Torontói nyaraink: A harmadik utazás (15)

2009. augusztus 14., péntek.

Ma elvileg itthon ülünk, Gabi kivételével. Beszélünk Péterrel. Már kb. két hete nem váltottunk szót, nehéz összehozni az időeltolódás miatt. Ahhoz, hogy beszélni tudjunk, nekünk délelőtt itthon kell maradnunk. Annyi esemény zsúfolódott össze az eltelt két hét alatt, hogy Ilonka füzetből olvassa fel azokat, különben honnan emlékezzen az ember mindenre?

Tőle megtudtuk, hogy Attila új szenvedélynek hódol: repülni tanul, motoros kisgépen. Majd ki kell faggassuk részletesebben, amikor hazafelé tartunk. Tisztelem és egy kicsit irigylem is azért, hogy egyik gyermekkori álmomat merte valóra váltani. Esetemben a tériszony szólt bele abba, hogy a szenvedély csak a képzeletemben bontakozott ki, akár csak a hegymászás.

Ilonka megsütötte ittlétünk második mézes tésztáját. Nagyon ért hozzá, jól be is gyakorolta, s Marika névnapja jó alkalom arra, hogy az unokáknak - de a felnőtteknek is! - kedveskedjék. Azt hiszem, örömet okoz neki az, ha látja, miként vetjük rá magunkat a süteményre. Marika nem hagy kárba veszni egyetlen percet sem: alig készül el a mézes, ő már kiköveteli a kóstolót. Hiába magyarázza Ilonka, hogy ennek még meg kell puhulnia, ami egy-két napba beletelik, ő csak nyújtogatja a kezét, majd miután megkapta az adagját, lelkesen mondja, hogy nem baj, mert neki így is jó...

Nehezemre esik elviselni a meleget. Lelkileg már a holnapi utazásra készülünk. Úgy tervezzük, hogy legkésőbb 9-kor elindulunk, hogy még a nagy hőség előtt a Niagarához érjünk. Ezalkalommal sem akarjuk kihagyni - ez amolyan rituálé közöttünk. (Különben Annáék minden évben, legalább egyszer elzarándokolnak a vízeséshez, talán a közös emlékek okán is.)

Anna süt-főz mindenfélét, Gabi vinetét készít, én meg álmosan téblábolok Marika körül, üldögélünk a félárnyékban a tornácon. Elnézzük az udvaron és a kerítésen zavartalanul szaladgáló mókusokat. Annyira szemtelenek, mintha mi bitorolnánk az ő területüket, s köszönjük meg, hogy egyáltalán elviselnek bennünket. (Valami igazság lenne, ha így gondolkoznának...)

A Szürke rímek-ben különben ők is felbukkannak (olyan ez a versfüzet, mint a Noé bárkája: minden belefér).

(mókusok lesnek)

mókusok lesnek minden ágról

mint mozdulok és rezdülök

körben csupa izzó szem világol

mit bánom én tovább ülök

Dan Culcer jelezte: szeptemberben Vásárhelyen és Bukarestben tartózkodik, kutatásnak kezd neki a romániai cenzúráról és azt kérdi, felhívhat-e telefonon, otthon leszek-e abban az időszakban. Hát persze...

2009. augusztus 15., szombat.

Mária napja. Úgy határozunk, hogy nem csak Marikának adunk ajándékot, hanem Andreának is, hiszen most még mellettünk vannak, megtehetjük. Távolból csak a szimbolikus gesztusokkal kell beérnünk. Adunk nekik húsz-húsz dollárt, költőpénznek. Tárgyajándékot, édességet nem érdemes vásárolni nekik, hiszen gyakorlatilag mindenük megvan. A játékterem csak úgy roskadozik a minden rendű és rangú játékok alatt.

Amúgy rekkenőségre ébredünk. Ilonkával hamar elkészülünk, várjuk, amíg a többiek elrendezik magukat. Az indulás végül is csak 10-kor sikerült, még volt időm kenyeret hozni, segítettem szendvicseket csomagolni. Ájult melegben haladunk az autósztrádán. Gyakoriak az átépítések, a sztrádabővítések, mindegyre vissza kell fogni az iramból, ráadásul a szombati csúcsforgalomba is belekeveredünk, egyre inkább lépésben haladni kényszerülünk. Egy idő után a légkondicionálót is muszáj bekapcsolni, bár egyikünk sem szereti. Marika egyre nyűgösebb, többször is meg kell állnunk, mert úgymond pisilnie kell, de nagy a gyanúnk, hogy ez amolyan pótcselekvés nála.

Végre, begördülünk a vízesés mentén haladó fősétányra. Parkoláshoz ugyanoda megyünk, mint öt évvel ezelőtt, de most távolról sincs akkora zsúfoltság, mint annak idején. Erősen fúj a szél, a vízpermetet messzire sodorja a vízesés fölül, a sétány több méteres sávban olyan, mintha apró, szitáló eső mosná. A levegő párás, fátyolos, a víz kicsapódik a bőrre, a ruhára, a hajra, a szélvédőkre, szemüvegekre, a hevesen tűző nap fénye pedig megtörik a vízesés fölött, hatalmas szivárványt rajzolva az égre. Mindenki fényképezi, filmezi, a jelenség nem zavartatja magát, sokáig kitart, ha nem látnánk a saját szemünkkel, azt mondanánk, hogy giccses üzleti hatás ez a fotón - amit itt mellékelek -, de elkönyveljük, hogy a giccs is az élet elidegeníthetetlen része.

Osztjuk-szorozzuk, ki milyen látványosságot választ. Megkockáztatnánk a hajókázást, de a vízesés alá bújást is, viszont akkora sorokat kellene kiállni, hogy ebben a hőségben senki se vállalkozik rá. Inkább vásárolunk egy-egy adag (vigasz)fagylaltot, sétálunk, fényképezkedünk. Visszaúton beülünk egy kávéházba a Tim Hortons-féle hálózatból, ahol nagyon jó amerikai fánkot forgalmaznak és a tejeskávéjuk is isteni. Odaadjuk a lányoknak a pénzt. Marika mostanig nem is igen tudja, milyen az, amikor valakinek pénze van, s meghatottan forgatja a kezében, látszik, hogy nem tud mit kezdeni vele. Andrea arca felderül, messziről lerí róla, hogy az ő láthatatlan könyvelésében a bankjegy máris megtalálta a rendeltetését.

Az autópályán, félúton hazafelé, egyszerre csak leáll a forgalom, senki nem tud semmit, állunk, várunk. Gabi gondol egyet, Oakville-nél letér a főútról és némi kerülővel, alvóvárosokat keresztülszelve, valahogy hazavergődünk. Tiszta szerencse, hogy megszabadultunk, a bérelt autót ki kell használnunk, ezért másnap a Huron tóra tervezünk kirándulást. El vagyunk csigázva, nincs kedvünk semmihez. E sorokat is csak nagy önösszeszedéssel firkálom be a naplóba.

Annyi erőm még van, hogy térképen bemérjem a Huron-tó környékét s utána nézzek, milyen jellegzetes események kötődnek hozzá, Jellegzetes indián föld, állítólag a tóparti városok némelyikében még csekély számú indián közösségek is élnek. Feltámad bennem a gyerekkori indiánregények és -történetek romantikus világa, fokozott kíváncsisággal készülök a vasárnapi kirándulásra, elalvás előtt még egy darabbal gazdagodik a Szürke rímek:

(lábujjhegyen az indiánok)

lábujjhegyen az indiánok földjén

ki tartja észben a derék huronokat?

egy üveg ginnel a hónuk alatt

kinálgatják a túlvilági rokonokat

(Folytatom)

Torontói nyaraink (8)

2004. augusztus 14., szombat.

Gabinak segítettem felrakni a kocsira az építkezési szemetet, amit aztán a kerületi szemetesgödörhöz szállított, ahol aztán komoly taksa fejében veszik csak át. Az ember így kétszer is meggondolja, nekifogjon-e valamit lebontani, javítani, építeni?!!

Beindult az olimpia motorja. A kanadai tévé nagy témája, hogy telefoninterjúkat készít az Athénba utazott kanadai sportolókkal - mintha egyéb fontos esemény nem is történne az Akropolisz alatt. Hiába na, minden nemzet szereti a köldökét nézegetni... Értem én, hogy az adásidő véges, és a nemzeti büszkeség oltárán el kell égetni a kötelező gyertyamennyiséget. De azért azt hittem, hogy egy ilyen befogadói nép, akinek mindenfelé illik kacsintani, egy kicsit nagyvonalúbbra veszi a figurát...

Roston sült lazac készül ebédre. A hús, a hal - a többi árhoz képest - hihetetlenül olcsó, s zöldséggel párosítva bármikor könnyen ebéddé avatható. Az Annáék udvarán pedig a rostély vígan füstölöghet ilyenkor nyáron.

Annyira lehűlt a levegő, hogy Gabi az éjszaka begyújtotta a kazánt. Előzetesen nem szólt róla, ezért a hajnalban beálló dübögést hallva azt hittem, valahonnan vihar közeleg, annak moraja töri meg az éjszaka csendjét. Gyakorlatilag semmilyen különbséget nem látok az itteni és a csíkszeredai időjárás között. Reggel kimondottan hűvös, csípős, délben épp hogy melegecske.

Eddig inkább zuhanyoztam, ma végre megfürödtem a kádban. Ha nem otthon vagyok, ritkán élek vele. Itt olyannyira elszoktam tőle, hogy a Pusztaitól kapott karórával tíz percen át lubickoltam, amíg leesett a tantusz, hogy talán nem kellett volna. Gyorsan kihajítottam a kádból, mintha veszedelmes elektromos rája lenne s áramütéssel fenyegetne. Szerencsére, nem esett semmi baja.

2004. augusztus 15., vasárnap.

Pusztaiék belevágták a fejszéjüket a tuniszi fába. Ügynököt kerestek, ajánlatokat várnak vételre és eladásra. Úgy látszik, végleg eldöntötték, hogy szakítanak eddigi életmódjukkal. Talán csak a mi jövetelünkre vártak még, hogy megbizonyosodjanak: érdemes-e ebben a korban még sorsot cserélni, és miután a válasz lelkes igen volt, nem haboztak többé.

Mária napi ebéd, ami kitűnő: Ilonka kitett magáért: a karalábé leves, a rántott hús és a rizs remek volt, nem beszélve a salátáról, amit mellesleg én készítettem.

2004. augusztus 16., hétfő.

Két hetünk maradt már csak a “vakációból”. Annáéknak mindenképpen, mert utána Andreának megkezdődik az iskolája. Nem is jó rá gondolni, milyen gondok várnak majd a családra, akit itt hagyunk.

Otthoni ízeket idéző szilvásgombócot főztem. Jól sikerült, csak a tészta ázott el kissé és a végén gumiszerű lett, de azért elpusztítottuk.

Búcsúzkodik a nyár. Egyre hosszabb sétákat teszünk a parkban, most már Anna és Ilonka is jönnek, s velünk tart dzsipjével a kis Mária is. A sort Andrea és én zárjuk be.

Telefonált Ágnes fia, hogy kedd kora délután érkezik utánunk, hogy megnézzük a birtokát.

2004. augusztus 17., kedd.

Későn reggelizünk, hogy kitartson a kiruccanás idejére is, ha esetleg nem lenne időnk beülni valahová. Tottenhamba tartottunk, ahol Tamáska és családja - Sandy, a feleség és a kisfiuk - laknak majd. Ingatlanügynöki munkakörben szeretne elhelyezkedni, azt reméli, ha szerencséje van, akkor megüti a főnyereményt. Végigvezet leendő lakásukon, majd a munkahelyén - az egész település eléggé lerobbant helynek látszik és mindent ellep a szemét, majd elsétálunk az idegenforgalmi nevezetességnek számító vasútállomásra, ahonnan egészen a Simcoe-tóig lehet töfögni egy korhű szerelvényen az 1912-es évből. Az állomásfőnök és az egész személyzet, beleértve a mozdonyvezetőt, korabeli ruhában díszeleg és legfőbb gondjuk, hogy minél több fotóhoz állhassanak modellt.

Dolgunk végeztével tovább kocsikáztunk, a Mono nemzeti parkig, miközben Tamáska megmutatta egy korábbi farmjukat, amelyen évekkel előtte próbáltak szerencsét, változó eredménnyel. Egy faiskola mellett árnyas gyalogúton megyünk, majd egy sziklafal tetejéről befogjuk a környék panorámáját. Visszafelé málnabokrok között szemelgetünk, közben elered az eső, de el is áll. Végül egy vidéki üzletben, ahol fogyasztani is lehet, megebédelünk - szendvicset és salátát rendelünk.

2004. augusztus 18., szerda.

Ilonka névnapja. Anna elment, hogy vegyen valamit, én visszaadtam neki ajándék gyanánt, egy borítékban, azt a 10 dollárost, amit azért kaptam, hogy ha váratlan költségre lesz szükségem, akkor legyen nálam pénz. Meglehetősen későn, az esti séta után köszöntöttük fel.

Megértem, hogy “bao-bao” lettem a vizes strandon. Egy Andrei nevezetű román fiúcska nevezett így, aki minden huncutságot kitalált, csakhogy bosszantsa a nagyanyját, még homokot is nyelt. Nagyon óvatosnak kell lennem, nehogy Andreának valamilyen köze legyen egy-egy ilyen balesethez, mert nagyon szeret minden lében kanál lenni és másokon “segíteni”.

2004. augusztus 19., csütörtök.

A terhesség miatt meggyengült fogaival kezelésre jár Anna. Kihúzták egyik hátsó fogát és csontot ültettek a helyébe, hogy majd új fogat tehessenek be. Szabályos fogműtét, ami óvatosságra int, mert komplikációkkal járhat. Most csak paszírozott ételeket ehet és szigorú időrendben antibiotikumot szed.

Új és új költőkkel bővítem még az antológiát. A válogatás “motorját”, úgy látom, képtelen vagyok leállítani.

Nagy széllökések érkeznek keletről, bágyadt őszi napfény. Kellemes mezítláb sétálni a napsütötte füvön. A macska ma játékosan megharapott. Egyre többször provokálja ki tőlem a játékot, hogy foglalkozzam vele. Nem vagyok valami aktív állatbarát - úgy értem, tisztelem, becsülöm az állatokat, de a maguk helyén. Nem keresem az alkalmat, hogy mindenáron egy fedél alatt éljek velük. Ez most így alakult, az ember elviseli. A játék hevében Tips most elfelejtkezett arról, hogy kivel szórakozik, s folytatni is akarta a némileg agresszív bolondozást, de hirtelen véget vetettem a foglalkozásnak..

Az esti hírek között, Szent István napjára készülve, felfedezem: a magyar miniszterelnök (Medgyesi Péter) lemondott. Vagy lemondatták. Érzésem szerint sikerült kigolyózni ezt a se ide, se oda nem tartozó, a hatalomba amúgy meghívott, most meg egyetlen gesztussal menesztett baleket. Mások e bukást értékes trófeaként könyvelik el. Hát nem tudom, a következmények majd mindent elárulnak...

2004. augusztus 20., péntek.

Szent István napja. Odahaza, a Székelyföldön például ünnepi hangulat lengi körül, itt egy nap a sok közül. Így igaz: könnyen átvesszük környezetünk hangulatát. Ha kell, komolykodva dolgozunk, máskor meg lazítva vigadunk. Ha engedik (és hagyják).

Sikeres találkozás Ágnessel a belvárosban. Miután kóricálunk egyet, elmegyünk hozzájuk, odajön Tamás öcsém is ebédelni. Csöndes múltidézés, majd Tamás udvariasságból elvitet bennünket taxival az egyik metróállomásig, ahol majd hazafelé felszállhatunk. Az állomás labirintusában azonban úgy elkeveredünk az esti, kései órán, amikor szinte egy lélek sincs a szellős csarnokokban, hogy alig találjuk meg a hazavezető utat.

Holnap a Niagarához készülünk, nem fekszünk le, amíg össze nem csomagoltunk minden szükséges holmit. Gabi nagyobb terepjárót bérelt pár napra, hogy mindannyian elférjünk. Mária első komoly kiruccanása lesz ez. Számunkra nem újdonság a vízesés látványa, de úgy látszik, Torontóban élve ez egy kicsit szakrális kirándulásnak is számít. Úgy tapasztaltam, hogy e nagyformátumú természeti jelenség látványa és élménye új energiákkal tölti fel az embert. Engem legalább is, de az ide özönlő tömeg méreteit tekintve, másokat is.

(Folytatása következik)

Illusztráció: a tottenhami állomásfőnök ilyen kis prospektusokat osztogat a turistáknak