Egy önkéntes pályaőr feljegyzéseiből (10): Kisállomás - szárnyasoltárral

Hasonló kéregjegyegyekkel
volt teli az a bizonyos
szárnyasoltár

Látom magam egy kolozsvári hónaposszobában, első gyermekünk világrajötte előtt, karácsonyi várakozásban. Odakint hajnal dereng, mellettem asztali lámpa tompa, szűrt fénye vetődik a füzetre, amelybe írok. Nagy elszántsággal és lendülettel épül a képzeletemben felépített és benépesített kisállomás. Mintha csak terepasztalt készülnék felállítani, kidolgozva minden egyes részletet. S minél több elemével készülök el, annál jobban érzékelem azt is, hogy mi az, ami még hiányzik.


Az az érzésem, sose jutok a végére. Nem az utazásnak, mert az állomástól állomásig zajlik, hanem az építkezésnek. Te jó ég, mi minden kell egy jól működő terepasztalhoz! Hát még egy elbeszélés hiteles helyszínéhez, annak berendezéséhez! Majd bele kellett bújnom állomásfőnököm bőrébe, hogy megtapasztaljam, milyen belső törvények szabályozzák tetteit, milyen előélet illik hozzá, mifelé mutat élettapasztalatának tanulsága. S mindezt csak azért, hogy végül otthonosan érezzem magam külön bejáratú kisállomásomon!


Elsőként egy, a forgalmi irodában látott páncélozott szekrénykét helyezek el sietősen, amelynek két szárnyú ajtaját kinyitva hármasoltárhoz hasonló kazettás jegytartó tárul az ember elé. Annyira megtetszett nekem a valóságban ez az ósdi, a múltból a tekei állomáson felejtődött, muzeális értékű irodai bútordarab, hogy kezdetben azt a címet kanyarítottam a készülő elbeszélés fölé: SZÁRNYASOLTÁR. Az elbeszélést érdeklődő rokonszenvvel fogadták a Korunk szerkesztőségében, hónapokon át hitegettek azzal, hogy megjelentetik, már a kefelevonatát is elolvastatták velem, csak arra kértek, hogy a címből tüntessük el az oltárra vonatkozó utalást. Napokon át törtem a fejem a pótlólagos megoldáson, de mert ennek a tárgynak a hangulatára épült bennem az egész, nagyon nehéz volt elszakadnom tőle. Végül, kénytelenségből belementem az új keresztségbe, így lett a végső cím KISÁLLOMÁS, ami ugyan nem mond túl sokat s főként azt nem sugallja, hogy az általam teremtett, isten háta mögötti vasutas még úgy ragaszkodik a szakmájához, annak az erkölcsi törvényeihez. mintha egy szentélyben élne, annak mégis örvendtem, hogy a szövegtestben megmaradt az erre utaló rész:


"A Főnök... a sarokba telepedett, a kis vasszekrény elé. Kulcsok után kotorászott, egyiket óvatosan megforgatta a zárban. Kattanás hallatszott, s ahogy az ajtókat széttárta, az egész szekrény csöppnyi szárnyasoltárrá változott, belül furcsa kis kazetták, direkt vasúti jegyeknek gyártják az ilyesmit. Volt ott mindenféle, ezer és sok száz helységbe, első- és másodosztályú meg különbözeti jegy. Ki-kihúzogatott egyet, alaposan megszemlélte-tapogatta, valamikor vagyonokat számoltak így, keze reszketett. Az egész olyan volt, mint egy szertartás. Fene tudja, nem bírtam nevetni: csak ültem és néztem."


Végül az elbeszélés mégsem jelent meg a folyóiratban, a szerkesztő terjedelmi okokat hozott föl kifogásként, elhittem neki, így aztán kisállomásom csak 1970-ben látott napvilágot, Tornác című kötetemben, amikor már jócskán kihűltem irányában. Addig a vasút világa már számos riportomban és versemben meglehetősen gyakori főszereplővé lépett elő, s írói szívem már-már meg sem dobbant, amikor a könyv lapjairól köszönt nekem vissza a zöld láda körülményes utaztatásának históriája. Akkor éreztem némi elégtételt, amikor ugyanabban az évben, a könyvet méltató kritikus ezzel zárta recenzióját:


"Különös módon, a kötet legrégibb keltezésű írása, a Kisállomás, sajátos rendezetlenségével, melyben a kezdő sutasága a parabolisztikus fogalmazás abszurdba torkolló sejtelmességével keveredik, éreztet a legtöbbet a szerző epikusi vénájából. Ez a kiforrottnak aligha mondható, laza szerkezetű és mondanivalójú elbeszélés láttatja elsősorban Cseke Gábor prózaírói képességeit. Mintha itt kevésbé kötné a riporter tényismerete, szabadabban bánik anyagával, és kevésbé folyamodik publicisztikai kitérőkhöz. Lehet, 1963-ban, újságíróskodásának elején, még kénytelen volt többet adni önmagából. De akárhogyan legyen is, ebben az írásban érzem leginkább, hogy Cseke Gábor epikusi kezdése legalább annyi sikerrel biztat, mint az első, lírikusi indulása."

Még egy Máriás-kritika

Csuda jó dolgom van Máriás Jóska barátommal és egykori egyetemi társammal. Csak elküldöm neki a könyvemet s nem túl sok idő múlva értőn visszakapom tőle az élménybeszámolót.


Így jártam nemrég a Jelentések - magamról c. könyvemmel, s most meg a Szerpentin vándora iratott vele hosszabb tanulmányt. Akár csak az előbbinek, ennek is dicsekedve helyet csinálok itt a blogban. 

 „körmünk alá néz az idő”

A költői intés ott lebeg mindannyiunk feje fölött. A felszólítás elől senki sem futhat el: „tegyétek ki a praclikat a padra / jár jár szúrós tekintettel közöttünk / pálcát suhogtat nem tudhatom / mit szól az én kezemhez csak / ha jól odapörköl”. (körmünk alá) Ez a figyelmeztetés indította Cseke Gábort arra, hogy verseinek újabb válogatott kötetét(x) oly szigorúan szűkre szabta? Ennyi lenne „eddigi költői tévelygései felvállalt summája”? A kötet versanyaga - a szürke rímek-ciklust kivéve - olvasható, hozzáférhető a Magyar Elektronikus Könyvtárban megjelent kötetben: Révkalauz. Szigorúan válogatott versek 1967-2008. (http://mek.oszk.hu/07700/07743) Válogatott verseinek 2005-ös kiadásában - Tükörterem Válogatott versek 1962-2004 -, bőkezűbb volt. A múló idővel arányosan növő igényesség, bölcs belátás, aszketikus szigorúság rejlik szavai, szándéka mögött? Avagy a kritikus dolgát könnyíti azzal, hogy maga állítja össze a „leltár” legjavát, lecsupaszítva költői termését az általa vélt leglényegesebbekre, arra, amit öt évtizedes alkotói terméséből hangsúlyozottan vállalnia érdemes? Kötetét lapozva, verseit újra s újra olvasva próbáljuk felépíteni magunkban azt a költői világot, amely öt évtized alatt formálódott, amely e kötetben konkretizálva áll előttünk.


Cseke Gábor mint minden ifjú költő, csodálatos álmokat sző, de álmait hamar földre rántja a kortársai arcán kirajzolódó valóság: „sápadtak, / horpadt mellűek vagytok / pergamen-arcotokra hosszú / litániákat írt a sötét, / a koppanó víz, / az elemlámpa, / riasztócsengő.” (kortársak) Sorsa - szerpentinek vándoraként - arra ítélte, hogy életútján „fizetett szószaporító”-ként szembesüljön az őt körülvevő világgal. Miközben fejünk fölött szivárványosra festették az eget, a költő érzékeny szeizmográfként érzékeli, hogy alatta „silányat gajdol ez a föld”. (szitok, ima) A múló idő meghozza a személyes csalódásokat, melyeket feledni szeretne: „borotválom már beretválom a lángoló pofonok helyét”. (borotválom már) Hamar ráébred, az emlékektől szabadulni, a társadalomból kilépni korántsem egyszerű. A szándék - „elhatároztam hogy / szabad leszek / bármi áron megfosztva magam minden / köteléktől” - csupán költői ábránd maradhat. Döbbent léghajósként ugyan eldobhatunk magunktól mindent, az életünket is, de bőrünkből akkor sem bújhatunk ki, zuhanásunkban is bennünk reked egy velőt rázó sikoly. (sorban miként a döbbent léghajós) A lelki válságból adott egy másik kivezető út is: a kivándorlásé: „irataidon is ott a pecsét / le is út fel is út”. De a távozni készülő arcán kiüt a páni félelem. „ó még csak egy hetet / néhány napot még […] amíg megbarátozol / a gondolattal / hogy az ajtó döndülve becsapódik mögötted / s ott állsz a világhuzatban / meztelenül / ágyékra szorított kézzel” - „megszabadulva” mindentől: emlékeitől, önmagától is. (ágyékra szorított kézzel) Mit tehetne mást? Marad örök fogoly „aki harcát feladta / mosolya álca míg erőt gyűjt alatta / újabb szökéshez de hová merre”? (örök fogoly) Maradjon, erre biztatja egy álombeli kincses Erdély képe: „menekülnék de fog de nem hagy / békém nyugalmam végleg elhagy / állok fogolyként mintha bilincsben / derékig érő égi kincsben”. (derékig kincsben) Ez a kalózöböl, hova a portyáról megtérni lehet, ez a liget, ahol a rá sűrűsödő gondok ellenére leülhet a valóság építőköveire, ahol a szabadság pincehomályában „azt éneklik neked / de azt éneklik és csak azt / hogy harcolni kell kell kell kell / foggal körömmel / valami ellen ami beléd szorult / és bárhogy szeretnéd / jól érzi magát odabent / nem hagy el”. (éjjeli bár) Szép költői vallomás, helytállásra biztatás. Korántsem kockázatmentes vállalkozás, hisz szavaival „mindent tudva és semmit sem remélve / hívom ki magam ellen a sorsot”, mely kutya képében láncszakadásig acsarkodik, vicsorog rá. De tudva tudja - kifejező metaforába sűríti -, hogy „nem kutya van a kertben, a gyűlölet / kopói cirkálnak álcásan, szabadon, vajon melyik irányból / törnek rám hangtalan, lassított iramodással / illeszkedő, vigyorgó fogsorukkal, mely sose csattog / mint a metróajtó, menthetetlenül összecsukódik”. (lassított iramodás)

A Jelentések-ről - kényszerszünetben

Hajóúton vagyok a Deltában
 (nyolcvanas évek - fotó Imreh S. István)

Nemsokára egy éve, hogy megjelent a Jelentések - magamról c. könyvem, de még mindig zajlanak körülötte az események. Jövő hét elején tévériportot akarnak készíteni vele kapcsolatban, amihez illik felkészülni, hogy a stáb ne vesztegesse rögtönzésekkel a drága idejét. Nem mondhatnám, hogy ínyemre van ez a fajta szereplés - semmifajta szereplés nem melegít, bár valamikor, tapasztalatlan koromban azt hittem, nincs annál felemelőbb és nagyszerűbb, mint a világot jelentő deszkákon kivágni a magas Cét vagy lángra gyújtani a hallgatói szíveket. De ha már vállaltam a könyvben való megmérettetést, akkor nem térhetek ki egy ilyen felkérés elől.


Úgy hogy most lélekben a jövő hétre készülök. Félreteszem Angéla naplóját - talán nem is árt neki a pár napos pihentetés -, takarítgatok, lomtalanítok a dolgozószobámban, port törlök, a könyvtárat rendezgetem. A fejleményekről majd utólag beszámolok.


A napokban futott be hajdani kollégám, jó kenyeres pajtásom tollából egy talán érdemen felüli méltatás a Jelentések-ről. A Nyíregyházán élő Máriás Józsefről van szó, akivel együtt végeztem Kolozsváron 1962-ben a magyar nyelv és irodalom szakot,

Színek a palettán (21)

A föld fiai - Márton Árpád festménye

Csíkszereda, 2008. január 29, reggel 9.25

(Elolvastad valamennyi rólad írt kritikát?)

- Én el!

(Mi az, amit belőlük igazából hiányoltál? Hiányoltál-e egyáltalán valamit?)

- Nagyjából, mert elkezdtem összegereblyézni a dolgaimat, mind meg is vannak egy gyűjteményben... Elrakosgattam őket. Időben széles sávot jelent, van ott fiatalkori kritika és van életműre tekintő...

- Ha az egészet egyfajta térformában képzelem el, s érintőket húzunk az ún. “életmű” mellé, akkor különböző emberek különbözőképpen érintettek dolgokat, s lényegében sokan rátapintottak a lényegre. Lévén, hogy aki egy kicsit komolyabban állt hozzá a műkritikához, az az előző kritikákból is elolvasta azt, amit meg kellett szívlelnie, hogy ne beszéljen légüres térben. A komoly kritikusok mindig jól tájékozódtak, komolyan dokumentálódtak, a munkáimat is ismerték. Nincs hiányérzetem semmilyen tekintetben a kritikát illetően. Úgyis írhatnak százféleképpen, százfelé, és maradsz te, a magad gondolati világával és üzeneteivel, s úgy érzed, rendben van, ezt megírták, az élet megy tovább. Ezeket a cikkeket mindig úgy fogom fel, mint egy hajnali mosakodást, amikor jól felfrissíted magad és utána éled a magad világát, megtörülközöl és végzed a magad dolgát. Amit úgy is nekem kell művelnem, elvégeznem, és itt Miklóssy Gábor mesteremet idézném, aki örökké figyelmeztetett bennünket, ügyeljünk, mert a műkritikusok jönnek s kitalálnak mindenfélét, mert írniuk kell, tanácsot adnak, belebeszélnek, végül is festeni nem tudnak, nekünk kell tovább dolgoznunk, ezért tudomásul kell venni a helyzetet. Valahol én ezt be is tartottam, már a kezdetektől, és máig nem bántam meg. Szidhattak vagy dicsérhettek, különösebben nem érintett. Serdülőkorban épp elég volt, amikor megszenvedtem azt a kis affért az iskolában a Székely János cikke okán, akkor ébredtem rá, hogy az ellenvélemények nem azért születnek, mert te valamit rosszul csináltál, hanem mert valaki torz szögből nézi a dolgaimat.

Színek a palettán (6)

Székely János :

KORAI VIRÁGZÁS

Nagy megdöbbenésről és ámulkozásról akarok beszámolni, kedves olvasóm. A múltkoriban betévedtem a vásárhelyi képzőművészeti középiskola kiállítására, és hallatlan és csodálatos dolgokat láttam, olyan képeket, amelyekről egy ilyenfajta kiállítás keretében álmodni sem mertem volna, s amelyek valóban minden várakozásomat felülmúlták.

Igaz, várakozásaim eléggé szerények voltak. Hajlamos vagyok eleve gyanakvással fogadni az alkotó művészetek terén mindenféle szaknevelést, amely nem a jó és alapos líceumi alapra épül, mert úgy gondolom, senki sem lehet biztos még tizenöt esztendős korában, hogy mire is van tulajdonképpen hajlama és tehetsége. Mintha-mintha túl korai lenne ezeket a gyerekeket egyszer s mindenkorra eljegyezni az ecsettel és palettával. Mintha-mintha elrontott és szerencsétlenné tett életek ígéretével lenne terhes maga az intézmény, amely esetleg féltehetségeket is holtukig a művészet ízére és ambíciójára kapát.

Hanem ez a kiállítás minden aggodalmamat eloszlatta. Nem találok szavakat annak a mélyen és rafináltán prob-lematizáló művészi látásnak dicséretére, amelyet ezek a tizenhat-tizenhét esztendős gyerekek képeiken elárulnak. Olyan jelzők és minősítések kívánkoznak tollamra, amelyeket egy-egy tartományi kiállítás méltatásakor is jól meggondolnék, mielőtt leírok. Ezeknek a gyerekeknek egyéniségük van. Sajátos és kiérlelt színviláguk van. Problematikájuk mindig festőileg (tehát vizuálisan) izgalmas. Nem keverik össze a piktúrát sem a grafikával, sem az irodalommal. S nehogy azt tessék hinni, hogy képeiken a legparányibb primitívség vagy gyerekesség is megmutatkozik! Nem: kész festők ezek, annyira készek, hogy megáll az ész, honnét tettek szert kölyök létükre ennyi drámai komolyságra és érettségre.

Egy nevet írok le: Plugor Sándor. Sárgában megoldott erdőrészlet képe merül fel előttem: sárgák a fatörzsek és az ágak, sárga a talaj és a talajra hullott lomb; sárga maga az égbolt is, amely megcsillan a pőre fák között. De micsoda változatosság és színesség húzódik meg ezekben a sárgákban! Egy másik kép is felmerül emlékezetemben: Anya gyermekével. Nagy, dekoratív jellegű, tompa színfoltok, ugyanabban a felfogásban, mint az erdő, s mégis másképpen, mert magában a tárgyban más stílus szuny-nyad. Részletesen és alaposan emlékszem ezekre a képekre, noha egyetlenegyszer, s csak futólag láttam, méghozzá hetekkel ezelőtt.

Egy másik név: Bakó Antal. Soha, míg élek, nem felejtem el azokat a szánkázó gyermekeket, akiket óriási kucsmájukban és kedves esetlenségükben majdnemhogy felülnézetből megörökített. Feloldott, laza-szürke színfoltok csupán a véghetetlen hósivatag közepén, de milyen szépek mégis ott, a hideg és meleg tónusokkal árnyalt és domborított havon.

Ismét egy név: Márton Árpád. Tragikus alkonyat; rózsaszín színfolt ragyog be a fák közé, és szinte feloldja törzsüket, mint sav a rezet. Mosó asszonyokat látok egy folyócska partján, amelynek vize olyan színes, és mégis olyan hiteles, partja olyan tompán és mogorván zöld, hogy megborzongok belé. Összekötözött embereket látok kísérőikkel, mélytüzű, nagy színfoltokban megragadva, és fölöttük két szurony sötét villanását, olyan drámai feszültséggel, hogy az Éjjeli csavargók szuronyait juttatja eszembe.

És látok egy kétségbeesetten dadogó diákot, aki nem tud válaszolni a tanár kérdéseire. Ughy István festette. A tanár egyetlen szépia folt, épp csak a mozdulata árulkodik szerepéről, különben lényegtelen, a diák ellenben minden lehető festői eszközzel van kidolgozva és jellemezve. A vázlat mellett ott van a véglegesen kidolgozott kép is, ez azonban sajnos sokkal gyengébb, főleg szemléletbeli okokból.

Minek sorolnám tovább? Együttesükben nagyszerűek és érdekesek ők: együttes érettségükben, amely szinte már aggodalomra indít. Nem túl korai ez a virágzás? Nem káros-e az egyéniség ilyen maradéktalan kiérlelése, mielőtt a mesterségbeli tudás teljessé válhatott volna? Nem fogják elrontani ezeket a gyerekeket az akadémián? Nem torzítják-e el, nem rombolják-e le korán-kész egyéniségüket az akadémista rajz- és kompozícióleckék? Féltem őket, nagyon féltem. Legyenek tapintatosak, vigyázzanak rájuk, kedves, jó professzorok: ezek a gyerekek nem a semmiből indulnak. Nehogy megnyesegessék őket, nehogy azt faricskálják le róluk, ami a legdrágább és legértékesebb: az egyéniségüket. Mert nekik megvan már, de ha egyszer elvész, soha vissza nem szerezhetik többé.

(Igaz Szó, 1958)

*

Csíkszereda, 2007. november 19, reggel 9.00

(1958-ban megjelent az Igaz Szóban egy tárlatkritika a művészeti iskolások kiállításáról. A szerzője nem más, mint a jeles költő és író, Székely János. Abban téged is erősen megdicsért...)

- A tárlat még 1957-ben volt, ősszel, miután végetért a nyári gyakorlat. Ezt a fajta tárlatot minden évben megrendezték, a gyakorlaton és az év során készített legjobb munkákból. Sok-sok év telt el azóta, de ez a hagyomány, úgy látom, megmaradt, a Kultúrpalota kiállító termében a művészeti iskolások azóta is minden ősszel kiállítanak. Csak Székely János nem ír már róluk kritikát...

- Nekünk, akiket ott fölsorolt és megdicsért a cikkében, a nyilvánosság nem sok jót hozott akkor. Az egyik tanárunk nagyon fölszívta a kritika miatt a vizet, éppen az, aki az utolsó iskolai évünkben a diplomamunkák készítését irányította. Pillanatnyilag eleinte nem volt érzékelhető a kellemetlen következmény, év vége felé viszont csúnyán összeakadt a bajuszunk. Hát akkor én egy életre megtanultam, hogy ha egy tanítványunkról valamilyen vélemény megjelenik, ezt csakis pozitívan szabad értékelni. Hiszen te nevelted, igaz-e? Igen... Magadra nevelted-e? Akkor vállald a következményeit is, és védd mindenki előtt, ahogy csak tudod...

- Plugor Sándorral együtt a vezető tanárunk kettőnket, közvetlenül a diplomamunka befejezése előtt vagy másfél hónappal elkergetett, egyszerűen nem akart kikorrigálni. Nem is mehettünk be az órájára. Végül egy másik tanárunkkal véglegesítettük a diplomamunkánkat. Mielőtt a festményeink a vizsgabizottság elé kerültek volna, a bennünket kitiltó tanárunk az utolsó pillanatban fogta magát és átfestette azokat. Amikor Plugorral megláttuk a képeinket, úgy éreztük, hogy azok teljesen idegenek tőlünk. Azok nem mi voltunk. Meg is fogadtam akkor a jövőre nézvést, hogy ha a diáknak van egy véleménye, akkor azt hagyjuk érvényesülni, hiszen neki kell vizsgáznia, s amennyit tud, hát annyit tud...

(Miről szólt a diplomamunkád? Mit ábrázolt egyáltalán?...)

- Mindenki szabadon választott témát, s már korábban is voltak elgondolásaim, csak amíg összeállt, amíg megszületett istenigazából, az volt a nagy fejtörés. Egy kirándulást képzeltem el, ugye, a plein air hatására, Szinyei Merse Pál, a nagybányaiak világa izgatott éppen akkor... Négyalakos kompozíciót terveztem, egy halász gyerekkel, a kiránduló gyerekek között, akiknek elmutogatja a halait, amit fogott... Egy kicsit prózai a történet, valahogy ezt próbáltam különböző módon elhelyezni, sok-sok vázlat készült, amíg aztán az egész megszületett. Egy részüket ma is őrzöm...

(Miért választottad épp ezt a témát? Mi vett rá, hogy ezzel foglalkozzál?)

- Az egyik nyári gyakorlaton láttam egy gyereket, kis falusi kölyök volt, s vitte nagy büszkén a halacskáit, amiket fogott, távolabb kislányok és fiúcskák ültek és nézték őt, aki büszkén mutatta nekik a zsákmányt, s ez nagyon megmaradt bennem, ebből nőtt aztán ki az egész... Pedig én sose horgásztam, most is ki lehetne kergetni a világból egy horgászbottal. Még kézzel, kövek alatt fogtam néha halat, de hogy én üljek ott a bottal... Na nem! Plugor Sanyi hívott egyszer a Feketeügyre, náluk, egy nyári délután, hát a szúnyogok megettek istenesen, nekem nem is volt botom, és csak sétáltam ott egy darabig, majd leléptem, mondtam Sanyinak, fújd fel a halászatodat...

- Diplomázás előtt, tavasszal, úgy április végétől kivittem a modelljeimet a szabadba, már meg volt rajzolva, nagyolva, hogy mit is akarok, ott tartottam őket, a folyónál... Vagy két hónapba került, amíg véglegesen befejeztem...

(A tanárod által végrehajtott átpingálás miből állt?)

- A lényeges dolgokat kirészletezte, például a kezet, meg a többit, ez volt a baj... Én ezt éppen hogy nem akartam. Sajnos, vitatkozni nem lehetett. Tanár volt. Nagy Pállal még lehetett, ő direkt ki is provokálta az ellenvéleményt, de mással nem nagyon merészkedtünk vitázni...

(Valahogy mégis meredek a számomra, hogy egy jószándékú cikk miatt, amely dicsér és legtöbb aggodalmat fejez ki, távolról sem kritikát az iskola irányában, ilyen retorziók érjenek az ügyben ártatlan diákokat...)

- A cikknek volt egy kedvező fejleménye is. Meglátogatta ugyanis a tárlatot Tompa Miklós rendező úr és Kovács György, a színész. Valami tájképeim is voltak ott kiállítva, marosvécsi erdők, somostetői erdőrészletek, s egyszer csak sürgősen lehivattak a tárlathoz. A vendégek vásárolni akartak a képeimből! Ez volt a legelső ajánlat, hogy valaki pénzt kínált a festői munkámért. Kérdezték tőlem, mit kérek a festményekért? Álltam ott ostobán, a serdülő kamasz, törtem a fejem, istenem, mit is kérjek?! Hát persze, hogy semmit, a legnagyobb megtiszteltetés számomra, ha tetszik a kiállítás, vigyék csak nyugodtan... El is vitték... Tompa Gabival, a rendező úr fiával beszéltem nemrég, őt mondta, valahol látta azt a képet az apja hagyatékában... Kovács Györggyel érdekes barátságom szövődött az „üzlet” kapcsán. Mindegyre felemlegette nekem később, hogy nem baj, egyszer majd az üzletet is elintézzük. Aztán egy vasárnap délelőtt odaszól Simon Feri bácsi, a nevelő: jőjjön, Marcika, mert keresi Kovács művész úr telefonon. Engem... No, hát azt közölte velem, hogy délután találkozzunk egy cukrászdában. „Meghívom önt egy tésztára - mondta. - Az én kedvencem az isler, a magáé micsoda?” Képzelheted, életemben addig nem jártam cukrászdában, nekem minden tészta egyforma volt... Ez semmi, de azt is megkérdezte, melyik cukrászdát óhajtom? Én viszont még a kocsmákat se ismertem, nem hogy a cukrászdákat, nekem mindegy volt... Utána éveken át rendszeresen találkoztunk, elbeszélgettünk, a műteremben is járt, követte a sorsomat, hogy mi történik velem, mikor egyetemista voltam s Vásárhelyen jártam, mindig beugrottam hozzá két-három percre, s a színház előterében megbeszéltük a dolgainkat... Egyszer még fel is léptem, az ő szakmai irányítása alatt.

- Záróünnepségre készülődtünk az iskolában. Az irodalomtanárnő kiadta az egyik kolléganőnknek betanulni Ady Endre Üzenet egykori iskolámba c. Versét. Szegény egyre csak kínlódott vele, de sehogyan sem ment neki, engem meg bosszantott a dolog, mert úgy gondoltam, a vers túlságosan jó ahhoz, hogy ilyen silányul mondják el. Egy napon elmentem, s megkerestem Kovács Gyuri bácsit, segítsen nekem megtanulni. Azt mondta erre: figyelj ide, tanuld meg kívülről a szövegét, s mikor már tudod, eljössz hozzám, veszünk egy színesceruzát, s aláhúzogatjuk azokat a részeket, ahol hangsúlyozni kell... Két-három hét alatt sikerült is a végére járni, a színház ugye szintén ott volt, a palotában, egy-egy szünetben röviden megbeszéltük a szavalatot... Az egyik órán a tanárnő ismét odateszi a hölgyet szavalni, de az továbbra is csak nyekereg. Mérgesen felpattantam: tanárnő kérem, én elmondom azt a verset... Elméletből általában nem igazán remekeltünk korábban, s a tanárnő tőlem sem remélt túl sokat, de mikor befejeztem a versmondást, leesett az álla, s tüstént eldöntötte, hogy én leszek a versmondó.

(Szerinted miért tűnt Székely János szemében annyira kimagaslónak az a tárlat? S rajta mindjárt négy tehetséges tanulót is kipécézett? Valóban olyan jók voltatok már kamaszkorotokban?)

- Azt hiszem, az egész tárlat igen érett és tisztán átszűrt világot mutatott, ahhoz képest, hogy általában egy 17 éves kamasz mit ért a valósághoz... A mi világunkban, a gyermekekében ez a dicséret jó visszhangot keltett, nem váltott ki irigységet, őszintén örvendtünk egymás sikereinek, akkor sem volt divat, hogy a diákteljesítményekről nagyközönségnek írjanak komoly emberek, ez olyan meglepetésszerűen jött, s gondolom, ezért is kapták fel a fejüket egyes tanárok. A munkákat ugyanis ők válogatták ki, ami a cikkben dicséret, az őket is illeti, ami meg bírálat, az szintúgy... A szerzőt addig nem is ismertem személyesen, tudtam róla, hogy létezik, és hogy nagyon kritikus szerkesztő, de igazából csak 1968 után ismerkedtünk össze, amikor leutazott Csíkszeredába, hogy szétnézzen a műtermeinkben...

- Székely János más évfolyamok teljesítményét már nem követte nyomon, engem azonban szemmel tartott. 1968-ban a csíkszeredai Hargita napilap főszerkesztője kérte fel, írjon egy riportsorozatot az éppen alakuló helyi művésztelepről, s akkor engem is úgymond “felmért”: meddig jutottam, mint fejlődtem a tíz év alatt. De újabb öt év múlva volt még egy útja arrafelé, mert 1973-ban megismételte a korábbi műteremlátogatásait, s akkor érdekes elemző tanulmányok születtek most már Antal Imréről, Gaál Andrásról, Sövér Elekről, Beczásy Antalról is.

- Kapcsolatunkba belejátszott később az is, hogy a hetvenes években elhozta hozzám a fiát, Jenőt, akit aztán én gyötörtem itt művészileg egy esztendőn át. A Bolyaiban végzett ugyanis, végig kiváló matematikus volt, s az utolsó pillanatban határozta el, hogy márpedig ő képzőművész lesz. Képzelheted azt a döbbenetet, amit a bejelentésével otthon a szüleinek okozott, akkor hozták el hozzám. Mondhatom, nagyon kemény egy koponya volt, nehezen lehetett vele zöldágra vergődni, hátrányban volt azokkal szemben, akik már a középiskolában művésznek készülnek s folyamatosan gyakorolnak. Neki hiányzott az a sok alapozás, de végül elsőként került be az egyetemre, ahol szobrászatot végzett, most Székesfehérváron él... Szárhegyen láthattam, hogy dolgozik, többször is járt a művésztáborban, egy csillagászati-matematikai világban él, de ami a figuratív munkáit illeti, Székesfehérváron készített egy Árpád fejet, az előtt le a kalappal. A mesterség és az anyag tisztelete jellemzik mindenek előtt.

*

SZÉKELY János Jenő, szobrász: 1977-1981: kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola, mestere: Vetró Artúr. 1985-ben Olaszországban telepedett le, előbb Firenzében, majd Pietrasantában, ahol elsajátította a kőfaragás korszerű technológiáját. 1988-1989-ben az Egyesült Államokban járt tanulmányúton. 1989-ben meghívásra Magyarországra költözött, Székesfehérváron él. A New York-i Leading International Art Competition Excellence oklevelese (1988); Lánczos-Szekfű ösztöndíjas. Részt vett az alessandriai, az adneti, a kézdivásárhelyi, a szárhegyi és laskói alkotótelepeken. Az európai kultúra klasszikus értékeinek tisztelőjeként hagyományos szobrászati műfajok és anyagok mellett kötelezte el magát. Szobrai egyszersmind kísérletek a világ - szobrokban megfogalmazott - bölcseleti értelmezésére. Az anyag fizikai természetét kutató objektív gondolat szubjektív modellezésére törekszik. Nonfiguratív szobraival a természet törvényeit jeleníti meg nemes anyagokból (fa, kő). Figurális alkotásai az ábrázolt emberek iránti elfogódottság vagy elfogultság révén a rendkívülinek látott, ebben az idealizált állapotban egyedi és megismételhetetlen fizikai vonásukat rögzítik.” (Kortárs Művészeti Lexikon)

(Folytatom)

Illusztráció: Székely János Jenő: Születés. * Lelőhelye: Laslo, Szlovákia * Márvány

"Jelentések..." - egy potenciális kritikában

Tegnapelőtt Nagyenyeden jártam, ahol a helyi magyarság által szervezett Árpily Lajos Napok keretében találkozót tartottak a Polis könyvkiadóval. Ezen, akárcsak Brassóban, Kötő József erdélyi színháztörténeti lexikonát és a Jelentések-et mutattuk be, Dávid Gyula vezetésével. Igazság szerint ennek az eseménynek a tanulságairól kellene most beszámolnom, de még egy napig halasztom az úti beszámolót.

Mire hazaértem ugyanis, várt rám egy baráti levél dr. Balázs Lajostól, akinek a könyv megjelenésekor azzal a félig tréfás, félig komoly megjegyzéssel adtam tiszteletpéldányt, hogy elvárom tőle a véleménynyilvánítást, akár a sajtóban is. A csíkszeredai bemutató előtt felhívott telefonon, hogy tudtomra adja: a találkozón nem tud ott lenni, mert kórházba került, de a véleményét igyekszik mihamarább megfogalmazni.

Erre már csak azért is számítottam, mert csíki tanárember létére, akaratán kívül ő maga is belékerült a rendszerváltás előtti ifjúsági mozgalom sodrába, sorsa sok esetben párhuzamosan futott az enyémmel, neki is vannak olyan élményei, melyek helyesen értelmezhetik a mindenkori hatalmi szférák átvilágítását. Írása, bár egyelőre csak kézirat - igaz, sugalltam neki, hogy próbálkozzék vele a Hargita Népénél, ám végső döntését nem ismerem - , számomra fontos megfogalmazásokat tartalmaz a könyv lényegét, szándékait illetően, és sietek besorolni a Jelentések-ről szóló többi anyag közé. A nagyenyedi élményekről pedig majd holnap este.

*

Dr. Balázs Lajos:

CSEKE GÁBOR FÉNYBEN, ELLENFÉNYBEN

Cseke Gábor lobogónak tűnő tiszta emberi és költői hitvallással indult már gyermekként az életnek. Mintha Nyilas Misi szavait hallanám: „jónak és becsületesnek, meg mindennek lenni” melyek, vallomása szerint, még akkor is hevítették, amikor családot alapított és gyermekei születtek - olvasom Jelentések magamról. Emlékezések ellenfényben című frissen megjelent könyvének mindjárt az elején. Cselekedeteit szavaihoz, szándékaihoz igazította, amit fontos pontosításnak tekintek. És én ezt elhiszem Neki még akkor is, ha évtizedek során csak távolról, inkább alkalomszerűen vagy írásaiból ismertem. Csendes, nem hivalkodó, belső hevét elrejtő, deresedő férfiúként kerültünk egymáshoz közelebb. Emberi és intellektuális valóját igazából akkor kezdtem megérteni, amikor a helyi lapban igen tapintatosan, szemérmesen és senkit nem bántóan, ám mégis kibuggyant belőle valami panasza a csíki emberek lelki, szellemi hűvössége okán. Nem részletezem az esetet, hanem azt emelem ki, hogy ennek ellenére nem játszotta meg a sértődöttet, az írást nem adta fel ( noha megkeseredésében néha volt ilyen szándéka), ellenkezőleg a Csíkban, Csíkért, az erdélyi magyarságért is gondolkodni tudó értelmiségiek számát gyarapította. Más „fényben”, mint ahogy mi tudtuk tenni. Kolozsvárról, Bukarestből jövő Csíkszeredába letelepedett férfiú úgy hozta a nagy városok szellemét a provinciába, hogy nem hencegett vele, csupán észrevétlenül közvetítette annak, akinek szeme, füle, szellemi érzékenysége volt hozza.

Fenti soraim talán el is maradhatnának, ha nem szolgálnának számomra némi kapaszkodót könyve megértéséhez, illetve a szerző erkölcsi, etikai, fizikai arculatának megértéséhez. Valami olyasmit érzek, mintha magamat érteném meg benne és általa, vagy még pontosabban, azt a kort, amelyben párhuzamosan együtt éltünk, sorshelyzeteink olykor találkoztak, máskor távol kerültek egymástól, ugyanazokat az élethelyzeteket másképpen éltük meg, vagy ma tűnik úgy, hogy másképpen éltük meg. Talán ezért olyan nehéz átjutni már a könyv lapjain, beleértve a címet is, mert magukkal tartanak őszinteségükkel, másképpeni látásukkal, talán sejtelmes ellentmondásukkal is, amit maga a kor kényszerít ki a tiszta és egyértelmű jellemből is, szóval a meseszövés valami különös varázsával.

Érdekes és egyben ellentmondásosnak tűnő egybeesés önmaga helyének, énjének a kijelölése: a kamaszkor, ifjúkor, érett férfikor fölött évekig átívelő hitvallása a humánumról, találkozása a „német konkrét költészettel”, mely „egyik napról a másikra szörnyen rokonszenves lett” a számára, hatására elvetette a megszokott költői sallangokat, metaforát-hasonlatot félretéve ápertén fejezte ki gondolatait. Aztán 1970 után, „amikor az országvezető kultuszá”-nak újabb hulláma indult, hatására „egy sor verse is született”, melyek közül a legtöbb „szánni való kísérlet maradt”. Számomra ez az a mondat, mely leüti a könyv, az ábrázolt kor alap-, illetve kezdő hangját, tónusát, mellyel megsejteti az alkotó, gondolkodó ember illúziója és a zsarnokkor közt egy életen áttengődő értelmiségi túlélési esélyeit. Aztán élete alkonya fele tartva mégis visszatér a költészet elhagyott királynőjéhez: a könyv alcímét metaforikusan fogalmazza: Emlékezések ellenfényben, ami számomra azt sugallja, hogy a múltat ma sem látjuk - ha akarjuk sem - szemtől-szembe, csak a kontürjeit, a sziluettjét, sőt azokat is csak hunyorogva, tenyerünket szemünk elé tartva, saját arcunk egy részét is eltakarva.

A valamikor (bevallottan) eldobott metaforák újra kísértik: a múltjára visszatekintő költő, újságíró előbb egy kertész, de talán még inkább a valamit nyugtalanul kereső benyomását keltik, amikor 2002 nyarának egy napjáról jelentést tesz. „Megkezdtem a mélyre ásást.” Ezzel a könyvet indító kijelentő mondatával mintha megnyugtató üzenetet akarna küldeni valakiknek, akik régóta erre az eseményre várakoztak. De önmagának is jelent, nyomban megfejtve a metaforát és sejtetve azt a belső feszültséget, melynek nyomása alatt él évek óta, és most elérkezettnek érzi a pillanatot, hogy legyőzze, hogy kiszabadítsa a palackból, magából a tovább már nem hordható, nyugtalanító, ellentmondásos energiát. Mély emberi drámát sejtet a következő metafora, mellyel mintha tagadni akarná az előbbieket, emelvén a belső feszültség fokát. Nem térben, nem ellenfényben, nem kertben, nem ásóval, hisz „valódi ásója sincsen”, hanem az „évtizedeken felhalmozott mindenféle kéziratok, feljegyzések, levelek, dokumentumok” halmazában, és persze énjében keresi a múltat, jelöli ki emlékezéseinek mégiscsak mélyen rejtőző közegét. Eszköze ezentúl a ráció, a lehiggadt mérlegelés, az írás. Ettől arrafele tehát Cseke Gábor mintha Arghezi féle Testamentum írására készülne, de hogy ennek feltételét megteremtse, úgy élt és úgy járt el, mint egy ízig-vérig parasztember, aki élete során mindent eltesz, egy gircses-görcsös, ferde növésű fadarabot is abból a megfontolásból, hogy egyszer majd valamire jó lesz. A szerző nem öncélú gyűjtögető szorgalmát vagy passzióját akarja demonstrálni, hanem egy józan és - tűnjön bár kacatnak - minden érték és értékelhető dolog megbecsülését. Az ősi paraszti életfilozófia egyik alapelvét támasztja alá tudatosan vagy ösztönösen: semmilyen túlélés vagy fennmaradás - sem társadalmi, sem szellemi, sem kulturális, sem morális, sem gazdasági - nem érhető el dolgaink, javaink, megélt jó vagy lesújtó, felemelő vagy szégyellni való élményeink, élethelyzeteink gondatlan elherdálásával. Azt olvastam egy francia szerzetestől, hogy aki a múltját elfelejti, elhanyagolja, legyen bármilyen dimenziója annak - egyéni vagy közösségi! -, őt magát is elfelejtik. A XX. század egyik nagy irodalmi alkotásának központi témája nem arról szól-e éppen, hogy egy kisebbség közösségi emlékezetét végképp kiszorítsák az agyakból? A hatalom micsoda alantas mesterkedése volt. Csingiz Ajtmatov mesterművére gondolok.

Cseke Gábor bármennyire is viszolygott az összegyűjtött papír halomtól, ugyanúgy vonzódott is hozza. „Nekivágott” az ásásnak. És a megfontoltan eltett papírok, könyvek, folyóiratok szövegeiből, érzelmi és spirituális vagyonából elkezdte rakni mozaik-kompozicióját az előző, teljesen eltorzult politikai korszakról. Annak a korszaknak szellemi, morális képét, melyben a költőnek, újságírónak, például, születésnapi köszöntőt, termelési verset, termelési regényt, augusztus 23-ra verset kellett írnia, Ceauşescu 70. születésnapjára magyar nyelvű díszkötetet kellett szerkesztenie, noha egyik sem ihlette meg, hogy csak a darabosabb élethelyzeteket említsem. És a tolla remegett, hogy nehogy elszólja magát, amiért aztán gyomrozó kihallgatások, megfigyelések, intelmek sorozatát kellett kiállnia a diktátor diktátorainak, cselédjeinek részéről.

Meddig ás, milyen rétegeket tár fel, és milyen sorrendben, hogyan különíti el, majd hogyan fűzi össze a szálakat? Lélektani csatolásokat végez-e a gyermekkor, ifjúkor látása és a felnőtt élettapasztalata között? Vannak-e olyan emlékezései, melyeket letagadna, de letagadhatja-e? És ki előtt? Ki pirítana rá? Ha újra élhetné a leírt időszakot, mit tenne másképpen? Ilyen és ezekhez hasonló kérdéseimmel olvastam Cseke Gábor könyvét. Lelki szemeimmel végig követtem lelki göröngyös útját: próbáltam figyelni arca rezzenéseit, amikor gondolkodó, meditáló, amikor a dolgok valami különös pokoli egymásmellettiségét látja meg, amikor „a becsületes és tisztességes - itt erkölcsi kategóriákra gondolok - mellett „mindenütt ott van a gyalázat sara is”, amitől nehéz vagy éppen lehetetlen megszabadulni, megtisztulni. Cseke Gábor sorait olvasva, nem túlzok, ha azt mondom, nem ritkán Dante pokoljárása tárul elém. A mélybe, a múltba való alászállást Cseke Gábor önmagában is megkíséreli: próbál hinni az öntisztulás - a maga és nemzedéke - öntisztulásának lehetőségében. Hiszi, hogy az aljas kor lezártával az ember önmagában is képes lesz lezárni azt a múltat, amire csak „gyűlölettel” tud visszanézni. Ezt a hitet a könyv egyik nemes erkölcsi értékének, erejének tekintem.

Milyennek látom tehát Cseke Gábort és könyvét?

Látom egyféle monodrámának, amit mesterien felold, illetve dinamizál versbetéteivel, korábbi írásainak, mások írásainak, beszédeinek felidézésével, másokkal folytatott rövid párbeszédeivel. A könyv vezérelvét egy értelmiségi, és azon belül az alkotó íróember, újságíró kiszolgáltatottságának csaknem folytonos, önmagába forduló sajátos hamletizálásában vélem látni. Nem ritkán ,,kétségbeesetten kereste magában a szalmaszálat, amibe kapaszkodni tudna”, amiben kibúvót találna a hódoló feladatok alól való kibúvásra, de „nemet” nem mert mondani. Kell-e ennél kiélezettebb drámai helyzet egy érzékeny lelkületű értelmiségi számára? Aki költeményben fogalmazta meg emberi, értelmiségi, alkotói hitvallását: „szépen/ igazul/ elvszerűen/ sose önzőn/ bátran/ lelkesülten/ bölcsen/ másokért is/ makacsul/ utolsó leheletig/ mintha csak egy nap lenne az élet.” Aki szintén versben marcangolta önmagát azzal a meggyőződéssel, hogy „minden kényszerű sor le nem mosható szenny az életemen”. És eme arcpirító érzés felismerése elviszi a „soha többet tollat a kézbe” kinyilatkoztatásig, de amit nyomban jeges vízzel önt nyakon a „de hát tehetem-e/ birkózik bennem a szégyen s a versfaragás/ szelleme.” Önön drámaiságát fokozza az is, hogy csalódnia kell „egyetlen és utolsó szerelme” - az újságírásban is, mert éppen ő vitte a jégre.

Cseke Gábor könyve fájdalmas, de nem jajveszékelő, tehát mégis egy bátor önelemzés - önmarcangolás könyve, amiben nyoma sincs a sajnáltatásnak, a hatásvadászatnak: „Én, vallja magáról, személy szerint például elismerem azt, hogy… része voltam egy gépezetnek, mely sakkban tartotta az embereket”, olyan eszmények mellett agitált, „amelyek a valóságban akkor már papíron is csak alig léteztek (…) Ez vagyok: a bátorság gyávasága, éhezője és elárulója.” Az viszont tételesen nem fogalmazódik meg, hogy őt magát is, és minden hozza hasonlót is sakkban tartottak. Az önvizsgálat révén a Jelentések a korábbi rendszer ízeire bontásának, szedésének is a könyve. Az ő történetei, élethelyzetei nemcsak az övéi, hanem „a megfáradt, keserű, meghasonlott fickóké is…”, hiszen az „árulások, megalkuvások és nagy hazugságok története…, ami mögöttünk van, nem nélkülünk” valók.

A Jelentések a választás dilemmáinak is a könyve, melynek szélső (holt)pontjai között vergődik az ember, teremtése óta. Ezt illusztrálandó, készítette el „élet-leltárát”. Csakhogy a könyve nemcsak az ő életének (amit nem szeretne még egyszer újra élni!), hanem mindannyiunk egy történelmi korhoz kötött életének a leltára. Ő, bevallott gyengeségei ellenére (ami nem akármilyen tett, ha arra gondolok, hogy színes ceruzát is használhatott volna, mint sokan tették) vállalja a keresztjét, mi pedig vagy Cirénei Simonként olykor enyhítünk a terhén, vagy hallgatással nyugtázzuk a tettét, amivel, meglehet, épp a dilemmáit terheljük. A megválaszolatlan kérdések abszurd dilemmája: „Te jó ég, mivé is lettem? Vagy talán ilyen voltam mindig is? Oly nehéz ebben dűlőre jutni…” A könyv kulcs-kérdéseinek tartom ezeket, mivel igazából nem saját magán csodálkozik, hogy saját énjébe zavarodott bele, hanem a letűnt rendszer személyiséget romboló módszereire mond ítéletet. Dilemmái fogalomkörébe tartozik az is, hogy keresi könyvének értelmét, mert tisztában van azzal, hogy a vágyott öntisztulás fordítva is elsülhet: „Az önvizsgálat még segíthet, bár könnyen megeshet, hogy akik szembe néznek magukkal és cselekedeteikkel, közmegvetésnek vagy közröhejnek teszik ki magukat.” De arra is gondja van, hogy vallomása „ne lehessen eső után köpönyeg”. Domokos Géza és Zöld Lajos visszaemlékezései bátorítják. Dilemmáinak erkölcsi súlyát növeli az is, hogy vitába szállt olyan sorskérdések ürügyén is, mint a „menni vagy maradni”, amit a romániai magyar értelmiség éthoszára élesít ki sajátosan. Úgy érzi, az itthon maradás családi hagyományát őrizni kell, noha csalódottság bujkál ebben a mondatában is: „És mégis, az öt gyerekből már csak egyedül vagyok idehaza…”

Cseke Gábor és könyve erkölcsi, etikai tartásához még azt is hozzá adnám, hogy nem mások fölött ítélkezik, vádaskodik, hanem elsősorban saját vétkeit tárja fel, melyeket „fizetett tollnokként, szégyenszemre, elkövetettem az olvasó s az igazság ellen.” Távol tartja magát ama önfelmentő próbálkozástól, hogy „tulajdonképpen parancsra cselekedtem”.

Cseke Gábor tisztába van azzal is, hogy „milyen vékony jégen mozog az, aki önvallomásra fogja magát”. Ennek ellenére „szembe akar és szembe tud nézni a múltjával”. Ez a Jelentések magamról könyve nagy erkölcsi, etikai és eszmei értéke, üzenete.

Illusztráció: szerkesztőként a nagyváradi Tavirózsa fotóklub Premfotó rendezvényén a nyolcvanas években / archív fotó

Az első fecske

A piacon jóformán még nem is látni, de a maros-

vásárhelyi Látó decemberi számában már ott a kritika a Jelentések - magamról (Ellenkezések ellenfényben) c. kötetemről. Köszönet érte Gergely Tamásnak, aki a mű internetes ősformáját is sietett ugyanott méltatni. Nem volt nehéz dolga, ugyanis kérésére eljuttattam hozzá Stockholmba a könyv kéziratát. Mondhatni, összejátszottunk. Az ügy érdekében...

Hogy egyetértek-e ítéletével vagy sem, az most teljesen érdektelen. A lényeg a visszhangon van ebben a hangfogós, visszhangtalan, havazásos időben. De itt, a blogban jó és méltó helye van az írásnak - szerzőjét becsülöm érte.

*

„KESERŰ, MEGHASONLOTT FICKÓK”

(CSEKE GÁBOR: JELENTÉSEK - MAGAMRÓL C. KÖNYVÉRŐL)

Gergely Tamás

[Látó, 2009. december]

Cseke Gábor: Jelentések – magamról. (Emlékezés ellenfényben). Kolozsvár, Polis, 2009.

A megfáradt, keserű, meghasonlott fickók az egykori Előre munkatársai, akik az új világban már új fejléccel, de a múlt terhét hordozva, nem igazán tudják megünnepelni a lap fennállásának 55. évfordulóját, „meghasonlott fickók. Ki-ki a maga belső elszámolni valójával” – így fogalmaz Cseke Gábor memoárjában. Írja róluk, írja magáról, hiszen közéjük tartozik. Nem első alkalommal vall a maga elszámolnivalójáról: a világhálón, az Andrassew Iván honoldalán Milos könyve című naplójában már olvastunk arról, hogy az Ifjúmunkás főszerkesztőjeként hogyan írta meg az egykori román diktátort dicsőítő első versét, a jelen szövegben: Jelentések – magamról folytatja önmaga élve boncolását. Keresi azokat a jellemvonásokat, körülményeket, amelyek simulékonyságát, a konfliktusoktól való félelmét, saját szavával: „balekségét” eredményezték, melyeknek „köszönhetően” a diktatúra eszközévé vált.

Első ilyen emléke gyerekkorába vezet vissza, mikor is ugyanúgy átverik, mint főszerkesztőként, s neki nincs ellenszere, módszere válaszolni az átverésre: jegyet vált egy cirkusz előadására, a jegyet tőle belépéskor suhancok, akiket ő jegyszedőknek hisz, elveszik. Betámolyog mégis, de amikor meglátja mások kezében a kettébe szakított jegyet, megijed. Attól tart, hogy ha felfedezik, hogy nála nincs jegy, problémája adódik, ezért fájó szívvel ugyan, de úgy dönt, kimegy. Volt jegye, mégis elfogadja a helyzetet, amibe akarata ellenére kerül. Ugyanígy enged, amikor rájön, hogy nincs érve, hogy visszautasítsa azt, aki álforradalmi verset kér tőle, hiszen a hivatalos propaganda szerint kell cselekednie.

S ha egyszer „igen”-t mondott, másodszor nem mondhat „nem”-et. Tragikomikus próbálkozása, hogy a pártot, a „hőn szeretett” vezért dicsőítő versbe próbál tartást vinni, belelopni a cenzorok akarata ellen. Ő maga így fogalmaz: „Mint Ifjúmunkás főszerkesztő és botcsinálta ifjúsági mozgalmár bilincses foglya lettem saját státusomnak.” Módszere, mint szinte mindenkinek azokban az időben, a „lehajtott fej” politikája, meggyőződése, hogy simulékonyságával több eredményt ér el, mint nyíltan szembeszegülve. Az eredmény egy, a lapba belopott vers, egy gerinces riport, a lap felének, harmadának olvashatóvá tétele. Magának a lapnak a megjelenése, mert ha sok minden hamis is volt a sokszor utált lapokban, a magyar szó összekötötte a közösséget, melyhez szólt, hasonló szerepe volt a magyar nyelvű sajtónak, mint az egyháznak.

Természetesen nem mindenki egyformán hajtott fejet, volt, aki éppen csak annyira, hogy megmeneküljön, más kényszerből vagy önszántából mélyebbre hajolt. Kényszerből: készen álltak a szerepek. Az Ifjúmunkás, ahol Cseke előbb főszerkesztő-helyettes, majd főszerkesztő, mozgalmi lap volt, egyenesen alárendelve a kommunista ifjúsági szövetségnek, mindössze nyolc megállónyira a kommunista párt központi bizottságának C-épületétől, ahol a sajtót ellenőrző „elvtársak” ültek. A főszerkesztői szobában két telefon állt egymás mellett, a vékonyabb hangú a sajtóházon belüli „sima” beszélgetésekre szolgált, a másikból megjelenés előtt utasítás, megjelenés után számonkérés érkezett, s illett bokát összeütve válaszolni.

Cseke Gábor vétkei két csoportba oszthatók: az elsőbe tartozók a főszerkesztői székhez kapcsolódnak, amiről nem ő maga, hanem az egyre jobban szorító diktatúra tehet. Ha nem ő, vállalja más, hiúságból, balekségből, vagy mint Cseke utóda esetében, kényszerből. Tekinthető ez valamiféle társadalmi „leosztás”-nak, amiért akár a közösségi felmentés is kijár. A másik kategóriába tartoznak a megbocsáthatatlan bűnök, amik abból adódnak, hogy főként az Előre szerkesztőjeként túlságosan is azonosul a szerepével. Jelen könyvében mindkettőért egyformán vezekel. Ám túl sok, amit a szennyből felvállal, a differenciálás tárgyilagosabb képet eredményezne.

Irtózott mindenféle konfliktustól, egyenesen félt („Akkoriban sok mindentől féltem”). Féltette többek között családját, amelyiknek lakást szeretett volna szerezni, s az abban az időben fölöttesei akaratától függött… Bűnnek számított, hogy két testvére külföldre távozott. Saját hibájából, vagy csak helyzete következtében nagyon egyedül állt. Szellemi társak nélkül (azt kellett nézni, ki besúgó a közvetlen közelében), egy idegen városban (miért kellett magyar lapot írni a román fővárosban?) sebezhető az írástudó. Nem beszélve arról, hogy mindig is meg akart felelni, jófiúnak látszani, számítsuk ide hiúságát („még ha dekoratív is, helyem volt a hatalmi hierarchiában”), meg hogy hitt a szóban, továbbá hitt a szocialista eszmékben, meggyőződése volt, legalábbis kezdetben, hogy a pártot belülről alakítani lehet. Hite baleksággá változott, s mire felkapta a fejét, már beszennyeződött a lelke, kifosztották. Az egyre kórosabb diktatúrára jellemző, hogy még az ő megalkuvása sem elegendő, menesztik, hogy egy megbízhatóbb elvtárs felügyelje az ifjúság kommunista szellemben történő nevelését.

Beszennyeződött akkor mindenki, csupán a csecsemők voltak tiszták, még az öngyilkosok lelke sem mindeniké patyolat. Nem egyformán besározottak, viszont a fény felé emelve az első (a kötelezően „pártos”) meg a „civil” második vagy ötödik, még a sportoldal szövege is egymásba folyik... Jellemző a történet, ahogyan elvállalja az elnököt dicsőítő könyv szerkesztését: a Kriterion Könyvkiadónak ki kell adnia a könyvet, ukáz érkezik rá, vállalnia kötelező a mocskot, viszont a szerkesztők ódzkodnak saját kezük bemocskolásától, úgyhogy felkérik azt, aki már megtette. S az a valaki, Cseke maga, egyrészt nem lát nagy különbséget napi újságírói munkája meg a könyv szerkesztése között, s valószínűleg imponál is neki a híres kiadóval való együttműködés. Ráadásul megzsarolja a kiadót: elvállalja, ha a Kriterion kiadja Bozót című könyvét.

Cseke őszintén feltár minden titkot, célja nem a bocsánatkérés, hanem, hogy belső nyugalmát meglelje („Nincsenek nagyratörő terveim: magammal szeretnék egyenesbe kerülni, ha egyáltalán lehetséges”). Alapállását a következő elvek magyarázzák: „Kollektív bűnösség nincs. A múlt hibáiért egyénenként kell megvallania mindenkinek a maga felelősségét.” Néhány sorral lennebb ez áll: „Ezen túl viszont kollektív bűnrészesség igenis van. A hallgatás, a ferdítés, a kényszerű fintor, a számlabenyújtás, a mosom kezeimet, a minimalizálás – csupa szégyenletes tett.”

S éppen ez, mármint a Cseke őszintesége a legerősebb pontja a memoárnak, ez volt a Milos könyvéé is – a Látóban erről már szó esett. A memoárnak, melynek legizgalmasabb oldalain konkrét esetekről olvashatunk az Ifjúmunkás című hetilap, valamint a párt orgánumaként szolgáló napilap, az Előre kulcsfontosságú eseményeiről. Például arról, hogyan zajlott le ez utóbbinál rendszerváltáskor a főszerkesztőváltás. Arról, hogyan történt a hetvenes években újságírók káderezése. Hogyan telepedett rá a szerkesztőségekre a Securitate. A szerző szándéka az élmények leülepedtekor még egyszer megfogalmazni a vele megesetteket. Egy tárgyilagos, a történéseket időrendi sorrendben prezentáló, még inkább részletező összegezést (ha viviszekció, hát legyen viviszekció!), mely mellőz a gyújtópontban álló témához nem közvetlenül fűződő életrajzi elemeket, nagyon várunk, addig is ajánljuk kötelező olvasmánynak a Jelentések…-et azok számára, akik nem élték át a szóban forgó éveket, akiknek élete tisztábbra sikeredett, s nem utolsósorban a szembenézést eddig elodázóknak, hadd ismerjék meg belülről a kényszerűségből együttműködő politikai „balek” lélekrajzát. Önéletrajzok általában nem erről szólnak – Cseke Gábornak volt ereje megírni.

*

Egy megjegyzést azért fűzök az egyik befejező mondathoz. Azt írja Tamás, hogy "Egy tárgyilagos, a történéseket időrendi sorrendben prezentáló, még inkább részletező összegezést (ha viviszekció, hát legyen viviszekció!), mely mellőz a gyújtópontban álló témához nem közvetlenül fűződő életrajzi elemeket, nagyon várunk..." Ez szíve joga, de megnyugtatom, hogy éntőlem ugyan várhatja. Az időrend nem erősségem, az összegezéshez szükséges tisztánlátásom viszont erősen kétséges. Balekségem nem tette lehetővé, hogy a fölső összefüggésekbe, az irányítottakat irányítók irányításának áttételeibe kellő biztonsággal és élességgel belelássak. Az összegezést azoknak kell megtenniök, akik a főtengelyt hajtották és olajozták, illetve azoknak, akik látták őket e cselekedeteik közben és mindent feljegyeztek, mindent ledokumentáltak, hogy majdan bemutassák az objektív kronológiát és szintézist...

Illusztráció: saját fotó

Régenvolt dolgok: A rubincsőrű madár (4)

Nicolae Labis élete rövid lefutásához a háború utáni időszak erőteljes társadalmi felhajtóereje adja a hátteret. Költőnk genetikailag is olyan alkat, aki gyorsan be kíván érni. Anyja alig tudja visszafogni, hogy ötéves korára ne tanuljon meg írni-olvasni. Pedig az érdeklődése, az ambíciója megvan hozzá.

1948-ban Labis 13 éves, s lelkesen csapódik, legfiatalabbként az iskola ifjúmunkás csapatához. Egy volt csapattársa, akiből tanítónő lett, így emlékezett Laéra: "Ő volt a legkisebb közöttünk és a legfiatalabb. Vasárnaponként ifjúmunkásokként a falvakat jártuk. Előadásokat, felolvasásokat tartottunk. Nelu sose hiányzott és mindig a saját verseit szavalta. A pártról szóló, háborúellenes versek voltak."

1949-ben a bukaresti Viata Romaneasca című irodalmi folyóirattól, Labis Nicolae elvtársnak címezve, megkapja az első hivatalos választ beküldött versére.

"Tisztelt elvtárs!

Megkaptuk A hegy dalol (Muntele canta) című versét és örvendünk versíró szándékának. Csakhogy e vers alapján nem tudtunk véleményt alkotni az ön lehetőségeiről, ezért arra kérjük, küldjön még. Kérjük, tájékoztasson életkoráról és társadalmi származásáról. Javasoljuk, hogy versei tükrözzén annak a közegnek a valóságát, amelyben dolgozik.

Elvtársi üdvözlettel

a verskollektíva:

Cristian Sarbu, Mihu Dragomir, Eugen Jebeleanu"

(George Badarau a Nicolae Labis: Viata si opera. Editura Timpul. Iasi, 2001. c könyvében idézi is az "elegánsan" elutasított írást, s azon csodálkozik, hogy a költő 14 éves korához képest meglehetősen érett és formagazdag verset miért jegelte a szerkesztőség, hogy aztán a Iasul nou c. napilap legyen az, aki Labis költői indítását vállalja - igaz, egy jóval gyengébb versével: Fii darz si lupta, Nicolae! / Légy elszánt és harcolj, Nicolae!)

Lucian Raicu, Labis kollégája a főiskolán, elmeséli, hogy a moldvai fiatal írók 1950-es értekezletén az alig 15 éves költő magabiztosan és halálkomolyan viselkedett. Úgy mutatták be előttük, mint valami kuriózumot, s az egyik szünetben az írószövetség jelenlévő vezetősége közvetlenül is szóba akart állni vele. Labis valósággal megtáltosodott és szellemdús párbeszédet folytatott a bukaresti írókkal. Szereplése mindenkit elkápráztatott, különösen, amikor értően és kifejezően Rimbaud-, Verlaine- és Jeszenyin-verseket kezdett felmondani. Abban a történelmi körülményben maga volt a Csoda.

Radu Cosasu prózaíró, egy másik főiskolai kolléga egy 1970-es visszaemlékezésben figyelmezteti az utókort: Labis távolról sem volt angyalian ártatlan, "és mi sem voltunk csecsemők". Labisnak volt mondani-, pontosabban írnivalója. Ennél pusztítóbb erőre nincs is szükség. Az értelem, a valódi líra ereje mindig veszélyes - hangsúlyozta Cosasu -, aki e területen "vétkezik", bármikor megvádolható. Labis nem úgy volt eretnek, hogy fütyölt a templomban vagy kiszólásokat engedett meg magának a verseiben, hanem minduntalan kétségbe vont a a dogmát, azt, amely az ateista marxizmust képmutató vallássá változtatta. Labist nem lehetett konkréten tetten érni, ezért az ellene mind gyakrabban fellépő erők erkölcsileg próbálták kikezdeni: hogy mulatozik, hogy tiszteletlen az idősekkel szemben, hogy a reakció malmára hajtja a vizet... Cosasu szerint Labis a legnagyobb terrmészetességgel gyakorolta a kételyhez való jogát és önkéntelenül erre ösztönözte a környtezetét is. Valósággal megfiatalodtak mellette...

A főiskolai lap (sokszorosítógépen, belső használatra készült) szerkesztőjeként, komolyan vette a kritika mint fegyver használatát s nem átalt a kor egyik tehetséges, vezető lírikusát, A. E. Baconskyt kipellengérező paródiákat közölni az Anii de ucenicie / Inasévek c. közlönyben. Akkor figyelmeztették: jó lesz, ha az irodalmi karikatúrák alá odaírja, hogy amúgy tiszteli Baconsky költészetét, csupán bizonyos dogmatikus vadhajtásait teszi nevetségessé...

Feszültség feszültség után keletkezett körülötte. Al. Hoaja, az írófőiskola igazgatója s egyben filozófia tanára elmondja, hogy az intézményben az ún. "feldolgozó" gyűlések, amelyeken egyik-másik hallgatónak megmosták a fejét, hogy jó útra tereljék, egymást érték, s előfordult, hogy több napon át tartottak. Egy ilyen gyűlésen Labis is terítékre került, mint olyan, aki nem tud beilleszkedni a főiskola és a bentlakás szigorú szabályzatába. De meg az is szemet szúrt, hogy olyan, a fiatal írók fejlődésére ártalmasnak vélt szerzőket olvas, s még csak nem is rejti véka alá, mint Lucian Blaga, Ion Barbu, George Bacovia vagy Malarmé, Rimbaud, Baudelaire, Valéry stb. Kérdések és kritikák egész özönével árasztották el akkor a gyermekköltőt, a közösségi átnevelés intézménye javában működött, úgyhogy Labis részben maga is meghajolt az észrevételek előtt, ami az intézeti fegyelmet illeti, de kikérte magának, hogy beleszóljanak olvasmányaiba, gondolataiba. Még dacosabban, ellenségesebben viselkedett, miután megtudta, hogy "kihágásaiért" két hétre megvonták tőle a színházi előadásokra vagy koncertekre járás jogát.

Ezekből az időkből maradt fenn egy fogalmazása, ami el nem küldött levélnek tűnik (de lehet, hogy elküldte, s annak az első fogalmazványa) egy meg nem nevezett, volt barátjához, aki magatartásával úgymond átállt a Labis ellenségei oldalára. Labis emiatt megtagad vele minden ismeretséget, nem fogad el tőle semmiféle kioktatást, de hangsúlyozza, hogy nem kérdőjelezi meg tehetségét és költői értékét.

"Nem ismerjük többé egymást.

Ez elszomorít, de láthatod, hogy e levél soraiból nem szomorúság árad, mert most erőseknek kell lennünk. Viszontlátásra, te, akinek a nevét elfelejtettem."

Színpadias a sértődése? A szakítás gesztusa? A közösséggel szembeni dacossága? Meglehet, de azt láthatóan jelzik, hogy Labist mélyen foglalkoztatják a személyét ért támadások, a méltánytalanságként elkönyvelt konfliktusok, amelyek 1954-től kezdve egyre szaporodnak. Eltávolítják az Ifjúmunkás Szövetségből (IMSZ) s bár a legfelsőbb szinten nem hagyják jóvá e lépést, törlik az 1954 nyarán esedékes varsói világifjúsági találkozó küldöttségének listájáról, bár egy időre azért tartózkodik többedmagával Sztálinvárosban (Brassó), később meg Szinaján, hogy kimondottan a fesztiválnak szánt verseket és dalszövegeket írjon.

A Jurnalul National 2009. november 31-i mellékletében Stela Covaci, Labis egykori barátjának özvegye, akit rendszerellenes tevékenységéért üldöztek 1989 előtt, súlyos vádakat fogalmaz meg a költő környezetével kapcsolatban. Szerinte a költő intelligenciája, kimagasló tehetsége sok iskolatársa irigységét és gyűlöletét kiváltotta, a főiskolán tanító személyiségek (M. Beniuc, Marcel Breslaşu, Gogu Rădulescu, Mihai Gafiţa stb.) pedig azért fordultak ellene, mert egyikük tekintélyét sem ismerte el, nem fogadta el irányításukat, atyai szavaikat. A főiskola vezetője úgy véli, Labis tévelygő, akit meg kell menteni s valóságos informátori hálózatot szervez az iskolatársak közül a költő körül, rendszeresen jelentéseket iratott viselkedéséről. Egymást érték az internátusi szobában tartott házkutatások, majd belekeverték egy nőógybe is: azzal vádolták, hogy egyik kolléganőjét meg akarta erőszakolni.

Labis egyetlen mentsvára Mihail Sadoveanu volt. Ion Gheorghe költő, maga is a főiskola növendéke emlékszik rá, hogy az öreg, impozáns prózaíró, aki előtt akkoriban mindenki hajlongott - ami nem elsősorban a tehetségének, hanem a viselt magas társadalmi tisztségeknek szólt -, hetente megjelent a főiskolán és megkérdezte: "Labiş i-aişi?" Vagyis, hogy Labis itt van-e. Mire Labis felállt, az idős Mester végignézett rajta, majd leülhetett. Ez így ment egy éven át.Az ő kitartó érdeklődése tartotta vissza az iskola vezetőségét, hogy radikálisan lépjenek fel a költővel szemben.

Alexandru Hoajă most azt állítja, hogy a trükköt Mihai Beniuckal és Sadoveanuval együtt eszelték ki, mert az IMSZ-től mind türelmetlenebbül sürgették őket, mikor dobják már ki Labist a főiskoláról. Mindig azzal mentegetőztek, hogy Sadoveanu hetente beállít és megkérdezi, mi van Labissal... A Mesterhez, úgy látszik, senki nem mert nyúlni.

Utólag többen hangoztatják: Labisról titkos megfigyelési ügycsomót állítottak össze, ez azonban mind a mai napig nem került elő...

Illusztráció: Labis rajongott a fotózásért, kísérletező kedvéről vall ez a trükkös önarckép, amelyen több példányban és pozícióban is megjeleníti saját magát

A póttag (Petru Popescu)

14.

Úgy tűnik, könnyebb egy regényt megírni, mint a róla szóló morfondírozást abbahagyni. Petru Popescu nem átallott váratlanul véget vetni történetének, pedig távolról sem merítette ki a benne rejlő lehetőségeket. Igaz, azzal sem lehet megvádolni, hogy túlságosan elrugaszkodott volna a valóságtól; ha vázlatosan, leegyszerűsítve is - kissé a filmes cselekmények ugrabugrálós, szaggatott ütemében - de tartotta magát a történtekhez, a valósághoz. Könyve egyértelműen sugallja, hogy vigyázat, nem jó egy tálból cseresznyézni a hatalommal, még ha kedvesen invitálják is az embert s ráadásul még a cseresznye se megvetnivaló...

Ha belső, egyéni véleményt akar valaki tőlem hallani, akkor ugyanilyen summásan azt mondom: kár volt ezt a történetet "áron alul" leszállítani. Jóval több van benne, mint amit láttat velünk. Tanulmányvázlat - anélkül, hogy karikatúra lenne - itt-ott markánsan meghúzott vonalakkal, de talán nem is lehet több; éppen az az időbeli mélység és összetettség hiányzik belőle, ami az 1973-tól 1989-ig tartó időszak gyorsan romló és torzuló elkorcsosulását jellemezte. Popescu "póttagja" időnek előtte kilépett a számára felkínált pótkocsiból, ami - felismerése szerint - biztos és végzetes karambol felé száguldott volna vele, s ezért szinte törvényszerűen lecsapta a sorompót a cselekmény továbbvitele, kibontása előtt.

Ennyihez volt "muníció", ez lett belőle...

Tulajdonképpen a szerelem áll a regény középpontjában, de éppen ez az, ami a legelnagyoltabb, legkevésbé motivált. Olyan motor, ami inkább csak az olvasó kíváncsiságát csigázza, mintsem az eseményeket hajtaná előre.

Egyik kritikusa, Mihaela Butnaru időzített bombához hasonlítja a Supleantul-t, mindenek előtt a tárgya miatt, ami bármikor a szerző ellen fordulhat és beláthatatlan, többnyire negatív következményekkel járhat. Ugyanakkor elismeri, hogy az írásmód közvetlensége, lényegre törése bármilyen műfajban a szerző előnyére válna, így regénye olvasmányosságával lesz rokonszenves - annak ellenére, hogy a közeg, amelyben játszódik, méltán válthatná ki az olvasó megvetését és ellenszenvét, de az író mesterien elkerüli ezt a csapdát. Butnaru szerint dicséretes, hogy Popescu szembe próbál nézni életének e momentumával, ami mindenképpen sorsdöntő cezúrát jelentett életében és munkásságában.

(A november elején zajló olvasótalálkozókon elmondta: Romániából való távozása előtt felcsillantották előtte azt a lehetőséget, hogy kettős életet éljen: egyfelől írjon olyan történelmi műveket, melyek a nagy román történelmi hősök és a pártfőtitkár rokonvonásait és -törekvéseit domborítanák ki, szabad idejében pedig azt írhatna, amit a szíve diktál. Ezt a "jövőt" taszította el magától, s egyúttal fokozatosan elveszítette olvasóközönségét is, amely most, annyi évtized után nem azt a Popescut kapta vissza, akiért első két regénye után - Prins, Dulce ca mierea e glonţul patriei, amelyek ma is kelendő könyvek! - lelkesedett...)

Ion Iliescu volt román államfő, a Petru Popescu fiatalsága idején ifjúságügyi miniszter, internetes blogjában megemlékezik az író mostani látogatásáról, s felemlegeti azokat a nyílt írószövetségi vitákat, melyeken a fiatal írók - köztük Popescu is - a miniszter előtt szóvátették az őket ért méltánytalanságokat, kiállva a korszerű, merész hangú irodalom eszménye mellett. Iliescu volt az, aki a 89-es fordulat után, Popescu első hazalátogatása alkalmával meggyőzte a befutott amerikai írót, hogy legyen Románia utazó nagykövete, mintegy megkönnyítve számára az olvasók előtti "rehabilitációjának" első lépéseit.

Érdekes kommentárt olvastam a http://www.alocutiuni.blogspot.com/ weblapon, amelynek szerzője a regény ürügyén felvázolja azt a szellemi korrajzot, melyben Petru Popescu sajátos alkotói arcéle megvillant.

"Mi késztethet rá egy közrendű olvasót, hogy egy ilyen könyvet komolyan vegyen, mialatt jeles írók alkotta művekkel bombázzák a tudatát? Talán a bejelentett téma iránti érdeklődés, talán egy egyenetlenül fejlődő, utazási kényszeres író iránti kíváncsiság, talán azok a furcsa körülmények, melyek között a regény, egy napilaphoz csatolva megjelent. De minden bizonnyal közrejátszott a nosztalgia is.

Petru Popescu az akkori legfiatalabbak életéből merített. Marin Preda ajándékba kapja a Cartea Româneasca kiadót és megírja a Viaţa ca o pradă c. művét. Ana Blandiana szép volt és választékos, megjelent a színen, kerítésdöntögető bikaborjúként Adrian Paunescu, továbbá Nichita, Fănuş,Ioan Alexandru és Baltag a befutottak utcájában lépkedtek és már nem köszöntek bárkinek.

Ezek a ragyogó gyerekek, a maguk öntelt modorában már nem látogatták a Lido Hotel melletti dohányárudát, ahol az egyetlen olyan trafikos árult, Nicu Pârlea, aki a művészeknek hitel be is adott füstölnivalót, áldja meg érte az ég.

Őkelméék ekkor már oldalakat közöltek a Gazeta literaraban, s kétévenként csokoládétábla vastagságú versfüzeteket adtak ki, Papastratost vásároltak a sétányon található Comaliment üzletben.

A(z) (Író)szövetségtől távozott Demostene Botez és további öt évre Zaharia Stancu költözött be, aki a tollforgatókat gyakori és későig tartó gyűlésekkel untatta. E gyűlésekről embereink csoportokra és műfajokra oszolva egyenesen a Bufet kerthelységbe tartottak, amelyet akkor Doina vendéglőnek hívtak...

A Secolul XX folyóiratban megjelent a Love story, és egy iskolás költőnek, aki csinos, egyszerű és világos rímes verseket írt - Mircea Dinescunak hívták - megjelent Invocaţie nimănui c. kötete.

Az ideológiai lazulásnak látható, ám kevés és jól ellenőrzött jele mutatkozott még csak, a cenzúra ollója olyan éles volt, mint a borotva. A városlakók vegyesízes kenyeret reggeliztek vagy egyszerűen kihagyták a reggelit, vidéken pedig a kollektivizálás munkaerőt szabadított fel a városi ipar részére, friss szellemű ifjakat az egyetemek részére.

A Prins (Csapda) c. regény megjelenése nagy port vert fel akkoriban. Petru Popescu másképpen írt, mint az engedélyezett stílus, ráadásul jó megjelenésű, értelmes és közvetlen egyéniség volt. Barbu bizonyos munkáival kapcsolatos plágiumbotrányok, a művészeti élet szerelmi históriái vagy a rossz időjárás nem tudták elfedni a mozgalmas sikert. A felzúdulás valamennyire elcsitult, amikor Lucian Pintilie a Bulandra színházban színre vitte Gogol Revizor-ját. Az első előadásokra minden hely elkelt, csak nehezen lehetett besurranni, később meg már csak erővel. Öt előadás után újra lehetett jegyet kapni, de a darab véglegesen lekerült műsorról. És vele együtt a rendező is, akit jól meghurcoltak, megmosták a fejét, majd szélnek eresztették, hogy rendezzen a pusztaságban. Mert senki se hitte, hogy a Visszajátszás után újabb botrányt okoz.

Ám Petru Popescu szorgalmas lévén, sebesen írt, s hamarosan két újabb szöveggel állt elő, amelyek már nem vertek fel akkora port mint a Prins, de fenntartották a szerző körüli élénk érdeklődést.

Mindezek azonban csak részindítékai annak, hogy miért is kapjon kedvet valaki Popescu úr utolsó könyvének elolvasásához. Azok az igen fiatalok, akiket megkapott emberünk ama első regénye, ma már hatvanasok akárcsak az író, s ez egy okkal több, hogy az olvasásban annyi év után egymásra találjanak... abban a reményben, hogy legalább ő megmaradt olyan fiatalnak, amilyennek megismerték.

Különben, a nem túl hosszú, de nem is túl rövid könyv olvastatja magát, eseménysora behatárolt, és élvezhetően bontja ki az író ismert lovagias magatartását a Nőkkel és a Hazával szemben. Akiknek azért mégis csak hátat fordít, egy olyan emigráns sorsot választva, amelyet néhány keresetlen, de visszatérő magyarázattal próbál igazolni.

A végső tanulság az, hogy a Petru Popescu úr könyvét ha elolvassuk, ha nem, vajmi keveset veszítünk."

A képlet egyszerű: akkor írna regényt Popescu a póttag történetéből, ha a könyv főszereplője végül beadná a derekát, netán életét vesztve oldaná föl csapdahelyzetét. De mert mindent előre tudunk: az író szakítani fog a főtitkár lányával és felszívódik egy távoli, új világban, épp úgy, mint az a valóságban történt, már nem is a történetre vagyunk kíváncsiak, hanem a titokra, amit Popescu mostanig magában hordott. Ám most, hogy elmondta, nem lettünk tőle okosabbak...