Egy önkéntes pályaőr feljegyzéseiből (10): Kisállomás - szárnyasoltárral

Hasonló kéregjegyegyekkel
volt teli az a bizonyos
szárnyasoltár

Látom magam egy kolozsvári hónaposszobában, első gyermekünk világrajötte előtt, karácsonyi várakozásban. Odakint hajnal dereng, mellettem asztali lámpa tompa, szűrt fénye vetődik a füzetre, amelybe írok. Nagy elszántsággal és lendülettel épül a képzeletemben felépített és benépesített kisállomás. Mintha csak terepasztalt készülnék felállítani, kidolgozva minden egyes részletet. S minél több elemével készülök el, annál jobban érzékelem azt is, hogy mi az, ami még hiányzik.


Az az érzésem, sose jutok a végére. Nem az utazásnak, mert az állomástól állomásig zajlik, hanem az építkezésnek. Te jó ég, mi minden kell egy jól működő terepasztalhoz! Hát még egy elbeszélés hiteles helyszínéhez, annak berendezéséhez! Majd bele kellett bújnom állomásfőnököm bőrébe, hogy megtapasztaljam, milyen belső törvények szabályozzák tetteit, milyen előélet illik hozzá, mifelé mutat élettapasztalatának tanulsága. S mindezt csak azért, hogy végül otthonosan érezzem magam külön bejáratú kisállomásomon!


Elsőként egy, a forgalmi irodában látott páncélozott szekrénykét helyezek el sietősen, amelynek két szárnyú ajtaját kinyitva hármasoltárhoz hasonló kazettás jegytartó tárul az ember elé. Annyira megtetszett nekem a valóságban ez az ósdi, a múltból a tekei állomáson felejtődött, muzeális értékű irodai bútordarab, hogy kezdetben azt a címet kanyarítottam a készülő elbeszélés fölé: SZÁRNYASOLTÁR. Az elbeszélést érdeklődő rokonszenvvel fogadták a Korunk szerkesztőségében, hónapokon át hitegettek azzal, hogy megjelentetik, már a kefelevonatát is elolvastatták velem, csak arra kértek, hogy a címből tüntessük el az oltárra vonatkozó utalást. Napokon át törtem a fejem a pótlólagos megoldáson, de mert ennek a tárgynak a hangulatára épült bennem az egész, nagyon nehéz volt elszakadnom tőle. Végül, kénytelenségből belementem az új keresztségbe, így lett a végső cím KISÁLLOMÁS, ami ugyan nem mond túl sokat s főként azt nem sugallja, hogy az általam teremtett, isten háta mögötti vasutas még úgy ragaszkodik a szakmájához, annak az erkölcsi törvényeihez. mintha egy szentélyben élne, annak mégis örvendtem, hogy a szövegtestben megmaradt az erre utaló rész:


"A Főnök... a sarokba telepedett, a kis vasszekrény elé. Kulcsok után kotorászott, egyiket óvatosan megforgatta a zárban. Kattanás hallatszott, s ahogy az ajtókat széttárta, az egész szekrény csöppnyi szárnyasoltárrá változott, belül furcsa kis kazetták, direkt vasúti jegyeknek gyártják az ilyesmit. Volt ott mindenféle, ezer és sok száz helységbe, első- és másodosztályú meg különbözeti jegy. Ki-kihúzogatott egyet, alaposan megszemlélte-tapogatta, valamikor vagyonokat számoltak így, keze reszketett. Az egész olyan volt, mint egy szertartás. Fene tudja, nem bírtam nevetni: csak ültem és néztem."


Végül az elbeszélés mégsem jelent meg a folyóiratban, a szerkesztő terjedelmi okokat hozott föl kifogásként, elhittem neki, így aztán kisállomásom csak 1970-ben látott napvilágot, Tornác című kötetemben, amikor már jócskán kihűltem irányában. Addig a vasút világa már számos riportomban és versemben meglehetősen gyakori főszereplővé lépett elő, s írói szívem már-már meg sem dobbant, amikor a könyv lapjairól köszönt nekem vissza a zöld láda körülményes utaztatásának históriája. Akkor éreztem némi elégtételt, amikor ugyanabban az évben, a könyvet méltató kritikus ezzel zárta recenzióját:


"Különös módon, a kötet legrégibb keltezésű írása, a Kisállomás, sajátos rendezetlenségével, melyben a kezdő sutasága a parabolisztikus fogalmazás abszurdba torkolló sejtelmességével keveredik, éreztet a legtöbbet a szerző epikusi vénájából. Ez a kiforrottnak aligha mondható, laza szerkezetű és mondanivalójú elbeszélés láttatja elsősorban Cseke Gábor prózaírói képességeit. Mintha itt kevésbé kötné a riporter tényismerete, szabadabban bánik anyagával, és kevésbé folyamodik publicisztikai kitérőkhöz. Lehet, 1963-ban, újságíróskodásának elején, még kénytelen volt többet adni önmagából. De akárhogyan legyen is, ebben az írásban érzem leginkább, hogy Cseke Gábor epikusi kezdése legalább annyi sikerrel biztat, mint az első, lírikusi indulása."

Egy önkéntes pályaőr feljegyzéseiből (7): Kisállomás - először

Az idei érvényes romániai menetrend

Két nap óta gyakorlatilag ki sem mozdultam a házból. Elmaradtak az állomási séták, el a nyugalmas, aprólékos, körültekintő meditálás a vasúti környezetben... De ha alaposabban átgondolom ezt a két napot, akkor be kell vallanom, hogy igazából mégis csak egy falusi kisállomás körül forogtak a gondolataim, amelyet közel ötven éve - pontosabban 1963-ban - felépítettem magamnak egy elbeszélésben.


Versekkel provokált Bakter Bálint, hogy azok vasúti miliőjéről lebbenteném föl az alkotói  fátylat, de mihelyt hazaértem, eszembe jutott, hogy az első nagy szerzői élményem az volt, amikor 1962-63-as utazási tapasztalataimat, megfigyeléseimet, gondolataimat beépíthettem egy összefüggő történetbe, amit ha úgy veszünk, lényegében az ujjamból szoptam.


Ez a furcsaság az egészben: egyrészt az alaphelyzet, a keret személyesen velem esett meg s adta az ötletet az íráshoz, ugyanakkor minden, ami azon belül dinamikos történet és sztori, az a legközönségesebb fantáziálás eredménye (s talán nem is a legeredetibb).


Az 1962-63-as esztendő volt az, amikor az egyetem befejeztével újságíró lettem, s miközben a főváros felé száguldott velem az éjszakai gyors, végig arról képzelegtem, miként fogom majd kihasználni státuszomat, hogy minél több helyre eljuthassak az országban és a világban, s ebben a gyermeteg, de boldog tervezgetésben kiemelt helyet kapott a vasút. Elégedetten hallgattam az éjszakában robogó szerelvény zakatáját a talpam alatt, a félhomályos vagon folyosóján álltam, egyik cigarettáról a másikra gyújtottam, s eszembe jutott, hogy kamaszkoromban mennyit mulattam azon a rokon gyereken, aki a vasút iránti rajongását úgy élte ki, hogy rendre bevágta az egész menetrendet, s behunyt szemmel el tudta sorolni egy-egy vasúti szakasz valamennyi állomását és érkezési-indulási időpontját. Félelmetesnek s egyben nevetségesnek tűnt számomra ekkora buzgalom, hiszen egy vasúti menetrend könnyen beszerezhető bármelyik állomáson, menetjegyirodában és akármikor, szükség szerint felüthető, kár a benne lévő adatokkal terhelni értékes és pótolhatatlan szürkeállományunkat, de amint az éjszakai vonaton felidéztem, némileg el is szégyeltem magam, hiszen kezdtem megérteni, hogy a vaéami felé irányuló rajongás természetes módon sajátos, egyéni formákban nyilvánul meg, s nem lenne meglepő, ha az én fantáziálásom is gúnyos, csúfondáros mosolyra fakasztana egyeseket. De gustibus non dipsutandum...


Arra az elhatározásra jutottam azon az éjszakán - miközben ki tudja, hány váltón, hídon, alagúton, állomáson robogtunk keresztül -, hogy maximálisan kihasználom majd a rendelkezésemre álló lehetőségeket, s amerre csak lehet, igyekszem majd vasúttal eljutni. Kezdetnek azt tervezgettem, hogy amilyen gyakran csak lehet, hétvégeken mindenképpen, ellátogatok abba a faluba, ahol az a lány tanított, akihez szerettem volna házastársként is tartozni. Ehhez viszont az szükséges, hogy föltérképezzem az illető falu közelebbi és távolabbi környékét s elsősorban azon a körön belül gyűjtsek magamnak megírandó témákat, történeteket. Ehhez viszont már szükség volt ám a menetrendre, amit még azon a kora reggelen megvásároltam a bukaresti Északi Pályaudvar tudakozójánál, amikor leszálltam a gyorsvonatról...