A költő centenáriumára való tekintettel adta ki új kiadásban, közel negyven év elteltével Horváth István Magyarózdi toronyalja című írói falurajzát a csíkszeredai Pallas-Akadémia, amely 1971-ben jelent meg először a kolozsvári Daciánál. A születésnapi alkalmat látszik igazolni az a tény, hogy kevéssel újév előtt jelent meg, ugyanannál a kiadónál a költő Tiszta vizek sodra című válogatott versesfüzete is, azzal a jócskán megrostált költői hagyatékkal, amit lírájából a válogató-szerkesztő maradandónak érdemesített.
Ha a versek keletkezési idejét firtatjuk, azonnal kitetszik a könyvből az 1952 és 1970 közötti ordító hiátus, amikor is, úgy tetszik, az írói cselekvés "üresben" járt, nincs maradandó lenyomata. Ez az az időszak viszont - a szerző szerint 1962-69 -, amelyben az írói falurajz anyagának jórésze összegyűl és könyvvé szerveződik.
Horváth István annyira kötődött és ragaszkodott e munkájához, hogy előszavában nem átallotta megjegyezni: e könyv megírásával "magamat is mentettem. Én vagyok ez a könyv. De nem csak én. Az a nép is, amelyhez tartozom, amellyel - vagy amelyekkel - összefűznek a borzongató hiedelmek, varázslások, szokások, játékok, a népköltészet gazdag csillagos ege, s a nyelv, melynek egyes szavai a ködös ősidőkből visszhangoznak ide."
Gyűjtés és írás közben elfelejtkezik arról, hogy egészsége súlyosan megromlik. Törleszteni akar a szülőfaluja irányában, aki úgy tartotta őt sokáig számon, mint aki hátat fordított a fészkének. Hiszen gyermekkorában, mint ismeretes, Budapestre kerül, s a falusi gyermek városra szakadt meghasonlásából bőven kijut neki. A kitaszítottsággal, az idegenkedéssel a gyűjtés során lépten-nyomon meg kell küzdenie. Nem lehetett kellemes ellenséges, bezárkózó emberek portájára bekopogni, magyarázni a magyarázhatatlant, mentegetőzni... Horváth István mégis megteszi: ez számára a vezeklés, a visszatalálás útja. Amelyen végigaraszolva, a könyv megjelenése után, az első biztató vélemények elhangzásakor - különösen a nagytudású, szigorú Szabó T. Attila nyelvészprofesszor biztatása és dicsérete nyomott sokat a latban - a költő tudja: nincs megállás, a gyűjtést folytatni kell, mindent be kell hordani, ami a végső búcsú előtt még megtehető. Az utómunkálatokról jegyezte fel 1974-ben: "Annyi új, le nem jegyzett mese tűnt fel, hogy akkor már magnóval fogtam hozzá a gyűjtésükhöz. Falum népének előző gyűjtéseim alkalmával velem szemben tanúsított furcsa, néha már-már ellenséges magatartása is feloldódott. Szerettek volna minél többen 'könyvbe kerülni'. 1972-73-ban újra gazdag és izgalmasan szép, érdekes meseanyag gyűlt össze... Az újonnan gyűjtött meséket nem illesztettem be az előzőek közé."
Beillesztett viszont olyan passzusokat, melyeket a cenzúra annak idején kitanácsolt a könyvből, illetve olyan lakodalmi verses szónoklatokat, amelyeket csak később sikerült lejegyeznie. És felszaporodott a közmondások, a találósok száma, gazdagabb lett a táncszók, illetve a népdalok, balladák kínálata. Az így bővített és kiretusált kéziratváltozat 1977 nyarán került elő az írói hagyatékból - emlékezik vissza Cseke Péter, a hagyaték gondozója, aki a mostani kiadás bevezető tanulmányát is jegyzi -, s erre alapozta bővített kiadását az Európa Könyvkiadó Magyar Helikon osztálya 1980-ban. E kiadást vette most alapul a Pallas-Akadémia is, s így elmondhatjuk, hogy ezáltal az erdélyi magyar irodalomban meghatározó fontosságú szociográfiai mű belátható időn túl újabb életet nyerhet.
Cseke Péter a Horváth István rendhagyó falurajza című bevezető esszéjében egy pillanatra sem állítja szembe az író költészetét prózájával, viszont a gyakori, történelmileg determinált költői kisiklások emlegetése és felrovása helyett a horváthistváni falurajz érvényességét, tudományos gazdagságát és szubjektív, immanens értékeit helyezi középpontba. Rámutat arra, mennyire átszabta a költő időskori világlátását az a majdnem tucatnyi esztendő, ami alatt a mű elkészült. És milyen jó, hogy nem ölte végső energiáit a szakemberré válás sziszifuszi küzdelmébe, némileg vállalva a “hályogkovács” spontán szerepét, amitől gyűjteménye friss, egyéni ízeket kapott. Minél mélyebben ásott szülőfaluja hagyományaiba, mesekincsébe és legendáiba, annál egyetemesebbnek érezte a mögötte rejtőző mítikus világot, odáig menően, hogy elérhető közelségben érzi hozzá a görög mitológiát. A kollektív népi emlékezetet kellett folyamatosan megvallatnia ahhoz, hogy ráébredjen: az emberi történések, tapasztalatok, tragédiák és tanulságok óhatatlanul körbefonják a földet, összeérnek, az egyetemesség komfortérzetét erősítik.
Sütő András és Beke György szociográfiai úttörései mellé helyezhető hát a Magyarózdi toronyalja, mely most Írói falurajz egy erdélyi magyar faluról alcímmel jelent meg, s egyféleképpen áthangolja, telíti a Horváth István foghíjassá vált költészetét is. Egyik kései versében (Csillagos téli éjben) éppen a szülőföld visszanyert harmóniáját, csöndbe zárt zenéjét próbálta megfogalmazni - úgy, ahogy az falurajza minden ízéből otthonosan és természetesen árad:
“Fehéren a hó, feketén a fák.
Az éj ráncolja hideg homlokát.
Magát hallgatja a megdöbbent csend.
Délkristályát s az égi végtelent
Összeköti egy csillagfény-sugár.
Húr, amelyben az idő muzsikál.
Lépteim nyomán csikorog a hó.
Zsong a húr, s az a gigászi vonó.
Nem a vicsorgást, azt hallom, igen.
Benne zsongok a rezzenéseiben.”
Illusztráció: Horváth István, a Magyarózdi toronyalja írásakor * Fotó: Csomafáy Ferenc / RMSZ-archívum
(Megjelent az ÚMSZ Kisebbségben c. mellékletében, 2009. február 24-én)
