Gyerektükör / Milyenek a barát fogai (2)

(Bajban ismerszik meg...)

—  Olyan  tehénnel   indultunk  kóréhordani,  amelyiknek  alig  három hete maradt csak a borjúzásig. Én csak egy kicsi kórót akartam felrakni, nehogy a súlytól a tehén elvesse a borját, de Laci barátom azt mondta, rakjunk csak többet. Hallgattam rá, s jól felraktuk a szekeret, nagy buglya lett. Otthon örvendtem, hogy nem tértünk kicsi kóróval haza, s igazat adtam a barátomnak.


—  Szüleink fürdőre utaztak, s otthon hagytak minket a barátnőmmel.  Este,  kapuseprés  után  kint beszélgettem,  s hát egy ember megy be nálunk.  Azt mondja,  telefonálnia  kell  valahova. Nem  ismertem,  de nem mertem kiküldeni. A házban jól szétnézett, s érdeklődött, mikor jönnek a szüleim. Én nem mondtam meg s nagyon féltem. Mikor elment, máris  szaladtam  Tündéért,  s  kértem  jöjjön  hozzám,  mert nem merek egyedül otthon maradni. Bejött, az állatokat elzártuk, s hívott, aludjunk inkább náluk. Másnap kiderült, hogy egy ismerős ember volt a látogató, s így félelmem alaptalan volt. De azért jobb volt félni, mint megijedni.


—  Zsolt a nagymamájának segített, amikor átkerékpároztam hozzá. Szép nyári délután volt, túra közben kimelegedtünk. Mivel rajtam kevesebb ruha volt, a folyóhoz érve hamarabb ledobáltam magamról, s még Zsolt előtt a vízbe ugrottam. Ekkor nagyon rossz érzés fogott el, elvesztettem az eszméletemet.  Amikor magamhoz tértem,  a  parton voltam, s éreztem, hogy valaki ütemesen nyomkodja a mellkasomat. Próbáltam felemelkedni,  de nem  sikerült.  Egy fél óra múlva megértettem,  hogy mi is történt. A víz hideg volt, s én felhevülve rosszul lettem ugrás közben. Zsolt, mikor látta, hogy nem bukkanok föl, utánam szökött. Erősebb szervezetű lévén, megbirkózott a hideggel, kivonszolt a partra, s a többi fürdőzővel együtt életre keltett.


—  Biciklizés közben találkoztam  Mikivel.  Mondta nekem, hogy ne menjek ki a központba, mert a milícia járőrje ellenőrzi a forgalmat. Én azért  is  kimentem,  megfogtak,  mert nem volt  lámpám. Bár fogadtam volna meg a Miki szavát!


—  Édesanyánk  előreküldött,   ha   érkezik  a  csorda,   engedjük  be   az állatokat.  Alig értünk a faluvégre, jöttek a félelmetes bivalyak.  „Menjünk vissza", pityeregtem.  „Nem lehet — szólt Emőke, a barátnőm —, mert a tehén elkóborol,  s kereshetjük."  Erre az egyik bivaly elbődült mellettünk, s ránk szegezte rettenetes szemét. Szívem majd kiugrott a helyéről.  Emőke megszorította a kezem:  „Menjünk szép lassan!"  Lépésenként lestünk hátra.  Mikor elmúlt a veszedelem,  futásnak eredtünk. Épp akkor közeledtek az állatok, s kaput kellett nyitnunk. Este átmentünk apóhoz, s elmeséltük neki, hogyan jártunk. Megvigasztalt minket, hogy a bivaly nem veszélyes, sőt hasznos, s adott mindkettőnknek egy-egy csésze habos bivalytejet.


—  Tornaórán a legjobb tanuló ki kellett hogy válassza a jó kézilabdásokat.   Engem  is  elválasztott,  de  a  barátnőmet  nem.   Mondtam  neki, ha nem választja a barátnőmet, én se játszok. Muszáj volt elválassza.


—  Nem vittem el a füzetemet az iskolába, s a jó barát kisegített a bajból, adott egy füzetet, s leírhattam a leckét.

Gyerektükör / Milyenek a barát fogai (1)

(Ismerkedés)

—  Édesanyám őrá is vigyázott, amíg az ő mamája munkában volt. Mászó babák voltunk, s kapaszkodtam fel a székre és mindenhová, de neki nem  engedtem  a  mászást,  fenyegettem, na-na,  nem  szabad!   Egy hónappal vagyok nagyobb nála ... Csak a padlón engedtem mászkálni, játékokat adtam a kezébe, hogy ne sírjon.


—  Vidáman szaladok be a gazdaság udvarára, van ott egy régifajta cséplőgép, azon jól lehet csúszkálni. Egyszer azt veszem észre, hogy fennakadtam, s csüngök, mint kabát a fogason. Éppen jött a szomszéd gyerek, akivel aznap ismerkedtem össze az óvodában. Biztosan csúszkálni akart, s lesegített.


—  Szeptember   15-e   reggelén   édesanyám   elvezetett   az   iskolába. A szép, tágas tanteremben beültem egyedül a legelső padba. Három nap múlva kis vékony leányka jött az édesapjával, sírni kezdett, hogy ő kivel fog ülni. Engem választott.


—   Három nappal később mentem csak iskolába.  Szokatlan volt, s könnyezni kezdtem, hogy ki mellé ülök. A tanító néni mosolygott: „Aki mellé akarsz!" Egy dundi kislányt választottam, az első padból, mert én vézna voltam, s nagyon megtetszett a pufók orcája. Ötödikben is egymás mellé ültünk, mert egy osztályba kerültünk. Sajnos, később egy fiú mellé ültettek, mert időnként figyelmetlenek voltunk.


—  Halászni mentem, de ő már ott volt. Melléje ültem, kérdeztem a nevét. Én is megmondtam az enyémet, kezet fogtunk, majd ő így szólt: „Szervusz, te kis öcsi, ezentúl a barátom vagy!" Mikor jövök az iskolából, felültet a biciklijére, mert ő nagy fiú, és hazáig hoz.


—  Nagyon búsultam, mert ahová utaztunk, nem volt barátnőm. Egyszer hozzám jön egy kislány: „Miért búsulsz?" — „Azért búsulok, mert nincs kivel játszódnom." — „Játsszunk ketten", mondta.


—  Jött haza a mezőről, a kicsi szekérrel, s láttam, nehéz neki a terű. Szembe mentem véle, segítettem haza húzni. Otthon mondta, ha bajban leszek, csak neki szóljak.


—  Mi a barátságunkat egy verekedés után kezdtük, amikor egy ablakot is kitörtünk. Másnap kezet fogtunk, azóta nagyon jól összetartunk.


—  Összeismerkedtem egy vézna kislánnyal, aki pingpongozik s bajnokságot is nyer. A nyáron felkerestem, s láttam, jobb karját egyenesen leengedve tartotta. Ezen meglepődtem. Szeme szomorkás volt, míg elmesélte; baleset érte, eltörött a jobb karja, s éppen műtétre készül. Megszégyeltem magam, ő meg elfordult. Biztosan nem kellett volna kérdezősködnöm.


—  Labdáztam, s a labda beesett hozzájuk a szomszédba. Ő visszadobta. Én szándékosan ismét átdobtam, s így kezdtünk a labdával játszadozni . . . Mogyorót is akartunk egyszer törni, a mogyorót kőre tettem, barátom a körmömre követ dobott, a köröm megkékült és leesett. Nagyon összevesztünk, aztán a körmöm kinőtt, s mi is kibékültünk.


—  Szilárd nyulat hozott pároztatni, de tévedésből apát hozott, nem anyát.  Hívott, segítsek visszavinni az állatot, s utána úgy elmerültünk a játékban, hogy csak este vetődtem haza. Másnap adtam neki egy nyulat, mondtam: válasszon.


—  Borvízért mentem az erdőre, kerékpárral. Ott találkoztam Péterrel. Panaszolta, hogy elromlott az övé, két órán át kínlódtunk vele, nem tudtuk megjavítani. Esteledett. Elhatároztam, én se ülök kerékpárra. Útközben sokat beszélgettünk.


—  Idegenben voltunk hokizni a csapattal. Mérkőzés végén egy fiú az ellenfél csapatából megszólított: „Haver, jössz hozzánk lakni?" Én azt mondtam, mehetek. Átöltöztünk s mentünk. Levente nagyon szépen, nagyon jól ellátott. Kérdezte, megyünk-e egyet a városba? Mondtam, hogy mehetünk. Mutatott cukrászdákat, mozikat, múzeumokat. Este vele és két testvérével játszottunk. Másnap kellett hazajönni, s mondja nekem: „Te,  Attila, írjál nekem levelet!" Aztán írtam neki.


—  Kiültem az udvarba harmonikázni. Egyszer csak a szomszéd Tibi felállt a kertre, s nézett. Volt egy nagybőgője, s a testvérének egy hegedűje. Szóltam, hozza át a bőgőt s a testvére a hegedűt. Feljöttek, s estig zenéltünk, egyvégtében.


—  Eltörött a szánkó alatta! Én mondtam Adolfnak: dobd el a szánkód az útból, s gyere hozzám, én felültetlek, van hely az enyémen!


—  Ötödikben   még   nem   ismertük   jól   egymást.   Osztályfőnöki   óra után szünetre mentünk. Játék közben a nagyok véletlenül behasították a fejemet. A közelben nem volt más osztálytársam, csak Attila. Elvitt az orvosi rendelőbe,  s a következő szüneten javasolta, legyünk jóbarátok.


—  Megbetegedett  anyukám, s  én zokogva mentem iskolába.   Padtársnőm kérdezte, mi bánt, én elmondtam neki mindent, s hogy nincs ki injekciót adjon  anyunak.  Megvigasztalt, hogy  az  édesanyja  ápolónő,  s elhívja hozzánk.


—  Édesanyám azzal költött, hogy menni kell az erdőre, reggelit vinni édesapámnak, aki Szentesben kaszált. Egyedül féltem az úttól, de elindultam. Ahogy kiértem a kapun, egy szőke kislány jött szatyorral a kezében. Kiderült, ő is az erdőre tart. Örültünk, hogy nem kell egyedül mennünk. Útközben tehéncsordával találkoztunk, kutyák támadtak ránk. Megijedtünk, de bátorítottuk egymást, mintha egyikünk se félt volna. Másnap újra együtt voltunk.

Egy barátság "asszimetriája" (Dan Culcer)

Formailag megelőzött, igazság szerint azonban csak ráduplázott gondolataimra Dani barátom, vagyis Dan Culcer, aki bevallása szerint nemrégiben tért vissza Réunion szigetéről, ahol egyik lányát látogatta meg. A távoli, Madagaszkár közeli (mily relatív e közelség: a köztük lévő táv testvérek közt is bk. 800 kilométer!) kis sziget érdekes élményt jelentett számára, de egy pillanatig sem érezte, hogy az az a hely, ahol élnie adatott...

Pedig Dani nem az a konzervatív, minden áron helyhez kötött fajta, mint jómagam, mert a kellő pillanatban le tudta győzni minden szubjektív kötelmét és el tudott szakadni attól a földtől (pedig tudom, nem volt könnyű a számára), amely azóta vonzás és taszítás között tartja...

A "megelőzés" annyiban állt, hogy az általa alapított és szerkesztett "asymetria" című internetes folyóirat május 8-i naplóbejegyzésében egy 2007-ből származó cikkemet idézi, magyar nyelven, amelyben ismételten megvallottam hozzá fűződő baráti érzelmeim különös körülményeit és logikáját.

Jurnal: Cseke Gabor. Ceea ce nu poate fi tradus

Scris la Friday, May 08 @ 15:47:59 CEST de catre asymetria

cím alatt ezt írja ugyanis:

Ami már lefordíthatatlan cím alatt régi diákbarátom, Cseke Gábor költő, újságíró és műfordító, jelenleg Bukarestből Csíkszeredába költözött tevékeny nyugdíjas nyilvánosságra hozta egy költői együttműködésünk történetét, amikor magam sem tudom, játékból vagy a kihívás kedvéért, magyarul kezdtem verseket írni, majd megkértem, ellenőrizze azok nyelvhelyességét, aminek az lett a vége, hogy költői igényű szöveget írtunk négykezesen. Nem fordítom le az alább közzétett cikket. Talán még akadnak az erdélyi románok között néhányan, akik tudnak egy annyit magyarul, hogy megértsék és csodálkozzanak rajta. Mi ütött ebbe a két vénemberbe, hogy egy anyanyelvüktől elütő, más nyelven játszadozzanak?

Ami azt illeti, töprengjenek csak rajta és keressék rá a lehetséges magyarázatot. Az én magyarázatom napnál világosabb. A kétnyelvűség vállalása se az egyik, se a másik részére nem jár a saját identitás elvesztésének veszélyével. Úgy remélem, hogy Gábor és Dan jó barátok és jó hazafiak, és soha sem fenyegeti őket az a veszély, hogy az etnikai konfliktus sarában henteregjenek Európa egyik kültelki fertályában, hogy manipulálni, felszítani hagyják magukat mások által, idegen érdekeket szolgálva, amelyek ellentétesek belső szomszédságunk szilárd és valós érdekeivel, amely nem állít szembe mindket egymással szemben, hanem a mindkettőnk érdekében álló összefogásra ösztönöz. Közösségeink, amelyekből vétettünk, ahányszor nem látták át a Divide et impera jegyében cselekvők mesterkedéseit, fiainak életével fizettek anélkül, hogy valamit is nyertek volna.

("Sub titlul Ceea ce nu poate fi tradus vechiul meu prieten din studentie, poetul, ziaristul si traducătorul Cseke Gàbor, acum un activ pensionar retras din Bucuresti la Miercurea Ciuc, publică povestea unei colaborări poetice dintre noi, când, nu stiu dacă din joacă sau ca o provocare, am început să scriu poeme în ungureste, apoi i-am propus să verifice corectitudinea lor, si am terminat prin a scrie la doua mâini un text cu intentii poeticesti. Nu voi traduce articolul său, reprodus mai jos. Se vor mai fi găsind printre ardelenii români câtiva care să stie măcar o leacă de maghiară pentru a pricepe si a se minuna.

Ce i-o fi apucat pe acesti bătrâiori să se joace într-alta limbă decât limba lor maternă?

Ei bine, să se întrebe si să caute propriile lor răspunsuri. Eu îl am pe al meu. Asumarea bilingvismului atât pentru unii cât si pentru altii nu este un pericol de pierdere a identitătii. Sper că Gabor si Dan sunt buni prieteni, fiind buni patrioti, fără să existe vreodată pericolul de a se tăvăli în noroiul conflictului etnic într-un cartier marginas al Europei, fără să se lase manipulati, întărâtati de altii, servind interese străine, contrare intereselor statornice si reale ale vecinătătii noastre interioare, cea care nu ne opune în dauna celuilalt ci ne solidarizează în interesul amândurora. De cîte ori n-au înteles manevra celor care actionează în numele principiului Divide et impera, comunitătile din care facem parte au plătit cu pretul vietii fiilor acestora, fără să câstige nimic. Dan Culcer")

Ez a némileg kései, de titokban nagyon várt nyilvános "megfejelés" egy olyan pillanatban érkezett, amikor ismét sűrűsödik a levegő Kelet-Közép Európa tájain, az itt élő népek saját, rendezetlen igazságaikat továbbra is egymással szembe helyezkedve igyekeznek kijátszani. Ezzel kapcsolatosan Dan mindjárt háziolvasmányt is ajánl a figyelmembe, ugyancsak az asymetriáról, nevezett Ion Varlam interjúját (Nationalismul şi cauza romanească), ami egy nappal a Dan bejegyzése előtt került föl a honlapra s amelyben formálisan minden a helyén is van, első látásra az ember igazat ad a nemzeti érdekek jelenkori európai védelmezőjeként fellépő személynek, csakhogy ez a logika annyira idegen és távoli tőlem, mint amennyire Réunion szigete vagy éppen a Tűzföld, hogy a földrajzi távolság képteleen szédületét is érzékeltessem valamiképpen. Persze, hogy saját testvéreink, rokonaink és véreink, a sokat emlegetet "neam" az elsődleges meghatározónk, de amióta az egyénnek kezébe adták szabadsága kulcsát, s azzal együtt a szabad választás jogát is életét és identitását illetően, és erről a szabadságról immár nem vagyunk képesek feltétel nélkül, vakon és pillanatnyi érdekek miatt lemondani, sokkal inkább a tisztesség és a jóérzés, a ne kívánd (fele)barátodnak azt, amit magadnak sem kívánnál elv kell hogy egybetartson minden olyan embert, aki nem "kölcsönösségben", nem minden áron való, élettelen szimmetriában (mert abban implicite benne van a revans, a bosszú gondolata is), hanem a "megértésben", egymás logikájába és kultúrájába való átjárásban látja az együttélés titkát.

Tulajdonképpen ezt szorgalmazzák Dannal folytatott üzenetváltásaink, írói játékaink és töprengéseink, amelyekből alább én is közreadok néhányat, az eddigiek mellé.

*

Ami már lefordíthatatlan

Hosszú évek óta levelezek Dan Culcer barátommal. Míg az országban élt, inkább csak találkozgattunk, bár ritkásan; aztán hogy Párizs lett az otthona, hosszabb hallgatásokkal tarkítva, a távolság ellenére is megtaláltuk egyetemi évekből fennmaradt, soha ki nem hunyt barátságunk ápolásának útjait-módjait.

Személyesen sokat köszönhetek neki, hiszen gyerekkorától ismeri s beszéli anyanyelvemet, nem csak fordításaim, de eredeti szövegeim jó kritikusa is volt minden időkben. Szívesen küldöm ma is el számára az általam fontosnak vélt írásaimat, véleményezésre, vagy csak úgy, egy első olvasat tükrében lemérni a vélt hatást.

Dani - így hívom - 1941-ben született, román erdélyi családban, édesapja az az Alexandru Culcer doktor, aki aki részt vett a Petőfi elestének körülményeit feltáró román-magyar vegyes munkabizottságban és nemzeti költőnk rajongója volt. Dan 1963-ban végezte a kolozsvári Babes-Bolyai bölcsészkarát, 1971-ben a marosvásárhelyi Vatra irodalmi folyóirat szerkesztője lett. Kiváló műfordításai jelentek meg a magyar irodalomból. 1987-től politikai menekült Párizsban, 1996-ban elnyeri a francia állampolgárságot. Lapszerkesztő, a Román Újságírók Nyugati Szövetségének elnöke, a Vatra párizsi tudósítója. Első versei magyarul jelentek meg a bukaresti Ifjúmunkásban.

Rendhagyó kétnyelvűségének gyökereiről és következményeiről faggatta őt nemrég a kolozsvári Tribuna c. irodalmi folyóirat riportere egy interjúban, rácsodálkozva a tényre, hogy Dan, a román költő magyar lapban debütált! A magyarázat egyszerű – így a válasz -, versei románul felkeltették a szellemi rendőrség gyanakvó érdeklődését, de magyarul már nehezen voltak beazonosíthatók: így, miközben a román lapok elutasították, mi, az Ifjúmunkásnál dolgozók tettük a mit sem tudó angolt. És jól tettük...

Az interjú végén azt is bevallja: az utóbbi időben az a szándék foglalkoztatja, hogy magyarul vagy legalább is két nyelven írjon verseket, próbára téve ezáltal teremtő képességét a második nyelvként vállalt magyarban is. S mintegy ízelítőül, az interjúhoz mellékelte azt a szöveget, amit pár éve küldött nekem, mint első magyarul írt költeményét, s kritikámat kérte. Mivel a gyakorlatlanság miatt Dani a bizonytalan fogalmazáson túl helyesírási vétségeket is ejtett, tapintatosan kikorrigáltam szövegét s visszaküldtem neki.

A Tribunában viszont a régi, a javítatlan szöveg jelent meg:

Ghiveci pentru cina din urmă

Mamei/Annyámnak,

Ersilia (Gutu) Culcer

Anya, nyelvünk egy lecsó, mindent bele lehet keverni.

De minden lecsó más ízű, ízesítve anyai ágon.

Aggódva, a konyhában, egy őszi napon,

Félig elaludva, félig éberen, ébren, a keverék adagjait

Kilestük. Receptek haldokolnak. És most, amerre járunk, amerre tesznek,

Ezt az adagolást, felhígitva-tömöritve,

Lányaink, fiaink számára végig fözzük, égetjük a sporheljt.

Velük akarjuk kóstoltatni, meg és fenntartani.

Aki több nyelvet ismer, több lecsót gusztál, kóstol,

És mi édes-csipős-fanyar-keserü e lecsók

Kozmált íze, amikor Mi Anyára gondolunk,

Mi Atyánkat mormolunk. Őfelsége felesége még egy birsalmát

szokott hozzá tenni. Apai nevére nézve, csak most értem, miért.

És adagolom kozmás könnyeimet

nehogy túl édes legyen e végső vacsora.

(2005)

Most már belátom, hogy ennek a versnek így kell maradnia, hiszen ekként őrzi a leghívebben szerzőjének szándékát. Ezt a verset nem lehet tovább magyarítani, mert akkor nem Culcer-vers lenne, hanem egy fordítás, ami a tolmácsoló percepcióját hordozná.

Talán egy éve Dan arra nógatott, próbálnám meg azt a ritka költői mutatványt, amit csak nagyon kevesen engedtek meg mostanig maguknak, hogy keveréknyelven, románul is, magyarul is, szendvicsmódra írjak verset, akármilyet, próba-szerencse alapon. Az interjú fényében világos, hogy e kérése egybevágott ama szándékával, hogy a magyar és a román kultúra kölcsönös, egyidejű átjárhatóságának útjait-módjait keresse, amikor nincs szükség fordításra, mert a fordítás lehetetlen, nonszensz, hiszen a megértés éppen a kétnyelvűségben a legtökéletesebb, a legkomplexebb.

E képtelennek tűnő játékra csakis igen-t illett mondanom. Hosszú fejtörés után ötöltem ki egy szendvics-vers gerincét, amit aztán annyit küldözgettünk csíszolásra és javírtásra oda-vissza egymásnak, míg minden összezavarodott bennünk, és már nem tudtuk, ki minek a szerzője. Végső megoldásként vállalván a kettős szerzőséget, eképpen adtuk „áldásunkat” az újszülöttre:

Odaát / Dincolo

a város rám várt én belészülettem

devenit-am şi clujean şi poet

de immár világpolgár lettem

ezit între cauză şi effect

várom az álmaim halálát

am obosit să trag, o barcă pe uscat

az idő kócos kopott szakállát

bombănind şi mascat

bástyák tövén de jót hugyoztam

simţind că nu se mai poate

a málló köveket lelocsoltam

ocrotit de bezna din cetate

Hója felől vihar jött és a zápor

m-a alungat spre casă

menekülőben oly közel a távol

ca limba dată sau aleasă

megkóstolnánk e vélt kalácsot

de a fogaink jaj belevásnak

totuşi muşcăm căci mai avem putere

kihunyó életünk még felviláglik

mixînd lucid reale şi himere.

Most pedig nincsen más hátra, mint végigmennünk a játékból választott, lehetetlen, kalandosnak tűnő, nemjárt úton.

(Megjelent 2007-ben, a Hargita Népében)

*

A fenti mellett jól félretéve őrzöm Dannak azt az állásfoglalását, melyre a rendszerváltásunk utáni nehéz esztendőkben került sor. Igaz, hogy nem a teljes szöveghez, csak annak áttételes ismertetéséhez jutottam hozzá, de néhány nagy igazságot találtam így is benne, mindenek előtt azt, hogy népeink viszonylatában egyre inkább nincs miért óvakodnunk a különbözőségek tudatosításától - ami a problémáink korábbi elkendőzésével szemben kulcsot adhat a valóságos közeledésre.

Dan Culcer a román-magyar kapcsolatokról

(A Hét, 1991)

A bukaresti Cotidianul október 7-i irodalmi-művészeti melléklete kétoldalas beszélgetést közöl Dan Culcerrel. Az interjú ez év augusztusában készült az író párizsi lakásán, a kérdező Dan C. Mihailescu, a melléklet szerkesztője. Mivel a kérdések és válaszok kitérnek a román-magyar kapcsolatok, kisebbségi létünk időszerű kérdéseire is, bemutatjuk az interjú főbb gondolatait. tesszük ezt azért is, mert Dan Culcer alapos ismerője a magyar nyelvnek és kultúrának, a két nép kapcsolatainak, válaszai tehát egy nagyműveltségű, széles látókörű román értelmiségi véleményét tükrözik.

Néhány sorban eddigi pályájáról: 1941-ben született. Apja, Alexandru Culcer, Budapesten kezdte, majd Kolozsváron fejezte be orvosi tanulmányait, 1942-49 között Segesváron dolgozott, ezidő alatt megkísérelte felkutatniPetőfi maradványait a fehéregyházi tömegsírokban, a témában több tanulmányt is közölt. Dan Culcer 1963-ban végezte a kolozsvári egyetem román nyelv és irodalom szakát, ezt követően gyakornok volt a marosvásárhelyi Szentgyörgyi Istvéán Színművészeti Intézetben, majd 1971-től az akkor alapított Vatra c. irodalmi-művelődési lap szerkesztője 1987-ig, amikor kivándorolt Franciaországba, azóta Párizsban él. A Vatra szerkesztőségében kis fordító közösség tevékenykedett, a Kriterionnál magyar írók műveit adták ki román nyelven, Dan Culcer is részt vett ebben a munkában, valamint több magyar irodalmi tanulmányt közölt.

A beszélgetés részletesen kitér Románia és Magyarország, valamint a magyar kisebbség és a román értelmiség viszonyának kérdésére.

A két ország kapcsolatának szentelt párbeszéd kiindulópontja Dan C. Mihaileanu véleménye: "Miközben Budapesten számos kiváló szakember foglalkozik minden vonatkozásban a román civilizációval, , nálunk alig akad néhány szakértő magyar kérdésekben. Aki van, az is dogmatikus, opportunista fordítógéppé vált. Nem küldünk diákokat Magyarországra szaktanulmányokra, nem tesszük 0,1 százalékát se mindannak, amit tesznek ők, hogy megismerjenek, és valamennyi átfogó, többé-kevésbé revendikatív kampányukra mi jövünk holmi Titus Popovici féle filippikákkal."

Dan Culcer válaszában visszatér a két ország kapcsolatainak kérdésére. Kiindulópontja és alapállása az, hogy a határok megváltoztatása nem jöhet szóba, mert a destabilizáció Európának ebben a részében senkinek sem lehet érdeke. A kölcsönös megismeréssel kapcsolatban így vélekedik: "Szerintem a román értelmiség egyik legsúlyosabb hibája, amelyet az erdélyi magyar kérdésben és általában a román-magyar kapcsolatokban elkövetett az, hogy negyven éven át állandóan arról beszéltünk, ami összeköt bennünket, a közös pontokról (demokrácia, fordítások stb.), miközben nem vettük észre, hogy a veszély voltaképpen az, ami elválaszt, és ha szükségesnek tartjuk a kölcsönös megismerést, nem annyira a közös, mint a specifikus, nem közös érdekekre kell tekintettel lennünk. Ezt többször elmondtam Romániában mind román, mind magyar barátainknak. Sőt, adott pillanatban egy magyar íróval megegyeztem, hogy Budapesten elindítunk egy kiadványsorozatot, amelyben közzétesszük mindkét fél legvadabb nacionalista szövegeit. Sajnos, a terv elesett, de ma is azt hiszem, a román-magyar kapcsolatok fő akadálya az, hogy nem ismerjük egymást, ezért kaphatnak lábra rémhírek, ködösítések, legendák, félretájékoztatások stb."

Ezt követően kifejti, hogy Erdély és Besszarábia népessége ma már egészen másként fest, mint festett 1919-ben vagy 1940-ben, majd így folytatja:

"A magyar kérdések megoldása a demokratizálódási folyamat. ha a Szovjetunióban demokrácia lesz, ha megnyílnak a határok az országok között, akkor egészen másképp lesz. Azonnali megoldás nem létezik. Ne feledjük a történelmet! 1940 után, amikor Erdély gazdát cserélt, akárcsak 1941-ben, amikor a románok bevonultak Besszarábiába, tömeges kolonizálás zajlott le. (...) Nem hiszem, hogy Erdélyben etnikumközi konfliktusokról van szó, arról, hogy kivívjanak vagy megőrizzenek privilégiumokat. Marosvásárhely román értelmisége a Ceausescu-rendszer szüleménye (lásd az Orvostudományi Intézetet). Azokról beszélek, akiknek funkcióik voltak, a tervszerű románosításból származó értelmiségét, amelyet említettem és amelynek soraiban a szekuritáté és a kommunista párt állandóan és nagy súllyal volt jelen. Igaz viszont, hogy ez a románosítási folyamat ellensúlyozni akarta az 1950-től, a Magyar Autonóm Tartomány megalakulásától elkezdődött magyarosítási folyamatot (itt Dan Culcer sajnos, nem árulja el, hogy 1950 előtt kik lakták e tájakat - szerk. megjegyzése.) Most lényegében arról van szó, hogy a magyar lakosság (az elit) vissza akarja szerezni az Autonóm Tartomány idején megszerzett előjogait, miközben a román elit meg akarja szilárdítani a Ceausescu-rendszerben kapott privilégiumokat. Alapjában véve tehát nem etnikai konfliktusról van szó."

San C. Mihailescu megjegyzi, őt elborzasztja, milyen sok "normális", jóhiszemű értelmiaségi szimpatizál a Vatra Romaneascával, illetve a "vetrizmus" szellemével, majd hozzáteszi: mint sok pártot és egyesületet, a Vatrát is a szekuritáté hálózta be, xenofóbiája nemsokára oda vezet, hogy Románia versenyre kél az afrikai törzsi harcokkal.

A Vatra tagságát Dan Culcer három táborra osztja: 1. az idős nemzedék, amely átélte az 1940-44 közti Horthy-megszállás traumáját, emiatt nincs bizalma a magyarokban, minden lépésüket, kezdeményezésüket gyanakvással fogadja; 2. a demagógok, akik mindent ugyanarra a lapra tesznek; 3. a provokatőrök, akik mesterségük vagy mentalitásuk révén a szekuritáté hatáskörébe tartoznak. Vannak - nagyon kevesen - jóhiszemű, becsületes emberek is, akik azért léptek be a Vatrába, mert tényleg azt hiszik, hogy meg kell védeniük Erdélyt, holott Magyarország részéről nem áll fenn ilyen veszély, nincs szüksége egy több milliós román kisebbségre, számára az egyetlen érdek az, hogy minden, a határain kívül élő magyar használhassa az anyanyelvét, ápolja hagyományait, márpedig ez semmilyen veszélyt nem jelent a román kultúrára. A jelenlegi nagy veszély egy vatra-SRI szövetség, ez destabilizálná Romániát, mert nagy tömegeket lehetne manipulálni a Román Információs Irodától érkező tendenciózus, egyoldalú adatokkal. Ez katasztrófa lenne az ország külkapcsolataira is. Márpedig egy ilyen szövetkezés lehetősége adva van, mert a szekuritáté kollaboránsai most a Vatra keretében tevékenykednek.

Mi a teendő ilyen körülmények között? Dan Culcer szerint egyrészt a nyílt beszédre, a felvilágosításra van szükség, hogy az emberek értsék meg, mi zajlik, ne engedjék meg, hogy manipulálják őket. Másrészt a kölcsönös megismerés szorgalmazására kell törekedni. A románoknak is meg kell ismerniük a magyar kultúrát, ez sok gyanakvásrt eloszlatna. Megengedhetetlen, hogy a román értelmiség ne ismerje annak a magyarságnak a civilizációját, amellyel ezer éve együtt él. Ezen a téren nagy szerep háruulna a képzett diplomatákra, és itt Dan Culcer elriasztó példát idéz:

Egy Platona nevű diplomatával a budapesti román követség sajtóattaséjával járták a magyar fővárost. Platona erdélyi témájú magyar kiadványokat keresett, de nem tudott magyarul, noha Kolozsváron végezte az egyetemet. Egyszer csak furcsa kérdéssel fordult Culcerhez: látott egy regényt Jókai Mórtól, a címében szerepel az Erdély szó (nyilván az Erdély aranykora - szerk. megj.) vajon ez nem valami politikai vonatkozású könyv? Ilyen emberek más követségeinken is vannak - teszi hozzá Dan Culcer.

B.I.

*

Barátságunk további zálogaként fordítottam le nemrégen Dan alábbi megrázó versét, amelynek eredeti változatát a szerző előadásában az interneten is meghallgathatjuk.

A Siralomvölgyben

(În Valea Plângerii)

A Siralomvölgyben

hová kimúlni jöttem

a szakadék balján

a keresztfa alján

az Úr koponyája

a varjak rájárnak

szemgödrébe vájnak

valahol jaj de rínak

szerelmeink elnyílnak

belepi őszi rozsda

kánon lekaszabolja

nagyvíz megmocskolja

kavarja-sodorja

terülő éj palástja

holtak feltámadása

Cseke Gábor fordítása

În Valea Plângerii

la locul stingerii

la stânga cumpenei

sub crucea domnului

ascunsă-i ţeasta Domnului

acolo cad ciorile

se scurmă în orbite

s-asculte scâncetele

iubitelor pierite

sub rugina toamnelor

sub coasa canoanelor

sub viitura apelor

învolburatelor întunecatelor

sub crugul nopţii

când învie morţii

Illusztráció: Hegyi táj a távoli Réunionról - lehetne talán a Siralomvölgye is? (Wikipédia)

Üveggyöngyök (Ady András)

Még Bukarestben laktam és dolgoztam, amikor felbukkant az irodalmi kéziratok között Ady András neve. Furának és kissé irreálisnak tartottam ezt a szinte százszázalékos névegyezést (tudjuk, az András mily közel áll genealógiailag az Endréhez, s mindkettő adott ponton egyformán kiköthet a Bandi becézésnél...), de úgy okoskodtunk odafent, hogy az írás beszél, az előítéleteket tegyük félre...

Ha jól tudom, az RMSZ indította a csíkszeredai fiatalembert, akit először 2004 kora tavaszán pillantottam meg először, amikor megkezdtem új életemet Csík fővárosában.

Meghívót adott át nekem, első könyve bemutatójára, amely az elhíresült (azóta nemrég befuccsolt) helybeli Tilos kávéházban volt esedékes. A kíváncsiság tovább működött bennem, természetesen ott voltam a jelzett időben, majd az esemény nyomán az alábbi interjút készítettem a Káfé honlap részére.

- Mit írsz jelenleg, miután az elmúlt hetekben bemutatták első verseskötetedet szülővárosodban, Csíkszeredában? Milyen érzés és felelősség az Ady "márkanévvel" betörni az irodalomba? Mely rövid versedet ajánlanád a Káfé olvasóinak? - kérdeztem a honlap nevében Ady Andrástól 2004 áprilisában, amire az akkor éppen első kötetes fiatalember ezt válaszolta:

- Pillanatnyilag úgy érzem mintha vakációznék, egészen diákosan, frissen, majdhogynem gondtalanul élek, érzek. A kiadást megelőző műveletsorok kicsit elhasználtak, annak ellenére, hogy a dolgok nehezét nem én viseltem.

Az írogatás folyamata nem állt le, talán lassult valamelyest, hisz igazi diák vakációban igyekszik lazsálni, ugyanakkor máris két könyvenkívüli vers boldog tulajdonosának mondhatom magam. Újabb formákkal, tartalmakkal tehát önmagammal kísérletezek.

Az Ady "márkanév" kétségtelenül jó hatású reklámpszichológice, azonnal felfigyeltek rá, nem kellett kitalálnom valami blickfangos, azonnali feltűnést keltő költői nevet. (Kezdetben voltak "hogy jövök én ahhoz, hogy ilyen névvel...", vagy "szerintem meg kellene változtatni..."-szerű felháborodott ajánlatok tekintélyesebb irodalmi tudoroktól.)

Ezek a rövid távú előnyei ennek a családnévnek, s azt hiszem az előnyök sora itt kezdődve, itt véget is ér. Innen már csak a névhez való felnöv(öget)és feladata marad, ami bőven sok. Ez a név kötelez. Legalább is engem kötelezett az írásra, megmutatkozásra és egyúttal arra is, hogy nagyon vigyázzak, mit és hogyan írok le, hisz minden hibám, éretlen-kiforratlan szavam nevem nagyítója alatt kerül olvasásra. Ebből azonban nem azt kell leszűrni, hogy az Ady név terhe alatt roskadozok - szegény én -, hanem azt, hogy felelősségteljesebbé, meggondoltabbá tett és tesz. Igy vagyunk együtt, mi ketten, jóban-rosszban, én és a nevem.

Az ajánlott vers pedig a Variáns volt:

Most, hogy

Elhamarkodott

Igeneket kell mondani,

Most, hogy kell,

Sőt kötelező a muszáj,

Lassan ideje

Az öregeket a télbe kitenni,

S melléjük kiülni kell.

*

A sors úgy hozta, hogy a 2004 nyarán történt huzamosabb kanadai tartózkodásom után váratlanul egészen szoros kapcsolatba kerültünk.

A csíkszeredai polgármesteri hivatal felkért ugyanis (utólag elgondolva, a közjátékban biztosan benne volt az ő keze is) havi közlönye megújítására-szerkesztésére. A felkérésre kis hezitálás után azért válaszoltam igennel, mert tudtam, hogy Ady Andrást veszem majd magam mellé segéderőként és egy év alatt megpróbálom kitanítani a közlöny szerkesztésének fortélyain túl a lapkészítés néhány alaptudnivalójára.

Így dolgoztunk, „főnök” és „beosztott” minőségben, kerek egy éven át. Megmosolyogtatott impulzív, olykor türelmetlen természete, illetve az a néha túlzott előzékenység, ahogy kezelt engem. Aztán megértettem, hogy a köztünk lévő generációs távolság akkora, hogy sosem fogunk tudni egyenlő félként beszélni egymással - András mindig is a számára hiányzó apa nemzedékét fogja bennem látni. Azon igyekeztem, hogy megpróbáljam mérsékelni heves reakcióit, hogy toleranciára szoktassam az élet sarkosságaival és a világ szélhámiájával szemben, amely, úgy láttam, minden időkben újra termi önmagát.

2006-ban úgy találtam, hogy további baráti odafigyeléssel már egyedül is el tudja látni a városi közlöny szerkesztésének feladatait. Átadtam neki a kormánybotot. Kapcsolatunk nem szűnt meg, csak levegősebbé, kevésbé robotjellegűvé vált. A közvetlen felelősség megérlelte és bölcsebbé tette András reakcióit az élet kihívásaira, s ahogy telt-múlt az idő, rá kellett ébrednie, hogy már nem ő a kicsi fiú a polgármesteri hivatal háza táján, hanem hozzáöregedett az intézményhez s hamarosan átigazolt a „köztes” nemzedékhez.

Személyes ismeretségünk kezdeti hónapjaiban született meg az a neki dedikált „példabeszéd”, amit aztán fölvettem a Csöndfűrész zenéje (Álmodott versek) című kötetembe.

Középen állva

Ady Andrásnak

Ott folytatom hol a tegnap abbahagytam és

Dolgomat végezni fölébredtem nem kevés

Időre sóhajtva mintha vízből menteném magam

Hozzátok igazítva csekély türelmem és agyam

Maradék cikkanását még fognak az elnyűtt fékek

Felszikráznak a gyújtógyertyák s máris bölcseket beszélek

A hang enyém de mintha más ajkáról szólna

Kedvem fagyos és közben nyárról szól a nóta

Álmodni ébredést és ébren álmodozni

E kettővel iszonyú nehéz összeszokni

Míg a világ mindig a középen állva

Hallgatni is de ha muszáj hát kiabálva

Eloltott fények közt is égni hagyni a lángot

Mely minket éltet engem és a világot

Résnyire nyitva a koporsó fedelét ha már lecsukták

Csak lesni kifelé szomjasan az élők meg ne tudják

Sokat beszélgettünk az évek során az alkotásról, a vers titkairól és lírai eszményekről, s szinte természetes volt az a pillanat, amelyben kissé szabódva megkért, hogy megjelenés előtt barátilag lektoráljam, pontosabban szigorúan bíráljam felül második verskötetét, a 2006-ban kiadott Privát mértan-t. Majd az volt a kívánsága, hogy én legyek az, aki fülszöveget fogalmaz a könyv hátlapjára.

„Egy riadalmas lélek önvigasza - így lehetne jellemezni Ady András újabb verseit, amelyek kettős szemléletben, egy gyermeki és egy felnőtt világlátás egymással szembesített logikája és indulatvilága mentén csiholja ki azokat a tanulságokat, melyek e költészetet éltetik.

Takarékosan adagolt belső rímek emlékeztetnek, hogy a líra vizein evezünk ugyan, de a belső szembesítés életre-halálra megy, a költő pedig minden esetben az élet pártján áll.”

A kötet megjelenése után író-olvasó találkozón mutatkoztunk be a helybeli Corvina könyvesbolt közönsége előtt. Még azon a napon, meglepetésnek szánva, megjelent a helyi lapban - heti művelődési rovatomban - kritikai vélekedésem könyvéről.

*

Családi felderítésen

Verset sokat írtak már és még többet fognak (ha fognak...). Verseskönyvet is írtak éppen eleget, s nem most jelent meg az utolsó.

A Privát mértan, Ady András második kötete* is beleillik e végtelennek tűnő sorba, bár a napokban kaphattuk kézhez, a legfrissebbek közül való, és épp egy héttel ezelőtt tűnt föl hivatalosan is a nyilvánosság szemhatárán, a Corvina könyvesboltban.

Szokvány? Nem mindennapi, de megszokott esemény ez könyvterjesztőnek, érdeklődő olvasónak? Talán.

Úgy vettem észre, hogy azért mégis van egy megismételhetetlen egyediség az ilyen könyvavatásokban: általában ezek azon első, nyilvános események, melyeken szélesebb körben hivatalosan is közbeszéd témája lesz egy szerző munkája, mélységtől és árnyalatoktól függetlenül.

Szülővárosában Ady András másodszor ülhet immár a könyvéről hallani-vallani várókkal szemközt, s ennek az adhat majd különös, sejtelmes ízt, hogy kötetének törzsanyaga, s maga a címadó ciklus (a Privát mértan) egy sajátos családi felderítés versekben megörökített számvetése.

Manapság ugyancsak nem meglepő széthulló, jobbik esetben széttartó, egymástól térben távol kerülő családokkal találkozni, az életükben beállt veszteségeket, torzulásokat, hiányokat konstatálni. Akik benne élnek egy ilyen szakadozott családi hálóban, a saját bőrükön tapasztalták, mit jelent a személyiségfejlődésben fölfedezni és újra bogozni a rokoni kapcsolatokat. Minden egyes fel- és megismert rokon látványosan képes kedvezően befolyásolni a család biztonságérzetét, életrevalóságát, még akkor is, ha csak amolyan „fekete bárányról” van szó.

Hát még, ha olyan értékteremtő, ám tragikus sors feslik föl szerzőnk előtt, mint az 1950-ben született és 1991-ben fiatalon elhunyt Ady József festőművészé, aki történetesen a költő unokabátyja. András 15 éves kamasz, amikor a Marosvásárhelyen élő „Öcsi bátya” megadja magát a végzetes betegségnek. Tulajdonképpen családi hírekből tud valamit róla, ami alig több, mint halvány sejtés: tudja, hogy valamilyen művészember, hogy kényelmetlen fickó a környezete számára, s mindenek előtt azt, hogy beteg, talán gyógyíthatatlan...

Aztán telik-múlik az idő, Ady András felnőtté válik, elvégzi az egyetemet, közben hogy, hogy nem, összeakad a bajusza a költészettel, megtörténik az első közlés is, majd jön a többi, 2004-ben megjelenik első versesfüzete (hiába, rendszerint így járnak a költők), s amikor a másodszori bizonyításhoz gyürkőzve összeseperni készül a felgyűlt termést, rájön arra, hogy valami hiány mutatkozik önismeretében. Ráébred arra, hogy de hiszen ott van a Józsi nagybátyja szellemi öröksége, amiben tulajdonképpen meg sem merítkezett. És ekkor ugrik be nála a felderítés kényszere: munkák, dokumentumok, emlékezések, kritikák feltérképezése, begyűjtése, értelmezés és rácsodálkozás... Ady József egyre élőbbé válik unokaöccse szemében, az addig jobbára kapcsolat nélküli két generáció most kéznyújtásnyira kerül egymáshoz. András, akinek fiatalkora már a rendszerváltás utánról datálódik, kénytelen átérezni s ennek nyomán átélni azt a maga idejében természetes üldözöttséget, amelynek légkörében nagybátyja élete és munkássága ki- és elvirágzott. És miközben látszólag vizuális munkákat, vásznakat, grafikai lapokat, reprodukciókat, lenyomatokat gyűjt be tőle, elemez és értékel, mind jobban önmagára ismer a részletekben, a napfényre kerülő adalékokban. Képek és rájuk hajazó versek rendre eggyé válnak, összekeverednek, mintha mindig is szimbiózisban éltek volna. A költő a nagybáyját „rajzolja” és a rajzolaton - talán nem is meglepetésére - saját maga, a művészetnek élő ember analóg sorsa néz vissza rá:

Mindig bekopogsz zárolt

álmomba , hátat fordítva

várod rajzoljak neked arcot,

s a vonásokra csak görbe

váll, szomjas nyak szögei

utalnak, a háttered, mely

mint hajnal-máglya a

rádobott éjt, emészti tested,

s míg a gőzölgő homályba

olvadt alak csorog retinámra,

kérlelsz hagyjam szárnyaid a

francba, embert rajzoljak a

lapra...

s én nem teszem, mert

megfagyott a grafit-vér eremben.

(Nagybátyám rajzolom. Cím nélküli képre)

Mit lehet ilyenkor tenni? Végigjárni az utat, amiről az ember nem tudhatja, hogy hová vezet, de amivel tartozik önmagának. Rokonság ide vagy oda, mindenek előtt a valóságos emberi kötelékeken van a hangsúly, amelyeknek méreteit matematikai hűséggel kell rögzíteni. Ez a privát mértan az, ami az emberi hídverések alapjául szolgálhat; ennek révén válnak kiszámíthatóvá a pillérek, a fesztávolságok, a kilengések biztonsági foka.

Ady új kötete, amennyire visszanyúlás a közelmúlthoz, annyiban előreszaladás is az időben: a befogadó meghaladás lehetséges képletének nyilvános bizonyítása, egyelőre családon belül, de azon jóval túl is - a legteljesebb önmeghaladás jegyében.

CSEKE GÁBOR

Az alábbi két vers Ady kötetéből való, s mintegy illusztrációként mellékeltem a fenti íráshoz.

Vers vasút

Szinte hetente kigördül,

kattogva néhány sor,

távoli vágányon összeáll

egy strófa, s mikor a

gőz, vagy villanylelkű

szörny lopva az élre oson,

kész versek vesztegelnek,

fagyott sínpárokon.

Naponta csattog váltókon,

néhány szó kiutat kutat

a vas hálózaton, s míg

csillogó, dalos szerelvények

kacagva gyorsulnak mellettük,

félve átsiklanak a

jég-pályaudvaron.

Szinte naponta siklanak ki,

rímek zuhannak a semmibe,

s néhány igekötőn függve,

kicsavart sorok csordulnak

a töltésre.

Hetente indulnak versek,

tetőkön távolba tekint az

őrség, s mintha a vas

taktusból sorsukat lehetne jósolni...

- vég nélkül vágtatnak olvasva,

vagy feledve -

...az alagúton túl,

felrobbant felhőkből, feketén

szállong a varjú-konfetti.

Hálómban

Ady József: A háló (1983)

Eljutottam a szeretetben oda,

hol szeretni csak mást tudok.

Eljutottam a gyűlöletben oda,

hol gyűlöletem magam ellen fordul.

Szeretet-gyűlölet hálómban lassan,

Halász és halott vagyok.

* Ady András: Privát mértan. Versek. Alutus Kiadó, Csíkszereda, 2006.

2007 májusában tanácskérő levél érkezett tőle: mitévő legyen, hogy betörhessen az irodalmi lapok világába?

„SZÁMOMRA MINDENEKFÖLÖTT FONTOS MOST A TISZTÁNLÁTÁS ÉS ÚGY ÉRZEM, HOGY AZ ÖN TAPASZTALATA, TUDÁSA ÉS KITÜNTETŐ BARÁTSÁGA MEGADHATJA SZÁMOMRA A SZÜKSÉGES VÁLASZT.”

Válaszomból:

Kedves Andris!

Nagyon el lehettél keseredve, hogy egy ilyen hivatalos hangú, "mélyről jövő" panasszal fordultál hozzám. Nem érzem magam olyan magasan, hogy ne érintene meg mindaz, amivel vívódsz, hiszen ezek a dolgok mindannyiunk dilemmái, és minden más csupán máz és látszat.

Fura lenne most arról győzködnöm Téged, hogy érdemes-e verset írnod vagy sem. Két köteteddel előttem bizonyítottál. Talán, amiben bizonytalan vagyok, az az, hogy megvan-e benned a mindenáron való, a feltétel nélküli versirásnak a "bogara". És ezt erősíti az a tépelődésed, hogy esetleg kész volnál felhagyni vele, hogyha így meg úgy...

Nos, bár ugyanabban a hajóban vagyok, mint Te, még nem jutottam el arra a pontra, hogy a közlések sorsától tegyem függővé, veszek-e még tollat a kezembe vagy sem. Természetesen, befolyásolja az ember közérzetét, megterheli törekvéseit és bizakodását, de alapvetően nem nullázhatja le.

Nem akartam, hogy hamis illúziók tartsák fogva. Az élet természetes kegyetlenségét igyekeztem érzékeltetni vele, ha úgynevezett kudarcai kerültek szóba. Az idő pedig úgy hozta, hogy az irodalmi táborba valahogy mégis sikerült betörnie: a Helikon, a Várad is hozta verseit - az Új Magyar Szó mellett.

Volt egy nézeteltérésünk, amelyből viszont nem lett affér. Megürült az Új Magyar Szó Hargita megyei tudósítói posztja s melegen ajánltam kollégáimnak Adyt. Valami miatt megijedt a feladattól, pontosabban nem érezte eddigi életviteléhez és elképzeléseihez illőnek azt, amit elvártak volna tőle és - visszalépett. Kishitűségnek tartottam óvatoskodását, de végül is megértettem. Az ő életéről, az ő döntéséről volt szó, amit tetszik, nem tetszik, tiszteletben kellett tartani.

Időközben megtalálta az utat a lap publicisztikai rovatához, ahol heti rendszerességgel évek óta figyelemre méltó külpolitikai kommentárokat közöl. Megértettem: ez többet jelent neki, mint a napi hangyáskodás, lótás-futás, mindenevő újságírás.

2007-ben az ÚMSZ Színképének egy számát Ady Endre emlékének szenteltük, akkor kértem tőle - névrokonsága folytán is - emlékverset a nagy költőelődről. Ezt sikerült akkor kicsiholni belőle...

Ady András

Álmomban Endre voltam

(Apokrif II.)

mint átázott kötés vörösen

szivárog a hajnal, ájult

félhomályban neved

motyogom, s a leírt szó,

mely gyilkol vagy gyógyít,

lepihent rég; míg közöttünk

redőket vet a csend, képzeletben

még lehet csak heverni egymás

mellett, mint két meztelen lehelet...

te éjjel kártyáztál, istent asztal

alá ittad, s én tét voltam, ha

szárnyakban játsztatok

részegen, boldogan

neked már mindegy,

hisz védenek a gyűrött

abroszra írt imák, a világ

felett kifeszített versek, fényed,

s a szövetség, mely a vér-borból

torkodon lefolyt...

neked már mindegy, de én

koravén bolond, külön

sugarat remélek

2007

Pár hónapja azzal lepett meg, hogy újabb kötetét küldte el első olvasatra, hogy ha jónak látom, ajánljam be a Pallas-Akadémia kiadóhoz. Az igen jó, egyenletes szintű kötet azóta ott szerepel a kiadó idei tervében.

A napokban pedig váratlan törlesztésre, egyfajta „revansra” került sor, ami arra késztetett, hogy kapcsolatunk eme hevenyészett, vázlatszerű történetét összeférceljem. A szavak szintjén ugyanis kevés mondható el ebből a tartós, ám mégis mérték- és távolságtartó barátságból, mely attól nemesül meg az én szememben: egy pillanatra sem érezni, hogy valamelyikünk vissza kívánna élni az évek során közénk kívánkozott bizalommal.

*

Jobb napokat Cseke úrnak!

Egy nagyon-nagyon régi tartozásom szeretném végre leróni. A válasszal azóta lógok, hogy Cseke úr, könyvébe, versébe vette nevemet, s bár a történetnek már történelme van, megvallom akkor, azonnal válaszolni akartam. Nem mertem, visszatántorodtam, hiszen nem éreztem magam felkészülve arra, hogy kettőnk ismeretségét, a számomra lekötelező barátságot valamiféleképpen is összegezzem, áttekintsem. Mi több, versben tegyem ezt, hiszen ott nagyobb az eszköztár(am). Nem állítom, hogy jelenleg sokkal teljesebb lenne a kép, vagy mívesebb az írott szó, de most már megvolt a válaszhoz a kellő bátorság (vakmerőség?).

P.S. Az irományban alkalmazott tegező-megszólítást (ez számomra egy ritka-furcsa alkalom) csak és csakis a lírai hangulat, köznyezet és forma teszi lehetővé, a furcsa közvetlenkedő-bátorságot is ez magyarázza, a való életben sosem tudnék lemondani arról, ami számomra a tisztelet külső, verbális megjelenését jelenteni.

P.S.2. Jelentem alásan, ez a versike már egy újabb könyvecske (vagy könyvecsek?) anyagának része lenne, s egyúttal tisztelettel kérem Cseke urat, hogy engedélyezze, vagy tiltsa meg a majdani közlését, tetszés, vagy nemtetszés szerint. Lévén, hogy személyes dolog. :)

Felajánlom hát Cseke úrnak ezt az üveggyöngyöt, az annyi sok drágakőért méltatlan cserében.

Kalapemelintve, lengetve,

András

LEHET ÍGY IS?

Cseke Gábornak

Számomra csak annak

van értelme, mi kézzel

érinthető való, tíz körömmel,

foggal, marokkal téphető,

ehető, fogható, csak az

számít, mi bőrömhöz ér,

vagy abból darabot hasít,

s bár sejtem, hogy ha

ellene nem tehetek semmit,

álmodni néha jó, mindig

félek, hogy a valótlan

minden fontosat örökre

eltorzít.

Számodra az ábránd is

jelent valamit, hogy mit

csak te tudod, s miközben

pihenni küldöd múltad

árnyait, nyugodt jelent

élsz magadnak, éltető

kételyt csomagolsz utadra,

rovod külön rajzolatú

köreid: egy ellipszis, két

ellipszis, minden mi mást

távolít, téged közelebb hoz,

nyitott, fáradt szemmel

kérdezed a világot, mely

a retinádra válaszul

mindig saját rendezésű

kisfilmet vetít.

Bennünk talán az közös,

hogy mikor én mindenben

csak felemelt öklöket látok,

te elmondod, hogy két

ember között létezik néha

kézfogás is, mely nem rejt

magában pofont.

Illusztráció: Ady József: A háló (1983)