Az Endrődi Sándor összeállította Petőfi napjai a magyar irodalomban 1842-1849 c., a Petőfi Társaság Tulajdonaként feltüntetett nagyszabású, közel 550 oldalra rúgó igen eredeti bibliográfiáról van szó, amelynek lapjai zöme pár nappal ezelőttig még úgy szunnyadtak, felvágatlanul, ahogyan a nyomdából kikerültek. Elején, közepén és végén néhány ívbe már bemetszettek korábbi kíváncsiak papírvágó kései, de az egész olvasáshoz való előkészítése a jelenre, a késő utókorra maradt.
Történetesen rám.
Ami azt jelenti, hogy ez a könyv - amit pedig az irodalomtörténet s a Petőfi szakirodalom felbecsülhetetlen értékű és mellőzhetetlen adaléknak tekintenek mind a mai napig, ott, ahová ez a példány került, egyáltalán nem töltötte be a hivatását; mondhatni süket fülekre talált vagy pusztába kiáltott szónak bizonyult. Ahogy tetszik...
Ezzel senkinek az érdemeit nem szeretném kicsinyíteni, mint ahogy a saját érdemeimet sem túlértékelni, hiszen azt a másfél órás foglalatosságot, amit a bicskám hersegésének a megfigyelésére és a kifent penge helyes szögben tartására fordítottam, bőven kárpótolja az az élvezet, amivel ez a nem túlságosan olvasmányos műfaj olvastatja magát.
Aki ismeri a kiadványt, tudja miről van szó, aki meg nem, annak elárulom: magába foglalja "kritikai és bibliographiai pontossággal mindazt, ami a nagy költő rövid élet-ideje alatt tőle és róla az egykorú lapokban megjelent: 1842 május 22-étől, midőn nyomtatásban először lépett nyilvánosság elé, 1849 julius 31-ikéig, midőn a segesvári csatatéren nyomtalanul eltűnt." - summázza a tárgyat Ferenczi Zoltán 1910-ben datált, a könyvhöz írt előszavában.
A könyv jelentőségére Schöpflin Aladár nyugatos kritikáját hoznám fel bizonyítékul, aki nem a gyűjtemény magát méltatja, hanem azt a tükröt értékeli, amit a könyvből kiolvashatni. És ez a tükörkép a lehető legárnyaltabb a korszak Petőfi-percepciójáról.
"A fiatal költő zavartalanul élvezheti a siker első mámorát és édességét, s hosszas hánykódás-vetődés, nyomorgás után végre legalább valamelyes egzisztenciához is jut mint Vahot Imre Pesti Divatlapjának szerkesztője. Vahotnak jó szerkesztői szimatja volt, mikor teljesen lekötötte magának az akkori legnépszerűbb fiatal költőt, aki e mellett még személyes szereplésével is folytonosan éleszthette az érdeklődést maga iránt s így a lap iránt is, amelybe dolgozott. Petőfiben nem volt a legcsekélyebb irtózás sem a nyilvános szerepléstől, nem volt benne semmi abból a szemérmetességből, amely el szereti takarni a világ előtt magánéletét. Ő kereste, óhajtotta a nyilvános szereplés legtágabb és legközvetlenebb lehetőségeit. Egész költői pályáján minden magánügye, egész személye annyira exponálva volt a közönség előtt, mint ahogy a színész személye exponálva van a színpadon. Az önbizalmának nem voltak korlátai, soha egy pillanatra sem ötlött az eszébe skrupulus, hogy amit tesz vagy mond, az vissza is tetszhetik. Ebből folyt a gorombaságig menő türelmetlensége az ellenvéleménnyel és kritikával szemben. Aki nagyon biztos magamagában, az könnyen hajlandó ostobának és gonosznak minősíteni mindenkit, aki nincs tőle annyira elragadtatva, mint ő maga. Kivált, ha ezt a véleményét támogatja a támadók kiléte és a támadás módja.
Petőfit az első támadások a kicsinyes irigykedés és a hírlapi konkurencia zavaros forrásaiból érték. A kis embereknek azt az éhes világát, amely az akkori pesti lapok körül csoportosult, hamar felbosszantotta a közéjük toppant vándorszínész hallatlan sikere s a versenyző divatlapok sápadt irigységgel néztek a Pesti Divatlap kitűnően bevált új akvizícióját. Megjelent a Versek első könyve - zajos, nagy siker. Csakhamar rá a Helység kalapácsa. Ez is tetszett, de már megjött az első rosszmájú kritika a pozsonyi Hírnökben egy Poór Jenő aláírású cikkben, amely a semmit megérteni nem tudó s nem is akaró rosszhiszemű ostobaság valóságos iskolai példája. Csakhamar kiadták a jelszót, amelyet aztán ötvenféle változatban, unos-untig kiabáltak bele a költő és a közönség fülébe. Petőfi tehetségét nem vonjuk kétségbe, de szigorúan meg kell róni póriasságát, mely sokszor aljasságig fajul, bordalait, melyek a borízű duhajkodást terjesztik, pongyola technikáját, amely a műgond hiányából folyik. Több-kevesebb változtatással mind csak ezt mondja, hol nyílt rosszakarattal, hol meg bujkálva, a jóindulatú oktatást affektálva, ami kritika ellene megjelent. S a bíráló cikkek ez áradatában nem találni egy épkézláb megjegyzést, egy helyes megfigyelést a költő egyéniségére vagy költői természetére. Ha Petőfi nem lett volna is olyan türelmetlen a kritikával szemben, akkor sem lett volna csodálni való, hogy olyan goromba szavakkal rázta le magáról a divatlapok kritikusait. A haragot ellene csak szította a Pesti Divatlap azzal, hogy ahol csak lehetett, az émelygésig magasztalta a maga költőjét és rendre közölte a többnyire elég silány versezeteket, melyek szerzői fellengző módon dicsőítették Petőfit. Alig volt száma az akkori Honderűnek meg az Életképeknek, amelyben ne lett volna vagy egy döfés Petőfi ellen; akkor még virágjában volt az a furcsa divat - amit mintha itt-ott fel akarnának újítani ma is -, hogy a lapok számról-számra kölcsönösen lebírálgatták egymás közleményeit, s mivel Petőfi a Pesti Divatlap minden számába írt valamit, hát mindig volt alkalom egy-egy tüskét szúrni bele.
