felhangzik: Ladies and gentlemen, at this very instant, the elected government of Chile is being attacked and assasinated... by an American-sponsored conspiracy... És hogy kidomborodjon a pártfőtitkár tisztánlátó szerepe is, hozzáteszi: Románia elnöke figyelmezteti az emberiséget, hogy Chile Köztársaság választott kormányát megtámadták és legyilkolták az amerikaiak által támogatott összeesküvésben...

Az író verejtékezve löki a szavakat, mondja, amit elvárnak tőle értelmesen, angol nyelven, megállás nélkül. A regény ha rövidítve is, visszaadja azt a rögtönzött szóáradatot, amelyet a szerző az éjszakai perui út során az éterbe eresztett, látogatásbeli ténykedése megkoronázásaként. Közben megszakad a rádiókapcsolat, de neki nem szabad leállnia, a környezetnek úgy kell tudnia, hogy minden zökkenőmentesen megy a maga útján. Zoia elégedett Popescuval, s hamarosan megérkeznek a limai reptérre.

Ceausescu elnök hiába nézegeti a repülő ablakán át, milyen odafentről a tiszteletére kirendelt dísszázad látványa, csak rohamkocsikat és katonai készülődést lát. A terminálról hiányzanak a vendégfogadáshoz elengedhetetlen díszítések, a zászlók, a jelmondatok, az elnökök portréi, a lelkendező tömeg. A küldöttséget csupán a román külügyminiszter fogadja, Nicusorral, az elnök fiával együtt. Meg a hírrel, hogy Allendét meggyilkolták az ellenforradalmi erők. Nixon azonnal nyilatkozatot adott ki: semmi köze a merénylethez.

Az elnökasszony, Elena igazolva látja gyanúját és hangosan szidja az amerikai elnököt, s hogy idegességét leplezze, a venezuelai asszonyoktól ajándékba kapott szűk ponchót próbálja lerángatni túlfejlett testéről. Eközben a férjét szapulja, amiért bízott az amerikai elnökben. - Megmondtam neked, hogy ostobaság üzletelni vele! De te hittél neki! Azt mondtad, hogy én megbolondultam és a bolondokházába záratsz, hát most tessék, bolondok háza!

Ceausescu hallgat. Megérinti a tragédia szele. Az író úgy látja: az események ráébresztették arra, hogy még nem ért fel a csúcsra, még nem ural mindent, jóval magasabbra kell hágnia, ami nem könnyű dolog, de újra nekiveselkedik, ahogy valamikor a dákok, az ősei tették...

Illusztráció: az elnöki repülőgépek egyike belülről 1989-ben, ahogy az Agerpres fotósa (Cornel Vlocanu) megörökítette

A póttag (Petru Popescu)

11.

...A már-már kiteljesedő pásztorórát tehát hirtelen megzavarják a hazaérkező szülők és sleppjük. Zoia és Petru a felháborodott nagyasszonynak az amerikai filmeket átkozó belépőjére hirtelen nem is tudnak mit válaszolni, s a főtitkár is szeppenten csöndesítené nejét, hogy szelídebben lamentáljon, körbemutogatva a rezidencia udvarán, ahol az ágakon, de akár az azokon gubbasztó papagájokban is lehallgató készülékeket rejthettek el a vendéglátók.

Az asszony felháborodása azért irányult az amerikai filmek felé, mert szent meggyőződése, hogy az amerikai filmipar túlzott felkarolása és térnyerése pártolja a világon az agresszió növekedését, a sok pif-puf film kritikátlan behozatalával a filmterjesztők felelőtlenül rossz példákat állítanak a fiatalok elé. Lám, mi történt Chilében is...

A főtitkár rábólint: a filmeket nem nehéz betiltani, de mit tegyünk Chile esetében? Vállalnunk kell az odautazást, bármi történjék is...

Az asszony ismét tűzbe jön: férje szemére veti, hogy amikor Nixon Bukarestben járt, elhitte neki az ígéretet, hogy nem avatkozik be Chile ügyeibe. Most mégis megtette. És ez mind azért van, mert ők éppen oda készülnek. (- Hogy borsot törjön az orrunk alá!) Az asszony gyors cselekvést vár: azonnal meg kell mondani Nixonnak, méghozzá telefonon, hogy ez így nem fair, azonnal tartsa magát adott szavához.

Nicusor az, aki végül megkérdi Zoiától: - Ti mit kerestek itt a sötétben? - A válasz: - Cigarettáztunk egyet, akkor világosság volt, mikor megjöttetek, valaki eloltotta a villanyt...

A házaspár ekkor veszi észre, hogy Zoiáék is a helyszínen vannak. A főtitkár felismeri Petrut ("Aha, a gépkocsioszlop... a modernista..."), s váratlanul nekiszegzi a kérdést: mit gondol a kialakult helyzetről? De mielőtt az író valamit is szólhatna, az asszony tovább lamentál, mondván, hogy Nixon a Watergate-ügy miatt félti a bőrét és úgy táncol, ahogy a demokraták húzzák, mit sem törődve az ígéreteivel...

Petru Popescu szorult helyzetében kedvenc manőverét veszi elő: mintha hajós lenne, aki nagy vihar idején mindig a legnagyobb hullámot veszi célba, azzal megy szembe, mert ha azt sikerül legyűrnie, a kisebb hullámokkal valahogy elboldogul. Mint a vérbeli pókerjátékos, vakmerően kockáztat:

- Csakis előre lehet menni. El kell utazni Chilébe, bármi történjék is. Az amerikaiaknak muszáj szembeszállniuk Allendével, mert az oroszok gyengeségnek vélnék, ha nem ezt tennék, ugyanakkor Nixonnak is van féltenivalója, tehát az egész helyzet természetellenes... De az ilyen helyzetekre nem szokványos válaszokra van szükség! Utazzanak oda, mintha mi sem történt volna!. Ha a baloldali tömegek harcba szállnak a jobboldaliakkal... álljanak közéjük... kínálják fel, hogy szívesen lesznek közvetítők közöttük. Kész telitalálat, bingo!...És Nixonnak üzenje meg, hogy elveszítette... Románia bizalmát... valamennyi nemzetközi fórumon!

Az író rögtönzött, eszelősen "merész" tanácsa megdöbbenti, egyben le is nyűgözi a hallgatóságot. A főtitkár csak ennyit motyog rá: - Igen, így kellene tenni... még meglátjuk... ez az...

Popescu boldog, hogy sikerrel játszotta el a gőzfejű író szerepét és mindenkit elkápráztatott, beleértve Nicusort, Zoia öccsét és Comant is, a házivédelmet. Még a továbbra is duzzogó nagyasszonynak sincs hozzá egy rossz szava.

Zoia lázasan odasúgja az írónak: másnap este, ugye jó lesz? Igaz, hogy akkor már Peruban lesznek, de mit számít az? Petru még egyszer megkérdi: ugye, nem sportot űz vele a lány? A megnyugtató válasz után Zoiának eszébe jut, hogy szeretné látni a fiú hotelszobáját. Felmennek, Stejar, a fényképész otthon van, egy szál gatyában, éppen akkor lépett ki a zuhany alól. Zoiát elbűvöli ez a váratlan közjáték, s bevallja: még sosem látott "közönséges" hotelszobát, el se tudta képzelni, mit jelent egy szűk helyiségen ketten osztozni...

Stejar gyorsan magához tér és táviratot vesz elő, rajta a következők:

Servicios Telegraficos de Venezuela

Senior St. Antohi

Súlyos baj van Bukarestben. Luminitát letartóztatták. Telefonáljatok. Calin Antohi

A táviratot Stejar apja (magasrangú rendőrparancsnok) postázta, két nappal korábban. Valahol aljasul visszatartották a küldeményt! Az író Comanékra gyanakszik, ugyanakkor barátja arcán látja, hogy több történhetett annál, mint ami a táviratban áll. Jól sejti: közös barátnőjük, Luminita ugyanis állapotos lett egy japán hivatalnokkal való nemi kapcsolat nyomán, tiltott magzatelhajtást hajtottak végre rajta, rosszul lett, kórházba került, ahol addig nem akartak segíteni rajta, amíg be nem vallja, ki végezte el a műtétet. A késlekedés miatt vérmérgezés lépett fel...

A hír sokként éri a két barátot, amelyből sehogy sem tudnak magukhoz térni. Zoia zavartan kifarol a képből: érzi, itt most nincs rá szükség, amúgy sem tudja, hogyan viselkedjen. A történtek kínosak a számára, hiszen a szülei kezdeményezték az embertelen születésszabályozási törvényeket, amelyek ilyen és ehhez hasonló tragédiák ezreit okozták Romániában...

Éjszaka Coman ront rájuk: a küldöttség azonnal indulPeruba, lehet, hogy a főtitkári gépen fognak utazni, mert nagy a zűrzavar, Chilében polgárháborús veszély van, senki nem tud semmit... Az írónak még van annyi ideje, hogy nekiugorjon a háziszekusnak, amiért késve kapták meg a táviratot... Stejar arra kéri barátját, fogja vissza magát, s ha a főnöki gépre ülnek, nehogy nekiugorjon a főtitkárnak is a barátnőjük miatt. Szorítsa össze a fogát az apja érdekében, aki állás nélkül maradhatna, a barátai miatt, akik még csak most kezdik az életet, de saját maga miatt is, hiszen író, s egy író írni akar, nem pedig szenvedni és bűnhődni. Luminitáért már nem tehetnek semmit, ezért most nem szabad gondlokozni...

És a fiúk nem gondolkoznak. Útban Peruba, a főtitkári gépre kerülnek...

Illusztráció: Salvador Allende egy chilei naggyűlésen - a román küldöttséget már nem tudta fogadni

A póttag (Petru Popescu)

10.

Ideje, hogy visszatérjünk 1973 szeptemberébe, oda, ahol fiatal hősünket hagytuk felszállni Caracasban a 4-es autóbuszra, hogy megszabaduljon kényszerű fogságából. Szabad akart lenni, legalább néhány órára, gondtalanul sétálgatni az egzotikus ország fővárosában, kötelmek és sürgető időbeosztás nélkül. Útközben a várost figyeli, s az a benyomása, hogy Caracas majdnem olyan, mint Bukarest, csak spanyol kiadásban. (De aztán, ahogy egyre jobban elmerül a város forgatagában, amit bemutat belőle, abból az derül ki, hogy Bukarest elbújhat Venezuela fővárosa mellett, különösen, amikor feltünedeznek a hipermodern felhőkarcolók, a Bolívar központtal együtt...)

Az író zsebét égeti a százdolláros, ezért nekilát, hogy az otthoniaknak vásárfiát vegyen egy hipermarketben: parfüm, könyv, lemezek gyűltek halomra, amit aztán elegáns csomaggá varázsolnak az eladók, de a bankóból még így is marad elköltetlen. Sokat töpreng, mivel lephetné meg Zoiát is, aztán végül egy fizika- és matematikatörténeti kompendiumot választ megvételre (Zoia ugyanis matematika szakot végzett...).

Az üzletből kilépve megpillant egy órát: este kilenc is elmúlt. Vissza kell térnie a szállodába. Azt forgatja a fejében, vajon a maradék pénzével eljuthatna-e a braziliai határig. Mert ha azon átjutna, akkor bottal üthetnék a nyomát - Brazilia nem szerepelt a látogatás útvonalában, így nem volt rá érvényes a kiadatási szerződés, amit a román állam a meglátogatott országokkal kötött arra az esetre, ha valaki a küldöttségéből "dobbantani", "meglépni" szeretne... De ez még csak ártatlan játék a gondolattal, elhessegeti magától a kísértést, nem jött még el az ideje a lázadásnak, így hát szépen visszafordul s az Avila hotelhez vezető utat keresi.

Közben hazagondol, az otthon maradottakra. Szüleire, barátaira, s köztük is Luminitára, aki úgy hat a négy fiú baráti társaságában, mint Hófehérke a törpék között. És a visszaúton furcsa álmot lát, éppen a lány jelenik meg előtte, aki úgy viselkedik, mint aki féltékeny lenne az író és a Zoia között kialakult kapcsolatra.

(E meglehetősen hiteltelen és eléggé erőltetett jelenet majd szerepet kap a későbbiekben, egyelőre csak furcsa betétként hat az események előadásában.)

Az álmodozó ifjú hirtelen ismerős alakot vél felfedezni a mellette hömpölygő tömegben a caracasi utcán: Coman az, a főfő biztonsági, aki szimatoló kopóként tekint jobbra-balra, láthatóan keres valakit. Popescu egy újságosstand mögé rejtőzve hagyja, hogy elhaladjon mellette a férfi, s mikor megbizonyosodik, hogy nem vették észre, lopva utána ered. Groteszk jelenet, fordított üldözés következik, amikor felcserélődnek a szerepek, s az űzött vadból ravasz üldöző lesz. Olyan közel kerül hátulról a háziszolgához, hogy ki tudja hallgatni rádiótelefonos beszélgetéseit is, mert valahonnan nagyon érdeklődnek őutána - Coman nyugalomra inti a vonal túloldalán található ismeretlen érdeklődőt. Folytatja útját a széles sugáruton, Popescu a nyomában, izgatottan lüktető szívvel, megmámorosodva a váratlan szereptől. Szemtanúja annak, amint Coman hirtelen megtorpan egy szoborcsoport előtt, amelyen három embernagyságú cigányzenész - két prímás és egy kobzos - szerepel, az emlékművön lévő felirat szerint, amit a biztonsági ember nagy lelkesedéssel olvas el, a szobrot a cigánymuzsikusok tiszteletére emelték 1949-ben, a Görögországból, Törökországból, Romániából és egyéb távoli országokból érkezett cigányzenészek megtelepedésének centenáriumán. Az író nem mondja ki nyíltan, de a jelenet azt sugallja, hogy a román belügyis saját őseit véli fölfedezni az emlékművön, és mert úgy tudja, hogy senki se látja, nem leplezett büszkeséggel, már-már tisztelegve időzik el a szobor talapzata előtt.

Közben ismét szól a telefon - ki más lehetne a vonal végén, mint Zoia, s a beszélgetésből kikövetkeztethető, hogy korábban is ő volt a hívó -, Coman atyai hangon vigasztalja: nyugi, nem hiszi, hogy meglépett volna, mert nincs hová menekülnie, és ezt az író elvtárs is tudja, ezért nem is fogja megkísérelni. Túlságosan kötődik... Istenem, fiatalember, egy kissé kirúgott a hámból, de saját jószántából haza fog térni, száz százalék, Zoia elvtársnő...

Coman visszafordul, a szálloda irányába, s Popescu, bár mindent hallott, leforrázva szintén hazafelé veszi az irányt. A belügyes jó emberismerő...

Az írót barátja, Stejar várja türelmetlenül a hírrel: Chilében kitört az ellenforradalom, Allende elnök élete veszélyben, mindenki izgatott, nem tudni, megtartják-e ezután a chilei látogatást. A délután pedig - folytatja Stejar -, amikor egyikünk sem volt otthon, Bukarestből telefonon kereste őket az egyik barátjuk, Marcel, majd a Petru apja, de nem hagytak semmiféle üzenetet.

Az író a szálloda halljában az ideges, tévé előtt gubbasztó Zoiát próbálja megnyugtatni, átadja ajándékát, plusz egy csokor virágot, amit az utolsó pillanatban vásárolt, majd a bárba vonulnak s kicsikét iddogálva, a hangulatvilágításba süppedve kibékülnek forma, olyannyira, hogy a lány kíváncsi lesz Petru és Stejar szobájára, hogy megtapasztalja, milyen egy közönséges hotelszoba. Aztán mégse mennek föl, mert a lány az elnöki rezidenciára invitálja az írót, a szülők ugyanis a repülőtérre mentek, mert Zoia öccse érkezik Guatemalából. Egyáltalán, mindenki elfoglalt...

(Persze, ők is...)

Popescu váratlanul megkérdezi Zoiától: ami most történik, az az ő részéről sportnak minősül vagy sem? A lány biztosítja: szándékai komolyak. (Szabad a gazda?)

Megérkeznek a kihalt rezidenciára. De ezt már az író szavaira bízom:

"A patioba érve Zoia ingembe kapaszkodva maga felé ránt. Nedves arcához hajolok... miközben megfogadom gondolatban: néhány perc múlva amilyen férfiasan és hevesen a magamévá teszlek, épp úgy nem törődöm majd a fájdalom vagy a tapasztalatlanság kiváltotta sóhajaiddal. Majd megmutatom én neked, kiegyenlítem a számlát a rádiótelefonos pribékeid miatt. És amiatt, hogy könnyen elhitted, hogy túszul ejthetsz. Majd megmutatom, mit tesz egy valódi férfi, egyelőre csak az ágyban... de ki tudja, talán hamarosan másféleképpen is megmutathatom, nemsokára...

És ekkor a hátunk mögül...

- Az amerikai filmek! szólal meg valaki hangosan. Az amerikai filmek!

Az elvtársnő hangja."

Igazi deus ex machína...

Illusztráció: a román küldöttség érkezése Venezuela fővárosába 1973 szeptemberében * A romániai kommunizmus online fototékájából (61/1973)