Lirai tőzsde. SZEMELT versek (15)

SIMONFY JÓZSEF
el is tűntek


gyermekeket az ablakból 
mint vadnyulakat figyelem


gyönyörű kertem 
összetapossák 
fölzabálják a földiepret 
szamócát málnát


nadrágszárba ingujjába 
tömik az őszi barackot 
téli körtét 
fütyörészve odébbállnak


kiáltom én is 
veletek megyek 
nem hallják 
már el is tűntek


Simonfy József (sz. 1952, Zilah) a vagabundus költői egzisztenciából valamiképpen révbe jutott: miután éveken át a zilahi rézhuzalgyárban dolgozott, 1993-ban Szatmárnémetibe költözött, ahol a Kölcsey Főgimnázium kapujának őre. Sokakkal szemben vagyunk néhányan (még), akik vele született poétai vénájára esküszünk. Minden megélt, megszenvedett pillanata tiszta, százfokos líra. 


CSEKE GÁBOR
reám lesnek


rovom a kertnek
széltét hosszát
gondterhelten
tél felé


ahol az ösvényt
kitaposták
alkonyulástól
hajnalig


mord bajuszú
öreg kandúrok
egész falkája
nyüslet itt


reám lesnek
tüzes szemekkel
mig ez az éj is
eltelik

Kóválygások a Hyde Park körül (22-24)

(Ma reggel korán furcsa megérzésre ébredtem. Valami gyanús csöndet észleltem magam körül az elmúlt pár napban. Sejtésem beigazolódott. Legközelebbi barátaim, Káfés bajtársaim köszöntése fogadott a Káfé főnixen. Furcsa dolog ez: a figyelmességük igazán jól esik, valóságos nektár (sose ittam), az alkalom maga - úgy általában - rossz emlékeket éleszt. Tiszta szerencse, hogy az egész csak egy pillanat és már túl is jutott az ember. De azért köszönöm életemben ezt az első nyilvános köszöntést... Cserében, szülinapi tortaként, álljon itt a Hyde Parkban való kóválygások utolsó 3 fejezete...)

22. Vasöntő

egy vézna kis vasöntő

vasat már rég nem önt ő

gyulladt szemén a szikrák

csak bántó irkafirkák

tüzet lát meg nem állva

ez visszatérő álma

miért ő s mért nem mások

a hitetlen tamások

míg tüzet lehelt rája

az öntőkemence szája

megnyugodott a hitben

hogy közelében az isten

mert ha ez pokol tüze lenne

már rég ő égne benne

hisz szembeszállt naponta

a természettel s kivonta

magát a törvény alól

minden öntéssel visszaszól

teremtőjének hogy micsoda

kókler mert hát nincs csoda

csak tűz s jég van s a közepén

ott állok megfeszítve én

hideg s forróság közé szorítva

fagyot legyűrve tüzet szítva

de mindez már csak emlék

rég megbánt eretnekség

látomás irkafirka

hunyó napban a szikra

2010. július 24.

23. Kéregető

még ma sem tudom ki vagyok

koldus? adószedő?

csak azt vágom zsebre ami

másoknak nélkülözhető

ha elmondanám mi vezérelt

e park alléira a szégyen

meg is ölne abb'ahelyben

bennem is van ám szemérem

akár a színész minden este

ki szerepére készül

egész benseje attól reszket

hogy szerepébe belésül

én is úgy nyújtom tenyerem

hunyt szemmel azt rebegve

csak az segítsen engemet

akinek van rá kedve

csöppre a csöpp tán összegyűlt annyi

hogy a csávából mára kihúz

de ha csak arra gondolok

engem is utolér a csúz

kihull fogam tönkremegy mindenem

s végleg befuccsolok

hát üldögélek még egy kicsit

normán felül is koldulok

mert amit kapsz az sose elég

csak amit adni kell

adósságom szívből megosztanám

a világon mindenkivel

a fukarságig óvd magad!

és szent nagylelkűség

köszöntse minden reggelem:

fogtok tejelni még!

2010. július 26.

24. Légifotós

gépem a park fölött kering

a látási viszonyok jók

a kamera beállítása is

megtörtént

a küldetés végrehajtható

alattam hullámzó tömeg

eleven lomha tó

engem az egész érdekel

ahogy a részletek

összeállnak

és színekké árnyalatokká lesznek

ecsetnyomok egy freskón

mi gondom a sok hadovára

mi ég felé száll

s felhőbe rendeződik

a város a környék a világ

fölött

s esőként ködként fejünkre

visszahull

nekem csakis a körvonalak

a dimenziók a tendenciák a fejlődésgörbék

a pontsűrűségek a halmazati állandók

a koordináták

a bemozdulási koefficiens

jelentenek némi gondot

de a korszerű technikának hála

mindent percek alatt

megoldok

mellékdal:

ti csak fújjátok a magatokét

ki egyszerűen ki meg cifrázva

olykor látom innen a mennyek kapuját:

örökké zárva.

2010. július 27.

Illusztráció: Cseke Attila légifelvétele

Kóválygások a Hyde Park körül (16-21)

16. Gyíkleső

Az anarchista/terrorista egy gyíkot nézett.

A Parkban ült.

A gyík meredten visszanézett.

És megkövült.

Lelki szkanderbég feszült közöttük.

Csupa erő

sugárzott ki szemeikből.

Csont és velő.

A terrorista lustán feladja.

Nincs semmi tét.

Gyík szemében gőgös láng villan.

Napban a jég.

A terrorista most kirúg a hámból.

Szemlél csupán.

Tán megmenekül a robbanástól

e délután.

Csupa jóság, csupa barátság:

"Szervusz, te gyík!"

Ettől a derék hüllő fürgén szedi

a lábait!

Mert számára is csak harc az élet.

Ki győz, ki nem.

Egy titkos terroristát hordoz

a zsigereiben.

Szavaktól már meg nem hatódik.

Sejti talán:

a terrorista gyanús csomagot visel

az oldalán.

Arcán a béke csak azt jelenti: mindjárt

égbe repül,

hát béke veled, kicsi gyík, ha tudsz,

menekülj!

2010. július 11.

17. Apánk csak úgy sürög-forog

számkivetve egyik napon

Kossuth apánk fogta magát

és a nagy park felé tartott

hogy találna követőkre

amint a kapun belépe

kedvére volt a nagy nyüzsgés

zúgott a park mint a méhkas

innen tán sereg is kerül

apánk csak úgy sürög-forog

ajka hívó szóra nyílik

mondaná hogy a magyar nép

világ segítségét esdi

de ott nincs ám "halljuk! vivát!"

elsodorják meglökdösik

ezeknek semmi se drága

nem fáj nékik a szabadság

szinte könyörg: jóemberek...

de az ember csak egyfajta

nagy bajában egyet lázong

jódolgában meg se nyikkan

apánk leroskad egy padra

emlék úszik át a lelkén:

hullámzik a pesti tömeg

szava szikrát gyújt szívükben

messze futtam édes népem

megőrizni azt a lángot:

magányomban egyre éget

s pernyét hint az éjszakára

2010. július 12.

18. Zsonglőr

egy derék jokulátor

volt annyira bátor

hogy a Parkba belépve

trükkjeit megtetézze

eltelve magával

ártatlan mosolyával

szédítgeti a népet

ígérve minden szépet

mutatva lehetetlent

megjátszva a kegyetlent

a fűrészelő rémet

markában semmivé lett

szájtátiak korában

mi érték volt korábban

egy röpke mozdulattal

mint egy lázadó angyal

szárnyal a magas égbe

fogjátok meg de élve

esővé lett egészen

hogy lopva visszatérjen

és káprázó szemekkel

pillogjon ránk a reggel

most már maga se érti

tudását mért fecsérli

s ami kitelne tőle

már nem látszik előre

hiszi még hogy vezényel

birokra kél a széllel

küzdelmét az ki látja

nem érti hogy mi bántja

csodát csodára tornyoz

úgy tapad a valóhoz

mintha pajtája égne

füstöt lehel a fénybe

s megtépett lomb a fához

visszatér önmagához

mellékdal:

írtam ezt könnyű lázban

ködös reggel egy házban

hol égtem hol meg fáztam

öklöm hiába ráztam

2010. július 14.

19. Torzonborz

ha nem tudnátok

a látszat csal mert

lelkem örök puccban

angolszövetben

márkás cuccban

csak hát a körülmények

és a pillanatnyi lehet-

etlenségek

ki a frászt érdekel hogy én miként

és mivel

rajtam kívül

de majd ha igazán akarom

és unom hogy annyit vakarom

nem rúgnak tüstént valagon

és eldobom szakadt tasakom

és zselé csillog a hajamon

ha engem éltet a megafon

akkor majd megmutatom

mit ér a lélekben őrzött

álom ereje és hogy

a világ teteje

nem az amit ti

annak hisztek s akár

a háromnullás lisztnek

mindennek megvan a szavatossági

ideje

van akinek ennyi és ennyi

nekem annyi

2010. július 15.

20. Olvasó (napló)

kezemben könyv bennem meg szívszorongás

körülölel a bágyadt nyári zsongás

túl minden szándékon és reményen

hogy eldadoghatom a véleményem

méghozzá szabadon és hamar:

mért taszít és vonz a Torokcsavar

melynek szerzője Gergely Tamás

és stílusa ugyancsak disszonáns;

faltam betűjét lélekszakadva

hol szügyig szennybe rántott hol a magasba

szállt velem és nem gondoltam másra

csak a jó öreg köznapi logikára

melynek fogai egytől egyik rendre

beletörnek a rejtett történelembe

és csorbaságán át rámzúdul a szenny a vér

a féligfőtt gondolat az erőszak a tér-

görbület a glóbusz minden jaja-baja

torzult lelkek se éjjele-se nappala

gyilkos bosszúja nemtelen halála

nemi gyötrődés prédájára várva

agyonszecskázott valóság örvénye szédít

keresem benne az újat s az elvesztett régit

és nem találom magam az értelem kihagy

bomlik az ideg zúg a halánték loccsan az agy

miért ilyen ócska mit sem érő ez az élet

miért hogy a világ mindegyre mocsárba téved

ki távirányítja lelkünkben a jóval elzagyvált rosszat

fulladozó torkunkon még egyet ki szorongat

mért sír a gyermek bennünk hisz olyan rég halott már

mért makog szélütötten bár fejében egy szótár

s fölötte áldás suhanó szárnyak óvó csapása

minden hiába mondod mint kinek ez az utolsó dobása

s halk nyüszítéssel a felsebzett torokból

virágot szagolva temet míg az örömre gondol

2010. július 16-17.

21. Ikrek

kismama jön a sétányon

ikreket tolva

oly szelíden teszi

hisz ez a dolga

iriszén napfény játszik

ajka fölött pihék

aranyos fénybe vonva

tündöklik a vidék

ő meg se lát se hall az ikrek

álma mély mint a kút

surrogó kavics jelzi

merre kanyarg az út

termetre csöppnyi lény

szinte-szinte gyerek

ha az ikrek felsírnak

maga is pityereg

sorsával összenőve

taszítja napjait

mint aki jóelőre

tudja hogy ő veszít

s kik most együtt szuszognak

egy takaró alatt

már építik magukban

a választófalat

az idill még valódi

de a park árnyai

loppal utánuk kúsznak

sarkáig tárva ki

az este előtt a kaput

sötétje mély verem

s tátongó szája elnyeli

mohón győzelmesen

2010. július 19.

Kóválygások a Hyde Parkban (11-15.)

(Rég nem tettem föl ide a Hyde-parkos ciklusom újabb darabjaiból. Most egy-két napig, amíg a kanadai naplót pihentetem, ide iktatok néhányat.)

*

11. Tűzevő és tűzivó

Tűzevő és tűzivó

lesz itt egy demonstráció:

frakkban tessék csak befelé

az asztal és a szék elé

hol szemben ül két bús lovag

merőn nézik a lángokat

kardjuk pisztolyuk nincs sehol

középütt egy üveg honol

mérgek gyűlnek a szájban

a nyugalom tökéletes

ülnek az éjszakában

Szél vonít a vizek felett

vitorlát bontó ég alatt

tálakban égő falatok

le ne egyétek magatok

tüzet rágcsál a tűznyelő

víg zeneszóra majszol

a szél egy-egy jobb falatot

arcukba fújva sarcol

Leperzselt homlokukon

van még tér sebhelyeknek

tűznyelő és tűzivó

elég volt szédelegnek

egymást a vízből ki de be

mindig a másik éri be

ne érje lába lábvize

a tóba tenni venni le

hogy ki ne hűljön a szíve

eljuthatunk-e messzire

A tűz leég az asztalon

ugye jóllaktál angyalom

éghet csak éghet míg kihűl

mosolyunk fénye zsírba sül

igyál barátom melegít

lelkemet visszaadtad itt

2010. június 24, Szent Iván napján

12. A tapló

Egy úr ki a parkban vedelt

bort fogyasztott de sört lehelt

ott éjszakázott ott delelt

ott nyaralt és ott is telelt

egyszer egy fán taplóra lelt

hosszasan bámult a fára

mint a kis nyúl a szamárra

rajt' a furcsa micsodára

mint egy nagy tenyér kitárva

ugyanbiza mi az ábra

addig állt ott amíg déltájt

morcos úr is arra sétált

s meglátta e mélabélát

ahogy bűvölte a vén fát

s nevén nevezte a témát:

uram megmondaná nekem

az az izé mi fán terem?

s mi történik ha leveszem

és a hónom alá teszem

fogom magam s hazaviszem?

morcos uram mint egy vadló

odaprüsszent: ez nem való

minden felnőtt s minden apró-

gyermek tudja mire való

az az izé: az a tapló

éppen hogy csak meg nem szólal

Isten ellát minden jóval

s mindent megnevez egy szóval

kenyeret ad csöppnyi sóval

minek ide annyi sóhaj?

ki a dolgokra így rálát

mindegyre járatja száját

nézik egymást és nem látják

saját szemükben a szálkát

s közben a taplós fát kivágják

2010. július 3.

13. A tévelygő

Azt hitte csak egy park a sok közül

belépett s úgy nézett körül

mint aki annak is örül

hogy egy kis árnyék rávetül

nem tudta hogy itt úgy szabad

ahogy falak közt rab a rab

s szabadsága egy része csak

annak amit a sors kiszab

ahogy egy félénk nyúl lapít:

száját tátva várt valamit

zsenge füvet úti lapit

vagy szélsodorta zsírpapírt

mindennek szabott thelye van

s ha felismered merre van

egyik s másik is zordonan

léptél be s elmész boldogan

2010. július 3.

14. Kontratenor

Azt hitték a házban ahol

lakott hogy madár trillázik

a falak mögött

soha nem ereszthette ki igazán a hangját

ahogy bőséges ebéd után

viszont a nadrágszíját

igen

a környékbeli macskák

így is

ijedtükben gyakran futottak fára

ő ezért szokott rá a Parkra

szabadon röptetni

legmagasabb férfihangját

mely már-már a kontraalttal kacérkodott

és a világ láthatta-hallhatta hogy ez jó

pontosabban nem látott-hallott benne

semmi rosszat

így aztán a kontratenor

egész nap

eregette epedő liedjeit cikornyás dallamait

az ég felé pipás a bodori

füstöt

ő dalolta

ő hallotta

meg pár méterre tőle

egy füldugós

morcos

kubikus

kezében a

ratatata

retetete

lég-

kala-

páccsal!

20í0. július 9.

15. A nyelvész már-már köszöni az égnek...

...hogy ezt a parkot átjátszotta a földieknek

neki már be se kell járnia

a világot ha

a különböző nyelvi jelenségekre

kíváncsi mert

idejön megnyilvánulni az egész világ

neki csak fülelnie kell

és fürgén pontosan jegyezni

majd meggyőzni a tömeget arról

hogy szándékai tisztán

tudományosak

jegyzeteiből sosem lesz feljelentés

csak ártalmatlan szociolingvisztika

netán argókutatás

de lehet hogy megmarad a nyelvjárástan

tág klasszikus keretein belül

minden azon múlik

hogy hisznek-e neki

s nem verik idő előtt agyon

vagy mások be nem szervezik

2010. július 10.