Mit sugall a megsemmisítő tisztogatás logikája? (2)

(Válasz Dan Culcer levelére)

Kedves Dani!

Mindjárt az elején ki kell ábrándítsalak avégett, hogy egy percig se táplálj illúziókat irányomban. Leveledben ugyan oldalamba vágtad a sarkantyúdat, arra számítván, hogy a hatására majd nekilátok sarkosabban fogalmazni, meredekebben ellenkezni veled, s ezáltal a mi gyötrődésünk mindjárt párbajnak, bajvívásnak látszik, a nézők nagy-nagy gyönyörűségére. Csakhogy én elengedem a fülem mellett harcba hívó szavaidat, azon egyszerű oknál fogva, hogy az én célom és szándékom a megértés és a megértetés, nem pedig a szenvedély és az elszántság demonstratív hangoztatása. Érzésem szerint Te sem ilyen babérok után vágyol, csupán csak zavar az - gyanúsan hangzik? -, hogy túl sok mindenben egyetértünk, meredeken ellent mondva a körülöttünk csittegő-csattogó csatazajnak...

Máris leszögezem: magatartásomra az egyik legfőbb magyarázat az immár megváltoztathatatlan vérmérsékletem. Világéletemben a defenzív harcmodor híve voltam mindenféle játszmában. Úgy tapasztaltam, hogy a sarkosság, az élesség a vitában, élénkítő hatása mellett könnyen megtéveszti az embert, mert amellett, hogy indulati elemekkel terheli túl a konfrontációt, fölösleges szellemi varagabetűk labirintusába hajszolja bele. Ahhoz, hogy a Te offenzív, kezdeményező stílusú manírodhoz fürgébb és harciasabb partnert óhajtanál, teljes mértékben jogod van, de hát a sors másként osztotta ránk a szerepeket, s könnyen meglehet, bár első látásra talán nem érzékelhető, hogy a többség–kisebbség viszony mint bevallatlan tudatállapot, fű alatt, ha nem is tudatosan, az eszmecserénken is kiütközik. Amit Te kimondasz egyetlen szájmozdulattal, ugyanazt én magam nem egyszer több ízben is megforgatom magamban, mielőtt szavakba önteném, mert nem szeretnék fölösleges sebeket osztogatni.

Azt írod, hozakodjak elő mindenféle érvvel, valahányszor megütköznek véleményeink, gondolataink. Ebben valamivel könnyebben partner vagyok, csak éppen ne képzeld azt, hogy szavaidat, elképzeléseidet a kákán csomót kereső gyanakvásával mérlegelem. Valahányszor leveleidet olvasom, mindenek előtt az fordul meg a fejemben, hogy megértselek, hogy gondolataid, szándékaid gyökeréig eljussak (mint kíváncsi hajós a forrásokig...). Nem osztom álláspontodat azzal kapcsolatban, hogy mindenáron elébe kell mennünk provokátorainknak és akkora zajt csapjunk, hogy az ősök is felébredjenek tőle. A hiteltelen alakok akaratlan sztárolása azzal kezdődik, hogy méltónak találjuk őket a vitára, az ütköztetésre. Véleményem szerint mi magunknak kell elsősorban hiteleseknek lennünk és ezáltal híveket szereznünk álláspontunknak. Persze, beszéljük meg a történteket, de mert Te helyettem is minden oldalról kielemezted az illető lehetséges személyiségét, bevallott és rejtett száéndékait, gesztusainak következményeit, nekem szinte már nem is kell hozzátennem semmit.

Ha csak azt nem, azt pedig nagyon határozottan és ismételten, hogy az ilyen fickóknál sokkal jobban érdekelnek azok, akikre minden időkben - akár példa gyanánt, akár szövetségesi minőségben - számítani lehet. Túl egyszerű és némileg perverz dolog lenne részünkről, ha a pozitív példa végett minden esetben magunkra mutogatnánk s nem keresnénk meg környezetünkben, közeli és távolabbi történelmünkben azokat a személyiségeket, akikkel magunk is szívesen elbeszélgetnénk-elvitatkozgatnánk közös dolgainkról, gondjainkról, félelmeinkről, bízvást bízván abban, hogy megértésre találunk. A nagy történelmi példákon végigtekintve, gondolom, neked is feltűnt, hogy a megértés és a megegyezések kulcsemberei vagy éppen szürke eminenciásai többségükben kettős-hármas vagy akár többszörös kötődésű személyiségek, akik génjeiben ott rejlik, sajátos egységben, kitörölhetetlenül a történelem minden viszontagsága - az is, ami elválasztja, meg ami közelíti is egyben az embereket. Meggyőződésem, hogy az ilyen példákból kellene kiemelnünk nemzeti hőseinket is, anélkül, hogy megtagadnánk, mellőznénk azokat, akik a társadalmi fejlődés egy bizonyos szakaszában a kimondott nemzeti érdekek hordozóivá lettek. Teszem e kijelentésemet annak dacára, hogy tudva tudom: sem a román közvélemény, sem saját nemzettársaim nem osztják álláspontomat, mert ha hősök után kell néznünk, akkor igenis, szerintük válasszunk tősgyökeres, egy tömbből faragott, nem kompromisszumra hajló, merészen harcba hívó és vezető embereket, akik inkább törnek, mint hajlanak... Ebből az eszményből születtek világszerte azok a hősi gesztusok, melyek huszadik század végi kifejezője a kubai forradalom "patria o muerte" jól hangzó, csupa pátosz jelszava, amellyel Che Guevarának magát az ENSZ-t is sikerült lenyűgöznie - ideig-óráig.

Persze, hogy az embernek el kell döntenie, mégpedig szabadon, végül is milyen identitásában érzi a legigazabbul otthonosan magát. Sokan nem hisznek a kettős vagy többszörös identitású emberekben, szomorú történelmi tapasztalatokra hivatkozva. Ilyen szempontból az én felfogásom eleve a vesztes, az árnyékos oldalra sodor engem nemzettársaim előtt is, mert hogy nem tudok sarkított esetben sem kizárólagossá válni. Egyik leveledben megrázó és nekem százszázalékosan őszintének tetsző, zárójeles tépelődésedet osztod meg velem azzal kapcsolatban, hogy empátiád folytán a mások megértését erkölcsi parancsként könyveled el, amiért aztán ilyesmit gondolnak rólad:

"Talán egy újfajta, Stockholm-szindrómában szenvedek. Hatalmában tart a potenciális vagy a valós ellenfél iránti rokonszenv, a velük való cinkosság. Vagy pedig, mindkét részről fizetett hangadónak, ügynöknek, spionnak tartanak. Meglehet, hogy ezek mind én vagyok, s készen állok elveszteni a lelkemet, az identitásomat. Vajon a Másik megértésének a betege lennék? Hogy megnyugtassalak, kijelentem, hogy ha kell, készen állok fegyvert ragadni Máramaros függetlensége és az én kivándorolt erdélyi román identitásom védelmére!"

Miért védekezel énelőttem, Barátom? Hiszen én egy pillanatig sem vádolnálak ilyesmivel. Meg aztán ama bizonyos Stockholm-szindróma is olyan, hogy csak azért tűnik olyan félelmetesen gyanúsnak, mert a pszichológusok mindig gondoskodnak arról, hogy az élet hétköznapi, természetes eseményeire, jelenségeire ráhúzzák a maguk tudományos kényszerzubbonyát. Mi sem természetesebb annál, hogy az egymásra utalt, akár kényszerűségből összezárt emberekben, még ha alá és fölérendeltségi viszonyban is állnak, a testközeli megismerés folytán megnő a másság elfogadási készsége, az empátia-szint; ezért lehet sikeresen gyűlölködést szítani olyan emberek között, akik nagy távolságra vannak egymástól, esetleg sose is látták egymást, csak a beléjük kódolt, irányított üzenetre kell hallgatniuk. Én nem félek attól, hogy mindenféle szindrómák alá sorolnak be, s azt is bevallom, ha már említetted, hogy a magam részéről egyáltalán nem állok készen fegyvert ragadni ilyen-olyan formában megfogalmazott "ügyek" miatt. Az értékskatulyák megfelelő helyén erre azt a cédulát szokás ragasztani, hogy gyávaság, de ha az történetesen az ember identitásának, személyiségének egyik meghatározott része, akkor nincs miért megbújni a trendek mögött.

Sokkal jobban foglalkoztatnak azok az életutak s a belőlük fakadó tanulságok, mint amilyen az albisi dr. Barabás Béláé, akiről bevallom, életem 69 éve alatt egyáltalán nem hallottam s csak nemrég fedeztem föl a magam számára - de azzal, hogy most a vele kapcsolatos élményemet és gondolataimat itt szóvá teszem, mások figyelmébe is melegen ajánlom -, pedig szinte élete végéig (1855-1929 között élt) kisebbségi identitásáért kiálló közéleti ember volt, politikus és újságíró egy személyben. Emlékirataim című visszatekintése (Arad, 1929, Corvin Könyvnyomdai Műintézet, I. Lányi) saját kiadásban jelent meg, s az azóta eltelt közel száz esztendő többszörösen értékessé tette, megnemesítette nem csupán a benne foglalt élettapasztalatot, hanem azt a politikusi-közemberi bölcsességet, amivel rendkívül nehéz időkben - éppen a trianoni trauma első éveiben - mert és tudott aktív, identitását és kisebbségi sorsát vállaló erdélyi magyarnak lenni, bár könnyen lehetett volna belőle Budapesten szánni való erdélyi menekült, mint oly sokan azokban a zűrzavaros állapotokban.

Mit sugall a megsemmisítő tisztogatás logikája?

(Dan Culcer újabb hozzám intézett levele. A válasz pár nap múlva, ugyanitt olvasható)



Csibi Barna tettéről, romániai és magyarországi politikai és sajtóvisszhangjáról úgy hiszem, tanulmányok születnek majd. Azt remélem, hamarabb megíródnak, mielőtt még a románok, nemzeti jelképeik bántalmazásától felbőszülve, ellátnák Csibi Barna és barátai baját, illetve mielőtt  még Csibi barátai, közösségüket védendő, természetesen minden ok nélkül és indokolatlanul ellátnák az őket lazsnakolók baját. Akárcsak Marosvásárhelyen, 1990-ben, miközben mindkét közösség szentül hiszi, hogy a másik kezdte. Vagy fordítva: még mielőtt a magyarok...


Emlékszem, hogy március 19-én, 17 óra körül, egy szovátai polgárt, akit Csibi videointerjúban beszéltet a saját blogján, felszólítottak, szervezzen Vásárhelyre induló szabadcsapatokat, merthogy ott úgymond "ölik a magyarokat". Nem tudom, mekkora hitele lehetett akkoriban egy telefonértesítésnek, de a kérdezett válaszából az derült ki, hogy meg sem fordult a fejében ellenőrizni a hívást és a félrevert harang hívására összesereglők valamennyien útnak indultak Szovátáról, az emlékező meg egyenesen fejszét ragadott.


Történhet azonban ennél rosszabb is. Mert a rosszból eddig sem volt hiány. Emlékeznünk kellene rá, hisz nem telt el túl sok idő: csupán csak 70 esztendő! Csibi Barna viszont eszünkbe  juttatja, mi minden történt 1848 tájékán. Nekünk  meg erről eszünkbe jut, hogy mi történt 1990-ben, 1940-ben, 1944-ben, 1919-ben.


Senkinek sem kell tudnia, ki fia borja az az egyén, aki egy etnikumközpontú, mélységesen paranoiás gondolat jegyében hangulatot kelt. Egy idő óta Csibi Barna az, aki provokációt provokációra halmoz. Pillanatnyilag. de lássuk csak, kicsoda ő? Egy valaki, romániai állampolgár, esetleg Magyarországé is, ha a kettős állampolgárságra vonatkozó szabályozás értelmében igényt tart rá; továbbá román közalkalmazott (volt), a Székely Gárda tagja, ama irredenta alakulaté, amely egy kulturális szervezet leple alatt működik Romániában. Az etnicizmus gondolatával átitatott fiatalember, aki politikai programjában a törvénytelenség végső határáig feszíti a húrt, jól ismervén a törvényesség kijátszásának cseleit, s végső soron az erőszaktól sem idegenkedik, amennyiben szükségét érzi egy gárda védelmének.


A forgatókönyvírás szabályai szerint, ha a színen az első felvonásbanmegjelenik egy puska, akkor az utolsóban valaki a ravaszt is meghúzza majd. A gárdákkal sincsen másképpen. Már-már nem is számít, hogy mely gárdák jöttek létre először: a Maniu-gárdák vagy a Rongyos Gárda. A Székely avagy a Magyar Gárda. Azzal, hogy megjelentek a színen, eleve erőszakossá váltak, hiszen azért teremtették őket.

Avram Iancu - az övéi között. A Historia c. folyóirat
árnyalt elemzése ellentmondásos személyiségéről
máris nagy vitát kavart a románság körében

Úgy tűnik, Csibi Barna meg van győződve arról, hogy egy független "székely állam" megteremtésével, egy másik független állam kellős közepén, létrejönnek azok a politikai feltételek, melyek mennybe viszik azt a közösséget, akihez ő tartozik. Ő útlevelet követelt Románia elnökétől egy rögtönzött táblánál való belépésekor egy, a leghalványabb valós közigazgatási jogosultság nélküli területre. Ez is egyfajta jelképes provokáció. Követeli Mihail Eminescu nevének törlésétbizonyos romániai városok utcanevei közül egy elképzelt "Székelyföld" területén, arra hivatkozva, hogy a XIX. században a fiatal Eminescu egy magyarellenes szöveget közölt valamely román nyelvű budapesti lapban. E magatartása történelmietlen, ezzel az erővel, az időben visszafelé, konfliktusról konfliktusra haladva, könnyen ébren tarthatjuk a bosszú tüzét. Akár csak Avram Iancu felakasztása esetében. Csibi Barnának tudnia kellene, hogy az ügyvédnek tanult Avram Iancu nem volt afféle közönséges útonálló, hogy a jogot magyarul végezte, hogy a marosvásárhelyi Teleki Tékában forradalmi szellemű könyveket olvasott, hogy a Kossuthéhoz hasonló politikai meggyőződése volt, tehát ha Kossuthnak lett volna annyi esze, hogy megadja a románok által kért jogokat, , úgy semmiféle konfliktusra nem kerül sor, sőt, a románok a magyarok oldalán harcoltak volna az osztrák császári és az orosz cári seregek ellen, Petőfi Sándort sem gyilkolja le Segesvár mellett, a fehéregyházai csatamezőn egy ulánusi lándzsa, s nekem sem volna miért háborognom e provokátor ostobasága miatt.


Mert a megsemmisítő tisztogatás logikája szellemében amúgy minden olyan elnevezést, melyek a szembenálló közösségekre vonatkozó valamely konfliktusra utalnak, be kellene tiltani. Miért tűrjék el Bukarestben, hogy egy művelődési ház a Petőfi nevét viselje, vagy másutt egy utca a Bemét, netán a Kossuthét... Marosvásárhelyen lám, az egyik hivatal valamikor a Kossuth utcát Călăraşi-ra változtatta. Közigazgatási per lett a dologból, amelyben 2007. július 13-án kimondták az ítéletet. A Kossuth utca tehát, amely 1989 előtt, a Magyar Autonóm Tartomány idején is létezett, a rendszerváltás óta legalább kétszer is nevet változtatott, a közigazgatás etnikai és politikai színezetéhez igazodva. Teljességgel ellene vagyok az ilyen mesterségesen táplált viszályoknak, amelyekben meg nem szűnő provokációt látok. Ezúttal történetesen a románságon belül is háború folyik, egyesek szerint a Kossuth elne vezést támogatni "árulás", "sértés", hiszen Kossuth - a titlakozó nagyromániások szerint például - háborús bűnös volt.


Az a tény, hogy az ilyen jellegű  elnevezéseket öt évtizeden át nem csak Erdély-, de Románia szerte mindenki elfogadta, arra utal, hogy a különféle etnikai szerveződések, politikai tőkeszerzés  végett, készen állnak viszályokat is kirobbantani.


Ami viszont az én szememben nem csupán komoly, hanem igen súlyos szempont, az az, hogy a jelek szerint Csibi Barna nem rendelkezik semmiféle társadalmi vagy gazdasági programmal. Minden esetre, a judóka kinézetű fiatalember láthatóan nincsen tudatában annak, hogy az általa áhított, bármilyen kicsiny állam, a maga bonyolult entitásánál fogva, egyiket sem nélkülözheti.


Magyar barátaim akárt úgy is vélhetik, tévedek, amikor ekkora figyelemre érdemesítek egy szélsőségest, egy kivételt. Egyesek azt mondhatják, hogy az illetőnek nincs ki a négy kereke, hogy paranoiás. Csakhogy túlságosan könnyű ekként túladni a problémán, beszámíthatatlannak könyvelve el az illetőt, eltekinteni tetteinek természetétől, amelyek minden esetben jelképes értékekre törnek. Ugyanis nem választ véletlen, érdektelen célpontokat, hanem mindig olyanokat, amelyek aztán erős visszahatást keltenek.


Politikai elemzői tapasztalatom és történelmi ismereteim alapján úgy vélem, érdemes minden figyelmünket a szélsőséges mozgalmak tetteinek szentelnünk. Ők azok ugyanis, akik a régi-újat hordozzák. És nem a kiegyensúlyozott, a jólfésült, klasszikusnak számító alakulatok, nem a jól ismert gondolkodásmódok, a rutinos, bejáratott megoldások. A mostani szavazók torkig vannak azzal a tehetetlenséggel, amivel a jelen nem képes kimászni a válságból, az egybemosódó diszkurzusokkal, a politikai megbízottak tehetetlenségével, a bármilyen színezetű és etnikumú politikai burzsoáziával, aki minden erejével ragaszkodik a hatalomhoz, a megoldhatatlan problémák megoldását kizárólag a választási beszédek során emlegetik, megtűzdelve szövegeiket gyorsan hanyagolható ígéretekkel. Minden, láthatóan még szűz eljárás, pontosabban bármi, ami más, érdekesebbnek tűnik a megszokottnál. Franciaországban Maria Le Pen jobboldali, bevándorlásellenes alakulatának sikere ezáltal látszik biztosítottnak. Az unott, torkig lakott választók jelzik, hogy e szélsőséges csoportosuláshoz tartozókra szavaznak anélkül, hogy érdekelné őket a biztos siker, netán Le Pen lánya szociális programjának kidolgozottsága. A puszta nemzeti kötődés, az etnicizmus úgy tűnik, ma csodaszernek számít.


(A folytatáshoz kattints a További bejegyzések-re)

Dan Culcer: Válasz az identitásról...

Íme, egy olyan terület, amelyen látszólag nem értünk egyet. Azt írod:


«Érintesz viszont egy olyan kérdést is, amiben úgy érzem, egyelőre más a felfogásunk. És ez a romániai magyarság politikai szerveződése, képviselete. A Te szemedben az RMDSZ mint gyűjtőszervezet (párt) megléte politikai fiaskó, mondván, hogy a kisebbségi népközösségek is ugyanúgy elsősorban társadalmilag rétegződnek és ez meghatározóbb minden etnikai szempontnál. Azt gyanítom, ha magam is többségi lennék, valószínű én is így gondolnám, de mert kisebbségi vagyok, a kisebbségi léthelyzetben eltöltött közel száz esztendő tapasztalata arra figyelmeztet: mindaddig kell lennie egy erős és szavát a politikában egységesen hallató szervező erőnek, amely a tényleges kisebbségi érdekek mentén működik. A baj tehát esetünkben, meglátásom szerint, nem az RMDSZ-szel van, mert ő csak alkalmazkodik ahhoz az eredendően fonák helyzethez, amit a rendszerváltás óta számára az érdekérvényesítéshez teremtettek. Románia mai politikai berendezkedése ugyanis elismeri a kisebbségi érdekvédelmi szervezetek létezését és szerepét, ugyanakkor politikai súlyukat csak akkor fogadja el partnerként, ha a kisebbség aláveti magát a politikai pártszerveződés többségi rendszabályainak. A Dimitrie Cantemir emlegette "struccteve" állapotot tehát eleve már maguk a törvényes előírások hívják életre, kényszerítik a kisebbségre. Tovább pedig megint csak igazad van: e zsákba futás, e "párt is, meg nem is párt" identitás olyan helyzetekbe kényszeríti bele a kisebbséget, amelyekben nehéz helyes válaszokat megfogalmazni.


Nézzünk csak végig a romániai pártokon: jól látható, hogy az ideológia mentén való szerveződés látszat, máz csupán és egyik sem képes leképezni egy-egy társadalmi osztály, réteg, csoport sajátos érdekeit - annál inkább bizonyos, nehezen meghatározható érdekcsoportok viszonyát a hatalomhoz. Ebbe a táncrendbe kell beállnia a romániai magyarság szervezetének is, ha azt akarja, hogy egyáltalán labdába rúghasson. Én magam és még nagyon sokan - egyáltalán nem örülünk neki. Ezért, ha lehet, légy valamivel elnézőbb e tekintetben, s talán mégis létezik másfajta kiút is ebből a kutyaszorítóból.»


Véleménykülönbözőségünk csupán látszólagos. Lényegében egyetértünk. Csak az időzítés távlataiban különböznek. Tökéletesen igazad van a magyarok etnikai képviselete és a románok látszólag ideologikus pártképviselete közti viszony elemzésében. E képviseletet magam is ellenzem és helyében a Constantin Cojocaru kezdeményezte Néppárt típusú alakulatot támogatnék. Azt hiszem, érdemes volna belenézned elemzéseibe, s még inkább lefordítanod szövegeiből néhány passzust, hogy bemutathassuk véleménycserénk esetleges olvasóinak is.


De a román politikai reform, akárcsak a romániai élet erkölcsi és gazdasági megtisztulása, amely egyaránt érdekli a románokat és a magyarokat, nem jöhet létre, ha e pártokba szerveződött tolvajbandákat a magyarok az RMDSZ révén támogatják, az azonnali vagy középtávú közösségi érdekek nevében. Lépjünk tovább a konfederációra vonatkozó távlatok terve alapján. Az RMDSZ megőrizheti kulturális cselekvőkészségét, de más szövetséget kell keresnie, ahogyan azt Brüsszelben már meg is tette. Az EU-csapdából való szabadulás és a kelet-európai, balkáni és kaukázusi Központi Szövetség felé tájékozódás, amiről már írtam, nem lehetséges a Nagy-Románia, a Polgári Magyar Párt vagy az RMDSZ-típusú - valamennyi etnikai párt - révén, bár közöttük politikai erő és vehemencia terén különbségek vannak.


Amúgy folytatom a visszhangok, sajtóadalékok gyűjtését és szervezését. És főként a párbeszédünket. Hamarosan jelentkezem. Szeretettel és megbecsüléssel:

Dan Culcer

Tragikus csapda vagy helyben topogás? (Dan Culcer levele - 2)

(Folytatom a tegnapelőtt közzétett levél fordításának közlését a befejező résszel.)

Az "uchronia" szellemében fogant
művek honlapja a neten

Az erdélyi magyar lakosság társadalmi helyzete nem fog megjavulni a közigazgatás egy esetleges autonóm átrendeződése folytán, amiként azt holmi csodaszerként emlegetik. Ugyanígy Erdély visszaszerzésével és Magyarországhoz csatolásával sem! Erdély nyersanyagkincsei, amelyeket Magyarország 1920 óta hiányként érzékel, megszerezhetők a kereskedelem útján is, amennyiben nem állunk egy esetleges fegyveres összetűzés küszöbén, hanem közösen dolgozunk bármiféle projekten, még ha az nem több egy működőképes autósztrádánál, aminek pedig mindkét fél sürgősen és égetően szükségét látná. Ám ahelyett, hogy összedobnánk a nemzeti erőforrásokat és a munkaerőt, iszonyú összegeket ajándékozunk olyan Bechtel-fazonú nemzetekfölötti cégeknek, amelyek lenyúlják az általunk kiverekedett európai alapokat, a legbalkánibb hagyományokhoz illő üzleti trükkök révén, vagy rábólintanak a verespataki projektre, beleértve a járulékos pusztítást, kitelepítéseket és környezeti ártalmakat.


Túl késő van immár ahhoz, hogy végigkövessük a nacionalizmus logikáját, annak XIX. századi változatában. Elpuskáztuk a lehetőséget, a szovjet bőrbe bújt orosz imperializmus, 1946 után megbénított mindenfajta nemzeti kiteljesedést. Mily naivaknak bizonyultak azok a magyarok, akik remélték, hogy a Szovjetunió majd felkínálja számukra Észak-Erdélyt, ajándékképpen az isten tudja miféle fogadkozások és a kommunizmusnak való behódolás fejében?


Ez a vonat többé már nem áll meg a mi állomásainkon. Vagy ha ez mégis megtörténne, úgy vérfürdőbe torkollna. Azok, akik a vonaton ülnek, meg akik az állomásokat őrzik, foggal-körömmel viaskodnának a vasút fölötti uralmukért.


A vasut nem lehet viszály tárgya, ahogyan nem lehetett az a Markovits Rodionáltal megidézett Szibériában sem, a transszibériai cseh köztársaság idején, mert lebénításával megsemmisül a nyomvonala mentén élő teljes lakosság, hiszen nem létezik más, az övezetet élelemmel, energiával stb. ellátó útvonal.


Nem tudom, lehet-e erre a geostratégiai metaforára, mely írás közben szabadon kínálta fel magát, elméletet építeni. Viszont a gondolat, hogy a kizsázsiai olajvezetékek, vagy a Dél-Európa tervezett olaj- és gázvezetékei nyomvonalán, Bulgáriában, Koszovóban, Ukrajnában, Belaruszban, Törökországban vagy Örményországban geopolitikai konfliktusok rajzolódnak ki, amelyekbe beleszólnak az oroszok, az amerikaiak és más nyugatiak, akik fenyegetve érzik magukat egy lehetséges energiaválságtól, amely súlyosan érintené energiazabáló iparukat és kényelmüket; ezek működése ugyanis azonnal leállna, számomra nyilvánvaló: megvizsgálva a koszovói konfliktus okait, úgy az ebben résztvevők etnikuma csupán a vörös posztó volt, amit az érdekeltek fennen lobogtattak, s ennek örvén katonailag ellenőrizték a térséget, ahol az Ázsiából a Nyugat-Európának szánt olajvezeték átvonulna.


A kártyákat egészen más szinten keverik. Szükségünk van rá, hogy érvelve és alaposan bíráljunk, hogy megszabaduljunk ettől az új-dogmatizmustól, amely meggátol bennünbket abban, hogy helyzetünket a szociológia, a közgazdaság eszközeivel értelmezzük, a marxista gazdasági-politikai koncepciók nem-dogmatikus felélesztésével, olyan elemző módszerek bevetésével, amelyek sosem voltak s ma sem helytelenek.

Tragikus csapda vagy helyben topogás? (Dan Culcer levele - 1)

Román "granicsár" a 20. század első felében

(Íme, legutolsó levelemre (1, 2) megszületett a várvavárt válasz. Igaz, hogy a köztünk lévő földrajzi távolság és időbeli egyéb elfoglaltságaink miatt olykor elkalandozunk az egymásnak felkínált tárgytól, máskor meg olyan kérdésekre válaszolunk, amelyek egy korábbi felvetésben kommentár nélkül maradtak. Mindez azonban nem számít, a fontos az, hogy működik a vita gépezete, a kérdések megközelítése egyre meredekebb, szókimondóbb. A román eredeti itt olvasható.)


*



"Erre pedig én mondom azt, veled együtt: olyan tragikus csapda ez, amiből nem is tudom, létezik-e kiút."
Cseke Gábor


"Amiként ma este szólottam, nem is tudom, hogy a kisebbségiek vagz a románok előítéleteit sértettem-e meg. De hosszú ideje hozzászoktam már, hogy mit sem törődjek e reagálásokkal. Szeretek nyíltan elmondani a véleményem és a meggyőződésem, amelyek egészen biztosan sose ellenkeznek majd nemzetem érdekeivel, amelyhez tartozom."
Nicolae Iorga




Drága Barátom!


Képtelen vagyok elfogadni borúlátásodat. Igaz, hogy az irracionalitás sok emberi döntésnek, tehát cselekvésnek is alapjául szolgál, de az esetek többségében mód van arra, hogy enyhítsünk a hatásán, mert teljességgel kiiktatni, szerencsére, nem is lehet. Máskülönben alig lennénk többet holmi robotgépeknél, amelyek menten elveszítik önállóságukat, mihelyt kihúzzák őket a konnektorból. Az ember számára e művelet fölér a halállal. Mi ketten viszont élünk. Még...


Szöveged címével az Ardealul nostru-n azt sugallod, mintha félnünk kellene attól, miként reagálnak nemzettársaink. Igaz, ezt nem hagyhatjuk figyelmen kívül. De arra azért nem vagyok kapható, hogy úgy táncoljak, ahogy azt egy román vagy magyar politikai táncmester, amolyan pártaktivistából, titkosügynökből vagy botcsinálta értelmiségiből átvedlett szájvitéz diktálja.


Ezért emlegettem egyik tanulmányomban (Incremenirea in proiect) éppen Aurel C. Popovici-ot. Ami egyúttal kihívást jelent. Romániában fél évszázada betiltott szerzőről van szó, akit méltatlanul ostoba nemzettársai feketítettek be. Efféle fickókban pedig nem szenvedünk hiányt sem te, sem én, sem mi mindannyian. A. C. Popovici bátor, eredetien gondolkodó román hazafi volt, és megeshet, hogy elképzelése most, egy századdal az előterjesztése után még érvényesebbnek, életszerűbbnek és tartósabbnaki bizonyul más, egocentrikus közösségi projekteknél, beleértve azt is, amiről mi itt beszélünk, vagyis amilyen például a székelység közigazgatási és kulturális autonómiája.


Ez az etnikumra, etnikumközpontúságra épülő adminisztratív struktúra tipikus megnyilvánulása a tervben való megrekedésnek. A projekt ugyanis szerintem egyenesági leszármazottja a Magyar Autonóm Tartománynak, ami egyazon alapra épülne, mint amivel  a kominternista kommunizmus idején nem lehetett előhozakodni, pontosabban egy olyan közösség középkori előjogaira, amely Dimitrie Cantemir művében  (Istoria Ieroglifică) szereplő strucc-teve helyzetére emlékeztet: se nem teve, se nem strucc. Mert "ilyen állat nincs is", ahogy az egy vicc csattanójában áll...


A székelyek tiszteletre méltó emberi közösséget alkotnak, de nem felelnek meg a nemzet egyetlen ismérvének sem, annak ellenére, hogy egyesek szájából mindegyre hallani a "székely nemzet" kifejezést. Sajnos, nem lehet alkalomszerűen elfogadni egy olyan nemzetmeghatározást, hogy e régi, a fenyegetett államhatárokat védő, annak vonalát benépesített telepes népközösség történetét is kielégítse.

Hogyan osztozzunk Drakula grófon? (2)

(Újabb levél Dan Culcernek, Párizsba)

Lucian Boia

Most pedig visszatérek egy, a korábbi leveledben érintett kérdésre, ami úgy látom, nagyon a begyedben van, és ez az erdélyi magyar autonómiatörekvések. Úgy látod, hogy az erdélyi magyarok mindezt egy meglehetősen abszurd elzárkózási, elszigetelődési reflexből teszik és az eredmény a román állami egység bomlasztása lenne. Élsz a gyanúperrel, hogy az elképzelés mögött hamarább húzódik meg holmi illuzórikus restaurációs szándék, összefonódva a kisebbségi elit hatalmi törekvéseivel, mint egészséges társadalomépítési elképzelés. Mindebben sok szempontból igazad is lehet, de a dolgok azt hiszem ennél sokkal mélyebb gyökeret eresztettek, amelyeket nehéz észérvekkel kitépdesni.


Megint csak visszajutunk 1918. december elsejéhez. Amikor Gyulafehérváron a románság jelenlévő képviselői tudomásul vették a közhírré tett, azóta is érvényben lévő Kiáltványt. A modern román államnak ama dokumentumát, melynek III. pontja így szól: „Teljes nemzeti szabadság az együttlakó népek számára. Minden népnek joga van a maga neveléséhez és kormányzásához saját anyanyelvén, saját közigazgatással, saját kebeléből választott egyének által.” Az életemből eltelt hetven év alatt mindinkább tapasztalnom kellett, hogy a fontos, a kardinális dolgok megfogalmazása a lehető legegyszerűbb. Félreérteni és félremagyarázni is csak igen nehezen lehet. E kitétel pedig éppen olyan, amilyennek a kor emberei akarták és gondolták: világos és egyenes. A legnagyobb baj és a legnagyobb bökkenő, ami lehetetlenné teszi a szóértést, hogy ebből a nagyon világos kijelentésből azon kívül, hogy nem lett semmi, az évtizedek folyamán még azok az "önálló kormányzáshoz" szükséges intézmények is leépültek (megszűntek, betiltattak stb.), amelyek lehetővé tették volna, hogy az erdélyi magyarság az első pillanattól kezdve nekiláthasson saját önálló társadalmi berendezkedése és közigazgatása elképzeléséhez, megszervezéséhez és fenntartásához. Az egyszerű, közérthető gyulafehérvári ígéretek, különösen a trianoni aláírások után, rendre bonyolult vargabetűkké torzultak, s ahogy teltek az évtizedek, a modern román állam az önálló nemzeti létnek egy olyan útján indult meg, amelyben a demokratikus szándékokat rendre felülírták a tekintélyuralmi kiszámíthatatlanságok, önkényes intézkedések egész sorozata, amelyek mindinkább egyetlen szándék mentén hatottak: az asszimiláció mentén.


Ugyancsak Boiát hívnám most segítségül, aki már idézett művében így ír erről:


...Vannak olyan vidékek, ahol a valamikor többségi románság teret veszített - különösen az utóbbi évszázadban - „mások" javára; ilyen Besszarábia és Bukovina esete, s nem kevésbé a román elemé Szerbiában és Bulgáriában. De azt is Őszintén meg kell mondani, hogy más vidéken, egyazon időközön, az utóbbi évszázadban a románok nyertek „mások" kárára. Dobrudzsában, 1880-ban a román lakosság nem haladta túl a népesség 28%-át; az 1930-as népszámlálás szerint a dobrudzsai románok aránya 65%-ra emelkedett (Cadrilater nélkül, ahol a lakosság többsége nemromán volt; ezzel együtt, a dobrudzsai románok aránya 44,2%-ra csökkent); néhány évtizeddel később, 1992-ben Dobrudzsa csaknem teljesen románosítottként jelenik meg: a lakosság 91%-a román. Erdélyben (a Kárpátokon túli terület egészében) az 1910-es népszámlálás a románok arányát 53,8%-ra, a magyarokét 31,6%-ra, a németekét pedig 10,8%-ra teszi. 1930-ra a románok 57,8%-ra emelkedtek, 1956-ra 65%-ra, jelenleg pedig, az 1992-es népszámlálás szerint, 73,6%-os arányra jutottak (20%-os gyarapodás háromnegyed évszázad alatt), míg a magyarok aránya kb. 21%-ra csökkent, a németek pedig alig haladják meg az egy százalékot; mint etnikai realitás szinte eltűntek. Kétségtelenül románosítás ment végbe azokon a vidékeken, amelyeket valamikor a vegyes etnikumú lakosság magas foka jellemzett. (Jogok versenye: nemzetek, határok, kisebbségek)


Ha gondolod, egy más alkalommal elvitatkozhatunk a népességi statisztikák értelmezésének és használatának a hiteléről, de pillanatnyilag a tendenciáról világos képet rajzol Boia, akit nem vádolhatunk azzal, hogy egyik vagy másik oldal javára túlságosan megnyomná a ceruzáját.

Hogyan osztozzunk Drakula grófon? (1)

(Újabb levél Dan Culcernek, Párizsba)

Szathmári P. Károly román nyelvű lapja

Többször gondoltam már rá, de mind csak halogattam, hogy párbeszédünkbe vonjuk be - ha nem is fizikálisan, annál inkább képletesen - Lucian Boiát is. Már csak azért is, mert az ő higgadtsága kimondottan jó hatással lehet az érvelés nyugodt mederben tartásához. Anélkül, hogy regényírónak kijáró rajongással habzsoltam volna alapvető munkáját (Istorie si mit in constiinta romaneasca / Történelem és mítosz a román köztudatban), gyakran folyamodok hozzá, hogy megmártózzak tárgyilagosságra törekvő szellemének hűvös áramában. 


Egészen biztos, hogy ő sem csalhatatlan. Az is meglehet, azért tetszik nekem különösképpen, mert nemzetéhez képes önkritikusan, a saját fejéből kinézve is viszonyulni. De ugyanezt az erényt dicséretesnek tartom minden olyan magyar szellemtársam esetében is, aki az együttélés jelenében és történelmében képes a mítoszokkal leszámolva, árnyalatokban látni és gondolkozni. Aki a vitát párbeszédként és nem szájtépő veszekedésként képzeli el.


Ezt a gondolatomat föltétlenül meg akartam osztani Veled, már csak azért is, mert könyvének egyik fejezetéből ("Mások" a románokról) az derül ki, hogy Drakula gróf és legendája tulajdonképpen a romániai sajátosság egyik élő megtestesítése nem csak a világ szemében, hanem önmagában véve is. Íme, mit ír:


"Míg a Nyugat rendezett és belátható világként határozza meg önmagát, Románia, ellenkezőleg, határozatlan és beláthatatlan térségbe tartozik. Dracula meséje tökéletesen beleilleszkedett e képbe. Habár az elhírhedett regény megjelenése idején Erdély Magyarországhoz tartozott és maga Dracula gróf magyar arisztokrata, Románia 1918-ban a havasokon túli területekkel együtt megörökölte a mítoszt is. Dracula nem talált volna alkalmas helyet sem az Alpokban (igen közel a Nyugat szívéhez), de Tibetben sem (igen távol). A Kárpátok éppen alkalmatos díszletet kínálnak számára. Ez Európa határa: az a hely, ahol a nyugati jellegű civilizáció tőle már különböző világra nyit. A másság első körét képviseljük..."


Tovább is szívesen idézném, de ennyi most elég számunkra ahhoz, hogy elgondolkozzunk azon, hogy a felvetett szempont alapján némileg akár szellemi rokonok is lehetnénk. Hiszen ugyanoda jutottunk, mint annyi történelmi emlékünkkel, személyiségünkkel, akik úgy voltak románok, hogy közben magyarságukhoz sem férhetett kétség. És természetesen fordítva. Az egészséges, normális nemzeti tudatnak az én szememben e kapcsolódási pontokat sem elmosnia, sem kisajátítania nem szabad, ellenkezőleg: kötelessége nyilvántartani és "másságával" együtt magába építeni - anélkül, hogy a szomszéd úgy érezze, megrövidítették.

Újabb levélváltás Dan Culcerrel (2)

"Összes műveim" Bukarestben, 1976-ban

(Ígéretemhez híven, alább olvasható válaszom Dan Culcer tegnap közzétett levelére.)


*

Kifakadásodat megértem és aláírom, hasonló helyzetben magam is ledöbbennék, hiszen a budapesti December 1 epizód is mélységes szégyennel tölt el, mintha az én hibám lenne a magyar fővárosban kialakult helyzet. Könnyű lenne a román nagykövetségre hárítanom a konfliktus kipattanásának felelősségét, elvégre minden józanul gondolkodó ember számára napnál világosabb lehetett: nemzeti ünnepet ülni egy olyan ország fővárosában, amelytől háborús vesztesként óriási területeket csatoltak el, ráadásul éppen azon a napon, melyen Trianonban az országvesztést bejelentették, csakis diszkréten és illedelmesen - hogy úgy mondjam: lábujjhegyen - szabad. Aki ezt másként gondolja, azt nyugodtan provokátornak vagy jobbik esetben is érzéketlennek lehet tartani. Így aztán a Nemzeti Színház kibérlésének követségi ötlete kimerítette a szándékosság fogalmát. De egy ilyen kérést eleve diplomatikusan el is kellett volna utasítani, hiszen Budapesten bőven akadt még a Nemzetin kívül ünneplésre méltó helyiség december elsejére is, ami senkinek sem szúr szemet.


De ha már szóba került: amikor 1990 nyarán törvénybe foglalták, hogy a levitézlett augusztus 23-a helyett mely dicső történelmi dátum képviselje a továbbiakban a román öntudat országos ünnepét, a számos józan és logikus javaslat ellenére - emlékszem, mily sokan szerették volna 89-es fordulat napjait az egész romániai népközösség napjává emelni - a lehető legszerencsétlenebbre, a legkirekesztőbb üzenetűre esett a végső választás; történetesen arra, amely a történelmi román büszkeség mellett sose moshatja le magáról a magyar gyász valamennyi negatív érzelmi töltetét. 


A döntés valahol érthető is volt: elvégre ugyanaz a logika diktálta, mint annak idején az augusztus 23-i bukaresti orosz bevonulás esetében, amit aztán román fegyveres felkeléssé sminkelve, a politika két legyet ütött egycsapásra: egy szovjet és egy patrióta legyet! Lényegében akkor is Erdély volt a tét, s legőbb nemzeti értéket ma is Nagy-Románia eszméje keltett. Román szemmel ésszerű, de nem szerencsés üzenet ez a több nemzetiségű romániai társadalomnak.


Tudom, hogy e kérdésben ma ilyen véleményt megfogalmaznom némileg frivol módon hangzik, hiszen valamikor 1968-ban én magam írtam le a bukaresti magyar ifjúsági lap főszerkesztőjeként, első oldalas vezércikkben azt, amire nem igazán van mentség, legfeljebb csak magyarázat: hogy Erdély egyesülése Romániával, a kommunistának mondott időszakban meghozta az ország minden lakosa számára a teljes jogegyenlőséget. Ez egy olyan jelszó volt, amit hosszú időn átt fennen hangoztattunk. És ha mindezt azért írom le, mert ekként hiszem is, talán még megbocsátható naivitás lett volna. Ámde e sorok úgy születtek, hogy közben tudtam: nem az igazságot, annak csupán a bennem élő hő óhaját, szándékát, reményét vetem papírra úgy, mintha az máris kézzelfogható valóság lenne. Az 1918-as esemény félszázados évfordulójára a laptól megkövetelt vezércikkel magam isvalami hasonló csapdába estem, mint most a Nemzeti Színház igazgatója Budapesten, s mindketten jóhiszemű balekségünk levét isszuk meg. Nemzettársaim, kollégáim nem túlzottan díjazták kényszerű gesztusomat, s ma úgy látom, román ismerősem szemében sem kimondottan ettől lettem rokonszenves. De ha akkor nem volt hozzá bátorságom, ma talán még nem késő szabadon kimondani azt, amit gondolok - már csak azért sem, hiszen ezen a téren Te mindig is merészebben és konokabbul előttem jártál. A Te utad egyenesebb, európaibb volt, ugyanakkor azért sok mindent nem tapasztaltál meg a saját bőrödön, mert hiányzott hozzá a személyes motivációd.


Ilyen kérdés például az, amit Te úgy nevezel, hogy a magyarok asszimilációtól való félelme. És amit károsnak, terméketlennek, visszahúzó erőnek tartasz. Igazad van, e félelem amennyire racionális, egyben épp olyan irracionális is. Próbáld meg elképzelni az erdélyi magyarság utolsó kilencven esztendejét, amelyben - pár év kivételével - következetesen a legyőzött, a sarokba szorított helyzetét éreztették vele, nehogy egy pillanatra is megfeledkezzék róla. A társadalmi-gazdasági pozíciói fokozatos visszaszorítását, megcsonkítását, majd szinte teljes ellehetetlenítését úgy élte megnemzedékről nemzedékre, mint egy folyamatos felőrlést, asszimilációt, aminek csak a legöntudatosabbak voltak képesek úgy-ahogy ellenállni. 

Újabb levélváltás Dan Culcerrel

Kifogások, provokációk, gyanakvások

(Ma a Dan levelét adom közre, holnap következik az én válaszom. A téma rendkívül időszerű. Még mindig...)


*


Hozzáfűznék egyet s mást Románia nemzeti napja alkalmával a budapesti Nemzeti Színház körül támadt botrányhoz. Nem véletlen, hogy e nap épp December Elseje. Véleményem a következő: a nagykövetség hiát követett el. Sőt, meglehet, némi provokáció is volt a dologban. Igaz, nem igazán értem, mi e botrányból a haszon. Ám a magyarok, akik most a történteket osztják-szorozzák, ugyan csak hadilábon állnak a gondolkodással.


Amennyiben a magyar államnak, s természetesen az ország majd minden lakosának, akárcsak Románia valamennyi magyar polgárának december elseje gyásznap, adódhattak volna más megoldások is.
Egy magyar állampolgár azt javasolta például, hogy a budapesti megemlékezést tartsák meg semleges pályán, ne egy jelképértékű intézményben. 


A másik megoldás az lehetett volna, hogy figyelmen kívül hagyják a kialakult helyzetet, ám a tény, hogy mégsem ezt tették, számomra azt jelenti, hogy Budapesten léteznek olyan politikai erők, akik gesztusaikkal szimbolikus éretékű választási tőkét szeretnének begyűjteni.


Ilyesmire láttunk már példát a kádári időkben is, amikor Budapesten azt a Gróza Pétert ünnepelték, aki a Ceausescu-éra által nem igazán kedvelt, mellőzött politikus volt.


Ezzel mindjárt párhuzamba állítható a sepsiszentgyörgyi polgármester azon döntése, hogy március 15-ét szabadnappá nyilváníttatja. Van-e egyáltalán valamilyen különbség a két akció, a magyarországi tiltakozások és a sepsiszentgyörgyi polgármester tévesen értelmezett hatásköri túlkapása között? Úgy hiszem, nincsen. Mindkettőt provokációnak tekinthetjük. De kinek és miért érdeke erre az útra lépni?


Egy csöppet sem zavar engem március 15-e megünneplése. Azzal a feltétellel, hogy ne szítson újabb provokációkat bármelyik oldalon. Még akár egy munkaszüneti nap erejéig sem. Ünnepi alkalom ez a magyarok számára, még ha nem az anyaországban, hanem más államokban élnek is. Ezesetben viszont, biztosítsuk kivétel nélkül valamennyi magyar számára e nap megünneplését Romániában, akárha vallási ünnepről beszélnénk, mert így vagy úgy, lényegében erről van szó, és nem csak a sepsiszentgyörgyi városháza hivatalnokai számára, hiszen ők se magyarabbak többi fajtestvérüknél.


A sepsiszentgyörgyi románoknak ugyanakkor a jogegyenlőség alapján biztosítsanak megfelelő szabadnapot. Ámde hová vezet ez a nyughatatlan különjog- és sajátosság-hajhászás? Vagy egyenlőek vagyunk, vagy nem.


Létezik még egy út, az értelemé, a józan tisztánlátásé. Mondjunk le az olyan nemzeti ünnepekről, melyek konfliktusokat, egyik a másik általi legyűrését idézik fel. Vajon, közel vagyunk az ébredéshez, vagy ellenkezőleg, tovább süllyedünk az ehhez hasonló partikularitások hangsúlyozásának dágványába?


Nyíltan felteszem hát a kérdést magyar és román barátaimnak, akárcsak magyar és román ellenségeimnek: mi célja van ennyi ugrabugrálásnak? Jól kiszámítható reagálásokat kiprovokálni Budapesten? Erdély újrafelosztása? Erdély integrálása Magyarországba? Románia egységes államisága megbontását célzó akció, ama régi ürügy jegyében, hogy egy “soknemzetiségű” államról van szó, amely még csak nem is egységes?

Kényes "egyensúlyok"

Gheorghe Iancu fotója: Új világ

A Kisebbségben c. melléklet legutóbbi, novemberi számában közzétett tanulmányom (A Hármas Körös demonstrációja) margójára a Párizsban élő Dan Culcer barátom fogalmazott meg nemrég néhány olyan nyílt és helyénvaló kérdést, melyek ugyanolyan nyílt választ érdemelnek részemről. És ezzel, továbbá az Atlantisz harangoz c. Reményik-vers átdolgozása kapcsán megejtett üzenetváltásunkkal ( 1., 2.) talán be is indul az a projektünk, amire sok évtizedes ismeretségünk - és ne féljünk a nagy szavaktól: barátságunk - egész ideje alatt készültünk: türelmes, békés beszélgetésünk indulatoktól és gyűlölködésektől szabdalt, megemésztetlen múltunkról.


1.


Azt írod tanulmányodban - így Culcer párizsi levele -, hogy  «1910-ben a magyarok öt nagyvárosban (Marosvásárhely, Arad, Kolozsvár, Nagyvárad, Szatmár) a lakosság döntő többségét jelentették, s csupán Szebenben és Temesváron éltek kisebbségben; miközben a románok egyetlen nagyvárosban sem érték el az abszolút vagy a relatív többséget.» stb.
Az ilyen és ehhez hasonló passzusokat más szemszögből is érdemes értelmezni. Ha jól tudom, létezett egy régebbi törvénykezés, a XIX. század végéről, vagy talán még korábbról, amely ha csak részben is, de akadályozta a románok letelepedését a nagyvárosokban. Hallottál valamit erről? Franciaországban most nem férek hozzá a régi magyar törvénykezéssel kapcsolatos adatbázisokhoz.
Másrészt a román közigazgatásnak szüksége volt tisztviselőkre. Természetesnek tűnik hát a városi lakosság etnikai arányainak változása.
1917-ben, Szentpéterváron és Moszkvában ugrásszerűen megnőtt a zsidó lakosság száma, mivel a bolsevik tisztviselőket elsősorban ennek az etnikumnak a soraiból toborozták.
Érdekes lenne összehasonlítani egymással az 1920, illetve az 1940 utáni évek ugyanazon városokra vonatkozó adatait. Gondolom, a jelenségek hasonló módon jelentkeztek, ugyanazon jellegű szükségletek okán. Hogyan toborozták akkor a magyar tisztviselőket? Sokan érkeztek-e Magyarországról? Úgy sejtem, igen, mert 1944 után sok magyarországi állampolgár folyamodott hazatelepítésért, mások viszont maradtak, felvéve a román állampolgárságot. Bepillanthattam a marosvásárhelyi prefektúra erre vonatkozó irataiba. Az az Anna néni, akitől én magyarul tanultam, férjével együtt a Dunántúlról érkezett. Amikor pedig meghalt a férje, ő Segesváron telepedett meg és többé nem tért haza. Kolozsváron hunyt el, szüleim adták meg neki a végtisztességet.
Másfelől elképzelhetetlen, hogy egy város lakossága változatlan maradjon, miközben a közigazgatásban dolgozó más etnikumúak beáramlásával párhuzamosan, a helységek ipari fejlődése munkaerő beáramlását is megkövetelte. Érzésem szerint a munkaerőtoborzásnak nem voltak etnikai szempontjai. Mit gondolsz minderről?


Barátsággal
Dan [Culcer]




2.


Kérdéseid nem értek váratlanul - írtam válaszomban -, s csak most jövök zavarba, amikor keresem rájuk a megfelelő választ. De jóelőre leszögezném, hogy mi bármit is tennénk - legalább is magamra nézve ezt érvényesnek érzem -, nem bújhatunk ki irodalmár bőrünkből, s amikor gazdasági, statisztikai, politológiai stb. érveket használunk, akkor tulajdonképpen csak utalhatunk olyan dolgokra, amikről tudomásunk lehet ugyan, de nem vagyunk jártasak bennük.

Feledékenységünk ősze

Dan Culcer barátom szeptem-berben ismét Romániá-
ban járt, ezúttal megvédte dolgozatát Marosvásár-
helyen, majd hazautazott Párizsba. Mikor már minden akadályon túl volt, az alábbi levéllel lepett meg:


"Nagyon rövid időt töltöttem Marosvásárhelyen. Legalább tíz sorozat-
nyi ügycsomó fényképét kellett átnéznem a levéltárban. Így aztán nem tudtalak fölhívni, mert ezúttal nem volt internethozzáférésem sem.


Furcsa meglepetés ért az Utópiával. Észrevettem, hogy hiányzik mind a két változatból az első szöveg, aminek éppenséggel Utópia a címe. Az, amelyik így szól:


«Intru aceasta fericire nesfârşită
O, rătăcirea mea minoritară, 
Cresc zărzării şi ghimpii şi-i lăsară
În limba mea amară şi coclită.


Să ne ferim şi ochii de risipă,
Închişi, cu mâinile pe piept, să-i ţinem
Şi chiar suflarea oarbă s-o reţinem
Când construim această lume-n pripă.»

Atlantisz harangoz - de kinek? (2)

Okszitán tudós cikke az Antiacvariu-n

Reményik Sándor versének "átdolgozása" vagy "eltérítése" kapcsán


Drága Barátom!


Köszönöm, hogy megtetted a szükséges válaszlépést változatommal kapcsolatban. Így olyan dolgokat mondhatok el, amik anélkül is foglalkoztattak, hogy azokat megfogalmaztam volna, s megmagyarázzam, miért is léptem túl a fordítás keretein, miért folyamodtam az átdolgozáshoz, torzításhoz, kiegészítéshez. Megdöbbentett ugyanis, szándékos történelmen túli olvasatom során, a keletkezése óta eltelt évtizededek távlatából oly tragikusan önmagába forduló, köldöknéző szöveg. Írásodnak sokban, majd mindenben igazat kell adnom. De főleg a befejező mondatnak:


«Mert az már nyilvánvaló, hogy Atlantisz ma mindünknek harangoz itt Erdélyben, a Kárpátok ölelésében...»


Nyilván, a fordításom, úgy ahogy van, lehetett volna jobb is. Képes is vagyok jobbá tenni, csakhogy nem a fordítás volt a szándékom, hanem a provokálás. Lépésed bizonyítja a számomra, hogy ez sikerült.

Atlantisz harangoz - de kinek?

Reményik Sándor portréja

Reményik Sándor, ha megélte volna mindazt, amit költészetével művelt a történelem és a zűrzavaros, ide-odaigazodó irodalompolitika, maga is meglepődne azon, hogy sokat idézett, elhíresült versének - az egész pedig alig néhány sor! -, az Atlantisz harangoz címűnek immár két román nyelvű fordítása is akad.

De előbb idézzük fel újra a verset, eredetiben:

Reményik Sándor

Atlantisz harangoz

Mint Atlantisz, a régelsüllyedt ország,

Halljátok? Erdély harangoz a mélyben.

Elmerült székely faluk harangja szól

Halkan, halkan a tengerfenéken.

Magyar hajósok, hallgatózzatok.

Ha jártok ott fenn förgeteges éjben:

Erdély harangoz, harangoz a mélyben.

Mondani szinte mindent lehet

Dan Culcer szerint a mai romániai sajtó gyakorlatilag kritériumok nélkül működik

Interjúalanyunk, a Párizsban élő költő és irodalomkritikus 2010. június 15-én, 69. születésnapján, hajdani első munkahelyén, a marosvásárhelyi Művészeti egyetemen, népes közönség előtt előadást tartott egy éve beindított kutatási projektjéről, A cenzúra mint ideológia címmel. A találkozó tanulságairól érdeklődtünk, pár héttel az esemény után.

Cseke Gábor

Mi késztetett arra, hogy ekkora fába vágd a fejszédet? Miért gondolod, hogy mindez ma, amikor úgy tudjuk, hogy 1989 után Romániában is szabad a véleménynyilvánítás, sajtószabadság van, vagyis megszűnt a cenzúra, érdekel valakit?

- Aki nem ismeri a történelmet, arra ítéltetik, hogy újra átélje. Ha nem szeretnénk újraélni a múltunkat, akkor meg kell ismernünk, mondotta Karl Marx, egy ma már úgy tűnik, elfeledett gondolkozó, akire pedig oda kell figyelnünk, mert egyike azoknak, akik foglalkoztak a cenzúrával, kemény szövegeket írt ellene és akinek a nevében megteremtették a kommunista cenzúrát, éppen az ő szövegeiből gyártott dogma terrorjának jegyében.

Hogyan láttál hozzá a kutatáshoz? Milyen forrásokra, dokumentumokra alapoztál?

- Mivel 1990 után megnyílt a hivatalosan Sajtóigazgatóságnak (hivatalosan: Direcţia Generală a Presei şi Tipăriturilor) nevezett, s 1977-ben felszámolt, nyilvánosan soha nem is létezett cenzúra - törvényesen ismeretlen volt és jól leplezve tevékenységét ügyködött - jól megőrzött levéltári állománya, alkalmam nyílott beletekintenem az intézmény szervezeti felépítésébe, történetébe, mindazon iratokba, amelyek rögzítették a cenzúra beleavatkozását az időszaki és az alkalmi kiadványok megjelenésébe. Így találtam rá példának okáért egyes verseim cenzúrázásáról szóló feljegyzésekre, éppen azok közül, amelyeket négy évtizede az Ifjúmunkás számára te fordítottál le.

Fogalmazz meg tömören néhány olyan alapvető tanulságot, melyek kutatásaid fontosságát és időszerűségét támasztják alá.

- Szabályosan rekonstruálni lehet eképpen a cenzúra doktrínáját, azt a negatív ideológiát és elsorvasztó kulturális és politikai gépezetet, melyet évtizedeken át a maximális hatékonyság irányában fejlesztettek, nyomon követhető a totalitárius nyelvezet kifejlődése, amelynek óvatos, hangfogós kritikájában, s egyben akaratlan fenntartásában, továbbításában és szüntelen árnyalásában mindannyian részesek voltunk, akik 1990 előtt a sajtóban dolgoztunk.

Szerinted a cenzúra milyen alakzatokban és mélységben van jelen a jelenlegi romániai társadalom életében? Létezik-e nemzeti-nemzetiségi sajátossága, például a román vagy a magyar közösségek viszonylatában?

- A cenzúra folyamatosan túlélte - bár hatásfoka változott - az 1977-es esztendőt, megosztotta önmagát és diszkrétebb lett. Különböző központi hálózati szervek vették át a Sajtóigazgatóság (DGPT) szerepét, beleértve az átigazolt egykori cenzorokat is, akik így átmenthették korábban szerzett hozzáértésüket. A működési felépítés vizsgálata azért érdekes, mert nyomon követhetők általa a cenzori pályaívek, amelyekben nem okozott túl sok kárt az intézményt ért változások, hiszen valamennyi pártfunkcionárius egy közös névjegyzékben szerepelt és az úgynevezett kádertartalékhoz tartoztak, amelynek engedelmességéről és végrehajtói készségeiről hétpróbás tapasztalatok léteztek. Nem szabad elfelejteni azt sem, hogy a cenzori tevékenység sokszor egybevágott a politikai rendőrség tevékenységével, nem egyszer a cenzorok maguk is fedett titkosügynökök vagy nyilvántartott besúgók voltak, akik a sajtó, a kiadók, a filmszakma, az állami rádió vagy a televízió működési hálózatában kaptak helyet. A cenzúra azonban mindenütt megnyilvánult. Ritka együttműködésem során a Szabad Európa Rádióval 1988 táján engem Monica Lovinescu cenzúrázott, mert néhány negatív jelenséget szerettem volna szóvá tenni a román emigráció életéből, ő viszont, arra hivatkozva, hogy ezzel a Szekuritáté malmára hajtanánk a vizet, elvetette az általam javasolt témát, s csak azt engedte át, ami számára megfelelőnek tűnt. Már akkor meggyőződésem volt s ma már a bizonyítékoknál is erősebb meggyőződésem, hogy a Szekuritáté sokat, éppen eleget tudott, s amit el szerettem volna mondani egyes diaszpórában élő nemzettársunk egységbontásáról és (fanarióta) dogmatizmusáról, csupán egy felismerés megnevezése lett volna, nem pedig a titkosszolgálatok által ismeretlen titok felfedése. 1990 után a félelem e hivatalnokai nem lettek a belső rendszer munkanélkülijei, hanem újrarendeződtek. Látszólag a cenzúra eltűnt, miközben az Internet lehetővé teszi, hogy azonnal közzé tegyünk mindent, amit csak írunk. De a látszat csal! Léteznek tabutémák az írott sajtóban, különösképpen a nagy példányszámú fórumok esetében. És nem csak Romániában. Monopoljellegű összevonások helyettesítették az 1990 utáni sajtó változatosságát. A laptulajdonos csupán egyetlen személlyel tárgyal: a főszerkesztővel vagy az igazgatóval, aki a maga során a beosztottakat irányítja és olyan témákat sugall számukra, melyek öncenzúrát feltételeznek. Létezik bizonyos sajátos helyzet a etnikai tárgyú témák cenzúrázásával kapcsolatban. De a cenzúra nem csupán a kisebbségi társadalom életének szociális, politikai, történelmi elemzését gátolta, hanem a többségiekét is, erősen ideologizált történelmi szemléletet kényszerítve rájuk.

A helyzet most sem különböző, éppen csak a politikai cenzúra, az öncenzúra és az államon belüli közösségek közti kapcsolatok tabui mellett hangot kap a kötelező nemzeti-nemzetiségi közösségi szolidaritás is. Amikor nyíltan és világosan, dokumentumok alapján lehet majd írni Sütő András együttműködő magatartásáról, összehasonlítva azt a Hajdú Győző-féle kollaboracionizmussal, illetve arról a földalatti tevékenységről is, amit Hajdú a romániai magyar irodalom és kultúra védelmében kifejtett - amiről a magyar irodalomtörténészek nem mernek írni, attól tartva, hogy Hajdú rehabilitálásának vádját vágják a fejükhöz -, akkor elmondhatjuk, hogy a demokráciában eltűnt a cenzúra. A cenzúra hiánya ugyanis, egyelőre csak szándék és törekvés, nem pedig valóság Romániában. És nem hiszem, hogy az RMDSZ egy mélyen demokratikus intézmény lenne mindaddig, amig etnikai pártként működik és kizárja programjából, elemzéseiből a szociális problematikát, amely megkülönbözteti a gazdag magyarokat a szegény magyaroktól, de az előbbieket érdekazonosságuk egyesíti és szolidaritásra készteti a leghírhedtebb román vadkapitalistákkal és politikai szélhámosokkal.

Előadásodat egy szokatlan, kedélyborzoló és sokakat vitára ingerlő idézettel indítod. Borges, aki egy francia lap cenzúráról szóló különszámának nyilatkozott 1970-ben, állítja, hogy a szakszerűen végzett cenzúrát szükséges rossznak tartja (a rendőrséggel együtt), mely nem tudja megakadályozni a vérbeli írókat abban, hogy elmondják azt, amit akarnak. Te hogy vélekedsz erről, kutatásaid mennyiben igazolják vagy cáfolják ezt az állítást?

- Nem a vélekedések ellenőrzése a természetes, hanem a sajtó által feltálalt események fontossági sorrendjének és fokának a megszűrése. A sajtó társadalom- és erkölcsformáló szerepéről nagyon kecveset beszélünk, amióta kiszabadultunk az állami monopólium hatalmából. Borges az irodalomra utal, a politikai diszkurzus vonatkozásában és ezért hangsúlyozza a metafora szükségességét az irodalom szempontjából, mint a cenzúra egyik melléktermékét. De a sajtó 1990 utáni változásai egy negatív modellt szorgalmazott: gyakorlatilag kritériumok nélkül vagy csakis a sikerorientáltság, a szenzációk, az olcsó szórakoztatás, a bűn vagy a bulvárhírek vonzereje révén működik - szemben a komoly szociális, gazdasági és politikai, sokkal nehezebben tetten érhető és elemezhető problematikájával, pedig ez utóbbiak határozzák meg létünket, nem pedig a Sapienţa utcai kettős gyilkosság...

Milyen meghatározó élményeket őrzöl a cenzúráról - mint Franciaországba áttelepült román állampolgár, újságíró és költő? Mi az amit máig nem tudtált elmondani a cenzúra miatt?

- Mondani szinte mindent lehet. Azért hangsúlyoztam, hogy szinte, mert mindent azért nem lehet. De a kérdést csak akkor tehetjük fel helyesen, ha a címzett személyét is tekintetbe vesszük. Hogyan érjük el az üzenetünk valóságos célszemélyét, hogyan előzzük meg a torzulásokat, hogyan tudhatnánk meg, hogy üzenetünket nem csak vették, hanem helyesen is értelmezték? És ezzel máris a kommunikáció elméletéhez jutottunk, ahol meg is állhatunk, hogy majd egy másik alkalommal ott folytassuk, ahol abbahagytuk.

Az előadásával egyidőben jelentek meg Utópia címmel összegyűjtött verseid az Ardealul kiadónál, kétnyelvű kiadásban, románul és magyarul. Van-e benne olyan vers, amiről úgy érzed, hogy a fentiek kontextusában jó lenne idézni?

- Talán a Jan Palach, illetve annak a román férfinak, Liciu Babesnek az emlékére írt versről lehetne szó, aki a brassó-pojánai sípályán lett öngyilkos a diktatúra ellen tiltakozva; azzal a reménnyel, hogy áldozatuk talán nem volt hiábavaló - amennyiben nem felejtkezünk meg róla.

Menedék

(Refugiu)

J.P. és Liviu Babeş emlékére

Füvek sehol, páncélos dél komorlik

az acélpenge ütőeret ér belécsikordul

a csorbult él hüvelybe bújik

izzó lenyomata végső menedék.

A felhők sivítanak bárgyú félelemben.

Égő gyertya az egész országért,

Fáklya bármely útitársért,

Küszöbön a tél ezeket az ujjakat

markolatra fagyasztja, elhagyatott, vándorösvények.

Itt nyeljük vissza feltüremkedő bendőnk,

a dombon lángban állva, vakokat vakítón.

Majd egy sarokban elzuhanunk

a környék belereccsen e szokatlan döndülésbe.

Végső menedék, túlsó századi utca

Az aszfalton, a havon idő előtt elesettek, megyilkoltak

és a szélsodorta hamvak.

(Cseke Gábor fordítása)

Illusztráció: Dan Culcer önarcképe. Forrás: Asymetria