Nyári mesék / Jégvirágok

Fotó Imreh Albert

Gréte elszunnyadt az ablak előtt. 


Nemrég ebédeltek, Berci bátyó ilyenkor beleájul egy jó, zuhanós, mindent elfelejtető délutáni álomba, amelyben visszatér korábbi énje, amely még fürgén járt-kelt a világban, mint minden épkézláb ember. És szalad, és labdát kerget, hegyet mászik, országúton gyalogol...


Szerencsére, mindez visszatérő álom. Jól el lehet benne bújni.


Gréte viszont ilyenkor, embere alvása idején az ablak elé ül, hogy olvasgasson. Ez az egy-másfél órácska az ő ideje. Olykor levelet ír, máskor recepteket másol, belenéz a Berci bátyó által már kiolvasott újságokba vagy kézimunkázik. A fontos: ne azt csinálja, amit a nap többi részében.


De ezen a délutánon valahogy ő is elszunnyadt. Az ablakot vastagon belepte a jégvirág, csak a szűrt, tejszerű fény tört magának utat, minden ami cselekvés és látvány, az teljességgel odakint maradt. Grétének csak egy lehetősége maradt: önmagába nézni. Ehhez viszont el kellett jutnia a révület állapotába, amely az egész nyomorúságos házat bevonja a jégvirágos szürkület áthatolhatatlan redőnyével. A hangok eltávolodnak, a külső ingerek elülnek, a gondolatok mintha vattával bélelt fészekben ringatóznának, ahogy a köd ül meg az erdők-mezők fölött: ki is csapódik, marad is belőle a levegőben, egyszóval a köd is szundít, meg a jégvirág, és lekókadt feje mélyén szunnyad Gréte is.


Olyan buzgón szunnyad, hogy megnyíló szájából a nyála is megcseppen a terítőre...


És közben fiatal leánykorában jár, egy szál nyári ruhában, amelyet jobbra-balra kapdos a szél, amely nem túl heves, de nem is kíméletes, mert olykor nyakába fújja a lenge vásznat, s ő mindegyre visszagyűri kivillanó, libabőrös combjára, mely olyan feszes, mintha szobrász faragta volna. Szerencsére, senki sem jön vele szembe, csak egyedül van a széllel, ketten birkóznak szeliden, kitartóan, de mintha nem is birkózás lenne ez az egymásnak feszülés, hanem egyenesen ölelkezés... 


De hogy lehet a széllel ölelkezni? Ezt már nem tudja meg soha Gréte, mert hiába remélte, hiába próbálkozott, ez a szunnyadásos álma később sose tért vissza. Akár csak annyi szép, titokzatos pillanat elmúlt életéből...

Nyári mesék / Fürdőzők

Máig nem sikerült kideríteni, kinek az ötlete volt elrekesz-
teni a hegyről a falu felé csordo-gáló patakot. A fürdő-
zésben részt vevő lányok és fiúk, a falu szinte egész aprónépe, azóta is kitartóan egymásra mutogatnak, így aztán mindenki benne van a pácban, de igazából senki sem...


Vagyis a falu mégis.


De lássuk, miről is van szó?


Az úgy történt, hogy egy nagyon meleg nyár volt. A vérszegény patak alig-alig csordogált a máskor vízborította, most éles és szikkadt kövek között. A vakációzó gyerekhadnak annyi víz se jutott, hogy megáztassa benne a lábfejét.


A gazdátlan ötlet tulajdonképpen ekkor született meg: rekesszék el ágakkal, földdel, kövekkel a patakot! Építsenek gátat! Az ötlet pedig elég volt ahoz, hogy nagy sürgés-forgás támadjon a falu felső határában, ahol a patak kacskaringósan, fűzfák hajlékony sátrai alatt besuvad a völgybe ereszkedő házak közé. A gyermeki buzgósággal akár hegyet is lehetett volna mozgatni, egy rögtönzött gát megépítése amellett játéknak bizonyult. Alig egy óra múlva már térdig érő tavacskában tocsoghattak a türelmetlen fürdőzők, akik egyszerűen ledobták magukról kevéske ruhájuk, s már a tová terebélyesedett tavacska hullámai közt ringatóztak. A fürdőzés hamarosan eszeveszett lubickolássá fajult. Önfeledt rikoltozás, csatakiáltások, röhögő nyerítés (vagy nyerítő röhögés?) verték fel a falu csendjét, de mindenki napi munkáját végezte, senki nem ért rá okát firtatni a szokatlan vigalomnak.


Hanem ahogy lenni szokott, derült égből a villámcsapás... Bizony, a legtűzőbb délutánon könnyű szél kerekedett, a hegyek felől kósza felhők gyülekeztek, egy-kettőre tömött, acélszürke felhőnyájjá tömörültek s a gyereksereg csak akkor tért magához, amikor már javában paskolta őket a sűrű zápor s nagy csattanással, villanással kettéhasadt az ég. Menekült, ki merre látott, hanem a magára hagyott tó hamarosan felduzzadt a hegyekről leözönlő víztől, a rögtönzött gát átszakadt, s a megrekedt víz sokszoros erővel zúdult a falura.


Bizony, sok portára befolyt akkor a nagyvíz, elázott a házak földje, az ól, a veteményes kert, s a felnőttek azóta is törik a fejüket, ugyan ki lehett az értelmi szerzője ennek a gyermeki könnyelműségből származó katasztrófának? Ha sikerül megtudniuk, mi is folytatjuk a történetet...

Nyári mesék / Dallas

Imreh Albert: Dallas

Leszáll az alkony. Berci bátyó alig várta: indulhat a tévé. Ha éppen nem maradozik ki az áram. Az most nem lenne jó. Mert éppen A Dallas következik. Benne az a sok bonyodalom. A főhősnek még a szeme se áll jól. Amilyen ravasz, mindig összekuszálja a szálakat. Legalább. 


Van úgy, hogy ő húzza a rövidebbet! Megszorongatják. Felbosszantják. De mindig marad benne annyi szufla, hogy a végére megfordítsa a dolgokat. És ő nevet utoljára. 


Berci bátyó szerint ez nagyon fontos. Szereti ezt a végtelenbe nyúló sorozatot. Olyankor mintha nem is lenne béna. Mintha nem is a nyikorgó, pállott ágyban ülne, nem érzi felfeküdt alteste sajgó viszketegségét. A Dallas világával pendül egy húron, néma szájmozgásával követi a szereplők replikáit. Igaz, a kép eléggé hullámzó, az áramfeszültség annyira egyenetlen, hogy az amúgy is roskatag készülék traktormódra, löketekben adja ki a képet.


De a sikeres stáb végzi a dolgát. Az Ewing-család úgy lubickol a kőolajban és a bonyodalomban, hogy öröm nézni. Berci bátyó pontosan tudja, mikor van a következő folytatás. Csak ne lenne vége soha. Hiszen ha mindig minden úgy néz ki, összeomlik, majd mégis mindig kiderül az ég, akkor ez nyugodtan mehet a végtelenségig.


Berci bátyó próbálta megörökíteni a gonosz főszereplő mosolyát. Három sikerültebb képéből összeillesztett egyet. Az is olyan, amilyen. Csupán emlék.


A Dallas tüzét azóta néhányszor megpróbálták felcsiholni, de talán már késő. Berci bátyó már rég nem lesi az amúgy leghosszabb tévésorozatot.

Nyári mesék / A viadal

Amikor Berci bátyó fia még éppen csak megtanult járni, nagy barátságba került a baromfiudvar lakóival. Apja kinevezte a kakasok és tyúkok felügyelőjévé, s feladatát nagy buzgalommal és eréllyel végezte. Különösen akkor lépett fel az amúgy békés szárnyasok ellen, amikor a kakasok néhanapján összekaptak és mindenáron el akarták dönteni, melyikük a főnök az udvar egyetlen szemétdombján.


Egy ilyen alkalommal a kisfiú majdnem bajba került: a kakasok olyan mérgesen fogadták fellépését, hogy fenyegetően ellene fordulnak. Grétének kellett elrángatnia a gyanútlan gyereket a kakasbosszú elől. Berci bátyó fényképező masinájával az ablakból nézte a szerencsével véget érő viadalt, s sikerült megörökítenie a fiúcska merész fellépését.


A képet meglátta nálam egy román költőbarátom (Mircea Florin Sandru), s annyira megtetszett neki, hogy versben írt rövid mesét hozzá. Én meg most lefordítom, s itt a helye a nyári mesék között.


*


Két kakas küzd, tombol a fűben 
Egy veres, egy kendermagos 
Egyik a másikra tapos 
Elvakultan és lelkesülten


Tollu röpdös, szállongó pelyhek 
Egéből egyre hull, havaz 
Tépi egymást a két kakas 
Majd néhány percig megpihennek


Egymásra néznek, hosszan, fújva 
Felborzolódva, ostobán 
Micsoda fura délután 
Csöppség jön, feléjük visz az útja


Mi történt, kérdi tőlük bátran 
Hadd játszom inkább veletek 
Vagy az ilyen kis gyereket 
Semmibe veszi két nagy állat?


A harag mintha múlna máris 
Kiváncsiak rá, ki lehet 
- valahol biztos elveszett 
lehet csibe, lehet szamár is


A gyermek kérdi: szent a béke 
Ha igen, halljatok mesét 
Két bősz kakas történetét 
Mondom el nektek, itt a vége!

Nyári mesék / Macskapipőke

Imreh Albert fotója

Berci bátyó portáján minden időkben élt egy macska. Ha az egyik elpusztult vagy elkóborolt, a helyében mindjárt megjelent egy ugyanolyan szürke, csíkos, hallgatag példány.


Azt, amelyik most éppen bátyóékkal osztotta meg a házat, a gazdája csak úgy emlegette, hogy Macskapipőke. Szerény, csöndes állat volt, módfelett tiszta és ha nem volt rá szükség, nem szívesen mutatkozott. Étkezéséről maga gondoskodott - nagy hozzáértéssel vadászgatott a kertben és távolabb, akár a Selyemrét környékén is -, de ha Gréte megkínálta a maradékból, sose utasította vissza.


Csak akkor mutatkozott, ha szólították. A bátyó legtöbbször csak kiejtette azt a szót, hogy Pipőke, s pár percre rá tudhatta: ha a lehető legváratlanabb zugokból vagy irányokból is, de macskája megjelent a hívásra. Csöppet se sietett, a hízelgés is távol állt tőle. Visszafogottan lépegetett, mint aki végtelenül hosszúnak tudja az időt. Leült a gazdával szemben, maga alá tekerve selymes farkát és mélytüzű tekintetével farkasszemet nézett vele.


Kedvenc tartózkodási helyei a házban: a vaskályha mögötti fásláda, a tornácra nyíló ablakmélyedés és a fényképezőfülkébe állított kárpitozott szék - ha éppen nem ült benne kliens.


Berci bátyó azért is ragaszkodott hozzá, mert órákon át tűrte a fényképezkedés fegyelmét. Minden esetben eszményi modellnek bizonyult. Mozdulatlanul, lazán ült abban a pozícióban, ahogy a bátyó eredetileg beállította. Végtelen türelemmel, értelmesen nézett szembe gazdájával, mintha egy rég föltett kérdésre várná a választ - nyugalomban, meghitten, ragaszkodással.


- Mit nem adnék, ha láthatnám, milyen képek peregnek le ilyenkor a szeme előtt - töprengett Berci bátyó, miközben Pipőkéjét fotózta. A rá szegeződő tekintet különös ragyogása nyugtalansággal töltötte el a bátyót. Ilyenkor éppen csak az állat fejére helyezte a tenyerét, aki ettől az lehunyta a szemét, dorombolt néhányat és lassú mozdulatokkal eltűnt a balfenéken.

Nyári mesék / Az eltérített járgány

Imreh Albert fotója

Egy reggel Berci bátyó arra ébredt, hogy félve féltett motoros járgánya eltűnt a ház mögötti színből! Erre mondják: volt, nincs!


A bátyó nehezen törődik bele a történtekbe. Képtelenség, hogy csak úgy, minden feltűnés nélkül, valaki megléphet egy olyan ormótlan, agyontákolt járművel, ami csak számára annyira nélkülözhetetlen kincs, hogy már nem is tudna nélküle élni.


Hiába töri a fejét, nem emlékszik gyanús éjszakai zajra. Este altatót vesz be, reggelig az álom karjaiban múlatja az időt. Nyomozó legyen a talpán, aki a két hete tartó nyári szárazság után, az udvar kiégett talaján használható abroncsnyomokra bukkan, hogy elvezessenek az ismeretlen gazemberekhez.


A bátyó már minden lehetséges fordulatot elképzel: ágyfogságra ítélve gondolatban továbbírja ezt a botcsinálta krimit. Talán teherautó vagy egy erőgép várta, valahol a közelben az ismeretlen tetteseket, amivel aztán könnyen kereket oldhattak... Ha pedig így történt, akkor a keresés mindennél reménytelenebb.


Berci bátyót az is bántotta, hogy ő, aki ágyából rálátott a nagyablakra, az ablak pedig a főutcára, és gyakorlatilag semmi sem történhetett a  faluban, aminek ő ne legyen szem- vagy fültanúja, most a saját ügyében tehetetlen. De sajnos, a szomszédok se láttak semmit. A bejelentést tudomásul vevő őrsparancsnok is hiába ült be a bátyó fotografáló székébe és emelte meg sűrű egymásutánban a körtepálinkával színültig töltött poharat, mert jól tudta, hogy az eset csak a megoldatlan ügyek amúgy is terebélyes statisztikáját duzzasztja. Két beosztottja van és egyetlen hivatali kerékpár, amit egymás kezéből rángatnak ki...

Nyári mesék / Selyemrét

Imreh Albert fotója

Berci bátyónak vannak titkos búvóhelyei. Amiről csakis ő tud, no meg az a személy, akiről azt mondják: odafentről mindent lát.


Egy ilyen titkos hely az, amit Selyemrétnek nevezett el.


Ahhoz, hogy eljusson oda, el kell kanyarodnia a faluból kivezető főútról egy ágasbogas, csupa tövis akácfa mellett, s ott jobb oldalt végigmegy a kiszáradt patakmeder mentén. Olykor meg egyenesen a lapályos mederben.


A motoros járgány erőlködve, köhögve gyűri maga alá a köves-göröngyös vízmosást, fűzokrok lehajló sátra alatt. Majd hirtelen kinyílik előttük a láthatár, s máris a zsenge füvű Selyemréten találja magát.


Bátyó kikapcsolja a motrot és belehallgat a rászakadó csendbe. Elképzeli, hogy ez a kaszáló egyes egyedül az övé, akkor is, ha jól tudja, ki a valóságos gazdája. És elképzeli, hogy neki nőtt nagyra a fű, az ő kaszájára vár itt minden, ami csak élet. Oly régóta félszeg ember már, hogy nem is emlékszik, milyen az: levágni a füvet...


Ebből számára csak annyi adatik meg, hogy bátran fotografálhatja a mások hajladozását.


A Selyemrétet mégsem adná oda másnak.


Amikor aztán valóságos kaszákkal is reámennek, attól kezdve a bátyó hátat fordít a Selyemrétnek. Olyanformán, mint egy szerelmes legény, akit faképnél hagyott a szeretője.


De mi tudjuk: tavasszal minden szerelem újraéled!

Nyári mesék / Hárman vagyok

Imreh Albert fotója

Gréte sovány, mint egy vasalódeszka. Így látja magát, ha nagy ritkán a tükörbe néz. De ha csak lehet, elkerüli a tükröt. Nem neki találták ki. Miért is nézegetné magát benne? Az idő előtti ráncokat, az elnyűtt idomokat tükör nélkül is tudja magáról.


Meg ideje se lenne rá, Berci bátyó mindegyre ugráltatja. Neki nincs egy rossy szava se ez ellen, de a férje minden egyes kivánsága egy-egy ostorcsapás, ami az ő hátán csattan.


Odaviszi neki az ágytálat, de a bátyónak mindjárt eszébe jut, hogy most megenne egy vajas pir0tóst. Lehetőleg fokhagymával. Nosza, készitsd a piritóst, Gréte... Miközben a bátyónak melege lett, tehát ki kell nyitni az egyik ablakot. A piritós ügye addig félbe marad...Az ablak jóformán ki sem nyilik, a bátyónak eszébe jut, hogy nem vette be idejében a gyógyszerét. Odaviszi, beadja... Ezalatt odaég a piritós is. A bátyó nagylelkűen legyint: neki úgy is jó lesz. Beleharap. A piritós héja kemény, kiszökik tőle a felső fogsora, egyenesen a padlóra, s onnan tova, egyenesen az ágy alá. Ahol csak az egerek járnak. Meg olykor a macska, ha nagyon unatkozik...


Gréte a padlóra hasal, bekúszik az ágy alá, megtalálja. A csupa por, pókhálós, törekes fogsort alaposan lemossa, megtörölgeti, mig a bátyó türelmetlenül kaffog:


- Tyiess mán! Tyorsabban!


Gréte mindig siet, most is. Ha háromba szakadna se érhetné utól férje kivánságait.


Egyszer, fényképezkedő kedvében a bátyó ráparancsolt Grétére, hogy három különböző öltözetben, más-más frizurával és testtartásban foglaljon helyet a fotósarokban. Igy nevezték az ajtó mellett berendezett, deszkafallal leválasztott fülkét.


A móka sok időbe telt, s közben Gréte elmaradt szokásos háziteendőivel. Utána bezzeg csipkedheti majd magát...


A kisérlet végeredménye egy furcsa fénykép volt: három különböző Gréte volt rajta, jó egyetértésben. Egyikük mosolygott, a másik tűnődött, a harmadik valamit éppen mondani készül... De mit is?


Gréte szótlanul kevergeti a rántást. Berci bátyó papirjai halkan zizegnek a háta mögött. A golyóstoll hegye szaporán szántogat rajtuk.


Na most... Most mindjárt megszólal: "Gréte, gyere csak..." Már előre borzad tőle. Mert ha most nem is, egy perc múlva egészen biztos kell neki valami...

Nyári mesék / Csókafi

Imreh Albert fotója

A madár öklömnyi volt, amikor rátaláltam az udvaron. Vagy még annál is kisebb. És el volt törve az egyik szárnya.Továbbá csupaszka volt, alig boritotta valamicske toll... Pislogott és reszketett. Megsajnáltam.


Azt mondtam neki: tudod mit? Legyünk barátok.


Gondolom, beleegyezett, mert azóta is velem van. Hetekig csak én tudtam a létezéséről. A pincénkben rejtegettem. Tartottam tőle, mit szólnak majd a szüleim, ha megtudják.


Pityu a neve. Ügyesen megjegyezte. Csak annyit mondok, hogy Pityu, s ő már egyenesen ide is repült. A válloamra. És belecsip a fülembe. De csak egy kicsit, csupa barátságból. Ez az ő köszönése...


Berci bátyó volt az első ember, akinek beszéltem róla. Nem csak azért, mivel a harmadik szomszédunkban lakik, hanem mert tanult ember, és városon is élt. És egyetemen tanitott. Tudom, mert mesélték a faluban. És ott van a fényképezőgépe. Tudnia kell, hogyan tarthat az ember egy ilyen madarat.


Azt mondta, látni akarja előbb Pityut. Egy délelőtt, titokban, elvittem hozzá, az ingem alatt. Megnézegette, megsimogatta, s azt kérdezte, mik a terveim a madárral. Mondtam, hogy odahaza nem tudnak róla. Erre azt mondta, egy ilyen madarat nem lehet rejtegetni. Mert már begyógyult a szárnya. És szabadság kell neki, nem a pince homálya. Ha akarom, nála is hagyhatom. Akkor jöhetek el hozzá, amikor csak akarok. Hogy el ne felejtsen.


Úgy nevelgettük fel, közösen, Pityut. Enni Berci bátyóéktól kapott, én meg tanitgattam, nevelgettem. Egy idő után már ki se tettem a lábam az udvarunkról, s Pityu a harmadik szomszédból egyenest iderepült, hozzám. Ha megunja, visszarepül. Nagyon okos. Éppen csak nem beszél. Már a szüleim is ismerik, Berci bátyó beszélt nekik róla. Nem haragudtak, de azt mondták: ez nem játék dolog.


De ezt én már régóta tudom.

Nyári mesék / Rum

Imreh Albert fotója

- Isten hozta, Kapitány!
- Rum... Rum... Rum-rum...


A Kapitánynak nevezett fején félrecsapott tengerészsapka, zsinórja, forgója koszlott. A házba lép, s fel-felhorkan:


- Rum... Rum...


Berci bátyó gyermekkora óta ismeri Kapitányt. Aki tizenhat se volt, amikor eltűnt otthonról. Éppen, mint a kámfor. Egyik nap még a kaszálón pengette a kasza élét, másnap már szétfutott a faluban a híre, hogy Kapitány a tengerre szállt!


Mindenki Kapitánynak szólította, mert örökké arról beszélt, ha kérdezték, ha nem, hogy márpedig belőle tengerész lesz, s legalább hajóskapitány! Mondta mindezt olyan komoly pofával, hogy el kellett neki hinni.


Már-már megfeledkezett róla a falu, amikor egy szép napon, lepusztultan, rongyosan, tengerészsapkával boglyas üstökén beállított a faluba. Szülei akkor már nem éltek, a faluban egyetlen rokona se volt. Ott állt egyes egyedül, a gatyaszár utcában roskadozó öregház előtt és hiába jártak napokon át csudájára a népek, keresztülnézett a falustársain, s mint valami varázsigét, motyogta maga elé:


- Rum... Rum... Rum-rum... Rum...


Ha rum, hát legyen rum - könyvelték el. - Hiába, a Kapitánynak megállt a tudománya...


- Nem komplett - állapította meg valaki.
- Megzuzmósodott - mondta egy másvalaki.
- Elmentek neki otthonról - így a harmadik...
Mindenki mondott valamit, amiből az derült ki, hogy a hosszú távollét után hazavetődött Kapitánynak megzápult az agya.


Ebben maradtak.

Nyári mesék / Téli gyümölcsfa álma

A néhai Imreh Albert papolci fotográfus köré rendeződött legendárium (lásd a Feltámadás Papolcon c. bejegyzést e blogon)  nem hagy nyugodni. Valamikor történeteket gondoltam ki egy-egy képe alá, most valamilyen belső késztetésre tovább folytattam ezt a játékot; úgy érzem, több-kevesebb sikerrel. De a biztonság kedvéért sorra ide is felrakom őket, mgeszületésük sorrendjében.

*

Imreh Albert fotója

Berci bátyó egyik almafája a fejébe vette, hogy éberen fogja átvészelni a telet. Nem alszik ám ő el, az biztos! Nem és nem...


Hiába, hogy a többi fa és az egész erdő alszik olyankor, ő mindenáron látni akarja, mi történik azután, hogy lehull az első hó, vattaként ül az ágakra, majd megdermed a csattogó fagytól, s végül lefordul a tavaszt hozó széltől.


A kis, pónyik almafa még nem terem sokat, de gyümölcse ízletes, zamatos. Kissé fanyar, de Berci bátyó szereti.


Amikor érik, felviteti magát alája, s elüldögél napestig egy széken, a lombok közül kimosolygó gyümölcsök alatt.


De beköszöntött a téli zimankó. Berci bátyó a házban marad ilyenkor. A jégvirágos ablak mögül kukucskál kifelé. Onnan lát domboldalra futó kertje végéig, s látja az ébren kitelelni vágyó almafácskát. De a fácska viszont nem látja Berci bátyót. Ébernek hitte magát, de valójában már hetek óta csak álmodott.


Álmában az ágait borító hólepel hirtelen megelevenedett, millió fehér lepkévé bomlott szét, s valamennyi ott rajzott körülötte, köszöntve az ő kifeslő virágait. És minden csupa dal volt, zümmögés, selymes szélsuhogás.
A fácska már-már elhitte: ha ilyen a tél, akkor ennél szebb nincs is a világon.