A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Koszta Gabriella. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Koszta Gabriella. Összes bejegyzés megjelenítése

2011. március 22., kedd

Nekem a fordítás is színjáték

Koszta Gabriella nem érzi úgy, hogy pályát váltott




Színésznőként indult az életnek, tele ambícióval, reménnyel. Nyugdíjazásáig szolgálta Tháliát, sok-sok szerepet eljátszott, majd utána újabb, elégtétellel járó alkotó tevékenységet keresett magának. És talált. Az iránt érdeklődtünk beszélgető partnerünknél, hogy milyen kulturális tapasztalattal lett gazdagabb a színház által és az mennyiben határozta meg immár színpadmentes életét?


- Erdőszentgyörgyön nevelkedtem, művészek egyáltalán nem voltak a családunkban, viszont kitűnő tanáraim voltak. Mindenki eléggé meglepődött, amikor felvettek a színire. Én magam is. Bár óvodáskoromtól a gimnáziumig gyakran mondtam verset, szerettem az irodalmat, színjátszottam, mégse hittem, hogy sikerül a felvételim, mint ahogy nem hiszi az ember, hogy dédelgetett álma valóra válik. Ám a kamaszkori identitáskeresés alatt a színházzal való találkozásom annyira meghatározó és revelatív volt, hogy egy életre mindent eldöntött. Hét évig Temesváron játszottam, majd áttelepültem Magyarországra és itt játszottam különböző színházaknál. A Pécsi Nemzeti Színháztól mentem nyugdíjba. Pályámon sikerek és kudarcok váltották egymást, ám nem befolyásolják a látásmódomat, hogy a világhoz, az emberekhez, a helyzetekhez alapjában véve színészként viszonyulok.


Mi késztetett pályaváltásra, méghozzá a műfordítás irányába, és melyek voltak a legelső lépések?


- Érdekes, én egyáltalán nem úgy érzem, hogy pályát váltottam. Az gondolom, természetes, hogy hatvan fölött nem játszom azokat a szerepeket, amelyeket huszonévesen játszottam. Ha felkérnek koromhoz illő szerepre és jó a rendező, szívesen elszegődöm. Csakhogy a színésznek a teste a munkaeszköze, az meg folyton öregszik, kopik. De a két tevékenység egyáltalán nem áll olyan távol egymástól! Gyerekkoromtól szenvedélyes olvasó vagyok, színházi korszakomban ban is bújtam a könyvet. Ha nem játszottam, olvastam. Vásárhelyen is, Temesváron is. Romániában a hetvenes években ez volt a legolcsóbb és legértelmesebb szórakozás. Később Magyarországon a barátaim néha megkértek, fordítsak le szövegeket románból, kellett nekik a nyersfordítás. Kíváncsi voltam, vajon tudok-e még románul. Kötélnek álltam. Azt mondták, egész jó, fordítsak még. Kezdetben azért még húzódoztam, mert jól tudtam, hogy én nem úgy fordítok, mint az igazi filoszok, hanem inkább színészként. Mindig szerettem az olvasó-értelmező próbákat, azokon megízlelni, értelmezni egy idegen szöveget, az íróét, és magamon átáramoltatva közvetíteni. Így hát nekem a fordítás is színjáték, ezért nem érzem, hogy más irányt vett az életem. 


Milyen elégtétellel járt az újfajta nyilvánosság és hogyan bukkantál rá azokra az írókra, akiknek a műveit tolmácsoltad? 


- Azt hiszem, a fordítás olyan, mint a házi kamarazenélés, egyszerűen jól esik csinálni. Persze örülök, ha a hozzáértők megdicsérnek, de manapság a kultúrának általában nincs nagy nyilvánossága, az olvasók - már ha vannak - sokszor még a szerző nevét sem jegyzik meg, nemhogy a fordítóét. Ha kell, megkeresik az interneten, aztán elfelejtik. Nincs hiányérzetem, nem jelent elégtételt, inkább szórakoztat a fordítás. Talán az alkati kíváncsiságomhoz van köze. Mivel húsz éve a Jelenkor Kiadó szervesen hozzátartozik az életemhez, a tájékozódás nem kerül nagy erőfeszítésembe. Sok kiadóval állunk kapcsolatban, könyvvásárokra járunk, havonta megkapom a katalógusokat az új kiadványokról. Sok a könyv. A román kiadóktól is küldenek könyveket. Úgyhogy képben vagyok. De minden fordításomnak más-más a története. Van, amikor egy kiadó kér fel, van, amikor a szerző, máskor meg én találok rá a műre és érzek ellenállhatatlan késztetést, hogy lefordítsam. Így történt például Florina Ilis A gyermekek háborúja (Cruciada copiilor) című regényével. Előre tudtam, akkor is lefordítom, ha nincs rá megbízásom. Aztán úgy alakult, hogy mégis megjelent és kitűnő kritikát kapott. Gabriela Adameşteanu Az elveszett délelőtt című regényét nem akartam lefordítani, nem mertem hozzányúlni. Nyomasztott, hogy Csiki Laci halála miatt bízott meg vele az Európa Kiadó. Pontosabban rábeszéltek. Utólag hálás vagyok érte. Olvastam, hogy a Bulandra Színházban Cătălina Buzoianu kitűnő előadást rendezett belőle, ez nagyon inspirált. Tényleg olyan élmény volt, mintha egy remek darabban én játszanám valamennyi fő- és mellékszerepet... Norman Manea A huligán visszatér című regényénél a kíváncsiság hajtott; addig keveset tudtam a dnyeszterentúli zsidó deportálásokról. Érdekelt. Sok mindennek utána kellett néznem... Dan Lungu Egy komcsi nyanya vagyok! című regénye végig szórakoztatott. Cărtărescu szövevényes prózája, költői látásmódja viszont nagy kihívás volt, de izgatott, hogy a sok mellérendelt mondat és a fordított szórend leképezhető-e úgy, hogy a szöveg se az értelmét, se a természetes ritmusát ne veszítse el. Az ilyesmivel jól el lehet bíbelődni. 

2011. február 13., vasárnap

Örök téma - mai megközelítés

* Mircea Cărtărescu és a nők
* Lehet-e újat mondani róluk?


Visszhangos könyvsiker lett a bukaresti Mircea Cărtărescu novellagyűjteménye (De ce iubim femeile. Humanitas, Bucuresti, 2004), amely az írónak az Elle című, nem kimondottan szépirodalmi magazinban megjelent, egyre keresettebb rövid írásaiból állt össze - mondhatni, szinte magától. Az addig inkább az elitet és az avatott közönséget megcélzó Cărtărescu-művek e pillanattól egészen más fényben ragyogtak föl: az alkotóra jótékony palástként simult az eleve népszerű témából eredő, rokonszenvvel párosuló tömegérdeklődés... 


A költőként, regényíróként elismert, a nyolcvanas évektől az irodalmi élet élvonalába törő Mircea Cărtărescu sok korábbi, rangos művét ez a kis novellagyűjtemény beemelte a "divat" tartományába.


Mit kerteljek? A nők karján az író könnyedén besétált a köztudatba.


Szerencsére - mondom most -, mert így legalább ez a lektűr egy minőségi író megközelítéséhez nyújt tolvajkulcsot.


Koszta Gabriella jól tette, amikor az író sugallatát meghallva, rászánta magát, hogy a pécsi Jelenkor Kiadónak lefordítja a kötetet, amely 2007-ben meg is jelent egy zsebkönyvként elképzelt Útravaló c. sorozat indító köteteként.


Ami érdekes és izgalmas ebben a formailag nem irodalmi műben, amely emlékfűzérre, a szöveg mögül mindegyre kibeszélő értekező prózára emlékeztet, az az, hogy úgy tűnik, mintha az író kizárólag olvasója számára bizalmasan, tudata legmélyebb rétegeiből bányászná elő vallomásait, s olyan titkokat szellőztetne meg, amit az ember rendszerint magába szokott temetni. E meghitt bizalmasság teremt szoros kapcsolatot szerző és olvasója között, pedig hát a könyvet távolról sem kell önéletrajzi adaléknak tekintenünk. Az író éppen úgy él benne természetadta szabadságának jogával, hogy arra és oly módon kanyarítsa a mese folyását, ahogyan a szükség éppenséggel megkívánja. Olyan ez, mint a mindennapi életben a kamaszok egymás előtti fantáziálása, amikor gáláns kalandjaikat próbálják felnagyítani, kiszínezni, jelentéssel és fontossággal felruházni. Fabulálnak. Ezt teszi az író is, minden leírt sorával, de őt a gondolat mélysége, az élmények sodra és az írói tapasztalat, fantázia segítik, hogy a tökély felé vezesse a történteket.


A fordító szerint kemény dió volt Cărtărescut magyarítani. Mindvégig az lebeghetett a szeme előtt, amire maga az író kérte meg, amikor rászabadította Koszta Gabriellát a műre: arra vigyázzon, hogy a szöveg otthonosan üljön a magyar fülben. Azt hiszem, ezt az akadályt sikerült venni. És még valami: külön szerencse, hogy női lélek az, amin keresztülszűrődött a Miért szeretjük a nőket? jelentésmezője. Mert ez a tény egymagában fokozott erővel hitelesítette a szövegek autentikusságát, és nem annyira a primér ingerek tartományát, annál inkább a gondolati szintet részesítette kitüntető figyelemben. 


Cărtărescu női kalandjai tulajdonképpen filozofikus, egzisztencialista kalandok. Mint ahogy mindközönséges életünk fölött is elűzhetetlenül ott lebegnek az élet nagy eszméi és gondolatai, mint amilyen a Sors, a Szenvedély, a Szabadság és a Végzet... Például... (Cseke Gábor)




Mircea Cărtărescu
Ki vagyok én?


Néhány éve, amikor a cédéim között turkáltam, rábukkantam egyre, amelyiken szórakoztató, játékos, kellemesen színes, szemléletes, szemet gyönyörködtető személyiségtesztek voltak. A megannyi alaposan kidolgozott, jól ismert teszt között volt egy, a Who Am I? című, amely grafikailag talán igénytelen volt, de a szokatlan fogalmi felépítése megnyerő. Röviden, először is választani kellett hat ház közül. Azután hatféle kerítés közül. Az udvaron el kellett helyezni egy fát a hat fa közül és egy tavacskát a hat tavacska közül.

2011. február 7., hétfő

Nosztalgiázzunk? - pró és kontra

* Egy rendszerváltó román regény és fordítója
* Dan Lungu: Egy komcsi nyanya vagyok!


Tudomást szereztem egy remek fordítóról, s ezt a hírt igyekszem máris tovább adni. Tulajdonképpen Ilia Mihály hívta fel rá a figyelmemet, mint olyanra, aki hasonló csónakban evezik velem: vagyis olyan tolmácsolója a román irodalomnak, s e törekvésében mindenek előtt a puszta kíváncsiság és az értelmes kihívás vonzereje az, ami belülről fűtik. Ha jól összeszámolom, egészen szép teljesítmény áll már a háta mögött az Erdélyből az anyaországba áttelepült, jelenleg Pécsett élő Koszta Gabriellának, aki eredeti szakmája szerint színésznő, 2007-től pedig avatott fordítója is a román irodalomnak. Közben a Jelenkor folyóirat és kiadó házatáján fejt ki sikeres menedzseri tevékenységet. 


Eddig megjelent nagyobb szabású fordításai: 


Dan Lungu: Sunt o babă comunistă!, Mircea Cărtărescu: De ce iubim femeile, Norman Manea: Intoarcerea huliganului, Florina Ilis: Cruciada copiilor, Gabriela Adameşteanu: Dimineaţa pierdută. E mellett, tíz hónapon át szerkesztette férjével, Csordás Gábor költővel az ÉS-ben a Balkán Balkon című irodalmi mellékletet, amelynek román anyagát ő gondozta.


Dan Lungu (sz. 1969, Botoşani) regénye egy politikai lektűr olvasmányosságával kínálja magát. Az író hálás témához nyúl, ugyanakkor az általa használt nyelvezet akár egy tökéletesen szabott ruha símul tárgyához. A könyv emlékezéses-vallomásos, több személyes szempontú visszapillantás a romániai aranykor viszonyaira, amelyek egyesekben a mai veszteséget, frusztráltságot jelentik, s emiatt nosztalgiát ébresztenek, másokban viszont a mögöttünk hagyott diktatúra dermesztő levegőjét tartják ébren. A regény szereplői - egy faluról városra származott munkáscsalád tagjai - állítják szembe saját élményeiket és emlékeiket az általánosabb összefüggésekbe helyezett tényekkel és igazságokkal. Nosztalgiázzunk-e vagy sem? Bármilyen választ is adjunk, a döntés csöppet sem könnyű. Végig kell futtatni az egyéni sorsok minden lényeges mozzanatát, s megvizsgálni, hogy azokban mennyire található meg a rendszerváltással rólunk leválasztott múlt minden ellentmondása.


A gördülékeny, sok helyen erősen publicisztikus hangvételű könyvet Koszta Gabriella egyetlen lendülettel, ihletetten tolmácsolta 2008-ban. Be is vallotta, hogy Lungu szövege elsőre könnyű falatnak bizonyult. "Tulajdonképpen minden felkérés nélkül azon próbáltam ki, hogy mennyire felejtettem el románul - írta egy levelében. - De érződik a szövegén, hogy elsősorban szociológus..." Azt is elmondta, hogy nagyon jól érzi magát a fordító bőrében, bár képzettsége a színpadi tevékenységre készítette őt föl. De éppen színpadi tapasztalatai segítették hozzá ahhoz, hogy egy másik alkotó bőrébe bújjon. Ahogy fogalmazott: "Jólesik más bőrébe, más helyzetbe, másik nyelvbe bújni... Olyan mintha olvasó-értelmező próbán morfondíroznék, hogy ha átcsurgatom magamon a szöveget, vajon az egészből mi fog kisülni. És ha kisül valami, azt szeretném az olvasónak megmutatni."


Fogadjuk szeretettel Koszta Gabriellát és mindazt, amit "áthoz" nekünk a túlsó partról. Egy későbbi alkalommal Cartarescu-fordításáról is részletesebben említést teszünk. Az alább közzétett részlet Dan Lungu regényének 22. fejezete és a főhős, a kommunista "nyanya", egy nyugdíjas munkásnő munkahelyi nosztalgiázásáról szól. (Cseke Gábor)