Papolc a híres Zágon községnek egyik kis, eldugott faluja, bár egy futamodásra van a hajdan neves, de ma is ismert fürdőhelytől, Kovásznától.
Zágon: Mikes Kelemenünk szülőhelye, ahonnan aztán az élet ura és parancsolója, II. Rákóczi Ferenc fejedelem oldalán Rodostóba vetette.
No de Papolc az csak Papolc marad...
Valahol a falu közepén, egy szerény házban lakott Berci bátyó, mozgásképtelenül. Valamikor vegyésznek tanult s az ágyhoz kötve nekilátott fotografálni. Vegyszert, szerszámot - nagyítógépet, másolót, de még fényképezőgépet is - saját maga fabrikált: használt dobozokból, bádogból, lécből. Ami egy falusi porta körül van. Minden elérhető közelségben, az ágya körül. Már csak fotografálnia kellett. Sorban készültek a falu életéből vett életképei, legtöbbjük tavasszal-nyáron, amikor több a látni- és láttatni való, s amikor Berci bátyó is könnyebben felülhetett rokkantaknak átalakított motorbiciklijére, s a határban, ahol fényképezésre alkalmas témát talált, lehorgonyzott, mint egy szafari-vadász.
Többször felkerestem, akkoriban nehezen beszerezhető konzerveket, apró ajándékokat vittem, de főként olvasnivalót, ő meg elhalmozott fotóival, történeteivel, rámtukmálta könyvkéziratát, amely az amatőr fotózás ábc-jét foglalta össze saját tapasztalatára alapozva, s amely végül meg is jelent a Kriterionnál, de utána már csak egy pár évet élt: elvitte a szíve.
Jóval a halála után előkerült papírjaim közül egy irattartó, amely a könyv kéziratát tartalmazta, a fotografálásról begyűjtött valamennyi tapasztalatát. Akkor küldte el nekem a másodpéldányt, amikor az eredetit a Kriterion kiadóhoz benyújtotta, s reménykedett, hogy magam is átjavítom majd a sűrűn, margó nélkül, a lap mindkét oldalára gépelt (takarékoskodott a nehezen beszerezhető papírral) szövegét, felgyorsítva ezáltal a megjelenésig az átfutási időt. Nehezen tudtam meggyőzni arról, hogy egyetlen kiadó és egyetlen lektor sem veszi jó néven, ha mások kéretlenül, fogadatlan prókátorként beleártják magukat szempontjaikba, ízlésvilágukba, nyelvi eszményeikbe. Mérget vennék rá, hogy nem győztem meg, csak úgy tett, mint aki feladja a velem való küzdelmet és megpróbál jó képet vágni a dologhoz. Magában tán még neheztelt is az elutasításért és szenvedett miatta. Csakis ezzel tudom magyarázni leveleiben sűrűn vissza-visszatérő szemrehányásokat, valahányszor a könyve csigalassúsággal intéződő sorsát panaszolta föl nekem.
(Most, hogy Berci bátyó nincsen, kései lelkiismeretfurdalással böngészem a szűz kéziratot - úgy, ahogy azt Ő valamikor megálmodta és amely immár sosem fog ilyen formában megjelenni...)
Pedig milyen felhőtlenül és reménykeltően indult baráti kapcsolatunk, amikor 1982-ben a levelezési rovat munkatársaként, mint egy idő óta rendszeres sajtólevelezőnket, felkerestem papolci otthonában...
"Made in Papolc"
* Addig nyújtózz, ameddig a takaród ér!
Valamikor, gyermekkorában a papolci Imreh Albert is elraktározta ezt az örökigazságot tudatának INTELMEK számára fenntartott, felirat nélküli rekeszébe; és mégis, igazából akkor rögzült benne a közmondásba préselt tanulság, amikor a negyvenes évek elején, az egykori sepsiszentgyörgyi Mikó kollégium bentlakásában vastámlájú ágyban volt szerencséje hálni. Attól való félelmükben, nehogy álmukban túlságosan is nyakukra húzzák a takarót, s meztelen lánbuk így a hideg vashoz érjen, a diákok lefekvés előtt a pokróc lábtól való sarkát szorgalmasan a szalmazsák alá gyűrték, s ezzel a közmondás önműködően érvényesítette eredendő igazságát.
A leckét akkor bár jól megtanulta, Imreh Albert ma sem tudja pontosan körülhatárolni, valójában meddig ér sorsának képzeletbeli takarója. Mert, hogy mégsem annyira kurta, amennyire életének döntő eseményei alapján hinni lehetne, az most, a hatodik X elrúgása után egyre nyilvánvalóbb.
* A tizennégy esztendős Imreh Albert váratlanul ágynak esik.
A gyermekparalízissel járó bénulás egyre feljebb kúszik testében: előbb a lábát nem tudja mozgatni, később a kezét képtelen kiemelni a takaró alól. Végül az agy alsó felében található Varol-hídnál valahogy megtorpan a folyamat, és nagy nehezen visszafordul.
A mozgássérültség egész életén végigkíséri. Hol könnyebben mozog, hol nehezebben, de terveit, amelyekbe a betegség könyörtelenül beleszólt, nem hajlandó feladni. 1942-ben sikerrel érettségizik, , majd a pesti műegyetem két éve után a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen folytatja tanulmányait; kémiát végez. Mindenütt sikerül keresztülvinnie, hogy az intézeti épületben húzhassa meg magát, ne kelljen naponta nagyobb távot bejárnia. Tanul, akár a többiek (esetenként jobban), viszont nyári szünidőben nem utazik haza, több legyet ütvén egy csapásra: nem veri költségbe magát, megmenekül a kimerítően hosszú utazás fáradalmaitól, a nyarat laboratóriumi és könyvtári búvárkodásra fordítja.
Az önhibáján kívül és korán hátrányos helyzetbe került fiatalember minden nehézséget legyűrő akarattal az elsők között kitűnően végez. Még abban az évben a Bolyai egyetem tanársegéde lesz. Ő felel a fizika kar kézikönyvtáráért, a hallgatók laboratóriumi gyakorlatáért és még egy sereg "apróságért". Korábban megtanulja a tízujjas gépelést, s ami a karon egyszer hivatalos irat, referátum, dolgozat stb., az ő kezén is átmegy; gyakorlati eszközöket, kísérleteket állít be, tanul - vegyész létére fizikusokkal foglalkozik -, többször meg kell ütköznie egynémely makkegészséges kolléga tenyérbe mászó gőgjével... Majd, vagy a takaró lesz túlságosan rövid, vagy ő nyújtózik a kelleténél tovább, de egy esztendei tanársegédkedés után búcsút kell mondania az egyetemnek. Legalább is, így vélekednek azok, akiknek szálka a szemében.
Mit tehetne? Feleségestül Papolcra költözik.
* Az Imreh-k hajdanában fuvarosemberek voltak, akárcsak a Papolcon és a vidéken élők általában.
A csalódott fiatalember menedékéül szolgáló családi ház több mint száz éve épült. Az idők során a családnak sikerült valamelyes birtokra is szert tennie, ami a negyvenes évek végén, az Imreh nagymama jóvoltából, 21 hold formájában, vegyészünkre száll. Nincs mihez kezdjen egy ilyen örökséggel; magában képtelen megdolgozni, s az egésszel beállaz éppen nagy példamutatással alakuló Úttörő nevezetű kollektív gazdaságba. Egykori tanítója maga mellé veszi a papolci iskolába, hiszen a tanügyi reformmal megsokasodnak a falusi nevelők szakmai-társadalmi tennivalói. legszívesebben szemléltetőeszközöket barkácsol az iskola számára, s mindenben az olcsó, egyszerű megoldásokat keresi. Így készül a házi gyártmányú olajcseppmikrószkóp, a centrifugagép, s az ablaksarokvasból tákolt kis elektromotor, amelynek bolond pörgését ámulva nézik a papolci nebulók, valahányszor a tanítóbácsi szárazelemet érint a szerkentyű huzaljaihoz. Az iskola szemközt áll a családi házzal, nem gond hát a mindennapos járás-kelés. Megbecsülik, tisztelik a faluban, de ez a munkája nem kárpótolhatja derékba tört pályafutásáért; különösen érzi ezt a feleség, aki anyja rábeszélő szavainak engedelmeskedve hátat fordít a férjnek és visszaköltözik a városba.
Imreh Albert bizakodik, hogy talán nem kell végleg búcsút vennie a kémcsöveknek; és egy idő után meg is hívják laboránsnak az akkor még szerény méretű kovásznai szívkórházhoz; ahhoz az intézményhez, mely a későbbiek során, s különösen az utóbbi esztendőkben országos és nemzetközi hírű gyógykombináttá növi ki magát.
* A laboratórium talpalatnyi helyiségben tanyázik.
A felszerelés, az egyetlen létező mikroszkópon kívül, egyenlő a zéróval. Mérleg, állványok, vegyszerek az újdonsült laboráns kimeríthetetlen barkács- és gyűjtőszenvedélyének köszönhetően kerülnek a labor leltárába. Klinikai képzéshiányát pótlandó, Imreh Albert orvoskollégáitól kérdezősködik, szekkönyveket búj, odahaza is vérképeket, keneteket vizsgálgat a mikroszkóp okuláréja fölé hajolva. A labormunka sajátos életritmust teremt: egyik percben még csak pepecselő, ráérős rendezkedés, a másik percben felgyorsuló kapkodás az egymásra torlódó, sürgető határidők miatt. Nem egyszer túlórákra is sor kerül, különösen a nagy gyermekparalízis járványok idején, amikor csak az elemzések, a hunyorgás, s az asztal fölötti végeérhetetlen görnyedés létezik a világból. Imreh Albert erkölcsileg is kötelességének érzi ilyenkor a személyes önfeláldozást.
Mind gyakoribb eperohamaival Marosvásárhelyre utazik s megállapítják, hogy epehólyagja valóságos kőbánya, már csak a műtét segíthet rajta. Éterérzékenysége miatt nem altatják, s tudatánál van, amikor májáról lefejtik az epehóülyagot. Ellenségének se kívánná azt a fájdalmat... Derekát törülközővel átkötve, vonattal utazik haza. , s hat héttel a műtét után újra a mikroszkóp elé ül. A megerőltető munka miatt epehólyag gyulladás lép föl, a mája is vacakol, s félő, ha elhanyagolja, , még rászokik az erős fjdalomcsillapítókra. Egy orvosprofesszor tanácsára betegnyugdíjazását kéri, mozgássérülteknek gyártott háromkerekű motorosjárgányt igényel, s itt az ideje, hogy a laboratórium négy fala után megismerkedjék a világgal.
* Amikor gyermekkori betegsége a kritikus ponthoz ért, kétségbeesett apja megkérdezi tőle, milyen kívánságát teljesíthetné?
A kamaszfiú fényképezőgép után áhitozik. Apja nem lepődik meg rajta, hiszen földmérőként maga is szenvedélyes fotós. A Zeiss-cég Sepsiszentgyörgyön élő ügynökénél akad is egy eladó gép, s a boldog gyermek sorban fotózza le az ápolónővéreket, , majd a szüleit. A filmet ekkor még nem tudja előhívni.
Míg állásban van, a fényképezés mellékvágányra szorul. Nyugdíjazása után fotószenvedélye újra föllángol. De a fotózáshoz sok pénz kell, ráadásul az ötvenes évek végén a kereskedelem ugyancsak csehül áll fotóskellékekből. Még ha tudna is szerezni is egy nagyítógépet, Papolcra csak 1963-ban ér el a villany, addig amúgy se vehetné hasznát. Imreh Albert mégis fotózni akar. Eszébe jutnak életének barkácsoló korszakai, s fúrni-faragni kezd. Házigyártmányú fénymérő készül kartonpapírból, fényképpapír saját recept alapján. Nagyítógépet szerkeszt, amely villanyfény híján napfénnyel, avagy nappali világossággal működik, s ksifilmről 6 x 9-től egészen 18 x 24 cm-es méretig kitűnő, lágy tónusú, különös ragyogású nagyításokat készít. Egykori fotólemezekből színszűrőket gyárt, s különleges festék híján padlófestékkel kezelt zselatinnal vonja be; olyan jól eltalálja, hogy szűrőinek érzékenysége a gyáriakéval vetekszik. Majd optikai padot készít, és fényvédő csövet a kóbor fények ellen. Kikísérletezi pofonegyszerű közelfényképező szerkezetét, amivel mind a mai napig igen jó minőségű rovar- és virágfelvételeket készít. Házilag, viszonylag olcsón összekombinálható "teleobjektívek" gyártásába kezd...
Egyre-másra készülnek a papolci fotók a természetről, tű befűzésével bajlódó, rövidlátó anyjáról, a favágni induló szomszéd István bácsiról, a seprűt kínáló, alkudozó vándorkereskedőről, a szénacsináló ember után lépegető gólyáról, a játékos fekete macskákról, a Rétyi Nyírről, a gombaszedésből hazaigyekvő asszonyról, kakasviadalról, mogyoróbarkára szálló méhről, gyümölcsfán rikoltozó harkályról, jégvirágról a konyhaajtón, a téli kútnál vizet merő anyjáról, a patakon csóürén fürdőző gyermekekről... Mindarról, ami az Imreh-portáról viszonylag könnyen befogható: a falu és lakói mindennapi életének apróbb-nagyobb mozzanatairól, eseménmyeiről. A kísérletező kedvű ember mindenre talál műszaki megoldást, s maga gyártotta fotóskellékeire tréfából márkajelzés is kerül: "Made in Papolc"...
* Az Imreh-porta szürke eminenciása Margitka.
Imreh Albert ugyanis még egyszer megnősül. Ott sürög-forog halkan és surranó mindent megértéssel férje mindennapi élettere és a háztáji gondok-bajok között. Minden szerszámnak, könyvnek, levélnek, feljegyzésnek, fotónak, filmnek, albumnak tudja a helyét, készségesen segédkezik a nagyításnál, a labormunkában. Férje kovásznai laboránskodása idején Margitka jó pár esztendőn át minden anyagi ellenszolgáltatás nélkül mosogatja a kémcsöveket és dolgozik Albert keze alá, hogy az győzze valamelyest a veszett iramot. ha kell, Margitka az, aki beutazik a városba - Sepsiszentgyörgyre, Brassóba - és megvásárolja a férjének szükséges fotóskellékeket. Övé a főzés, a mosés, a takarítás, szóval a létfenntartás valamennyi tettszerű gondja, ő vitapartner és a fő egyetértő, ő az első számú közönség és kritikus, és mindaz, ami természetszerűen kiegészíti Imreh Albert gyakori szobafogságra hangolt életét. Ezért hajtogatja oly gyakran, szinte magamagának is az asszonya egészségéért aggódó férfi: "Rád kell vigyázni, Te vagy a fontosabb!" És Margitka, aki az utóbbi időben könnyelműen adogatja le a kilóit, ilyenkor megadóan mosolyog, mintha rossz fát tett volna a tűzre.
* Ha szép idő van, s különösen nyáridőben, a háromkerekű - családi szóhasználatban a Pegazus - megfizethetetlen segítség.
Imreh Albert egészen más ember, ha nyereg van alatta. kiruccanásokat szervez, útközben fotózik, ha témára bukkan, de téma örökké akad, s teleobjektívjével még könnyebb a dolga, le se kell szállni a motorról, s a messzeségbe vesző, távoli látványok is belopják magukat a filmtekercsre. Kéépeit időnként közlik a lapok: az Új Élet, az Igazság, a Cuvantul Nou, a Megyei Tükör, a Falvak Dolgozó Népe, a Jóbarát, az Előre. Néhány tárlatra is benevez, egyszer egy diplomát is szerez. Nem veti fel az elismerés. Nem sikerember.
Sok emlékezetes képéhez hol Margitka, hol az azóta megboldogult szomszéd István bácsi szolgáltatja a modellt. Az öreg nem titlakozik a sűrű nyilvánosság miatt, tán még a hiúságát is legyezgeti, de egy idő után nem állja meg szó nélkül: "Nem értem, maga miért csak hátből fényképez engemet?"
Nézem a szóbanforgó képeket: István bácsi hol egy fejszével a vállán baktat fel a dombon, hol kaszát-kapát cipelve ballag az ösvényen, át a határba, de örökké csak háttal, mintha bárki lehetne, csupán a megelevenedett gesztus, a mozdulat a fontos, a tájba-természetbe gyökerezettség.
Imreh Albert néha elhatározza, most-most szól rá a szomszédra, nézne már farkasszemet a lencsével, de mindig letesz róla, mert félő, hogy természetes alakja huszárosan bemerevedik, s oda a mondanivaló...
* Még dolgoztam e riporton, amikor levél érkezett Imreh Alberttől.
"Őszintén be kell vallanom, hogy nagyon furcsán és megzavarodottan érzem magam mint riportalany. Hiszen végeredményben semmi jeles vagy említésre méltó dolgot nem követtem el. Hogy mint amatőr fotós megvalósítottam néhány csipp-csupp, újításféle apróságot? De hát ez se az én érdemem! Lapos volt az erszényem, és fotózni, közelfényképezni, telével, színszűrőkkel dolgozni pedig mégis csak akartam. Az aztán, hogy egy kis töprengés árán sikerült egyszerű eszközökkel és majdnem ingyen elfogadható eredményt elérni itt-ott, az még nem olyan nagy dolog! Örvendenék persze, ha valamilyen módon átadhatnám amatőrtársaimnak szerény eredményeimet... Ha mégis riportba kényszerítenéd szerény, jelentéktelen személyemet, arra ismételten nagyon kérlek, hogy az írásban ne legyenek megemlítve azok, akik gáncsoltak vagy rosszakarattal voltak irántam... Nemrég hallottam egy rádióadás keretében, hogy egészen helytelenül idézik Juvenalis mondását, mely szóü szerint így hangzik: "Ortandus est ut sit mens sana in corpore sano". Ami magyarul, szabadon így hangzana: "Kívánatos, hogy ép testben ép lélek is legyen". Ezt egyszerűsítették aztán azzá a bizony, nem mindig helytálló dogmává, hogy "Ép testben ép lélek!" - Bár tényleg így is lenne! De sajnos, néha az ép testben is torz lélek lakozik..."
Eltűnődöm: vajon Imreh Albert nem érzékeli, mi a tanulságos a sorsában, mi teszi olyanná, hogy másoknak is érdemes tudomást szerezni róla? Hiszen ha elfogadjuk azt, hogy minden ember élete kész regény, akkor az övé többszörösen is az. Természetesen, elhallgattam mindazokn elemeket, melyek sérthetnék érthetően felfokozott érzékenységét és olyan sebeket tépnének föl, melyek jobb, ha örökre behegedve maradnak. Kissé olyan így ez a riport, mint az István bácsiról készült fényképek: a figura hátat fordít nekünk benne, de talán toisztábban kirajzolódik így mindaz, ami benne "Made in Papolc" - tanulság: történjék bármi velünk, az életnek, a munkának, az emberségnek - ha már megszülettünk - igenis, értelme van; és csak úgy van értelme, ha minden erőnkkel, tudásunkkal megpróbálunk győztesként kikerülni a nehézségekből, a mostoha körülményekből.
A közmondásnak tehát igaza van: addig nyújtózkodjunk, amíg a takarónk ér. ez eddig rendben.
De a takarónk hosszát sose mások - mi magunk szabjuk meg!
(Előre, 1982. december 5 / Vasárnap melléklet)
*
2002-ben, amikor egy éven át internetes naplót vezettem Milos könyve címmel, rendre felidéztem azokat az embereket, akik jól vagy rosszul, de befolyással voltak életem folyására. Közéjük soroltam Imreh Albertet is, hiszen bár nyomorban, elesetten élt, de nem haszontalanul. És ez a tanulság sokat jelentett számomra, mert akkor is, s ma is meggyőződésem, hogy nem lehet elveszett ember, aki hasznos és örömet szerző foglalatosságot talál magának bármilyen körülmények között. Mivel a szerkesztőségbe, majd a címemre küldött képeit szépen összegyűjtöttem és megőriztem, a naplót hangulatosábbá tenni, képi hagyatéka egy-egy darabja mellé kis magyarázatokat kerekítettem, Nyári mesék címmel.
(Ha az aláhúzott címekre kattintunk, megjelennek a vonatkozó képek is!)
NYÁRI MESÉK
Az egér egy nyáron betévedt Berci bátyó házába. Mint minden magafajta, mindjárt rágcsálnivaló után nézett. Megneszelte, merre a kamra, s nagy munkával átfúrta a padló mellett a vályogfalat. De a kamrában csak ilyesmiket talált: hagymakoszorú, krumpli, murok, petrezselyem... Se dió, se szalonna, se kolbász... Kész nyomor.
Nekilátott egy másik alagútnak, remélve, hátha annak a végén nagyobb szerencse mosolyog rá.
Egész éjszaka dolgozott, kapirgált, rágott, mélyítette a járatot, fúrta a falat: hajnalban már a szobában találta magát.
Az egyik sarokból élénk hortyogást hallott. (Mi tudjuk: Berci bátyó aludta ott az igazak álmát...)
Előtte furcsa építmény fénylett. Mintha valamilyen gombölyű tárgy lenne, de azért átlátott rajta. Vékony kis árnyak szabdalták fel a teret, s a kellős közepén egy darab szalonna.
Az egér áldotta a szerencséjét: hát mégis érdemes élni! Nem hiába robotolt egész éjjel!
Örömmel tapasztalta, hogy az árnyakra emlékeztető rácsozaton könnyen felszalad. Az alkotmány tetején még rést is talált, úgy hogy egy-kettőre lesiklott a hőn áhított zsákmány mellé.
Megette.
És ott ragadt a csapdában. Így fényképezte le Berci bátyó.
Még ma is élnének, de sajnos, meghaltak...
Kovászna fölött van egy völgy: úgy hívják, Tündérvölgy. Évtizedek óta működik ott egy szívkórház, amelyben a szív- és érrendszeri betegeket kúrálják, legtöbbször sikerrel.
A lábadozó betegek aztán mind nagyobb sétákat tesznek a völgyben.
Valamikor, amikor még Berci bátyó is lakója volt olykor a szanatóriumnak, még végigtöfögött a völgyön ez a kisvasút, mely vastag füstöt eregetve szállította a fát, a mindenféle árut és az embereket egyik megállótól a másikig. Olykor kirándulóvonattá változott s a völgyben pihenőket hordozta körbe a tájon.
A kisvasút már csak a Berci bátyó fényképén létezik: megy, megy, igyekszik egyre, s immár sose fog megérkezni...
Ma is eltelt egy nap. Nem olyan régen pedig még reggel volt.
Igazi nyári reggel, harmattól csatakos sarjú.
A munka bevégezve. A szekér megrakva.
Az ember végiggondol az eltelt időn: nincsen egy épkézláb gondolatja.
De azért mégis: jó lenne most egy cigaretta. Csak úgy fújni a füstöt. Mélyen leszívni az első három slukkot.
Majd a többit.
Köhögtető, persze. Kapadohány. Garasos áru. Erre is alig futja.
No, csak mértékkel. Majd, ha hazaérnek.
Majd, a vacsora után. Künn, az udvaron, a csillagos ég alatt.
Most még hátravan egy-két sorsdöntő mozdulat: biztonságosan lekötni a terüt, haza irányítani a jószágot...
Istenem, mit hoz a következő pillanat?
Reggel korán indul munkába. Még alig pitymallik, elővezeti a fásszínből a biciklit. Nagyon vigyáz arra, ne csapjon zajt. A múltkor is, véletlenül, maga sem tudja hogy, megnyomta a csengőt. Olyan ricsaj lett belőle, hogy maga is felriadt tőle, mint akire ráijesztenek.
Attól félt, felébred rá az egész falu.
De a szomszéd Berci bátyó biztosan.
Furcsa szerzet az öreg.
Valahányszor késő délután bekarikázik a kapun, a szeme sarkából is látja: libben a függöny a szomszéd ház ablakán.
Őt lesi az öreg.
No és, mit árt vele? A hazatérés perceit látja: ahogy leszáll a drótszamárról, ahogy a keblén feszül a blúz, ahogy megvillan a combja...
Nehezen szokta meg, hogy ami neki természetes tartozéka, az másnak tikkasztó látvány.
És ugyan bizony, kinek-minek tartogatja mindezt? Eltelik pár év, meglazulnak az izmok, ellöttyed a has, kiütnek a ráncok, hízik a fenék, a comb.
Most még könnyen karikázik a mezei útakon. Olykor a biciklinyereg ütemes zöttyenése is kellemes izgalmat okoz. Máskor kimondott fájdalmat. Mintha jól belerúgnának a lába közé. Mikor milyen a helyzet.
A városi szívkórház konyhájában dolgozik.
Egész napja gőzben, füstben, csatakban, szutyokban. Ezt mosogatni, azt emelni. Cipelni. Amazt meg kavarni. Felverni. Pirítani. Hámozni. Szecskázni. Tűzre vigyázni. Hajat lekötni. Késre, karcolásra ügyelni.
A biciklin ülve jó: rcát kellemesen legyezi az ellenszél. Azt a pár kilométert gyorsan feltekeri. Behunyt szemmel is megtehetné az utat. Az esőt is szereti, ha csöndes, nyári fajta.
A nap végén ott a Berci bátyó titkos csodálata.
Egyszer le is fényképezett az ablakból. Tudom, mert átküldte a feleségével.
Jó lenne olyannak maradni, mint a képen...
Mostanában nehezen fog tüzet ez az átkozott szivar. Semmi se a régi már. A gyufa meg? Minden harmadik ha meggyúl...
Most szerencsém van: szél se fútt, fináncláb se vót a szivarban. Ropogósan puha, s puhán ropogós.
Fájin szivar.
Két tojást kérnek érte a kocsmában. Két tojás vót ezelőtt húsz évvel is az ára. Csakhogy akkor a tojás mennyi vót? Még egy lej sem. Ma meg? Legalább kétezer. S akkor kettő az négyezer.
Húsz éve jobban éltem? Egy fenét!
Egyszerű: a két tojás annyi pénz vót, amennyiér egy pakk szivarat vehettem.
A két tojás most is annyi pénz, csak a pénz lett hígabb.
No most: akkor mire való a pénz? Hát nem egyszerűbb csereberélni?
Itt van két tojás, négy tojás, egy véka krumpli, egy öl fa, kérek érte súrlóport, szeget, cipőfűzőt, petróleumot, savanyúcukrot.
Csokoládét az asszonynak. meg az unokának.
A fene a pénzbe! Sosincsen elég...
Gyújstunk rá, szomszéd...
Berci bátyó heteken át leste a gyümölcsfái körül legyeskedő méheket.
Azon törte a fejét, hogyan fényképezhetné le a munka hevétől zsongó bogarakat, hogy azok kellő nagyságban feltűnjenek a képen.
A technikát már kikísérletezte a közelfényképezéshez. A szükséges eszközöket összeeszkábálta, kipróbálta, tökéletesítette.
Előbb lepkékkel próbálkozott.
Szárított, felgombostűzött pillangót helyezett egy cserép virágra, úgy örökítette meg. A közelkép sikerült, de a lepkéről messziről lerítt, hogy hiányzik belőle az élet.
A méheket élve, munka közben akarta megörökíteni.
Ezért figyelte olyan hosszasan őket: keringésüket, becserkésző repülésüket, titokzatos táncukat, mohó megmerítkezésüket a virágkelyhekben, kába búcsújukat a meglátogatott ágaktól, virágporral megrakott lábukat, potrohukat.
Örök mozgásukat.
Azaz hogy...
A hosszas leskelődés után, egy délelőtt, amikor Berci bátyó a méhek rohamát figyelte, észrevette, hogy roham előtt egy másodpercig mintha megállnának a levegőben. Csak a szárnyuk forgott motollaként, őrült sebességggel, szinte láthatatlanul a fényben.
Az a másodperc olyan volt, mint az óhajtott fénykép; arra az időre az egész látvány megfagyott: metszet volt, idősík.
Állj meg, pillanat!
A pillanat megállt...
Következett a már ismert roham: a lebegés, a keringés, a túrkálás, a búcsú. Tíz méh, húsz méh: valamennyi, kivétel nélkül beigazolta a megfigyelést.
Berci bátyó elővette gépét és várta a következő rohamot.
Az elsőt elszalasztotta, későn bontott zárt.
A másodikat szintén.
Majd egy másodperccel elsiette a dolgot.
Ismét, ismét, ismét...
Negyvenedszerre sikerült: lám csak, a méhecske áll! Lebeg! Erőt gyűjt: rohamhoz, szürethez, búcsúhoz.
Berci bátyónak jó napja van: reggeltől kószál hiányzó két lába miatt átalakított, kizárólag kézzel vezérelt motorbiciklijével az országutakon. Becserkészte a fürdőváros piacát, eltöfögött vele Csomakőrösig, ahol lefényképezte Csoma Sándor szülőházát, Zágonban Mikes emléke előtt hajtott fejet...
Megszokta már: valahányszor kimozdult a motorral, a szabadság mámorában eltöltött első órák után szinte mindig elkapta egy-egy kiadós zápor. Utána hetekig: láz, ágyban hentergés, izzadás, tüdőgyulladás, injekciók, felfekvés, egyre nehezebb visszatérés a viszonylag békésen tűrhető hétköznapokba.
Ma szemernyi felhő sehol. Az út két oldalán jegenyék állnak kilométereken át sorfalat - már ahol ki nem csavarta egyiket-másikat a Kárpát-könyökben távolról sem ismeretlen szélvihar. Az így keletkezett foghíjak zavarják rendszeretetét, szépérzékét: megtörik a ritmus, mondogatja magában. Beomlott alagúhoz hasonlítja a hiányos fasort.
Amikor régen e tájra költözött, ezek a jegenyék még csemeték voltak: sudárak, egyenesek, egyformák, ígéretesek.
Hát ide jutottunk... Berci bátyónak hirtelen elakad a lélekzete: mintha elfogyna körülötte a levegő. Légszomj fojtogatja, görcsöl a karja.
Leállítja a motrot. Jegenyék alatt. Kapkodva keresi belső zsebében az orvosságos tégelyt. A szokásos roham. Ki-kihagy a szíverése. Elégtelenség. Akár a foghíjas fasor.
Jegenyeritmus - mondogatja. Lassan, mélyen szedi a levegőt. Szíve némi ellenkezés után visszaáll a normális ütemre. Ettől oly békésen száll rá az alkony, hogy nem akarózik beindítani a motrot... Még öt percet vár, még tízet, no még egy keveset...
Most kellene meghalni - sóhajtja -, amikor minden oly tökéletes...
Hirtelen észbe kap: micsoda ostobaság! Épp hogy most kellene élni...
A harag száll ilyen vastagon kifelé az emberből, mint ez a füst, a hegy lábahoz telepített gyár kéményeiből.
Valamikor, amikor a gyár még nem létezett, és csak a pára, a köd, a felhő szállt föl az erdőből, nagy esők után. Arra mondták: pipál a hegy.
Ma már megállás nélkül ontja a füstöt: távolról úgy tűnik, mintha senyvedve égne az erdő, felfelé toluló kormozó füstje lenne a jajkiáltás, amire senki nem figyel oda.
Mondjad, csak mondjad, mindenkinek megvan a maga keresztje...
A környékén élők megszokták a kémény, a füst, a koromba, porba burkolózó hegy látványát.
Ma már nem pipál a hegy: megveszekedett, zsémbes dohányos lett, aki lassan belefullad a maga fertőzte levegőbe.
És mégis: hová lesz az a sok füst, tiszta, esőmosta reggeleken, amikor javítás végett leállítják a gyárat? Úgy elillan, mintha sose is lett volna.
Csak az erdő leveleiről csurognak alá a nagy, fekete, kormos könnycseppek.
Önsajnálat? Öntisztulás? Szánom-bánom?
A gyárkémények torka ideig-óráig sötéten tátong. De mélyükön ott mocorog, kitörni készül, gomolygásra áll az újra beindított kemencék okádéka.
És már tódul is fölfelé az eget kormozó mindennapi téboly: vastagon, végérvényesen.
A szénacsinálásnak receptje van. Ha le kellene irni, akkor igy hangzana:
Jókor reggel, amikor még vastag a harmat, jól kifent kaszával állunk neki a rendnek.
Vágunk, vágunk - ütemre, suhintva, könnyedén.
De nem várjuk meg, amig akadozni, makacskodni kezd a kasza éle. Mikor még jól vág, de egy hajszálnyit mintha már ellenkezne, mintha nem sercenne olyan jóizűen, inkább már csak lágyan, szeliden, közelebb a sóhajtáshoz, mint a sziszegéshez.
Akkor kell abbahagyni a suhintást, s miután letöröltük a homlokunkat, egy maroknyi fűvel megtisztitjuk a kaszapengét a rárakódott szutyoktól, majd egy lapos kövön ügyesen kikalapáljuk a gyenge csorbát kapott, itt-ott megereszkedett élét, fenkővel végigcsiszolunk az élén, figyelve, milyen hangot ad, ha pengetőt, akkor nincs baj, ha repedt fazékra emlékeztetőt, akkor már nem sokat él a kaszánk, gyűjthetjük a pénzt a következőre.
A levágott rendek után a mezőnek olyannak kell lennie, mint az asztallap. A fűnek mint a nullásra vágott hajnak.
Ilyesmi csak a jól pengő kaszával lehetséges.
Ezért legalább annyit kalapáljuk-fenjük a pengét, mint amennyit vele vágunk.
És közben elgondolkodhatunk - min is?
Majd csak eszünkbe jut...
(Milos könyve - részletek - 2002-2003)
*
Nemrégiben - bevallom, váratlanul - az alábbi levelek érkeztek e-postaládámba:
1.
Kedeves Gabi!
Az alábbi leveleket ide másolom a bővebb magyarázkodás elkerülése végett. S megkéldezlek: tudsz-e ebben az ügyben valamit, valami segítséget adni. Szegény Imreh Albert nálam gyakori vendég volt, megjelent a motorjával a felesége társaságában, aki mint egy árnyék kísérte, segítette. Elfelejtünk mindent, őt is elfelejtjük, elfelejtettük. S most, ahogy az Erika levele megérkezett, lelkiismeretfurdalás vett erőt rajtam, hogy jaj, mik történnek, jaj, mik is történnek! Egyébként ez az utókor háládatlansága. Nem nyújtom a szót: ha tudsz, segíts. Amennyiben van válaszod, küldd nekem, s párhuzamosan Bede Erikának is, vagy ha ezt nem tartod jónak, akkor én továbbítom. Tudom, emlékszem rá, hogy mindig nagy szeretettel beszélt rólad, s valami könyvtervet forgattatok(?) közösen a fejetekben, vagy legalábbis ő ebben bízott, hogy valami a te segítségeddel összejön...
Szeretettel üdvözöl:
Gazda Jóska
(2007.07.10.)
2.
Tisztelt Tanár Úr!
A címét a múltkorjában a Háromszékben találtam, remélem elmegy az e-mail.
Azért írok, mert tegnapelőtt Papolcon - hosszas keresgélés után - végre találtam néhány fotót az Imreh Albert-hagyatékból. Azért van szükségem rájuk, mert szeretnék a HMV találkozójára egy fotókiállítást szervezni a faluban, s a weblapra (http://www.papolc.ngo.ro) is szertném feltenni a képeit.
Sajnos, miután eladták a házát, mindent szétherdáltak, szemétdombra, ide-oda, elégették stb. Alig-alig lehet néhány fényképet találni. A most megtalált képek közt van egy sorozat a Tanár úrról is, ebből arra következtetek, hogy Ön tartotta Imreh Alberttel a kapcsolatot annak idején, s szeretném megtudakolni, nincs-e Imreh Albert-kép a birtokában? Ha igen, szeretném kölcsönkérni s számítógépen sokszorosítani. Ha tetszik tudni segíteni, nagyon örülnék.
Eddig a Cseke Gábor: Milos könyvéből mentettem le a netről néhány fotót, de nagyon kis felbontásúak, nem lehet nagyítani, s nem tudom vele felvenni a kapcsolatot, hogy elkérjem az eredeti képeket, mert a neten található e-mail címére nem megy el a levél.
A másik kérdés-kérésem az lenne, tetszene-e tudni vállalni esetleg majd augusztusban a fotókiállítás megnyitást Papolcon? A szállítást megoldanám.
Tisztelettel üdvözlöm
Bede Erika
(2007.07.10.)
3.
Kedves Erika!
1. Örülök, hogy "hallom" a hangját, s hogy okos, értelmes dolgokat cselekszik.
2.Imreh Albert valóban jó ismerősöm volt, csodáltam őt, fényképész tudását, de nincs emlékezetemben, hogy kaptam volna tőle képeket. Ha felbukkan valami, természetesen, hogy lépek. De a szentgyörgyi múzeumnál is kell érdeklődni, mert mintha úgy sejlene, hogy oda is dolgozott egyet s mást. Kovács Sándor sincs azóta, mint lepke és rovarok fényképésze mintha neki dolgozott volna. (Enikő lányom mondja, Kocs Irénke többet tudhat erről, ő annyit tud, hogy a múzeum fotótékájában nicnsenek képei.)
Megszállott, értékes ember volt, s fájó, hogy az életműve - mi másnak lehetne ezt nevezni - odalett. Ahogy gondolkozom, Magyarország fele valami könyvügy-féle is volt, lehetett neki, de nem tudom összerakni a dolgokat. Talán több idő s több nyugodalom kellene ehhez. Most esett be, nem Magyarországon volt egy amolyan fényképezés iskolája kötet megjelentetésének a terve az agyában, hanem Cseke Gáborral egyezkedett, aki járt is le hozzá Papolcra, hogy mire metnek, nem tudom. Cseke Gabinak én írok... Sőt, menjen el ez a levél is neki, a magáéval egyetemben.
Szeretettel üdvözli:
Gazda József
*
Meglepetésem gyorsan elpárolgott és azonnal válaszoltam, mert éreztem, hogy minden perc további veszteség behozhatatlan.
1.
Kedves Jóska, kedves Erika!
Már mindkettőtöket így szólítalak meg, egyiket a pályatárs, másikat meg az idősebb jogán.
Érzékeny témát érintettetek, és örvendek, hogy valakinek mégis eszébe jutott szegény Berci bátyó, ahogy én őt neveztem gyakori levelezéseinkben.
Sajnos, hogy a pusztítás szelleme engem is elért, s amikor Bukarestből Csíkszeredába költöztem, feleakkora lakásba, akkor az irományaim felétől végleg megváltam (értsd: könyveket, kéziratokat is), így a levelezésem nagy részétől is. Tudom, pótolhatatlan, meg minden, de nem volt mit tennem. Olyan volt a helyzet, mint egy süllyedő léghajóban.
A fotóarchivumomat viszont átmentettem magammal, s van is nálam (hirtelenében megszámoltam) 70 darab fotó, a legnagyobb 17 x 13 cm-es nagyítás, de zömmel ennek csak a fele (12 x 9). Akad köztük ismétlés is, vagyis dupla, azt szívesen elküldöm, kérek egy postai címet, a többit beszkennelem én digitálisan és egy CD-n elküldöm, mert a kezemből nem adnám ki a fotókat. Érthető okokból.
A könyv, amire Berci bátyó készült, különben megjelent, Kacsó Jutka szerkesztette, egy kézikönyv sorozatban jelent meg, a Kriterionnál, és Bercit még életben találta. Pár év múlva halt meg aztán.
Gyors menetben most ennyit Imreh Albertről.
Jó, hogy megkerestetek.
Üdvözlettel:
Cseke Gábor
2.
Tisztelt Cseke Gábor!
Nagyon örülök, hogy végre sikerült kapcsolatba lépnem Önnel, hiszen már két éve próbálkozom, amióta elkészítettem szülőfalum, Papolc weblapját, s ott Imreh Albert fotóit is akartam közölni. A neten talált e-mail címéről mindig visszajött a levél eddig. Hála most volt oszimnak, szeretett magyartanáromnak, Gazda Józsi bácsinak, létrejött a kapcsolat.
Leírom a postacímem, hogy arra tessék küldeni a fotókat, ami van, a digitalizáltak pedig jöhetnek az e-mail címemre is...Előre is tisztelettel köszönöm!
Én is nagyon szerettem Imreh Albertet, hiszen gyermekkoromban, a ' 80-as években ő tanítgatott engem és apumat fotózni, amikor megvettük az első családi fényképezőgépünket, egy kis Szmena gépet. Rengeteget jártunk össze velük, sokat fotózott is minket, de művészfotója csupán három van apum birtokában. Nagymamám Budapesten élő testvérének sokkal többet adott, de halála után az örökösök zúzdába küldték, onnan már nem kerül elő egy sem.
Mivel nagyon mellőzött, szegény, beteg ember volt Imreh Albert, emlékszem, mindenki mulatságos, nevetséges figurának tartotta Gréti nénivel együtt itt a faluban, csúfolkodtak vele, gúnynéven nevezték-nevezik a mai napig: Cike. Igaz, nagy volt a kosz és rendetlenség a házukban, és iszonyúan szegények voltak, de én nagyon szerettem őket.
Mint gyermekek, a barátnőkkel, testvéreimmel sokszor mentünk vasárnaponként hozzájuk fényképezkedni, vagy Grétike néni hívott, hogy mutogassa a padlásukon található töméntelen régi iratot, levelet, folyóiratokat. Emlékszem, mindig állt a kapuban vasárnap, s a le-fel járókat behívta, hogy a férje lefotózza, s ezzel némi aprópénzhez jussanak. Tőlünk, Bede lányoktól sosem kértek pénzt érte, hanem aputól motorinát tűzgyújtani.
Én most szeretném megadni neki a "végső tisztességet" ott a faluban, a falusiak előtt, amit életében nem kapott meg, s fotókiállításon bemutatni a hagyatékából néhány művészfotót az augusztusi Háromszéki Magyarok Világtalálkozója rendezvényeinek keretében.
Hála annak az embernek, aki megvette három évvel ezelőtt Imreh Albert házát, tegnap előkerült a poros padlásukról több, mint 200 tekercs negatív, talán a teljes hagyatéka Imreh Albertnek - erről eddig hallgattak, senki nem tudott róla.
Ma érdeklődtünk a szentgyörgyi fényképészeten, mennyibe kerülne a negatívok digitalizálása, s közölték, hogy kb. 25 millió régi lejbe. Óriási összeg, így egyelőre maradnak a filmek úgy, ahogy Imreh Albert megszámozva becsomagolta gyógyszeres dobozkákba.
Sajnos az az ember, aki eddig őrizte a padlásán, kéri, hogy adjam vissza neki majd, pedig tudom, a múzeumnál kellene letétbe helyezni ezt az értékes hagyatékot. Még két szétroncsolt, porlepett albumot is tartogatott az illető a padlásán, amit tegnapelőtt adott ide, de azt is követeli vissza sajnos.
Egyelőre ennyit, tisztelettel üdvözli
Bede Erika
*
A folytatást már a Google talk csevegőjén folytattuk, hiszen mindkettünknek ugyanazon a szerveren van a postafiókja.
Én: Már vártam a levelét, mert közben előkészítettem a küldeményt. Holnap, szombaton azonnal postára is teszem. A digitalizált képeket sajnos, nem tudom e-mailen küldeni, mert sok megások. Ha már nekivágtunk, akkor nem érdemes fél munkát végezni. Az egész 450 mega, de jól becsomagolom a CD-t és minden további nélkül megkapja. Tettem mellé még néhány oldalt is a Kriterionnál megjelent fotókönyvből, biztosan megtalálja a szentgyörgyi könyvtárban, 91-ben jelent meg, én itt másnap ki is kölcsönöztem. Sajnos, kevés személyes szöveg van benne, de legalább jelzésszerűen ott a helye a honlapon. Amikor lesz egy kis időm, akkor leírom majd a képek hátára írt megjegyzéseket is, s azt valóban e-mailen elküldöm, hogy a dokumentum jellege a gyűjteménynek teljes legyen.
14:37 Erika: Köszönöm nagyon előre is a segítségét!
14:38 Én: Szívesen, mert ugyanazt érzem, mint ön. Mert amikor még élt, olyan keveset lehetett érte tenni. Nagyon nehéz ember volt.
Erika: A könyv megvan az apum könyvtárában, még akkor megvette, amikor megjelent, azóta sokat olvastam.
14:39 Én: A szkennelést úgy végeztem, hogy legalább rajztömb nagyságú nagyítást lehessen csinálni belőlük. Túl erős nagyítás miatt nagyon sok lesz bennük a pont, mert képről vittem be.
14:41 Erika: Úgy természetében nem nagyon ismertem meg, akkorjában még kisgyermek voltam. Amikor "nagy lettem", a 90-es években, már nem volt alkalmam vele kapcsolatban maradni, mert egyetemre jártam Kolozsvárott, s mire haza kerültem, már meghalt. Most megteszek az emlékéért, amit tudok. Ha már a fiát, Attilát nem érdekli az apja emléke, s senki mást a faluban, én teszem, amit tudok. Még egyszerköszönöm a segítségét!
Én: Mintha tudta volna, hogy mindene ebek harmincadjára kerül, úgy próbálta rámtukmálni értékeit. Mindig küldött egy-két dedikált képet, néha kétszer is ugyanazt, és én csak gyűjtögettem. Hát most itt van. Azt hiszem, a képei 60 százaléka így visszakerül.
14:42 Erika: Nagyon jó lesz, a webre is mind fel fogom tenni. Én is kacérkodok a fotózással, s amúgy magyartanár vagyok itt Sepsiszentgyörgyön, csakhogy éppen gyermeknevelési szabadságon a kisebb fiammal. Üdvözlöm, s majd még jelentkezem.
21:53 Erika: A férjem ma délután felleltározta a tegnap Papolcon megtalált Imreh Albert-negatívokat: 142 film van és 106 diapozitív, amit itt Szentgyörgyön nem tudnak digitalizálni. A filmeket igen, nagyon borsos áron. A fotók beszkennlése és kinyomtatása egyelőre elérhetőbb az augusztus 17-ei kiállításra. Egyébként ha errefelé tetszik utazni, szívesen látjuk majd a fotókiállítás megnyitóján Papolcon!
21:58 Én: A diapozitiveket, ha Leica formátumúak, akkor én tudnám digitalizálni, mert van hozzá megfelelő szkennerem. Filmet is tudnék, de csak Leicát. 6 x 6-ost nem.
Erika: Holnap megkérdezem a férjem, hogy milyen típusúak a diapozitívek, mert én nem tudom, ő leltározta ma őket. Majd írok holnap!
Másnap, harmadnap kiderült: mind a filmek, mind a diapozitivek Leica-típusú filmre készültek. Tehát van remény arra, hogy valamit tehetek megmentésük érdekében.
Látván, hogy Erika szívesen fényképez, felajánlottam neki, hogy alkalomadtán szívesen közlünk tőle a Káféban, amennyiben megüti a mércét. Engedelmesen végignézte a honlapot, minekutána azt gondolta, hogy Stockholmban ülve osztogatom a tanácsokat, ajánlgatom segítségemet. Amikor kiderült, hogy csak ehejt, Csíkszeredában élek, nagy kő esett le a szívéről
Július 16-án:
Erika: Megjött ma a küldemény, nagyon köszönöm. Kisegített a bajból a sok kép, így lesz most már a kiállítást amiból létrehozni. Jó éjt!
Július 21-én:
Erika: A fotókat átválogattuk, több mint 50 tetszik nagyon, s ha a faluban megcsináltatják hozzájuk az üvegezést, mind kiállítjuk. Nagy segítség volt Ön! A papírképeket a kiállítás után visszaadjam majd? Számíthatunk a jelenlétére a kiállításon (aug. 17-én 11-12 óra közt délelőtt)? Gazda Józsi bácsi azt írta, eljön, ha számos más teendője közé sikerül beszorítania ezt a megnyitót.
Július 25-én este:
Erika: Jó estét! Holnap vagy holnapután mehetnénk elvinni Önhöz az Imreh Albert filmjeit?
Én: Jó estét, mikor indulnának?
22:07 Erika: Reggel fél kilenc-kilenckor. Egy óra alatt Csíkszeredában vagyunk. Amikor odaérünk a színház elé s ott nem találjuk, felhívjuk.
Július 26-án, egy óra késéssel megérkeztek Csatáék. Gyergyószentmiklósra utazván, megálltak családostól pár percre a csíkszeredai Színház előtt, ahol átadták a kézzel írott leltárral együtt azt a néhány dobozt, amiben Imreh Albert fotós képi hagyatéka szunnyad - feldolgozatlanul. Poros, penészes tekercsek, diapozitívek - az előbbiek kis orvosságos műanyag dobozkákba rejtve, leszámozva.
Fekete-fehér negatívok
145 - számozott - negatív - 53-238 - hiányos
4 - nem számozott
8 - üres doboz
Diapozitív
6 - üres keret
105 - bekeretezett diapozitív
*
Hetek óta kerülget Molnár Attila tekerőpataki fotóművész, akivel a HMKK gyergyószentmiklósi fotótábora kapcsán ismerkedtem meg. Igaz, hogy én csaptam le rá, de azóta nem hagy nyugodni, azonnali segítségben reménykedik. Igazi akció-ember, csak azt nem tudja, melyik végénél fogja meg a kalapácsot, hogy szeget verhessen be vele. papírra tett viszont egy vázlatot, amit csak meg kell tölteni élettel - és pénzzel.
Ki teszi meg, hogyan és mikor?
Erdélyi Fotográfiai Múzeum létrehozásának terve
Erdélyi Fotográfiai Múzeum és Erdélyi Fotográfiai Múzeum Alapítvány létrehozása
A múzeum létrehozása a következő három fázisban történne:
1. Virtuális múzeum (website) és alaplkollekció szekresztése;
2. Konkrét múzeum (Erdélyi Fotográfiai Múzeum), székház, kiállítótermek, archívum, restaurálási műterem, kiadó létrehozása;
3. Élő fotográfiai központ, amely csatlakozna a konkrét múzeumhoz (fotótábor, kutatócsoportok, restaurálási képzés, hagyományos és elektronikus kiadványok).
A fentiekben bemutatott támogatási kérés az első fázisra, vagyis a virtuális múzeum és alapkollekció szerkesztésére irányul, és az igényelt összeg a következő kiadásokat fedezné:
* A gyűjtemény kiegészítését célzó vásárlás, a beszerzett képek rendszerezése, további anyagok felkutatása, azon műszaki eszközök megvásárlása, melyek a virtuális múzeum szerkesztésének és működésének alapját (számítógép, szkenner, filmszkenner, professzionális fotó-videó felvevőgép stb.) képezik;
* szakemberek aktivitásának honoráriuma (weboldal konkrét szerkesztése és működtetése)
* szerverköltségek
Fél éve jelent meg Ádám Gyula albuma, amit nagy szerencsével sikerült igazi kiadói eseménnyé tenni a Magyar Kultúra idei napján Csíkszeredában, s a kolozsvári Krónika most fedezi fel magában. Gyergyószentmiklósi tudósítója a gyergyói fotóstábor idején interjút készített Gyulával, abból idemásolok egy érdekes mozzanatot:
- Kit tekint a magyar fotóművészek közül példaképének? - hangzik el a kérdés, s a válasz erre:
- A névtelen fotósokat. Azokat, akik a gyönyörű archív fotókat készítették, amelyeket ma a múzeumokban lehet látni. Brassait, Capát és a többi nagy magyar fotóst "csak" csodálom...
Erről van szó... Ki törődik a névtelenekkel? Akik felbecsülhetetlen, napról napra pusztuló hagyatéka ott van városi és falusi családok limlomjai, hányódó kacatjai között, fotóalbumpokban vagy egyszerűen csak dobozokban, borítékokban, fiókok mélyén, kazettákban, ládafiákban. Hányat herdáltak már el, dobtak tűzre, kótyavetyélték el ószeren, mennyi jutott pénzéhes magánzók kezére, akik mindenből pénzt csinálnak? Molnár Attila szenvedélyes gyűjtő. Szinte minden zsebpénzét erre költi. Álma, hogy amit eddig össze tudott hordani, az a majdani múzeum alapját képezze. Kodályra gondol és Bartókra, a nagy folklórgyűjtésre, amelyre most ez a dokumentumbegyűjtő fellángolás rímelhetne.
Ha jól meggondolom, Imreh Albert hagyatéka is ilyen megmentendő, már-már névtelen korvallomás. Hiszen ki ő? Emlékét egy nyomtatott könyv őrzi, meg használatból kikerült, poros újságok, melyekben megpróbáltam ismertté tenni a nevét. nem igazán sikerült. Jellegtelen című (Fényképezés. Kriterion, 1991) munkája kényszerű ágyhozkötöttségében jó érzékkel és türelemmel átolvasott és ügyesen összedolgozott fotós kézikönyvek sajátos elegye, amit az egyéni tapasztalat fonadéka sző át. Megvan még könyvtárak polcain, hol egy, hol két vagy három példányban, de Csíkszeredában pl. már évek óta nem volt egyetlen kikölcsönzője sem. A fotózás technikáját ma már divatos szakfolyóiratokból, internetről vagy baráti tanácsok alapján sajátít el az ember. Én is csak azért kértem ki, hogy újra kézbe vehessem a rég nem látott szöveget, és felidézhessem azokat az éveket, amikor még sűrű sorokkal írt, tömött levelei szinte hetente érkeztek, mindegyre lelkiismeretfurdalást okozva bennem, hogy ilyen ütemben nem tudom viszonozni érdeklődő közeledését. Próbáltam neki levélben többször is elmagyarázni, hogy bármilyen kedves is legyen számomra, még nagyon sok levelezőnek tartozom elszámolással, empátiával és mindenek előtt érdemi válasszal, s ha mindegyik olyan pretencióval lépne fel, mint ő, akkor nem csinálnék egész nap semmit, csak válaszokat fogalmaznék. Értettem az ő féltékeny ragaszkodását: nagyon sokáig senki sem állt vele szóba, most meg van kinek panaszkodnia, zsörtölődnie, van kitől kérni, követelni. Úgy képzelte, hogy a róla közölt riport fejében most már kijárhatom neki minden kisebb-nagyobb problémáját. Mindegyre panaszkodott a fiára, aki nem úgy bánik vele, ahogy illene, nem jár haza segíteni az anyjának, csak amikor vinni kel a szűkösen megtermett zöldségből, gyümölcsből, pálinkából, szárnyasból, tojásból stb. Nehezményezte, amiért kevés fotóját jelentetjük meg, bár láthatta, hogy azokban az időkben nem az ilyen falusi csendéletekre volt vevő a sajtó. Sértve érezte magát, amiért fotótanácsait olyan apró betűvel és túlságosan is megszerkesztve, megvágva rejtettem be az Előre Naptárakba; valahogy mindent fordított optikával nézett, nem érzékelte kivételezett helyzetét a lapnál, egyre több figyelmet és nyilvánosságot követelt magának, miközben mások tizedannyi figyelemmel is megelégedtek volna. Egyre nehezebben tudtam kezelni, s úgy védekeztem ez ellen, hogy sokszor hetekig felbontatlanul félretettem borítékjait. Nem voltam képes teljesen magamra venni és átvállalni sorsa gyámolítását, családi nehézségeit, élete csődjét, amelyben már csak egyetlen ember állt mellette: Grétike, a vékony csontú őrangyal, aki zokszó nélkül viselte el minden indulatát, végrehajtotta kívánságait, feltétel nélkül kiszolgálta, szabály szerűen feláldozta magát érte.
Emlékszem, milyen boldogan újságolta Berci bátyó, hogy a faluban járt Domokos Géza, eladó ház iránt érdeklődve, s valaki megígérte, hogy egyszer ráveszi a Kriterion legendás igazgatóját, hogy keressék fel őt. A találkozás megtörtént, s Berci akkor állt elé könyvének ötletével, aminek útját aztán Domokos Géza - becsületére legyen mondva - végig egyengette, legjobb tudása szerint.
Kíváncsivá tesz a helyzet, hogy ha csak egy ideig is, nálam van valamennyi műve. Jó lenne mindjárt átvilágítani az egészet, de ez a fotónál nem működik, ott csak az aprólékos, türelemmel végzett pepecsmunka vezet eredményre. Akkora gyakorlatom nincs a fényképezésben, hogy a kisméretű negatívról felismerjem, mit ábrázol s főként azt, hogy miként a fénykép. A szkenneléssel minden egyes kocka kibontja magát - előnyére vagy hátrányára. Sok a penészes, a poros film - viszketegség fog el tőlük, allergiás orrdugulás, de nem hagyom abba. Lenyűgöz a képek tiszta, éles rajza, tónusossága - még akkor is, ha témájuk semmitmondó. De milyen is legyen? Berci bátyó behatárolt kis világa csak a jó értelemben vett kukkolást tette lehetővé. Végigfotózta a gólyák röptét a fészkük körül. Máskor egyszerűen csak megállt az országúton motoros járgányával, és ami az úton elhaladt, azt válogatás nélkül megörökítette. Grétijét úton, ösvényen, utcában, kissé meggörnyedve távolodva, hátból annyiszor megörökítette, ahányszor csak tudta. Végtelen téma az erdő, a vízpart, a kút, a mező, az alkony, a befagyott ablak, szomszédok, ismerősök, falustársak, gyerekek, idősek és fiatalok, pózba merevedve, hivalalos mosollyal az arcukon...
Bede Erika írta Papolcról, 2007. augusztus 18-án:
A tegnap lezajlott az Imreh Albert-kiállítás. Örömmel tudok beszámolni arról, hogy sikerült a tervbe vett "rehabilitálása", hiszen a mintegy hatvan tagú közönségnek nagyon-nagyon tetszettek a kiállított képei. Nagy-nagy érdeklődéssel, izgalommal nézegették őket, igyekeztek felismerni a képeken látható alakokat, helyszíneket, s ha nem ment, tőlem érdeklődtek egyvégben. Óriási volt a meglepetésük és csodálkozásuk, hogy "Cike" ilyen képeket is készített. Azt hitték, hogy csak mell- és egészalakos képeken örökítette meg a falusiakat, s ebben ki is merült fényképészeti munkája. Gazda József megnyitó beszéde is csodálatos volt, sokan annyira elérzékenyültek, hogy könnyek ragyogtak a szemükben. Az alábbi írás felolvasása után értették meg igazán, hogy a semmibe vett, lenézett, kingúnyolt, nevetséges néhai fényképész tanult ember, értelmiségi, tényleg értékes ember volt, iszonyú akaraterővel megáldva, hogy széppé tegye nyomorék életét. A lelkekben megtört hát a közöny iránta, ez az utólagos kommentálásból is egyértelműen kiderült...
Egy évre rá, 2008. szeptember 29-én este az alábbi levelet írhattam Bede Erikáéknak:
"A nagy kő egy perccel ezelőtt leesett a szívemről. Ha számításom nem csal, akkor végeztem a Berci bátyó hagyatékának digitalizálásával. Amikor tavaly nekikezdtem a tekercseket rejtő doboz tartalmának, nem gondoltam, hogy több mint egy éven át elhúzódik az "ambícióm". A dolgot nem csak az nehezítette, hogy közben más elfoglaltságok is beugrottak, hanem az, hogy a nagy felbontás szándéka szörnyen lelassította a ritmust, s mivel szkennelés közben a számítógépet egyébre használni szinte lehetetlenség, csak olyankor végezhettem, amikor a gépet amúgy nélkülözni tudtam."
Imreh Albert hagyatéka él - micsoda feltámadás!
Cseke Gábor
Fotó Imreh Albert
