Nyári mesék / Respiro

Fotó: Imreh Albert

- Szép jó reggelt, Karcsika!
- Adjon isten, Berci bátyó!


"Karcsika", a felszegen lakó kőműveslegény, a kovásznai fürdőtelepen dolgozik. Amolyan mindenes - ahhoz ért, amihez éppen kell. Már két hete, hogy a fürdő egyik orvosi rendelőjének bővítését varrták a nyakába. Azóta se lát, se hall. Csak a tégla létezik számára, meg a malter, a vakoló kanál és a vízszintmérő. Ja, és ne felejtsük a védősisakot, mert Karcsika a nélkül egy lépést sem tesz. Hogyne, hogy még a fejére essen valami, s pap legyen belőle! 


Egyszer, inas korában, látott egy ilyen balesetet. A mellette dolgozó szakival történt meg: éppen a családjáról mesélt, hogy a hét végén készülnek kimenni a zöldbe, ugye, gyakoriak voltak az esők, sok a gomba, de érik a málna is, bóklászhatnak egész nap, látszott rajta, hogy nagyon várja már azt a fránya vasárnapot, aztán egyszer csak egy nagy puffanás, majd egy reccsenés, mintha egy dinnye hasadt volna számtalan darabba, a szaki fejét elöntötte a vér, az ember eldőlt s a következő pillanatban már nem élt.


Nem volt rajta a sisakja. A felette lévő állványról meg egy inas kezéből kicsúszott a tetőcserép. Egy rossz mozdulat volt, semmi egyéb. Azóta Karcsika mondhatni le se teszi a védősisakot, azt mondják, otthon még a budira is azzal jár.


Berci bátyó eléadja jövetele célját: a fürdőtelep vezetősége úgy határozott, hogy Karcsika fényképét is kiteszi a dicsőségtáblára. Amelyre csak azok kerülnek fel, akik példásan végzik a munkájukat. Berci bátyó féligmeddig házi fotósnak számít - a fürdőtelepről ment nyugdíjba -, s munkahelyén akarja lekapni Karcsikát.


- Kezdhetjük-e? - kérdezi.
- Tőlem igen - derül fel munkájából felnézve Karcsika, de mire ezt kimondja, már a gép is elkattan, s Berci bátyó gázt ad a járgányának,s illa berek, nádak erek, úgy elporzott, mintha ott se lett volna...

Nyári mesék / Szántás

Fotó: Imreh Albert

Mostanában minden reggel korán kitöfög a határba. Oda, ahová a mérnök mondja. Ő tudja, merre van éppen a dolog. Nem a gépész dolga ezt észben tartani. Neki a kormányt kell forgatni, a gépet oda vinni, ahova szólítják.


Most éppen a Kopasz dűlőbe. Már harmadnapja, hogy ide vezet az útja. Haza se kellene vinnie a masinát, ha lenne itt a közelben egy kalyiba, ahol meghúzhatná magát. Magára még sem hagyhatja, még a végén rendre lába kél.


Előbb a gépolajat szívják le belőle, aztán  a motorhoz piszkálnak hozzá, ezt-azt leorganizálnak róla, aztán a kerekek következnek, de akkor már az egésznek annyi...


Ezért aztán kizötyög, mikor már látni lehet, aztán egész nap zötyög le-fel a tábla hosszán, majd széltén, majd megint a hosszán. Nézi a kiforduló barázdát, a nyomában szökdécselő varjakat, s amíg pöfög a motor, addig nincsen baj, halad a dolog előre.


Nicsak, Berci bá most fordult le az útról, a füzes felé, ahol a tábla kezdődik. Már megint fényképezgetni akar. Azt mondja, az élmunkás-táblához lesz. Mondta neki a mérnök, hogy fotografálja le őt és a masináját. Munka közben.


Ma kijön a mérnök is, dél felé, azt mondta, addigra legyen meg ez az oldal. Reggelente mindig úgy látni, hogy soha, semmi nem fog elfogyni. Mindig lesz előtte egy darab föld, aminek neki kell hogy eressze a gépét. Ha szántani, szántani. Ha kapálni, kapálni. Ha permetezni, hát permetezni. Ha kaszálni, kaszálni. Nincs az a munka, amit ez a gép el ne végezzen. Persze, ha ő is rajta ül. Mert ő ennek a gépnek a főnöke.


Ő mondja meg, mit csináljon, merre menjen, hogyan csinálja.


Úgy, ahogy neki is megmondják.


A gépnek meg már nincsen pardon. Burrog és megyen. Kell hogy csinálja...

Nyári mesék / Villám-lak

Fotó Imreh Albert

A barakk ott állt egy nyírfaliget kellős közepén, egy tó partján, egy kemping területén. A kemping két tucat ilyen barakkból állt, s amikor telt ház volt benne, a vendégeknek jól meg kellett nézniük a szállásukra kijelölt házikót, mert egyik éppen olyan volt, akár a másik. A gondnokság ezért minden egyes barakkra egy megkülönböztető jegyet festett: volt ott Farkas-lak, Zöld kígyó-lak, Földikutya-lak, Teknős-lak, Szarvas-lak, Vadmacska-lak, Sólyom-lak és annyi más "lak".


A szóban forgó barakk a Villám-lak elnevezést viselte, s egyezményes jele egy cikázó, sárga villám volt. Ám lehetett a legnagyobb a forgalom, a legzsúfoltabb a kemping, a Villám-lakhoz valahogy senkinek se fülött a foga. Az ok némileg homályba vész, bár Berci bátyó, aki a környék szülötte, hallotta a történetet, hogy ez a barakk nevében hordozta a sorsát: nem sokkal azután, hogy megácsolták, s az oldalán éppen csak megszáradt a felpingált elnevezés, az emblémával együtt, az első beszállásolt vendéget alig tudták kimenteni az éjjeli vihar villámcsapásától kigyúló barakkból.


Összeszaladt azon az éjszakán az egész kemping, a majdnem póruljárt fiatal, nászutas házaspár reszketve, egymásba görcsösen kapaszkodva reszketett a rájuk dobált pokrócok alatt, a kiégett barakk pedog napokon át csöndesen füstölgött, olyan volt elszenesedett gerendáival, mint egy élő figyelmeztetés.


Gyorsan híre szaladt a szerencsétlenségnek a környéken, s a Villám-lakot hallgatólagosan nemkívánatos, bajt hozó házikónak nyilvánították. És hiába cserélték ki az elszenesedett gerendákat, festették ki belül-kívül, eltüntetvén az árulkodó nyomokat, se a kemping kezelői, se a kempingbe érkező vendégek nem tartották biztonságosnak a barakkot. 
Azóta se lépte át senki a küszöbét, és senki se tudja, mi lehet a benne megrekedt tátongó homály mélyén. Üvegablakai hiányzanak, környékét, s a hozzá vezető ösvényt fölverte a gaz. "Talán, ha nem erőltetik olyan nagyon azt a baljós elnevezést a villámmal, ma ez a barakk is olyan lenne, mint a többi" - töpreng Berci bátyó, s miközben végignéz béna alsó testén, tudja, hogy ez a "talán" legalább olyan gyenge lábakon áll, mint amilyeneken ő maga.

Nyári mesék / Kőleány

Fotó: Imreh Albert

Berci bátyó a közeli városban leginkább a Kőleány szomszédságát kedvelte.


A Kőleány ott állt a központban, egy önkiszolgáló vendéglő előtt és szaporán integetni látszott egy kendővel, amit az ismeretlen szobrász faragott a kezébe, az örök búcsú jelképeként. De érdekes módon, mozdulatlan kendőlengetését úgy is lehetett értelmezni, hogy magához szólít minden arra járót. Meg úgy is, hogy egyszerűen csak fölhívja magára a figyelmet.


Berci bátyó szerint a Kőleány maga a város volt - emberi ábrázolás formájában. Kiemelkedett a jellegtelen házcsoportok nyájszerű tömegéből, mindig friss volt és üde, asszonyosan teltkarcsú és a végletekig lecsiszolt, mint egy jól megfogalmazott, precíz gondolat. Az utcán állt, mindenkire rámosolygott, de mégse volt utcalány. Kínálkozó ölére talán csak a pihenni vágyó madarak szálltak. Ideig-óráig. Aztán odébb álltak...


Bátyó nem egyszer időzött el a tövében, mialatt a fürdővároska parkjában sétálókat fényképezte s nézte a teraszon üldögélő, gondtalanul sörözgető-kávézgató fürdővendégeket. Elképzelte, milyen lehet onnan fentről, a Kőleány szemmagasságából végignézni a város fölött, lepillantani az utca hétköznapi forgalmára, örök dermedtségben készen állni, vigyázni, őrködni, mosolyogni, úgy tenni, mintha éppen most, ebben a pillanatban emeltük volna fel a karunkat, könnyed lendülettel, látható rajongással, őszintén és ragaszkodó szeretettel.


Ahogy talán az élők igazából nem is tudnak. Vagy nem akarnak? Ki tudja? Az integető Kőleány végzi a dolgát és őrzi a választ, amire hiába várunk.

Nyári mesék / Valami történt!

Fotó: Imreh Albert

Ez egészen biztos, mérget lehet rá venni... 


Tessék nézni azt a három asszonyszemélyt, ott a kirakat mellett. Az semmi, hogy olyan gondterheltek, de az egyik szüntelenül azt lesi, nem hallja-e valaki a közelükben azt, amiről a szó folyik? A másik a szöveget löki, a harmadik meg jelentőségteljesen hallgatja...


Berci bátyó már fél órája fixírozza őket képének keresőjén át. De csak a mimikájukat, a szájmozgásukat, a ráncok és a vonalak játékait látja, hang egy szemernyi se szűrődik el hozzá. Nem csoda: legalább 60-70 méterre van tőlük. Úgy állt meg a járgánnyal, hogy behúzódott vele egy rózsabokor mögé, s a villás ágak, a ritkás levelek között keresett magának ki- és rálátást a buzgón trécselő asszonyok csoportjára.


Mit nem adna, ha a szavaikat is hallhatná. Valami nagyon fontos, nagyon komoly dologról lehet szó: minimum egy házasságtörésre, bankrablásra, több szereplős karambolra, anyósversésre lehet gondolni, ha őket figyeli az ember. Kétségtelen, ezek mind-mind súlyos tettek, s a maguk helyén megrendítik a világ menetét, egyensúlyát. De lám, a nap süt, az üzletek kinyitottak, a járókelők zavartalanul sétifikálnak, a galambok az úttestre szottyant lótrágyában szemelgetnek, csak az a háromtagú kupaktanács izgatja fel az embert azzal, hogy örök rejtély marad: mi is történt valójában?

Nyári mesék / A Sors Embere

Fotó: Imreh Albert

Valahányszor Berci bátyó beszabadul a közeli városba - értsd: a járgányával eljutott a központi parkolóig -, ott rendszerint János fogadta, a parkolóőr, aki mindig vastag jegytömböt szorongat a balkezében. Biztonság végett. Hogy mindig legyen. Kéznél. Ha kell...


Rendszerint kell is. A városban nagy a forgalom. De Berci bátyótól nem fogad el parkolási díjat. Azt mondja: "Magának behunyom a szemem!" Bátyó hiába méltatlankodik, hogy a fogyatékosok így, a bénák meg úgy, és hogy törvények is vannak a világon, ez a János őr a kedvezményeket egyszerűen úgy akarja feltüntetni, hogy minden az ő jóindulatától függ, az is, hogy az olyan ember, mint Berci bátyó, ingyen parkolhat a város szívében.


Nagy szó!


Bátyó pedig, hogy a parkőr mégse érezze magát olyan magas lovon, minden alkalommal a zsebébe nyúl, s azzal a pénzzel, amit megspórol neki a hivatal, csakazért is sorsjegyet vásárol a parkőrtől. Mert hogy szavamat ne felejtsem, János egyik kezében a parkolójegytömböt szorongat, a másikkal meg drótra fűzött, borítékolt sorsjegy-koszorút kínálgat fűnek-fának. Így aztán nem is panaszkodhat, hogy nincsen elég forgalma. Egyik kezével elvesz az emberektől, a másik kezével nemkülönben, viszont nyitva hagyja a remény kiskapuját azzal, hogy esetleg - most fogózzunk meg! - ránk mosolyog a szerencse.


Berci bátyó el is nevezte a Sors Emberének, mondván, hogy éppen úgy működik, akár az élet: nagyobb részt előszeretettel sújtja a földi halandót, s csak nagyritkán, elvétve emeli föl. 

Nyári mesék / Megjött az újság!

Berci bátyó két dolgot várt minden egyes naptól, de azt nagyon: 1. hogy derűs napsütés köszöntsön a világra (a vérbeli fotósok tudják, miért!), 2. hogy megjőjön az újság - a mindennapi. Ami az ő életében az Előre című bukaresti magyar lapot jelentette. Rendszerint nem talált sok olvasnivalót benne, de hát ez volt az az újság, ahová a fényképeit közlés reményében beküldte.


Várakozásai számtalan meglepetéssel jártak, mert a napsütéses reggeleket nem mindig garantálta az anyatermészet, és az újság se érkezett meg minden nap ugyanabban az időben. Olykor előfordult, hogy egyik nap kimaradt, másnap viszont kettő is érkezett. Volt, igaz, ritkábban, olyan eset is, hogy egy-egy lapszám egyáltalán nem érkezett meg, a postán pedig azt mondták Grétikének, hogy menet közben számolási hiba történt, s a kisebb falvakba már nem jutott belőle...


Ilyenkor Berci bátyó nem csak hogy dühös volt, hanem végtelen keserűséget is érzett. Úgy érezte magát, mint a szegény ember, akinek szinte semmije nincs, s azt a keveset is, amije van, mások durva kézzel elhappolják. Valahányszor nem jött meg az Előre, Berci bátyó szomorú lett és haragudott az egész világra. (Aminek, persze, Gréte itta meg a levét...)


Egy ideje Gréte, aki reggel tíz után (ilyenkor szokott befutni a postai terepjáró a postai küldeményekkel a közeli városból) rendszerint átszalad a bátyóékkal szemközti postahivatalba - igen, szalad bizony, mert a bátyó az ablakból árgus szemmel követi minden mozdulatát! -, s ha megjött az újság, még a kerítés mellett a magasba tartja, hogy minél hamarabb elmúljon Berci bátyó idegessége s átforduljon izgatott várakozássá, ami csak akkor csillapul, amikor kezébe veszi a négyrét hajtott újságot.


Ma különösen izgatott: a levelezők rovata rendszerint csütörtökön szokott megjelenni, s ő hétről hétre várja, hogy a szerkesztőségbe beküldött fényképeiből egyszer csak leközlik valamelyiket. Hiszen megígérték. Azt nem mondták, hogy mikor. Ő viszont reméli, hogy minél hamarabb.

Grétének külön jelbeszédet kellett megtanulnia ahhoz, hogy a bátyó minden esetben tisztában legyen a helyzettel. Még a postahivatalban át kellett néznie az újságot, s ha nem talált benne a bátyótól származó fényképet, akkor úgy hajtogatta össze, hogy a fejléc ne legyen látható. Ellenkező esetben a magasba tartott újság fejléces részét mutatta föl.


És láss csudát! Gréte ma úgy tartja a lapot, hogy messzire virít róla az Előre szó. Megdobban ettől a bátyó szíve, sürgősen orrára teszi a szemüvegét s várja, ó, hogy várja, nyílna meg már az az ajtó...