Szigorúság?

A Szürke rímek ciklus egyuk utolsó kéziratlapja

Levelet kaptam egyik igen kedves kenyeres pajtásomtól:


"A Szerpentin vándorában nagyon szigorú voltál magaddal szemben. Az elmúlt negyven év termésében annál sokkal, nagyon sokkal több az érték, ami még fennakadahatott volna a túl sűrűre font szita likán. A csendes esti órákban bele–beleolvasok, próbálok bennebb kerülni költői világod szentélyébe. "


Nyilvánvaló, hogy legutolsó verskötetemről szól ez a pár mondat, amelynek címe alá (meglehet, tán kérkedésből is?) azt írtam oda, hogy "Szigorúan válogatott versek". Hogy mennyi volt ebben az őszinte szándék és mennyi a póz, most inkább nem firtatom, hiszen igazából nem szeretném se jobb, se rosszabb színben feltüntetni magam, mint énem természetes állapota - de hát lehetséges ez?


Hogy ténylegesen szigorú voltam önmagamhoz, azt igazolhatja a beválogatott versek csekély száma. A tény, hogy ötven év terméséből egy száz oldalas versesfüzetet átmenteni, amelynek egy harmada egészen friss termés, arra utal: jól belevágtam költői mivoltom eleven húsába. Csak hát persze, ezek mind formai szempontok, pedig a lényeg nem ebben áll.


Mint ahogy az a leltározás sem megnyugtató, amit Dávid Gyula, a könyvet kiadó Polis igazgatója egy februári Kovászna megyei bemutató körúton a közönség előtt demonstratíve elvégzett, felsorolva, hogy mely évből hány vers menekült meg szigorúságom rostájától. Pedig ő a következtetést is nagyvonalúan levonta: mihelyst a versek nagy része 2003 utáni termés, s a rendszerváltás előtti korszakokból  alig-alig került át valami, ez nagyfokó igényességre vall.


Igazság szerint be kell vallanom: a "szigorú" kötet keretein kívül még nagyon sok kedves versem van, amiről úgy gondolom, hogy (olyan-amilyen) munkásságom letagadhatatlan, megkerülhetetlen és jellemző része. Róluk egy pillanatig sem feledkeztem el és vállalom értük bármifajta elemzés és kritika ódiumát. Erre utal az a szándékom is, hogy valamennyi nyilvános költői munkámat a könnyű elérhetőség végett a világhálón is közzétettem; anélkül, hogy e gesztussal rangot és előjogokat vindikáljak a részükre. 


A Szerpentin vándora énemnek azt az állapotát fejezik ki és azon a hőfokon fejeznek ki engem, ami véleményem szerint a legszigorúbb próbát is kiállja. Ami ugyancsak nem minőségi kategória, csupán vállalhatósági tényező és opció. E versekben - ma is azt érzem - pontosan azt mondtam, amit akartam és amit kellett. Se többet, se kevesebbet.


És biztos, hogy nem egyszer még így is, ennek ellenére is engedményeket tettem a szentek maguk felé hajló kezének törvénye szerint.


...Ezt akartam hangosan elmondani barátom levele kapcsán, amit szívből köszönök.

Feledékenységünk ősze

Dan Culcer barátom szeptem-berben ismét Romániá-
ban járt, ezúttal megvédte dolgozatát Marosvásár-
helyen, majd hazautazott Párizsba. Mikor már minden akadályon túl volt, az alábbi levéllel lepett meg:


"Nagyon rövid időt töltöttem Marosvásárhelyen. Legalább tíz sorozat-
nyi ügycsomó fényképét kellett átnéznem a levéltárban. Így aztán nem tudtalak fölhívni, mert ezúttal nem volt internethozzáférésem sem.


Furcsa meglepetés ért az Utópiával. Észrevettem, hogy hiányzik mind a két változatból az első szöveg, aminek éppenséggel Utópia a címe. Az, amelyik így szól:


«Intru aceasta fericire nesfârşită
O, rătăcirea mea minoritară, 
Cresc zărzării şi ghimpii şi-i lăsară
În limba mea amară şi coclită.


Să ne ferim şi ochii de risipă,
Închişi, cu mâinile pe piept, să-i ţinem
Şi chiar suflarea oarbă s-o reţinem
Când construim această lume-n pripă.»

Pót-Káfé: Két szó a Káféról

… ami Café Stockholm - Toronto címmel indult kétszemélyes honoldalnak.

Tulajdonosa mindvégig Moshu, aki rövid idõvel az indulás után a szerkesztéstől visszalépett. Viszont az ő javaslata volt a szerzői gárda kiszélesítése, akkor kezdtem el “ismerős barátaim” bevonni szerzőkként meg szerkesztőkként a munkába. Debreczeni Éva volt különösen nagy segítségemre, Cseke Gáborral irányt változtatott az akkor már Káfénak nevezett Káfé - bejöttek a fényképek, "irodalmi és fotóművészeti napilap"-nak tituláltuk az onlájn vállalkozást. Ha valamit nagyon sajnálok a Káféból, akkor azok a képek, több mint ezer, nem tudom, van-e még ilyen album honoldalon? A szövegeket, ugye, folyamatosan olvastuk, azok azonnal beépültek, elvesztésük nem olyan nagy fájdalom, legalábbis most úgy érzem, a fotókat szívesen lapozgattam utólag is.

A Káfé úgy volt irodalmi lap, hogy nem volt az tulajdonképpen, fogalmazhatok talán úgy, hogy egy laza szervettségű szerzői gárdától közölt szövegeket, illetve Cseke Gabi fotósgárdája mutatkozott be

benne. Fő érdemének éppen ezt tartom, hogy lehetőséget biztosított a publikálásra, ráadásul azonnal. A másik erénye, hogy nem másolta le az irodalmi lapokat, nem volt rá ereje sem, hiszen, legalábbis ami engem illet, én a kávészüneteimben olvastam meg szerkesztettem, ezeket a sorokat is úgy írom. Az olvasói meg a reggeli kávé mellett csemegézték, ahogy azt Bölöni Domi megverselte. Ugyanolyan fontosnak tartom, hogy két külön gárda: az erdélyi írók meg a nem-erdélyi írók és művészek -

Budapesttől Bilbaoig, Genftõl Stockholmig benne békésen megfértek. Szabadsága minden szerkesztőnek annyi volt, amennyit csak felvállalt, nekem kikötésem mindig is arra redukálódott, hogy se sztalinisták, se a Jehova tanúi ne szerepeljenek a Káféban. Vagyis a végletek. Sose szóltam

például, hogy az én ízlésemnek valami nem felelt meg.

Köldöknézésre meg önszerveződésre, egyéb funkciókra nem maradt energiánk; azt ugyan szerettem volna, ha olyan munkatársra találunk, aki jobban reklámoz minket, s voltak még ötleteim, de figyelembe kellett vennem a körülményeket. Arra kérem azokat, akik a Káfét megítélik, vegyék ezt maguk is figyelembe.

Hogy lesz-e folytatása, nem tudom, amikor ezeket a sorokat írom. Moshu, akit hálám örökké elkísér, nem mondott nem-et, hanem azt ígérte, hogy gondolkozik a megoldáson. Ketten is ajánlkoztak ideiglenes megoldással – igen rendesek, de ajánlatuk nem megoldás hosszú távon. Cseke Gabi

beindította a Pót-Kávét saját blogján. Jómagam indítottam egy "körlevelet" Káfé lista névvel, aki akarja, arra feliratkozhat, barátokat felirathat. A körlevél nyilván nem helyettesíti a Káfét, nem olyan elegáns például, viszont ingyen van, könnyedén "elõállítható" és nagyon effektív: házhoz megy. A Pót-Káfé meg a Káfé lista részben fedi, mindenképpen kiegészíti egymást, laza újra az együttműködés. Talán még ”sármja” is akadt így: mint egy gombatelep, úgy létezik…

Gergely Tamás

Stockholm, 2010. április vége

(Illusztráció: egyik ad hoc fejlécünk egyike)