- Erdőszentgyörgyön nevelkedtem, művészek egyáltalán nem voltak a családunkban, viszont kitűnő tanáraim voltak. Mindenki eléggé meglepődött, amikor felvettek a színire. Én magam is. Bár óvodáskoromtól a gimnáziumig gyakran mondtam verset, szerettem az irodalmat, színjátszottam, mégse hittem, hogy sikerül a felvételim, mint ahogy nem hiszi az ember, hogy dédelgetett álma valóra válik. Ám a kamaszkori identitáskeresés alatt a színházzal való találkozásom annyira meghatározó és revelatív volt, hogy egy életre mindent eldöntött. Hét évig Temesváron játszottam, majd áttelepültem Magyarországra és itt játszottam különböző színházaknál. A Pécsi Nemzeti Színháztól mentem nyugdíjba. Pályámon sikerek és kudarcok váltották egymást, ám nem befolyásolják a látásmódomat, hogy a világhoz, az emberekhez, a helyzetekhez alapjában véve színészként viszonyulok.
Mi késztetett pályaváltásra, méghozzá a műfordítás irányába, és melyek voltak a legelső lépések?
- Érdekes, én egyáltalán nem úgy érzem, hogy pályát váltottam. Az gondolom, természetes, hogy hatvan fölött nem játszom azokat a szerepeket, amelyeket huszonévesen játszottam. Ha felkérnek koromhoz illő szerepre és jó a rendező, szívesen elszegődöm. Csakhogy a színésznek a teste a munkaeszköze, az meg folyton öregszik, kopik. De a két tevékenység egyáltalán nem áll olyan távol egymástól! Gyerekkoromtól szenvedélyes olvasó vagyok, színházi korszakomban ban is bújtam a könyvet. Ha nem játszottam, olvastam. Vásárhelyen is, Temesváron is. Romániában a hetvenes években ez volt a legolcsóbb és legértelmesebb szórakozás. Később Magyarországon a barátaim néha megkértek, fordítsak le szövegeket románból, kellett nekik a nyersfordítás. Kíváncsi voltam, vajon tudok-e még románul. Kötélnek álltam. Azt mondták, egész jó, fordítsak még. Kezdetben azért még húzódoztam, mert jól tudtam, hogy én nem úgy fordítok, mint az igazi filoszok, hanem inkább színészként. Mindig szerettem az olvasó-értelmező próbákat, azokon megízlelni, értelmezni egy idegen szöveget, az íróét, és magamon átáramoltatva közvetíteni. Így hát nekem a fordítás is színjáték, ezért nem érzem, hogy más irányt vett az életem.
Milyen elégtétellel járt az újfajta nyilvánosság és hogyan bukkantál rá azokra az írókra, akiknek a műveit tolmácsoltad?
- Azt hiszem, a fordítás olyan, mint a házi kamarazenélés, egyszerűen jól esik csinálni. Persze örülök, ha a hozzáértők megdicsérnek, de manapság a kultúrának általában nincs nagy nyilvánossága, az olvasók - már ha vannak - sokszor még a szerző nevét sem jegyzik meg, nemhogy a fordítóét. Ha kell, megkeresik az interneten, aztán elfelejtik. Nincs hiányérzetem, nem jelent elégtételt, inkább szórakoztat a fordítás. Talán az alkati kíváncsiságomhoz van köze. Mivel húsz éve a Jelenkor Kiadó szervesen hozzátartozik az életemhez, a tájékozódás nem kerül nagy erőfeszítésembe. Sok kiadóval állunk kapcsolatban, könyvvásárokra járunk, havonta megkapom a katalógusokat az új kiadványokról. Sok a könyv. A román kiadóktól is küldenek könyveket. Úgyhogy képben vagyok. De minden fordításomnak más-más a története. Van, amikor egy kiadó kér fel, van, amikor a szerző, máskor meg én találok rá a műre és érzek ellenállhatatlan késztetést, hogy lefordítsam. Így történt például Florina Ilis A gyermekek háborúja (Cruciada copiilor) című regényével. Előre tudtam, akkor is lefordítom, ha nincs rá megbízásom. Aztán úgy alakult, hogy mégis megjelent és kitűnő kritikát kapott. Gabriela Adameşteanu Az elveszett délelőtt című regényét nem akartam lefordítani, nem mertem hozzányúlni. Nyomasztott, hogy Csiki Laci halála miatt bízott meg vele az Európa Kiadó. Pontosabban rábeszéltek. Utólag hálás vagyok érte. Olvastam, hogy a Bulandra Színházban Cătălina Buzoianu kitűnő előadást rendezett belőle, ez nagyon inspirált. Tényleg olyan élmény volt, mintha egy remek darabban én játszanám valamennyi fő- és mellékszerepet... Norman Manea A huligán visszatér című regényénél a kíváncsiság hajtott; addig keveset tudtam a dnyeszterentúli zsidó deportálásokról. Érdekelt. Sok mindennek utána kellett néznem... Dan Lungu Egy komcsi nyanya vagyok! című regénye végig szórakoztatott. Cărtărescu szövevényes prózája, költői látásmódja viszont nagy kihívás volt, de izgatott, hogy a sok mellérendelt mondat és a fordított szórend leképezhető-e úgy, hogy a szöveg se az értelmét, se a természetes ritmusát ne veszítse el. Az ilyesmivel jól el lehet bíbelődni.
