Egy önkéntes pályaőr feljegyzéseiből (13): Hegyomlás

Sietek leszögezni, hogy följegyzéseim nem mindig valós idejűek. Van, amikor tartósan megrekednek a jelenben, máskor meg előre-hátra járnak, a megállapítások jellegének és a gondolatoknak megfelelően. Igazából én már többszörösen túl vagyok a Bakter Bálinttal való újabb találkán, de csak most jött el az ideje annak, hogy papírra vessem  annak tanulságos részleteit.

Viadukt Szalancánál

Zavarban voltam, mert két napon át egyáltalán nem jártam ki a síneim mellé. Mintha megijedtem volna valamitől, vagy csupán az emlékezés intenzitása volt az, ami visszatartott? Tény, hogy élményeim felidézéséhez háttérbe kellett szorítanom a pillanatnyi benyomásokat. Hagynom kellett, hogy a vasút élje a maga megszokott világát, napról napra, óráról órára, miközben megkíséreltem idő- és fontossági rendbe rakni meghatározó emlékeimet.


Mert amíg verseimben is szervesen felbukkant és tartósan helyet kért magának a vasút, addig még történt egy s más köztem és a vasút között. 


A hatvanas évek közepén például, a kolozsvári napilap belső oldalán rövid hírt olvastam arról, hogy  a Szolyva-Visó szárnyvonalon, az egyik állomás előtt leszakadt a hegy és a sziklával elegyes földtömeg a pályatestre zúdult, fél napi forgalomfelfüggesztésre kényszerítve az arra felé amúgy gyér közlekedést.


Az említett szakasz közvetlenül a második világháború után készült, némi gazdasági kényszerből, de mindenek előtt hazafias felbuzdulásból, amikor Erdélyben is – a szovjet nép történelmi példáját követendő – létrehozták a lelkesedés (kényszer)munkatelepeit – egyiket éppen a besztercei-máramarosi hegyek közt, ahol az addig érintetlen vonulatot átvágva, vasúti kapcsolatot létesítettek Szolyva és Visó között. Az újság által hírül adott hegyomlás a szememben szenzációnak számító újdonság volt, s mint fiatal újságíró, menten lázba jöttem tőle, ezért meg sem álltam a tartományi vasútigazgatóságig, ahol engedélyt adtak a riportra, s mint mondták, a balesetet vizsgáló emberüket a helyszínen találom, ő mindent megmutat és elmagyaráz, s azt is elmondja, miről lehet írni és mi az, ami szakmai vagy éppen államtitoknak számít. Ja igen, és arra kérnek, hogy ne vigyek magammal se fényképező-, se filmező gépet, mert a vasút úgy ahogy van, a hozzá tartozó egész infrastruktúra  stratégiai létesítménynek számít s mint olyan, információs tilalom alá esik...


Ennyi körülményességtől az eset még titokzatosabbnak tűnt fel a szememben, s másnap kora reggel, az első személyvonattal elutaztam Dealul Ştefăniţei nevezetű hegyi faluig. Legalábbis így szerepelt mind az újsághírben, mind a menetrendben az az állomás, amely körzetében a hegyomlás történt. (Jóval később sikerült kiderítenem csak, hogy a helység Trianon előtti megnevezése tulajdonképpen Szalanca volt...)


Nyitott, közlékeny és rokonszenves magyar vasúti mérnök fogadott a szalancai állomáson, ahová negyedórás késéssel futottunk be – mit futottunk? vánszorogtunk, mert a meredek, kitett hegyi pályán számos helyen csak lépésben tudott elmenni a szerelvény. A hegyoldal mindkét oldalon valósággal rádőlt az egyetlen sínpárra,  majd, miutţn szerencsşsen túljutottunk a hegyi falu fölé emelt, kanyargós viadukton, Szalancán túl láthattuk, ahogy a hegyomlás nyomait csákányos-lapátos vasutasok egész serege igyekezett a töltéstől minél távolabb költöztetni, egy másik szintén népes csapat pedig a megomlott hegyoldal erősítésén fáradozott.


A mérnök, miután sorra bemutatott az állomás személyzetének, sínautóba ültetett, amely egész az omlásig repített. Útközben és a helyszínen elmondta, hogy sajnos, ez a vasúti szakasz ki van téve a sorozatos hegycsuszamlásoknak, a pályát többnyire hórukkosan építették, hiányzott hozzá a szükséges anyagi fedezet, azt próbálták lelkesedéssel pótolni, de a kényszermegoldás most szüntelen visszalő, szinte hetente történik kisebb-nagyobb baleset – ha nem itt, akkor kilométerekkel odébb, de szüntelen ügyelni kell, mert omláskor azonnal hárítani kell, a forgalomnak nem szabad leállni... A balesetekről legtöbbször csak belső jelentések készülnek, hiszen amikor pár óra alatt sikerül hárítani, fölösleges lenne pánikhangulatot kelteni a közvéleményben, ezért már csak akkor jelentik fölfelé, amikor a problémát felszámolták... Sajnálatos módon, e baleset híre úgy szivárgott ki időnap előtt, hogy bukaresti újságírók utaztak azon a járaton, amelyet a hegyomlás éppen megakasztott. A történtekből rövid sajtóhír készült, s őt azért küldték ki, hogy felügyelje a helyreállítást, s mellesleg elejét vegye a további sajtóinváziónak. Értem, ugye?

Szalanca állomása

A mérnök a továbbiakban szavamat vette, hogy mindabból, amit nekem elmesélt, annyit írok csak meg, hogy a hárításon dolgozók milyen rendkívüli emberek, akik készen állnak, hogy a nap bármely órájában helyreállítsák a közlekedés rendjét és fegyelmét...


Magam sem vettem észre, hogyan siklott át szövege a vasutas szakmának szóló szerelmi vallomásba, hűségnyilatkozatba, s szinte szóról szóra azt a lelkendező szöveget hallottam vissza, amit első ízben a tekei állomásfőnöktől hallottam és amit később az általam teremtett „kisállomás” egyetlen lakójának, a Főnöknek a szájába adtam. Engem is elkapott a vasutasszenvedély, természetesnek tartottam, hogy az ügy érdekében nem a rosszat, hanem a jót kell megmutatnom mindabból, ami pillanatnyilag körülvesz, s így született meg romantikus, rózsaszínű baleset-riportom, amelyben élő emberek szerepeltek ugyan, de csak napfénybe állított, előnyös vonásaik látszottak benne – a többit megemésztetlenül, a titok mindinkább rám nehezedő súlyától kábán beláthatatlan időkig magamba temettem, a sínautón való első és utolsó utazásom emlékével együtt.. Most pedig, lám, késői hegyomlásként, helyet kér feljegyzéseimben...

Gyerektükör / Milyenek a barát fogai (4)

(Bemutatom a barátomat...)

—  Az alig négy esztendős kis barátom a szomszédunkban lakik. Mindennap már korán reggel bekopog hozzám, szétnéz, megkérdi, tanultam-e, és játszani szólít. Ha van tanulnivalóm, szívesen üldögél mellettem, amíg elkészülök a leckéimmel. Ha édesanyám valami munkát bíz rám, végig ott forgolódik körülöttem. Míg iskolaidő van, reggel elkísérem az óvodáig, délben pedig igyekszem, hogy minél hamarabb megfoghassam kis kezét és hazáig kísérjem.


—   Amíg nem tudtam írni-olvasni, vonzott a  képeskönyv. Néztem őket, főleg, amiben állatok voltak. Aztán próbáltam lerajzolni, átmásolni a rajzokat. Belenéztem szüleim könyveibe is, de csak titokzatos, érthetetlen  vonalakat láttam bennük. Csodáltam, mit tudnak annyit nézni rajta. Első osztályban kezdtem megérteni azt, amit addig nem. A könyv nem engedett magától elszakadni se az iskolában, se otthon. A könyvvel meseországok határait léptük át, legyőztük a hétfejű sárkányt, hogy elnyerhessük a királylány kezét. Csakhogy amikor épp a miénk lett volna a jutalom,  édesanyám hangja riasztott fel: „Anti, hozz be fát!"


—  Vidáman folyt a játék a fagycsípte őszi levelek tengerében, amikor idegen kislány érkezett közénk.   Ahogy hancúroztunk, azt vettem észre, mind követi a búvóhelyemet. Egyszer kettesben maradtunk a farakás sarkában, s beszédbe elegyedtünk. Az ember általában azzal kezdi az ismerkedést, hogy bemutatkozik. Mi akkor még ezt is elfelejtettük. Jó volt hallgatni  a hangját. Végig Zsuzsi nevű babája történetét mesélte. Tátott  szájjal  hallgattam,  s  megjegyzésekkel  vigasztaltam,  amikor oda ért, hogy az egyetlen lény, akit ő úgy szeretett, elhagyta örökre, mert egy kirándulás alkalmával ottmaradt egy fenyő alatt. Mindvégig keserű arccal nézett rám, s én igyekeztem átérezni fájdalmát. Észre se vettük, hogy besötétedett. Másnap ismét találkoztunk. Kisült, hogy Klárinak hívják, s csak egy évvel nagyobb nálam. Büszkén mondta, hogy már nem búsul a Zsuzsiért, mert az én vigaszom többet ért neki minden   játékpolcnál.


—  Az én barátom román, Puju, Pitesten lakik és 14 éves. A táborban ismerkedtünk meg. Épp az uzsonnát osztották, s közben láttam, hogy néhány fiú leült csoportunkhoz beszélgetni. Kérdeztem, volna-e kedvük focizni. Kedvük lett volna, csak labda nem. Bemutatkoztunk, elbeszélgettünk, hívtak estére moziba, ott nagyon jól telt. Aztán mentek Galacra kirándulni, s kértem, vegyen egy labdát. A pénztárosnő elvette a pénzt, s Puju ment, hogy válasszon labdát az üzletből. Visszafelé a nő elfelejtette, hogy már nála van a pénz, s lett nagy vitatkozás belőle. Puju nem hagyta magát, s nemsokára meg is került a 20 lej ... Nagyon sokat segített nekem. Filmeket és fílmezőgépeket cipeltünk a táborból az üdülőtelepre, s beállt velem cipekedni. Mikor eljött az utolsó nap, este beállított a barátaival s elbúcsúztunk. Nagyon fájt, hogy el kell válnunk. Ahogy hazaérkeztem, két napra rá levelet kaptam tőle, két barátjától pedig képeslapot. Én is küldtem egy fényképet magamról és testvéreimről, s úgy számítjuk, következő nyáron fölkeressük egymást.


—  Későn jöttünk ki a moziból. Teréznek jókedve volt, dőltünk el a kacagástól. Utcánkból kicsi utca ágazik ki, s a mezőre visz. Odaértünk, s hát egy ember állt ott, mintha leselkedne! Futás haza, hozzánkig . . . Bezártam az ajtót, hallgattunk. Teréz azt mondta, ő látta, amikor az ember utánunk megindult. Tíz perc múlva kopogtat valaki az ajtón, s mi remegve hallgatunk. „Teréz, nyissatok ajtót!" — szólt a kintlévő, s Teréz megismerte az édesapja hangját. Jól megszidódtunk... Az történt, hogy édesapja aggódott a távolmaradása miatt, s előnkbe indult. A kisutcánál megállt, cigarettára gyújtott. Hogy a gyufa el ne aludjon, a kert mellé állt. Nagy kacagást hallott, s látta, mi vagyunk, éppen akkor futamodtunk meg s tűntünk el a kanyarban. ,,Biztosan megijedt, hogy megszidódik" — gondolta az apa és hazament. Teréz, persze nem volt otthon. Így jött el hozzánk az apa, hogy a lánya iránt érdeklődjön.


—  Az én barátom nem szeret árulkodni, s ha valaki vele grimaszkodik, azt megkergeti, majd kacag, hogy a másik hogyan szalad. Nem azt kacagja, hogy szedi a lábait, hanem azt, amint fut-fut, esik ki a keksz az illető zsebéből és összetörik darabokra. Akkor megáll, de a barátom nem hagyja, hogy álljon meg, és egy pindurka kővel úgy tesz, mintha meghajítaná.  Aztán csak jön az apja annak a gyermeknek és szidja a barátomat, hogy miért hajigálta kővel az ő fiát. Nem érti, hogy ez csak játék.

Gyerektükör / Milyenek a barát fogai (3)

("Örök harag...")

—  Kinézek az ablakon s látom, valaki sír. Szaladok ki, s hát a barátnőm sír. Miért sírsz, Hajni? Nem szól semmit, s csak másnap böki ki, hogy azért, mert megbántottam.


—  Egy nappal az iskolakezdés előtt bementem hozzájuk, s mint két okos, szétszedtük a fényképezőgépet, s a filmet is elrontottuk. Másnap a kazettofon szalagját bontottuk ki, hogy lássuk, hasonlít-e a filmhez. Szüleim leszidtak, s ezért megharagudtam rá.


— Nem írta le a házi feladatát, én nem adtam oda a füzetem, mert azt mondta a tanár, hogy aki másnak a füzetéből írja ki a feladatot, az hármast kap, és még az is, akié a füzet volt. Gyula megharagudott, s két hétig tartott a harag. Mikor egyszer mentünk haza, szólítottam, hogy béküljünk ki, mert éreztem, hogy barátra van szükségem.


—  Ugyanazt akartuk olvasni mind a ketten. A könyv kicsit el is hasadt, ahogy huzigáltuk. Aztán megegyeztünk, hogy szerre olvassuk el, kár ezért összekapni.


—  Amikor lett Emesének a kistestvére, mi mindenféle rossz tulajdonságokat kívántunk neki, s akkor ő megharagudott, viszont mikor a leckékben kellett volna hogy segítsen, akkor nem volt aki, mert őt megsértettük.


— Én is bántottam, s ő is engem. Tört egy vesszőt és akart egyet reám ütni játékból, mire a fülemre ütött, és én megcsaptam.


—  Meg is mondtam: örök harag, szalmakalap... De beárult az édesapjának, aki feljött nálunk, és megmondta az én édesapámnak, aki nagyon megszidott.  Én még akkor se békültem, csak egy hét múlva.  Rá két hétre feljött megint az apja, hogy hát, ugye, ki vagytok békülve? Mondom nagy mérgesen, hogy ki, de nem vele ülök. Hát ezért megint megszidódtam. A másik héten lett nevelői óra, s unokanővérem tudatta az  osztályfőnökkel:  velem  akar  ülni.   Visszaültették.   Felfogadta,   hogy többé nem fogunk veszekedni...  Nem az ördögöt, mind  csak úgy veszekedünk továbbra is!

Gyerektükör / Milyenek a barát fogai (2)

(Bajban ismerszik meg...)

—  Olyan  tehénnel   indultunk  kóréhordani,  amelyiknek  alig  három hete maradt csak a borjúzásig. Én csak egy kicsi kórót akartam felrakni, nehogy a súlytól a tehén elvesse a borját, de Laci barátom azt mondta, rakjunk csak többet. Hallgattam rá, s jól felraktuk a szekeret, nagy buglya lett. Otthon örvendtem, hogy nem tértünk kicsi kóróval haza, s igazat adtam a barátomnak.


—  Szüleink fürdőre utaztak, s otthon hagytak minket a barátnőmmel.  Este,  kapuseprés  után  kint beszélgettem,  s hát egy ember megy be nálunk.  Azt mondja,  telefonálnia  kell  valahova. Nem  ismertem,  de nem mertem kiküldeni. A házban jól szétnézett, s érdeklődött, mikor jönnek a szüleim. Én nem mondtam meg s nagyon féltem. Mikor elment, máris  szaladtam  Tündéért,  s  kértem  jöjjön  hozzám,  mert nem merek egyedül otthon maradni. Bejött, az állatokat elzártuk, s hívott, aludjunk inkább náluk. Másnap kiderült, hogy egy ismerős ember volt a látogató, s így félelmem alaptalan volt. De azért jobb volt félni, mint megijedni.


—  Zsolt a nagymamájának segített, amikor átkerékpároztam hozzá. Szép nyári délután volt, túra közben kimelegedtünk. Mivel rajtam kevesebb ruha volt, a folyóhoz érve hamarabb ledobáltam magamról, s még Zsolt előtt a vízbe ugrottam. Ekkor nagyon rossz érzés fogott el, elvesztettem az eszméletemet.  Amikor magamhoz tértem,  a  parton voltam, s éreztem, hogy valaki ütemesen nyomkodja a mellkasomat. Próbáltam felemelkedni,  de nem  sikerült.  Egy fél óra múlva megértettem,  hogy mi is történt. A víz hideg volt, s én felhevülve rosszul lettem ugrás közben. Zsolt, mikor látta, hogy nem bukkanok föl, utánam szökött. Erősebb szervezetű lévén, megbirkózott a hideggel, kivonszolt a partra, s a többi fürdőzővel együtt életre keltett.


—  Biciklizés közben találkoztam  Mikivel.  Mondta nekem, hogy ne menjek ki a központba, mert a milícia járőrje ellenőrzi a forgalmat. Én azért  is  kimentem,  megfogtak,  mert nem volt  lámpám. Bár fogadtam volna meg a Miki szavát!


—  Édesanyánk  előreküldött,   ha   érkezik  a  csorda,   engedjük  be   az állatokat.  Alig értünk a faluvégre, jöttek a félelmetes bivalyak.  „Menjünk vissza", pityeregtem.  „Nem lehet — szólt Emőke, a barátnőm —, mert a tehén elkóborol,  s kereshetjük."  Erre az egyik bivaly elbődült mellettünk, s ránk szegezte rettenetes szemét. Szívem majd kiugrott a helyéről.  Emőke megszorította a kezem:  „Menjünk szép lassan!"  Lépésenként lestünk hátra.  Mikor elmúlt a veszedelem,  futásnak eredtünk. Épp akkor közeledtek az állatok, s kaput kellett nyitnunk. Este átmentünk apóhoz, s elmeséltük neki, hogyan jártunk. Megvigasztalt minket, hogy a bivaly nem veszélyes, sőt hasznos, s adott mindkettőnknek egy-egy csésze habos bivalytejet.


—  Tornaórán a legjobb tanuló ki kellett hogy válassza a jó kézilabdásokat.   Engem  is  elválasztott,  de  a  barátnőmet  nem.   Mondtam  neki, ha nem választja a barátnőmet, én se játszok. Muszáj volt elválassza.


—  Nem vittem el a füzetemet az iskolába, s a jó barát kisegített a bajból, adott egy füzetet, s leírhattam a leckét.

Gyerektükör / Milyenek a barát fogai (1)

(Ismerkedés)

—  Édesanyám őrá is vigyázott, amíg az ő mamája munkában volt. Mászó babák voltunk, s kapaszkodtam fel a székre és mindenhová, de neki nem  engedtem  a  mászást,  fenyegettem, na-na,  nem  szabad!   Egy hónappal vagyok nagyobb nála ... Csak a padlón engedtem mászkálni, játékokat adtam a kezébe, hogy ne sírjon.


—  Vidáman szaladok be a gazdaság udvarára, van ott egy régifajta cséplőgép, azon jól lehet csúszkálni. Egyszer azt veszem észre, hogy fennakadtam, s csüngök, mint kabát a fogason. Éppen jött a szomszéd gyerek, akivel aznap ismerkedtem össze az óvodában. Biztosan csúszkálni akart, s lesegített.


—  Szeptember   15-e   reggelén   édesanyám   elvezetett   az   iskolába. A szép, tágas tanteremben beültem egyedül a legelső padba. Három nap múlva kis vékony leányka jött az édesapjával, sírni kezdett, hogy ő kivel fog ülni. Engem választott.


—   Három nappal később mentem csak iskolába.  Szokatlan volt, s könnyezni kezdtem, hogy ki mellé ülök. A tanító néni mosolygott: „Aki mellé akarsz!" Egy dundi kislányt választottam, az első padból, mert én vézna voltam, s nagyon megtetszett a pufók orcája. Ötödikben is egymás mellé ültünk, mert egy osztályba kerültünk. Sajnos, később egy fiú mellé ültettek, mert időnként figyelmetlenek voltunk.


—  Halászni mentem, de ő már ott volt. Melléje ültem, kérdeztem a nevét. Én is megmondtam az enyémet, kezet fogtunk, majd ő így szólt: „Szervusz, te kis öcsi, ezentúl a barátom vagy!" Mikor jövök az iskolából, felültet a biciklijére, mert ő nagy fiú, és hazáig hoz.


—  Nagyon búsultam, mert ahová utaztunk, nem volt barátnőm. Egyszer hozzám jön egy kislány: „Miért búsulsz?" — „Azért búsulok, mert nincs kivel játszódnom." — „Játsszunk ketten", mondta.


—  Jött haza a mezőről, a kicsi szekérrel, s láttam, nehéz neki a terű. Szembe mentem véle, segítettem haza húzni. Otthon mondta, ha bajban leszek, csak neki szóljak.


—  Mi a barátságunkat egy verekedés után kezdtük, amikor egy ablakot is kitörtünk. Másnap kezet fogtunk, azóta nagyon jól összetartunk.


—  Összeismerkedtem egy vézna kislánnyal, aki pingpongozik s bajnokságot is nyer. A nyáron felkerestem, s láttam, jobb karját egyenesen leengedve tartotta. Ezen meglepődtem. Szeme szomorkás volt, míg elmesélte; baleset érte, eltörött a jobb karja, s éppen műtétre készül. Megszégyeltem magam, ő meg elfordult. Biztosan nem kellett volna kérdezősködnöm.


—  Labdáztam, s a labda beesett hozzájuk a szomszédba. Ő visszadobta. Én szándékosan ismét átdobtam, s így kezdtünk a labdával játszadozni . . . Mogyorót is akartunk egyszer törni, a mogyorót kőre tettem, barátom a körmömre követ dobott, a köröm megkékült és leesett. Nagyon összevesztünk, aztán a körmöm kinőtt, s mi is kibékültünk.


—  Szilárd nyulat hozott pároztatni, de tévedésből apát hozott, nem anyát.  Hívott, segítsek visszavinni az állatot, s utána úgy elmerültünk a játékban, hogy csak este vetődtem haza. Másnap adtam neki egy nyulat, mondtam: válasszon.


—  Borvízért mentem az erdőre, kerékpárral. Ott találkoztam Péterrel. Panaszolta, hogy elromlott az övé, két órán át kínlódtunk vele, nem tudtuk megjavítani. Esteledett. Elhatároztam, én se ülök kerékpárra. Útközben sokat beszélgettünk.


—  Idegenben voltunk hokizni a csapattal. Mérkőzés végén egy fiú az ellenfél csapatából megszólított: „Haver, jössz hozzánk lakni?" Én azt mondtam, mehetek. Átöltöztünk s mentünk. Levente nagyon szépen, nagyon jól ellátott. Kérdezte, megyünk-e egyet a városba? Mondtam, hogy mehetünk. Mutatott cukrászdákat, mozikat, múzeumokat. Este vele és két testvérével játszottunk. Másnap kellett hazajönni, s mondja nekem: „Te,  Attila, írjál nekem levelet!" Aztán írtam neki.


—  Kiültem az udvarba harmonikázni. Egyszer csak a szomszéd Tibi felállt a kertre, s nézett. Volt egy nagybőgője, s a testvérének egy hegedűje. Szóltam, hozza át a bőgőt s a testvére a hegedűt. Feljöttek, s estig zenéltünk, egyvégtében.


—  Eltörött a szánkó alatta! Én mondtam Adolfnak: dobd el a szánkód az útból, s gyere hozzám, én felültetlek, van hely az enyémen!


—  Ötödikben   még   nem   ismertük   jól   egymást.   Osztályfőnöki   óra után szünetre mentünk. Játék közben a nagyok véletlenül behasították a fejemet. A közelben nem volt más osztálytársam, csak Attila. Elvitt az orvosi rendelőbe,  s a következő szüneten javasolta, legyünk jóbarátok.


—  Megbetegedett  anyukám, s  én zokogva mentem iskolába.   Padtársnőm kérdezte, mi bánt, én elmondtam neki mindent, s hogy nincs ki injekciót adjon  anyunak.  Megvigasztalt, hogy  az  édesanyja  ápolónő,  s elhívja hozzánk.


—  Édesanyám azzal költött, hogy menni kell az erdőre, reggelit vinni édesapámnak, aki Szentesben kaszált. Egyedül féltem az úttól, de elindultam. Ahogy kiértem a kapun, egy szőke kislány jött szatyorral a kezében. Kiderült, ő is az erdőre tart. Örültünk, hogy nem kell egyedül mennünk. Útközben tehéncsordával találkoztunk, kutyák támadtak ránk. Megijedtünk, de bátorítottuk egymást, mintha egyikünk se félt volna. Másnap újra együtt voltunk.

Színek a palettán (4)

Csíkszereda, 2007. november 16, reggel 9.00

(Időzzünk el továbbra is a Bernády-gyűjteménynél. Ha jól értettem, az alapja egy kölcsönféle volt a magyar állam részéről...)

- Igen, de volt mellette egy olyan kitét is, hogy ezt adják, de hozzá is kell gyűjteni. Lényegében a Magyar Nemzeti Múzeum kölcsönadta Marosvásárhelynek, lévén, hogy Vásárhelyen annyit áldoztak a kultúráért. Bernády pedig egy olyan progresszív polgármester volt, aki nem csupán a város infrastruktúrájára figyelt, hanem a kultúrájára is. Ez egy ajándék volt tehát a Kultúrpalotának.

(Magyar lapokban olvastam az októberi szentendrei kiállításról, s szinte mindegyikben úgy állítják be, mintha a gyűjtemény ezzel a tárlattal most hazatérne oda, ahonnan kölcsönadták...)

- Álljunk meg, hiszen ennek a késnek két éle van, mint a bajonétnek, hiszen akkor, 1913-ban lényegében Marosvásárhelyen is Magyarország volt! Hát egyazon országon belül egy gyűjteményt nem lehetett kölcsönadni? Hát nem ugyanúgy a miénk is volt?... Még hogy visszakerült...

- Simon Endrével, aki a múzeum utolsó felelőse volt, sokat beszélgettünk a gyűjteményről, főiskolás korunktól jó barátságban vagyunk, azóta is együtt járunk táborba minden évben, ő mondtaa el, hogy mennyit gyűjtöttek az évtizedek folyamán hozzá, az 1950-es évekig jócskán megsokszorozódott az anyag. Hiszen a két világháború között is egyre bővült, amikor a képtár román állami fennhatóság alatt működött. Szerencsére, a múzeum őre Ciupe Aurel bácsi volt. Ennél jobb választást elképzelni se lehetett. Képzőművész volt, s lévén erdélyi műveltségű ember is, a lelkiismeretére hallgatott. Szinte épségben megmaradt minden az eredeti anyagból. Személyesen ismerte a kortárs művészeket, a vásárhelyieket. Ott van példának Vida Árpád, ez a nagy formátumú egyéniség, kár, hogy olyan hamar meghalt, de a munkáit besorolta a gyűjteménybe, Nagy Istvántól is válogatott, s más erdélyiektől, nem számított, hogy román vagy magyar, igyekezett eleget tenni a kitételnek, úgy emlékszem, szász képzőművészek is kerültek a gyűjteménybe, ami igen sokoldalú és változatos volt. Megtalálható benne a két világháború közötti erdélyi képzőművészet minden lényeges képviselője, a másod- és a harmadnagybányai generációk is...

*

Mivel a gyergyószárhegyi Barátság művésztelep létrejöttében és sikerében oly nagy szerep jutott Ciupe Aurelnak, idézzük “névjegyét” a tábornak szentelt, Zöld Lajos féle monográfiából: “Festőművész, sz. Lugoson, Temes m. 1900. május 16-mh. Kolozsvár, 1988. július 18-án. 1916-ban beiratkozik Hollós Gyula nagybányai Szabad Festőiskolájába, majd Budapesten jogot tanul. Részt vesz a balázsfalvi nagygyűlésen, ahol Erdély Romániához való csatlakozását szentesítik. 1922-ben Ipolit Strâmbu irányításával a bukaresti Szépművészetek Iskolájában folytatja tanulmányait, s kap a párizsi Iulian Akadémiára egy évre szóló ösztöndíjat. 1923-ban már Iaşi-ban találjuk, a Belle Arte tanfolyamain. 1925-ben a Római Akadémián ösztöndíjas, ugyanakkor a kolozsvári Szépművészeti Iskolában kap tanári állást. 1932-ben már Marosvásárhelyen tanárkodik a művészeti Szabad Iskolában. 1934-ben feleségül veszi Király Mária Sarolta grafikust, akinek köszönhetően közel kerül az erdélyi magyar képzőművészethez és képzőművészekhez. Szolnay Sándorral és Szervátius Jenővel közös tárlatot szervez, közöl a Korunkban és az Erdélyi Helikonban. 1940-ben, mert résztvett a balázsfalvi nagygyűlésen, kitiltják Marosvásárhelyről. Temesváron telepedik le. A háború után visszatér Kolozsvárra, ahol a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán tanít. Sokáig elnöke a Romániai Képzőművészek Országos Szövetsége kolozsvári fiókjának. Haláláig fest. Az 1924-es lugosi és az 1996-os nagyváradi tárlata között eltelt 62 esztendő alatt mintegy százötven egyéni és csoportos kiállításon szerepelt Romániában és a nagyvilágban. Gyergyószárhegyen 1979-ben, 1980-ban, 1981-ben, 1982-ben, 1983-ban, 1984-ben és 1985-ben alkot, s Szárhegyi táj, Erdei sétány, Temető, Táj, Statikus réteg, Önarckép, Szárhegy címmel hagy munkát. Tulajdonosa Románia majd valamennyi jelentős állami kitüntetésének, számos szakmai díjnak, viszont egyetlen katalógusában sem tesz említést róluk.”

*

(Ha már szóba hoztad, volt-e valamilyen meghatározó szerepe Ciupénak Marosvásárhely, az erdélyi művészet életében és a te életedben?)

- Ciupe Aurelt tehát kinevezték a Kultúrpalota kulturális gondnokának 1932-ben, s ugyanott működött az a művészeti Szabad Iskola is, aminek megbízott vezetője lett. Azért tudott a mi művészeti iskolánk is később ott működtetni műtermeket, mert azokat a helyiségeket eleve azzal a céllal hozták létre és működtettek a két háború között is. Az akkori erdélyi képzőművészet nagyjai, Szász Endrétől Balázs Imréig mind ebben az iskolában nőttek fel. Ciupe egy nagyon ügyes diplomatikus ember volt, felesége, Mária néni örmény asszony...

- Plugor Sanyival, első éves festészetis korunkban, mivel Ciupe bácsi volt a dékánunk, ő felelt a festészetért, s elmentünk hozzá, hogy kérjünk valamiféle segélyt, mert nem volt ösztöndíjunk. Adtak ott egy papírt, s egy asztalnál félrehúzódva megírtuk nagy hirtelen a kérést, ezt akkor még magyarul is meg lehetett írni, 1958-at mutatott a naptár, bevittük Aurel bácsinak, elolvassa mind a kettőt, s ékes magyar nyelven így szól hozzánk: fiúk, nagy a baj... Tudják, ebben a kézzel írt két kérésben van legalább öt vagy hat helyesírási hiba... Én azt hittem, hogy ott, helyben azonnal elsüllyedünk. Hát Ciupe bácsinak kellett a mi szövegünkben aláhúzogatnia a dolgokat? Miközben mi elsiettük a dolgokat, nem vettük komolyan... S még azt is hozzáfűzte az öreg, hogy a magyar helyesírást maguk tanulják meg becsületesen, vegyenek Arany Jánostól esténként 5-5 szakaszt, azt diktálják le egymásnak és közösen javítsák is ki!

- 1940-ben, a Bécsi Döntés után Aurel bácsinak mennie kellett, és Bordy András bácsi vette át az ő szerepét. Mivel ő héderfájai volt, tehát Maros megyei születésű és mondhatni lokálpatrióta, nagyon komolyan végezte a megbizatást, s mondják, hogy a Kultúrpalota üvegfestményei neki köszönhetően menekültek meg a második világháborúban, mert leszedette azokat, lehordatta a pincébe, majd homokba rakatta az egészet, s így kisebb-nagyobb kivétellel, megmaradt az egész tükörterem is, a maga csodálatos üvegablakaival, a fő falakon, a lépcsőfeljáratoknál, ahol nem lehetett leszedni a képeket, ott van Erkel, Kossuth, Petőfi, Munkácsy, stb. Szerencsére senki az ég világán nem nyúlt hozzájuk s így ma minden a helyén lehet, bántatlanul.

- Mentünk fel a lépcsőn, képzeld, s volt ott egy Munkácsy-portré, s mindig az volt az érzésem, hogy a szemével követ engem, bármerre fordulok. Az járt a fejemben sokáig, hogy akkor ez most hogy lesz, örökké figyelni fognak minket ezek a nagyok? A Mesterek? Vagy éppen Kossuth?... Amit mondtam, az különben nem ördöngösség, a festészet ismer ám olyan technikákat, amikkel tökéletesen vissza lehet adni azt, hogy az ábrázolt személy tekintete eleven s úgy tűnik, mintha örökké figyelne. A szem amúgy is egy igen lényeges eleme képnek, az ábrázolását, annak technikáját külön meg kell tanulni...

- A főiskolán szakmailag nem volt közöm Ciupe bácsihoz, a vezető tanárom másodévtől Miklóssy Gábor lett, és ők úgy voltak Ciupéval, mint a kutya s a macska... Ciupe franciás könnyedségű, a nagybányai iskola késői hatását magán hordó festészetet művelt, Miklóssy pedig az expresszionizmus eltökéltségével és megszállottságával épp az ellentéte volt. Ráadásul Miklóssy egy beteg, lebénult ember volt, egészen másként látta a világot és egészen más hagyományokat követett. Neki például Rudnay Gyula volt a mestere, s egy kicsit az egész magyar történelmi piktúra ott állt a háta mögött, meg egyfajta kemény szürrealizmus is, mert kiválóan muzsikált, óriási, híres hegedűgyűjteménye volt Kolozsváron, legalább negyven mesterhegedűt tartott a lakásán, s azon mind játszani is kellett, rendszeresen, hogy ne süketüljenek el... A zenei világ pedig nem csak rá, de miránk is hatott, a műteremben állandóan kellett szólnia a klasszikus zenének... A két ember között mindig volt egy óriási rivalitás, s amikor Ciupe mester szóba került körünkben valamilyen módon, Miklóssy épp csak azt nem mondta, hogy dilettáns, de félreérthetetlenül intett a kezével, hogy őrá nem ad két banit sem...

- Amikor 1974-től a szárhegyi tábor elindult, és Balla Jóska bácsi a kezdeményezésünk mellé állt, ők nagyon jó viszonyban voltak Ciupéval, valamikor együtt is dolgoztak a két világháború között visszaújított nagybányai világban, s hogy Balla bácsit meghívtuk, ő ajánlotta, hogy hívjuk meg Ciupe Aurelt is. Tudd meg, a legnagyobb húzásunk és játékunk akkor éppen ezzel volt, hogy Ciupe oda került, így a táborba kerülő román művészeket, akik amúgy eléggé furán viselkedtek bizonyos dolgokban, de mert Ciupe volt a nagy Mester, ő, a “Maestru” pillanatok alatt hihetetlenül meg tudta szelidíteni. Egy szóval le tudta ültetni a társaságot. Olyan vezetőegyénisége volt az egész székelyföldi tábornak, akire mi nagyon számítottunk. De jött is, mindig szívesen jött, amíg tehette...

(Személyi viszonylatban kaptál-e tőle valamit életed folyamán - az egyetemi segélyen kívül?)

- Inkább emberileg kaptam nagyon sokat Aurel bácsitól, mert amúgy istenigazából azt a művészeti formát, amit ő művelt, személyesen nem kedveltem. Nem is állt hozzám közel, de azért tiszteltem, elfogadtam, hogy az is létezik, de én teljességgel a magyar festészet és az egyetemes expresszionizmus vonalán álltam. A magyar festészetből Munkácsy, Paál László, Ferenczy Károly mutatták nekem az irányt, s ezzel már át is léptünk az erdélyi világba. Majd csak másodéves koromtól kezdett bennem valahogy bizseregni Nagy István. Akkor még nem igazán értettem, nem fértem túlságosan közel hozzá, hosszú éveknek kellett eltelni ahhoz, amíg rátaláltam, és Kádár Tibor volt az, aki felhívta rá a figyelmet, valósággal ránk kérdezett, az évfolyamra, hogy ti ismeritek-e Nagy Istvánt. Szomorúan be kellett valljuk: sajnos, nem... A múzeumokban is, egy-egy pasztelljét nem számítva, alig lehetett találni valamit, az is el volt rakva egy sarokban, nem beszéltek róla. Az ötvenes években nem ő volt az a divatos, menő művész. A szocialista realizmus dívott akkor, nem pedig a mélyrealizmus, ami Nagy Istvánt jellemezte. Még azt is elterjesztették akkoriban róla, hogy igazából csak egy dilettáns... Később viszont ennek a tömörsége és egyáltalán az a világ, amiből én indultam, mind-mind visszajött Nagy Istvánon keresztül... Fiatalon állandóan a szépet, a kellemeset kerestük, ő viszont durva, érdes, darabos volt. Nem az élet belső világát értékeltük, ami kivetíti belülről az igazi személyiséget. Később pedig megismertem Derkovitsot, Szőnyit és más expresszionistákat is... Harmadéves koromban készítettem egy frízet, amire Szőnyi Istvánnak a bukaresti Petőfi Házban látható bábolnai falfestményte ihletett. Ez a freskó nekem rettentően megtetszett, úgy, ahogy az egész meg volt fogalmazva, s a példán föllelkesedve, én is elkészítettem egy 12-szer 2 méteres Dózsa kompozíciót, van rajta vagy harminc valahány életnagyságú figura. Miklóssynak egy adott pillanatban nem volt már semmi érve, és csak annyit szólt, hogy “kérem, maga Aba Novákot megnézegette-e?” „Ne tessék haragudni, tanár úr, fogalmam sincs, ki az az Aba Novák, most hallom először életemben...” “Na jó, akkor hozok magának egy albumot, de csak magának, és dugja el, mert olyasmik vannak benne, amit nem szabad ma nézegetni”... Tényleg, voltak benne holmi történelmi jelenetek is Horthyval, de a lényeg nem az volt, hanem hogy döbbenten vettem tudomásul Aba Novák létezését, meg azt, hogy valahonnan valami olyasmi jött elő, ami egy nagy művésszel közös...

- Én tehát teljesen más irányba indultam el kezdetben ahhoz, hogy aztán megérkezzek saját magamhoz. Harmadéven ráadásul még át is akartam menni Kolozsvárról Bukarestbe, a monumentális festészetre, de aztán Miklóssy határozottan a sarkára állt volt és nem engedett el. Azt mondta, inkább tanuljam meg a mesterséget becsületesen, mert monumentális festő még lehet belőlem egyetem nélkül is... “Képzelje, azt mondja, Aba Nováknak még egyeteme se volt... és nézze meg, mit csinált...” Ezzel aztán leszerelt...

(Folytatom)

Illusztráció: Aurel Ciupe citromos csendélete

Színek a palettán (2)

Csíkszereda, 2007. november 14, reggel 8.50.

(Akkor tehát vágjunk bele... Hogy képzelted az első beszélgetést? Honnan induljunk el?)

- Arra gondoltam, hogy a kezdetektől... Miért, hogyan kerültem én erre a pályára? Egyáltalán, mi volt és ki volt az, aki elindított...

- Édesapámmal kell kezdenem. Asztalos ember volt, és nagyon-nagyon szeretett festeni. De neki nem adatott meg rá a lehetőség... És jött a háború is, de azért nem hagyta magát. Örökké festegetett. Nagyon érdekes dolgok kerültek ki a keze alól... Igaz, hogy másolt, de a másolásból nem giccsek lettek, hanem valami egészen különös áthangzások, látszott, hogy van valami igen erős, belső késztetése. 83 évet élt, de ezalatt végig festegetett is.

- Negyvennégyben elváltunk apámtól, s csak negyvenkilenc őszén találkoztunk újra, közben megjárta a fogságot, s hazajőve látta, hogy én is rajzolgatok. Ez a rajzolgatás őszerinte, mert a gyermekrajzhoz kevésbé értett, nem volt komoly, mert rám szólt: mit mind ilyen karikatúrákat meg ilyeneket festegetsz? Nem baj, mert összegyűjtjük az olajfestékeket, s adok én neked mást, hogy csináljad becsületesen...

- Negyvennégy őszén óriás mennyiségű, vagy két teherkocsira való könyvtárat hoztak, ki tudja honnan, leürítették a szomszéd udvarra... A versesköteteknek, emlékszem, jó széles margójuk volt, nekem az rettenetesen tetszett, mert jól lehetett rajzolni körülötte... Pár ilyen könyvet ma is őrzök, itt van az egyik...

(Ez tulajdonképpen egy Ady kötet, a Minden-titkok versei eredeti, Nyugat-os kiadása. Hogy került ez a könyv, a többivel együtt az udvarotokba, s később mi lett a sorsuk?)

- Legtöbbet budipapírnak használták fel, meg tüzet gyújtani. Volt, aki cigarettát is sodort belőlük... Saját szememmel láttam, amikor lepakolták a szomszéd udvarra. Istenesen esett az eső, mintha öntötték volna fentről. Két nagy német teherautó húzott be az udvarra, ott a katonák lenyomták a sok könyvet, a rakományt, megjavították az autót, majd felültek s elmentek, a könyveket meg otthagyták. Még rá is havazott később, úgyhogy tavaszig ott hevert az egész könyvtár. Még amit lehetett frissiben, elszajréztam, de már csak ez az egy van meg, talán még egy rejtőzik valahol otthon... Folyt a visszavonulás, nagy kapkodás volt mindenütt. Elképzelhető, mi minden pusztult így el a háború nyomán... Úgy emlékszem, sok ilyen könyvbe rajzoltam még annak idején, ezt véletlenül kiemeltem magamnak s hordoztam mindenfelé, így maradt meg.

(Biztosan, jófajta papírra nyomták a többit is...)

- Nem a papír minősége érdekelt, hanem maga a felület. A papír akkoriban, mindegy hogy milyen, de kincs volt... Valamire kellett rajzolnom... Érdekes módon, a későbbiekben meglepett, hogy ez a körberajzolósdi, a frízszerű gondolkodásmód mennyire hozzám ragadt.

- Az első ember, aki Alfaluból képzőművészeti főiskolára ment, egy Ambrus Imre nevezetű fiú, aki most úgy tudom, kint él Magyarországon, valamikor a bábszínháznak volt díszlet- és bábtervezője Marosvásárhelyen. Egy nagynéném lakott velük szemben, ott láttam nála életemben először festőállványt, az aztán rettentően izgalmas volt... Annak az Ambrusnak volt egy pap nagybátyja, az is festegetett, méghozzá szentképeket... Ambrus még középiskolás sem volt akkor, s rettentően tetszett nekem, amit csinált, hosszú időn át vágytam rá... Aztán ott volt Sövér Elek, aki ugyancsak Alfaluból ment középiskolába. Elekhez közelebb álltam, alig három évvel járt fölöttem. Egyszer aztán tehetségkutatni jött ki Marosvásárhelyről, Incze István tanár úrral együtt jöttek, mert ekkor Marosvásárhelyről hivatalból küldték ki a tanárokat a Székelyföldre, a falvakra, tehetségkutatni, így a művészeti iskola befogta az egész Székelyföld falvait s az ott élő, lappangó tehetségeket.

- Pont, amikor Elekék tehetségkutatni jártak, édesapámmal éppen erdőlni voltunk. Mikor hazajöttünk a szekér fával, rettenetesen le voltam törve, hogy nem lehettem jelen a meghallgatáson... De azért a tanár úr hátrahagyta, hogy küldjünk el rajzokat, össze is csomagoltuk édesapámmal, s odaadtuk az alfalvi iskolaigazgatónak, aki tudta, hova kell küldeni... Máig se küldte el a képeimet, így elestem az esélytől... Édesapám elment hozzá és megkérdezte, hogy hát mi van, miért nem küldte el a rajzokat, mire azt válaszolta, hogy tetszik tudni, nem akartam kiadni a papírjait, s elküldeni, mert féltem, hogy szégyent hoz a falura. Ez egy olyan keserűséget okozott bennem, hogy elkísért egész életemben: mi jogon szólt hozzá egy igazgató az én vágyamhoz, miért avatkozik ő abba bele?

- Vakációra aztán hazajött Sövér Elek, aki elmondta, hogy a rendes felvételit elkéstem ugyan, de felhívtuk telefonon a vásárhelyi művészeti iskolát, s mondták, hogy lényegében augusztus elején van még egy felvételi. Erre aztán elmentem, ez volt életemben az első nagy utam.

- Elek lerajzolta volt nekem a térképet az állomástól, életemben addig vonaton nem ültem, odahaza felraktak, szerencsésen megérkeztem, s a térképpel a kezemben eljutottam a Kultúrpalotához... Egy kicsi, darócruhás, zöldkalapos gyermeknek, képzelheted, rettenetes nagy dolog volt az a Kultúrpalota! Reggel korán volt még, de sikerült bejutnom, s mindjárt szembementem a velencei tükrökkel, gondoltam, ha a benne szembe jövő fickó nem kerül ki, én nekimegyek... Így jártam a tükörképemmel... Ott aztán felmentem a második emeletre, ahol már szétváltak a lépcsők, s éppen két fürdőruhás, mezítlábas akárki üti egymást seprűnyéllel, fejükön egy-egy fonott szemétkosárral... Én akkor ott egy sarokban hirtelen megbújtam, s el nem tudtam képzelni, mi sül ki ebből az egészből... Amikor a bajvívók kifulladtak, levették a kosarat a fejükről, s megkérdezték tőlem: te gyermek, mit keresel itt?

- Egy életre szóló barátság kezdődött ezzel a harcias találkozással, egyikük éppen Román Viktor volt, akkor ő már a főiskolára járt, de még benézett az iskolába, mert Izsák tanár úrnál inaskodott, a másik pedig Márton Sándor, későbbi csíkszeredai szobrász volt... Hát ők ketten fogadtak... Kérdezték, miért jöttél, mit csinálsz? Később be kellett ülnöm abba a terembe, ahol a felvételi zajlott. A vizsgáztatók kérdezték, hogy na, mit rajzoltál, én hoztam magammal valami rajzokat, mutattam őket... Egy Nagy József nevezetű tanár volt ott, valamikor szobrászatot végzett, de Marosvásárhelyen tornatanárként dolgozott, nyolcadik osztályos korunkban ő vezette a szobrászati órákat, nagyon jó sportoló volt, teniszezett, s a vásárhelyiek úgy emlegették, hogy a tornatanárok között a legjobb szobrász, a szobrászok között pedig a legjobb tornatanár... A vizsgán kiraktak az asztalra egy görög fejet, soha életemben olyat nem láttam, nem hogy le is rajzoljam, adtak rajzszeget s rajzpapírt, fel is raktam rendesen, akkor bejött Román Viktor, s azt kérdezte, rajzoltam-e, láttam-e ilyet, mondtam, én soha életemben, na akkor, azt mondja, úgy helyezd el a papíron, jó nagyban, s amit látsz, azt mind rajzoljad le... Ez volt az első lerajzolt gipszfejem. Később jöttek s mondták, hogy valami kompozíciót kell festeni vagy rajzolni. Én azt se tudtam, eszik-e vagy isszák, otthon a rajzot a matematika tanárnő tanította, kiraktak az osztály elé valamit, mindegy mit, s mi rajzoltuk, ahogy tudtuk... Jön megint Román Viktor, s kérdezem tőle, bácsi, mi az a kompozíció? Ő meg visszakérdez, hogy ti otthon mit szoktatok csinálni a mezőn? Ugye dolgoztok, többen vagytok? Hát például azt kell lerajzolni, ahogy ott dolgoztok, az a kompozíció, így aztán rajzoltam egy kompozíciót.

- Megérkezett aztán Marosvásárhelyről az értesítés, hogy sikerült a vizsgám. Az iskolában nagyon jó, kis létszámú osztályaink voltak, mi kereken tizen voltunk, három lány és hét fiú. A közösség eleinte ismeretlen volt számomra, de áldom az eget, hogy így összekerültünk, mert egy életre megtanultam, mit jelent a közösségben élni s azzal együtt dolgozni.

(Milyen hagyományai voltak akkor már az iskolátoknak?)

- Hat éve működött már a középiskola, amikor odamentem, épp abban az évben került be főiskolára Gáll Andris évjárata, az előtte lévő évfolyamon pedig Péterffy Laciék, Hunyadi Laciék jártak, ők voltak az első végzős nemzedék Marosvásárhelyen, 49-től 53-ig jártak oda... Markáns művészegyéniségek kerültek ki onnan, ezt állítom... Érdekes hangulata volt a bentlakásnak, az iskolának. A többiben, mint amilyen például az akkori Ranghet volt, vagyis a mai Bolyai, szigorúbb volt az élet, mi több helyen jártunk ugyanabba az iskolába, mert a bentlakás a Ferencesek kolostorában volt, az akkori Lázár Ödön parkban, az iskola viszont fent volt az Unireában, az a Szent István gimnázium volt valaha, az egyik fele volt a művészeti iskola, a másik fele lánylíceum. Végül a szakórákat a kultúrpalotában tartottuk, úgyhogy naponta egy jó nagy háromszöget kellett bejárnunk.

- Reggel korán keltünk, sorba álltunk, elmentünk szilenciumra, majd vissza a kultúrpalotába, ahol minden nap volt 6 gyakorlati óránk, kaptunk egy óra ebédszünetet, azalatt visszarohantunk az Unireába, fel a vár mellé, délután pedig volt 5 elméleti óránk... Furcsa, érdekes világ volt ez számunkra, majd mindenkinek, hiszen szinte mindannyian falusi iskolákból kerültünk össze a városba.

(Vegyük sorjába az osztálytársakat...)

- Volt tehát Háromszékről Plugor Sándor, Kökösről, Gergely István Csíkkozmásról, Csutak Levente Kovásznáról, Lenk Ilona Csíkszeredáról, Kákonyi Csilla Marosvásárhelyről, Bakó Antal Jobbágytelkéről, volt egy Nyisztor Miklós, azt első év után ki is rakták, Szilágyi Zoli Marosvásárhelyről, Kiss László Székelykeresztúrról, majd másodévre jött Gyenge Imre, mert felszámolták a csíkszeredai tanítóképzőt, és Lázár Lili Kacáról.

- Az elején nagyon nehezen szoktunk az egészhez, főként a rajzban elvárt pontossághoz. A fegyelemmel nem volt gond, de a precizitáshoz nehéz volt igazodni. A lányok viszont nagyon szépen tudtak satírozni, szépen rajzoltak. Mi darabosak voltunk, nehézkesek... Incze Pista bácsi tanította a festészetet, a szobrászatot Nagy József, a művészettörténetet pedig kezdetben Antalffy Endre bácsi tanította egy fél évig, nahát, azt nagyon érdekesnek találtuk, utána jött Olariu Gheorghe, mi Gyurkának hívtuk, elvégre ő is marosvásárhelyi gyerek volt, s ahogy megérkezett hozzánk, mert az egyetemet Bukarestben végezte, a művészettörténetet magyarul tanította nekünk... , A matematika tanár, Kornélia néni nagyon jó osztályfőnökünk volt, a többi elméleti tanár is - volt köztük három-négy tanárnő is - mind anyáskodóan bánt velünk. Később tudtuk csak meg, hofgy az igazgatónknak volt egy olyan felfogása, s ennek sikerült érvényt is szereznie, hogy nem kell minden áron agyontömni a művészetis gyermekek fejét matematikával, fizikával, kémiával, és inkább a szakon legyen a hangsúly... Egyszóval, segítettek bennünket.

- Az első év után, mivel nem voltam valami kitűnő tanuló, nehezen ment a tanulás, hárman is olyan helyzetben voltunk - de ez csak jóval később, utólag derült ki -, hogy kifelé állt a szekerünk rúdja. El akartak tanácsolni. Ketten meg is járták, egyikük sajnos, színvak volt, a másik pedig más szempontból nem felelt meg s én lettem volna a harmadik, de Barabás István tanár úr valahogy kivédett, s azt mondta, hagyni kell ezt a gyermeket, lássuk, hogy mi lesz belőle... De én akkor erről semmit sem tudtam.

- Jóval később, már hatod éves egyetemista koromban, éppen a diplomamunkámon dolgoztam Kolozsváron, lent a sétatéri műcsarnokban, amikor egy délután jön a takarítónő, s azt mondja, hogy Marcika, magát keresi egy volt tanára!

- Ide tegyünk egy zárójelet, a középiskolában a Márton családnevemből ugyanis Marci lett, mivel a fölöttem járó szobrász Márton Sándort is Marcinak emlegették, s miután ő elment, engem tiszteltek meg vele, mai napig így becéznek. Vége a zárójelnek...

- Szóval a takarítónő is így szólított: Marcika, keresi egy volt tanára... Kimegyek, hát Incze István bácsi a látogató. Éppen volt valami tavaszi tárlat Kolozsváron, abban az időben a környékről mindenünnen látogatták a tárlatokat, egy kiállítás akkor nagy eseménynek számított, gondoltam, azért jött el, hogy ő is jelen lehessen, jó lehetőség volt ez arra, hogy tájékozódjanak a művészemberek, megtudják, ki mit csinál, min dolgozik... Kérdeztem, mi a probléma, tanár úr, miben segíthetek? Azt mondja erősen zavarban, hogy hát csak azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek tőled... Úristen, gondoltam, de hát miért, én nem tudok semmi olyasmiről, amiért egy tanáromnak bocsánatért kellene esedeznie... Akkor mondta el, hogy a középiskolában, az első év után el akart tanácsolni, s csak Barabás István javaslatára maradhattam még egy évet... Rettentő kellemetlen nekem ez az ügy, mondta, muszáj volt ezt elmondanom neked, hogy megnyugodjék a lelkiismeretem s kérlek, bocsáss meg nekem... Tanár úr, válaszoltam, ezt most hallom először, s gondolom, utoljára is, többet ne beszéljünk róla egy szót sem.

- Most azért elárulom neked, hogy egy életre szóló tanulságot vontam le az esetből akkor, hiszen államvizsga előtt álltam, s tudtam, hogy tanár leszek, neveléssel foglalkozok, ez lesz majd a kenyerem, s egy percre sem szabad elfelednem, hogy egy helytelen döntés életeket tud elrontani.

(Te akkor éreztél valamit, hogy valami történik körülötted?)

- Akkor nem. Éreztem, hogy nem megy úgy az iskola, ahogy szerettem volna, de egy ilyen következmény álmomban sem jutott volna eszembe... Gyanútlanul mentem vissza ősszel s kezdtem el a másodévet. Akkor megjelent a tantárgyak között a grafika, a díszítő rajz, amit Nagy Pál tanár úr tanította első évben. Ő és Sövér Elek igen jó barátságban voltak, a téli vakációban ellátogatott Elekékhez Alfaluba s engem is fölkeresett. Sok jó tanácsot kaptam tőle.

- Vakációba jőve, a faluban ugye mindenütt kérdezgették tőlem, na, mi leszel, hogy leszel? Hát festő, válaszoltam... Mi az hogy festő? És mit fogsz csinálni, ezért mit adnak? Tudod, milyen a falusi ember, s főleg, hogy egyedüli fiúgyermek voltam akkor. Édesapámat meg is rótták amiatt, hogy miért engedett el a faluból... Pedig én sose uraskodtam, még iskolásan sem. Ahogy édesapám hazajött a fogságból, ’48 őszén, a mesterségét tovább nem folytathatta, mert minden mesterembert kuláknak kiáltottak ki, a maradék kevés földünkön gazdáskodtunk mindahányan, majd nekifogtunk családi házat építeni, volt egy üres telek, s minden nyáron végig dolgoztam, mint egy állat... Elpanaszoltam Nagy Pál tanár úrnak, hogy az emberek miket kérdeznek, s én erre most mit válaszoljak? Ide figyelj, azt mondta, ha még egyszer kérdezik, hogy mi leszel, te mondjad azt, hogy lovastengerész. Meglásd, hogy fognak rá bólogatni, hogy az milyen jó egy mesterség. Így is lett, édesapámmal később mentünk a szekérrel, s megint kérdik, hogy mi leszel, Árpád? Hát lovastengerész... Édesapám nevetett, fordult le a bakról, hogy mondhatok ekkora hülyeséget, de a válasz szószerint úgy hangzott, ahogy azt Nagy Pál megjósolta volt: hogy az egy jó mesterség...

- Másodévre visszamenve, a festészetről átraktak grafikára. Pedig én életemben mindig festő akartam lenni. Két vagy három hónapig tartott ez az állapot, s egy Sátán nevezetű egyén tanította a grafikát, nagyon jó reklámgrafikus volt akkoriban, az ötvenes évek vásárhelyi viszonylatában, ő csinált ott mindent, ő írt ki minden hirdetést a városban, én viszont a betűírást meg ami azzal járt, egyszerűen utáltam. Megjárta a fejemet, hogy ha itt kell maradjak, én feladom. Nem ment, az istennek sem ment, hiába erőltettem, nagyon el voltam keseredve, egy adott pillanatban meg is mondtam: elmegyek, hazamegyek, nekem nem kell a grafika, inkább csinálok akármit, de azt nem. Akkor a festészeten négyen voltak az évfolyamról: Plugor, Kákonyi, Csutak és Kiss Laci. Elmentem Barabás Pista bácsihoz, ő volt a festészet vezetőtanára, s elpanaszoltam neki, hogy én festő szeretnék lenni, de a grafikára raktak, s ha nem engednek festészetre, akkor itt se voltam. Azt mondta, rendben, megbeszéljük. Meg is beszélte az igazgatóval, s jött, hogy a következő héttől két hét próbaidőm van. Most is megvan az a csendélet, amit akkor festettem, szívemet-lelkemet beletettem abba, csakhogy a festőkhöz kerülhessek... Ettől kezdve aztán ő lett továbbra a szellemi atyám. Igaz, a beszédem és a viselkedésem folytán akkor már közkedvelt figura is lettem... Itt van, látod-e, Izsáknak a szobra, ez a gyerek, itt az asztalon, hát így néztem én ki Vásárhelyen másodéves koromban. Izsák tanár úr szobort meg ebben az alakban, ugyanabban az öltözékben, amiben megérkeztem Vásárhelyre...

- A festészeten aztán hamar kiderült, hogy igazából ez való nekem. Akkor már tanultunk kompozíciót, rajzot. Ez utóbbit Piskolti Gabi bácsi, a kompozíciót Nagy Pál tanította, aztán olyan is volt, hogy festészeti technológiai ismeretek, ezt szintén Nagy Pali tanította, s kimondhatatlan örömmel jártunk órákra, s örömmel csináltuk az egészet...

- Minden év végén beütemeztek egy hónapon át tartó nyári gyakorlatot, amikor nagybányai módra kivittek bennünket tájfestésre. Első év után Görgényszentimrén, másod- és harmadév után pedig Marosvécsen voltunk, ami abból állt, hogy testületileg kiköltöztünk konyhával, iskolával, mindennel; matracokon aludtunk s reggeltől estig festettünk. Ez egy csodálatos valamiként él azóta is bennem. Igaz, az iskolában is programszerűen festettünk, de a gyakorlaton ezen felül még szabadok is voltunk, megízlelhettük azt, hogy valójában mit is jelent a plein air festészet, mit jelent a tájban felismerni a világot, hozzászokni a távlathoz, a fa anatómiájához, a terep ábrázolásához. Év közben nem volt alkalmunk a tanárainkkal együtt dolgozni, itt viszont mindenki jött a festőállványával és a rajztömbjével, diák vagy tanár, nem számított, amikor kiültünk festeni, egyformák voltunk s láthattuk, hogy ki, hogyan, mit csinál. Ezek a festői táborozások megerősítették a táj- és közösségszeretetemet, ott az ember minden percben embernek érezhette magát. Ez egy csodavilág volt, rendkívüli kikapcsolódás, de igen-igen aktív... Mindig, amikor vége lett, s utaztam haza, a kasza s a kapa mellé, édesapám mindig azt mondta, hogy na, a nyaralásnak vége... Kezdődik a világ...

(Az imént szóba hoztad, hogy ez a szobor itt előttünk igazából rólad szól. Van-e valami különleges története?)

- Az osztályunkban lévő hét fiú túl sok jóval nem szolgált, elég gyakran citáltak az igazgató elé, s bizony, megkaptuk a nekünk kijáró taslit, nem kérdezték igazán, hogy szabad vagy nem szabad, sokszor vonták meg a vasárnapi kimenőt tőlünk... Az ilyen alkalmakkor viszont azt láttam, hogy Izsák valamiképpen szimpatizál velem. Másodéven történt, olyan november felé járhatott az idő, s azt mondta a tanárom: te, figyelj ide, itt van, adok neked pénzt s haza kellene utazzál egy hét végén, hogy hozd el azt a darócruhát, amiben feljöttél az iskolába, s a kalapodat is, mert meg akarlak mintázni... Hazamentem, édesapámék meg elkacagták, hogy jó arasszal volt rövidebb rajtam a gúnya, de azért felvettem, s egy fél éven át minden hét végén, vasárnap délelőttönként elkéreztetett, hogy modellt álljak neki. A Kultúrpalotában volt neki egy kis műtermecskéje, ott készült ez a szobor, amelyik ki is volt állítva annak idején a téli-tavaszi tárlaton... Mondhatom, unalmas dolog volt modellt állni, de mit tehettem volna?

(Hogy került aztán annyi év után hozzád, erre az asztalra?)

- Izsák Márton két éve halt meg, s a műtermét, mert a vásárhelyi gyermekklinika tájékán, a valamikori „vagon-vendéglő” mellett épített egy monumentális műtermet, a szobortól kifelé, a hegyre, a hozzátartozók kipakolták, szabályosan kiraktak mindent, ami odabent volt, s Hunyadi Laci, a szobrász tudta, hogy az öreg ezt rólam készítette, s azt kérdezte, hogy ne kallódjon el, lenne-e valamilyen megőrzési lehetőség, persze azzal a feltétellel, hogy ha majd restaurálták, az alfalvi képzőművészeti gyűjteménynek ajándékozzák.

- Ez lett a tanár úr sorsa: örökösei eladták az egész hagyatékot, ahelyett, hogy egy emlékházat csináltak volna. Vásárhely pedig nem állt az ügy mögé, ezt nagyon szomorúnak tartom. Annyi éven keresztül vezette a művészeti iskolát, s persze, csinált ő ilyen meg olyan szobrokat, de azért a maga módján nagyon jó szobrász volt... Szép szál, magas ember volt, s kilencven valahány évesen, amikor a Bernády-gyűjtemény anyagát végre bemutatták, amit Simon Endre ott megszervezett, s a pincéből újra előkerült a régi kultúrpalota műgyűjteménye, akkor még a tanár úr is jelen volt s szenzációsan beszélgettünk. Nagyon jól tartotta magát... Budapesten végzett s valamikor öklözött is, fizikailag igen fejlett volt, emlékszem, mindig adott magára. Csak hát gyereke nem volt, felesége korán elhalt, magányos emberként élt, s erről panaszkodott akkor, kilencven évesen is... Én akárhányszor Vásárhelyen jártam, mindig meglátogattam, mert egyszer örökbe is akartak venni engem, de aztán a szüleim nem egyeztek belé, egyedüli fiuk voltam, ugye...

- Első év végén a diplomázó festők és szobrászok is valósággal rám szálltak. Korondi Jenő például, nyugodjék most már békében, diplomamunkájához egy kisfiút kisborjúval akart megmintázni. S hát ki volt a kisborjús fiú? Én voltam... Attól kezdve ide-oda cibáltak, ennek is álltam modellt, annak is... Pedig hát nem voltam én már akkor épp olyan gyerek. Megvoltak a magam bajai, a magam élettapasztalata, hosszú éveken át apa nélkül nőttem fel, nekem minden csak gond volt, meg kötelesség volt, sose lehettem játékos, könnyelmű gyerek... Kiss Laci viszont, az osztálytásam egy teljesen más világból, polgári környezetből, tisztviselő családból jött, olyan huncut kölyök volt, az úgy játszott, kicsi autókkal, meg papírrepülőket hajtogatott, dobigált ott, és mi csak néztük, mert a többiek, a többi hat fiú mind parasztgyerekek voltunk, számunkra szörnyen furcsának tűnt ez a gyerekesség... Annak idején mi darwinizmust tanultunk, akkor úgy hívták a biológiát, egy Kiss nevezetű tanárnő tanította, aki a Ranghetből járt át, a földrajzot is ő adta elő, s amikor a születésről, szülésről, megtermékenyítésről esett szó, egyszer csak felháborodva kifakadt: mi az, gyerekek, nem tetszik az órám? mi van veletek? Ahol én tanítottam eddig s előadtam ezt a leckét, állandóan nagy röhögés, kuncogás volt, mi van itt, hogy ti nem nevettek? Vontuk a vállunk, hogy tanárnő, ez számunkra annyira természetes... Az, hogy elviszik a tehenet a bikához, hogy az megborjúzik, meg hogy megellett a juh, ez olyan természetes, mi van ezen röhögni való?

- Szóval, egy ideig én voltam az örök modell, de már később, a diplomamunkámhoz már én is csíptem nyakon a kisebbeket s cipeltem magammal... Törődtünk egymással, nagyok és kicsik. Volt egy általános egymásra figyelés az iskolán belül, segítettük egymást, s ezt nagyon jó dolognak találtam, a bentlakásban is élt ez a szellem, sokat köszönhetünk öreg nevelőnknek, Simon Feri bácsinak, aki valamikor a somlyói tanítóképzőt végezte, Nagy Imre bácsinak, a festőnek s Gáll Feri bácsinak, neves műgyűjtőnek volt az évfolyamtársa, s ezt ő mindig el is mondta nekünk. Hosszú időn át a Nyárád mentén volt tanító-igazgató, egy életen keresztül gyermekekkel bánt. Értett hozzánk. A maga módján megjátszotta a katonás tempót, de távolról sem volt ő olyan, valahányszor elkövettünk valami hülyeséget, örökké szidott... Mondtam neki, Feri bácsi, nevelő elvtárs, mert akkor neki is azt kellett mondani, elvtárs, tessék engem felpofozni, mert éreztem, hogy a szindása olyan volt, mint a zsilett, nyúzott, fájt. Ha kaptam volna két frászt, kit érdekel, mentem volna tovább, de így... Ő volt az, aki nagyon sok mindent meg is magyarázott nekünk emberileg, apailag, fontos volt egy ilyen ember a közelünkben.

(Folytatom)

Néhány lap Ady verseskönyvéről, amelynek üres felületeit a gyermek Márton Árpád nagy buzgalommal telerajzolta

Színek a palettán (1)

Márton Árpád és Cseke Gábor beszélgetőkönyve

Én iskolám, köszönöm most neked,

Hogy az eljött élet-csaták között

Volt mindig hozzám víg üzeneted.

(Ady Endre: Üzenet egykori iskolámba)

Márton Árpád:

Sorok ötven éves születésnapomra

Vallomás? Önvallomás alkotásról, környezetről, a közösségről, amelyből vétettem? Ami meghatározta utamat, célomat és mondanivalómat?... Ott születtem, ahol az ég félgömb alakban borul a hegyekre. A hőmérő higanyszála itt süllyed mínusz alá legtöbbször. Gyergyóalfalu zord éghajlata határozza meg az emberek lelkületét és munkához való viszonyát. Munkáim alaphangvételét itt kell keresni. Amit eddig sikerült megfogalmaznom, annak minden kis részlete - szálanként - ide kötődik. Keresgéléseim kimeríthetetlen és örökké visszatérő motívuma: az ember és a kenyér.

Részlet egy 2006-os interjúból (Új Magyar Szó)

- Egyre jobban foglalkoztat az egykori iskolámhoz fűződő emlékek rögzítése. A marosvásárhelyi művészeti iskola döntő színhelye életemnek, ugyanakkor a jelenkori erdélyi festészet egyik meghatározó bölcsője, remek tanáraival együtt. Az itt végzettek, mai napig jó barátaim, teremtettek tulajdonképpen művészeti életet, ízlést és alkotó szellemet olyan városokban, mint Szászrégen, Kézdivásárhely, Sepsiszentgyörgy, Székelykeresztúr, Segesvár, Csíkszereda, Gyergyószentmiklós. A rájuk való emlékezés, a tanulságok átmentése sürgető parancs. Érzem, hogy ha jövő év végéig nem készülök el az írással, akkor végleg bennem reked. Nem dicsekszem, mások állítják: talán én emlékszem a legpontosabban, legrészletesebben mindarra, ami velünk történt. Ahányszor összeülünk, elismerik: tényleg, ez is úgy történt, meg az is, ahogy elmesélem. És csodálkoznak: hogy tudtam ennyi mindent észben tartani?

Cseke Gábor:

Reggeli beszélgetések a műteremben

Régóta készülök arra, hogy meghitt beszélgetésben szóra bírjam életéről, pályafutásáról Márton Árpádot. Különösen, amióta megérintett az a mód, ahogyan egykori iskolájára, tanáraira, diáktársaira emlékezett. Egy művész, akit nem minden áron a saját érvényesülése, befutottsága foglalkoztat, hanem az intézmény, a körülmények, amelyek vele együtt egy egész alkotó nemzedéket felszínre hoztak.

Teltek a hónapok, váratlan baleset érte a festőművészt: szülőfalujában járva, kertjükben a gyümölcsfák ágait akarta magas létráról fűrésszel visszavágni, amikor letörött alatta a létra s ő pedig a működő druzsbával együtt a földre zuhant... Gyors orvosi közbelépésnek és szívós fizikumának köszönhetően pár hónap alatt felépült, de az önmagának tett igéretből nem valósult meg semmi. Tudtam, amúgy is mekkora gond neki a fogalmazás, pedig élőbeszédben színesen, érzékletesen ad elő, legtöbbször rögtönöz, amikor nyilvános szakmai szereplésre kérik föl - egy-egy pályatárs, tanítvány munkáját beajánlani, értékelni - , szaktanulmányait, kritikáit sokáig odázgatja, amíg aztán végképp a körmére ég a gyertya, s akkor görcsösen, pánikszerűen kihordja.

Az a nagyívű vallomás, amire a 2006-os interjúban utalt, nem teljesíthető ki egyik napról a másikra. Az emlékezés, illetve a felejtés - Bajor Andor érzékletes hasonlata szerint - olyan, akár a sajt, amelyben a felejtés a lyukakat jelenti, s amíg a sajtkerék teljességgel összeérik, az emlékek összefüggő rendszerbe szerveződnek, időbe telik. Hogyan is foghatnánk ki az időn? - töprengtem...

És akkor elhatároztam, hogy nem várok tovább - 2007 őszét írtuk -, s kiugratom a nyulat a bokorból. Néhány év múlva Árpi barátunk betölti a hetvenedik évét, ilyen korban már csak jó sorsunk tudja, mi történhetik még velünk, meddig ér életünk mind jobban elvékonyodó vonala. Titkon fiatalkori rokonszenvem is közrejátszott abban a döntésemben, hogy kiprovokálom belőle élete, emberré válása eseményeit.

Egyetemistaként ismerkedtünk össze, 1959 nyarán, Ludason, mindketten az épülő cukorgyár munkatelepén bizonyítottuk időszerű hazafias lelkesedésünket. Ő a művészeti egyetem hallgatójaént, én magam mezei bölcsészhallgatóként... Együtt voltunk, egyazon táborban, de ők, a művészpalánták (mi úgy neveztük őket egymás között, hogy a piktorok) mégis valahogy külön. Kis, vidám, összetartó csapatnak látszottal a többi kolozsvári egyetemista elvegyülő, kavargó tengerében. Étkezéskor is rendszerint különvonultak, az utcán csapatban jártak, s a munkatelepen is, az első napokat leszámítva, rövidesen kiemelt bánásmódban lett részük: amíg a nagy többség a leendő gyárhoz vezető vasúti szárnyvonal töltésének útját egyengettük, s az ott mindegyre lerakott teméntelen sódert lapátoltuk egyik helyről a másikra, sziszegve gyógyítgatva víz- és vérhólyagos tenyerünket, addig ők az étkezde épületének szél - és napvédett egyik tűzfala mellett kimerevített, több méter magas vászonpannó előtt, csinosan megácsolt kőműves állványon, jókora pemzlikkel egyvégtében festéket kenegettek a vászonra. Napszámosmunkánk közben odaláttunk a piktorok csapatára, irigykedve lestük minden mozdulatukat. Csöppet sem kapkodták el a dolgot, sokáig nem is igen tudtuk eldönteni, mi kerülhet majd ki a kezük alól, pedig minden a szemünk előtt történt; a halvány, bizonytalan, kusza vonalak, a fakó festékfoltok, a jellegtelen, szürkés testszínű felületek csalódást keltettek bennünk, s fokról fokra megrendítették hitünket az addig feltétel nélkül csodált piktorok rendkívüliségében.

Hamarosan elterjedt a híre, hogy az ország nemzeti ünnepe, augusztus 23-a tájékán, az akkori pártvezető, Gheorghiu Dej készül meglátogatni munkatelepünket, hogy - reméltük - elismeréssel adózzon odaadó és lelkes munkánk iránt. Megtudtuk ugyanakkor, hogy a piktorok tulajdonképpen a mélyen tisztelt vezető arcképének megfestését kapták feladatul, hogy a vendég érkeztéig befejezzék a hivatalos fénykép alapján festett, erősen felnagyított arcképet.

Később, egy újabb kószán érkező hír szerint, a várvavárt vendég mégsem talált elég időt magának ahhoz, hogy ellátogasson hozzánk, így aztán majd csak a kolozsvári egyetemek rektorai utaztak le hozzánk, ünnepi terepszemlére. (A ludasi állomásról odáig tolatott különvonatuk épp azon a szakaszon állt meg, s ott ereszkedtek le az idős professzorok a hepehupás töltésre, ahol reggelenként lapátjainkkal csatasorba állítottak bennünket...)

A hír igaznak bizonyult: a piktorok - vagyis Árpiék - egyik napról a másikra leálltak a félig kész munkával, a kantin melletti pannón ott maradt a bizonytalanul felvázolt, elfolyó, pöffeteg férfiarc kidolgozatlanul, az időjárás viszontagságainak kitéve, a festőbrigádot pedig visszavezényelték az általunk végzett napszámos munkára, ami ellen - úgy láttam - a piktorok nem mis igen tiltakoztak...

Egyszer finoman szóba hoztam Árpi előtt ezt az emlékemet, amin ő meglepődött egy kissé, de aztán kajánul elnevette magát. Elmondta, hogy eleinte kivétel nélkül örvendtek a megbizatásnak, jól jött nekik a napszámosmunkától elütő szakmai feladat, s azt remélték, hogy a pannó árnyékában a végtelenségig lophatják majd a napot, de mert a főnökök mindegyre látványos előrehaladást szerettek volna látni, azon voltak, miként cselezzék ki egymást; mindenki megpróbált kibújni a feladat alól. Végül már csak három-négy, szelídebb, szófogadóbb társuk mozgolódott az állványon... A magasszintű látogatás lefújása megváltás volt a számukra: vége szakadt az alakoskodásnak, a csoportbeli torzsalkodásoknak, ravaszkodásnak. Mindneki láthatta: a művészkezektől sem volt idegen a lapátolás!

2007 novemberében elérkezettnek láttam az időt arra, hogy nekivágjunk egy hosszasnak ígérkező beszélgetésnek. Reggeleimet szabaddá téve, megegyeztem Árpival, hogy az interjút az ő műtermében bonyolítjuk le, a lehető legközvetlenebbül. Amennyiben elakadunk vagy nincs rá hangulatunk, esetleg nem érünk rá, minden további nélkül halasztunk. Semmit nem erőltetünk, de azért fegyelmet tartunk, nem hagyjuk kialudni az egyszer már meggyújtott tüzet.

Így is jártunk el: reggelente telefonon megbeszéltük, mihez is kezdünk aznap: találkozunk vagy halasztunk. Az interjúval töltött hetek-hónapok alatt - 2007 novemberétől 2008 januárjának végéig 12 alkalommal ültünk le a zsúfoltságában is meghitt, munka hangulatú műteremben, egy asztalon álló, méteres gipsszobor társaságában, amely egy székelyharisnyás, bakancsos, kezében palettát s ecsetet tartó legénykét ábrázolt, körülötte mindenféle húsos, buján növő szobai növények tömkelege zöldelt, a legváltozatosabb nagyságú cserepekben.

Árpi elrévedezve maga elé nézve, máskor tekintetemet keresve mesélt, én erősen figyeltem, bár tudtam, hogy digitális hangrögzítőm szorgalmasan működik (amíg ki nem merül benne az elem), időnként feljegyeztem egy-egy eszembe ötlő kérdést, amelyeket a kellő időben később rendre fel is tettem, amiért is az eleinte egyenes úton beindult vallomásfűzér menet közben mind ugrabugrálósabb, mozaikszerűbb lett, mintha egy óriási freskó felületét tetszőlegesen fednénk be, hol itt, hol ott a kidolgozott részletekkel, szeszélyes összevisszaságban, amíg aztán végül minden a helyére kerül.

Találkozásaink mindegyikén egy-másfél órát tartott Márton Árpád soros vallomása, amit aztán odahaza késedelem nélkül betűhíven papírra vetettem, majd átfésültem, itt-ott a szükséges dokumentációval kiegészítettem, úgyhogy következő találkozásunkkor Árpi elé tehettem legutolsó párbeszédünk kinyomtatott jegyzőkönyvét.

Az interjút befejezve abban egyeztünk meg, hogy Árpi fél évet kap a nyers szöveg átbogarászására, majd korrektúráival együtt rendelkezésemre bocsátja az egészet, hogy megadhassam neki a végső formát. A félév letelt, a határidőt mindegyre tologattuk, most meg már itt állunk, a születésnap küszöbén; körmünkre égett a gyertya.

Nem szeretném, hogy hiába áldoztunk volna időt és energiát egy lassan már csak fakó emlékekben élő iskola és sorsformáló művésznemzedék megörökítésére. Legjobb tudásom szerint, egyedül látok hozzá a továbbiakban beszélgetéseink csapongó, ám célratörő szövegének véglegesítéséhez. A vallomásos, elbeszélő részek Márton Árpád emlékezését tartalmazzák, kérdéseim és megjegyzéseim minden esetben zárójelbe kerülnek, a tárgyalt személyekre és eseményekre vonatkozó dokumentumok és vendégszövegek idézőjelben és dőlt betűkkel szerepelnek.

Itt kell megjegyeznem, hogy minden, ami ebben a beszélgetőkönyvben megszívlelendő tanulság, jelentéses érték, az kizárólag beszélgetőtársam érdeme; a melléfogások, félrehallások, mulasztások és felületességek alulírott lelkén száradnak.

2010. augusztus 23.

(A következő napokban, elkészültük függvényében, rendre itt teszem elsőízben közzé a beszélgetőkönyv fejezeteit.)