Egy önkéntes pályaőr feljegyzéseiből (11): Fejek a töltés oldalán

Két nap haladékban – na jó, gondolkodási időben, ez a helyes kifejezés – egyeztem meg Bakter Bálinttal. Az első nap azonban azzal telt el, hogy „kisállomásommal” kapcsolatos emlékeimet és gondolataimat próbáltam tisztázni. A kinyomtatott versekhez hozzá se  nyúltam, mintha egy láthatatlan kéz tartott volna vissza. Nem tudom, ugyanannak a kéznek az ismeretlen gazdája küldte rám azt a makacsul visszatérő verssort, amit egyre csak ismételgettem magamban, és addig nem tudtam hová tenni („látom a fejem legurulni a töltés oldalán...”), amíg végül is megadtam magam és internetes keresővel 0,26 mp alatt kiderítettem: Kányádi Sándor 1960-ban írt verséről van szó. A költő Sz(abédi) L(ászló) emlékének ajánlotta, sokan és sok helyütt idézték is azóta, nem csoda hát, ha bennem is megragadt, akár egy makacs dallam, vagy mint egy jófajta bogáncs.


Különben ennyi az egész:


Kányádi Sándor
In memoriam Sz. L.


Mint álmomban, ha síneken
játszottam és jött a vonat,
dermedten állok, engedem,
hogy elgázoljanak.


Sikoltanék,
de csak hangtalan ráng a szám.
Látom a fejem legurulni
a töltés oldalán.


Olyan egyszerű, dísztelen és a pillanatot kitöltő, mint ama költő halála, aki 1959-ben, egy évvel a vers születése előtt, a szamosfalvi állomás környékén (ugyancsak önkéntes pályaőri belső parancsnak engedelmeskedve? - ezt jó lenne kideríteni, de hogyan?) a vonat elé vetette magát. Egészen bizonyos, hogy valamiképpen őt sem eresztette a vasút világa, hiszen a különben Székely László névre hallgató, remek nyelvész- és esztétika-professzor édesapja maga is vasutastiszt volt, Szabédi gyermek- és ifjúkora a sínek közelében játszódott le, s akár egy teljes kör, itt is záródott be. Végzetesen.


Zsenge, kezdetleges verseim kéziratai maradtak az öngyilkos költőnél, soha nem is érdeklődtem utánuk, számomra elég volt az, hogy még halála előtt üzent felőlük: van bennem tehetség – ez volt a magamfajta diáknak szóló ítélet, sok munkával lehet belőlem valami... Vonz és taszít is egyben az a derékba tört sors, amelynek útjára hajdani mesterem lépett – mesterem a vasút szeretetében, a költészet tiszteletében és szellemi tévelygéseiben -, én ilyen pályaőrségre akkor se vállalkoznék, ha már nagyon nem bírnám terheimet cipelni. Nem is a töltésen leguruló fejem rémiszt meg igazán – bár gondolatnak az is eléggé riasztó lehet -, hanem annak a mozdonyvezetőnek a lelki traumája, aki teljesen ártatlanul csöppenne az én önítéletem történetébe. Miért sodornék magammal akaratán kívül egy olyan valakit, akihez semmi és senki nem kapcsol, se nem tartozom neki, sem ő nem tartozik nekem, és aki attól a pillanattól kedve, hogy szerelvényét választom önkéntes hóhérul, örök nyugtalanságra és álmatlanságra kárhoztatva egy vétlen embertársamat.


S ha már mozdonyvezetők kerültek a képbe, hadd emlékezzek meg egy pár éve történt abszurd eseményre, ami ha nem történt volna meg, ma a fekete humor kategóriájában szerepelhetne, a kitalált történetek között. De sajnos megtörtént. 


Korabeli lapkivágást őrzök az esetről.


„Egy 54 éves, segesvári mozdonyvezető vesztette életét tegnap délelőtt Bikafalva közelé­ben. A nyugdíjas mozdonyvezető meg akart állítani egy mozdonyt, ami a székelyudvarhelyi állomásról sza­badult el: a bikafalvi állo­mástól mintegy százötven mé­terre a férfi megpróbált felkapaszkodni a mozdonyra, ám a kerekek alá került... 
A székelyudvarhelyi állomáson 11 óra körül C. I. tolató manővereket végzett a mozdonnyal, majd a szemtanúk szerint leszállt róla. A nyo­mo­zás eddigi állása szerint a mozdony ezután indult el lassan, az állomáson lévő alkal­ma­zottak pedig már nem tud­ták megállítani. A mozdony­vezető gyorsan taxiba ült, és a bikafalvi állomásra sietett, megelőzve a lassan lefelé gu­ruló mozdonyt, ami addig nem okozott balesetet... Szemtanúk szerint a mozdony­vezető szembe ment a köze­ledő mozdonnyal, és oldalról megpróbált felkapaszkodni rá. A tragédia ekkor történt: C. I. teste a kerekek alá került, a mozgó jármű bokából mindkét lábát levágta, illetve az esésnél nagyon súlyos fejsérülést szenvedett.. A kiérkező mentők már csak a halál beálltát tudták megállapítani.  A mozdonyt Újszékelyen sikerült megállítani, újabb balesetet nem okozott. A Székelyud­var­helyre menetrendszerűen ér­ke­ző járat viszont körülbelül egy órát késett a baleset miatt...”


A kivágott cikk mellett pedig Biró Károly itt látható fotóját őrizgetem, amely banális vizuális elemeivel erőteljesen sugallja egy végzetesen tragikus esemény légkörét. Nem árulja el, hogy mi is történt, de a pályatest melletti elgurult kalap miatt valami nagyon rosszra gyanakodhatunk...

Újabb levélváltás Dan Culcerrel (2)

"Összes műveim" Bukarestben, 1976-ban

(Ígéretemhez híven, alább olvasható válaszom Dan Culcer tegnap közzétett levelére.)


*

Kifakadásodat megértem és aláírom, hasonló helyzetben magam is ledöbbennék, hiszen a budapesti December 1 epizód is mélységes szégyennel tölt el, mintha az én hibám lenne a magyar fővárosban kialakult helyzet. Könnyű lenne a román nagykövetségre hárítanom a konfliktus kipattanásának felelősségét, elvégre minden józanul gondolkodó ember számára napnál világosabb lehetett: nemzeti ünnepet ülni egy olyan ország fővárosában, amelytől háborús vesztesként óriási területeket csatoltak el, ráadásul éppen azon a napon, melyen Trianonban az országvesztést bejelentették, csakis diszkréten és illedelmesen - hogy úgy mondjam: lábujjhegyen - szabad. Aki ezt másként gondolja, azt nyugodtan provokátornak vagy jobbik esetben is érzéketlennek lehet tartani. Így aztán a Nemzeti Színház kibérlésének követségi ötlete kimerítette a szándékosság fogalmát. De egy ilyen kérést eleve diplomatikusan el is kellett volna utasítani, hiszen Budapesten bőven akadt még a Nemzetin kívül ünneplésre méltó helyiség december elsejére is, ami senkinek sem szúr szemet.


De ha már szóba került: amikor 1990 nyarán törvénybe foglalták, hogy a levitézlett augusztus 23-a helyett mely dicső történelmi dátum képviselje a továbbiakban a román öntudat országos ünnepét, a számos józan és logikus javaslat ellenére - emlékszem, mily sokan szerették volna 89-es fordulat napjait az egész romániai népközösség napjává emelni - a lehető legszerencsétlenebbre, a legkirekesztőbb üzenetűre esett a végső választás; történetesen arra, amely a történelmi román büszkeség mellett sose moshatja le magáról a magyar gyász valamennyi negatív érzelmi töltetét. 


A döntés valahol érthető is volt: elvégre ugyanaz a logika diktálta, mint annak idején az augusztus 23-i bukaresti orosz bevonulás esetében, amit aztán román fegyveres felkeléssé sminkelve, a politika két legyet ütött egycsapásra: egy szovjet és egy patrióta legyet! Lényegében akkor is Erdély volt a tét, s legőbb nemzeti értéket ma is Nagy-Románia eszméje keltett. Román szemmel ésszerű, de nem szerencsés üzenet ez a több nemzetiségű romániai társadalomnak.


Tudom, hogy e kérdésben ma ilyen véleményt megfogalmaznom némileg frivol módon hangzik, hiszen valamikor 1968-ban én magam írtam le a bukaresti magyar ifjúsági lap főszerkesztőjeként, első oldalas vezércikkben azt, amire nem igazán van mentség, legfeljebb csak magyarázat: hogy Erdély egyesülése Romániával, a kommunistának mondott időszakban meghozta az ország minden lakosa számára a teljes jogegyenlőséget. Ez egy olyan jelszó volt, amit hosszú időn átt fennen hangoztattunk. És ha mindezt azért írom le, mert ekként hiszem is, talán még megbocsátható naivitás lett volna. Ámde e sorok úgy születtek, hogy közben tudtam: nem az igazságot, annak csupán a bennem élő hő óhaját, szándékát, reményét vetem papírra úgy, mintha az máris kézzelfogható valóság lenne. Az 1918-as esemény félszázados évfordulójára a laptól megkövetelt vezércikkel magam isvalami hasonló csapdába estem, mint most a Nemzeti Színház igazgatója Budapesten, s mindketten jóhiszemű balekségünk levét isszuk meg. Nemzettársaim, kollégáim nem túlzottan díjazták kényszerű gesztusomat, s ma úgy látom, román ismerősem szemében sem kimondottan ettől lettem rokonszenves. De ha akkor nem volt hozzá bátorságom, ma talán még nem késő szabadon kimondani azt, amit gondolok - már csak azért sem, hiszen ezen a téren Te mindig is merészebben és konokabbul előttem jártál. A Te utad egyenesebb, európaibb volt, ugyanakkor azért sok mindent nem tapasztaltál meg a saját bőrödön, mert hiányzott hozzá a személyes motivációd.


Ilyen kérdés például az, amit Te úgy nevezel, hogy a magyarok asszimilációtól való félelme. És amit károsnak, terméketlennek, visszahúzó erőnek tartasz. Igazad van, e félelem amennyire racionális, egyben épp olyan irracionális is. Próbáld meg elképzelni az erdélyi magyarság utolsó kilencven esztendejét, amelyben - pár év kivételével - következetesen a legyőzött, a sarokba szorított helyzetét éreztették vele, nehogy egy pillanatra is megfeledkezzék róla. A társadalmi-gazdasági pozíciói fokozatos visszaszorítását, megcsonkítását, majd szinte teljes ellehetetlenítését úgy élte megnemzedékről nemzedékre, mint egy folyamatos felőrlést, asszimilációt, aminek csak a legöntudatosabbak voltak képesek úgy-ahogy ellenállni.