Hogyan osztozzunk Drakula grófon? (2)

(Újabb levél Dan Culcernek, Párizsba)

Lucian Boia

Most pedig visszatérek egy, a korábbi leveledben érintett kérdésre, ami úgy látom, nagyon a begyedben van, és ez az erdélyi magyar autonómiatörekvések. Úgy látod, hogy az erdélyi magyarok mindezt egy meglehetősen abszurd elzárkózási, elszigetelődési reflexből teszik és az eredmény a román állami egység bomlasztása lenne. Élsz a gyanúperrel, hogy az elképzelés mögött hamarább húzódik meg holmi illuzórikus restaurációs szándék, összefonódva a kisebbségi elit hatalmi törekvéseivel, mint egészséges társadalomépítési elképzelés. Mindebben sok szempontból igazad is lehet, de a dolgok azt hiszem ennél sokkal mélyebb gyökeret eresztettek, amelyeket nehéz észérvekkel kitépdesni.


Megint csak visszajutunk 1918. december elsejéhez. Amikor Gyulafehérváron a románság jelenlévő képviselői tudomásul vették a közhírré tett, azóta is érvényben lévő Kiáltványt. A modern román államnak ama dokumentumát, melynek III. pontja így szól: „Teljes nemzeti szabadság az együttlakó népek számára. Minden népnek joga van a maga neveléséhez és kormányzásához saját anyanyelvén, saját közigazgatással, saját kebeléből választott egyének által.” Az életemből eltelt hetven év alatt mindinkább tapasztalnom kellett, hogy a fontos, a kardinális dolgok megfogalmazása a lehető legegyszerűbb. Félreérteni és félremagyarázni is csak igen nehezen lehet. E kitétel pedig éppen olyan, amilyennek a kor emberei akarták és gondolták: világos és egyenes. A legnagyobb baj és a legnagyobb bökkenő, ami lehetetlenné teszi a szóértést, hogy ebből a nagyon világos kijelentésből azon kívül, hogy nem lett semmi, az évtizedek folyamán még azok az "önálló kormányzáshoz" szükséges intézmények is leépültek (megszűntek, betiltattak stb.), amelyek lehetővé tették volna, hogy az erdélyi magyarság az első pillanattól kezdve nekiláthasson saját önálló társadalmi berendezkedése és közigazgatása elképzeléséhez, megszervezéséhez és fenntartásához. Az egyszerű, közérthető gyulafehérvári ígéretek, különösen a trianoni aláírások után, rendre bonyolult vargabetűkké torzultak, s ahogy teltek az évtizedek, a modern román állam az önálló nemzeti létnek egy olyan útján indult meg, amelyben a demokratikus szándékokat rendre felülírták a tekintélyuralmi kiszámíthatatlanságok, önkényes intézkedések egész sorozata, amelyek mindinkább egyetlen szándék mentén hatottak: az asszimiláció mentén.


Ugyancsak Boiát hívnám most segítségül, aki már idézett művében így ír erről:


...Vannak olyan vidékek, ahol a valamikor többségi románság teret veszített - különösen az utóbbi évszázadban - „mások" javára; ilyen Besszarábia és Bukovina esete, s nem kevésbé a román elemé Szerbiában és Bulgáriában. De azt is Őszintén meg kell mondani, hogy más vidéken, egyazon időközön, az utóbbi évszázadban a románok nyertek „mások" kárára. Dobrudzsában, 1880-ban a román lakosság nem haladta túl a népesség 28%-át; az 1930-as népszámlálás szerint a dobrudzsai románok aránya 65%-ra emelkedett (Cadrilater nélkül, ahol a lakosság többsége nemromán volt; ezzel együtt, a dobrudzsai románok aránya 44,2%-ra csökkent); néhány évtizeddel később, 1992-ben Dobrudzsa csaknem teljesen románosítottként jelenik meg: a lakosság 91%-a román. Erdélyben (a Kárpátokon túli terület egészében) az 1910-es népszámlálás a románok arányát 53,8%-ra, a magyarokét 31,6%-ra, a németekét pedig 10,8%-ra teszi. 1930-ra a románok 57,8%-ra emelkedtek, 1956-ra 65%-ra, jelenleg pedig, az 1992-es népszámlálás szerint, 73,6%-os arányra jutottak (20%-os gyarapodás háromnegyed évszázad alatt), míg a magyarok aránya kb. 21%-ra csökkent, a németek pedig alig haladják meg az egy százalékot; mint etnikai realitás szinte eltűntek. Kétségtelenül románosítás ment végbe azokon a vidékeken, amelyeket valamikor a vegyes etnikumú lakosság magas foka jellemzett. (Jogok versenye: nemzetek, határok, kisebbségek)


Ha gondolod, egy más alkalommal elvitatkozhatunk a népességi statisztikák értelmezésének és használatának a hiteléről, de pillanatnyilag a tendenciáról világos képet rajzol Boia, akit nem vádolhatunk azzal, hogy egyik vagy másik oldal javára túlságosan megnyomná a ceruzáját.

Hogyan osztozzunk Drakula grófon? (1)

(Újabb levél Dan Culcernek, Párizsba)

Szathmári P. Károly román nyelvű lapja

Többször gondoltam már rá, de mind csak halogattam, hogy párbeszédünkbe vonjuk be - ha nem is fizikálisan, annál inkább képletesen - Lucian Boiát is. Már csak azért is, mert az ő higgadtsága kimondottan jó hatással lehet az érvelés nyugodt mederben tartásához. Anélkül, hogy regényírónak kijáró rajongással habzsoltam volna alapvető munkáját (Istorie si mit in constiinta romaneasca / Történelem és mítosz a román köztudatban), gyakran folyamodok hozzá, hogy megmártózzak tárgyilagosságra törekvő szellemének hűvös áramában. 


Egészen biztos, hogy ő sem csalhatatlan. Az is meglehet, azért tetszik nekem különösképpen, mert nemzetéhez képes önkritikusan, a saját fejéből kinézve is viszonyulni. De ugyanezt az erényt dicséretesnek tartom minden olyan magyar szellemtársam esetében is, aki az együttélés jelenében és történelmében képes a mítoszokkal leszámolva, árnyalatokban látni és gondolkozni. Aki a vitát párbeszédként és nem szájtépő veszekedésként képzeli el.


Ezt a gondolatomat föltétlenül meg akartam osztani Veled, már csak azért is, mert könyvének egyik fejezetéből ("Mások" a románokról) az derül ki, hogy Drakula gróf és legendája tulajdonképpen a romániai sajátosság egyik élő megtestesítése nem csak a világ szemében, hanem önmagában véve is. Íme, mit ír:


"Míg a Nyugat rendezett és belátható világként határozza meg önmagát, Románia, ellenkezőleg, határozatlan és beláthatatlan térségbe tartozik. Dracula meséje tökéletesen beleilleszkedett e képbe. Habár az elhírhedett regény megjelenése idején Erdély Magyarországhoz tartozott és maga Dracula gróf magyar arisztokrata, Románia 1918-ban a havasokon túli területekkel együtt megörökölte a mítoszt is. Dracula nem talált volna alkalmas helyet sem az Alpokban (igen közel a Nyugat szívéhez), de Tibetben sem (igen távol). A Kárpátok éppen alkalmatos díszletet kínálnak számára. Ez Európa határa: az a hely, ahol a nyugati jellegű civilizáció tőle már különböző világra nyit. A másság első körét képviseljük..."


Tovább is szívesen idézném, de ennyi most elég számunkra ahhoz, hogy elgondolkozzunk azon, hogy a felvetett szempont alapján némileg akár szellemi rokonok is lehetnénk. Hiszen ugyanoda jutottunk, mint annyi történelmi emlékünkkel, személyiségünkkel, akik úgy voltak románok, hogy közben magyarságukhoz sem férhetett kétség. És természetesen fordítva. Az egészséges, normális nemzeti tudatnak az én szememben e kapcsolódási pontokat sem elmosnia, sem kisajátítania nem szabad, ellenkezőleg: kötelessége nyilvántartani és "másságával" együtt magába építeni - anélkül, hogy a szomszéd úgy érezze, megrövidítették.