A "Tanár Úr" vitázik

Márton Áron által aláírt tanári kinevezés

Újabb érdekes dokumentummal lepett meg Mirk László barátom: a fénymásolt szöveg egy , a múlt század harmincas éveiben megjelent oktatáspolitikai folyóiratban látott napvilágot, szerzője a frissen felkent Cseke Vilmos "Tanár Úr" Kolozsvárról - vagyis az én apám.


A papírlap megdobogtatta a szívemet, s az alábbiakat olvashattam:


*


Márton Áron „A hitvallásos iskola feladata" címmel írt cikkének, amely nyitvahagyottnak nyilvánította Puskás Lajos „A kisebbségi életformára való nevelés" c. cikkében felvetett kérdéseket, meg kell gondolkoztatnia minden illetékes tényezőt, mert a kérdések megoldása nemcsak időszerű, de égetően sürgős is. Az együttműködés (kooperáció), — mely elvitathatatlanul fontos tényező a mai kisebbségi életünkben, — arra kötelez; hogy minél többen hozzászóljunk a kérdéshez, megoldási lehetőségeket hozzunk, hogy így a „kisebbségi életformára való nevelés kódexe" minél hamarabb napvilágot láthasson.


Az elvi kérdés, hogy iskoláink elsődleges feladata a nevelés-e, vagy pedig a tanítás, nem igen lehet vita tárgya akkor, amikor maga a pedagógia belátta, hogy a „csak tanítás" elve és gyakorlata bajt, rosszat hozott az emberiségre. Ki kell mondanunk nyíltan, hogy igenis elsősorban nevelni akarunk hitvallásos iskoláinkban. Nem szabad, hogy az ezekből az iskolákból kikerülő ifjúság ahhoz a gépemberhez hasonlítson, amelyet megszerkesztője csak bizonyos mozgások és munkák elvégzésére állított össze, és amely csak azt tudja elvégezni, amire megvan benne a mozgató, indító elektromos vezeték.


Mit jelent nevelni? Felkészíteni az ifjút az életre, s annak körülményei között — sokszor látszólag ferde helyzeteket és cselekedeteket követelő körülményei között is — a becsületesség egyenes útján való haladásra. Ebből következik, hogy a nevelés szoros összefüggésben van az ifjúra várakozó életkörülményekkel, a nevelésnek tehát ezek függvényének kell lennie. Ezért szükséges, hogy a nevelés magán viselje az illető nép vagy társadalom sajátos jellegeit. A mi kisebbségi életünk sajátos jellegeivel tisztában vagyunk, ezekhez kell alakítanunk tehát hitvallásos iskoláink nevelését is, azaz fel kell vértezni az ifjút minden olyan fegyverrel, mellyel sohasem támad, de amellyel a maga és faja védelmét becsületesen állja. Ez az elv.

Márton Áron és a példaérték

A székelyföldi Fenyéden ez év
októberében
felavatott Márton Áron szobor.
Fotó Bodnár Arthur

Az ÚMSZ Színkép mellékletébe írást kértek Márton Áron halála 30. évfordulója kapcsán. Igazából nem is kértek, csak megkérdezték, volna-e valami mondanivalóm, netán közlésre javasolt anyagom erre a tárgyra...


Kihívásnak éreztem e felszólítást. Annyi mindenről írtam már (avatottan és avatatlanul) az életemben, éppenséggel Márton Áron volt az, akire eddig nem volt jelzőm, aki nem kívánkozott a tollamra... Éppen ő, akinek szentségéért az utókor és hívei minden követ megmozgatnak, minden szükséges procedúrát végigjárnak... Aki az erdélyi sors egyik legszilárdabb és leghitelesebb megfogalmazója... Biztos, hogy klerikális volta tarttatta velem a tisztes távolságot. Nem tartom szerencsésnek olyan témákba ártanom magam, amelyek kívül esnek szellemi világomon... De most, hogy a témán töprengek, be kell látnom: Márton Áron több volt, mint egyszerű főpap. Jóval több volt, mint katolikus püspök... És tetszik-nem tetszik, az én sorsomnak is nagyon sok köze van az ő sorsához. Végül is, a kihívás eredménye az alábbi írás lett. Amelynek a gerincét Márton Áron gondolatai alkotják. Mindenképpen itt van a helye.


*



Boldogemlékű Márton Áront, aki Erdély püspökeként vonult be s maradt immár örökre a romániai magyarság emlékezetében, harminc esztendeje helyezték örök nyugalomra. És bár ez az alkalom, különösképpen boldoggá avatása után és szentté avatásának szorgalmazása közben, tisztelgő megemlékezések, szobor- és emlékműavatások  előmozdítója volt, odáig menően, hogy szülőfalujában, Csíkszentdomokoson magyar és román hivatalosságok főhajtása közepette múzeumot és emlékházat avattak tiszteletére, az erkölcsi következetességéért és kiállásáért a volt kommunista hatalom által meghurcolt katolikus püspök példaértéke nem foglalható össze egyetlen kijelentő mondatban. Ennek pedig az a magyarázata, hogy Márton Áronnak sikerült az, ami nagyon sok népért és nemzetéért felelős kortársának nem: kitartóan követni erkölcsi eszményeit. Egy olyan korban, amikor a tömeges nélkülözések és a véres megpróbáltatások kényszerében az ember, a túlélés és az érvényesülés reményében sajnálatosan engedékenynek, gyengének bizonyult saját erkölcsiségével szemben, a hajdani püspök remény és mentség lehetett mindazoknak, akik úgy érezték, minden elveszett. Nem véletlen, hogy az idei októberi emlékező szentmisén, Csíkszentdomokoson, a gyulafehérvári érsek azt tartotta fontosnak elmondani a falu nagy szülöttjéről, hogy Márton Áron számára rendkívül fontos volt a hazafiasság, a szülőföld megbecsülése és szeretete, s meghurcolása dacára, egész életében töretlenül haladt az életszentség útján. Nem rajta múlott, hogy példaértékű kiállásai - akár a bécsi döntés utáni menekülő zűrzavarban, akár a zsidó lakosság meghurcolása idején, akár a háború befejezése utáni méltányossági és megbékélési politika félreseprésének körülményei közt - vajmi kevés követőt győztek meg a kiállás és az önfeláldozás egyetlen lehetséges és szükséges voltáról. Azokban az időkben Márton Áronnak politikusnak is kellett lennie, hiszen az akkori politikusok zöme elárulta saját hivatását. A boldogéletű püspök hitelessége éppen abban áll, hogy mindig azzá tudott lenni, amire híveinek, közösségének, népének szüksége volt. Igen tanulságos ilyen szempontból az az 1946. április 7-én a kolozsvári Szent Mihály templomban elmondott beszéde, mely egy olyan pillanatban hangzott el, amikor Európa népei a béke és az új életkezdés megoldásait és formuláit keresték.


"Azt hittük, ha elnémulnak a fegyverek, lecsillapodnak a szenvedélyek is és a jószándékú emberek összefognak, hogy helyreállítsák, megteremtsék a békét az ellenségeskedõ nemzetek között is.