Torontói nyaraink: A harmadik utazás (15)

2009. augusztus 14., péntek.

Ma elvileg itthon ülünk, Gabi kivételével. Beszélünk Péterrel. Már kb. két hete nem váltottunk szót, nehéz összehozni az időeltolódás miatt. Ahhoz, hogy beszélni tudjunk, nekünk délelőtt itthon kell maradnunk. Annyi esemény zsúfolódott össze az eltelt két hét alatt, hogy Ilonka füzetből olvassa fel azokat, különben honnan emlékezzen az ember mindenre?

Tőle megtudtuk, hogy Attila új szenvedélynek hódol: repülni tanul, motoros kisgépen. Majd ki kell faggassuk részletesebben, amikor hazafelé tartunk. Tisztelem és egy kicsit irigylem is azért, hogy egyik gyermekkori álmomat merte valóra váltani. Esetemben a tériszony szólt bele abba, hogy a szenvedély csak a képzeletemben bontakozott ki, akár csak a hegymászás.

Ilonka megsütötte ittlétünk második mézes tésztáját. Nagyon ért hozzá, jól be is gyakorolta, s Marika névnapja jó alkalom arra, hogy az unokáknak - de a felnőtteknek is! - kedveskedjék. Azt hiszem, örömet okoz neki az, ha látja, miként vetjük rá magunkat a süteményre. Marika nem hagy kárba veszni egyetlen percet sem: alig készül el a mézes, ő már kiköveteli a kóstolót. Hiába magyarázza Ilonka, hogy ennek még meg kell puhulnia, ami egy-két napba beletelik, ő csak nyújtogatja a kezét, majd miután megkapta az adagját, lelkesen mondja, hogy nem baj, mert neki így is jó...

Nehezemre esik elviselni a meleget. Lelkileg már a holnapi utazásra készülünk. Úgy tervezzük, hogy legkésőbb 9-kor elindulunk, hogy még a nagy hőség előtt a Niagarához érjünk. Ezalkalommal sem akarjuk kihagyni - ez amolyan rituálé közöttünk. (Különben Annáék minden évben, legalább egyszer elzarándokolnak a vízeséshez, talán a közös emlékek okán is.)

Anna süt-főz mindenfélét, Gabi vinetét készít, én meg álmosan téblábolok Marika körül, üldögélünk a félárnyékban a tornácon. Elnézzük az udvaron és a kerítésen zavartalanul szaladgáló mókusokat. Annyira szemtelenek, mintha mi bitorolnánk az ő területüket, s köszönjük meg, hogy egyáltalán elviselnek bennünket. (Valami igazság lenne, ha így gondolkoznának...)

A Szürke rímek-ben különben ők is felbukkannak (olyan ez a versfüzet, mint a Noé bárkája: minden belefér).

(mókusok lesnek)

mókusok lesnek minden ágról

mint mozdulok és rezdülök

körben csupa izzó szem világol

mit bánom én tovább ülök

Dan Culcer jelezte: szeptemberben Vásárhelyen és Bukarestben tartózkodik, kutatásnak kezd neki a romániai cenzúráról és azt kérdi, felhívhat-e telefonon, otthon leszek-e abban az időszakban. Hát persze...

2009. augusztus 15., szombat.

Mária napja. Úgy határozunk, hogy nem csak Marikának adunk ajándékot, hanem Andreának is, hiszen most még mellettünk vannak, megtehetjük. Távolból csak a szimbolikus gesztusokkal kell beérnünk. Adunk nekik húsz-húsz dollárt, költőpénznek. Tárgyajándékot, édességet nem érdemes vásárolni nekik, hiszen gyakorlatilag mindenük megvan. A játékterem csak úgy roskadozik a minden rendű és rangú játékok alatt.

Amúgy rekkenőségre ébredünk. Ilonkával hamar elkészülünk, várjuk, amíg a többiek elrendezik magukat. Az indulás végül is csak 10-kor sikerült, még volt időm kenyeret hozni, segítettem szendvicseket csomagolni. Ájult melegben haladunk az autósztrádán. Gyakoriak az átépítések, a sztrádabővítések, mindegyre vissza kell fogni az iramból, ráadásul a szombati csúcsforgalomba is belekeveredünk, egyre inkább lépésben haladni kényszerülünk. Egy idő után a légkondicionálót is muszáj bekapcsolni, bár egyikünk sem szereti. Marika egyre nyűgösebb, többször is meg kell állnunk, mert úgymond pisilnie kell, de nagy a gyanúnk, hogy ez amolyan pótcselekvés nála.

Végre, begördülünk a vízesés mentén haladó fősétányra. Parkoláshoz ugyanoda megyünk, mint öt évvel ezelőtt, de most távolról sincs akkora zsúfoltság, mint annak idején. Erősen fúj a szél, a vízpermetet messzire sodorja a vízesés fölül, a sétány több méteres sávban olyan, mintha apró, szitáló eső mosná. A levegő párás, fátyolos, a víz kicsapódik a bőrre, a ruhára, a hajra, a szélvédőkre, szemüvegekre, a hevesen tűző nap fénye pedig megtörik a vízesés fölött, hatalmas szivárványt rajzolva az égre. Mindenki fényképezi, filmezi, a jelenség nem zavartatja magát, sokáig kitart, ha nem látnánk a saját szemünkkel, azt mondanánk, hogy giccses üzleti hatás ez a fotón - amit itt mellékelek -, de elkönyveljük, hogy a giccs is az élet elidegeníthetetlen része.

Osztjuk-szorozzuk, ki milyen látványosságot választ. Megkockáztatnánk a hajókázást, de a vízesés alá bújást is, viszont akkora sorokat kellene kiállni, hogy ebben a hőségben senki se vállalkozik rá. Inkább vásárolunk egy-egy adag (vigasz)fagylaltot, sétálunk, fényképezkedünk. Visszaúton beülünk egy kávéházba a Tim Hortons-féle hálózatból, ahol nagyon jó amerikai fánkot forgalmaznak és a tejeskávéjuk is isteni. Odaadjuk a lányoknak a pénzt. Marika mostanig nem is igen tudja, milyen az, amikor valakinek pénze van, s meghatottan forgatja a kezében, látszik, hogy nem tud mit kezdeni vele. Andrea arca felderül, messziről lerí róla, hogy az ő láthatatlan könyvelésében a bankjegy máris megtalálta a rendeltetését.

Az autópályán, félúton hazafelé, egyszerre csak leáll a forgalom, senki nem tud semmit, állunk, várunk. Gabi gondol egyet, Oakville-nél letér a főútról és némi kerülővel, alvóvárosokat keresztülszelve, valahogy hazavergődünk. Tiszta szerencse, hogy megszabadultunk, a bérelt autót ki kell használnunk, ezért másnap a Huron tóra tervezünk kirándulást. El vagyunk csigázva, nincs kedvünk semmihez. E sorokat is csak nagy önösszeszedéssel firkálom be a naplóba.

Annyi erőm még van, hogy térképen bemérjem a Huron-tó környékét s utána nézzek, milyen jellegzetes események kötődnek hozzá, Jellegzetes indián föld, állítólag a tóparti városok némelyikében még csekély számú indián közösségek is élnek. Feltámad bennem a gyerekkori indiánregények és -történetek romantikus világa, fokozott kíváncsisággal készülök a vasárnapi kirándulásra, elalvás előtt még egy darabbal gazdagodik a Szürke rímek:

(lábujjhegyen az indiánok)

lábujjhegyen az indiánok földjén

ki tartja észben a derék huronokat?

egy üveg ginnel a hónuk alatt

kinálgatják a túlvilági rokonokat

(Folytatom)

Torontói nyaraink: A harmadik utazás (12)

2009. augusztus 5., szerda.

Otthonról viharriadóról jönnek hírek a Hargita Népe honlapján, ma pedig földrengés volt a Fekete-tenger térségében. Felszíni rengés, nem is túl erős, viszont eléggé közel Cernavodahoz, ahol az atomerőmű van. És amit állítólag földrengésbiztos övezetbe építettek...

A legutolsó parti után, estefelé, megszúrhatott egy szúnyog (talán pók? egyéb rovar?), amit aztán kitartóan elvakartam, de azóta is viszket a helye és nem múlik a kiterjedt piros folt. Vazelinnel kenegetem, ideig-óráig enyhül is, de azt várom, hogy teljesen felszívódjon.

Éjszakára jócskán lehűlt az idő a sok eső után. Közben elkezdett érni az uborka az Anna kertjében. Tömpék, torz növésűek, de jóízűek. Nem győzünk betelni a valódi zöldség ízével.

Felhívom Tamást, hogy hátha együtt mehetnénk el Ágneshez, s akkor nem kellene keresnünk az utat. Ők taxival mennek, s szól, hogy elviesznek bennünket is. Mi azonban jobban szeretünk a kedvünkre kószálni, mert útközben még látunk is ezt-azt. Hát majd külön utakon fogunk eljutni ugyanoda.

Egész délelőtt egyedül voltam idehaza. Andrea úszóedzésre ment, mert időközben véget ért a szemetesek sztrájkja, Ilonkáék vásárolni vannak, Marika óvodában. Van időm szétnézni a könyvtárban, amely a számítógépes kuckóban, illetve az alagsori játékteremben áll. Nagy nyereség lenne a számomra, ha tudnék angolul, az angol nyelvű könyvkiadás igen gazdagnak és sokoldalúnak mutatkozik, s rengeteg forrásból elérhetők az angol könyvek. Feltűnően sok a dokumentáris, életrajzi-történelmi jellegű mű.

2009. augusztus 6., csütörtök.

Végül is Wass Albertre fanyalodtam. Öt évvel ezelőtt a Funtineli boszorkány-t olvastam el ugyanitt, most meg a Mire a fák megvénülnek kerül sorra. Felületes, tendenciózus könyv, minden ki van találva benne s megtetézve nagyúri gőggel. Ezt végig érzem a történeten, az egész szövegen.

Az Ossington metróállomástól Ágnesék felé gyalogolva, a régi, tornácos házak között sorban szaglanak a frissen kiürített, maguk alá levet eresztett, légyjárta kukák. Ezek szerint nem csak a sztrájk ért véget, hanem a szemételhordás is megkezdődött. Jócskán időbe telik, amíg teljesen megszabadítják a várost a szennytől és a dögtemetőre emlékeztető illatfelhőtől.

Ágiák lakása - ahol most már nem az emeletet, hanem a földszintet bérlik, épp a napokban költözködtek le -, ellentmondásos érzéseket kelt bennem. Nagy szobákból, nagy pincéből áll, de mindezeket lerobbant bejáratokon, lépcsőkőn, kapukon át lehet megközelíteni. A kiskertben ebédelünk, eléggé darázsközelben, s amíg egy falatnyi hús van az asztalon, nem tágítanak, sűrűn körüldonganak. Hiába gyújtunk rendre szantálfüstölőket, meg se kottyan nekik.

Otthon csomagolás, Montrealba készülünk. Gyorsan összeszedem a szükséges holmikat. Egy bőröndöt és egy kézitáskát viszünk magunkkal.

2009. augusztus 7., péntek.

Utazásig még elugrom kenyérért, majd elindulunk az állomásra Annával és a gyerekekkel. Óriási fejetlenséget találunk ott, ahol öt évvel ezelőtt még rendet és átlátható szabályokat láttunk. Előbb a 21. sz. kapunál sorakoztatják fel a kacskaringó utassort, majd egy hirtelen döntéssel a 24-eshez irányítanak át, ami újrarendezi az embereket. Az időseket és a gyermekeket kiemelik a sorból és egy külön váróterembe terelik, hogy az elsők között szállhassanak a vonatra. Természetesen, mi is ehhez az utolsó csoporthoz tartozunk, szegény Anna, végigfutkossa velünk a váróterem különféle zugait, míg megnyugodhatunk, hogy indulásig már nem ér újabb meglepetés.

Az utazás további részében is tapasztalni lehet a régi szabályrend megbomlását: a kocsikísérő már nem ül az utasok nyakán, hagyja őket őgy viselkedni és megnyilvánulni, ahogy a kedvük szottyan. Dorvalnál hosszasabban időzik a szerelvény, sokan leszálnak a repülőtér végett. Pontban 4 óra 47-kor érkezünk, Irina vár a peronon, Péter a parkolóban vár bennünket. Kíváncsian körülnézünk az új házban, mely kisebb a korábbinál és némileg más berendezésű, de az ismerős bútorok, tárgyak, díszek ugyanazt a hangulatot teremtik, mint amit Pierrefonds-ban hagytunk. Sokat beszélgetünk, majd belefáradunk a végetért napba.

2009. augusztus 8., szombat.

Tovább alszom, mint ahogy általában szoktam. Szép reggelre ébredünk. Elkészítjük a reggelit, majd előbukkan Péter és sétát javasol a tópartra, amelt néhány utcával odébb van. A tó a Szent Lőrinc folyóból képződik, felszíne kb. akkora, mint a Balatoné s népes yachtkikötővel rendelkezik.

Hazaérünk, majd Irina is felébred, ő autóba ültet s elkalauzol a nyári vásárra, ahol a környék lakói igyekeznek túladni mindenféle ócskaságukon, s asztalra vagy éppen a földre terítve, jó pénzért árusítják. Legtöbbjüktől távol áll a nyerészkedés szándéka, egyszerűen szeretnének megszabadulni a fölösleges limlomoktól. Képtelenség fölsorolni, mi minden található ezen a pár hektáron, ahol most erősen tűz a nap, ami elől csak esernyővel és ponyvával lehet védekezni. Mi sem tudjuk befejezni a nézelődést, pedig felér egy rendezetlen, de annál festőibb múzeummal, s félútról visszafordulunk a bejáratnál hagyott gépkocsihoz.

Péter hallgatagabb, mint máskor, erős fogfájás kínozza, illetve a gondolat, hogy valószínűleg, közvetlenebb kapcsolatba kell majd lépnie a fogorvossal.

Ebéd után rövid alvás, majd kiülünk a teraszra, s osztjuk a világ sorsát: halálról beszélünk, ideológiákról, középútról, rendszerekről, eszményekről. Egészen magasröptűek tudunk lenni, még mi is meglepődünk ettől. Aztán hirtelen beleununk és lemegyünk a műhelybe, ahol Péter egymásra stószolt munkáit mutatja be, most a művészet kerül terítékre.

Péterék háza azért fantasztikus, mert teli van jelentéses alkotással, tárggyal. Mindennek van valami szemantikai szerepe, még annak az ócska zsáknak is, mely a falon lóg kifeszítve, s amelyet valamikor valóságos izzadt, görnyedt hátak cipeltek föl ismeretlen hajókra vagy szállítottak ki a partra gabonával, egyéb áruval. A tárgy történelem mint műtárgy - mintha erről szólt volna az egész szombat a zsibvásáron és idehaza is.

Esti lefekvés előtt még megnézzük a szombati utolsó híreket a tévében: Egy kisrepülőgép összeütközött egy helikopterrel a Szabadság-szobor közelében... 25 éves a Cirque du Soleil... Eltemették a száguldó autón egyensúlyozó kanadai nőt... Szinte mind felfújt álhírek. Nyár van, szombaton amúgy is áll az élet s a politika is pihen.

Péteréknél különösen meglódul versíró képzeletem. A Szürke rímek-ből négy jellegzetesen náluk született darabot is fel tudok mutatni:

(drága errefelé)

drága errefelé a paradicsom

és még drágább a paprika

nem illatozik a bazsalikom

de épp úgy elporlik itt is a

világok legjobbika

(zsák lóg a falon)

százados zsák lóg a falon egymaga

érzik még rajta a búza szaga

hátán folton folt csupa könny

felitta a szürke közöny

nem cipeli már többé senki se

tegnapi súlya ma könnyű pihe

(az ócskaságok körbe vándorolnak)

az ócskaságok körbe vándorolnak

ma nálad holnap nálam porosodnak

és lesz belőlük lassan antik holmi

ami előtt muszáj majd meghajolni

szép lassan ránk is patina rakódik

s leszünk megannyi rozsdás húsdaráló

- antik holmik

(pók szalad a falon)

pók szalad a falon mellette

vörösen izzik a kivetített idő

hol a lassan vánszorgó percet nézem

hol meg a pókot mely sző mindegyre sző

és egyiknek sincs vége mert túl az időhatáron

megtanulunk lógni egy pókfonálon

Ez utóbbi már átvezet a következő nap, vasárnap hajnalára, amikor nagyon korán megébredtem és hogy ne unatkozzak, a pók megfigyelésével foglalkoztam.

(Folytatom)

Illusztráció: Útban Ágnesék felé. Jellegezetes városkép a lerobbant Torontóból. Ági felvétele