A szabadulóművész visszatér

Fontos Kenéz-mű került föl a Magyar Elektronikus Könyvtárba

Közel két évtizede jelent meg Budapesten, pár évvel Kolozsvárról való áttelepedése után Kenéz Ferenc naplója és a naplóbeli feljegyzésekre közvetlenül "rímelő" versei, amelyek együttesen a szülőhely elhagyásának kényszeres abszurditását, ellentmondásosságát és elkerülhetetlenségét járták körül. A karcsú kötet megjelenése azóta a feledés homályába került, s néhány recenziót leszámítva, visszhangtalan maradt... Pár napja a könyv szövege, az általa kiváltott kritikai visszhanggal együtt, mindenki által szabadon elérhető a Magyar Elektronikus Könyvtárban, s egyáltalán nem érdektelen számunkra újraolvasni ezt a sokjelentésű, időben egyaránt vissza- és előremutató művet. (Megjegyzem, a könyv innen is bármikor elérhető, a jobboldali menüsor Általam digitalizált könyvek oszlopsorából.) Különben a szerző is érezte a naplójában rejlő rendkívüli, olykor kellően ki nem aknázott mélységeket, s számos motívumát kiindulópontnak használva azóta megírta Kolozsvár-oratóriumát is (Szabadnak lenni mit jelent?), amelyet idén augusztus 21-én a Kossuth rádió színházi műsorában sugároztak, kiváló szereposztásban.


Az esemény kapcsán úgy találtam helyesnek, ha megszólaltatom a szerzőt is, s rövid interjú formájában véleményét kérem a nem mindennapi visszatérésről. Alább mellékelem a Káfé főnix és az Új Magyar Szó számára kért válaszokat kérdéseimre.


*

– A szabadulóművész c. 1995-ben megjelent könyved szeptember 23-ától kezdve elérhető a Magyar Elektronikus Könyvtárban (MEK). Értékelésed szerint e naplót és verseket tartalmazó kötet milyen helyet foglal el munkásságodban?


Minden bizonnyal ez az a munkám, amelyre a legkevésbé lehet csak mint „irodalmi műre” gondolni. Vagy ha más tud is, én nemigen. Így hát ez a könyv számomra több is, kevesebb is az irodalomnál. Az áttelepedés előzményeiről szólnak a Kolozsvári versek, az áttelepedésről A nagy E betű naplója, az áttelepedés utáni két-három évről a Budapesti versek sorai. A könyv mindhárom részében az életnek olyasféle rétegeiből szól az író, ahol nemigen lehet hosszasan tartózkodni. Akaratlanul is valami tragikus végkifejlet sejlik elő a könyv lapjain, bármennyire is egy ezzel éppen ellenkező várakozás jegyében íródik. S amit sejtünk, az be is következik: az utolsó lapon kiderül, hogy ezt a könyvet (ezt az életet, ezt az irodalmat) nem lehet folytatni. Valamivel el- és le kell számolni. S a harmadik részben meg is indul egyfajta visszaszámlálás, a huszonvalahány sorszámozott budapesti vers fordított sorrendben kap helyet a könyvben: nem eljutunk valahova, hanem visszajutunk az első budapesti versig. Oda, ahonnan kérdés, hová és hogyan tovább. Nálam ez az állapot aztán hét évet tartott. „Nagyregény” című válogatott verseskötetemben ezt az időszakot egy üres lap jelzi. A meg nem írott költemények emlékhelye. 


– A MEK-be kerülés előtt alkalmad volt 16 év után ismét figyelmesen, a szerző mindenre odafigyelő szemével elolvasni könyved kéziratát. Milyen benyomással maradtál ma?


Meg kell mondjam őszintén, miután átolvastam a szöveget, néhány igen mély lélegzetet kellett vennem. Hiszen oldalról oldalra nemcsak azzal szembesültem, amit az előbb elmondottam, hanem azzal a szinte lapról-lapra felmerülő kérdéssel, hogy az azóta lejátszódott, illetve hát megélt mai történelem, magán- és közéleti értelemben, hitelesnek fogadhatja-e az én akkori, nagyon személyes látleletemet. Mondom ezt már csak azért is,   mert akkor, még a könyv megjelenése előtt, amikor az egyik lapban hosszabb részlet jelent meg a készülő kötetből, az általam igen tisztelt és szeretett TGM írt nekem egy igen felháborodott levélkét, melyben kifogásolta, hogy mennyire nem valós képet nyújt könyvem a budapesti román nagykövetség előtt szervezett tüntetésükről, mondván,  elbagatellizáltam annak jelentőségét. Szóval ennek a könyvnek, két évtized múltán, a TGM szemével nézve is hitelesnek kell lennie.


– A könyv kritikai fogadtatása jó, értő volt ugyan, de hamar a mindennapok érdektelenségébe fulladt. Volt-e ennek dacára valamiféle utóélete - alkalmazás, feldolgozás stb. - ennek az igen fontos műnek?


A MEK-en elérhető, általad szerkesztett kézirat végén olvasható a munkámról akkor megjelent két kritika is. Az egyiket Kőrössi P. József írta az ÉS-ben, a másikat Kedves Csaba a Hitelben. Ennél többről nem tudok. A lelőhelyeket azért jelöltem meg, hogy érzékeltessem, mi ebben számomra az érthetetlen. Nem az, hogy „csak” két kritika volt – hanem hogy az erdélyi magyar irodalom egyetlen egy írásban sem reflektált a könyvre. (Ugyanilyen értetlenséggel nyugtáztam az utóbbi években például Köntös-Szabó Zoltán Trianon gyermekei című erdélyi regényfolyamának agyonhallgatását.) Az én szabadulóművészem aztán megjelenése után két évvel  nagyobb nyilvánosságot kapott azáltal, hogy Babiczky László rendezésében Bálint Márta, Marosvásárhelyről áttelepedett színművésznő visszafogottan is felfűtött „rádiószínházi” előadásában bemutatta a Magyar Rádió. Ez a világhálón ma is meghallgatható. Ám hogy „miként” is került oda, nem tudom. 


– Ha a Káfé főnix / az ÚMSZ olvasói dedikációt kérnének Tőled virtuális könyvedre, mit írnál belé nekik?


Egy mondatot a könyv 29. oldaláról. Így szól: „Délután kikerül az első eladott tárgy a lakásunkból: egy nagy tükör. Szinte jelképes a dolog: eddigi életünk felszámolása azzal kezdődik, hogy eltűnik az, amiben visszatükröződtünk.”

Erdélyi és csángó költészet: PALOTÁS DEZSŐ

Palotás Dezső (Kolozsvár, 1951. március 11. – Budapest, 1999. március 7.) erdélyi magyar költő, író, grafikus. Szülővárosában érettségizett, utána a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán végzett. Rajztanár volt Kolozsváron, Călăraşiban, majd Gyulakután. 1990-től Magyarországon élt, ahol újságíróként és parlamenti tudósítóként dolgozott, illetve karikatúrái jelentek meg különöző lapokban. Művei: Negyedik kívánság (versek, Kriterion, Bukarest, 1979); Incidens (versek, Kriterion, Bukarest, 1982); A ház (novellák, Dacia, Kolozsvár, 1983); Ég veled, pokol leánya (novellák, Kriterion, Bukarest, 1985).




In memoriam


a rojtos kendő csak anyádé
csizmát is visel csak a dádé
uramisten hát mi van rajt — ó
jég hátán is megél a rajkó
minekutána és evégett
szereti csak a nemzetséget
(emlékezzetek fűrefára
vitéz józsef attilára)




Földszinti dialektika


Tudják, hol lakom.
Ha akarják, benéznek az ablakon.


Nem tudom, hol laknak.


Tudom, hol lakom.
Ha akarom, kinézek az ablakon.




Noé diadalma


(makáma   1)


az eredeti terv szerint a halak bekerültek
volna mind, a bárkába bé, valamint teknőcök,
polipok, egyebek; hol nem lévén mit egyenek
s hol kopoltyújok is kiszárad — meghalt
vón minden vízi állat;
az eredeti terv szerint isa kihaltak volna
mind, de a központi leiratot elkeverték a
fiak ott a szörnyen titkos irattárban, amit
azok kezeltek hárman: a Khám, a Jáfet és a
Sém, az özönvíznek a kelletős közepén;
elveszett hát a leirat és a hanyag özönfiak
el is feledték hamar: s így adatott, hogy
mind a hal, medúza, rája s egyebek, mind
csak a maga neme szerént, a vízi állatok:
legyenek,
biza —




(özönfiak verse)


O, tutáliber, máliber,
az öregünk a nagylíder,
az egyetlen, a remek ős,
a sokszáz éves hegy vízrajzi felelős.


Már ilyen a mi nemzetségünk,
mi is hatszáz éveket élünk:
a Sém, a Jáfet és a Khám.
Az öreg hatszáz. Igazán.


Ő Jáhvéval is társalog
és nagy a befolyása ott
és mindenhez ért a papa
és be is válik minden ügyben jóslata.


Már ilyen a mi nemzetségünk,
mi is mindent tudunk és értünk:
a Khám, a Jáfet és a Sém,
az igazságos más-halálok tengerén,




(a tohók)


nagyon kevesen voltak,
de hát nem is lehetett volna másként:
lényege szerint életképtelen,
kihalásra ítélt fajzat volt ez.
Látták, tudták ők is, miről van szó.
Úgy véltek segíteni magukon, hogy
a Nagy Özönt például így hívták:
Átmeneti Nehézség,
a Szigetet meg:
Sokasági Lét.
Egyéb varázsszavaik is voltak,
ezeket sűrűn váltogatták,
kevés idejük lévén:
Akkor és Most,
Most és Majd,
Majd és Azután,
meg
a Tohóság Jelenidejűsége,
ilyenek.
És komolyan hitték,
hogy ezek jelentenek is valamit,
szegények.




(tohó vers)


A tohók nem írnak verseket.
Ők annál komolyabb emberek.




(a  csak volt  növényekről)


ritkán tétetik említés,
pedig  hát  azoknak  is  ott  kellett lenniük,  nem?


Kihalt például
(feledékenység vagy felületes ápolás miatt)
egy bizonyos fikuszfajta.
Állítólag.
Ez, úgy mondják, egészen másként viselkedett,
mint mai fikuszaink.


Hogyan viselkedik egy mai fikusz?


Nyilván azokra az egyedekre gondolok,
melyek bezárva élnek és csupán egyetlen irányból
kapnak némi fényt.
Így a növény szára az ablak felé hajlik,
következésképpen az új levelek
elfogják a világot az öregek elől.
És ilyenkor az elaggott, tapasztalt levelek
megviselt nyeleiken
addig fészkelődnek, míg nékik is jut
egy kevéske nap.
A kölyöklevélnek viszont eszébe se jut,
hogy izmosabb, ruganyosabb létére
félrehúzódjék kissé; a hálátlan!


Mondják:
a Noé-kihalatta fikusznál
ez egészen másként, éppen fordítva történt.


De hát akkor
azóta amúgy is kihalt volna,
ehhez kétség sem fér.


A szabadon tenyésző fikusz esetében viszont,
talán,
újra végig lehetne gondolni a dolgot.
Talán.

Pünkösdi gazdagodás...

...a MEK Erdélyi és csángó költészet antológiájában


Tavaly ilyentájt rövid közleményben tudattam az olvasókkal annak a 10 költőnek a nevét, akik az elmúlt tavasz végéig Drótos László és a Magyar Elektronikus Könyvtár jóvoltából felkerültek az Erdélyi és csángó költészet 2002 óta működő portáljára.


Az idén, pünkösdi ajándékként újabb 10 névvel, illetve az illetők költői munkásságát bemutató válogatással gazdagodott a portál kínálata. Pontosabban, arról az anyagról van szó, amely az elmúlt hónapokban rendre napvilágot látott e blogon. Alább közzéteszem a MEK-antológia pillanatnyi tartalomjegyzékét. 


Utolsó módosítás tehát: 2011.06.11-én történt.


Az újonnan felvett költőket * jelzi és élő hivatkozás vezet válogatott verseikhez.

ADONYI NAGY MÁRIA
ADY ANDRÁS
AMBRUS LAJOS
BÁGYONI SZABÓ ISTVÁN
BAJNA GYÖRGY
BAKTER BÁLINT
BALÁSI ANDRÁS
BALÁZS IMRE JÓZSEF
BALLA ZSÓFIA
BALOGH JÓZSEF
BANNER ZOLTÁN
BARABÁS ZOLTÁN
BÁRD OSZKÁR
BÁRDOS B. ARTHUR
BARTALIS JÁNOS
BARTIS FERENC
BEKE SÁNDOR
BENCZE MIHÁLY
BENŐ ATTILA
BODOR PÁL
BOÉR GÉZA
BOGDÁN LÁSZLÓ


(A lista a További bejegyzések-re kattanva folytatódik!)

Erdélyi és csángó költészet: Fülöp Kálmán

A költő legfrissebb  kötete

Sz. 1948-ban, Marosvásárhelyen. Erdőszentgyörgyön érettségizett. Teológiai tanulmányait abbahagyta, kétkezi munkás, Maros megyei Nagykenden él. Versei Magyarországon,Kanadában  és Erdélyben jelennek meg. A Népújság Múzsa című mellékletében közöl rendszeresen. Verskötetei: Egyedül a parton (2000), Élek tüzek lobogásán (2008), Elégia a Megváltóhoz (2010). 




Kilátástalanság


Kint álmosan 
nyüszít fel 
kiskutyám, s 
nehéz bakancs 
csattog a didergő 
útszegélyen. 
A mély-sötétben 
olyanok ezek a 
kisérteties hangok, 
mintha a hajnalt 
gyilkolná a reggel - 
úgy érzem én, 
hogy ma már 
nem kelek fel 

Erdélyi és csángó költők: DIMÉNY ISTVÁN

Családi neve 1947-ig Herczka (Budapest, 1913. aug. 17. – 1973. jún. 19., Budapest) – újságíró, író. Középiskolai és felsőkereskedelmi tanulmányait Temesvárt végezte. A 6 Órai Újság szerkesztőségében kezdte meg újságírói pályáját 1930-ban. 1948-tól a Szabad Szó főszerkesztője, majd Bukarestben a Művelődés szerkesztőségi főtitkára (1955-58). Karcolatait, novelláit, művészeti írásait az Utunk, Irodalmi Almanach, Igaz Szó s a napisajtó közölte. A felszabadulás után szerkeszti és bevezeti Fogj bátran tollat c. alatt "népköztársaságunk 44 magyar dolgozójának versei"-t (Kv. 1950). Posztumusz verskötetét Az élet peremén (1977) c. alatt az RMI sorozat számára sajtó alá rendezte és előszóval ellátta Szász János.

AZ ANYÁM

Az anyákról sokat verseltek,

de azért mégis, türelem:

nem leszek hosszú. Nem lehetek.

Hát röviden: az én anyám

húszéves,

mert amikor születtem, annyi volt,

és akkor halt meg gyermekágyi lázban.

Ez Semmelweiss halála után történt

fél évszázaddal, egy proletárok lakta házban.

1933

BALESET

Két kerék forog:

körbe, körbe,

egy meztelen test áll előtte,

a gőzkalapács alá egy kéz teszi a vasat,

üt a kalapács,

a vas törik,

hasad.

A vasszilánkok leesnek a földre,

a két kerék forog:

körbe, körbe.

A levegő izzó, párás, nyomasztó.

Harmatos a mell

és mint egy fújtató jár:

le s fel, le s fel.

A levegő forró, már pokolian süt,

a kalapács pedig

csak üt, csak üt.

A kéz is izzadó, a kéz is pőre,

vas helyett hús kerül most az üllőre;

véres a test.

A kalapács pedig, az esztelen. —

csak üt, csak üt.

1934

ÚJ RUHÁM MARGÓJÁRA

Gyönyörű mondahősnek lenni

szép tagokkal, meztelen testtel,

kit késői művész megdicsőülésként

izomnak rajzol ezer reflexszel.

A vállam csontos, lapockám kiálló.

Gyenge állványa lennék a földnek,

ilyen tartással, én mondom nektek,

nem alkotnak, csak szabókat ölnek,

csak szabókat ölnek ...

1937

TÜKÖRÍRÁS

Az ember előbb fölfelé kaptat,

s mire feleszmél,

a maga dombján,

apró, saját kis csúcsán

— nem, meg sem áll —,

már lefele baktat,

és olvasószemüveggel

figyelné egy hangyán

a három eggyé vált porcban

az eleven életet.

De hamarább romlik a szeme,

mint szemüveget cserél.

1961

ÉVSZAK

Tűzfalak tövében, az aszfalton születtem.

Kérdem, hogy mihez kezdjek most,

ötvenévesen, a boglyas hegyekkel,

az okker és zöld hullámú fákkal

vagy a kónya fejű sok vadvirággal.

Mire nekem a címeres szépség

meg a levegőben a címkés ózon?

Tudom. A testem megnyugszik,

talán tisztul a vérképem.

S tüdőmön múlik a heg tovább.

Az őszi levél teste rozsdás

és fonnyadt, mint annyi versben.

Bennem nem kelt nosztalgiát.

Csak a bomló anyagot látom,

akár a hátára fordult bogárban,

mit a cipőmmel elseperek.

Pedig levél és szél

hogy pergetik a perceket!

Hogy kergetik egymást!

De ez nem játék és nem költészet.

Csak évszak. Ősz van.

1964

AUGUSZTUS TELEGÁN

Közel az éghez hallgat a falu.

Csak az estéli csend beszél

a kutyák hangján, lánc sírásán,

a bokrokon neszelő széllel pihentet.

Ha van, aki itt megpihenhet.

Nehéz batyu ez a hegyvidék este,

erős kötése villám,

durva vászna a felhők,

a házak, az erdő, az ösvény

oly zsúfoltak benne.

Felleg takarta sejtelem vagy, augusztus

kilincsen nyugvó kéz,

kilépni merszed nincsen.

Kora őszi éretlen nyár

szótlan ígérete.

Közel az ég és mégsem ...

De beszélj!

Mert itt, ahol hősök szenvedtek,

nehéz lesz megpihenni.

Nézem a sötétséget, nézem.

.....................................................

Még soha ilyen augusztust! Soha.

1966

MEGNYUGVÁS

Lám, egyidőben gyarapodik, fogyatkozik a lényeg,

s tart mozgásban minden valamirevaló embert

több ujjnyi szalonnája, hol pedig sorvadó gerince,

évszakok, életkor s az idők járása szerint

a test, a hangerősség és a filozófia is változik,

akár a körülmények lehetetlen hatalma

és a természet szeszélyes diktandója.

Ezért értetődik magától, hogy ha már van,

a daganat nem egyszerű növekedési folyamat,

hanem változás mennyiségből egy új minőségbe,

jelenség csak, az ellentmondás kipattanása

az is, amikor már éterrel altat a sebész,

mert a magáét téve metszi ő folyton

a szüntelen cselekvő szaporulatot.

S ha jól belegondolok, ezzel szintén

„ellentétes tendenciák harca megy végbe";

a sebésszel, a vadhússal, az elodázó késsel

a végzet ismét csak körülménnyé válott,

ezért sohasem szakad vége a változásnak,

hisz fölös szövetet és verseket recidivál

a páciens, míg legföljebb lassacskán elfaragják

— ami ismét a tárgy lényegében rejlik —,

mint a csonkig hegyezett ceruzát.

1968

Szerkesztette: Cseke Gábor

Erdélyi és csángó költők * SIMONYI IMRE

Szül. 1920, Simonyifalván (Arad megye). Meghalt Gyulán, 1994-ben. (Családi nevén: Szmola.) Alapvetpően a bihari táj, a Fekete-Körös vidéke bocsátotta útjára. Gyulán nevelkedett, s bár életútja évekig Budapestre vetette, élete végéig hűséges marad a határvidék környezetéhez. Költészetének gyökerei szülőföldjéből táplálkoznak, amelyet egy idő után felvett, alkotói nevén át is magához kapcsol. Hányatott, eseménydús pályafutása végül elhozta számára a megnyugvás éveit: Gyula városa díszpolgárává avatta, szülőfalujában pedig, emlékére egy idő óta minden évben megrendezik a Simonyi-napokat. Kötetei: Tisztességes írás (1956), Önéletrajz helyett (1962), Ne sírjatok (1966), Hatodnapra (1970), Gyulai krétarajzok (1978), Forgácsok egy fakeresztről (1980), Két szerelem (1986), Különvélemény (1986), Ember Gedeon jegyzeteiből (1989), Világ és nézet (1990), Az öröm hiányzott (1994), A költő törvénye (1995 - posztumusz). József Attila-díjas.

JÖJJ ÉJ

Csak jönne már az éj! - Szelid

szándékú kisérteteit

példázná hurokkal nyakán

Balla szomszéd a körtefán ...

A farkastorkú nappalok

agyarán milyen hús ropog,

s mért nyaldossák s milyen sebet

a kuvasznyelvű éjjelek ?

Boszorkányoktól már ne félj !

- Hárászkendőben jő az éj,

míg szomszédolni visszajár

szép emlékembe nagyanyám.

VERS (1)

A világba belemegyek,

közepébe belemegyek,

ottan lelkét kutatom

reménykedő utakon.

A világot megkerülöm,

köröskörül hegedülöm,

- lengjék körül jó zenék

a világok peremét.

A világot kikerülöm -

- Erdőntúli nagy kerülőn

botot vágok, somosat,

azzal üssék nyomomat...

NÉPDAL ÉS VÁLTOZAT

Elindultam szép hazámból -

innétből a túlra értem -

Híres kis Erdélyországból

- nem hullatott könnyet értem.-

Visszanéztem félutamról

- Lót asszonya sóbálvány lett ? -

Szememből a könny kicsordult

- az a leány asszonnyá lett. -

VERS EGY RÉGI JUHÁSZRÓL

Belényesen egy juhakol;

ez maradt az elmúlt nyárból

-s aki zsendicével kinált;

Urs Traján, a birkapásztor -

Csöndes tűznél békességgel

ültünk szikkadt nyári estén,

alig szóltunk, hiszen alig

értettünk szót egymás nyelvén.

Fújtuk csak dohányunk füstjét

s bámultuk óriásra nőtt

árnyékunkat - s bólogattunk,

egy arra jövő ha ránkköszönt.

És szállt a füst, jó áldozat;

s abba kettőnk hite elfért -

Egyikünké sem volt hamis

(mint hajdan az egyik testvér;

az a régi, első gyilkos,

aki hamisan áldozott...)

Mi a hitünkkel áldoztunk,

ahogy a csordapásztorok

sokezer évvel azután,

hogy embert ölt az első kés...

- Sokezer évet késtél Mester

szent Pünkösdöddel: - Békesség !

S tán sokezer év kell még hozzá . . .

Mert úgy hírlik, hogy Urs Trajánnal

ölre kell még előbb mennem

foggal, ágyuval, vagy kaszával -

Urs Trajánnal. - Kinek szemére

békés árnyékot vet a bánat.

Ismerős bánat - láttam egykor

táskás szemében nagyapámnak -

BIHARI EMLÉK

1

Emlékeztek-e még lányok

merre van a malomárok ?

Arra . .. mikor a szerelem

termett még a kákatöven ...

Milyen lány volt az a kényes

milyen falu volt Belényes ?

Lennék értük esztendeig

szekérkerék Debrecenig -

Mikor is volt akkor-nyáron

a bődi birkaálláson ?

hogy valami eljövőben

ottfelejtődött belőlem -

Nyár volt akkor, ősz van mostan,

megbújsz a rozsdapirosban,

jómagam meg őszülőben,

borvirágos őszidőben. -

2

Hajnal volt, hogy megérkezett

mezitláb az emlékezet:

úgy szökött át hozzám halvány

szoknyádban a malomalján ...

Ámde lassan esteledik,

sötét felhő kerekedik -

(Vagy csak kedvem fordult búra,

dúdolósról szomorúra ?)

Talpam alá csap a zápor:

karikás lóg a villámról. -

(Cserdíts, cserdíts égi bojtár !) -

Apád volt a vízimolnár . . .

EPILÓGUS

Szép a világ - visszanézni rája:

árok partján heverésző tájra,

Arad alatt a szennyes Marosra,

Nyárád felett - csendes bivalyosra.

TÉL

Mint korcsolyák csorbult acélja

bőröd alá karmol a fagy —

A kakas elkékült taréja,

mint rozsdálló fűrészfogak —

Az éhenkórász cinkepár

marakszik a kendermagon —

S egy szárnyaszegett napsugár

didereg, csapkod a havon —

S a léckerítésen túl az akácok

úgy sorakoznak, mint a börtönrácsok

mögött az örökkének tűnő percek

állásán elmerengő

borostás fegyencek —

ITTHON

Nézd, ma a hold, a narancs telihold

a Körös tükörén lebegő.

Mondd, nem ez a kép, meg egy harapásnyi

itthoni jó levegő

volt-é a hiány, ott, az idegenbe: ok

jajra, panaszra — szegény ?

Kéznél az a gally, kéznél az az emlék,

s megkapaszkodni remény

kínálja magát. — Nézd, itt ha botolnál,

kar nyúlna feléd, ölelő:

felfogni esésed. — Míg élsz, amig élhetsz,

csak itt lehet kedv meg erő

viselni a jót: az itthoni jót

meg az itthoni fájást.

Lásd, talpad alá fut az itthoni gyep,

s elföd a vihartól az itthoni nyárfás.

Nem járatták még eleget

véled a bolondját

távoli földek s messzi egek ?

Ha kérdenéd, mi a dolgod

— s hogy van e még ? —

csak itt jöhet rá felelet.

KOPOGTATÁS

Most már azt hiszem

hogy mégiscsak a szél volt.

Vagy talán

annyira szerettem volna

hogy legyen bár akárki

— de ha már senki

hát akkor legalább a szél?

Ám úgy látszik

hogy mégiscsak a szél lehetett

senki más

— legfeljebb a gesztenye gallya

csapódhatott az ablakhoz.

Mert ha te lettél volna

akkor másodszor is kopogtatsz.

— Vagy pedig egyszer sem.

KOCSIRA SZÁLLT A GYALOGÚT

Mintha valaki visszavárna

tegnapra, vagy holnaputánra,

ölelésre, elkárhozásra

— ám lehet, hogy csak éppen úgy . . .

És az, aki, lám visszavárna;

valamijét már nem találja

sem az időbe, sem a tájba

— kocsira szállt a gyalogút . . .

S most ott száll a semmibe podgyásza:

öröme ha volt, s ha volt gyásza

ott jár a hetedik határba

úttalanul.

VERS (2)

Szakadt reád annyi gyalázat

hogy abból fedelet

ácsolhat föléd az alázat

s a szeretet.

Húzódj alá. — Valami vackot

vess a sarokba.

— Csak megvadult kan tépi az aklot

darabokra.

Te már ne játszd senki agyaras

habzó szájú hősét.

Ne védd magad. — Óvjon az okos

együgyűség.

Annyi van hátra életedből

ami pennád hegyén

feketéllik a félelemtől:

pár költemény...

MINT AZ A KŐFEJTŐ

Mint az a kőfejtő

aki sziklák közé szorult —

Nem vettétek még észre

hogy minden örömötök

két bánat közé ékelődik?

Ezért tűnik nékem mindig úgy

minden mosolyotok kezdete

mintha éppen akkor

hagytátok volna abba a sírást —

s minden mosolyotok végén

mintha már ott fuldokolna

a következő sírás kezdete —

Az a kőfejtő is

amikor reá zuhant a szikla

és odalapította a másik sziklához

olyan volt mint a váratlan boldogság

két szomorúság között —

csak kivillantotta fogát

mint akit valami akkora öröm ért végre

hogy most már mindörökké

csak mosolyogna

FOHÁSZ

Ameddig élek

ne gondolkodjatok helyettem —

ameddig élek

hagyjatok szabadon tévednem —

Valamint életemben hagytatok elesetten:

ha meghalok hagyjatok temetetlen

míg benő a fű

elmos a zápor

felszárít a szél

És azután se gondoljatok velem —

Amiként lassan elfeled

benneteket is a bennem

borzongó emlékezet —

ÖNÉLETRAJZ

hatéves koromig

analfabéta voltam

emlékszem

hatéves koromig

teljes mértékben

szót értettem

kortársaimmal

IDŐ, KOR

Az idő! — Ez az én időm.

A kor! — Hát ez az én korom.

Jég ver el, belep a korom.

Ilyen kor hát az én időm.

Ilyenkor ha volna időm,

megtisztogatnám jó korom.

— Előrehaladott korom

miatt már nem jut rá időm.

ELFOGYHATOTT

Elalszom, míg elalhatok.

És ébredek, míg van mire:

— Kinek van ennyi semmije,

hogy abból rakhat asztagot!?

Adott, ameddig adhatott

álmot, ébredést — de mire? —

az élet.

— De hogy ennyire

elfogyhatott!?

A TŰ FOKA

Ma átmentem a tű fokán.

Ám amit ott találtam

a túlsó oldalában

— most már: innenső oldalán

(visszatekintve — láttam)

még sivárabb is volt talán

— a tű foka meg én —

mint annak idején

az indulási oldalon.

Mivel az a remény

mely átpréselt a tű fokán

a tűfok túlsó oldalán

maradt...

A VÉGÉN

Úgy hírlik

hogy a végén

József Attila már csak sírt.

Nem is sírt, nem is ő sírt:

folytak a könnyei.

A könnyei sírtak.

Ő már nem.

Akkor már nem.

A végén már nem ő:

a könnyei.

...hogy Krúdy

a végén már csak hallgatott.

Bár igaz

ő már korábban is hallgatott.

Az ágyúcső hallgat úgy

a lövés előtti pillanatban.

Korábban úgy hallgatott.

Később úgy miként az ágyúcső

a lövés utáni pillanatban.

Később úgy hallgatott.

A végén

a végén már úgy hallgatott

mint a csend

két robbanás között

ha szétfeszíti vállát

asztalra könyököl

háttal a világnak

s egy üveg rizlingbe bámul.

...hogy Bartók

a végén

tiszta gyolcsinget öltött magára

s volt aki látni vélte amiként

egy szárnyaló pentaton

emelte a felhők fölé

túl a csillagokon

egészen fel

a pokolig...

GY.-I HELYZETJELENTÉS

Valaki utánad kiált:

„ne menj el még, ne menj el!"

Valaki? — Te jártatod a szád

e rádordító csendben.

Hol némaságtól a neszig

mindenek régtől azt lesik:

(szónál beszédesebben!)

mikor hordanád el magad

fölösleg-hordalék-alak,

te szálka; torkokon-akadt...

— Csak te hörgöd rekedten:

(körülkerítve a való

által, ó, szegény öncsaló)

„ne menj el még, ne menj el!"

Te életnagyságú Legenda:

hisz nem is szálka, de gerenda

voltál kancsal szemekben.

S ki az volt: hát az is marad,

akár elmegy, akár marad;

verőn, vagy megveretten.

RENDÜLETLENÜL

S ha másként nem — hát legbelül:

hazádnak rendületlenül.

S ha restelled, hogy hangosan;

nehogy meghallja más, kívül?

Hát szakálladba dörmögd, hogy:

nincs hely számodra e kívül.

De aztán — rendületlenül!

Ezt aztán — rendületlenül!

Hogy e-kívül, hogy e-kívül:

nincs más belül, nincs más belül!

ASZTAGTŰZ

Ó, hogy lángolt! És hogy fojtogatott!

Asztagtűz volt! Az volt az a nyár!

Elégetett - engem: gyujtogatót.

Mert én voltam az a láng. És az az asztag

is én voltam, bizony, azon a nyáron.

S úgy emlékszem: én voltam az a nyár is.

KONTRASZT

Az utcasarkon állt a lány

(bár nem volt utcasarki).

Gondolom - akkor délután

kellett volna meghalni.

Mert mire beesteledett

minden olyan útszéli lett.

A FORGÁCSOK

SZELÍD ÓHAJ

egy elesésre érdemes csata-

teret adjatok legalább

ELLENKEZÉS AZ ELŐBBIVEL

az élet annyit már régen nem ér

hogy meghalni érdemes lenne érte

MÉG EGYSZER AZ ÍRÁS

jaj a fölfuvalkodottaknak

jaj a kicsinyhitűeknek

egyszóval jaj nekünk

MÉRLEGELÉS

talán volt egy pillanat

talán lehetett volna egy pillanat

ha az a pillanat nem lett volna

DUZZOGÁS

"Világgá megyek!" - mondtad akkor

duzzogva: kisgyerek.

S most duzzogva várod: a világ

induljon el feléd.

PÁRBESZÉD

előtted még az élet - mondta valaki

igen de már hátam mögött is - feleltem én

VILÁGVÉGE

mikor feledést már a bor se ád

s asszony se bánatot

KÉRELEM

Csak kötelezővé ne tegyétek

azt, ami szabad:

a gyötrelmet

s a gyönyörűséget.

ASSZONYOK

és a végén a befejezésnél amikor ordítasz

amikor rimánkodsz amikor összeszorítod a szád

amikor rájuk olvasod amikor bebizonyítod hogy

meked csupán neked mindig neked van igazad:

figyeld csak mennyire nyugodtak

ugyanis miközben ordítsz és bizonyítsz

finom szimattal érzik hogy nem az igazad

kell neked te árva hanem ők még mindig ők

s ezt tudja bizony a legostobább is

igaz hogy ennél többet aztán

a legokosabb se tud

MÉG EGYSZER ŐK

a meccset pedig mindig ők nyerik.

Ha ágyadba fekszenek - nekik is jó.

Ha nem? - hát megmarad az erényük.

Legyőzhetetlenek.

LÉPÉSEK, TÉTOVÁN

Már nem tudom (mert nem tudom)

hogy merre mentem az úton.

Nem jobbra át nem balra át

leginkább még toronyiránt.

Se görbén se nem egyenest:

léptem három feleslegest

egy okosat két ostobát

s ha úgy esett (mert úgy esett)

léptem féltucat közteset.

ÜVÖLTÉS

hol az az egy tál lencse amiért

eladhatnám a lelkem üdvösségét

SZÁZTŰHOSSZA

Hogy megjártad száztű-hosszát?

- Azt mondom ne csak a rosszát

nézd mivelhogy nem a hossza:

a hegye volt a legrossza...

SZÍVVERÉS

A jajgatásotok idáig hallik.

S ha elhallatszana a szívverésem

- odáig! - ahol nektek fáj: - e szívverésben

tán viszonthallanátok ugyanazt

a sajgást - ami bennetek nyilallik.

SZÜLŐFALUM

Ahol születtem: falu volt,

Ott sarkon állt a sarki bolt.

S a szélin széles faluszél,

hol szeles időn fútt a szél.

S e sarok felé kaptatott

három repedtsarkú sarok:

(tiszta nép feslett gyermeke)

Horváték kancsi Esztere

s „félláb-Mari", ki Aradon

tavaly még selyem pamlagon

hentergett, míg egy alkonyon

általröpült egy balkonon ...

S nyomukban én... ki Schenk Misi

kocsmájában két ménesi

meg egy gyoroki fiaskómon

emtettem gyarló virtusom:

mímelhessék a bátorat

a térdben remegő inak,

míglen a Piactéren át

űztem másfél pár láb nyomát.

Ám akkorra már „állt a bál":

csöcsörészett Varga-Huszár

(az ártézi kútnál) s úri-

mód tapenolt Herkó Gyuri:

falurossza két jó lator

(egy balról, másik jobbomon)

s megváltó-megváltatlan én

közbül, - ki megváltást remél.

Lator-világ! ringyó-remény!

akkor még benned bíztam én,

ám akkor is úgy: - ellened

ácsoltam már keresztemet.

Az a kút!... Az a kocsmakert!..

Másfél-Magdolnám!... Elszelelt

bűnös-bűntelen messiás

korom!... Elmaradt lábmosás!.

Örökre elmaradt csodás

mocskos-kéz-mosta tisztulás!...

- S te világvégi faluszél,

hol szélcsendben se fú a szél:

nemzettél, szültél engemet:

álltóhelyben megkergetett

futót, kit idecövekelt

a hon (mit sehol, sose lelt).

A nagyvilágon e kívül...

(ma már tudom) a szív kihűl,

s a kisvilág, mi megmaradt

belül (fészek, eresz alatt)

arra elég csak: (ha elég!?)

- mint pusztában a puszta lég -

eszméid szétzüllő sorát

egy rögeszmévé komprimáld.

Szülőföld, születés, haza

köldökzsinór kapcsolata:

(s az is elmetszve!) még ha köt

is úgy csak: hol el-, hol visszalök.

Ahol születtél - falu volt.

A sarkon - sarki kocsma volt.

Az a másfél-lány - kurva volt.

- Kurva egy szülőfalu volt.

SZÜLŐHÁZAM

Még emlékszem - az udvaron:

eperfa állt az udvaron,

két eperfa (tán három is?)

s egy alkalom (vagy három is?).

Bizony azon az udvaron

volt egy (két? három?) alkalom:

elszalasztottam - bánom is!

- Volt egy utolsó alkalom.

Kötél is volt az udvaron

s ha beosztással hurkolom:

egy hely kerül, két hely akad:

függni - nyakam, nyaka, nyakad.

Hej! eperfák az udvaron -

haj! kötélvégi alkalom -

egy, két vagy talán három is?!

- Soha több ilyen alkalom.

KENYÉREN ÉS VÍZEN

Kenyéren és vízen... Bár nem könnyű...

Ám való: hogy nem is olyan nehéz.

Csupán kenyér és víz legyen hozzája.

S illő jó étvágy: kenyérhez meg vízhez.

No meg hát némi ismeret a Célról;

mely megéri hogy: - kenyéren és vízen ...

AZ ÖRÖM HIÁNYZOTT

Csak az öröm, semmi más: az öröm.

Nem a kéj, nem a hír, nem a dicsőség.

Nem az e-világi rang, nem a bőség.

Ám — akár szűkösen — de az öröm!

Nem a közmegbecsültség — az öröm!

Nem a boldogság — e didergő hőség —

de az a hűs, bársonyos eszelősség:

az a józanult téboly — az öröm!

Mert volt a mámor, a torkig telt becsvágy,

volt a gyönyör, volt hány-tucat vetett ágy:

néked vetett ágy — s mindet megvetetted.

Egy életen át az öröm hiányzott!

— Mit az örömtelen sosem feledhet. —

Hisz még a boldogságból is épp az öröm hiányzott!

NEM IS FÁJ

Úgy beszélik hogy a halál nem is fáj.

De hiszen: (amennyiben a fájdalmakat

figyelmen kívül hagyjuk)

tulajdonképpen az élet sem fáj!

De hát hiszen a giliszta se fáj.

És a meztelen csiga - az se fáj.

Csupán undorító mint a halál.

Csupán hányingert kelt miként az élet.

EPIGRAMMÁK

1

A lélek! — gondoltad. A test! — remélted.

Az agy kínja. Az ágy öröme.

Az ágy kínja. S az elme öröme.

Ne restelld: azt is ezt is megélted.

2

Akkor virágoztak a mandulafák.

Nem állítom hogy ez sokat jelentett.

Talán csak rakottszoknyában azt a lányt.

S egy napfelkeltét. Meg egy naplementet.

3

Rossz ember lehettél: a virágokat

majd'hogy utáltad — annyira nem szeretted.

A jóemberek ellenben szerettek

fűt fát lombot virágokat

hetet-havat valamint fizetésemelést.

S téged persze kellőképp utáltak.

4

Akit az Isten elhagyott:

az hagyja el az embereket.

Aki nélkül megvan az Isten:

az emberek is megvannak anélkül.

5

Aki voltál — már soha nem lehetsz.

De légy nyugton mert maradt még esélyed:

abból ki voltál mind a végveszélyek

megmaradtak.

— És ez is valami.

6

Ne siránkozz. De ne is örülj.

Ne hallgass. Ám ne is kiáltozz.

Ne áldj senkit. És senkit se átkozz.

Ne könyörögj. Ám ne is könyörülj.

7

Férfi voltál — az alkut elvetetted.

Volt jellemed — persze hogy megköveztek.

Hittél — ám nem a hittant követted.

Gondolkodtál — mi más lehetsz: „eretnek".

8

Ameddig lehet — megmaradni!

S ha már nem lehet? — Megmaradni!

Mindenen túl is — megmaradni!

S mindenen innen?

— így már nehezebb.

9

fakereszt sírdomb temető:

azért ehhez is kell erő

ásni hántolni rendben tartani

elodázni is meg akarni.

10

rigófütty és farkasüvöltés

e kettő kell nekem —

ez volt az életem:

farkasfütty és rigóüvöltés

11

Volt egy kutyád

volt két barátod

fél-életed

egész halálod

12

Hogy egy században éltem veletek:

ez szégyenem.

Magam miatt.

S helyettetek.

13

ki sínylődtél két pogány közt

kőfal mögött meg vasrács közt

száz évek alatt

mostan élsz csak egy pogánnyal

egy pokolban egy hazával

egy égbolt alatt

14

Hogy egy nemzetnél se? S hogy nem alábbvalóbb?

Hát nem nemzettél annyi alávalót

mind világ-csúfjára

mind szemem-láttára

hogy tíz nemzetre is futná — nemtelen! —

fattyaidból én drága nemzetem.

SZONETT - ÉVSZÁM NÉLKÜL

...mert örökké a parvenü s a bugris...

Nem a Paraszt nem az Úr nem a Munkás

de a belőle megélő szekundáns:

ő az ki védtelen torkodnak ugrik.

Igen — mindig a parvenü s a bugris:

ez az erkölcsi és szellemi bundás.

„Védtelen torkod?" — No ez azért túlzás!

Csak addig feszegethető a húr is

míg végsőkig feszül ám el nem pattan

de a Szellem hangján pofádon csattan:

ki nem Hatalom vagy csak Visszaélés!

Mert ENNYI vagy te bugris-parvenü:

együttvéve sem több mint együgyü

(bár magabiztos!) hozzá-mit-sem értés!

A KIJÁRATOT KERESEM

én nagyon sokáig egy árva szót

sem értettem abból ami a

világban történik valamint

egy árva szót sem értettem abból

ami bennem történik

egy napon aztán megvilágosodván

(de hogy mitől?) a világ valamint

az én elmém:

úgy találtam hogy a „világban"

az történik hogy az emberek

szeretnek parancsolni és

tudnak engedelmeskedni

ugyanakkor bennem ellenben az történik

hogy nem tudok parancsolni

és nem szeretek engedelmeskedni

(gondolom innét számítható

hogy útjaink elágaztak

az enyém és a világé)

arra persze már nem emlékszem

hogy mely pillanatban és hol is történt

eme megvilágosodás az én elmémben —

(talán örökké történt

és mindenhol történt

mert hiszen énbennem történt)

de arra már igazán nem emlékszem

a térnek mely pontján

s az időnek mely tartamában

is tartózkodtam akkor?

meglehet:

talán csak úgy a világegyetemben általában

— a téridőben mint divatosan mondani szokás

vagy egy szeretőm ágyában

vagy egy barátom félreértésében

vagy egy lakbérhátralékos hónapos szobában

már nem tudom már nem emlékszem

csupán azt tudom

hogy azóta is a kijáratot keresem.

SÍRÁS IS, MEG NEVETÉS

Minden nap és minden év:

kicsi meg nagy hóesés —

egy nap kis hó, egy év nagy hó

— sírás is meg nevetés.

Egy ásós, meg egy kapás

valakinek vermet ás —

s ha a fű kihajt belőle

lekaszálja egy kaszás.

Szerkesztette: Cseke Gábor

A portré Volent Katalin munkája