Paprikaültetvényem (24)

2011. május 8 - reggelre hó takará el a bérci tetőt és nem csak...

Ma hajnalban paprikáim rémülten néztek ki az ablakon: május 8-án képes volt lehavazni! Biztosan, eleinte nem hittek a szemüknek (vajon, van-e nekik olyasmi? tudtunkkal nincs, de manapság már semmi sem biztos...).


Én sem lustálkodtam sokat, még félhomály volt, amikor az ablak elé támolyogtam és bámultam a lecukrozott világot, a távoli hegyeket, meg a fölöttünk lógó, kiürült hasú, de szürke felhőket.


Elő a fényképezőgéppel, s előbb a havas világot örökítettem meg, a félhomályból kitekintgető paprikákkal, majd villanóval a növénykékre összpontosítottam, s így a visszamerészkedett tél kívül rekedt a reggeli fél-sötétben.


Egészen tekintélyes példányokat látni egy-egy paprikatövön. Sajnos, a növények bokrosodása inkább függőleges irányban történik, így fácskákra emlékeztetnek és mesterséges életkörülményeikről árulkodnak.


Nem kívánok lehetetlent. Olyanok, amilyenek, a mi nevelésünk és gondoskodásunk vezette el őket odáig, ahol ma vannak. Vezérelje őket tovább a bennük felhalmozott determináltság és életösztön. Immár biztos, hogy lesz termés, az egyedüli kérdés csupán az: mekkora és milyen?


Na, erre én is kíváncsi vagyok!

2011. május 8 - paprikáim, villanóval

Paprikaültetvényem (2)

Ma reggelre ismét lehavazott...

Tegnap bejelentette Ilonka, a feleségem, hogy roppant sajnálja - méghozzá tiszta szívből -, de hamarosan meg kell hogy ritkítsa az ültetvényt. Méghozzá alaposan és gyökeresen.


Mondjuk, ehhez istenadta joga van, hiszen bár az ültetvény eszmeileg az enyém, a tettreváltás a kezdet kezdetétől az ő kezéhez tapadt. Annyira otthonos, bejáratos ő a növényvilágba, hogy én még csak a szerszámokat sem vagyok méltó utána cipelni.


Azt is mondta  ugyanakkor, hogy tiszteletben tartja szándékomat, amivel fotográfiákkal dokumentálnám a palánták növekedését, ezért pár nap haladékot még ad a paprikáknak, de értsem meg, hogy ekkora sűrűségben semmire se mennének, csak kínkeserv lenne az életük.


Persze, én megértettem, ezért inkább most ő sóhajtozik a rá váró kegyetlen feladat miatt és én vigasztalom. És kissé  visszásnak érzem ezt a mi játékunkat, mert úgy tűnik, hogy kísérletünkkel teremtő istent akarunk mímelni, aki beleszólhat a természet rendjébe. Éjszaka óta sűrűn hull odakint a vizes hó, vattás fehérség és latyak körül az egész világ, a benti ablakpárkányon viszont, a szűrt tejfehér fényben az életnek bókol a paprikanépség. Nem tudják, hogy pár nap múlva pusztulniuk kell. Mert mi, hogy értelmet adjunk néhány óránknak, eljátszadozunk a sorsukkal, az életükkel. Ez az, ami egyáltalán nem istenekhez méltó viselkedés.


De hát a kocka már el van vetve...

20011. február 19, reggel: az ültetvény mit sem tud a rá váró sorscsapásról