Tragikus csapda vagy helyben topogás? (Dan Culcer levele - 2)

(Folytatom a tegnapelőtt közzétett levél fordításának közlését a befejező résszel.)

Az "uchronia" szellemében fogant
művek honlapja a neten

Az erdélyi magyar lakosság társadalmi helyzete nem fog megjavulni a közigazgatás egy esetleges autonóm átrendeződése folytán, amiként azt holmi csodaszerként emlegetik. Ugyanígy Erdély visszaszerzésével és Magyarországhoz csatolásával sem! Erdély nyersanyagkincsei, amelyeket Magyarország 1920 óta hiányként érzékel, megszerezhetők a kereskedelem útján is, amennyiben nem állunk egy esetleges fegyveres összetűzés küszöbén, hanem közösen dolgozunk bármiféle projekten, még ha az nem több egy működőképes autósztrádánál, aminek pedig mindkét fél sürgősen és égetően szükségét látná. Ám ahelyett, hogy összedobnánk a nemzeti erőforrásokat és a munkaerőt, iszonyú összegeket ajándékozunk olyan Bechtel-fazonú nemzetekfölötti cégeknek, amelyek lenyúlják az általunk kiverekedett európai alapokat, a legbalkánibb hagyományokhoz illő üzleti trükkök révén, vagy rábólintanak a verespataki projektre, beleértve a járulékos pusztítást, kitelepítéseket és környezeti ártalmakat.


Túl késő van immár ahhoz, hogy végigkövessük a nacionalizmus logikáját, annak XIX. századi változatában. Elpuskáztuk a lehetőséget, a szovjet bőrbe bújt orosz imperializmus, 1946 után megbénított mindenfajta nemzeti kiteljesedést. Mily naivaknak bizonyultak azok a magyarok, akik remélték, hogy a Szovjetunió majd felkínálja számukra Észak-Erdélyt, ajándékképpen az isten tudja miféle fogadkozások és a kommunizmusnak való behódolás fejében?


Ez a vonat többé már nem áll meg a mi állomásainkon. Vagy ha ez mégis megtörténne, úgy vérfürdőbe torkollna. Azok, akik a vonaton ülnek, meg akik az állomásokat őrzik, foggal-körömmel viaskodnának a vasút fölötti uralmukért.


A vasut nem lehet viszály tárgya, ahogyan nem lehetett az a Markovits Rodionáltal megidézett Szibériában sem, a transszibériai cseh köztársaság idején, mert lebénításával megsemmisül a nyomvonala mentén élő teljes lakosság, hiszen nem létezik más, az övezetet élelemmel, energiával stb. ellátó útvonal.


Nem tudom, lehet-e erre a geostratégiai metaforára, mely írás közben szabadon kínálta fel magát, elméletet építeni. Viszont a gondolat, hogy a kizsázsiai olajvezetékek, vagy a Dél-Európa tervezett olaj- és gázvezetékei nyomvonalán, Bulgáriában, Koszovóban, Ukrajnában, Belaruszban, Törökországban vagy Örményországban geopolitikai konfliktusok rajzolódnak ki, amelyekbe beleszólnak az oroszok, az amerikaiak és más nyugatiak, akik fenyegetve érzik magukat egy lehetséges energiaválságtól, amely súlyosan érintené energiazabáló iparukat és kényelmüket; ezek működése ugyanis azonnal leállna, számomra nyilvánvaló: megvizsgálva a koszovói konfliktus okait, úgy az ebben résztvevők etnikuma csupán a vörös posztó volt, amit az érdekeltek fennen lobogtattak, s ennek örvén katonailag ellenőrizték a térséget, ahol az Ázsiából a Nyugat-Európának szánt olajvezeték átvonulna.


A kártyákat egészen más szinten keverik. Szükségünk van rá, hogy érvelve és alaposan bíráljunk, hogy megszabaduljunk ettől az új-dogmatizmustól, amely meggátol bennünbket abban, hogy helyzetünket a szociológia, a közgazdaság eszközeivel értelmezzük, a marxista gazdasági-politikai koncepciók nem-dogmatikus felélesztésével, olyan elemző módszerek bevetésével, amelyek sosem voltak s ma sem helytelenek.

Tragikus csapda vagy helyben topogás? (Dan Culcer levele - 1)

Román "granicsár" a 20. század első felében

(Íme, legutolsó levelemre (1, 2) megszületett a várvavárt válasz. Igaz, hogy a köztünk lévő földrajzi távolság és időbeli egyéb elfoglaltságaink miatt olykor elkalandozunk az egymásnak felkínált tárgytól, máskor meg olyan kérdésekre válaszolunk, amelyek egy korábbi felvetésben kommentár nélkül maradtak. Mindez azonban nem számít, a fontos az, hogy működik a vita gépezete, a kérdések megközelítése egyre meredekebb, szókimondóbb. A román eredeti itt olvasható.)


*



"Erre pedig én mondom azt, veled együtt: olyan tragikus csapda ez, amiből nem is tudom, létezik-e kiút."
Cseke Gábor


"Amiként ma este szólottam, nem is tudom, hogy a kisebbségiek vagz a románok előítéleteit sértettem-e meg. De hosszú ideje hozzászoktam már, hogy mit sem törődjek e reagálásokkal. Szeretek nyíltan elmondani a véleményem és a meggyőződésem, amelyek egészen biztosan sose ellenkeznek majd nemzetem érdekeivel, amelyhez tartozom."
Nicolae Iorga




Drága Barátom!


Képtelen vagyok elfogadni borúlátásodat. Igaz, hogy az irracionalitás sok emberi döntésnek, tehát cselekvésnek is alapjául szolgál, de az esetek többségében mód van arra, hogy enyhítsünk a hatásán, mert teljességgel kiiktatni, szerencsére, nem is lehet. Máskülönben alig lennénk többet holmi robotgépeknél, amelyek menten elveszítik önállóságukat, mihelyt kihúzzák őket a konnektorból. Az ember számára e művelet fölér a halállal. Mi ketten viszont élünk. Még...


Szöveged címével az Ardealul nostru-n azt sugallod, mintha félnünk kellene attól, miként reagálnak nemzettársaink. Igaz, ezt nem hagyhatjuk figyelmen kívül. De arra azért nem vagyok kapható, hogy úgy táncoljak, ahogy azt egy román vagy magyar politikai táncmester, amolyan pártaktivistából, titkosügynökből vagy botcsinálta értelmiségiből átvedlett szájvitéz diktálja.


Ezért emlegettem egyik tanulmányomban (Incremenirea in proiect) éppen Aurel C. Popovici-ot. Ami egyúttal kihívást jelent. Romániában fél évszázada betiltott szerzőről van szó, akit méltatlanul ostoba nemzettársai feketítettek be. Efféle fickókban pedig nem szenvedünk hiányt sem te, sem én, sem mi mindannyian. A. C. Popovici bátor, eredetien gondolkodó román hazafi volt, és megeshet, hogy elképzelése most, egy századdal az előterjesztése után még érvényesebbnek, életszerűbbnek és tartósabbnaki bizonyul más, egocentrikus közösségi projekteknél, beleértve azt is, amiről mi itt beszélünk, vagyis amilyen például a székelység közigazgatási és kulturális autonómiája.


Ez az etnikumra, etnikumközpontúságra épülő adminisztratív struktúra tipikus megnyilvánulása a tervben való megrekedésnek. A projekt ugyanis szerintem egyenesági leszármazottja a Magyar Autonóm Tartománynak, ami egyazon alapra épülne, mint amivel  a kominternista kommunizmus idején nem lehetett előhozakodni, pontosabban egy olyan közösség középkori előjogaira, amely Dimitrie Cantemir művében  (Istoria Ieroglifică) szereplő strucc-teve helyzetére emlékeztet: se nem teve, se nem strucc. Mert "ilyen állat nincs is", ahogy az egy vicc csattanójában áll...


A székelyek tiszteletre méltó emberi közösséget alkotnak, de nem felelnek meg a nemzet egyetlen ismérvének sem, annak ellenére, hogy egyesek szájából mindegyre hallani a "székely nemzet" kifejezést. Sajnos, nem lehet alkalomszerűen elfogadni egy olyan nemzetmeghatározást, hogy e régi, a fenyegetett államhatárokat védő, annak vonalát benépesített telepes népközösség történetét is kielégítse.

A "Tanár Úr" vitázik

Márton Áron által aláírt tanári kinevezés

Újabb érdekes dokumentummal lepett meg Mirk László barátom: a fénymásolt szöveg egy , a múlt század harmincas éveiben megjelent oktatáspolitikai folyóiratban látott napvilágot, szerzője a frissen felkent Cseke Vilmos "Tanár Úr" Kolozsvárról - vagyis az én apám.


A papírlap megdobogtatta a szívemet, s az alábbiakat olvashattam:


*


Márton Áron „A hitvallásos iskola feladata" címmel írt cikkének, amely nyitvahagyottnak nyilvánította Puskás Lajos „A kisebbségi életformára való nevelés" c. cikkében felvetett kérdéseket, meg kell gondolkoztatnia minden illetékes tényezőt, mert a kérdések megoldása nemcsak időszerű, de égetően sürgős is. Az együttműködés (kooperáció), — mely elvitathatatlanul fontos tényező a mai kisebbségi életünkben, — arra kötelez; hogy minél többen hozzászóljunk a kérdéshez, megoldási lehetőségeket hozzunk, hogy így a „kisebbségi életformára való nevelés kódexe" minél hamarabb napvilágot láthasson.


Az elvi kérdés, hogy iskoláink elsődleges feladata a nevelés-e, vagy pedig a tanítás, nem igen lehet vita tárgya akkor, amikor maga a pedagógia belátta, hogy a „csak tanítás" elve és gyakorlata bajt, rosszat hozott az emberiségre. Ki kell mondanunk nyíltan, hogy igenis elsősorban nevelni akarunk hitvallásos iskoláinkban. Nem szabad, hogy az ezekből az iskolákból kikerülő ifjúság ahhoz a gépemberhez hasonlítson, amelyet megszerkesztője csak bizonyos mozgások és munkák elvégzésére állított össze, és amely csak azt tudja elvégezni, amire megvan benne a mozgató, indító elektromos vezeték.


Mit jelent nevelni? Felkészíteni az ifjút az életre, s annak körülményei között — sokszor látszólag ferde helyzeteket és cselekedeteket követelő körülményei között is — a becsületesség egyenes útján való haladásra. Ebből következik, hogy a nevelés szoros összefüggésben van az ifjúra várakozó életkörülményekkel, a nevelésnek tehát ezek függvényének kell lennie. Ezért szükséges, hogy a nevelés magán viselje az illető nép vagy társadalom sajátos jellegeit. A mi kisebbségi életünk sajátos jellegeivel tisztában vagyunk, ezekhez kell alakítanunk tehát hitvallásos iskoláink nevelését is, azaz fel kell vértezni az ifjút minden olyan fegyverrel, mellyel sohasem támad, de amellyel a maga és faja védelmét becsületesen állja. Ez az elv.

Újabb levélváltás Dan Culcerrel

Kifogások, provokációk, gyanakvások

(Ma a Dan levelét adom közre, holnap következik az én válaszom. A téma rendkívül időszerű. Még mindig...)


*


Hozzáfűznék egyet s mást Románia nemzeti napja alkalmával a budapesti Nemzeti Színház körül támadt botrányhoz. Nem véletlen, hogy e nap épp December Elseje. Véleményem a következő: a nagykövetség hiát követett el. Sőt, meglehet, némi provokáció is volt a dologban. Igaz, nem igazán értem, mi e botrányból a haszon. Ám a magyarok, akik most a történteket osztják-szorozzák, ugyan csak hadilábon állnak a gondolkodással.


Amennyiben a magyar államnak, s természetesen az ország majd minden lakosának, akárcsak Románia valamennyi magyar polgárának december elseje gyásznap, adódhattak volna más megoldások is.
Egy magyar állampolgár azt javasolta például, hogy a budapesti megemlékezést tartsák meg semleges pályán, ne egy jelképértékű intézményben. 


A másik megoldás az lehetett volna, hogy figyelmen kívül hagyják a kialakult helyzetet, ám a tény, hogy mégsem ezt tették, számomra azt jelenti, hogy Budapesten léteznek olyan politikai erők, akik gesztusaikkal szimbolikus éretékű választási tőkét szeretnének begyűjteni.


Ilyesmire láttunk már példát a kádári időkben is, amikor Budapesten azt a Gróza Pétert ünnepelték, aki a Ceausescu-éra által nem igazán kedvelt, mellőzött politikus volt.


Ezzel mindjárt párhuzamba állítható a sepsiszentgyörgyi polgármester azon döntése, hogy március 15-ét szabadnappá nyilváníttatja. Van-e egyáltalán valamilyen különbség a két akció, a magyarországi tiltakozások és a sepsiszentgyörgyi polgármester tévesen értelmezett hatásköri túlkapása között? Úgy hiszem, nincsen. Mindkettőt provokációnak tekinthetjük. De kinek és miért érdeke erre az útra lépni?


Egy csöppet sem zavar engem március 15-e megünneplése. Azzal a feltétellel, hogy ne szítson újabb provokációkat bármelyik oldalon. Még akár egy munkaszüneti nap erejéig sem. Ünnepi alkalom ez a magyarok számára, még ha nem az anyaországban, hanem más államokban élnek is. Ezesetben viszont, biztosítsuk kivétel nélkül valamennyi magyar számára e nap megünneplését Romániában, akárha vallási ünnepről beszélnénk, mert így vagy úgy, lényegében erről van szó, és nem csak a sepsiszentgyörgyi városháza hivatalnokai számára, hiszen ők se magyarabbak többi fajtestvérüknél.


A sepsiszentgyörgyi románoknak ugyanakkor a jogegyenlőség alapján biztosítsanak megfelelő szabadnapot. Ámde hová vezet ez a nyughatatlan különjog- és sajátosság-hajhászás? Vagy egyenlőek vagyunk, vagy nem.


Létezik még egy út, az értelemé, a józan tisztánlátásé. Mondjunk le az olyan nemzeti ünnepekről, melyek konfliktusokat, egyik a másik általi legyűrését idézik fel. Vajon, közel vagyunk az ébredéshez, vagy ellenkezőleg, tovább süllyedünk az ehhez hasonló partikularitások hangsúlyozásának dágványába?


Nyíltan felteszem hát a kérdést magyar és román barátaimnak, akárcsak magyar és román ellenségeimnek: mi célja van ennyi ugrabugrálásnak? Jól kiszámítható reagálásokat kiprovokálni Budapesten? Erdély újrafelosztása? Erdély integrálása Magyarországba? Románia egységes államisága megbontását célzó akció, ama régi ürügy jegyében, hogy egy “soknemzetiségű” államról van szó, amely még csak nem is egységes?

Pót-Káfé: Szószívó manifesztum

Hogy a Káfét feltörték, mi másban reményked-

hetnénk, mint hogy Moshu mester helyrehozza a régi honoldalt, onlájn lapunk, legyőzi másszóval, mint modern Szent György a sárkányt, vagyis a hekkereket, s mi folytatjuk, amit elkezdtünk, amiről azt reméltük, hogy az egyetlen értelmes.

Viszont én mondom nektek, barátaim az ex-Káféban, hogy rosszul cselekszünk, ha folytatni akarjuk. Mert szöveget publikálni lehet: ha Moshunak sikerül a lehetetlen, akkor ugyanott, vagy ha egy másik Káfét ajánl fel, vagy ha Gabi megtölti velünk az Urszu2-őt, s ha az Urszu2 feldobja a talpát, akkor van Urszu3, ha az is, hát Urszu-végtelen, szerintem viszont a feladat nem a szószaporítás, hanem a rendezés a szavak között. S mi más lenne a rendezés, mint a szó elszívása, a szószívás. Hányszor gondoltuk, hogy a vers, regény, művészet vagy tudományos alkotás, amit olvasunk, rossz, fölösleges, egyenesen káros, Hitlert is a könyvek inspirálták. Hányszor gondoltunk arra, hogy túl sok a díj, ami ezekért a fércművekért, otromba gondolatokért kijárt, ideje ritkítani őket. S ha már a cél adott, csak az eszköz szükséges megvalósításához, mi sem könnyebb annak megteremtése!

A szószóvó tulajdonképpen egy számítógépprogram, amelyik lemásolja a világhálóra kitett szöveget vagy képet, elraktározza saját memóriájában, megsemmisíti a publikált eredetit és lehetetenné teszi újraközlését, ugyanis felismeri az idiómát. A szószívó szerkesztőnek mindössze meg kell jelölnie a szöveget. Volt Mein Kampf, nincsen. Volt A babám rószaszín bokája, s hirtelen nincsen, még leírni sem lehet az illető egyszervolt alkotás címét, mert technikailag lehetetlen. Egyszerű, nem?! Mindössze felelős szerkesztőkre van szükség meg időre. És kitartásra.

Hiszem, hogy azt a hekkerek nem ölték ki belõlünk. Úgyhogy munkára fel, társak!

Gergely Tamás

Stockholm, 2010. április

Illusztráció: Betonhackerek - Bodor Zsolt fotója a Káféról (2005)

Szerkesztő megjegyzése: kommenteket ide lehet alája írni.