Palotás Dezső (Kolozsvár, 1951. március 11. – Budapest, 1999. március 7.) erdélyi magyar költő, író, grafikus. Szülővárosában érettségizett, utána a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán végzett. Rajztanár volt Kolozsváron, Călăraşiban, majd Gyulakután. 1990-től Magyarországon élt, ahol újságíróként és parlamenti tudósítóként dolgozott, illetve karikatúrái jelentek meg különöző lapokban. Művei: Negyedik kívánság (versek, Kriterion, Bukarest, 1979); Incidens (versek, Kriterion, Bukarest, 1982); A ház (novellák, Dacia, Kolozsvár, 1983); Ég veled, pokol leánya (novellák, Kriterion, Bukarest, 1985).
In memoriam
a rojtos kendő csak anyádé
csizmát is visel csak a dádé
uramisten hát mi van rajt — ó
jég hátán is megél a rajkó
minekutána és evégett
szereti csak a nemzetséget
(emlékezzetek fűrefára
vitéz józsef attilára)
Földszinti dialektika
Tudják, hol lakom.
Ha akarják, benéznek az ablakon.
Nem tudom, hol laknak.
Tudom, hol lakom.
Ha akarom, kinézek az ablakon.
Noé diadalma
(makáma 1)
az eredeti terv szerint a halak bekerültek
volna mind, a bárkába bé, valamint teknőcök,
polipok, egyebek; hol nem lévén mit egyenek
s hol kopoltyújok is kiszárad — meghalt
vón minden vízi állat;
az eredeti terv szerint isa kihaltak volna
mind, de a központi leiratot elkeverték a
fiak ott a szörnyen titkos irattárban, amit
azok kezeltek hárman: a Khám, a Jáfet és a
Sém, az özönvíznek a kelletős közepén;
elveszett hát a leirat és a hanyag özönfiak
el is feledték hamar: s így adatott, hogy
mind a hal, medúza, rája s egyebek, mind
csak a maga neme szerént, a vízi állatok:
legyenek,
biza —
(özönfiak verse)
O, tutáliber, máliber,
az öregünk a nagylíder,
az egyetlen, a remek ős,
a sokszáz éves hegy vízrajzi felelős.
Már ilyen a mi nemzetségünk,
mi is hatszáz éveket élünk:
a Sém, a Jáfet és a Khám.
Az öreg hatszáz. Igazán.
Ő Jáhvéval is társalog
és nagy a befolyása ott
és mindenhez ért a papa
és be is válik minden ügyben jóslata.
Már ilyen a mi nemzetségünk,
mi is mindent tudunk és értünk:
a Khám, a Jáfet és a Sém,
az igazságos más-halálok tengerén,
(a tohók)
nagyon kevesen voltak,
de hát nem is lehetett volna másként:
lényege szerint életképtelen,
kihalásra ítélt fajzat volt ez.
Látták, tudták ők is, miről van szó.
Úgy véltek segíteni magukon, hogy
a Nagy Özönt például így hívták:
Átmeneti Nehézség,
a Szigetet meg:
Sokasági Lét.
Egyéb varázsszavaik is voltak,
ezeket sűrűn váltogatták,
kevés idejük lévén:
Akkor és Most,
Most és Majd,
Majd és Azután,
meg
a Tohóság Jelenidejűsége,
ilyenek.
És komolyan hitték,
hogy ezek jelentenek is valamit,
szegények.
(tohó vers)
A tohók nem írnak verseket.
Ők annál komolyabb emberek.
(a csak volt növényekről)
ritkán tétetik említés,
pedig hát azoknak is ott kellett lenniük, nem?
Kihalt például
(feledékenység vagy felületes ápolás miatt)
egy bizonyos fikuszfajta.
Állítólag.
Ez, úgy mondják, egészen másként viselkedett,
mint mai fikuszaink.
Hogyan viselkedik egy mai fikusz?
Nyilván azokra az egyedekre gondolok,
melyek bezárva élnek és csupán egyetlen irányból
kapnak némi fényt.
Így a növény szára az ablak felé hajlik,
következésképpen az új levelek
elfogják a világot az öregek elől.
És ilyenkor az elaggott, tapasztalt levelek
megviselt nyeleiken
addig fészkelődnek, míg nékik is jut
egy kevéske nap.
A kölyöklevélnek viszont eszébe se jut,
hogy izmosabb, ruganyosabb létére
félrehúzódjék kissé; a hálátlan!
Mondják:
a Noé-kihalatta fikusznál
ez egészen másként, éppen fordítva történt.
De hát akkor
azóta amúgy is kihalt volna,
ehhez kétség sem fér.
A szabadon tenyésző fikusz esetében viszont,
talán,
újra végig lehetne gondolni a dolgot.
Talán.