Újabb Nobel-lecke

(Az Új Magyar Szó Színkép melléklete kért kommentárt tőlem az idei irodalmi Nobel-díj odaítélése kapcsán. Mivel jó pár éve rendszeresen szeretek eligazodni a legtöbbször ismeretlennek ható, díjazott életművekben, a feladat ezúttal is testhezálló - elvállaltam. Pár perce postáztam a szerkesztőnek.)

Tomas (Gösta) Transtörmer

Egy újabb "meglepetés-Nobel" az idei, bár régóta esélyes, s nem csak hazájában különösen népszerű, hiszen ötven nyelven forognak közkézen a versei. Ráadásul Tomas Gösta Transtörmer, aki harmadik a svéd irodalmi nobelesek sorában (Selma Lagerlöf / 1909 és Eyvind Johnson / 1974 után) egész életében pszichológusi mesterségéből élt, a költészetet csak magánzó módjára művelte, s 1990 óta, amióta agyvérzés érte, mondhatni egy egészen más személyiségről lehet beszélni, aki legyűrte ugyan az életveszélyes fizikai traumát, az agyvérzést, de jobb oldalára lebénult, beszédkészsége megsérült, s költészetének haikura hangolásával, illetve fél kezű zongorajátékának kifejlesztésével kivágta magát a tehetetlenségből.

Egy ilyen pitoreszkül alakuló életsors mellett talán szikárnak, színtelennek és íztelennek tűnik az a költészet, amit Transtörmer művel. Stockholmban élő barátom ezt úgy fejezi ki, hogy hiába próbálta magát ráhangolni az illető hullámhosszára, a kép sehogy sem állt össze, számára a költő "nem mond semmit". Ám a költő hallatlan népszerűsége és a svéd líra eredendő, már-már végletes sallagtalansága (pl. nem csak, hogy nem használják, de egyenesen megvetik a sorok összecsengését, így a rímet a könnyűzenei szövegekbe száműzik) magyarázat lehet arra, hogy nem minden egyetemes, ami számunkra eszmény és fordítva. A dolgot még tovább bonyolítja az a tény, hogy mindennek dacára, Transtörmertől meglehetősen sokat fordítottak magyarra is (Thinsz Géza, Mervel Ferenc, Tar Károly, Tőzsér Árpád), ugyanakkor őt sem hagyta hidegen a magyar líra, Nemes Nagy Ágnes, Weöres Sándor, Nagy László, Szabó Lőrinc, Illyés Gyula, Tandori Dezső és Pilinszky János svédbe oltott versei rá a tanúbizonyságok. (Pilinszkyhez egyenesen szoros baráti szálak fűzték, 1969-ben járt nála Budapesten és így emlékezik vissza találkozásukra: "Pilinszky albérletben lakik, a város közepén, egyetlen szűköcske szobában [mint a legtöbb kispénzűnek, neki sem futja saját lakásra]. De csodálatos ember. Feledhetetlen estéket töltöttünk együtt véget nem érő beszélgetéssel [tolmács nélkül] a parányi szobában".)

Elképzelem azt is, mi lett volna, ha véletlenül mégis bejön az utolsó napok tipprangsora, s Transtörmer helyett a szintén már többször javasolt Bob Dylanhez kerül a Nobel-díj... Mennyi kifogás, lamentálás és esztétizálás folyna a csapból is egy másik rendhagyó, szokatlan, sémába nem illő teljesítmény okán. Mert ha jól megnézzük, az emberiség döntő többsége csakis olyan alkotót engedne zokszó nélkül a siker vályújához, akit feltétel nélkül bálványozni képes, akinek az értékei képesek annyira önállósulni, hogy mellettük eltörpülnek, lényegtelenné válnak a személyiségi jegyek, az életrajzi adalékok, az ízlésbeli és politikai-szellemi kötődések, rokonszenvek, az ellenérzések... De mert ilyen alkotók vajmi ritkán tűnnek fel, s a Nobel-díjat évente ki kell osztani, a nyomás pedig iszonyúan nagy a különböző nemzeti javaslatok irányából, be kell érnünk a sorozatos októberi meglepetésekkel, majd fokozatosan megszeretni és kultúránkba beépíteni a díjra rendszerint érdemes szerzőket.

Most éppen a nyolcvan esztendős Tomas (Gösta) Transtörmert...

Cseke Gábor

Tomas Tranströmer verseiből

Csend

Tystnad

Hagyd a halottakat...

Felhő siklik a napkorongra.

Az éhség toronyépület

mely elmozdul az éjszakában.

A hálószobába nyílik a liftakna

sötétség rúdja szemben a halálelőttivel.

Virágok az árokban. Harsona és csend.

Hagyd a halottakat...

Az ezüst evőkészlet túléli a nagy zsivajt

az Atlanti-óceán sötét mélyén.

Tél derekán

Midvinter

Kék ragyogás

szüremlik a ruhámból.

Tél derekán.

Jég-csörgődobok csörömpölnek.

Szemem behunyom.

Van egy hangtalan világ

van egy rés

ahol a holtakat

átcsempészik a határon.

Haikuk

Haikudikter

I.

Villanyvezeték

feszül országos fagyban

északi zene.

*

A hófehér nap

magában edz szemben a

halál-kék heggyel.

*

Nekünk élnünk kell

finom stílus füvében

kocsmakacajban.

*

Nyugszik már a nap.

Árnyékunk óriási.

Árnyék lesz minden.

II.

Az orchideák.

mellé tankhajók úsznak.

Telihold ragyog.

III.

Középkori vár

városnak nevezett sfinx,

üres arénák.

*

Falevél suttog:

egy vaddisznó orgonál.

És üt az óra.

*

És éj sodrásban

kelettől nyugatig

a hold járásával.

IV.

Szitakötő-pár

egymásba kapaszkodva

eltivornyázik.

*

Jelen az Isten.

Madárfüttyös alagút

után nyit kaput.

*

Ladik és hold.

Fény és csillagkép.

Tenger a neve.

Fordította: Tar Károly

Forrás: Ághegy. Skandináviai magyar irodalmi és művészeti lapfolyam, 11-13. sz., 1505-1507. oldalak

Egy önkéntes pályaőr feljegyzéseiből (28): Gurítódomb

Fotó Ádám Gyula

Anélkül, hogy a leghalványabb közöm is lenne hozzá, Bakter barátja felborította az életemet. Már-már berendezkedtem volt egy hosszadalmas, több lépcsős beszélgetésre, amely – bármennyire is terhes és zavaró volt pillanatnyilag a számomra – visszahozta rég elsüllyedt (elsüllyesztett?) emlékeimet. E látszólag parttalan és nem kevés feszültséggel terhes eszmecsere olyan volt számomra, mint egy vasúti pályaépítés, pontosabban helyreállítás rég nem látott vidékek és emberek felé. Mert a pályák léteztek bennem, korábbi életemben ha kuszán is, de kiépültek, csakhogy benőtte őket a fű, marcangolni kezdte a rozsda, s én, mint a hanyag gazda, messzire kerültem a vágányokat, mintha soha nem is lettek volna.

Baktert most jobban foglalkoztatta balul járt gyerekkori barátjának az istápolása, mint a mi munkatalálkozónk, be is jelentette, hogy egyelőre bemondja a passzt, majd jelentkezik, ha Attila ügyei egyenesbe kerülnek... Ha nagyon őszinte akarok lenni magamhoz, akkor bizony elfogott a féltékenység, s én, aki az elején idegenkedtem Bakter ötletétől, most úgy éreztem, mintha megloptak volna.

Tanácstalanul álltam a rám szakadt időben és bármihez is fogtam volna, úgy éreztem, hogy valamit elmulasztok. Rossz érzésem csak akkor oszladozott, amikor önkéntelenül az állomás felé irányítottam a lépteimet... Ilyenkor mindig számítok valamire. Valamilyen véletlenre. Kiszámíthatatlanra. És legtöbbször bejön. Mint ahogy bejött most is.

Az első, akit kiszúrtam magamnak a peronon, senki más, mint fotográfus barátom, egy a sok közül (mert a vonatok világa mellett a fényképezés is kedves foglalatosság a számomra), de talán az általam legbecsültebb, akivé a leginkább szerettem volna lenni, ha ez egyáltalán lehetséges volna... De mert úgy látszik, csupa képtelenséget hajszolok, s ez is közéjük tartozik, megmaradtam önmagamnak, viszont minden alkalommal annyira büszke vagyok az ő sikereire, mintha az én fegyvertényeimről lenne szó. Ezt ő tudja, s mert eredendően szerény gyerek – akinek azért jól esik a dicséret, csak ügyesen leplezi - , egy pillanatra se vindikálja magának a dicsőséget, s együtt örülünk annak, hogy egyáltalán van minek örvendenünk.

Ez abban jut kifejezésre, hogy kölcsönösen széles mosolyra húzzuk a szánkat és erőteljes mozdulatokkal kezet rázunk. Ebben a percben begördül Brassó felől egy személyvonat. Kiderül: barátom éppen arra vár, egyik lábát fel is teszi a magas vaslépcsőre, felhúzza magát, mint a tornász, aki szokva van mindenféle mutatványhoz, s azt kérdi, nem tartok vele?

Csak ide megyek, a szomszédba, az első állomásig – folytatja az édesgetést, én meg arra gondolok, hogy a vonat mindjárt elindul, nekem meg még jegyem sincsen, a pénztárnál sor kígyózik, mire az ablakhoz érek, elmegy a vonat... - Ne tökölj – olvas a gondolataimban –, gyere, ülj fel... Mire hozzánk érne a kalauz, már le is szálltunk...

Menjek? Ne menjek? - viaskodik bennem a jólfésültség a kalandvággyal, s győz az utóbbi. Barátom mellé tornászom magam. Alea iacta est... Eszembe jut egy negyven évvel korábbi utazásom, apám halálhírére. Amikor csapot-papot hagyva Bukarestben, nyargaltam az állomásra, hogy apám önkéntesen vállalt száműzetésének helyén, Csíkszentkirályban megszervezzem a temetést és az utána következő tort. Jegyvásárlásra már nem maradt időm, úgy ugrottam föl az induló esti gyorsvonat utolsó kocsijára, mindenre elszántan, hogy ha kell, akármilyen büntetésnek állok elébe, csak időben odaérjek az elárvult szülői fészekbe...

Persze, most nincs szó se szülő-halálról, egyáltalán semmiféle temetésről. Bár... hamarosan kiderül, hogy tévedtem. A barátom ugyanis a madéfalvi állomásra készül, az ún. vasúti temetőbe, ahol a vasúti csomópont gépparkjához tartozó, kiszuperált vagonok és vontatóeszközök várakoznak sorsuk végső beteltére, a szabad ég alatt. A pár perces utazás során, majd azután is, miközben a vágányokon keresztül lépkedve a gurítódomb környéke felé tartunk, ahol a tolató és rendező sínpárok húzódnak.

Valamikor itt egy egész napot eltöltöttem, néhány mozdonyvezető és vagonkezelő vasutas társaságában, akik azért fogadtak be engem újságíróként, hogy élőben megmutassák, miként telik egy teljes munkanap. Nem volt könnyű velük szót érteni, de nem is volt nehéz... Februári ködös-fagyos időjárás ereszkedett a völgyre, igazi csíki zimankó, én meg valahol utazás közben meghűltem, napok óta bújkált bennem a betegség, talán enyhe lázam is volt, már nem is tudom, arra viszont jól emlékszem, hogy kutyául éreztem magam, nem volt kedvem semmihez, pedig előzőleg úgy készültem életemnek erre a napjára, mint vőlegény az esküvőre...

De ahogy az esküvő körüli hangulat is megromolhat, miért ne romolhatna meg menet közben a munkakedv? És mert így történt, kényszeredetten vonszoltam magam egyik helyszínről a másikra, kísértem figyelemmel a mellékvágányokra tolt szerelvények szétszerelését, letaszítását a gurítódombról, ami távolról mellesleg egy óriás állati púpra emlékeztetett (a román vasutasok úgy is nevezték: cocoaşă, magyarul púpot jelent...), majd újra rendezését, egy más algoritmus szerint, a fuvarlevélen feltüntetett célállomásoknak és a szállítmány sürgősségi fokának megfelelően. Volt olyan pillanat, amikor terhemre volt ez az ide-oda vándorlás, botorkálás a havas-jeges sínek között, egyik védkunyhótól a másikig, váltók és jelzőlámpák tömkelegében, s egyszerűen leültem egy távolabbi zúzalékkő halomra, ahonnan látni lehetett a madéfalvi (akkor még csicsói) állomáson áthaladó szerelvényeket (egyesek eltértek Moldva felé, a Gyimesek völgyében, mások Gyergyó, illetve Csíkszereda főirányokba tartottak), ugyanakkor a gurítódombi tevékenységet is.

Nagyságrendben egyáltalán nem kicsiny állomásról van szó: Románia tíz első pályaudvara között tartják számon.

Ahogy telt az idő, úgy szállt el belőlem az erő és a lelkesedés. Volt pillanat, amikor a legszívesebben ott maradtam volna, a védkunyhó homályos zugában pattogó dobkályha mellett, égő arcomat a meleg felé tartva, magamba roskadva, mint a kihunyó parázs, de mert igyekeztem leplezni rosszullétemet, erőt vettem magamon s a tolatómozdonyra is felkapaszkodtam. Most viszont ott kívántam lehetőleg örökre tanyát verni, a vezetőfülke szélvédett kuckójában, ahonnan az ember előtt nem csak a pálya nyílik ki a maga lenyűgöző és vonzó távlataival, hanem a világ is, amit szakaszról szakaszra követ, ostromol és igyekszik maga mögött tudni az ember, de akár n-szer is körbeszáguldhatja a világot, akkor is talál mindig egy újabb vasúti vonalat, ami tovább viszi végtelenbe kivetített tervei felé...

Úgy emlékszem, erősen csikorgó, fűrészpor ízű, kényszeredett riportot sikerült összekaparni a gurítódombi élményekből. Amikor annyi év után nemrég előkapartam, elszégyelltem magam. Nem találtam meg benne azt, amiért tulajdonképpen odautaztam. Csupán a kínlódás, a tűnődés, a bizonytalankodás hangulatát árasztotta, amit aztán egy kora hajnalban megpróbáltam verssé konvertálni. És most rábukkantam a Bakter által kiválogatott szövegek között...

gurítódomb

gurítódombon ülök minden éjjel

pár tő katáng imbolyog ott a széllel

a sínek mentén a búcsú hosszú árnya

hűvösen nyúlik s ráterül a tájra

valahol messze mozdony jajgat éppen

az éjszakában fekete-fehéren

mint régi film hősétől egyre-másra

csak hull az ellen szomorú rakásra

vagon gurul le-fel a lusta lejtőn

ahogy a telihold minden hónapban eljön

nem hívja senki de kényszeríti törvény

így jön a hó és így nyel be az örvény

e sín csak arra jó hogy megszülje a rendet

kocsik hosszú sorára kényszerít fegyelmet

későbbi robogást tervez meg hosszú távon

ma még csak tolatás holnap dühödten rád ront

előre-hátra tart mozgása véghetetlen

békakoncert a sápadt szürkületben

a harsanó síp tisztuló derengés

akár a bölcsőt vigasztaló rengés

hogy minden ami él lelked akarja

tán meg sem illet de hosszú a karja

bólogató katáng integet érted

segítő gesztusát sohase kérted

BDK faggatása a Káfé főnix számára

Megkértük Balla D. Károlyt: 
"Meséld el a regényedet!" 

1. Nemrég a Magvetőnél megjelent 3. regényed, Tejmozi címmel. A címet magát már akkor irigyeltem Tőled, amikor még csak egy érdekes irodalmi kalandod fölött szerepelt, amelynek eredménye egy hosszabb elbeszélés volt. Mi az a motívum, ami nem engedett nyugodni, hogy az elbeszélésből regényt formálj?


A 2004-es irodalmi kaland igen tág dimenziókat nyitott. Mivel 18 nyelvből 30 írótársam 43 idegen nyelvű kortárs szerzőtől fordított számomra egy-egy mondatot, s az eredeti novellámba ezeket építettem be, a szövegem egységesítő jellege ellenére nemcsak a történet maradt több ponton nyitott, hanem az alakok rendszere is hézagosnak, a novella szemlélete pedig széttartónak látszott. Ezen ugyan sokat javított az a gesztus, amikor a már beépített mondatokat a novella második, tömörebb változatából kimetszettem, ám a kerekebb, kompaktabb szöveg meg alighanem túl sűrű lett, nehezen tudta magában tartani a szereplőim közötti és a történet keltette feszültséget. A novella „filozófiai” megterheltsége is túl nagy volt, a világ örök dolgait (szerelem, élet, halál) érintő nézetek nem kerülhettek benne részletes kifejtésre, inkább csak metaforikus tömörségű utalások jelölték ki valami kerek élet- és világszemléletnek  a sarkpontjait. Éreztem, ha ezeket a kitüntetett pontokat sikerülne vonalhálózattal összekötnöm, felépülhetne egyfajta, főleg esztétikai szempontból értékelhető bölcselem. Saját filozófiát teremteni, még ha csak prózaíróit is – igen nagy kihívás. Mindez természetesen csak akkor lehetséges, ha a cselekményt, az alakok fejlődését és egymás közti viszonyát, a családi és társadalmi determináltságokat sikerül megfelelően kidolgoznom, ráadásul – és ez talán a legfontosabb – ezt a kidolgozottságot sikerül a szöveg szintjén megvalósítanom. Egy ilyen elképzelés messze túlmutatott a novella vagy akár a hosszabb elbeszélés határain. Ugyanakkor azzal is tisztában voltam, hogy a bennem élő regényideát lehetetlen megvalósítani. Amit elérhetek, az csupán egy írói kísérlet arra, hogy a bennem felépülő eszményt leképezzem szövegvalósággá. (A folyamat persze visszafelé is hat: maga az írás egyben beavatódás is, olyan szellemi gyakorlat, amelynek során az egymás után következő szavak és mondatok logikája enged mélyebbre hatolni a korábban csak sejtett összefüggésekbe.)


Tervem megvalósítása előbb két újabb, jóval rövidebb novella megírásával kezdődött. Ezekben egyfelől tovább szőttem a történet belső szálait, feltártam bizonyos előzményeket, megírtam fontos motiváló, hősöm gyerekkorára utaló epizódokat. Illetve a második novellában egy elbeszélői trükköt eszeltem ki, amely aztán, úgy érzem, a regényem egyik jellegzetességévé vált. Ennek lényege olyasmi, amivel korábbi nagyobb lélegzetű epikáimban is kísérleteztem, és amit szorgos önelemzőként „az írói én multiplikációjának” neveztem el. Magyarán: egyfelől igyekszem megteremteni a regényben „beszélő” személy többalakúságát, másfelől ezeket az alakokat össze is mosom. Hogy érhetőbb legyen: egy szokványos regény általában vagy narratív (az író harmadik személyben elbeszél), vagy egyes szám első személyű (én-regény). Én azonban ezen csavartam kettőt-hármat, felépítve és felváltva alkalmazva, máskor egymásba átbuktatva több elbeszélői és szemlélői helyzetet. Egyfelől egyértelművé tettem, hogy én, aki beszélek a regényben, egy író vagyok. De nem kívülről láttatok, hanem „a szöveg belsejéből”, ugyanis azt fogom elmesélni az olvasónak, hogy miről szól a regényem. Ezt a kiindulópontot már első mondatommal tisztáztam: „Azon a reggelen majdnem megszerettem az apámat, mondja a regényem elején hősöm az ablaküvegnek.” Látható, hogy már ebben az első mondatban a hősömet is beszéltetem, pontosabban idézek tőle, még ám jelen időben, a dolog tehát úgy fest, mintha én ott állnék a háta mögött és közvetíteném szavait – miközben az is nyilvánvaló, hogy mindez nem a valóságban, hanem a regényemben, annak is az elején történik. És pont erről olvashatni a regény elején… Ez az írói „kint is vagyok, bent is vagyok” állapot végig megmarad, de tovább bonyolódik. Például azzal, hogy a „helyszíni közvetítés” olykor átvált igazi narrációba, amikor a beszélő „mindentudó” lesz, ismer előzményeket és következményeket, belelát a gondolatokba és szándékokba. Máskor viszont, amikor a regényét mesélő író hosszan, oldalakon át idézi hősét, jórészt azonossá is válik vele. Sőt, továbbmegyek: ilyenkor maga a hős lép narrátorként, ő lát bele a dolgokba, ő idéz másokat (apját, anyját, húgát). De például a papa hosszas filozófiai fejtegetései szintén első személyűek… Így hát a szerzői én valóban szétágazik, lévén egyrészt vagyok én, BDK, aki megírta azt a könyvet, amelyet most az olvasó a kezében tart, másrészt van az az író, aki a könyvemben elmeséli a regényét, amelynek ő maga nemcsak írója, hanem szereplője is, hiszen éppen a regényben számol be a regényéről, harmadrészt van a „hősöm” nevű hős, aki már csak ezzel az állandó nevével is jelzi, hogy részben azonos a beszélővel (melyikkel is?), ráadásul – kell-e mondanom? – ő is regényt ír, be is fejezi, és egy ponton a húga reggelizés közben megkéri, mesélné már el a regényét neki… Az állandó „hősöm” megnevezéssel egyszersmind azt is elérem, hogy olvasóm ne csupán regényt olvasson, sőt, ne csak úgy hallja a regényt, ahogy én elmesélem, hanem maga is átvehesse az írói nézőpontot, beavatódjon az alkotói attitűdbe. 


No de vissza a novellákhoz. Volt tehát három novellám, az ős-Tejmozi és két rövidebb, amelyek az előbbi talaján sarjadtak. Ettől kezdve évekig eredménytelenül próbálkoztam azzal, hogy továbbgörgessem hőseim történetét. A szöveg ellenállt annak, hogy lineáris módon folytassam. Ezért egy merész ötlettel a három kispróza szövegét széthúztam a megírni vágyott regény üres terében, s a fehéren maradt tátongó hézagokba kezdtem el beleírni az oda kívánkozó szövegeket. Szinte azonnal látszott, ez a technika átlendít a nehézségeken, többek között azért, mert az új szerkezetben remek illeszkedési pontok adódtak. A hézagokat gondosan feltöltöttem elő- és utótörténetekkel, a halálról, a nyelvről vagy a regényírás lehetetlenségéről szóló elmélkedésekkel, lírai kitérőkkel. Eközben bátran hozzányúltam egyfelől „életművemhez”, korábbi regényeimből – már csak a gesztus miatt is – átemeltem néhány bekezdést, de előfordult, hogy éppen egy prózaversem illett valahová; másfelől visszanyúltam az eredeti szövegprojektumhoz is, és a tömörítés kedvéért elhagyott szövegek közül nem egyet „visszaírtam” a regénybe. Mígnem azon kaptam magam, hogy az írás (és persze: az állandó javítás, átszerkesztés) folyamata valóban elég közel hozott ahhoz, amit korábban csak gondolatban tudtam körvonalazni.  

2. Ha a regénybeli író-alteregód megteszi, akkor talán nem hat szentségtörésnek, ha arra kérlek, te is meséld el könyved cselekményét, tartalmát. Igazából csakis így lehet kedvet csinálni bármihez, ha egyszerűen beavatjuk az eredendően kíváncsi polgárt a kulisszákba. Mesélnél könyvedről valami szívhez szólót?


Egy szinopszisszerű tartalmi összefoglaló valószínűleg igen száraznak hatna, már csak azért is, mert bár valóban nagyon fontos a történet, súlyt mégis a „hogyan”-tól kap, attól, miként adom elő.

Egy önkéntes pályaőr feljegyzéseiből (27): A seggbe rúgott ütköző

Gergely Tamás: Vigyázz, ha jön a vonat

Bakter Bálint feldúltan, de pontosan érkezett. Már hallott a történtekről, vetette oda idegesen, mégis töviről hegyire el kellett mesélnem neki, amit a saját szememmel láttam. Hiába, konkrét gyerek, ha lehetne, mindenből fényképet – mit fényképet? egész sorozatot! – készítene, hogy minden a maga helyén legyen az eseményen.

Szerencsém volt a korai állomási meditációmmal is, mert most egyszerűen csak el kellett ismételnem neki mindazt, amit a Megafon-ról végiggondoltam, s mikor a befejeztem, közös megegyezéssel kipipáltuk azt a verset is a nyomtatott példányban.

Ezzel rajtam volt a sor, hogy kérdezősködjek, s meg is tettem: izgatottsága felől faggattam Baktert. Családi eseményre gyanakodtam, de aztán kiderült, hogy ez a fura figura egyedül él, se kutyája, se macskája, családi gyökerei a homályba vesznek , és akkor valahogy megértettem, miért ragaszkodik olyan erőteljesen a versgyárhoz, egyáltalán egy olyan helyhez, ami védelmet és otthont nyújthat számára, és ahol megtalálhatja azokat a válaszokat, melyek az őt foglalkoztató kérdésekről szólnak.

Nem sikerült közel kerülnöm a lelkéhez. Legalább is, nem az elején. Úgy látszik, egyoldalú kommunikációra volt beállítva. Ő ugyanis elvárta, hogy vele mindenki nyíltan beszéljen, maga viszont végig a háttérben maradt, mintha nem is számítana és csak egy eszköz lenne a sors kezében. Egy kérdezőbiztos, aki feladatot teljesít, semmi többet, önálló véleményt, gondolatot, érzelmet ne várjunk tőle, csupán csak kérdéseket. A válaszadás ránk, a világra tartozik... Mondhatom, szépen vagyunk, gondoltam magamban, és nem tudtam belenyugodni abba, hogy képtelen vagyok szóra bírni ezt a különben egyáltalán nem ellenszenves emberpéldányt.

Elhatároztam, hogy finom zsaroláshoz folyamodva próbálom meg kiugratni a nyulat a bokorból.

– Úgy látom, nincs köztünk bizalom – mondtam. – Semmi baj, ezennel én is leállítom magam. Befejeztük a szemináriumot!

Hosszasan, sokat sejtetően nézett rám, mint akit mélyen megbántottak, de valami miatt szavát vesztette és nagyot sóhajtott.

– Nem publikus – nyögte ki végül, és tudtam, hogy ezzel megjelent páncélján az első, alig észrevehető repedés.

– Valami baj érne, ha beszélnénk róla?

– Utálom a panaszkodást. Pláne, ha a probléma csak rám tartozik.

– Akkor viszont ajánlatos jól el is rejteni.

– Csakhogy én nem vagyok színész... Az alakoskodás nem kenyerem...

Addig-addig emlegettem a közösen eltöltött órák emlékét és a közös feladatot, hogy végül beadta a derekát. Lehunyta a szemét, mint aki nagyobb biztonságban érzi magát, ha sötétség veszi körül, és beszélni kezdett.

...Tegnap délután beállított testi-lelki jó barátja távoli szülőhelyéről, akivel együtt végezték az iskolákat, majd a katonaságot, azóta viszont nem látták egymást, a kapcsolatot sem tartották. Szó szerint a semmiből bukkant föl a fickó – nevezzük Attilának – azzal, hogy váratlanul erre akadt megbízatása, és arra gondolt, hogy jó lenne egyúttal felmelegíteni a kapcsolatokat. Annyira örvendtek egymásnak, s egymásban az egykori emlékeknek, hogy az Attila unszolására úgy döntöttek: görbe délutánt tartanak a versgyár napsütötte, füves udvarán, amelyről tág kitekintés nyílik a városka határába. Az udvart, mintegy 700 méter távolságban egy iparvágány szeli ketté, enyhe kanyart ír le és eltűnik az ipari övezet vas- és betonkerítései között. A hely jellemzésére Bakter egy saját rigmusát is idézte, amely pár sorban összesűrítette – igaz, egy reggeli hangulatra vonatkoztatva – mindazt, ami a két gyerekkori barátot azon a délután körülvette:

A reggel mindig szép nagyon.

Eldöcög egy tehervagon.

A síneken terjeng a rozsda.

Egy-egy pecázó indul botjával

horgászni a zavarosba'.

Töprengek egy-egy illaton:

jázmin vagy orgona vajon?

A görbe délutánhoz, persze, nem volt elegendő a rigmus révén miniatürizált bukolika, ezért beszereztek hozzá kellő mennyiségű sört, bort és rumot, ez utóbbi Attila kedvenc italának bizonyult. Bakter ebből a legegyszerűbb logika alapján megállapította, hogy barátja szemernyit sem változott; aki hű marad az ifjúkori piához, az rossz ember nem lehet... Az udvaron tüzet raktak, a tűz fölé rostély is került, a rostélyra kolbász, flekken és húsos szalonna, továbbá vastagra vágott hagymakarikák és piros paprika, mindezzel, no meg az üvegekkel ügyesen eljátszadoztak, a kedvük egyre magasabbra hágott, különösen az Attiláé, Bakter igyekezett korlátok között tartani a kanmurit, amennyire lehetett, de azt is tudta barátjáról, hogy ha egyszer belelendül, nehezen áll meg a pohár- és üvegtörésnél, azoknál jóval látványosabb és bizonytalanabb kimenetelű bravúrokra is képes.

Attila minden elfogyasztott pohár után egyre biztosabb lett abban, hogy ő egy sziú indián, természetesen álruhában, de harcos szíve változatlanul rettenthetetlen és nagy feladatokra hivatott. Még néhány pohár és attól kezdve a fejébe vette, hogy valahol elhagyta a tomahawkját és azt neki a föld alól is elő kell kerítenie. Egy idő után neki is látott a kutatómunkának, végigpásztázva a gyárudvar közeli és távolabbi szegleteit, nagy előszeretettel rugdosva szét a fűben látható gyakori vakondtúrásokat és hangyabolyokat, csak úgy porzott belé a mező. Ő, Bakter Bálint meg kényszeredetten mindenütt a nyomában, azon töprengve, hogyan foghatná vissza indián barátja harci lendületét...

Egy önkéntes pályaőr feljegyzéseiből (26): Megafon

Tamás András fotója

Ha már ott voltam az állomáson, úgy gondoltam, bevárom Bakter érkezését, hiszen már csak kb. másfél óra volt hátra a találkáig.

A peronon, a várócsarnokban, mely egyúttal váróterem is, mindenki csak a kárba ment sörszállítmányról beszélt és a hajnali karambolról. Ahogy kivettem, nem is az volt a téma, hogy a baleset egyáltalán bekövetkezett, arra mindenkinek van egy szigorúan személyes számlája, hanem hogy az mekkora kellemetlenséget okozott egy népes utazóközönségnek, mennyire felborította egy kis-társadalom mindennapi életvitelét...

Voltak, akik távoli úti céloktól estek el, másoknak a hétköznapi számításai borultak. Sokan, a munkába sietők vagy a munkából távozók a közeli buszállomás felé igyekeztek, hátha a reggeli buszjáratok kisegítik őket a bajból. De nagyon sokan elveszetten, tehetetlenül rostokoltak a zsúfolt padokon, a kiskocsmák teraszain vagy éppen a közlekedésben megakasztott vasúti járatok lépcsőin vagy ülésein. A dohányosok a kint tartózkodás mellett döntöttek a vasúton bevezetett dohányzási tilalom miatt, a gyerekes családok inkább a vagonokban maradtak vagy bevonultak az állomási csarnokba, nyalánkságokkal csitítva a nyűgös csemetéket. Nem sokan, de akadtak szerencsésebbek is, akiknek tökéletes kikapcsolódást nyújtott az, hogy belétemetkezhettek egy újságba, vagy keresztrejtvényt fejtve teljesen megfeledkeztek a külvilágról. Kisebb-nagyobb csoportok alakultak, az időközben az állomásra érkezők számára a tudakozónál mindegyre el kell ismételni a történteket, a szolgálatos fiatalasszony egyre fásultabban és kurtábbra fogva adja elő a tényállást, maga se tudja, hányadszor mondja már el ezen a reggelen ugyanazt a szerencsétlen sztorit, ami az ő életét is lám, jócskán megkeseríti...

Mindenki, aki közvetlenül érintett az ügyben, egycsapásra népszerűtlen figura lesz, akire görbe szemmel néz a tömeg, aki a balesetet szenvedettekhez képest mégis csak megúszták a minimális veszteséggel... De a bosszús embereken látszik: elegük van már abból, hogy újra és újra részesei legyenek mások ostobaságának vagy balszerencséjének, szeretnék végre egy kiszámítható és bevállalható életrutin mentén eltölteni napjaikat. Ha vonatra ülnek, érkezzenek is meg idejében, mindenféle bonyodalom és mellékkörülmény nélkül, hiszen legtöbbjük szemében az utazás ma már nem kaland, nem expedíciós esemény, hanem a távolság legyűrésének mindennapi eszköze, aminek gépiesnek, precíznek és eseménytelennek kell lennie, ugyanakkor hosszú távon is elviselhető legyen.

Miközben a peron hosszán le s fel lépkedve a felbolygatott élettől duzzadó állomás látványát vettem szemügyre, eszembe jutott az a sok kényszerű várakozás, ami útjaimon mindegyre megakasztott, akkor is, ha én keltem útra, de meg akkor is, ha mások utazásában voltam érdekelt. Ez utóbbi különösen életem második szakaszára volt jellemző, amikor is gyermekeim távolra szakadtak és adandó alkalmakkor haza-haza látogattak az otthoni fészket fölkeresni...

Rendszerint én voltam az, aki a korai vagy a késő esti órákban, ha szép idő volt, ha zimankó, kimentem eléjük az állomásra, pedig ha jól meggondolom, mindegyik nyugodtan hazatalált volna egyedül is, biztosan volt a gesztusomban egy kis elkényeztetés is, mert bármekkorára nőttek és hiába lettek meglett emberek, az én szememben továbbra is gyermekek maradtak, akiket messzire sodort tőlünk a sors (bár igaz, ők vették nyakukba a világot, saját elhatározásukból cseréltek hazát). Azzal, hogy aggódó és szerető szülő módjára fogadtam őket, a közénk telepedett távolságot igyekeztem legyőzni, s hittem, hogy eredményesen, annak ellenére, hogy olykor-olykor nehezen gyógyuló sebeket is szereztem.

Mint azon a télen, amikor még Bukarestben lakva, Budapestről vártam hazaérkezni legkisebb fiamat a kora reggeli nemzetközi gyorssal. Előző este szokatlanul heves hófúvás szakadt a román fővárosra, kegyetlenül süvített-sepert a szél, nem hullott nagy hó, de a hókupacok úgy költözgettek ide-oda, hogy pillanatok alatt átrendezték a járda és az úttest közlekedési lehetőségeit. A behemót, nehezen mozgó trolibuszok tehetetlenül csúszkáltak a laza, puha porhón, a kora reggeli zűrzavart fokozta a nyomasztó, sötét égbolt acélos fellegnyája, az arcunkba csapó metsző förgeteg. Az Északi Pályaudvar huzatos csarnokai megteltek a szüntelen nyitódó-csukódó ajtók résein besodródó hóval, majd a mozaikpadlón csatakos tócsává szennyeződtek. A tudakozónál sorban álltak, ezért az elektromos kijelzőtáblán nézegettem, hogy változik negyedóráról negyedórára a késésben levő szerelvények listája, rajta egyik vezető helyen az én nemzetközi járatom, amely remélhetőleg fiamat hozza egyre közelebb – de vajon mikor ér be valamelyik peron mellé? Mert az eredetileg kiírt 45 perces késésből előbb 55 perc lett, majd 80 perc, aztán tovább csak kb. 150 perc, majd kb. 220 perc jelezte a hozzávetőleges időt, amin utasok is, várakozók is túl kellett hogy tegyük magunkat.

Felsőbb akaratból.

Azért, mert így hozta az időjárás. Ilyenek a körülmények. Számítgattam, mivel járnék jobban: ha hazamennék és a hozzávetőleges idő elteltével visszajönnék? Nem, ez nem jó, hiszen minden olyan viszonylagos ma. Akár a csélcsap, vándor hóörvények és -tölcsérek körülöttünk. Ne mozdulj! - biztattam magam, mert sejtettem, hogy amikor nagy a káosz, akkor az ember legalább magával kerüljön egyensúlyba, teremtse meg magában azt a biztos pontot, amihez igazodhat.

És maradtam. Kiválasztottam egy viszonylag szélvédett sarkot, s addig sétáltam ott le s fel a zsúfolt padsorok között (3 lépés jobbra, 3 lépés balra, elszédülésig), amíg szabadult egy hely, ahová leroskadhattam, sajgó-fázó térdemet simogatva, a szeles nedvességtől átfázva, arcom égett, szememre súlyos álmosság ereszkedett, mintha vastag falon át jutottak volna el hozzám a zajok, az időnként felreccsenő megafon érthetetlen szófoszlányait próbáltam elkapni, s minél kényelmesebbé vált a várakozásom, annál lassabban vánszorgott az idő. Gondolatban nagyon sokszor felálltam már azzal, hogy kész, többé nem üldögélek ott, a fiam biztosan megérti, hogy ez nem várakozásra való idő, hiszen ő maga is ugyanezt éli át, vasúti körülmények között, ugyanúgy berendezkedve a terméketlen várakozásra, a végeláthatatlan reménykedésre, de mindannyiszor visszaparancsoltam magamat: ennek az átkozott reggelnek egyszer véget kell érnie. Teljesen elveszettnek éreztem magam a többi várakozó ember között s végül már azt se értettem, mit keresek én közöttük, mi az az erő, ami ott tart, miben reménykedem még egyáltalán...

Hirtelen úgy hallottam, mintha valaki a nevemen szólított volna. Hiába kutattam a forrást, nem jöttem rá. És a jelenség többé nem ismétlődött meg. Füleltem, hallgatóztam, felpattantam, reméltem, hogy ha valóban megtörtént a dolog, lesz folytatása, következménye is...

Az alábbi vers lett az egyetlen eredmény, meg a dél felé begördülő nemzetközi, amely végül „csak” 215 percet késett a beharangozott „kb. 220” helyett...

Megafon

váróteremben a megafon

nevemen szólít

megrezzenek

e lelkemtől távoli

huzatos állomáson

ki tudhatja a nevemet?

álmodtam tán? félrehallottam

mikéntha nagy mohón

félrenyelünk?

kinek lennék itt az adósa

ki játszadozik itt velünk?

várom a szokásos újrát

hisz ugye hányszor bemondják

ha indul vagy befut egy-egy vonat

a megafon buzgón végzi dolgát

recseg és ugat

mit veszthettem el nem tudom

s azt sem ki tart nyilván

e tájon

ülök magamban roskatag

válaszra várón

a válasz késik mit tegyek

mintha nevem se volna

másról beszél a megafon

magas póznán

fölém hajolva

meglehet közben elmegyek

hisz semmi dolgom itt

szívemben az a megafon

mindent kihangosít